Út az ismeretlen felé

   Reggel, amire felébredtünk, magasan állt már a nap. Az állomás környéke néptelen volt. Csak az őrök ténferegtek a sínek mentén, vállra vetett puskával.
    A délelőtt folyamán egyre-másra érkeztek a rabszállítmányok a környező lágerekből, gyalogosan, porosan.
    Kíváncsian leskelődtünk, amikor újabb és újabb etápok érkeztek: vajon nem látunk-e köztük ismerőst, földit?
    Hiába nyújtogattam a nyakamat a többiek feje felett. Nem láttam én senkit, vagy legalábbis nem ismertem fel egy honfitársamat sem a görnyedező, egyformán borostás, kopasz embertömegben.
   Nagyjából megállapítottuk, hogy a szerelvény 14-15 kocsiját foglalta le a mi lágerünkből hozott szállítmány. Becslésünk szerint körülbelül ötven kocsiból állt a vonat, s ebből vagy negyven vagonban lehettek rabok. Másfélezer lehetett a szállítmány létszáma. Nagy, rendkívül nagy etáp. És bizonyára messzire megy.
    Kínos lassúsággal múltak az órák. A szokatlan tétlenségben alig vártuk, hogy egyszer már induljunk el valamerre. Az útbaejtendő állomások alapján reméltünk tájékozódni, hogy merre visz az utunk ebben a széles nagyvilágban?!
    Nagyon felmelegedett. Az erős napsütés átizzította a vagon tetejét. Gatyára vetkőztünk. Magunk alá raktunk minden levethetőt, mégis fényesedett a bőrünk a verítéktől.
    Elhúzódtunk az ablakon át betűző napsugarak elől. Szomjasak voltunk, nehezen mozgott a nyelvünk. Korgó gyomrunk is eszünkbe juttatta, hogy ma még nem ettünk semmit.
    El is múlt a nap anélkül, hogy enni vagy inni adtak volna.
    Estefelé nagy rángatások közepette rákapcsolták a mozdonyt a hosszú kocsisorra. Teljesen bealkonyodott, amire sok tolatás, lökdösés után, a hátborzongatóan hörgő mozdonysíp hangja mellett elindult szerelvényünk az előre nem látott jövő felé…
    Isten áldjon, napsugaras Ukrajna! Itt még magyar Hazánk szomszédságában éreztük magunkat. Innen még gyalogszerrel is nekivághattunk volna a hazafelé vezető útnak…
    Ukrajnában sok keserves napot értem meg addigi fogságom ideje alatt. Az odesszai börtön, a nyikolajevi láger nélkülözései mély nyomot hagytak emlékezetemben. Most azonban mégis úgy éreztem, hogy az igazi megpróbáltatás ezután kezdődik. Ott, ahová a dohogó, prüszkölő gőzmozdony robog velünk.
    Nehéz szívvel bújtam le útitársaim közé, a vagon kemény padlójára.
    Vattáskabátom nem bizonyult puha derékaljnak a vaspántos deszkákon. Törte minden csontomat, nehezen igazodtam helyre.
    A kerekek ütemes kattogása álomba ringatott, átsegített a valóságból az álomvilágba…

   Éktelen nagy durranásra ébredtem fel.
    Fülsiketítő dörömbölés közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi történik? Megkezdődött az utazás egyik kellemetlen kisérőjelensége: a kalapácskoncert!
    A szökések meghiúsítása érdekében minden éjjel, valahányszor megállt egy kis időre a vonat, az őrök végigkopogtatták hosszúnyelű fakalapácsokkal a vagonokat minden oldalon, alul és felül: ezek az átkozott fasiszták, aljas hazaárulók nem feszegették-e fel a deszkákat, hogy alkalmas időben, az éj leple alatt, leugráljanak a vonatról?
    A kopogtatás ellen nem volt apelláta: a rendszabályok közé tartozott!
    Az volt a szomorú, hogy ebből a katonák, miként minden intézkedésükből, szórakozást csináltak maguknak. Kiélték bosszúvágyukat, nekünk pedig értelmetlen szenvedést okoztak.
    A kopogtatást rendszerint úgy kezdték, hogy csendben odalopakodtak a kiszemelt vagonhoz. Ahol a nyugovóra tért emberek fejét sejtették, hirtelen jól odavágtak többen egyszerre, hogy csak úgy recsegett-ropogott a rozoga faalkotmány.
    Heves szívdobogással ébredtünk fel éhes-fázós álmunkból. Kapkodtuk a fejünket, oldalunkat, mert alattunk, mellettünk, felettünk döngött-zengett az egész mindenség. Röhögve rohangásztak a szögescsizmákkal a vagon pléhtetején.
    Tehetetlen dühünkben mit tehettünk mást, szidtuk őket, mint a bokrot. Kintről gúnyos nevetés vagy káromkodás volt a válasz.
    A szomszédos vagonok döngetése közben csillapodtunk el, folytattuk az éjszakai álmot, amelynek semmi köze sem volt ehhez a kegyetlen valósághoz.
    Reggel arra ébredtünk fel, hogy szerelvényünk egy kis jelentéktelen állomáson vesztegel. Még a közeli vidékekről származó ukránok sem tudták megmondani, hogy hol lehetünk.
    Az éjszaka folyamán eshetett az eső. A fákról, a vagon pereméről még csöpögött a víz. Az ég borús, a vasúti sínen áthaladó szekérút sáros volt.
    A vasútpart mentén egy sással benőtt, vizenyős rét volt. A réten túl, ahová a sáros út vezetett, egy kis falucska zsuppfedeles házai látszottak. A rét szélén két liba tollászkodott. Több élőlénynek nyoma sem volt a környéken.
    Ahogy ott óvatosan leskelődtünk kifelé (nehogy a vagonok előtt sétáló őrök puskát fogjanak ránk), hallottuk, hogy sorban húzogatják el a mozdony felőli kocsik ajtaját.
    – Valószínűleg megkezdték az ételosztást! - vélekedtünk a zaj hallatán.
    Élénk találgatásba kezdtünk: mit adnak enni? Konzervet? Sóshalat? Vagy talán főtt ételt is? Mennyi kenyeret?
    Feszült várakozással figyeltük a közeledő hangokat. Nagyokat nyeltünk, szorongva sóhajtoztunk éhes izgalmunkban.
    Végre a mi vagonunk ajtaját is elhúzták. Legnagyobb megrökönyödésünkre az ajtónyílásban megpillantott katonák sem konzervet, sem kenyeret nem hoztak.
    Még fel sem ocsúdtunk a csalódásból, máris felugrott közénk három államvédelmista, husángokkal a kezében.
    – Mars! Mars! A bal oldalra! - kiáltottak ránk.
    Sietve felugráltunk. Egymást lökve, tolva tömörültünk gyorsan a vagon bal sarkába, miközben félőn pislogtunk a levegőben lóbálódzó botok felé. Nem ok nélkül. Aki késedelmeskedett, vagy utolsónak maradt, az a mindig ütésre kész bottal kapott egyet-kettőt a lapockái közé, a fejére.
    A padlón hagyott, leteregetett vattáskabátokat felpiszkálták, botvégre hányták. Össze-vissza szórták, rugdosták az otthagyott holmikat.
    Azt ellenőrizték, hogy nincs-e valamelyik deszka felfeszgetve, amit kalapáccsal nem tudtak kitapogatni.
    Ezt a felhajtást követte a tulajdonképpeni számolás, a proverka, amiért felugráltak közénk. Egyenkint kellett az ajtóba beállt katonák előtt átmenni a vagon felülvizsgált oldalára.
    Menni?… Ez így merő nyelvbotlás, mert ugrani, futni, szökellni, surranni kellett, lehetőleg úgy, hogy a gyorsan forgó botok el ne találják az embert.
    Ez a művelet sem ment kaland nélkül. Vagy egyszerre ketten is nekirugaszkodtunk, amikor aztán óhatatlanul fellöktük egymást a katonáktól való farolás közben, s egyikünket gorombán visszaráncigálták a felbőszült őrök. Vagy senki sem mozdult, várta, hogy a másik nekiiramodik. Ezzel időt adtunk, hogy ismét ütésre emelkedhessék minden bot, s az első elszántan nekiugró hátára záporozzanak az ütések.
    Ha már az utolsót is átverték a jobb oldalra, a vagon bal oldalán hagyott, s addigra már általunk alaposan összetaposott holmik röpködtek botnyélre hányva.
    Dolguk végeztével a katonák fürgén ugráltak le a kocsiból, berántották az ajtót, és röhögve elviharzottak a következő vagonhoz.
    Onnan ugyanazok a hangok, zörejek szűrődtek át, amelyek percekkel előbb a mi vagonunk irányából hallatszottak.
    Utazásunk során akkor húztuk ki a lutrit, ha nem egyezett a számolás. Akkor addig zavarták a társaságot egyik oldalról a másikra, míg végre sikerült a riadt embernyájat megszámolni.
    Csak azt nem tudom, mi lett volna, ha a padlóellenőrzés után a számoláshoz felsorakoztatják az elítélteket hármasával? Tizenkétszer három, az éppen harminchat. Mi pedig elkerülhettük volna a naponként megismétlődő tortúrát, hajkurászást.
    Helyrevergődtünk, szétválogattuk a vattáskabátokat, miközben sóhajtva kérdezgettük egymástól:
    – Hát enni? Azt már sohasem kapunk?…
    Kár volt az aggodalomért. Miközben rendezkedtünk, keresgéltük a szétszórt dolgainkat, megint elhúzták az ajtót. Egy kosár kenyér tűnt fel a keskeny nyílásban.
    Az ajtóhoz hívták Verbickijt. Beadtak tizenkét darab, kb. 2 kilós, téglaformájú cipót: három személyre egyet-egyet.
    Alumínium tányérban fehéren csillogó kristálycukrot nyújtottak fel a kenyér után.
    Harminchat festetlen, kerekfejű fakanalat számoltak bele Verbickij odatartott két markába.
    – Ez jó dolog! Lesz főtt étel! Lesz kanalunk is az elszedett fémkanalak helyett! - következtettünk villámgyorsan az egymáshoz ütődő fakanalak láttán.
    Ha berendezkedtek főzésre, ez megint csak arra utal, hogy messzire utazunk, több hetes utazás előtt állunk.
    Ez a felismerés csak átfutó gondolat volt. Pillanatnyilag nem törődtünk vele. Éhségtől csillogó szemmel lestük, hogy még mit nyújtanak nekünk onnan lentről, kintről?
    Két teli lavór híg kását adtak fel óvatosan, hogy ki ne loccsanjon.
    Vigyázva tette le a lavórokat Verbickij a vagon közepén, miközben savanyú képet vágott, és keservesen szívta a fogát. Forró volt a lavórok széle, elejteni pedig - Isten ments! - dehogyis lett volna szabad!
    Nagyokat nyeltünk izgalmunkban az előttünk gőzölgő tömérdek étel láttán. Persze csupán egynek lett volna tömérdek. Elosztva talán fél litert jelentett koponyánként.
    A fehér kötényes szakácskatona utolsónak feladott egy merőkanalat, és egyetlenegy alumíniumtányérat.
    Meghagyta, hogy először a kását osszuk el, mert az edények szükségesek a többi vagon etetéséhez. A kenyeret és cukrot ráérünk utána egész nap osztani, szortírozni.
    Mikor jobban szemügyre vettük, megállapítottuk, hogy tökkel főzött köleskását kaptunk. A belekevert húskonzervtől halvány rózsaszínű volt.
    Az ételszag csábítóan csiklandozta az orrunkat. Felajzottan lestük Verbickij kezét: kezdi-e már osztani, és melyik oldalon kezdi.
    Verbickij nagyon igazságos volt. Rövid tanakodás után úgy döntött, hogy egy-egy lavór kásán tizennyolc ember osztozik.
    Csurig telemerte a tányérat, és odanyújtotta négy embernek. Az egymással szembefordult, kanállal felfegyverzett kvartett pillanatok alatt begyömöszölte, lenyelte a forró ételt. Harminckét szempár sürgette őket vágyakozó, néma, hosszú, pislogás nélküli pillantással.
    Izgatottan doboltam a térdemen a kanállal. Remegve vártam, mikor nyújtják végre a mi négyes csoportunknak a kásástálat.
    Sor került arra is. Túlestünk rajta gyors lapátolással. Kivörösödtünk a meleg ételtől, izzadt a homlokunk a nagy igyekezettől.
    Utána szomorúan szopogattam a fakanalat, de a kásának a melegsége is hamar elszállt belőle.
    Miután az első tizennyolc ki lett elégítve egyenlőképpen, a lavór alján maradt kását középre tette Verbickij:
    – Vegyétek körül a lavórt, sorjában merítsen belőle mindenki egy-egy kanállal. Akinek már nem jut, az kezdi holnap a maradékosztásnál a kanalazást!
    Ő pedig a másik tizennyolc éhes száj kielégítésével foglalkozott ezalatt, ugyanúgy négy-négy embernek kiporciózva a híg, és gyorsan hülő kását.
    A vagon túlsó oldalán is nagy buzgalommal hajolt négy fej a vigyázva tartott tányér fölé.
    Szokatlan volt látni brigádunk egyes tehetősebb tagjait - akik azelőtt folyamatosan kaptak csomagot, és éhséget rég nem éreztek - remgegő kézzel kapni a tányér után.
    Két nap elég volt ahhoz, hogy éppen olyan éhes verebek legyenek, mint mi, a mindig kornyadozó, hontalan magyarok, vagy más ágrólszakadtak.
    A katonák türelmetlenül dörömböltek az ajtón:
    – Kiürültek már a lavórok?
    – Rögtön! Rögtön! - kiáltotta Verbickij. Egyébként magának sem vett több kását, mint amennyi másnak jutott. Az utolsónak maradt társainkkal evett, amikor meggyőződött arról, hogy mindenkinek jutott. A maradékon való osztozkodásra nem tartott igényt.
    Bámultunk Verbickij szokatlan eljárásán. Ilyesmit még nem tapasztaltunk soha vagonsztarsojok, de még a börtönben a cellasztarsojok részéről sem.
    Véletlenül vagy készakarva a vagonokban a sztarsoj rendszerint minden utazásunknál valamelyik közénk keveredett erőszakos rabló volt.
    Köréje csoportosult cimboráival együtt mindennek a javát, zömét kisajátította. A maradékot odavetette prédául: - nesztek, osztozzatok!… Aztán retteghettünk, hogy a maradékból egyáltalán jut-e nekünk is valami.
    A kenyérosztás úgy zajlott le rablóéknál, hogy a beadott cipókból kettőt-hármat bedobtak a sarokba, a kufejkájuk alá, a többit aztán elosztották, - de magukat ismét besorolták a létszámba! Méltatlankodni, felháborodni nem volt tanácsos , mert a szűk vagonban még elfutni sem lehetett volna a zsiványok elől.
    A közösségtől elorozott kenyér miatti bosszúságomat növelte az is, hogy voltaképpen nem enni sajátították ki. Az ablakon kiadták az őröknek, és azok egy-egy maroknyi mahorkát nyújtottak be érte, fél szelet újságpapírba burkolva.
    A szemünk láttára „füstölgött el” a kenyerünk egy része, s a vágyakozva szaglászó dohányosoknak még egy szippantást sem adtak a lelketlen gazemberek!
    Most a kenyérnél sem volt hiba! Három emberre rámutatott Verbickij, hogy kik osztozzanak az odanyújtott kenyéren.
    Dezső, Feri és én kaptunk mindig egy kenyeret. A fiúk rám bízták a feldarabolását, mivel jó szemmértékem volt.
    A körmömmel bejelöltem a három egyenlő részt, és a fakanál gömbölyűre faragott nyelének végével előzőleg körbelyukasztva, széttörtem a kenyeret.
    Az egymás mellé tett kenyérdarabok magasságát figyelmesen megvizitáltuk, itt lecsíptünk, ott hozzátettünk. A vége az lett, hogy a kenyér is pillanatok alatt a kása sorsára jutott.
    Sorosságot állítottunk fel magunk között, a kenyér középső darabját minden nap másikunk kapja meg. A kenyérvég - a gorbuska - nagyobb értékkel bírt, mint a puha, s nem mindig átsült kenyérbél.
    A „gorbuska-kultusz” éppoly mindennapi téma volt a lágeri életben, mint az, hogy kinek hány szem krumpli került aznap a levesébe, vagy ki kapta a hal fejét, ki a farkát.
    Nevetségesnek látszó kicsinyesség, de ahol az étel kevés is, ízetlen is, ott a szabad ember számára érthetetlen szabályokat, törvényeket hoz létre a remegés a jobb falatért.
    A cukrot kanálszámra osztotta el Verbickij. Ami maradt, azt félkanálszám. Figyelmesen megjegyezte, hogy kinél maradt abba a ráadás porciózása.
    Az ételosztás kiegyensúlyozottságát, a bizalmat nagyban növelte az, hogy egész nyáron át összeszoktunk. Nem csupán a szállítás idejére verődtünk össze ismeretlen, gyanakvó és ellenségeskedő alkalmi útitársakkal.
    Bármilyen körülményességgel - mondhatnám szertartásossággal - bonyolódott le, mégis hamarosan lezajlott a nap fénypontja: az ételosztás.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jóllaktunk. Éreztük, hogy ettünk, de valójában csak az étvágyunk gerjedt fel.
    Nem szabad elégedetlenkedni - nyugtattam magamat lemondóan. Amit beadtak, abból egyenlőképpen részesültem, mint soha eddig. A fiatal gyomrot pedig a rabkoszt úgysem elégíti ki soha.
    Felengedtek a kedélyek, beszédesebb lett a társaság. Melegünk lett, nekivetkőztünk, és a korábban megszokott jó hangulat kerekedett felül.
    – Elmegyünk, Gubar, jobb helyre. Ott több aranyat találsz, mint a Dnyeper partján! - ugratta Szalter a moldvait.
    – Az anyátokat… Bolondnak néztek? - vicsorgatta a fogait Gubar.
    Popov, herszoni brigádunk hórihorgas égimeszelője az ablakhoz dugta az arcát, és megkockáztatta a kérdést a vagon előtt ténfergő őrhöz adresszálva:
    – Nacsalnik, vizet nem kapunk?
    – Kaptok, ha beljebb nem húzódsz! - kapott a puskájához, és dúsan fűszerezte pár szavas mondanivalóját válogatott gorombaságokkal.
    A gyér étel nem nagyon igényelte az innivalót, de a fülledt melegben mégis kiszáradt a szánk. Hiába vártuk, vizet nem adtak. Úgy látszik a vérhastól féltek.
    Hosszasan vesztegeltünk a névtelen kis állomáson. A nap felszítta a nedvességet, a fák törzse megszáradt. A libák is eloldalogtak valamerre, s most már egyetlen élőlény sem látszott a környéken.
    Néhány hosszú füttyszó, hirtelen rángatások után megindult a vonat, s tovább zakatolt velünk az ukrán sztyeppéken át.
    Késő délután érkeztünk meg Dnyepropetrovszkba. Úgy hallottam, nagy iparváros, de én csak arra emlékszem, hogy szerelvényünk valamilyen elhagyott, lebombázott gyártelep kerítése mellett állott meg.
    A lenyugvó nap aranyló búcsúsugarakkal árasztotta el a rozsdás csövek, ledőlt kémények, beomlott vasvázas épületek összevisszaságát. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas ócskavastelep. A háborúban pusztult el, és még nem kezdődött meg a helyreállítása. Az ukránok meséltek róla valamit, de már nem emlékszem rá, hogy milyen emlékek, milyen háborús események fűződtek hozzá.
    Nézegettük egy darabig a roncsokat, épületmaradványokat, s aztán még világosban elrendeződtünk éjszakai nyugovóra.
    Hűvös volt az este, a vagon pedig szellős. A nappali melegnek híre-hamva sem volt már.
    Ferivel beszélgettünk még egy kicsit, halkan, nehogy ránk szóljanak a többiek.
    Napközben az ukránok meg az oroszok azt állították, hogy vonatunk még elfordulhat dél felé, vagy legalábbis keletre. A napokban dől majd el, hogy voltaképpen milyen irányba tartunk.
    Azt találgattuk Ferivel, hogy vajon bányába visznek-e minket, vagy erdőírtásra, esetleg tőzegkitermeléshez. Mindegyik munkának ijesztő híre volt, egyáltalán nem alaptalanul rettegtünk tőle.
    Mivel az egymásnak feltett kérdésekre, találgatásokra nem tudtunk választ adni, csüggedten elhallgattunk…

    Felébredtünk. Elhelyezkedtünk a vagon falánál körös-körben, hátunkat a deszkáknak vetve. A nap szinte merőlegesen sütött be.
    A vonat ritkán állt meg, akkor is csak percekre.
    Mikor állunk meg végre, hogy enni adhassanak? Igaz, előzőleg át kell esni a kellemetlen számoláson is, de a fő a kása és a kenyér!
    Dél felé járhatott az idő, mikor Harkovba érkeztünk.
    Sok ide-oda tologatás után egy félreeső helyen állapodott meg a szerelvény az élő, érző szállítmánnyal.
    Türelmetlenül számolgattuk a perceket, visszafojtott lélegzettel figyeltük a teherpályaudvar zaján keresztül, hogyan közeledik az ajtórángatás vagonunkhoz.
    A számolás és ételosztás után - a változatosság kedvéért - most nappal is végigverték a vagonokat. Tiszta szerencse, hogy szét nem döntötték a kimustrált vasúti kocsikat, melyekben árut szállítani már nem lehetett, de emberek deportálására még felhasználhatták. A rabok kibírják a hasadékokon át besüvítő, metszően hideg szélfúvást.
    Kalapácsolás közben igyekeztünk a vagonfaltól eltávolodni, mert ha egy váratlan ütés pontosan, vagy akár féligmeddig is, hátba talált valakit - nem szólalt meg egyhamar.
    A dörömbölés közben nem szóltunk semmit. „Szórakozzatok csak, nappal elviselhetőbb, mint éjjel!” - gondoltuk magunkban.
    Az étkezés előtti számolás és a kalapácsorkán tortúrájában még nem merült ki az élvezetek sora, amiben leleményes, és szenvedélyesen gyűlölködő őreink részesítettek bennünket utazásunk során.
    Például a következő éjszaka megint arra ébredtem fel, hogy döngetik az egyik közeli vagont. „Biztosan ránk is mindjárt sor kerül” - futott át az agyamon, csak úgy félálomban. Ösztönösen megtapogattam a vagon oldalát: elég messze vagyok-e tőle?
    – Feri! - löktem oldalba kisvártatva barátomat, amikor a zaj erősödött. Feri! Ébredj fel, mert mindjárt jönnek a kalapácsosok!
    – Mik jönnek? - kérdezte álmosan.
    – Azok a nyavalyás kalapácsosok! - suttogtam.
    Valamit válaszolt Feri, de azt már nem értettem, mert elkezdődött a zenebona. Morgott, szitkozódott, mocorgott körülöttem mindenki.
    Mintha az agyunkon kalapáltak volna, úgy fájt a fülünk ettől a zajtól. Megkönnyebbültünk, amikor megunták és odébbálltak.
    Hallottam, amint a szomszédban rázendítettek a koncertre, de hogy mikor fejezték be, hogyan távolodtak el, azt már nem tudom. Elaludtam, karjaimat a mellemhez szorítva, térdeimet pedig fázósan állig felhúzva.
    A vagon résein keresztül besüvítő hideg szél átfújt rajtam, akárhogy bújtam is mind jobban össze…
    Hirtelen arra riadtam fel, hogy elhúzták a vagonajtót, és világosság támadt. Felemeltem a fejemet, s akkor láttam, hogy a bejárathoz közel fekvőket rugdossa két katona. A harmadik egy imbolygó fényű gyertyát tartott a félig elhúzott ajtóban.
    – Felkelni! Felkelni! Számolás! - kiáltották parancsolóan, miközben kézzel-lábbal ébresztgették a nehezen ocsúdó embereket.
    Eszelősen ugrottunk fel, zavartan kapkodtunk, jóformán azt sem tudtuk hányadán állunk.
    Még felébredni sem hagyták a népet, máris átkergették a bal oldalra. Akárcsak a nappali számolásnál, felszórták a leteregetett gúnyát, botütések jégesőjén keresztül zavarták a nyomorult páriákat, s a másik oldalon rúgtak, szórtak össze mindent.
    Az ajtónyíláson pihent két géppisztolynak felénk irányított csöve. Az éj sötétjében nem láttuk a lent álló katonákat, csak a kezüket a géppisztolyon, ahogy a gyertya fénye néha rá-rávetődött.
    Mielőtt valaki is a helyére mehetett volna, leugráltak az őrök a gyertyával. Ottmaradtunk a tömlöcsötétben, a vagon sarkához tömörülve, egy csordában.
    Az ajtó döngve, nyikorogva csukódott ránk.
    Tapogatózva igyekeztünk helyrevergődni. Persze senki sem talált rá a saját holmijára. Ketten kaptunk egy kabátért. Ingerülten veszekedtünk. Lökdöstük, lemarháztuk egymást. Egy-egy tompa ütés is megesett az osztozkodás, vackolódás közben.
    Véletlenül a nagy hadonászásban orrba vágtak valakit. Az csak úgy vaktában visszaadta, de nem annak, akinek szánta. Ha Verbickij közbe nem szól, talán tömegverekedés tört volna ki a koromsötétben.
    Nagy nehezen lenyugodtunk. Sokáig fészkelődtünk, forgolódtunk, amíg végre valahogyan elcsendesedett a felbolydult társaság.

   Bágyadtan sütött a nap a felhőkkel borított égről. Levert hangulatban bámultunk kifelé.
    Bjelgorod városában állt a vonat. Messziről odalátszott a templomtornyok meg a háztetők tömkelege.
    Nagyon nyomasztóan hatott ránk, hogy csak nem akart elfordulni a vonat déli irányba, makacsul mindig Észak felé tartott.
    Szemmel láthatóan ideges, robbanékony volt már mindenki. A régi jó kedélynek, úgy nézett ki, örökre vége.
    Már nappal sem éreztünk semmi meleget. Erősen összehúztuk magunkon a vattáskabátot. Éjjel pedig egyenesen fáztunk. Hiába bújtunk össze, amennyire csak lehetett.
    Valamikor az éjszaka folyamán utaztunk át Kurszk városán. Azt mondták, elég nagy város az is.
    Már elhagytuk Ukrajnát, orosz mezőkön, erdőkön, falvakon át haladtunk előre.
    Bármilyen hosszú ideig tartott az utazás, egyszer sem hagyhattuk el a vagont. Szükségleteinket egy beépített pléhkürtön keresztül végezhettük el.
    A vagon elhúzható bejárati ajtajával szemben a másik ajtót lerögzítették, bedrótozták. Az ajtó alsó széléből egy keskeny nyílásra valót lefaragtak. Ebbe illesztették bele az árnyékszékül szolgáló keskeny, tölcsér formájú pléhvályút.
    Nehéz volt a szűk, éles szélű csatornavégen úgy elhelyezkedni, hogy kis és nagy dolgainkat baleset nélkül végezzük el a zötyögő, rángatózó vonaton.
    Jaj volt annak, aki figyelmetlenül vagy ügyetlenül végezte a dolgát! Kórusban szidták körös-körül. Esetleg még egy bakancs is odarepült.
    Hát igen, igen… Heteken át utazni bűzben, szennyben, nem volt valami kívánatos körülmény. Vigyázni kellett az elemi tisztaságra, még ha nehéz volt is. A takarítás, söprés ismeretlen fogalom volt a kabátokkal leteregetett vagonban, még csak a körbepiszkított pléhtölcsér hiányzott volna!
    Minden ilyen utazás alkalmával rettentő kínos volt rászánni magamat, hogy megkönnyebbüljek.
    Hiába zajlott le már évek óta minden életmegnyilvánulásom tömegben - nagyon zavart, hogy éberen figyelő szemek ügyelnek arra, vajon nem vizelek-e mellé.
    Ha úgy tudtam időzíteni a dolgot, lehetőleg mindig éjjel végeztem el. Eleget is kínlódtam emiatt naphosszat!
    Ez a néhány utolsó bekezdés nem valami illendő beszédtéma a polgári életben, jól tudom. Sajnos, ez is az élethez tartozik. Ott, azok között a körülmények között rengeteg szenvedésnek volt a forrása mindenki számára.

   Átutaztunk Orel városán. Egyáltalán nem emlékszem rá. Csak annyit tudok, hogy egész nap esett az eső, fáztunk és összegörnyedve kucorogtunk a padlón.
    Éhesek voltunk. A napi egyszeri étkezés nem nyugtatta meg háborgó gyomrunkat. A tétlenség miatt akaratlanul is mindig az evésen járt az eszünk. Az akadozó, szaggatott beszélgetés is főleg az evés körül forgott.
    A vizet már senki nem emlegette. Nem hiányzott. Mosdóvízről sem volt szó. Semmi tisztálkodási lehetőséget nem biztosítottak az útra. Ha szóba hoztuk, úgy ígérték, hogy útközben valahol lefürdetnek bennünket, csak tűrjünk addig.
    Végképp elveszítettük a reményt, hogy dél-oroszországi tájakra kerüljünk. Szomorú sóhajjal vettük tudomásul, hogy a rettegett Észak felé visznek bennünket.
    Különös lelkiállapotban voltunk mindannyian: haladás közben, ha robogott a vonat - akárhogy süvített be a szél a réseken -, akkor éreztük magunkat jobban. Ha vesztegeltünk valahol, fokozott idegesség vett erőt rajtunk. Csak menni, menni, akárhová, csak megbizonyosodni úti célunk felől! Minél előbb kiszabadulni a vagonokból! Érjen véget a kalapálás, az éjszakai számolás, és minden egyéb felfokozott nyomorúság!
    Kár volt siettetni a vonatot! Hisz minden zökkenéssel, minden egyes kilóméterrel északabbra kerültünk. Egyre hidegebb lett a nappal is, de különösen dermesztő a nyirkos éjszaka.
    Ahogy ott kuporogtunk, eszembe jutott valami, és Ferihez fordultam:
    – Te Feri! Még eddig egyszer sem jutott az eszembe megkérdezni, hogy kerültél te fogságba? Miért ítéltek el?
    Feri kesernyésen mosolygott:
    – Elmondhatom. Nem nagy regény. Az úgy volt, hogy negyvenötben, tavaly tavasszal, az oroszok a háború befejezése, a front elvonulása után a főváros lakóit igénybe vették különféle munkára. Az egyik nap a gyárba menet engem is elkaptak, és beállítottak egy lapáttal, csákánnyal felszerelt csoportba. „Málenki robotyi!” - mondták, amikor kézzel-lábbal tiltakoztam, a munkámra hivatkoztam.
    – Lent a Duna-parton valami romeltakarításnál dolgoztunk. Egy olyan üzbégféle, idősebb katona ügyelt ránk, hogy szét ne széledjünk.
    – Még napokkal előbb találtam az utcán egy katonai pisztolyt, táskával, derékszíjjal együtt. Nagyon megtetszett, és a kabátom alatt a derekamra tettem. Töltényem nem volt hozzá egy darab sem. Nem is volt lényeges. Megörültem, hogy van egy príma pisztolyom, s hordtam magamon, bolond fejemmel.
    – Egy német vagy esetleg magyar tiszt szórhatta el Pest ostrománál. Azt sem tudom, milyen gyártmányú volt.
    – Hát ahogy ott hajladoztam munka közben, az öreg üzbég észrevette a kiskabát alól kikandikáló pisztolytáskát. Láttam, hogy tágranyílik a szeme, de nem törődtem vele. Aztán közelebb jött az üzbég. Elkezdett mondogalódni, köpködni, szitkozódni.
    – Egy szót sem értettem az egészből. Nem tudtam mire vélni, hogy minek jött annyira tűzbe?
    – Aztán fütyült, intett az üzbég. Odajött egy szovjet katonai járőr. Rögtön közrefogtak, és bekísértek az orosz komendatúrára. Tolmácsot kerítettek, kérdezgettek mindenfélét. A pisztolyt persze, mondanom sem kell, elsőnek elvették tőlem. Nem engedtek el. Lekísértek az egyik közeli ház pincéjébe. Ott már többen voltak fogva. Ezért, azért, mit tudom én, kit miért gyűjtöttek be.
    – Kicsit megszeppentem, hogy most mi lesz, de túlságosan nem féltem. Nem csináltam én semmit. Ahogy múltak a napok, akkor kezdtem nyugtalankodni. Egyszer aztán bírói tárgyalásra vezettek elő.
    – Egy vörös hajú, kifestett szájú kofa a közeli vásárcsarnokból, ismertem jól korábbról is, azt mondta a szemembe, hogy nyilas vagyok, partizán kém, meg hogy felismert, hogy én is résztvettem a zsidók elhurcolásában.
    – Hüledeztem, védekeztem, mentegetőztem. A vége az lett, hogy megkaptam a tíz évet, senki se mossa le rólam az el nem követett bűnömet. S most itt vagyok…

   Már Tula is mögöttünk volt. Valamikor az éjszaka folyamán haladt keresztül a városon az eléggé felgyorsult vonatunk. Az utána következő állomások neveit olvasták az oroszok - amikor felvirradt - a tovatűnő állomásépületek homlokzatáról.
    A lábaim egészen elgémberedtek az örökös kuporgástól.
    Időközönként felálltam. A vagon szemközti oldalán lévő rácsos ablakon keresztül néztem a gyorsan váltakozó tájat. A deszkafalnak dőlve el-elmerengtem komor gondolataimban. Elgémberedett kezeimet a kufejka szűk ujjába dugtam, úgy melengettem egy kicsikét.
    Mélyen szálldostak a komor esőfelhők. Még nappal is homály borult a kietlen vagon belsejére. Nehéz szívvel gondoltam arra, hogy mennyi reménység foszlott széjjel ezzel a váratlan-hirtelen utazással.
    Azt csak a jó Isten tudja, hogy valaha visszajövök-e még ezen az úton. Viszontlátom-e még Magyarországot? Vagy akárcsak Ukrajnát is?
    Naív fejjel úgy gondoltam, Ukrajnában hamarabb rászánták volna magukat, hogy elengedjenek. Innen a távolból, utunk végcéljától jobban meggondolják, hogy egyáltalán hazaszállítsanak-e vagy sem.
    Mintha a kilóméterekben kifejezett távolságtól függött volna a hazatérés esélye, sorsom jobbra vagy balra fordulása!
    Mikor elfáradtam, újra leheveredtem a padlón görnyedő, félfekvő, vonattól ringatott bajtársaim közé.
    Feri észrevette mocorgásomat, és felült mellém. A tétlen hentergéstől megfájdult oldalát tapogatta, sokat mondóan rám pillantva.
    Szó szót követett. Beszélgetni kezdtünk.
    – Már harmadszor utazom vagonban - szólalt meg elgondolkozva Feri, - és mindig a zsidók jutnak az eszembe ilyenkor. Azokat is vagonban szállították valahová Németországba. Igaz, a németek velük kegyetlenebbül bántak. Mi lefekvéshez vagyunk szorosan, ők pedig állva is szorongtak, ahogy mondják. Ki hitte volna, hogy sorsom úgy fordul, hogy én is vagonba zártan utazom a kevés jóval kecsegtető ismeretlenség felé, mint ők pár évvel ezelőtt?
    – Te láttál ilyen deportált-szerelvényt? - kérdeztem tőle.
    – Nem. Csak hallottam róla. Mások mesélték. A visszajött zsidóktól is hallottam egyet s mást. És te?
    – Én is csak szemtanúktól tudom, amit tudok - válaszoltam. Mindig átfutott a borzongás rajtam, ha ilyesmit meséltek. Azt aztán már végképpen nem gondoltam, hogy én is kapok ízelítőt a rabságból, hontalanságból, nélkülözésből.
    – Ízelítőt? Ez több, mint ízelítő! - szólt közbe szenvedélyesen Dodek Dezső, aki a beszélgetésre szintén felült. Még ha csak néhány hétig tartott volna, de már évek óta csináljuk, s hol van még a vége?!
    Kis szünetet tartottunk. Mindegyikünk saját gondolataiba mélyedt, saját emlékei közt kutatott.
    – Sajnáltad a zsidókat akkor? - szólalt meg ismét Feri, visszatérve az előbbi témához.
    – Akiket ismertem, azokat sajnáltam. Úgy nagy általánosságban nem is gondolkoztam el rajta. A kis helyi eseményeket nem voltam képes országos méretűre vetíteni, elég bajom volt nekem anélkül is. Ha rémségeket meséltek, felkeveredett a gyomrom. A háború, a bombázások, a frontokon hányódó közeli rokonok ismeretlen sorsa elegendő nyomasztó élményt hoztak, így a zsidók problémája csak egy részét tette ki benyomásaimnak.
    – Különben is, én sohasem politizáltam, nem érdekelt. Csak az, hogy győznek-e a magyarok a fronton vagy sem. Hát győztek, győztek, és mégis ide kerültünk. Úgy látszik nem mindig győztek, csak az újságokban.
    – Egyébként, mint mondtam, én nem láttam gettót, nem láttam elhurcolást. Megrázóbb emléket a látottak, s nem pedig a hallomásból érkező hírek adnak.
    – Falun éltem abban az időben, jegyzőségen dolgoztam. A mi falunkban csak egy zsidó család lakott. Éjjel vitték el őket, másnap reggel tudtam meg a dolgot. Nagyon sajnáltam őket, de elhurcolásuk körülményeiről semmit sem tudok. Hogy mi lett velük, fogalmam sincs. Mikor elhagyott házuk, fűvel benőtt udvaruk mellett vitt el az utam, mindig szomorúság fogott el.
    – Néha vasárnaponkint hazamentem szüleimhez, Nagykanizsára. Tőlük hallottam az elhurcolás körülményeiről néhány szót. Szüleim nem voltak zsidógyűlölők, és részvéttel beszéltek az elhurcolt ismerősökről, különösen egy orvosról, aki a kisöcsém életét megmentette három éves korában. Én magam nem láttam egyiket sem megalázva, rabként kísérve.
    – Sárga csillagosokat láttam sokat, ha hazamentem, de némelyik olyan tüntetően, büszkén viselte, hogy eleinte nem is gondoltam, micsoda megkülönböztetés, kitaszítottság rejlik mögötte! Csak később döbbentem rá, mikor egy jóbarátomat kellett sárga csillagosan meglátnom. És ott Pesten hogyan reagáltak a március végi zsidóellenes intézkedésekre?
    – Hát tudod - kezdte Feri - a filmgyárban vegyes érzelmekkel fogadták a tényeket. Mikor a zsidó alkalmazottaknak fel kellett rakni a Dávid-csillagot, a jobb érzésűek úgy tettek, mintha nem is látnák. A nyilasok, a németbarátok meg ingerkedtek velük. Aztán ki ahogyan tűrte a piszkálódásokat. Volt, amelyik zsidó fenyegetőzött, átkozódott. Volt olyan, aki heccelődött, hogy a magyarokra nemsokára szintén csillagot raknak a németek, fehér színűt, mert gyáván behódoltak nekik. A nők sírva fakadtak, s minden tilalom ellenére kendővel, boleróval igyekeztek takargatni, amennyire lehetett, a virítóan sárga, tenyérnyi csillagot…
    – A sárga csillaggal kapcsolatban a következő fájó emlék rögződött bennem - vettem át a szót Feritől - az előbb említett barátom személyén keresztül. A fiúval két éven át együtt jártam elemibe. Aztán ő, módosabb lévén, gimnáziumba került, én pedig csak polgáriba. Ha találkoztunk a későbbi években, mindig megálltunk egy pár percre beszélgetni. Már nem is tudom, hogy miről. Mi is a témája két kisdiáknak? Egyszóval megértettük egymást.
    – Sose beszélgettünk róla, de kisvárosban mindent tud az ember. Tudtam, hogy édesapja keresztény, de az édesanyja, aki korán elhalt, zsidó volt. A fiút keresztény mostohája nevelte szeretettel, nagyobbik bátyjával együtt. Göndör haja, kreolos arca emlékeztetett csak szülőanyjára.
    – Majdnem földbe gyökerezett a lábam, amikor 1944 áprilisában, egyik vasárnap délelőtt, találkoztam vele az utcán. Sárga csillag volt a sötétszürke ruháján. Fájdalmas mosolyából rájöttem, hogy észrevette hirtelen megdöbbenésemet.
    – Megálltunk egymással szemközt. Várakozóan nézett rám, elutasításra és barátságra egyaránt készen.
    – Nekem kellett először megszólalnom. Az ő helyzete világos volt. Az én véleményem, állásfoglalásom kétséges. Nem tudhatta, hogy nem fordulok-e el tőle a szégyenteljes megbélyegzés után.
    – Szörnyű időket éltünk, szörnyű csalódások kora volt. Nem is olyan régen, s mégis milyen messze…
    – Siettem pillanatnyi habozásomból magamhoz térni. Kezet nyújtottam, s banális közhelyekről kezdtem a fecsegést. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy ügyet sem vetek a sárga csillag miatt közénk ereszkedett sorompóra.
    – Barátom átlátott a szitán, észrevette milyen ügyetlenül igyekszem leplezni a helyzet fonákságát, hogyan törekszem érzékeltetni régi barátságunk megbonthatatlanságát, amellett, hogy rettenetesen feszélyezett a sárga csillag.
    – Barátom maga terelte rá a szót, s mondatról mondatra megtaláltuk a közös hangot.
    – Ki gondolta volna, hogy még te is belekerülsz a szórásba? - kérdeztem tőle.
    – Nem számít itt semmi, csak a keresztlevél! - legyintett a barátom. De hát bántottam én az életben valakit? Tizennyolc éves vagyok, s büntelenül megbélyegeztek, mint a sötét középkorban szokták a gályarabokat!
    – Ne törődj vele - próbáltam vigasztalni. Nem számít a szégyen, a megalázás, ha a te lelkiismereted tiszta.
    – A lelkiismeretem az tiszta, de hogy mi jön még ezután - az nem tiszta!
    – Mi jöhet? Véleményem szerint a háború végéig hordani kell a csillagot és kész. Nem leszel katona, vontam meg tűnődve a vállamat.
    – Nem ilyen egyszerű a dolog, ahogy te azt elképzeled! - nézett rám szemrehányó mosollyal. Meglásd, deportálás lesz a vége. Munkaszolgálat, lövészárokásás…
    – Nem tudtam mit szólni. Magamban igazat kellett adnom neki. Én még így nem is gondoltam végig az eshetőségeket. A sárga csillag alatt dobogó szívében, álmatlanul áthánykolódott éjszakákon, bizonyára meghányt-vetett már addig minden lehetőséget. És a család is összedughatta a fejét. Lehettek külön értesüléseik.
    – Csak ennek az átkozott háborúnak lenne már vége! - szóltam keserűen. Meglátod, minden elrendeződik akkor. Kötnének már békét, és mennének haza innen ezek a németek! A front is hol van onnan, ahol 1941-ben volt? Valahol Ukrajnában harcolnak már, visszafelé. Nincs értelme az egésznek. Hitler nagyhatalmi hóbortjáért szenvednek milliók.
    – Én úgysem érem meg a háború végét - ingatta a fejét szomorúan a barátom. Elpusztulok valahol internálótáborban, vagy munkaszolgálatban. Érzem, hogy utoljára találkoztunk, János…
    – Nem, ezt ne mondd! - tiltakoztam hevesen. De belül éreztem, hogy csak rossz sejtelmeimet akarom elhessegetni.
    – De igen - mondta halkan. Szervusz!
    – Nem akarta a kezét nyújtani. Megfogtam a karját, megszorítottam a tétován odanyújtott kezét, és csak ennyit nyögtem ki: szervusz!
    – A barátomat valóban nem láttam soha többé. Mire mégegyszer hazalátogattam a szüleimhez, a zsidókat már elvitték valahová Németországba. Pár hónap múlva megkaptam a behívómat. Front. Fogság. Börtön. Láger. S most itt vagyok.
    – Aztán hazakerülhetett-e a barátom, vagy valóban meghalt? Nem tudom, de sokat gondolok rá.
    Nem is sejthettem az utolsó találkozásunk alkalmával, fiatalos tudatlanságomban, naívságomban, hogy engem is elkap a háború szele, és sárga csillag nélkül is értelmetlen szenvedésbe, megalázásba dönt, akárcsak szegény barátomat, csak más körülmények között.
    (…Barátomnak végül - sajnos - igaza lett: meghalt Auschwitzban!)

   Szerpuchov városától egyenletesebben, minden ráncigálás nélkül indult, lassított a vonat. Kiderült, hogy villanymozdonyt kapcsoltak ránk, és Moszkváig az vontat majd bennünket.
    Tehát Moszkván is keresztülutazunk.
    Bárcsak valami Moszkva környéki lágerbe kerülnénk! A ribinszki tavakat emlegették az oroszok. Arrafelé nagy halgazdaságok voltak. Nem is lenne bolondság az ottani szovhozok környékén lévő lágerbe kerülni!
    Megélénkült a társalgás. Folyt a hangos ábrándozás. Reménykedtünk, hogy ha nem Délre, de azért talán mégis jó helyre kerülünk.
    A nagy álmodozás közben szinte még azt is elfelejtettük, hogy fázunk, éhesek vagyunk. Szemünk előtt a leendő láger képe lebegett, ahol minden jóra fordul, és elfelejtjük az utazás gyötrelmeit, könnyebb lesz a szabadulás óráját kivárni, mely reméljük, nem lesz azonos a törvényszék által meghatározott határidővel.
    Az valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy egymás után elkezdtünk vakaródzni. A mostani lágerben ritkaságszámba menő tetvek apránként megjelentek mindenkinek a fehérneműjében.
    A fogságunk első idejében sok szenvedést, kellemetlenséget okozó tetvek a kórház és a rendezett láger körülményei között eltűntek az ingünkből és a tudatunkból egyaránt. Nehezen szoktunk hozzá, hogy jobb híján tetvészkedéssel kell ritkítani a bestiákat, nehogy egészen ellepjenek bennünket azok a kellemetlen élősdiek, ragályt és kiütéseket terjesztve köztünk.
    A délutáni órákban német hadifoglyokat pillantottunk meg, ahogy egy erdő szélén a ledöntött fák körül serénykedtek.
    – Ezek szerint vannak még hadifoglyok is itt, nemcsak az elítélteket tartják még fogva - állapítottuk meg Ferivel.
    – Vajon a német hadifoglyok között van-e olyan, aki a háború folyamán maga is kísért, őrzött foglyokat? Milyen érzés lehetett helyet cserélni - morfondíroztam.
    – Hát, akik velünk vannak a lágerben, azok bizony nem valami daliásan viselkednek. Valahogy nem látszik meg rajtuk az elvárható emberi tartás, eléggé szárnyaszegettek - folytatta Dodek Dezső a hangos gondolkodást.
    – Egy megdöbbentő élményem volt 1944 októberének első napjaiban orosz hadifoglyokkal és az őket kísérő SS-katonákkal kapcsolatban. Ez még a Szálasi-féle hatalomátvétel előtt történt - kezdtem a visszaemlékezést.
    – Nagyon fájt a fogam, és elkéretőztem a gyárból az orvoshoz. Utam egy szűk kis utcán át vitt a fogorvosi rendelőhöz.
    – Szép napsütéses, szélcsendes őszi nap volt. Át akartam menni a napos oldalra. Ha nincs is még hideg ősszel, azért az ember már szívesebben jár az utcák napos oldalán.
    – Nem volt rá időm, hogy átvágjak a túlsó járdára. Arra lettem figyelmes, hogy velem szemben, egész utcaszélességben orosz hadifoglyokat kísérnek géppisztolyos, morc tekintetű SS-katonák.
    – Az őrök lövésre tartott fegyverükkel mentek a járdaszegélyen, öt-hat lépésre haladtak egymás után. A kocsiúton rendezetlen tömegben hömpölygött a szakadozott, hiányos öltözékű orosz foglyok néma sokasága.
    – Volt olyan, akinek a köpenye sem volt meg, hanem pokróc volt a vállára kanyarítva. Egyik-másiknak a sapka hiányzott a fejéről. Akadt köztük, akinek a karján vagy a fején piszkos, véres kötés fehérlett, szürkéllett.
    – Azelőtt sohasem láttam hadifoglyokat, csak a „Futár” hasábjain leközölt fényképeken. Azok is ilyen szánalmas, meggyötört arcok voltak. De ez a közelség, ez a megelevenedett „fénykép” valósággal megdöbbentett.
    – A keskeny járdán a falhoz húzódtam és megálltam. Néztem, néztem a felém fordított, borostás arcokba. Próbáltam elképzelni őket emberekként, nem olyanoknak, mint ahogy most kinéztek: elgyötörten, ápolatlanul. Vizsgálódó tekintetemből semmi esetre sem sugározhatott gyűlölet vagy megvetés, inkább szánalom és megrökönyödés. Az egyik német katona, mellettem elhaladva, kioldotta a géppisztoly biztosítékát és rámordított:
    – Geh'weiter!
    – Talán attól tartott, hogy cigarettát vagy kenyeret dobok a foglyoknak, vagy csak az nem tetszett, hogy az én arcomról nem az a gyűlölet sugárzik, mint a szerencsétlen tömeget körbefogó keretlegények hidegkék szeméből?
    – Mint tudjátok, nem dohányzom, egyetlen cigaretta sem volt a zsebemben. Fogalmam sem volt nekem arról, nem voltam még olyan helyzetben, hogy a fáradt, elcsigázott embereknek jólesett volna néhány meleg szippantás! Azt sem értettem akkor még, hogy mi is az az éhség, ami arcukat úgy eltorzítja, szemüket betolja koponyájuk üregébe
    – A váratlan kiáltásra összerezzentem, s tétován megindultam a fal mellett. Továbbra is a toprongyos tömeget figyeltem, miközben sötét árnyként suhantak el mellettem a hórihorgas SS-katonák.
    – A németek arcán nem állt meg a tekintetem. A tömegből ragadtam ki egy-egy nagyon fiatal vagy esetleg öreg, ijesztően sovány arcot, vagy egy figyelmesen rámszegeződő szempárral néztem farkasszemet, míg csak el nem tűnt a kiválasztott arc az imbolygó hátak, lehorgasztott fejek sűrűjében.
    – Elhaladt a menet. Megálltam. Néztem utánuk, míg csak be nem fordultak a városból kivezető utcába…
    – Akkor éreztem közvetlen közelről, mi a háborús szenvedés, a gyűlölet, de azt látva sem értettem igazán, hogy mi az igazi gyötrelem! A saját tragédiám döbbentett rá az akkori látvány utólagos megértésére…
    – Napokkal később hallottam, hogy a városon túl, az országút mentén egy orosz kiugrott a sorból, és kitépett egy kerekrépát a földből. Az SS-katonák a helyszínen agyonlőtték. Otthagyták a hulláját a répatáblában.
    – Vajon melyik fogoly lehetett az a sok közül? Megakadt-e a tekintetem rajta, vagy észre sem vettem a sokaságban?… Napokig gondoltam rá, annyira sajnáltam. Pedig akkor még szinte el sem tudtam képzelni olyan kínzó éhséget, amely a géppisztolycső elé zavarta azt a szegény embert.
    Feri behúnyt szemmel hallgatott. Nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe.
    Elhallgattunk, aznap már egyikünk sem kezdett új témát. Csak egy sóhajra, vagy egy didergős jajszóra nyílt néha a kékre-zöldre vált szánk.

   A reggeli órákban érkeztünk meg Moszkva valamelyik külvárosának a teherpályaudvarára. Vonatunk elvegyült a teherszerelvények sokaságában. Semmit sem láttunk, se jobbra, se balra.
    Ködös, nyirkos volt az idő. Szemerkélt az eső.
    Később kicsit ürült a pályaudvar, és egy zöldre festett felüljáró vashidat vettünk észre. Nagy volt a forgalom. Civilek és katonák siettek rajta ide-oda. A jelek szerint személypályaudvar is lehetett a közelben, mert sok fabőröndös, utaskinézésű nőt és férfit láttunk a járókelők között.
    – Moszkvában vagyunk, biztosan Moszkvában! - mondogatták az oroszok.
    Arra a kérdésre, hogy melyik pályaudvaron rostokolunk, senki sem tudott választ adni. Valahogy nem ismerte fel a helyet egyik sem a vashíd környékéről, melyet az ablakon, és a réseken át meg lehetett lesni.
    Az őröket kérdezni hasztalan lett volna. Goromba szitkozódás lett volna a válasz. Így tehát maradt a találgatás, és a vitatkozás, míg kölcsönösen bele nem untak a meddő szócséplésbe a Moszkvát ismerő oroszok.
    Moszkva után meddig megyünk még? Ez volt az igazi kérdés, ez volt, ami igazán nyugtalanított mindenkit!

   Még mindig Moszkvában vesztegeltünk. A főváros tiszteletére sem hagytak békét az elmúlt éjszaka. Volt botos-számolás, kalapácshangverseny is doszta. Talán Moszkvában voltak a legéberebbek? Hátha ott szökik meg valaki vigyázó szemük elől?
    Akárhogy is történt, nem sok kellemes emléket hagyott bennem ez az első moszkvai tartózkodás. Délután elindult velünk a vonat. Nem láttuk Moszkvát ezután sem. Nagyon a város szélén húzódhatott a vasútvonal, mert rövidesen megint csak síkság és erdőség maradozott el vonatunk mellett.

   Hideg volt. Kimondottan hideg. Fáztunk és dideregtünk. Mozdulatlanul lapultunk a vagon aljában, hiányos öltözékünket erősen magunkhoz szorítva.
    Beszélgetés nem volt. Mintha halottakat ringatott volna minden döccenéssel a vonat. Élőhalottakat.
    Az eső állandósult. Nyirkos és párás volt a levegő. Köd terjengett a tájon, amerre csak áthaladtunk. A ruhánk is átnyirkosodott a réseken bevágódó ködös levegőtől.
    Hányingerünk volt már az utazástól, meg az éhségtől is. Csak az agy, a fantázia dolgozott lázasan. Vágytuk és reméltük a jót, féltünk az előre sejtett csalódástól és a rossztól…
    Valaki megszólalt:
    – Itt a Volga!
    Néhányan feltápászkodtunk. Kíváncsian leselkedtem kifelé. Annyit hallottam már a Volgáról, hadd lássam, milyen az a legendás hírű orosz folyó!
    A messzeségben feltűnt egy hatalmas város látképe. Sok-sok templomtorony emelkedett ki az épületek sokaságából a partoldalon. Gorkij városa volt, a valamikori Nyizsnyij-Novgorod.
    Kiderült, hogy először nem is a Volgát, hanem az Oka folyót pillantotta meg, aki fellármázott minket! A Volga felett áthaladó nagy vashídra azután tértünk rá. A város képe tőlünk jobb felől maradozott el a köd homályában. Dübörgött a vonat a vashídon. Alattunk szélesen áradt a hatalmas folyam. Sárga, lomha hullámain hervadt levelek lebegtek, úsztak tova. Dél felé.
    Első találkozásom a Volgával kiábrándító volt. Csúnya, piszkos vize, néptelen, ködbevesző homokos árterülete semmiféle derűs gondolat keltésére nem volt alkalmas.
    Minden lehangoltságom ellenére eszembe jutott a Volga-dal, melynek dallamára magyarul egy borongós műdalt énekelnek, oroszul azonban egy, a nép ajkán született balladát Sztyepán Rázinról, a XVII. század legendás népvezéréről, aki a fellázadt kozákság, szökött paraszthadak élén felégette fél Oroszország nemesi kúriáit.
    A Volga-dal szövegét az odesszai börtönben tanultam meg. Ugyanabban a cellában várta további sorsát egy ősz, idős színész, a leningrádi operaház tagja. Néha kérték rabtársaim, hogy énekelje el ezt a balladát. Akkor az öreg szívesen kiállt a cella közepére, és karjait széttárva rázendített csengő hangján, még a börtönőrök is odasereglettek a vasajtó elé:

S most szinte láttam a parti bokrok mögül előkanyarodó hajókaravánt, ahogy Nyizsnyij-Novgorod felé közeledik Sztyepán Rázin cifraorrú csónakjával az élen. Aztán átborzongott rajtam a hidegség, magamra eszméltem, s csalódottan bújtam le a többiek közé. Nem ilyen fogadtatást vártam az „öreg” Volgától. Úgy látszik, csupa kiábrándulás az ember élete!

   Egyre sűrűsödtek az erdők. Az elhanyagolt, sáros utakon mély barázdák húzódtak, a tengelyig süllyedt szekerek nyoma.
    Utunk tipikus urali tájakon vitt tovább. Végtelen fenyőerdők között kanyargott jobbra-balra a vasút. Festői szépségű sziklafalak meredeztek ki a sötétzöld erdők rengetegéből. A fehértörzsű nyírfák látása nyújtott még egy kis változatosságot az egyhangú zöld színben. Szép volt, nagyon szép volt a táj, de örömünk az nem sok tellett benne. Őszintén szólva - semmi.
    Sok helyen az erdők egészen a vasút töltéséig nyomultak. Másutt meg magas bevágásokban haladt a vonatszerelvény, füves partoldal takarta el szemünk elől a kilátást.
    A vasút mentén, az erdei tisztásokon el-elmaradozó kis falucskák kicsiny faházai komoran bújtak össze. Az öregségtől és az időjárás viszontagságaitól megfeketedett gerendafalak, az apró, zsalugáteres ablakok vaksin, barátságtalanul néztek ránk, az otthon melegének hívogató varázsa nélkül.
    A düledező, északi széltől tépett, foghíjas léckerítések még jobban elhatárolták tőlünk a kis házikókat: Északon otthonra ne számítsatok! - sugallta mindegyik feketére aszott faházikó.
    Átutaztunk Kirov városán is. Ez már kimondottan északi város. Nem sokat láttunk belőle. A mozdonyból kiáramló gőz a köddel összekeveredve függönyt vont leselkedő szemeink elé.
    A könyörtelen mozdony egykedvűen vonszolta maga után rettegő szállítmányát egyre messzebb, egyre északabbra, a dombokon prüszkölve, erőlködve, a völgyek felé nekiiramodva…
    A vékony ruha, amiben volt gazdáink útnak bocsájtottak minket, nagyon kevés volt már. A mezítlábra felhúzott gumitalpú vászoncipőben nem tudott a lábunk átmelegedni.
    Sokszor két tenyeremet tettem a lábam fejére, hogy egy kicsit visszatérjen belé az élet. Aztán letettem a fázós hátamról levetett kufejkámat a lábamra, beburkoltam vele, hogy egy kicsit átmelegedjen. Amikor szinte rázott a hideg, vacogott a fogam, vissza-, felvettem a vattáskabátot, meztelenül hagyva kékülő-zöldülő lábszáramat. Mennyit lehet tűrni és szenvedni!?
    A napot még véletlenül sem láttuk. Az alacsonyan gomolygó felhők eltakarták előlünk. Úgy éreztük, hogy talán örökre!
    Egy kis sáros, urali község mögött őrtornyokat, lágerkerítést fedeztünk fel. A következő másodpercben egy brigádnyi rabot vettünk észre, nőket, férfiakat vegyesen. Két őr kíséretében taposták a sarat a falu egyik utcáján át a sorompó felé. Valószínűleg valamelyik vagonból integethettek nekik, mert ők is mosolyogva visszaintegettek.
    A mi hiszékeny és jóra váró szívünk felgyulladt ettől a mozzanattól, és újra ábrándozni kezdtünk: bizonyára nem lehet azért olyan rossz errefelé sem, ha a rabok mosolyogni is tudnak!
    Meg kell érteni, hogy miért építettünk annyi légvárat. A külvilágtól teljesen elzártak bennünket. Velünk nem közöltek semmit, amióta kimondták az ítéletet. Csak annyit tudtunk, amennyit a két szemünkkel megláttunk, vagy a továbbiak során kiderült.
    Éppen ezért igyekeztünk mindenféle, egyébként jelentéktelennek látszó jelenségből messzemenő és sorsdöntő következtetéseket levonni. A tétlenségre kárhoztatott kis közösség vigasztalta is magát, meg a megoldást is kereste a fantáziaszőtte színes ábrándokban.
    A legnépszerűtlenebb ember a vagonban Baklazska volt, aki semmiért sem tudott lelkesülni. Nem volt hajlandó velünk együtt első pillantásra minden kedvező jelben hinni. Mint a tagadás szelleme, minduntalan széjjelfoszlatta, könyörtelenül pesszimista közbevetésével lehűtötte a jelenlegi szenvedést enyhítő kollektív ábrándozásokat.
    Éreztük, hogy nagyjából neki van igaza, mégis elkeseredetten hurrogtuk le a vészmadarat. Mi reméltünk, és hittünk a jóban. Miért akarta még ezt is elvenni tőlünk? Hisz a reménységen kívül nem volt semmi, ami vigaszt nyújtott volna sanyarú napjainkban.
    Most már nem érdekelt senkit társaim közül a tovatűnő vadregényes táj. Egyedül ácsorogtam, sokszor órákig az ablakkal átellenben lévő falnak dűlve. Ábrándoztam, tűnődtem magamban. A változó táj váltakozó benyomásai után nyüzsgő, cikázó gondolataim gyakran irányt változtattak.
    A kis kézírásos imakönyvemet nem vettem elő a zubbonyom felső zsebéből. A Miatyánk és Üdvözlégy teljes összeszedettséggel elmondott igéi után szabadon fogalmaztam meg kétségbeesett könyörgésemet az Egek Urához reménytelen reménységemben.
    Körülöttem a többiek egymáshoz bújva kucorogtak, még a fejüket is betakarták. Szendergéssel rövidítették a napot. Én csak akkor húzódtam le közéjük, ha már tűrhetetlenül fáztam, vagy megállt a vonat, és nem volt mit nézni.

   Egy hosszú hídra kígyózott rá nagy robajjal a vonat. Olyan érzésem volt, mintha másodszor robognánk át a Volga felett. A Káma folyót ívelte át a nagy híd. Perm városához értünk, melyet akkoriban még Molotovnak hívtak. A folyó széles hátán rengeteg, messziről leúsztatott fatörzs torlódott össze.
    Fűrésztelepek, fafeldolgozó üzemek sorakoztak a több mellékfolyóval bővült Káma partjain.
    A szerelvény a hídon túl, a város szélén egy nagy kiterjedésű gyártelep mellett állt meg, a legszélső vágányon. A gyárfal, mely vonatunk közvetlen közelében több emelet magasságban meredt az égnek, ütött-kopott és kormos volt. Ablakai kitöredezve, foghíjasan bámultak ránk.
    A tört ablakokon át gépek csattogása, a gőzkalapács zuhogása hallatszott. Pezsgő munka folyhatott odabent, s a munka zaja vágyakozással töltött el bennünket:
    „De jó lenne ebben a műhelyben dolgozni!… Jobb, mint tétlenül senyvedni ebben a nyirkos vagonban…”
    Szerelvényünk csökönyösen vesztegelt egy helyben. Unalmas volt egész nap a gyár falát nézegetni. Semmi jel sem mutatott arra, hogy továbbmennénk.
    Még nyomasztóbbá tette a várakozást az, hogy aznap nem kaptunk kenyeret. Valami fennakadás állt be az utánpótlásban. A kását meg a cukrot kiosztották.
    – Majd később lesz! - volt a kurta válasz, amikor óvatosan érdeklődni merészeltünk az ételosztó katonától a kenyeret illetően.
    Bizony elmúlt a nap kenyér nélkül. Meg a vonat sem moccant el a helyéről, a gyárfal tövéből. Azt rebesgették, hogy holnap is itt leszünk. Megfürdetnek bennünket, és úgy megyünk tovább.
    Te jó Isten! Meddig utazunk még, ha utunk tizedik napján fürdetést rendeznek?
    Az éjszaka folytonos dörömböléssel telt el. A számolást is megrendezték, kellő körülményességgel és felhajtással.

   Nehezen világosodott ki. Az egyhangúan szemerkélő eső, a köd meggátolta, hogy a felhők felett vándorló nap végigsimogassa vigasztaló sugaraival a csupasz deszkafalakat, és a mi borostás, beesett arcunkat.
    Megkaptuk a kenyeret - mind a két napra!
    Gyönyörködve néztük azt a nagy kenyérrakást, amit a katonák adogattak fel az ajtónyíláson. Feszült várakozás ült az arcokon, csak úgy mozgott az ádámcsutkája mindegyikünknek.
    A rakást növelte, hogy a cipók egykilósak voltak. Fejenként majdnem másfelet kaptunk belőle. Nagyon ízletes és szokatlanul jól átsült kenyér volt. Ritkán kaptunk ilyen jóízű, egészen világos színű kenyeret.
    Valószínűleg nem valamelyik láger pékségéből került ki, hanem a városi kenyérgyárból szerezték be végső megoldásként az ellátó tisztek.
    Míg a finom kenyeret majszoltuk, szinte rózsaszínűvé vált a világ előttünk.
    Megfeledkeztünk arról, hogy kint csöpög az eső, vígasztalanul dobol a tetőn, veri a gyár kopár, mállott falát. Nem éreztük pillanatnyilag még azt sem, hogy mennyire fázunk, és fáradtak vagyunk a kimerítő utazástól. Beszédesebb lett a társaság, egy-egy hangulatosabb bemondás is elhangzott a napsugártalan homályban.
    Gyorsan alkonyodott. Sok tolatás, kiabálás, huza-vona, mozdonyfütty és rángatás után végre elindultunk. Egészen felgyorsult az iram, amikor hirtelen fékezés következtében összevissza borultunk. Akik éppen ácsorogtunk, ráestünk a padlón heverészőkre.
    Megállt a vonat a külvárosban. Aztán szép lassan megindult visszafelé. Visszagördültünk a gyártelep mellé, ugyanoda, ahonnan az imént elrángattak bennünket.
    Állt a vonat, mintha leragadt volna. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Valami fejetlenség, vagy mulasztás a menetirányításban…

   A hajnali órákban, félálomban vettem észre, hogy elindult velünk a vonat. Vártam, hogy mikor tolat megint előre-hátra, de fennakadás nélkül haladtunk előre, dombok-völgyek között kanyarogva.
    Amíg egészen ki nem világosodott, nem ültünk fel. Nyitott szemmel görnyedeztünk a vattáskabátok gyér védelme alatt. Egymáshoz lapultunk, mint a szegény ember malacai. Együttesen őriztük azt a kis meleget, amit a bennünk pislákoló élet árasztott meggémberedett tagjainkba.
    Egy nagyobb állomáson várakozva csak számolásra tápászkodtunk fel kénytelen-kelletlen az átmelegített rongyok közül.
    A süvítő szél hópihéket sodort be a hasadékokon, az ajtónyíláson át. A vasútmenti fák égnek meredő ágai görnyedezve hajlongtak az északi szél szünni nem akaró rohamai alatt.
    Iszonyodva néztük ezt a korai telet. Ukrajnában még csak ősz eleje volt. Ott ökörnyál úszkált a levegőben, a hervadozó, sárguló falevelek apránként hulladoztak a simogató őszi szélben a napsütötte, átmelegedett homokra.
    Nagyokat hallgattunk. Senki sem nézte a gyorsan változó tájat.
    Ételosztás után, remélve, hogy mostanában nem háborgatnak, egyikünk kufejkáját alánk terítettük, a másikkal takarózva, jól összebújtunk Ferivel. Így volt a legtűrhetőbb. Persze deréktól lefelé már a vékony katonanadrág nem adott meleget a csupasz padlón.
    Fázósan húzogattuk meggémberedett lábainkat. Sóhajtozva fordultunk egyik oldalunkról a másikra, ha már tűrhetetlenül fájt kiálló oldalcsontunk a kemény derékaljon.
    Nyomorúság, nyomorúság, nyomorúság…

   Erdőségek, végeláthatatlan erdőségek.
    Bármennyire fáztam, mégis kénytelen voltam egy kicsit felállni. Úgy éreztem, hogyha még tovább fekszem állig húzott lábakkal, belém áll a görcs.
    Dél felé járhatott az idő, amikor vonatunk megállt egy kisebb városkában.
    Földszintes gerendaházak tömege zsúfolódott össze a lankás partoldalon, a környező erdőségek közé beszorítva. Leskelődés közben egyetlen kőépületet vettünk észre a többi ház fölé emelkedve. Mállott vakolatú, négytornyú pravoszláv templom volt. Tornyain a jellegzetes hagymakupolák, azokon kopott aranyozású kettős keresztek, s a keresztek között vékony, réges-régen aranyozott láncok íveltek át.
    Várakozás közben lezajlott a számolás. Kiosztották az ételt, a kenyeret is.
    Mikor elcsendesedett minden, türelmetlenül vártuk, hogy minél előbb továbbinduljunk erről a kis jelentéktelen helyről.
    Később feltűnt, hogy gyanúsan sokáig várakozunk ezen az állomáson. Szokatlanul nagy volt a jövés-menés a szerelvény mellett. A katonák vezényszavakat kiabáltak, amit a szél süvítése miatt nem értettünk meg.
    Apránként felébredt bennünk a gyanú, hogy talán megérkeztünk úti célunkhoz? Fázósan összebújva vártuk sorsunk beteljesedését…
    Már erősen alkonyodott, amikor minden kétséget kizáróan megállapítottuk a beszűrődő hangok alapján, hogy folyik a kivagonírozás.

   A katonák sorra járták a vagonokat. Elhúzták a nagy ajtót teljes szélességében, és zavarták kifelé az elítélteket, nagy davaj! davaj! kiáltások közepette.
    Leszállásra készen, a kufejkát magunkra véve tömörültünk az ajtó közelébe, vártuk, hogy mikor kerül ránk a sor. Kattant a retesz, csikordulva húzódott félre a deres ajtó. A dühöngő szél szemünkbe vágta a sűrűn hulló havat.
    – Davaj! Davaj! Másszatok le! - hangzott a sürgető parancs lentről, az ajtó két oldalánál.
    Lépcső, deszka nem lévén, egymás után ugráltunk le a frissen hullott hóval keveredett fagyos sárba. A szél sziszegve söpörte a lábunk alatt kígyózó havat, kavarta a szemünk előtt a szúrós hópihék miriádjait.
    Fázósan kapkodtuk a gumicipőket. Görcsösen húztuk össze magunkon a vattáskabátot. Kezünket a kufejka szűk újjába gyömöszöltük. A vékony nadrág mintha rajtunk sem lett volna, metszően csípte a szél a lábunk szárát, a combunkat.
    – Irgalmas Isten! Mi lesz velünk? - rémüldöztünk fogvacogva. Állomásépületet nem láttunk sehol. Igaz, kisebb gondunk is nagyobb volt, mint hogy azt keressük.
    Az igazság az, hogy a nyílt pályán, a város szélén állt meg a vonat velünk. A vasúti sín ott véget ért, nem volt tovább! A szemkápráztató hófüggönyön keresztül egy nagy deszkaépületet vettem észre a sínektől nem messze. A városszéli faházakat szinte csak sejteni lehetett az esti homályban, a sűrű hóesésben.
    – Sorakozó! Ötösével! - … rendelkeztek a katonák. Rajtuk ekkor már suba, szőrmekesztyű, bundasapka volt. Megszámolták a harmichat embert, egyszer, kétszer, sőt harmadszor is a vagon mellett.
    Nehezen rendeződtünk ötös sorba. Fázósan ugráltunk össze-vissza. Cifra káromkodások közepette újrázták meg a számolást a türelmüket vesztett katonák. Végre felzárkózhattunk az előző vagonokból kiszólítottakhoz. Elvegyülhettünk a többiek között. Megszűnt már a szigorúan zárt egység, amit a huszonkettes számú vagon jelentett az utazás során. Kínlódva, toporogva vártuk, míg az összes vagonból kieregették a többi rabot is.
    Az erős szélroham időnként majdnem fellökött, ahogy ott egyensúlyoztam, egyik lábamról a másikra táncolva. Kapkodtam a sárból az el-elmerülő gumicipőket. Utoljára még egyszer végigkutatták az őrök a tárt ajtajú, sötéten feketéllő vagonok belsejét: „Nem lapultak-e meg benne az átkozott fasiszták?”
    A vagonok alá néztek, a tengelyek közé. Bekukkantottak a keresztül-kasul nyitott, széljárta fékezőfülkékbe is. Hiába számolták le vagononként a kieregetett rabokat, a biztonság kedvéért még egyszer végigfésülték az imént elnéptelenedett kocsisort.
    Forgolódás, tipródás közben felfedeztük, hogy a sínektől nem messze, talán kétszáz lépésnyire, őrtornyokkal váltakozó deszkapalánk húzódott.
    – Biztosan láger! Lehet, hogy ide jöttünk! - kiáltottuk egymás fülébe. Vágyakozva néztük a kerítés fölött látszó háztetőket. A kéményekből kiáradó, s a szél által felénk sodort füst szaga meleget ígért.
    Az őrség a tömegbe verődött, izgő-mozgó népet ötös sorba igyekezett állítani. Most az egész másfélezres etápot együtt akarták leszámolni.
    Persze ez nem ment simán. A megdermedéstől ugra-bugrálással védekező rabok képtelenek voltak az ötös sort megtartani. Egyik erre táncolt, a másik arra ugrott. Mindegyik igyekezett a hátát fordítani a szélnek.
    A nehezen sorba szedett emberek hol előbb, hol utóbb ugrottak, amikor a számolást végző katonák odaértek. Káromkodva, dühösen ismételték meg a kínos számolást. Képtelenség volt a rendet biztosítani, bármilyen fenyegetéssel rémisztgették a „rendbontókat”.
    Végre egyezett a számolás! Nem mondom kétszer, hogy talán nem is egyezett, csak megunták a katonák is a huza-vonát. Ugyan ki léphetett volna meg az erős őrség elől, ilyen ítéletidőben, néptelen városvégen?
    – Mars! Mars! … - integettek és megindult a hosszú menet a szélsöpörte térségen át, az általunk imént felfedezett láger zárt kapui felé.