A napsugaras Ukrajnában
   

   A szélesen és méltóságteljesen hömpölygő, kékvízű Dnyeper partján terül el Ukrajna egyik legszebb városa: Herszon.
    1946 nyarán még mindig látszottak városszerte a nemrég elvonult pusztító háború iszonyú nyomai. A bombázások, belövések, utcai harcok nyomán kiégett házak üszkösen meredező falmaradványai szegélyezték a széles utcákat. Másutt vasbeton romhalmazok, fűvel benőtt, rozsdás iparvágányok emlékeztettek arra, hogy ott valamikor, nem is olyan régen, néhány évvel azelőtt gyár lehetett. Munkától, emberi szótól visszhangzó ipartelep.
    A háború szörnyű viharában megritkult, szétszóródott családok életben maradt tagjai apránként szivárogtak vissza keletről és nyugatról, hogy vihardúlta otthonukban újra élesszék a családi tűzhely kialudt tűzét, újra kezdjék az életet a romokon.
    A különböző frontokról hazatérő katonák leszedték zubbonyukról a vállapjaikat, kitüntetéseiket. A rangjelzésektől, medáliáktól megfosztott katonaruhában álltak oda a kohók elé, a gépek, a munkapadok mellé.
    Napszítta katonanadrágban, agyonhordott vattáskabátban járt apraja-nagyja. Az asszonyok öltözéke is hasonlóan szegényes, szedett-vedett volt.
    A kifakult, kopott egyenruha, a munkahelyeken kiosztott viseltes vattásholmi volt mindenkinek az egyetlen öltözéke, hétköznapi és ünneplő ruhája egyaránt, sőt derékalja is a fárasztó munkában töltött nap után.
    Szűkösen volt az élelem. A kenyeret jegyre adták és nagyon fekete volt. A krumpli fogalom, a kukoricadara csemege volt.
    Híjával voltak jóformán mindennek, de a sok-sok kérdőjel ellenére is bizakodva néztek az emberek a jövő elé: vége a háborúnak, elhallgattak a fegyverek, nem süvítenek a bombák! Majd csak lesz valahogy… Sokat kibírtunk eddig, bírjuk még továbbra is…
    Az élet, az élnivágyás diadalmaskodott a pusztulás, a háborús lidércnyomás felett. A tragikus múlt, a gondterhes jelen terhével a vállán mindenki a boldog jövendő ígéretének élt.
   

   A romjaiból lassacskán életrekelő város keleti szélén, egy lankás domboldalon, messziről látható háromemeletes, vörös kőépület magaslott ki a környező földszintes házacskák és a csenevész, porlepte bokrok közül.
    Valamikor kórház volt. A német megszállók is annak használták. Elbeszélésem idejében azonban egészen más célt szolgált.
    A háború végén szögesdrót kerítéssel vették körül, és annak négy sarkára magas őrtornyokat állítottak. A börtönökből benépesítették elítéltekkel, akik katonai vagy polgári bíróság döntése nyomán kerültek javító-nevelő munkatáborba.
    A lágerré átalakított kórházépület észak-déli irányba húzódott, a két végén nyugatra nyúló rövid épületszárnyakkal.
    Az északi felére eső földszinti folyosóról nyíltak az ajtók az irodahelyiségekbe, az orvosi rendelőbe, gyengélkedőbe és a teljesen üres ruharaktárba. A folyosó végén volt a lépcsőház, mely az emeletekre vezetett.
    A déli szárny földszintjét a konyha helyiségei, és a tágas ebédlőterem foglalták le. Mint minden lágerben, itt is az ebédlő egyúttal klubhelyiségül szolgált. Egyik végére a kiosztóablakokat, az átellenben lévő oldalra pedig a sötétszürke drapériával elhatárolt színpadot építették be. A szögletes tetejű, ládaformájú súgólyuk sem hiányzott a színpad elől.
    A fürdő és mosoda céljaira a kopárra taposott, kicsiny udvar egyik sarkában meghúzódó vályogházikó szolgált.
    Az amúgy is szűkre határolt udvart még kisebbre szorították a főépület keleti és déli oldala előtt húzódó, gondosan ápolt virágágyak. Az üde, tarka virágszőnyeg és a zöld pázsitszegély egy kis melegséget, otthonos békességet sugárzott a sivár rendeltetésű háztömbre.
    Az épület három emeletén végighúzódó folyosók keleti oldalán nagy, rács nélküli ablakok nyíltak a városon túl elterülő mezőségekre, gyönyörű kilátással a Dnyeper ködbevesző, napfénytől csillogó kék szalagjára, s a folyón túli nagy erdőségekre.
    A tágas folyosók másik oldalán különböző nagyságú szobák sorakoztak egymás mellett, a valamikori kórtermek.
    A szobákban emeletes vaságyakat helyeztek el, a helyiség nagyságához mérten többet vagy kevesebbet. Középen kecskelábú asztal állt, mellette simára gyalult pad.
    Keményre tömött szalmazsákot tettek minden fekhelyre. Lepedőt, vánkost, takarót már nem adtak. Az elítéltek saját vattáskabátjukkal takaróztak, a karjukat tehették a fejük alá párnának.
    Ezzel aztán be is fejeződött a puritán egyszerűséggel, kevés kényelemmel berendezett lakószobák leírása.
   

   Az elítéltek túlnyomó többsége politikai okokból, háborús bűnösként került oda. Köztörvényes sikkasztó, tolvaj vagy gyilkos csak elvétve akadt ebben a munkatáborban.
    A tábor lakói az elmúlt háború zűrzavarának szenvedő áldozatai voltak, akiknek felelniök kellett mások bűnéért, sőt az el nem követett bűnökért is.
    A „nagyok”, az igazi vétkesek, az élet-halál ideiglenes urai, a német hadigépezetet a megszállás idején kiszolgálók elkotródtak a tett színhelyéről, de aki úgy érezte, semmit sem vétett, az maradt. Községbíró, hivatalnok, munkás lett a végén felelősségre vonva, hogy miért dolgozott a megszállás ideje alatt, miért nem evakuált a keleti országrészekbe?
    A katona, aki fogságba esett, súlyos büntetéssel felelt azért, mert puszta kézzel nem állt ellen az állig felfegyverzett ellenségnek.
    A kérgeskezű paraszt, a görnyedt hátú munkás, a sok-sok névtelen áldozat számára a háború vége nem jelentette a gyötrő szenvedések, a hontalanság végét, a hazatérést…
    Nem volt elég szenvedni a német megszállást, az idegen eszme erőszakos uralmát, a saját népe előtt is szégyenkeznie kellett az ügyészcsinálta „háborús bűnösnek”. Ami a legfájóbb, ártatlanul… Mint fasiszta bérencnek, orgyilkosnak, hazaárulónak - ahogy a vádirat hangoztatta, nem szűkölködve a megbélyegző jelzőkben.
    A herszoni lágerben sínylődők között a legtöbben ukránok voltak, sőt helybeliek. Rajtuk kívül akadt szép számmal a Szovjetunió sokféle nemzetiségéből, az ország minden tájáról. Orosz, litván, fehérorosz az európai országrészekről, azerbajdzsán, örmény, grúz, kazah, kirgiz, üzbég és tadzsik a Kaukázus vidékéről és az Uralon túli tájakról.
    A külföldiek közül néhány német, román, lengyel és magyar tűrte nehéz sorsát a szokásokban, gondolkozásmódban annyira idegen környezetben, kétszeresen szenvedve a belhonosok között.
   

   Ötödik hely volt ez a tábor, ahol eddigi másfél éves fogságom ideje alatt megfordultam. „31-es Önálló Tábor” nevet viselte, ahová 1946. május 4-én kerültem a helybeli rabkórházból.
    A gyógyult betegekből harmincöt főnyi szállítmányt állítottak össze. Gyalog jöttünk a poros mellékutcákon át ebbe az új „otthonunkba”.
    Ahogy együtt érkeztünk, rögtön egy brigáddá formáltak bennünket, 27. számú munkacsapat néven. Egy idős ukránt, a velünk érkezett Luvcsenkot tették meg brigádvezetőnek.
    Egy-két napon belül megállapítottam, hogy az eddigi lágerekhez viszonyítva itt a legtűrhetőbb az élet. A bánásmód humánusabb volt, mint sanyarú számkivetésem előző állomáshelyein (a kórházat nem számítva, mert arról csak jót mondhatnék).
    Másutt a zárka, a fogda rettenetes mumus volt. A 31-es lágerben egyszer sem hallottam, hogy valaki fogdába került volna. Mégis volt fegyelem és rend, jobb mint máshol.
    A gyengélkedőnek is ritkán volt lakója. Egyszer bekukkantottam a félig nyitott ajtaján, amikor valamiért betévedtem a földszinti folyosóra. Négy érintetlen, frissen-hófehéren húzott ágy sorakozott egymás mellett üresen.
    Ha valaki komolyan megbetegedett, akkor azt haladéktalanul a városi rabkórházba szállította a zöld katonai mentőautó. De nagyon ritka dolog volt köztünk a betegség.
    Az elítéltek zöme edzett, sok vihart látott frontkatona volt. A viszontagságos életmódhoz már korábban hozzászoktak. Nem egykönnyen dőltek le a lábukról.
    A láger lakóinak életkora átlagosan 20-40 év között mozgott. Így aztán nem csoda, ha a betegség ritka dolog volt közöttünk ezen a nyáron, a viszonylag kivételesen jó lágerben.
    Sietve hozzáteszem a netán mértéken felül kedvezőnek festett színek tompítására: ahhoz, hogy az ember egy büntetőtábort elviselhetőnek, az állandó ellenőrzést, megkötöttséget és megalázást, kiszolgáltatottságot türhetőnek, sőt kedvezőnek minősítsen - addig már nagyon sok gyötrelmes napot kellett megérnie az őrtornyok árnyékában, rendőrkutyák csaholását hallgatva.
   

   Lágerünk parancsnoka - egy Liebermann nevű őrnagy - a fegyelmezett munkát szigorúan megkövetelte. Semmiféle lazaságot nem tűrt ezen a téren.
    Minden szigorúsága ellenére, oktalan és felesleges rendszabályokkal nem engedte zaklatni a rabokat az őrszemélyzet és a felügyelők - nadzirátelek- részéről.
    Például naponta csak egyszer engedett számolást (proverkát) tartani a munkások számára, takarodó előtt, a folyosókon. Ha nem egyezett a létszám, nem engedte felzavarni a fáradtságukat pihenő rabokat. Álmukban számolták meg másodszor, esetleg harmadszor az embereket a szolgálatba lépő nadzirátelek és az őrségparancsnok.
    Ellátásunkról lelkiismeretesen gondoskodott Liebermann, a központilag szabályozott élelmezési normán belül. Gyakran ellenőrizte a konyhaszemélyzet munkáját is. Lopás, csalás nem fordulhatott elő.
    Kedvező volt ránk nézve, hogy elsősorban a helybeli konzervgyár igazgatója volt, s csak úgy mellékesen a mi lágerünk parancsnoka.
    A konzervgyár minőségileg meg nem felelő termékeiből jutott a mi konyhánkra is. Így változatos volt egy kicsit az étel, nem úgy mint más lágerekben, ahol ha vettek sok-sok tonna zabdarát, azt hónapokig ettük kásának, levesnek, ha viszont kukoricadarából tankoltak fel, az megint időtlen-időkre szólt, reggel és este az került a tányérba.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 31-es lágerben sohasem voltam éhes. Ellenkezőleg, mindig éhes voltam!
    Egy húsz éves fiatalember, aki nap mint nap nehéz fizikai munkát végez, a kiadagolt ételen csak tengődik, hisz az ebédlő falán kifüggesztett ételnorma tábla oly kevés zsiradékot, fehérjét írt elő számunkra! Már az is éhségre gerjeszt, ha tudom: ennyi jár, többet egy makulányit sem kaphatok!
    Ha szerencsém volt, okkal-móddal egy kis pótlást is tudtam szerezni. Annak ellenére, hogy mindig az evésen járt az eszem, és sohasem éreztem jóllakottságot, kierősödtem, sőt híztam valamicskét azon a nyáron.
    Valóra vált, amit Liebermann egy nyáreleji munkaértekezleten előttünk hangoztatott:
    – Azt akarom, hogy minden munkás a nyár folyamán legalább két kilót hízzon! A jó munkáért ígérem, hogy jó ellátást is biztosítok!
    Azok közé az értelmes vezetők közé tartozott, akik belátták: ha eredményes munkát akarnak látni, akkor az emberek munkaerejét, munkakedvét sem lehet lényegtelen tényezőnek tekinteni, nem lehet kizárólag a büntető szankciók kilátásba helyezésével jobb munkára serkenteni!
    Liebermann nagy színházkedvelő volt. Valahányszor a város másik végén lévő központi elosztólágerba újabb etáp - rabszállítmány - érkezett, kikérdezte a jövevényeket, hogy ki van közöttük színész?
    A jelentkezőkkel elbeszélgetett színészi múltjuk felől, és ha megfeleltek, a parancsnoksága alatt lévő 31-es lágerbe irányíttatta őket.
    Az így összeverbuvált színművészek gondoskodtak arról, hogy minden második héten, a munkaszüneti napon változatos műsoros előadást, ahogy ott nevezték „koncertet” rendezzenek.
    Az egész estét betöltő, magas színvonalú előadásuk várva-várt esemény volt számunkra. Még az utána következő hétköznapokra is maradt belőle beszédtéma.
    A sok sebzettlelkű rabnak a jelesebb színészi alakítások valóságos élményt jelentettek. A fel-feltörő nevetés könnyített a szív nyomasztó terhén. Sikeres rögtönzés, a jól időzített bemondás - szállóigévé vált közöttünk.
    Hétköznapokon a színészek is talicskát toltak, hordták a téglát és a maltert, ásták a gödröt, árkot a többivel együtt. Estefelé ők is porosan, izzadtan, hátrakulcsolt kézzel, lehajtott fejjel bandukoltak az őrökkel körülvett menetoszlopban a munkahelyről a láger felé.
    Majdnem minden pénteken estére filmet hozatott ki a városból Liebermann. Vacsora után, mikor már kellőképpen besötétedett, az épület ablakmentes nyugati falára vetítették nekünk.
   

   Körülbelül húsz-harminc vegyeskorú nő töltötte a férfiakkal azonos szinten kimért súlyos büntetését a lágerben. Jobbára szintén ukránok, meg néhány orosz asszony, köztük kiváló színésznők.
    Általában az volt a vétkük, hogy a német megszállás idején irodákban dolgoztak, tolmácsként működtek, iskolában tanítottak. A színésznők szerepet vállaltak az ellenség által patronált színházban.
    A nők közül csak elvétve jártak ki egyesek a városba, valami könnyebb munkára. Mosodában, fürdőben dolgoztak, a lakószobákat, irodákat takarították.
    A konyhán, mely egyébként a nők kizárólagos birodalmának tekinthető, csupa férfi dolgozott. Érthető, hisz a nagy kondérok, hordók között markos férfikarra volt szükség.
   

   Minden hétköznap reggelén megnyílt a tábor nagy, kétszárnyas kapuja, a brigádok ötös sorokba rendeződve vonultak ki rajta, munkahelyenkénti, előre meghatározott szigorú sorrendben.
    A legtöbb munkást az üveggyárban foglalkoztatták. Szakmunkás és segédmunkás brigádok hosszú oszlopban meneteltek az utca túlsó oldalán elterülő gyártelepre, néhány percnyi távolságra.
    A fémmunkások brigádjai a „Komintern” nevű gyárba jártak. Egy-két brigádból álló csapatok a város különböző részén folyó építkezéseken dolgoztak. A konzervgyár is igényelt néhány brigádot tatarozáshoz, kisebb építkezésekhez. A romjaiból alig felépült gyár akkor még fejlesztésre nem gondolhatott. Minden igyekezet arra irányult csupán, hogy a folyamatos termelést biztosítsák. Esetenként vagonkirakodáshoz vittek oda munkásokat, ha nagyon sürgős volt, akár éjszaka is.
    A napközben kihalt tábor alkonyatkor fokozatosan benépesedett. A nyüzsgő emberek, mint kirajzott hangyák futkostak esti teendőik után. A brigádok mentek vacsorára, jöttek az ebédlő felől. A fürdő környéke is mozgalmas volt.
    Ha valaki gitárral, balalajkával vagy harmonikával a kezében telepedett le a lépcsőfeljáratnál, vagy a virágágyak tövében lévő kispadon, rögtön kisebb-nagyobb csoportosulás keletkezett körülötte.
    Az ukrán lányok felvették hímzett népi viseletüket, kiültek a fürdő közelében felhalmozott rönkökre és takarodóig énekeltek. Ez volt az esti szórakozásuk.
    Már egészen besötétedett, csak fehér blúzuk világított a homályos udvaron, de még mindig népes hallgatóság vette körül a farakást, csak úgy a kavicsos földre telepedve.
    A számolásra hívó sínverés oszlatta el a szolidan szórakozó csoportokat, s perceken belül kihalt lett a kopár udvar.
    Számolás után pedig álomba merült mind a három emelet sokszáz lakója.
   

   Brigádunk a nyár elején, május és június hónapokban a városon túl elterülő állami szőlőgazdaságban dolgozott.
    Olyan jól hangzott, amikor reggelenként, a munkára történő kivonuláskor a munkafelügyelő (narjádcsik) így szólította a kapuhoz brigádunkat:
    – Huszonhetes szőlészbrigád - a kijárathoz!
    Szőlő ide, szőlő oda, bizony ez a finom gyümölcs csak brigádunk elnevezésében szerepelt. Mire megérett volna a termés, arra már régen más munkahelyen dolgoztunk.
    A szőlőből nekünk csak a fáradságos telepítési munka jutott, vagy a régebbi parcellákon a metszés, kötözés, kapálás.
    Az 1946-os év katasztrofálisan aszályos esztendő volt. Nemcsak Ukrajnát sújtotta az elemi csapás, hanem egész Közép-Oroszországot, Fehéroroszországot egyaránt. A mezőgazdaság, a közellátás szempontjából rendkívül kedvezőtlen esztendő súlyos következményekkel járt. Sajnos a későbbiekben mi, elítéltek is éreztük közvetlen hatását ennek a természeti csapásnak.
    Így adódott, hogy ezzel a herszoni nyárral kapcsolatban minden emlékem, élményem napsugaras napokhoz fűződik. Egyszer sem áztam bőrig gyér ruházatomban, s a szél sem futkosott egyik szakadáson ki, a másikon pedig be a kopott nadrágomon. Állandóan meleg volt,sokszor túl meleg is, de annyit fáztam az elmúlt években, hogy zokszó nélkül tűrtem a meg-megújuló hőhullámot.
    Brigádunkat a szőlőgazdaságba két őr kísérte csupán, régi mintájú, szuronyos puskákkal felvértezve. Napközben messze tőlünk, a tábla szélén ácsorogtak.
    Ha megunták magukat és beszélgetni támadt kedvük, otthagyták őrhelyeiket a tábla két szélén, és középtájon beszélgetéssel rövidítették a napot.
    Bizony még az is megesett, hogy leheverésztek, csak a szuronyok vége s a tányérsapka látszott a szőlőindák fölött.
    Nyugodtan tehették. A brigád tagjai mind sorsukba belenyugodott, józan emberek voltak. Senkitől sem kellett tartani, hogy esetleg szökésen törné a fejét. Meg aztán napról napra vártuk a hírt, hogy hazamehetünk. Ki kockáztatta volna testi épségét a bizonytalanért, amikor a remélt szabadulás, az amnesztia órája bármikor bekövetkezhetett? (Szerintünk, álmaink szerint.)
    A széles határban, a kéklő égbolt alatt szinte egy icipicit szabadnak is éreztük magunkat. A brigádvezető utasításainak megfelelően tevékenykedtünk, jöttünk mentünk a földeken korlátozás nélkül.
    Olyan pihentető volt a szemnek, hogy se szögesdrót, se őrtorony nem volt a láthatáron.
    A földek végén húzódott az országút, akácfákkal szegélyezve. Néha egy-egy magányos, sovány batyut cipelő vándor baktatott a város felé ráérős léptekkel, vagy ponyvás teherautó porozott végig rajta.
    Egyébként minden békés, csendes volt körülöttünk. Saját neszünk zavarta csak a táj nyugalmát.
    Sok fiatal volt a brigádban. Serény munka közben is folyt az élcelődés, ugratás. Szaporábban, szívesebben mozgott a kéz, a láb, ha volt egy kis hangulat.
    Este úgyis sóhajtva aludt el mindegyik, a fiatalabbja is, meg az idősebbek is…
    A brigád motorja, heccmestere és élnótása egy Revorjuk nevű, cigányképű ukrán volt. A szeme fehére huncutul villogott ki a fekete képéből. Fáradhatatlan munkás volt, de közben mindig a kópéságokon járt az esze.
    Vaszja Revorjuk a nyár derekán egy kevés ideig brigádvezetőnk is volt, korábban a rabkórház szakácsa.
    A másik ilyen mindenre kapható, vidám brigádtársunkat Szalternek hívták. Zömök, izmos férfi volt. Revorjukkal együtt mindketten úgy harminc körül járhattak abban az időben.
    Revorjuk és Szalter csípős nyelvét mindenki magán érezte, de rendszerint Gubart, a kötekedő, minden lében kanál moldvait szemelték ki az ugratás szenvedő alanyául.
    Gubar rendkívül éhes és kapzsi ember volt, könnyű volt felültetni, ezért került gyakran a közröhej középpontjába. Szétálló, apró szemeivel gyanakvón nézett körül minden köhintésre, kuncogásra: nem az ő kontójára készül-e itt valami? Kicsiny, hegyes orrát idegesen húzogatta, szüntelenül szipákolt, még beszéd közben is, összecsücsörített száját le-lebiggyesztve.
    Bármily gyakori volt a tréfálkozás, nem durvult el soha, így verekedéssé nem fajult a dolog. Ha a brigád kórusban röhögött, Gubar is vállat vont és úgy tett, mint akinek szintén tetszik a dolog.
    Elmúlt már az az idő, amikor a háború által felszított gyűlölet szembeállította a különböző nemzetiségű, állampolgárságú elítélteket.
    A szovjet elítéltek eleinte üldözték, verték a nyugati országokból közéjük került sorstársaikat. Több mint egy évnek kellett eltelni ahhoz, hogy lehiggadjanak, rájöjjenek: azok is olyan egyszerű emberek, mint az orosz vagy az ukrán átlagember. A háború okozóit, a masszív, bolsevista propaganda által gyűlöletessé tett, soha nem látott kizsákmányoló burzsujokat nem az idegenajkú, eltérő felfogású fogolytársaikban kell keresni!
    1946-ra úgyszólván elmosódtak a „nemzetiségi határok” az internacionalista összetételű brigádokon belül. Az egyes emberek alaptermészetén, jellembeli tulajdonságain alapult, hogy valaki beilleszkedett-e a kollektívába vagy sem.
    Mikor a nap az ég pereméhez közeledett, és a brigádvezető sem unszolt már további munkára, a szerszámokat egy halomba szórtuk (majd jön érte az állami gazdaság kordéja), lehevertünk a szőlőtáblák közötti füves útra.
    Az ukránok, Revorjukkal az élen halkan nótázni kezdtek:

   Brigádunk legidősebb tagjai közé tartozott egy Kotusevszkij nevű ukrán. Lehetett vagy ötven éves, de nagyon munkabíró, szorgalmas ember. Inas, sovány karjaival mindig az élen haladt a kapálásban.
    Mivel a brigád gyengébbjei közé tartoztam, s a sor végén el-elmaradoztam a kapálással, nem nagy becsben álltam Kotusevszkij előtt.
    Persze közben megfeledkezett arról, hogy ő mezőgazdasági munkában kierősödött, meglett korú ember, aki hazulról jelentős támogatást kap, gyakori élelmiszerküldemények formájában.
    Rólam mindezt nem lehetett elmondani. Vékony dongájú legény voltam világéletemben, nem is szoktam meg a fizikai munkát. A lágerben pedig, ahová alig tizennyolc éves koromban kerültem, be kellett érnem azzal, amennyit a kisablakon kiadnak, azonkívül „se tüled - se hozzád!”
    Valamelyik nap Kotusevszkij becsmérlően nyilatkozott a teljesítményem felől. Nem válaszoltam, de minden erőm megfeszítésével szaporázni kezdtem a kapavágásokat. Néhány forduló után az elsők között voltam, s hamarosan Kotusevszkijjel egy vonalban kapáltam.
    Észrevette az öreg, hogy le akarom hagyni. Még jobban nekilendült. Igazság szerint az már nem kapálás volt egyikünk részéről sem, csak a földfelszín enyhe sarabolása.
    Ez így ment egészen délig. Nem maradtam le tőle egy tapodtat sem. Nem szólt semmit Kotusevszkij, csak köpte a markát és rám-rámsandított. A brigád tagjai megjegyzés nélkül szemlélték a sajátságos „párbajt”.
    Alig vártam, hogy az ebédhozó kordé feltűnjön a tábla szélén, és abba lehessen hagyni a munkát. Nem volt már erőm, csak vagdalkoztam összeszorított fogakkal.
    Még az ebéd sem ízlett, annyira kimerültem. Azt azonban elértem, hogy Kotusevszkij ezentúl, ha jót nem is mondott, de lekicsinylő szóval többet nem illetett engem.
    Talán maga is elgondolkozott rajta, hogy a munkabírás és a munkakedv több tényezőtől függ, mint egyszerűen a szorgalomtól vagy a lustaságtól.
   

   Július első napjaiban váratlanul áthelyezték brigádunkat a szőlőgazdaságból a Dnyeper-parti építkezésekhez.
    Kisebb-nagyobb alapterületen láttunk neki fundamentumok ásásának. Az alapozás befejezése után felcseréltük az ásót, lapátot malterkeverővel, kőműveskanállal. Kőből raktunk falakat, az építő vállalat mérnökének felügyelete mellett.
    Aztán, ahogy az ilyesmi gyakran elő szokott fordulni, be sem fejeztük a megkezdett munkát, még nem is értettük, hogy mi akar lenni az építmény, a folyópart egy másik pontján fogtunk újabb ásásba, újabb építkezésbe.
    Az előző helyen megkezdett építkezést, alapozást mások folytatták helyettünk. Esetleg hadifogoly brigádok vagy szabadok. Sőt néha lágerünk más brigádjait vezényelték ki a munka folytatására.
    A lágeri életben a gyakori munkahelyváltoztatás megszokott dolog. Egyik nap ástunk, a másik nap szögesdrótot gombolyítottunk, utána pedig kapáltunk valamelyik kolhozban. Ismét más alkalommal a Dnyeperen ringó uszályból hordtuk ki a homokot az üveggyár kikötőjében.
    Csak a szakmunkás, főleg a fémmunkás brigádok munkahelye volt állandó. Persze a brigádokon belüli személyi változás a termelési érdekektől függetlenül történt, ahogy a politikai tiszt jónak vagy biztonságosnak látta. A gyár főmérnöke pedig rághatta a körmét, ha emiatt egy sürgős megrendelés teljesítése késett.
    A partmenti építkezések időszakához fűződik Revorjuk egyik legjobban sikerült ugratása. Céltáblája jelen esetben is a hiszékeny és kapzsi Gubar volt.
    Egy nagy pincehelyiség alapját ástuk a szakadékos partoldal tövében.
    Úgy hozta a véletlen, hogy Gubar ásója nyomán kifordult a földből egy tallér nagyságú, sárgafényű pénzdarab.
    Mohón kapott utána a moldvai. Ez a hirtelen mozdulat nem kerülte el a közelben lapátoló Szalter figyelmét.
    – No, mit találtál, Gubar? - kérdezte.
    Értelmetlen mormogás volt a válasz. Idegesen dörzsölte le a pénzről a rátapadt agyagot, gyanakodva pislogott körül.
    Szalter rögtön odaintette Revorjukot, és jelentőségteljes arcjátékkal közölte vele, hogy értékes aranyleletet talált a szerencséskezű brigádtársunk.
    – Egészen biztosan arany! - szögezte le a tényt Revorjuk. Itt valaha a törökökkel harcoltak őseink, valószínű akkoriban került a földbe. Mutasd a pénzt!
    A boldogságtól ragyogó aranyásónk vonakodva adta Revorjuk markába a nagy rézpetákot. Mert, hogy réz volt, ahhoz nem fért kétség. A mintázás recéiben látszottak a földdel keveredett zöld patina nyomai.
    – Ez csak arany lehet, de milyen súlyos! - bizonygatta Szalter is, amikor átvette Revorjuktól a pénzt és egyik kezéből a másikba ejtette.
    Gubar riadtan figyelte a rézpeták útját, és megkönnyebbülten sóhajtott, mikor végre visszaadták neki.
    Összecsődült az egész brigád a gödör alján.
    A vélemények megoszlottak. Volt, aki őszintén erősítette, hogy valóban aranyból készült az érme, mások pedig amellett törtek lándzsát, hogy közönséges réz.
    Revorjuk és Szalter jól tudta, hogy csak rézből verték a heves vitát kiváltott leletet. Mégis ők bizonygatták a legélénkebben, hogy aranykincset szorongat a markában az egyre jobban felidegesedő Gubar.
    A csoportosulás nem kerülte el az őrök figyelmét sem. Erélyesen integettek, füttyentgettek a domb tetejéről, hogy oszoljunk el, folytassuk a munkát.
    A botrány elkerülése végett, a brigádvezető erélyes felszólítására újra megfogtuk az ásónyelet szerteszét a gödör falánál.
    Elítéltnek pénze, főleg aranya nem lehetett. Figyelmeztették Gubart, hogy adja le a pénzt este a parancsnokságon. Annál is inkább, mert régészeti leletnek minősíthető, és így még komolyabb elbírálásban részesül az eltitkolása.
    Revorjuk ezzel szemben bizalmasan rábeszélte Gubart, hogy a világért se adja le a pénzt. Az könnyen ráállt a dologra, mert nem volt szíve megválni a „kincstől”.
    Tovább duruzsolt a hiszékeny ember fülébe Vaszja, hogy adja át neki, majd ő valakivel gyűrűt csináltat belőle a számára. Addig főzte-gyúrta, míg a hiszékeny moldvai ráállt a dologra.
    Teltek-múltak a napok, a gyűrű csak nem készült el. A pénzdarab ott lapult valahol Revorjuk zsebében. Közben újabb és újabb határidőkkel hitegette a rászedett embert, az ismeretlen „aranyműves” nevében.
    A pénzét féltő moldvai pedig már széltében-hosszában kezdte mesélni, hogy megrabolták, kicsalták tőle a kincset.
    Időközben a brigádunkban mindenki meggyőződött már arról, hogy az a pénzdarab, amely miatt Gubar álmatlanul hánykolódott a szalmazsákján - értéktelen holmi, csak ő hitt benne rendületlenül.
    Egyik este, amikor hazaérkeztünk a munkából, a kapuban várta brigádunkat két nadzirátel, és teljes létszámmal a politikai tiszt irodájába kalauzolta a társaságot. Egy tapodtat sem léphettünk félre.
    A főhadnagy egyenkint hallgatott ki mindegyikünket, elsősorban persze Gubart. Utána Revorjuk bemutatta a rézpetákot. Egybehangzóan vallottuk, hogy aranyra nem is gondoltunk, csak tréfa volt az egész.
    A politikai tiszt mérgesen elzavarta a brigádot, és meghagyta, hogy máskor ilyen marhasággal ne szórakozzunk.
    A rézpetákot ott fogta, nehogy megint felhajtást csináljunk belőle.
    Napokig ezen az eseten nevetett a tábor.
   

   Munkahelyünktől nem messze, egy elhagyott műhely épülete árválkodott, mállott vakolatú falával, egy füves térség közepén.
    Az építés vezetősége gondolt egyet, és belső átalakítással ismét műhelyt akart berendezni az eddig elhanyagolt épületben. Falat bontottunk, ajtónyílást vágtunk, gépalapokat romboltunk le, véstünk ki fáradságos munkával, és újakat raktunk, betonoztunk a cementpadlóba ágyazva.
    A malterhez a vizet két városbeli szabad asszony hordta nekünk vödörszám a folyóból. A fiatalabbik asszonnyal gyakran eljött a vézna, nyolc év körüli kislánya is.
    Mikor már több napja ott dolgoztak, apránként megindult a beszélgetés. A fiatalabbik asszonykáról kiderült, hogy a férje ott van a mi lágerünkben. Az volt a bűne, hogy a háború alatt német fogságba esett.
    Addig-addig tanakodtunk, míg Verbickij megegyezett a munkafelügyelővel, és egy napra brigádunkból valaki az asszony férje helyett annak munkahelyére ment ki, az pedig a mi brigádunkkal vonult ki.
    Így sikerült létrehozni a házaspár néhány órás találkozóját. A másik asszony vállalta, hogy aznap egyedül fogja hordani a vizet, a fiatal asszony csak néha megy el, hogy az őröknek fel ne tűnjön a dolog. Mi pedig lehetőleg kevés vizet fogunk használni.
    Egy felfordított malterosládán beszélgették át a napot, a kislány is velük volt.
    Az asszony nem tudott semmit hozni a férjének, ellenkezőleg, az ember adta át aznapi kenyerét nekik.
    Brigádunk jobbmódú tagjai addig is segítették a szegény asszonyt egy-egy darab kenyérrel, vagy bögre zsírral. Nehéz sorsa megindított mindenkit.
    Mikor a férjet letartóztatták, mindenüket elkobozták. Mivel nyáron, nyár elején történt a dolog, így sem az asszonyon, sem pedig a kislányon vattásholmi nem maradhatott. Semmi nélkül maradtak a csupasz szobában, csak a rajtuk lógó nyári ruha volt mindenük.
    Munkát a férje miatt nem kaphatott, alkalmi munkából tengődtek. Reggelijük, vacsorájuk tea volt cukor nélkül, ebédjük szegényes káposztaleves.
    A szabadok kenyéradagja, amit jegyre adtak, fél kiló volt. A két személyre a kiló kenyeret az asszony megkapta 9O kopejkáért, ami bagatell összeg volt abban az időben. A bazárban az egyik fél kiló kenyeret el lehetett adni 9 rubelért. Ebből a néhány rubeles árkülönbözetből pénzeltek, tengődtek a kislányával egyik napról a másikra.
    Szívszorító volt hallgatni, hogy így élnek emberek a szabad világban, ahová mi annyira vágyódtunk!
    És mindez azért, mert a férj a háború egy szerencsétlen percében német kézre került…
    Fogalma sem volt szegény asszonynak, hogy a tél beálltával honnan szereznek meleg ruhát, tüzelőt? S egyáltalán miből fognak élni?
    Bizonyára a férjének is elsorolhatta sok-sok gondját, baját, mert az sűrűn könnyezett, mellrehorgasztott fővel.
    Verbickij megígérte, hogy még néhányszor létrehozza ezt a találkozót a házastársak számára, de hamarosan más munkahelyre kerültünk, s a vízhordó asszonyokat elvesztettük szem elől.
   

   Abban a ritka szerencsés helyzetben voltam, hogy a lágerben élő nyolc magyar közül egy Ruga Ferenc nevű budapesti fiúval ketten egy brigádba kerültünk.
    Olyan jó volt, hogy valakihez tartoztam, és napközben is szólhattam magyarul.
    Az együtt töltött néhány hónap alatt Ferivel elválaszthatatlan jóbarátok lettünk. Én május első felében kerültem ebbe a lágerbe, ő pedig május utolsó napján. Együtt indultunk neki az emlékezetes herszoni nyárnak, melyre - minden keserve ellenére is - fogságom évei közül a legszívesebben gondolok vissza.
    Brigádvezetőnk rendszerint ugyanoda osztotta be munkára Ferit, ahol én dolgoztam.
    Ez nem csupán abból a gyakorlati elképzelésből fakadt, hogy egymás szavát értve jobban végezzük a közös munkát. Inkább az volt a fő indok, hogy nagyon hasonlítottunk külsőleg egymásra.
    Nehezen tudtak megkülönböztetni bennünket.
    Mindketten egyformán magasak, szőkék és szeplősek voltunk. Feri ugyan egy árnyalattal zömökebb volt, mint én, ez azonban nem volt olyan szembetűnő, s brigádtársaink minduntalan összetévesztettek bennünket.
    Öltözékünk is egyforma volt. Kopott katonaruhában jártunk, a fejünkön házi gyártmányú tányérsapka, amit Feri egy darab szövetből szabott ki és varrt meg mindkettőnk számára.
    Külső és öltözékbeli hasonlatosságunk mellett akadt köztünk bizonyos természetbeli különbség.
    Feri élelmes volt, talpraesett és ügyes. Az élelemszerzési lehetőségeket ő kutatta fel, és aztán testvériesen megosztozott velem a zsákmányon.
    Az élelemszerzés fogalma alatt most nem lopást értek, - habár lágeri felfogás szerint az sem volt rendkívüli szenzáció.
    Feri megismerkedett a konyha személyzetével. Ha alkalmas időben csellengett a konyha vagy az ebédlő körül, néha csurrant-cseppent valami.
    Ezen a téren én nagyon gyámoltalan voltam. Néha engem is megszántak a lányok a mosodából, de ez ritkán fordult elő.
    Mivel jobban beszéltem oroszul, azonkívül olvasni is tudtam, kettőnk közül én voltam a tolmács és a hírszerző. A hivatalos elintéznivalók, a brigádtársakkal előforduló viták lebonyolítása, a munkával kapcsolatos utasítások pontos megértése reám hárult.
    Ami aztán lélektanilag a legfontosabb: az én nem elhanyagolandó feladataim közé tartozott a lágerben keringő, reménytkeltő híresztelések, értesülések szerzése, továbbítása Ferinek, közös vigasztalásunkra.
    A sok vaklármából, lágeri pletykából - melyeket mi abban az időben tátott szájjal hallgattunk, és minden fenntartás nélkül boldogan elhittünk - kettesben szövögettünk magunknak színes ábrándokat a hazatérésről!
    Többen azt állítják, hogy a vigasztaló hírek rendszerint a parancsnokság köréből szivárogtak le hozzánk, tudatosan, hogy a láger lakói türelmesebben viseljék el sorsukat, ne kíséreljenek meg szökést, ne lázadozzanak - a közeli békés szabadulás reményében.
   

   Feri élelmességére jellemző, hogy fogalmam sincs hogyan, de megismerkedett Liebermann szakácsnőjével.
    No, nem kell mindjárt messzemenő következtetést levonni, huncut hátsó gondolattal! A jólelkű szakácsnő nyolcvanon túl, vagy csak egy ici-picit innen volt. És ha netalán a húszas életkort kerülgette volna velünk együtt, az sem jelenthetett semmit. A káposztaleves kevés kalóriát ad a szoknyavadászathoz.
    Az öreg anyóka valahol a földszinten levő kis konyhácskában főzögetett a tábor parancsnokának - ahogy nekem Feri elmondta -, mikor az tartósan el volt foglalva, s nem mehetett haza a családjához.
    Hogyan, hogyan se Feri felfedezte a jó öreg szülét, az pedig megsajnálta a mindig éhes fiút, és valahányszor főzött Liebermann számára, a maradékot eltette Ferinek.
    Esténként megjelent nála az én barátom. Hol volt maradék, hol nem. Hol főzetett magának Liebermann, hol másfelé járt hivatalos elfoglaltságai során.
    Én magam az anyókát sohasem láttam, csak a kis piros zománcos lábos gyors kiürítésében vettem tevékenyen részt, alkalomadtán.
    Ott ettünk egyszer hamisítatlan töltöttkáposztát is. Jaj, de boldogan kanalaztuk befelé! Egyáltalán nem számított, hogy a mindennapi menű is reggel-este káposztaleves. Az más volt, egészen más!
   

   Feri egyik este félrehívott a fürdőépület mögé. Titokzatos mosollyal húzott ki a gimnasztyorkája alól egy kis átnedvesedett papírcsomagot.
    Kigöngyölgette a néhai cementzsák maradékát, és négy szép sózott hal terült el egymás mellett.
    – Ma már úgy sincs kenyerünk, nincs mivel megenni, úgy gondoltam, hogy legjobb lesz felfüstölni holnapra, - magyarázta útközben Feri, míg a fertőtlenítő-verem felé tartottunk.
    – Hát ahogy akarod, - egyeztem bele vállvonogatva. És hol gondolod felfüstölni?
    – Mindjárt! - csillapított a barátom.
    A földhányással borított fertőtlenítő-verem tetején fakémény emelkedett. Odamentünk a tetőre, és Feri egy előre elkészített drótra felfűzte a halakat a szemükön keresztül.
    Benyúlt a kémény nyílásán, és felerősítette a halakkal terhelt drótot.
    – Holnapra ez olyan finomra füstölődik, hogy öröm lesz nézni! - mosolygott elégedetten Feri.
    Másnap reggel erősek voltunk, és nem néztük meg a füstölődő halakat. Hadd maradjanak estig! Este a vacsora-kenyérrel a kezünkben odasompolyogtunk a kéményhez.
    Feri óvatosan kihúzta a drótot, ami gyanúsan könnyű volt. Négy halzsíros folt jelezte, hogy honnan olvadtak le a halak, bele a tűzbe.
    Feri mosolygós arca egyből megnyúlt, és csalódottá változott. Egymásra néztünk, nagyot nyeltünk és utána harsányan elnevettük magunkat.
    – Micsoda szamárság! - csapott a homlokára Feri. Többet nem füstölünk halat, az biztos! Inkább megesszük nyersen!
   

   Egy kánikulai vasárnap délután, amikor a láger majd minden lakója mélyen aludt az elsötétített szobákban, halaszthatatlan sürgős ügyem támadt, és csak úgy, egy kis gatyában lementem a hőségtől olvadozó udvar sarkában álló, fehérre meszelt deszkaépületbe.
    Visszafelé jövet iparkodva kapkodtam mezítlábas lábaimat az átforrósodott kavicson, hogy mielőbb a ház árnyékába érjek.
    – Hé, kölyök, gyere ide! - hallottam a kiáltást a konyha ajtaja felől.
    Felkaptam a fejemet. Semmi kétség, a néptelen udvaron nekem kiáltott oda az egyik fehérkötényes szakács!
    Odaszaladtam, hőségről, árnyékról teljesen megfeledkezve. Addig a bajúszos, csontosképű konyhatündér egy kásáshordót penderített ki az ajtó elé, melynek falán fürtökben lógott a kása. A déli maradék.
    – Nesze, kapard ki! - lökte elém a hordót.
    – De nincs kanalam! - sajdult fel bennem a kétségbeesés.
    – Kézzel bele ne nyúlj! - mordult rám, s hátat fordítva bement a konyhába.
    Megbűvölve néztem a hordó oldalára fagyott kását. Kézzel belemászni nem mertem. Kanalat kérni szintén nem volt bátorságom a morcos szakácstól.
    Nekiiramodtam, és felrohantam a harmadik emeletre. Felráztam Ferit. Kanalat kaptunk és vágtáztunk lefelé, kettesével szökdelve a lépcsőkön.
    Mire odaértünk, a kásás hordót tisztára kaparta három szerencsés flótás, akik a föld alól bújhattak elő, a zsákmányt megszimatolva.
    Ott álltunk megsemmisülve, kanállal a kezünkben.
    A nyalakodók elsomfordáltak, a szakács ránk sem pillantott, egykedvűen begurította a hordót a konyhába.
    Akkor, ott azon az izzó napon, az épület tövében egy nagy fogadást tettem: többet soha sem lépek egyet sem kanál nélkül. Még félre is kanállal a zsebemben megyek ezentúl!
    Hiába tartottam be a fogadalmat mindvégig, többet sohasem múlt a potyakaja kanál jelenlétén vagy nemlétén…
    Hogy is mondja egy magyar közmondás? „Egyszer volt Budán kutyavásár!”
   

   Az élelemszerzés módjaként kell említeni a koldulást. Persze itt megint nem a polgári értelemben vett koldusokra kell gondolni, hanem a lágeri élet, a lágeri közösség legszegényebb, legelhagyatottabb tagjainak ételpótlék szerzését jelenti módosabb társaiktól, akik bizony felesleggel rendelkeznek.
    A koldus lehetett eseteg tanár, katonatiszt, a „gazdag” pedig a legtöbb esetben kolhozparaszt, vagy helybeli városlakó, aki jelentős támogatást élvezett.
    Az a bizonyos „koldulás” abból állt, hogy reggelizés, vacsorázás idején, amikor a brigádok egymás után, sorrendben, meg-megújuló hullámokban ellepték az ebédlőasztalokat, a kezükben tartott gőzölgő aluminium tányérokkal, az asztalok körül portyáztak a nincstelenek és hontalanok, magyarok, németek, románok, moldvaiak, sőt néhány orosz is.
    Már kitapasztaltuk, hogy kik azok, akik hazulról olyan mérvű támogatást kapnak, hogy a lágeri löttyöt nem eszik meg, vagy csak belekanalaznak.
    Igyekeztünk diszkréten követni, s a szeme előtt kóvályogni, hogy amikor unottan felemeli az egyáltalán nem ínycsiklandó, de a mi éhes gyomrunknak mégis kívánatos tányérról a tekintetét, bizonytalan pillantása ránk tévedjen, és odaintsen.
    Boldogan vettük át az ételmaradékot, rivális koldustársaink irigy tekintetétől követve, akik e csatavesztés után egy újabb „grófot” vettek szemügyre, egymás mellé, elé tolakodva, helyezkedve a gyorsan cserélődő brigádok forgatagában.
    Azt szerettük a legjobban, mikor a női brigádok jöttek reggelizni. Azok még finnyásabbak voltak, mint a férfiak. Bővebben osztogatták az ételt, nem kellett szinte közelharcot vívni egy-egy tányér maradékért. Nem volt meddő időtöltés az asztal végénél ácsorogni. Nem kellett attól félni, hogy míg ott bámulok esengve, addig a másik asztalnál elmulasztok egy biztos lehetőséget.
    Engem különösképpen szerettek a nők. Nem voltam szemtelen, s nem néztem ki a szájukból a falatot.
    Bizony egyik-másik koldustársam olyanformán nézett rájuk: „Mit zabáltok már annyit, hagyjátok abba, s ide azokkal a tányérokkal!” Szinte sértésnek vették, morogtak érte, ha valamelyik éhesebb nő (hisz azért közöttük is akadt! ) csak a tányér alján hagyott valamit, vagy - Uram bocsá' - kikanalazta az egész levest!
    Nem fixíroztam sohasem feltűnően a nőket, csak néma jelenlétemmel, tétova ténfergéssel jeleztem, hogy türelmesen várok kegyeikre.
    Rendszerint odakiáltottak: - „Eh, pacán, igyi szudá!”
    Ekkor néztem fel, és a felém fordított tekintet irányába tolakodtam dühösen morgó társaimon keresztül, néha még egy-egy alattomos oldalbavágást is eltűrve.
    Egyszer Boza Pista, egy Pest megyei parasztfiú, aki szintén az erőszakosabb koldusok közé tartozott, jól ellátta a bajomat.
    – Rosseb az ájtatos pofádba! - rontott nekem, amikor az általa kiszemelt, s szerinte megérdemelten strázsált leves tulajdonosa az ő háta mögül engem szólított oda.
    Mikor a levest átvettem, úgy felugrott, hogy elvágódtam a kihülőfélben lévő levessel együtt.
    Igen rosszul estem, mert a levest is meg akartam menteni. Hasztalan. Az lett a vége, hogy a leves végigfröccsent a gimnasztyorkámon, én pedig a könyökömre estem, és sokáig alig tudtam mozdítani megkékült karomat.
    A felháborodott nők dühösen kergették el a közelből Bozát. Rettenetesen szégyelltem magam a kínos jelent miatt. Köröskörül mindenki tudta, hogy honfitársak vagyunk.
    A dolguk végeztével elvonuló nők újabb levest nem adhattak kárpótlásul, s én kárvallottan oldalogtam el az asztalok környékéről. Egészen elment a kedvem ezen a reggelen a további ténfergéstől.
    Szomorúan panaszkodtam el útközben Ferinek nagy bánatomat, míg a munkahely felé bandukoltunk. Nagyon haragudtunk Pistára a levesért is, meg főleg azért, hogy két magyarnak kellett idegenek szeme láttára hajbakapni egy tányér levesért.
   

   Mint már futólag említettem, brigádunk az épület harmadik emeletén, a délre néző szobák közül kettőben kapott elhelyezést.
    Kissé furcsán hangzik, de egész idő alatt, míg ott voltam, csak a harmadik emeleten jártam.
    Minden emeleti folyosónak külön őre volt. Egy-egy pópa őgyelgett szüntelen a lépcsőfeljárat tájékán. Öregecskék voltak a hosszú hajú, dús szakállú pópák, de mégis olyan jó megfigyelők, hogy rögtön kiszűrték a betolakodót, ha nem az általuk őrzött folyosón lakott. Amint a folyosóra lépett, máris zavarták vissza a lépcsőházba a tilosba tévedt látogatót.
    Ez a szigorú közlekedési tilalom különösebb megkötöttséget nem jelentett számomra, csupán annyit, hogy a lágerben élő néhány magyar bajtársammal csak az udvaron találkozhattunk. A brigádszálláson nem látogathattuk meg egymást az éber pópák miatt. Ezért is nem ismertem az épület beosztását, a brigádok elszállásolását. Hát nem is volt fontos.
    Júliusban, többszöri brigádvezető változás után egy Verbickij nevű fehérorosz legény került a brigád élére. Fiatal, 22 éves, szerény modorú fiú volt, de ennek ellenére fegyelmet tudott tartani közöttünk.
    Verbickij a tehetősebb ukránokkal lakott együtt a nagyobbik szobában, azokkal, akik hazulról rendszeresen támogatást kaptak. Ez így volt rendjén. A brigádvezető sem élhet meg a levegőből, vagy a konyhán kikunyerált ráadáslevesből.
    A mi kis szobánk nyolc fekhelyén a brigád szegényebbjei, és az egyéb nemzetiségűek húzódtak meg.
    Az ajtó melletti felső fekhelyre kerültem. Az alsó helyet, - az idősebb jogán - Feri foglalta le. Hisz egy teljes fél esztendővel öregebb volt, mint én! Én még nem voltam húsz éves, ő pedig már elmúlt.
    Általában mindenki úgy ügyeskedett költözködéskor vagy új lágerben, hogy alsó helyet szerezzen magának. Én magam jobban szerettem a felső fekhelyet.
    Sohasem tülekedtem az alsó helyért, mivel világosabb, levegősebb az emeletes ágyak tetején. Felettem már nem fészkelődött senki, nem szórta a fejemre a szalmatöreket, nem lógatta az arcomba a lábait.
    Az a mennyezet alatti fekhely volt az én kis otthonom, birodalmam, mindenem, ahová esténként vagy munkaszüneti napokon felkuporodtam.
    A durva szövésű, szúrós szalmazsákon álmodtam ébren is, álmomban is a szabadságról, az otthonról, Magyarországról! Ott ábrándoztam a nagy darab kenyérről, és a teli tányér köleskásáról.
    Ami után nappal csak vágyakoztam, az minden éjjel megvalósult valóságszerűen tiszta álmaimban. Otthon voltam. Láttam a szüleimet, kis öcsémet, a csendes udvarunkra hűs árnyat borító nagy diófákat.
    Sok finomat ettem a hófehér damasztabrosszal leterített asztalról: süteményeket, kalácsot.
    Álmomban néha felmerült bennem a gyanú: vajon valóság-e ez a sok jó, vagy talán csak álom? Minden olyan világos volt és logikus, mint az életben. Megnyugodtam. Jóleső érzés öntött el, hogy igazán itthon vagyok, beteljesedett minden vágyam!
    A jótékony álom feloldotta azt a szorongó érzést, amit az idegen ország, idegen ajkú és érzelmű környezet, a kiszolgáltatottság, nélkülözés és bizonytalanság táplált bennem.
    A hajnali ébresztő kongó-bongó sínverése fájdalmasan hasított bele a szívembe. Hirtelen felébredve rémülten döbbentem rá, hogy mégis, mégis csak álom volt az egész!…
    Olyan dermesztő volt az eszmélés, olyan keserű volt a csalódás… Jaj, de nagyon vágytam haza! Belső láz égetett… Sokszor elbódított a mardosó honvágy!… Szinte az eszemet vette a magyar tájak, a magyar szó, a magyar közösség utáni csillapíthatatlan vágy…
    Nem lehet szavakkal leírni, holt betűkkel érzékeltetni azt a felsajduló fájdalmat, gyötrődést, amit éreztem, mikor ezt a kis dalt ismételgettem magamban arcra borulva, összeszorított fogaimon át morzsolva:
    „Csak még egyszer tudnék hazamenni! Nem kell nékem a világon semmi…”
    Napközben a reális valóság, a kijózanító világosság, a nehéz munka, a rekkenő hőség, a brigádtársak élcelődése, zsörtölődése háttérbe szorította a távoli otthon délibábos képét. A sorsukba beletörődött vagy beletörődni látszó, mindenáron feledni vágyó emberek tereferéje, nyüzsgése tompította a fájdalmat.
    De amikor eljött az este, és fáradtan elnyúltam a sötét szobában, az emeletes ágy tetején, fejemre húztam a vattáskabátot, hogy kirekesszem a külvilágot, - megint megrohantak az emlékek, s nyomukban a mardosó honvágy…
    A jótékony álom könnyített csak néhány órára súlyos terhemen, hogy aztán az ébredés ismét a szörnyű valóságba taszítson újból és újból, napról napra.
   

   Vasárnaponként a reggeliosztás után megszámlálták a tábor lakóit, és utána délig ki-ki a maga módján töltötte idejét a drótkerítésen belül.
    Felcsendültek a hangszerek, másutt frontélményeket meséltek. Az álomszuszékok végignyúltak a szalmazsákon, egyesek nekiültek levelet írni, szaporán pislogva a maguk elé tett fényképekre.
    Az én szórakozásom a ruhafoltozás volt a szalmazsák tetején kuporogva, no meg az írocskálás. Szedett-vedett cementeszsák darabokra róttam a sorokat, esetleg rajzolgattam, ami eszembe jutott, hogy az írást el ne felejtsem. Tövig elírt ceruzacsonkjaim voltak csupán, amivel brigádtársaim ajándékoztak meg időnként, látva az írás iránti vonzalmamat.
    Ha elzsibbadt a lábam a mozdulatlan kuporgásban, akkor végignyúltam az ágyon, és nagyokat aludtam az udvarról felhangzó zsivaly, a folyosón, a szobában mászkáló társaim zajongása ellenére. Fáradt voltam, nem zavart a lárma. A heti munka után jólesett a kis elernyedés.
    A táborban volt mód újságolvasásra is. A lépcsőfeljárat előtt egy beüvegezett szekrényben minden nap kifüggesztették a helyi, ukrán nyelvű újságot.
    Főleg vasárnap időztem hosszabb ideig a vitrin előtt.
    Szorgalmasan betűzgettem a számomra még nehezen érthető szöveget, hisz az írás és az élő nyelv között ukránban oly nagy a különbség, hogy sokszor hosszas fejtörés után jöttem rá, milyen fogalmat takar, amit olvasok.
    A napi hírek között először mindig azt kerestem, hol láthatom meg BUDAPEST nevét. Mohón olvastam a magyar városneveket, betűzgettem a furcsa fonetikával átírt magyar személyneveket.
    Oroszul csak a társaim által cigarettapapírnak használt újságdarabokon olvashattam, amikor kölcsön kértem tőlük egy kis időre.
    Magyar könyvről, újságról szó sem lehetett, minden olvasási igényemet alkalmi orosz szövegekből elégítettem ki, ahogy tudtam.
    Szenzációt jelentett számunkra, magyar szóra és betűre kiéhezett számkivetettek számára, amikor Dodek Dezső, egy bajai egyetemista valahol szert tett egy „Ferenc József” keserűvizes üvegcímkére.
    Áhítattal olvastuk a használati utasítást, az orvosi javallatokat a gyűrött, piszkos cédulán. Százszor elolvastuk a magyar szavakat, melyeknek a népes táborban rajtunk kívül senki számára nem volt értelme. Mondanivalója komikusan távol volt tőlünk. A magyar betű, a magyar szó varázsa feledtette velünk, hogy eredményes hashajtásról van szó, meg egyéb gyomor- és bélbántalmakról.
    Irigykedve néztem, mikor Dezső féltőn visszasüllyesztette a nadrágzsebébe az óvatosan összehajtogatott cédulát: miért nem volt nekem olyan szerencsém, hogy én találtam volna meg az utóbbi évek egyetlen magyar nyelvű írását, amit fogságba esésem óta láttam!
   

   Vasárnaponként délután a város felől szállingózni kezdtek a látogatók egyesével, kettesével, csoportosan.
    A politikai elítélteknek nem engedélyezték, hogy hozzátartozóikkal találkozhassanak. A városban lakó, vagy a környékbeli vidékekről bejött hozzátartozók munkaszüneti napokon közel merészkedtek a drótkerítéshez. A rabok pedig belülről, tisztes távolságról kémlelték, lesték: kinek jött vendége? Eljön-e a család?
    Integetéssel, jelbeszéddel, néha egy-egy merész kiáltással közölték egymással mondanivalójukat, amit levélre nem lehetett bízni vagy sürgős volt.
    A kerítés két oldalán megható jelenetek játszódtak le ilyenkor.
    Az apák könnyezve integettek gyermekeiknek, akik édesanyjuk szoknyájába kapaszkodva ácsorogtak a tűző napon. Tétován keresték a tekintetükkel a sok egyformán kopasz ember között: vajon melyik az ő édesapjuk?
    Mivel az ítéletet minden esetben titkos bírósági tárgyaláson hozták, a hozzátartozók nehezen, vagy sohasem tudták meg, hogy szeretteiket hány évre ítélték.
    Sokan ott tudatták feleségükkel vagy édesanyjukkal, hogy hány évet kaptak. Mikor mindkét kezüket felmutatták a tíz ujjukat kinyújtva, hangos zokogás volt a válasz onnan kintről. Amidőn a remegő kéz a tíz fölé még ötöt vagy újabb tizet mutatott, a hajukat tépték az elárvult asszonyok.
    Tavasszal került a lágerbe a herszoni börtönből egy idegenbe szakadt hazánkfia, Szendrey József.
    Az 1919-es proletárforradalom bukása után menekült először Ausztriába, majd 1923-ban onnan a Szovjetunióba emigrált. Különböző vezető állásokat töltött be. A második világháború kitörésekor Herszonban lakott, gyárigazgató volt.
    Felesége meghalt a háborús események során, s magára maradt 6 éves kisfiával, Gézával.
    A háborúból kifolyólag valami félreértés áldozata lett, tíz esztendőre ítélték.
    Mikor letartóztatták 1946 februárjában, a kisfia egyedül maradt az üres lakásban.
    Józsi bácsi belesápadt, megőszült a történtekbe. Sokat kesergett a kisfia miatt. Gyötrődve találgatta, hogy mi lehet vele? Világgá ment, vagy menhelyre vitték?
    A börtön világa addig sem volt ismeretlen Józsi bácsi előtt. 1936-1937-ben - Jezsov idején - 22 hónapot töltött vizsgálati fogságban, mire ártatlansága kiderült.
    Az egyik vasárnapon már késő délutánra járt az idő, mikor együtt nézegettük a ház tövéből a látogatók és az elítéltek illegális találkozását a kerítés két oldalán, hallótávolságra egymástól. Szerencsére a parancsnokság bizonyos fokig szemet húnyt a nyüzsgés felett, csak ha a rokonok már túl közel merészkedtek, akkor hessegették el őket a láger mellett vezető út túlsó oldalára.
    Ahogy ott nézelődtünk, beszélgettünk, egyszercsak észrevette Józsi bácsi, hogy a szomszédasszonya kézenfogva vezeti a kis Gézát.
    Tüstént közelebb mentünk mi is. Odakiáltott az asszony, hogy nyugodjon meg, amíg ki nem szabadul, a gyermeknek gondját fogja viselni.
    Szegény ember kezeibe temette az arcát, és úgy zokogott. Én is könnyeztem mellette.
    Ezután minden vasárnap megjött a kis Géza a jószívű ukrán asszonnyal.
    Sajnos Józsi bácsit hamarosan elszállították máshová.
    Még azt megérte lágerünkben, hogy hosszas kérvényezgetés után tíz éves ítéletét ötre leszállították, s így már 1951-ben szabadulhatott.
    Többet sohasem hallottam róla. Azóta Géza megnőtt, de vajon hazatért-e hozzá megtört, ősz édesapja?
   

   A nyár folyamán a láger létszámában, összetételében többször következett be változás. A zsúfolt börtönökből mindig újabb szállítmányok érkeztek. A feltöltődő létszámot ismeretlen, távoli vidékekre irányított menetoszlopok apasztották időnként.
    Az etápokkal erősen meggyérült az amúgy is kis magyar létszám: a nyolc közül öten maradtunk.
    Májusban alakult brigádunk arculata is többször változott. Elbeszélésem idejében, szeptember hónapban talán tízen voltunk az eredeti létszámból.
    A távozó etápok mindig nagy nyugtalansággal töltöttek el bennünket. Attól rettegtünk, hogy a titokzatos úti cél, amely egymás után szívta fel a rabok százait - messze Északot, az ijesztő hangzású Szibériát jelenti.
    Szívszorongva hallgattuk, amikor olvasták a névsort a soron következő szállítmány útnak indítása előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, ha az olvasás végére értek, és sikerült kimaradni az etápból.
    De meddig? Mikor jön az a végzetes, elkerülhetetlen óra, melyben ebből a türhető éghajlatú városból a jeges leheletű Szibériába indítanak, ahonnan nincsen talán visszatérés sem.
    A jövőtől való rettegésben szökést csak egy fiatal ukrán legény kísérelt meg, Zsenya.
    Homokbányában dolgozott brigádjával tettének elkövetése napján. Egy óvatlan pillanatban hirtelen kikapta az elbámészkodott őr kezéből a puskát, s elszaladt vele. Üldözőbe vették, s mikor már bekerítették, nem volt menekülés, agyonlőtte magát a zsákmányolt fegyverrel.
    Alig ült el a tragikus esemény okozta szenzáció szele, holtan találtak egy fiatal fiút a padláson. Felakasztotta magát. Búcsúlevelében végzetes tettét az elviselhetetlen rabsággal indokolta.
    Pár nap múlva követőre akadt. Barátja a munkahelyen akasztotta fel magát, egy félreeső zúgban. Mire felfedezték - halott volt.
    Nagyon megülte a kedélyeket ez a gyors egymásutánban bekövetkezett hármas haláleset. Azt suttogták, hogy ez nem valami jónak az előszele.
    Rossz előérzet, vak rémület vett erőt mindenkin. Valami nagyon rossznak a bekövetkezésétől rettegett a tábor minden lakója. Valami lógott a levegőben, de nem tudta senki, hogy mi. A szűnő meleg, a reggeli ködök komor sejtelmekre hangolták a rosszat sejtő rabok szívét.
    Legbensőbb gondolatainkban ugyan ott pislákolt a reménység lángja, hogy előbb vagy utóbb fény derül befeketített múltunkra. Még mindig bíztunk, hogy ártatlanságunkat elismerve szélnek eresztenek mindenkit, merre a szíve vonzza.
    Egy másik csüggedt hang pedig azt súgta, hogy nem ilyen könnyű a megoldás! Még sok minden vár reánk, amíg felvirrad a szabadság napja!…
    Esetleg a sírgödör, a feledés.