Előszó

   A második világháború vége felé, 1944 koraőszén a Vörös Hadsereg fokozatosan elözönlötte a Kárpát-medencét. Ahogy az első harcoló, megszálló szovjet katona magyar földre lépett, kegyetlenül leigázott országunkban azonnal megkezdődött a polgári személyek, férfiak és nők sorozatos letartóztatása.
   A szovjet katonai törvényszékek a politikai elhárítás szerveivel, az úgynevezett Szmers-sel összedolgozva különböző vádak és mondvacsinált ürügyek alapján bíróság elé állították őket. A vizsgálati fogság embertelen körülményei között gyötrődő áldozatok a gyatra nyelvtudású tolmácsokon keresztül semmit sem értettek a terhükre felhozott vádakból.
   Körülbelül sejteni lehetett, hogy a fasiszta németekkel való együttműködés, szovjetellenes kémkedés, el nem követett terrorcselekmény a kihallgatási jegyzőkönyvben rögzített vád bizonyítatlan, feltételezésekre és rágalmakra felépített alapja.
   A szovjet katonai alakulatok haditörvényszékei előtt sem volt semmi védekezései lehetőség. Az ítélkezés csupán percekig tartott. Az érthetetlen nyelven felolvasott vádirat alapján csoportosan, szinte futószalagon ítélték el a perbe fogott embereket. Osztogatták a halálos ítéleteket, a 10, 15, vagy 25 évi kényszermunkára kárhoztató döntéseket aszerint, hogy kinek-kinek a kihallgatási jegyzőkönyvébe miket írt bele a fantáziadús vizsgálóbíró tiszt.
   A szovjet büntetőtörvénykönyv 58-as paragrafusa (6) pontja kémkedés, (8) pontja terror, (9) pontja diverzió, (10) pontja szovjetellenes agitáció, (11) pontja a csoportos agitáció, (14) pontja pedig a szabotázs vádját tartalmazta. A magyarokat ezen pontok alapján ítélték el. Évek múltán tudtuk meg, hogy körülbelül mi volt a vád, amikor adategyeztetéskor ezeket a pontokat kellett megjegyeznünk és bemondanunk.
   A szovjet katonai törvényszékek által elítélt magyarok legnagyobb hányadát a leventekorú fiatalok tették ki, 15 évestől általában 20 éves életkorig.
   A háború vége felé, amikor a hitleri katonai erők támogatásával Szálasi Ferenc nyilaskeresztes pártvezér magához ragadta a korlátlan hatalmat Magyarországon, mozgósította a még német megszállás alatt lévő országrészeken a fiatalságot. Egy részüket Ausztriába vagy Németországba szállították katonai kiképzésre, ezekből aztán az úgynevezett „nyugatosok” lettek.
   A másik részüket - főleg a 18-20 éveseket - pedig különböző alakulatokba tömörítve (Kopjások, Forrás-brigád, Drávamenti Légió, Vécseysták, ABIT-osok stb.), rövid és felületes kiképzés után a frontra indították. Gyatrán voltak felfegyverezve, legtöbb esetben a saját polgári ruhájukat viselték, ahogy a SAS-behívónak vagy a kisbíró dobszavának engedelmeskedve bevonultak katonai szolgálatra.
   A frontra hajtott fiatalok egy része hősi halált halt a szovjet erőkkel való összeütközésben, más részük fogságba esett, egyes alakulatok a fejetlenségben, a visszavonulás zűrzavarában feloszlottak. A levente fiatalok elszéledtek, hazaszökdöstek. Végül a sorsuk ugyanaz lett, mint hadifogságba esett társaiké: letartóztatták őket.
   A megszálló Vörös Hadsereg elhárító alakulatai minden esetben hozzájutottak a különböző, leventékből verbuválódott csapatok névsorához. A szülői házból szedték össze a fiatal fiúkat, sorra elítélték őket, mint diverzáns háborús bűnösöket. A vád, amit a tolmácsok szavából ki lehetett hámozni, az volt, hogy önként harcoltak a szovjet hadsereg ellen. Hiába próbálták mondani, hogy parancsszóra vonultak be, hogy szovjet katonának a színét sem látták, amíg a front el nem érte a falujukat, - terroristaként, háborús bűnösként súlyos ítéleteket szabtak ki rájuk.
   Nagyon sok esetben nem vesződtek névsorokkal sem. Az utcákon portyázó katonai járőrök megszólították a gyanútlan diákokat, iparosfiúkat. Rövid igazoltatásra bekísérték őket a komendatúrára. A félórából 8-10 esztendő lett, amire néhány túlélő hazakeveredett közülük hírmondónak Szibéria őserdeiből, a jeges tundrákról vagy Kolima hírhedt aranybányáiból.
   18 éves leventeként én is osztoztam a háborús ifjúság sorsában. 1944 novemberében behívtak katonai szolgálatra, rövid kiképzés után a marcali frontra kerültem a leventékből toborzott alakulatommal. December 22-én, egy borongós téli délelőttön a csömendi erdőben, a szovjet frontvonalak mögé kerülve, hadifogságba estünk. Azonnal letartóztattak bennünket, másfél hónapig tartó vizsgálati fogság után - a Kiskőrös melletti Páhi községben - 1945. február 6-án 10 évi kényszermunkára ítéltek.
    Az orosz nyelven lefolytatott ítélkezésből semmit sem értettem, a magyarul alig motyogó ruszin öregasszony Szibériát emlegette.
   Hamarosan jeges vagonfenéken zötykölődve utaztunk a Szovjetunióba, a ránk rótt büntetés munkatáborokban való letöltésére. Az egészségügyi karantén idejét az odesszai börtön túlzsúfolt, fűtetlen celláiban töltöttük el. A börtön cementpadlóján nemcsak a szovjet birodalom, hanem Európa minden népéből összeverődött rabok tömege vett körül.
   Hányattatásaim során elvesztettem leventetársaimat, magyar rabtársaimat, nem értettem a körülöttem nyüzsgők szavát, ők sem az enyémet.
    A börtönből népes rabszállítmánnyal kerültem 1945 áprilisában az első munkatáborba, a Bug folyó torkolatánál épült Nyikolajev városába. A börtöni nélkülözések után a lágeri éhezés korszaka köszöntött ránk. A nyomorúságot fokozta, hogy a metszően hideg tengeri szélben, a ronggyá foszlott ruházatunkban hajszoltak bennünket naponta tizenkét órán keresztül a németek által porig bombázott, hatalmas hajógyár romjainak az eltakarításánál.
    1945 augusztusában Herszon város környékére kerültem, mezőgazdasági lágerbe. Az ősz folyamán jóllakhattunk paradicsommal, káposztával, de ahogy letakarodtak a termények a földekről és beköszöntöttek az őszi fagyok, az éhség is újra marokra szorította a bensőnket. 1946 februárjában teljesen legyengülve kerültem be a városi rabkórházba. Három hónap alatt talpraállítottak, és újra munkatáborba kerültem…