Köd, homály, keservesen síró fűrész

   Ez a nap kiemelkedett a múlt ködéből, agyamba vésődött örökre, mivel újabb változást hozott a maga sivárságában is eseménydús napjainkba.
    Felmerült ez a nap, hogy aztán megint egy időre elveszítsem a napok láncolatának folytonosságát, a meg-megújuló szenvedések közepette…
    Este, amikor a zajos ebédlőből visszatértünk a barakkba, s csizmáinkat a priccs alá rúgva gyorsan felmásztunk a szalmazsákra, Goncsarov végigjártatta rajtunk a szemét.
    Nem nagyon kedveltük az efféle mustrát. Sohasem jelentett jót. Elcsendesedett a brigád, vártuk a soron következő szidalmakat, ami kevés este maradt el, s ritka eset volt, hogy mi ketten Ferivel kimaradtunk belőle.
    A nap aktuális eseményeinek boncolgatása során rendszerint azon kesergett, háborgott Goncsarov, hogy nem érti a mi dologkerülésünket.
    Tömzsi kis ujjain leszámolta a sok jót, amiben részünk van: jó meleg ruha, élesre fent szekercék, príma fűrészek. (Egész éjjel azon dolgoznak a szerszámraktárban, hogy másnap úgy húzzanak, mint a borotva!) Minden nap háromszor kapunk meleg ételt, kenyeret stb… De mi mégsem akarunk becsületesen dolgozni! Nem tudja felfogni: miért vagyunk olyan makacsok, munkakerülők.
    Ez valóban nagy talány volt az ő kistérfogatú agya számára! Más egyebet nem észlelt reálisan életkörülményeinkben, csak az éles szerszámokat… Mintha azon múlott volna minden…
    – No, végre megszabadulok tőletek, nyavalyások! - szólalt meg elégedetten, és szétvetett lábakkal megállt a mi priccsünkkel átellenben.
    Szorongva vártam, hogy mit fog mondani? Nem néztünk egymásra Ferivel, csak a brigádvezető szavát lestük szívdobogva.
    – A láger parancsnokságának az utasítására a hozzátok hasonló hasznavehetetlen alakokból brigádot szerveztek, akik a vasúti rakodónál fát fognak hasogatni mozdonyfűtéshez. Dodek lesz a brigádvezetőtök! - dörzsölgette a kezeit lekicsinylő mosolygással.
    Dezsőre néztünk hirtelen. Az kimeredt szemekkel bámult a brigádvezetőre: „vajon csúfolkodik-e vagy igazat mond?”. Halvány sejtelme sem volt, hogy egyik percről a másikra brigádvezetőt csináltak belőle.
    – Na, mit bámulsz? - förmedt rá Goncsarov. Kászálódj gyorsan, és menj az irodára! Ott megkapod a brigádnévsort, s a reggeli kivonulásnál összeszedheted majd a híveidet. Holnap estétől kezdve már az élelmezés is a te gondod lesz. Reggel kapjátok majd tőlem az utolsó kenyeret, meg a levest, és letettem rólatok, remélem végleg… Aztán mehettek a fenébe! - tette még hozzá, szívből jövő örömmel.
    Közben Dodek felhúzta csizmáit, és szótlanul kiment a szobából.
    – El is kell költözködnünk innen? - kérdeztem elfogódott szívvel.
    Gyorsan felmértem azt a kellemetlen eshetőséget, hogy a matracot és a plédet elveszthetjük ezzel a váratlan áthelyezéssel. Iszonyodtam a gondolattól, hogy megint csupasz deszkákon fetrengjek és fagyoskodjam időtlen időkön át. Elegem volt már belőle.
    – Erről nem volt szó. Továbbra is lesz szerencsém a ti bánatos pofátokat nézegetni! - vetette oda megvetően Goncsarov.
    Nem érdekelt engem a hangnem, csak a lényeg: marad a matrac! Ezekben a feszült pillanatokban sok minden egyéb átfutott még az agyamon. Tudtam, hogy ha a láger legügyefogyottabb embereit tömörítik egy brigádba, arról a brigádról nem fognak fényesen gondoskodni. A leghidegebb szoba, fűthetetlen kályhával, kitörött ablakokkal, - az lesz kijelölve szálláshelyül. Mindenesetre, ha egyelőre ki-ki marad eddigi brigádja szállásán, az a bánásmód megvalósíthatatlan…
    A munkában bekövetkező változásnak mindketten megörültünk Ferivel. A tüzifa fűrészelése sokkal könnyebb, mint a döntés, gurítás, emelés… Megszabadultunk a Goncsarov-Kucenko együttestől…
    Magyar lesz a brigádvezetőnk. Dolgozni ugyan kell ott is, de remélhetőleg nem fog úgy gorombáskodni velünk. Azt előre éreztük, hogy Dodek gyenge brigádvezető lesz a többi rámenős, dörzsölt fickó között. Ennyi minden hájjal megkent, erőszakos ember között nem sokat tud majd brigádja számára kiharcolni.

   Reggel a kivonuláson a kapu előtti úton tolongó tömegből keresgette ki Dodek újdonsült brigádjának tagjait. Mindegyik brigádvezető örömmel kalauzolta oda a saját tehetetlenjeit. Bizony elég szánalmas kis csoport verődött össze apránként.
    Lehettünk vagy húszan, többségében 15-17 évesek. Ferivel már kimondottan öregeknek számítottunk közöttük, a vállas termetű Dodek meg egyenesen bácsinak tűnt a sok vézna, görnyedt kölyök között.
    Legutolsónak vonultunk ki a kapun. A szerszámraktár melletti hóbuckára szekercéket és hosszúfűrészeket készítettek ki számunkra.
    Végcélunknál, a két domb közötti völgyben a favágók, rakodók, útépítők belevesztek kétoldalt az erdőség sűrűjébe, minket pedig az iparvágányok mentén húzódó depón odavezettek a legszélső rönkrakáshoz, ahol csupa kiszáradt fa lemeztelenített rönkje hevert feldarabolásra várva.
    Könnyű volt fűrészelni a kéregmentes rönköket, a lábon elszáradt, kidőlt faóriások tetemeit. Könnyű volt, - de nem nekünk!…
    A farakás mellett fűrészbakok sorakoztak. Párosával összetársultunk egy-egy hosszúfűrész két végéhez. Üggyel-bajjal ráráncigáltuk a legközelebbi rönköt a bakra, hogy az utasításnak megfelelően 60 centiméteres tuskókat fürészelgessünk le róla.
    Az egész brigád szorgos munkához látott, csak úgy sírtak a fényesre köszörült, hajlékony acélfűrészek. Ahogy egy tuskó levált, a rönköt ismét kijjebb húztuk a bakon, így fogyasztva a felszeletelésre ítélt fákat. A levágott tuskókat két ukrán fiú segítségével Dodek vagdosta fel hasábokra.
    Jó is volt igyekezni a munkával, mert hamarosan feltűnt a kanyarban a pöfögő mozdony, a maga után rángatott üres vagonokkal.
    Az addig felhasogatott fűtőanyag mind ráfért a szerelvény „szeneskocsijára”, sőt a masiniszta intett is bennünket, - igyekezzünk, mert az adott mennyiség alig-alig elegendő egy fordulóra!
    Pusztába kiáltó szó volt ez a biztatás a mi számunkra… Valamelyik kölyök kihozott az erdőből egy füstölgő üszköt. Tüzet rakott a közelünkben, és ezzel mindörökre véget is ért a nagy nekihuzakodás és munkaláz, amivel reggel munkához láttunk.
    Kiderült, hogy bármilyen könnyűnek is minősítették ezt a foglalkozást az erdei munkákhoz képest, mégis erőn felüli volt számunkra. A mi gyenge karunk és üres gyomrunk a legmárkásabb acélfűrész húzogatásához is tehetetlennek minősült.
    Nem siettem mindjárt tisztázni, gondolom magától értetődő, hogy Ferivel kettesben fűrészeltünk. Azonban nemcsak a fejletlen, tartatlan kölyköknél, hanem a mi kezünkben is siralmas lassúsággal vándorolt át a fűrész egyikünktől a másikig. Minden húzásnál mintha a belső részünkön rántottunk volna egyet-egyet…
    Miután felcsaptak a lángok a mozdonynak szánt száraz hasábok közül, rögtön odatelepedtünk a régtől áhított tűzhöz. Hiába könyörgött, fenyegetőzött Dezső, nehéz volt elkergetni a melegtől akárki fiát is!
    Nem nagyon szaporodott a tuskó, a vágottfa a sínek mentén. Nagy unszolásra le-lefűrészeltünk egy darabot, s újra a vörhenyes lángok bűvkörébe kerültünk.
    Dezső is kifáradt a hasogatásban. Odaült a tűzhöz, s onnan nógatta, kergette a társaságot a fűrészbakokhoz.
    Ingerülten lökdöste el Dodek a szegény, göthös gyerekeket a tűz mellől, amikor a kiabálás már nem segített.
    A megszeppent fiúk egy keveset tipródtak a hóban, s anélkül, hogy a fűrészhez nyúltak volna, visszasomfordáltak a duruzsoló, enyhet árasztó máglya közelébe.
    Elkeseredetten vette tudomásul Dezső, hogy nem sokra megy nyomorult kis csapatával. Minket kért Ferivel, hogy álljunk neki a munkának, mert ha minket is ott látnak a tűz mellett a gyerekek, rólunk vesznek példát, és nem dolgoznak semmit.
    Igaza volt. De bizony ez az önkéntes fagyvállalás csak néhányszor ment. Később mi is megvártuk, míg ki nem jött a sodrából, és gorombán el nem zavart a tűztől, ékes magyar kiszólásokkal tarkított orosz káromkodások közepette!
    Nekünk már mindegy volt, hogy oroszul vagy magyarul szidnak-e bennünket. Kicsit sértett, hogy az hajszol, aki még a minap fűrészelgette le velünk együtt a rönk végére ütött jegyet. Node, annyi mindenen túl voltunk már, hogy ilyen apróság miatt eszünkbe sem jutott különösképpen nekikeseredni…
    Teljesen eltompultunk. Csak az életösztön dolgozott bennünk. Az értelem mélyen szunnyadt valahol agyunk elmosodótt tekervényeinek homályában.
    Szinte csodálatos, hogy mostanáig megmaradtak emlékezetemben ama napok eseményei, mégha néha foszlányosan, töredékesen is….
    A dombok mögül éles sípszó hallatszott. Közeledett egy újabb szerelvény a rönkszállítmányokért. Egyúttal azt is jelentette, hogy megint megrakhatjuk a szeneskocsit.
    Leállt a mozdony mellettünk, s a masiniszta intett, hogy kéri az utánpótlást!
    Az egész brigád, Dezsővel az élen, szórta a vágottfát, csak úgy zengett a tender pléh fala.
    Dühösen káromkodott a mozdonyvezető, mert gyakran nem oda esett a hasáb, ahová dobtuk. Joggal dühöngött, hogy tönkreverjük a mozdonyt is, meg a tendert is. Döngve vágódott vissza a szerkocsi külső falától az erőtlenül elhajított vágottfa. Még jó, hogy magunkban nem tettünk kárt a vissza-visszazuhanó hasábokkal.
    Az egyik fiú majdnem fejbe találta a mozdonyvezetőt, amint derékig kihajolva hadonászott felénk. Dühösen fenyegetőzött mindenféle nacsalnikkal, de semmi hatást nem ért el a fáradtan lihegő brigád tagjai előtt. Számunkra minden mindegy volt.
    Mivel a nap nem áll meg az égen, elmúlt az a nap is. Dodek utasításának megfelelően a lágerkapun át egyenesen az ebédlőhöz mentünk. Mivel a brigád minden tagja más barakkban, különböző brigádok szállásán lakott, nehéz lett volna a vacsorához még egyszer összegyűjteni a kompániát.
    A kenyér felvételezésénél én segédkeztem Dezsőnek, a leves felvételezéséhez szükséges fatálcát pedig Feri kerítette elő. Viszonylag kevés hercehurcával, hamarosan túlestünk a Dodek-brigád első vacsoráján.
    A barakkban Goncsarov csúnyán leszidott mind a hármunkat: nem vittünk fát a szoba fűtéséhez! Majdnem kiszórt bennünket a hóra…
    Mint annyiszor, most is szótlanul végighallgattuk kifakadását. Bebújtunk a pléd alá, és Goncsarov rekedtes hangjának süvöltése közben mély álomba merültünk.
    Micsoda öröm! Nappal egyik, este másik brigádvezető egrecíroztat… Igazán nem lehet panaszkodni, hogy nem törődnek velünk! Azt azonban egymástól függetlenül, még ott a pléd alatti magányunkban elhatároztuk, hogy valóban illik fát hozni! Hogyan is felejthettük el? Hiszen egész nap a meleg szoba, a száraz matrac járt az eszünkben!…

   Összemosódtak emlékezetemben a következő napok, hetek, amelyeket a Dodek-brigádban töltöttem. Megpróbálom feleleveníteni a jelentősebb mozzanatokat, melyek valahogy homályosan felbukkannak bennem a múlt ködén át.
    Minden nyomorúságunk mellett különösképpen nyomasztó volt elviselnem, hogy Ruga Feri jó kedélye, örökké bizakodó természete megváltozott. Valamikor Feri volt az, aki zúgolódás nélkül fogadott mindent, ahogy a sors hozta. De ezekben a hetekben fokozatosan lehervadt arcáról a mosoly.
    Azelőtt kópésan csillogó szemeiben most a riadt bizonytalanság, a szótlanul elviselt szenvedés tükröződött csupán…
    Kimondhatatlanul rossz volt, hogy egész nap szótlanul húzogattuk a keservesen síró fűrészt, meg csak kuksoltunk a tűz mellett, s öt szót sem váltottunk egymással.
    Barátom azelőtt minden bajra tudott néhány vigasztaló szót mondani, s most szinte megnémult. Biztosan én is hasonló változáson mentem át a magam modorában, ezzel csak Ferit keseríthettem el, de szó nem esett róla köztünk sohasem…
    Néha egymásra tévedt a tekintetünk, de egyikünknek sem volt kedve megszólalni, társalogni. Bármit észleltünk, nem siettünk a véleményünket kicserélni, egyeztetni, mint korábban tettük… Magunkban emésztettük meg, raktároztuk el a körülöttünk történtek halvány visszatükröződéseit… Lehorgasztott fővel néztük a fűrész útját, ahogy éles fogaival ki-kilökte a fűrészport a rönk belsejéből, mikor magunk felé rántottuk a nyelét.
    A nap kerek korongja bágyadt derengéssel világított át a rongyos, szürke felhőkön. Oly alant járt, mintha a fenyők koronáján bukdácsolt volna tova elnyúlt pályáján. Ilyen alacsony napállást még addig nem láttam soha. Rácsodálkoztam arra a holdbélien rideg jelenségre. Szinte azt is elfelejtettem addigra, hogy nap is van az égen, s még itt, messze Északon is az szabályozza a rövid, ködös nappalok és a hosszú, koromsötét éjszakák váltakozását.
    Ruga Ferivel kapcsolatban el kell még mondanom egy fájdalmas kis epizódot. Valamelyik nap, mint rendszerint, együtt fűrészelgettünk, egymással szemközt. A domboldalon én álltam feljebb, Feri pedig háttal a völgy felé.
    Ahogy ott bámultam magam elé, tekintetem akaratlanul is meg-megállt Feri vértelen, sápadt arcán, mely a bundasapka két lelógó füle között szinte elveszett. Félig behunyt, fáradt szemeit kékes árnyalatú, szinte átlátszó szemhéj fedte. A szeme köré, a szája szögletébe ráncokat redőzött a nyomorúság.
    Nagyon, nagyon sajnáltam Ferit. Szánalommal néztem meggyötört arcát, az erőlködéstől összeszorított, vértelen ajkait. Sokféle gondolat, fájdalmas érzés, riasztó balsejtelem cikázott át figyelő szemeimen.
    Elszorult a szívem. Úgy sajnálkoztam barátomon, mintha jómagam is nem lettem volna a mostani állapotunkban ugyancsak az ő hasonmása: éppolyan siralmas kinézésű, a végelgyengülés határán tántorgó halotthalvány emberroncs…
    De én csak őt láttam, magamról fogalmat sem alkothattam, mert sem a deres ablaküveg, sem a befagyott vizek felülete nem verte vissza rám képmásomat soha.
    Feri közben észrevette, hogy kutató és szomorú tekintetem állandóan az ő arcát fürkészi. Ki tudja mit érzett emiatt, s a legnagyobb megrettenésemre, váratlanul kifakadt. Ingerülten, sírásra görbült szájjal ripakodott rám:
    – Mit bámulsz? Ne nézz rám!…
    Még a fűrész is megremegett a kezemben ettől a nem várt, erőtlen kiáltástól. Feritől az ilyen hang eddig teljesen ismeretlen volt. Én végeredményben nem bántottam azzal, hogy beteges, koravén arcába néztem szótlanul… Alig mertem ezentúl ránézni, csak lopva pillantottam rá, nehogy még egyszer észrevegye szánakozó tekintetemet. Úgy látszik fájt neki, sértette az önérzetét, hogy sajnálom őt…

   Ha egy pillanatra behunyom a szememet, s magam elé idézem azokat a napokat, - valami nyomasztó érzés szorítja el a szívemet. Mintha még mindig ott lennék azon a kietlen, zord tájon, és Észak fagyos lehelete fojtogatna…
    Előttem van a túlvilági hideg fényben, ködben dermedező völgy, a rengeteg farakással, mely emberfeletti szenvedés árán halmozódott fel a sínek két oldalán…
    Fehér hótakaró borít mindent, távol és közel egyaránt. Az előző napi utakat, ösvényeket befedte a frissen hullott hó. A partoldal nagy részét már letarolták az éles fűrészek, csak a sűrű hóbuckák, mint megannyi sírhalom, mutatják a valamikori délceg fenyők, nyírfák helyén meredező tönkök nyomát.
    Messzebbre még ott sötétlik a tajga, ahonnan időnként egy-egy ökör vagy lóvontatta szán lesiklik ide a völgybe, a hóban forgatott fenyő vagy nyírfa rönkökkel.
    A rakodók laposra faragott végű karók segítségével lebillentik a szánok terhét az osztályozásnak megfelelő rakásnál, és mehet vissza a hosszúszőrű kis törpe lovacska, vagy a bússzemű, barnaszőrű ökör a következő rakományért.
    Míg nem volt a láthatáron vonat, s az erdőből sem jött egyetlen szán sem, a rakodómunkások hatalmas máglya mellett üldögéltek.
    Egyszer sem jutott eszükbe, hogy odajöjjenek hozzánk, mi sem jártunk arrafelé.
    Az emberek között megszakadt a kapcsolat a brigádbeosztás kötelékén kívül, ha valaki betegen vagy holtan kivált a kis közösségből, senki fel nem emlegette többé. Nem érdekelt senkit a volt jóbarát, ismerős… Nem volt kíváncsi senki a másik véleményére. Nem volt senkinek véleménye semmiről, csak az állati remegés vibrált bennünk a nyomorúságos életért, küszködés a fennmaradásért, minél vígasztalanabbá váltak a körülmények - annál kétségbeesettebb kapaszkodással…
    Ahogy múltak a napok, Dodek mind nehezebben tudta elkergetni embereit a tűz mellől. Jóformán annyit sem aprítottunk össze, hogy a mozdonyt egyik-egyik útjára ellássuk fával.
    Dühöngtek a mozdonyvezetők, hogy nem képesek a Káma partjáig elvonszolni a szerelvényt. Feljelentéssel fenyegetőztek, szabotázst emlegettek, ami a legijesztőbb szó volt egy amúgyis hitelét vesztett politikai elítélt számára…
    Vajmi kevés eredménnyel járt a fenyegetés. Egy újabb ítélettel való fenyegetésre rémülten néztünk össze hárman, magyarok, mint politikai elítéltek, de a gyerekek, akik köztörvényesek voltak, cifra átkokat szórtak a mozdonyvezetőre, és eszük ágában sem volt komolyabban munkához látni.
    Dodek idegesen vitázott a mozdonyvezetőkkel, azok távozása után pedig a brigádot igyekezett megrendezni.
    Ferivel kettesben odaballagtunk a megkezdett rönkhöz, lesöpörtük a havat a szerszám nyeléről, s elnyomott sóhajjal meghúztuk a félig levágott tuskóba szorult hosszúfűrészt. A kölyköket alig-alig tudta Dezső mozgósítani. Ha termeltek is valamit, felemésztette a szorgalmasan táplált tűzrakás. Jóformán Ferivel ketten fűrészeltük meg az annyira keveselt tüzelőt a berzenkedő masiniszták számára.
    A tűz mellett az orosz és ukrán fiúk mindig evésről beszéltek. Szalonnát, kolbászt emlegettek nagy áhitattal. Hírét-hamvát sem ismertük ilyesféle földi jóknak a lágeri berkekben. Valószínűleg a kölykök is a háború előttről származó halvány emlékeikből szőttek meddő ábrándokat.
    Valamelyik nap azok a zsenge legénykék azt emlegették, hogy igazság szerint nekik nem ebben a lágerben kellene lenniük, hanem a fiatalkorúak táboraiban.
    Abban reménykedtek, hogy egyszer majd csak felfigyelnek rájuk, és elszállítják őket oda, ahol csak napi hat órán át kell végezni valami könnyű munkát, és napi ötszöri étkezés van.
    Nem tudom, valóban így volt-e a „malaletka-lágerekben”, ahogy a fiatalkorúak táborát hívták, de azt bizonyosan tudom, hogy ezek a gyerekek sohasem jutottak el oda. Nem sokat törődött velük senki. Rájuk is az a norma vonatkozott, mint az erőteljes felnőttekre. Hogyan is kívánhattak ezektől a 15-17 éves fiúktól olyan erőn felüli munkát? Ki volt az, aki őket erdőirtó láger szállítmányába sorolta? Mennyi szidást, verést kellett eltűrniük ezeknek a vézna, fejletlen gyerekeknek a szőrösszívű brigádvezetőktől, amikor még az édesanyjuk gondos szemének kellett volna felügyelni rájuk!…
    Alig három-négy évvel voltam idősebb náluk. Én is olyan elsorvadt, csupacsont voltam, mint ők. Mégis arra kellett gondolnom, hogy az ő korukban én még otthon voltam, emberi körülmények között. Legalább két esztendővel többet töltöttem családi környezetben, mint ők.
    Minden kópéságuk, sőt gazemberségük ellenére is nagyon sajnáltam mindegyiket. Helyeslően bólintottam, ha azt bizonygatták előttem, hogy előbb-utóbb elkerülnek innen a fiatalkorúak táborába.

   Az egyik nap késő délutánján az erdőmester odajött brigádunkhoz Guszevval, a vagonrakodók brigádvezetőjével. Két embert kért Dodektől, hogy azok segédkezzenek a vagonrakodásnál, mivel a munka sürgős, de az ember kevés hozzá, előreláthatólag estig nem győzik megrakni a vagonokat. A szerelvényt nem tarthatják vissza, mert szabad útra van szükség.
    – Brigádom minden tagja gyenge, hogyan tudnák azok a nehéz rönköket feltologatni a platformokra? - vetette ellen Dezső.
    – Ó, csak a vékony rönkök rakodásához kellenének az emberek. Akármelyik embered játszi könnyedséggel eltologathatja…
    Dodek végigjártatta a szemét rajtunk. Mindenki lehorgasztotta a fejét, s legszívesebben a másik mögé bújt volna.
    – Feri! Jani! - Menjetek el ezzel a Guszevvel! Nem lesz nehéz a munka … Hallottátok… - szólt szinte könyörögve hozzánk Dezső.
    Egyáltalán nem lelkesedtünk ezért a kiválasztásért, mert a vagonrakodás mindig rohammunka volt, azonkívül Guszev goromba munkahajcsár hírében állott. Marta az embereit, mint a rozsda a vasat.
    Attól tartottunk, hogy Dodek csekély tekintélye miatt végtelen huzavona lesz a dologból, az idő meg veszedelmesen közeledett az este felé, nem akartunk sokat szabódni, - hát elindultunk Guszev után a farakásokhoz.
    Guszev látta csekély lelkesedésünket, és amellett biztosan felmérte egy röpke pillantással, hogy milyen munkát várhat tőlünk, ezért útközben ígérgetett fűt-fát, ha jól dolgozunk. Megígérte azt is, hogy ráadáskenyeret írat ki számunkra az irodán, ha helytállunk.
    Szótlanul tapostuk a nyomában a mély havat. Néha-néha visszanézett: nem léptünk-e meg valamerre a farakások között.
    Ha már elindultunk, nem akartunk kereket oldalni. Lesz, ami lesz!
    A sínpár túlsó oldalán, ahol egy hófedte földhányással véget ért a pályatest, nagyban folyt a hosszú szerelvény rakodása.
    Két-két ember tolta fel hosszú csáklyák segítségével az öles rönköket a platformra, öt-hat sort egymás fölé.
    Nem is tudom, honnan vették az erőt ehhez a munkához. Igaz, hogy valamivel tűrhetőbb élelmet kaptak, mint a tábor többi brigádja, de az is inkább grammokban, mint kalóriában jelentkezett. Hol maradt a 30-40 deka kenyértöbblet, és a valamivel sűrűbb leves a napestig, sokszor éjszakákba nyúló erőlködés, fagyoskodás mögött?…
    A vagonrakodók vattáskabát helyett szőrmesubát kaptak, mert még éjjel is kivitték őket az erdőbe, ha sürgős volt a rakodás.
    Guszev odakalauzolt bennünket a valóban egész vékony rönkökből álló rakáshoz. Olyasféle rönköcskék voltak ezek, mint amilyeneket az utóbbi időben Dezső és Feri társaságában döntögettünk még Goncsarovnál. Talán a mi kezünk munkája is ott hevert a többi között?… Ki tudja?…
    Nehéz, szaporátlan munka volt. Térdig gázoltunk a jeges, csúszós hóban, úgy löktük, toltuk magunk előtt végig a depón fel a vagonokra a hatméteres „nyomórudakat”.
    Dolgoztunk megállás, melegedés nélkül, annak ellenére alig volt látszata erőlködésünknek. Még félig sem raktuk meg a vagont, mire ránk szakadt az este.
    Tíz-tizenkét sort rendelt Guszev egymás fölé gurgatni, mi pedig talán az ötödiknél tartottunk, amikor messziről láttuk, hogy brigádunk régen a tűz mellett üldögél, s imitt-amott sötét árnyak húzódnak kifelé az erdőből: a sorakozóhelyhez közelebb eső tüzekhez szökdöstek az erdei munkások.
    Alig volt erőnk mozogni, de a vagon még rakatlan volt. Nagy erőfeszítéssel lépegettünk, lihegtünk, szédelegtünk a rönk két oldalán. Ha már ennyit kínlódtunk, meg szerettük volna kapni a nagy darab kenyeret… Hátha Guszev betartja a szavát.
    Az a sűrű szemöldökű Mefisztó látta, hogy nem készülünk el a vagonnal, lehordott bennünket a sárga földig, s néhány felszabadult emberét odairányította, akik aztán egykettőre befejezték a rakodást, az általunk kéz alá tologatott rönkökből.
    Hosszú sípjel után hamarosan elindult a mozdony, csikorogva rándultak utána a súlyosan megterhelt vagonok. Most nem csirimpeltek-csörömpöltek olyan nagy lármával, mint üresen…
    Guszev gorombán elzavart mindkettőnket brigádja közeléből, még a tűzhöz sem engedett közel.
    Keserves munkánkért csak szidalmakat kaptunk. Szó sem esett a ráadáskenyérről. Még jó, hogy nem vert meg bennünket, amiért nem tudtunk megfelelő munkát végezni!
    Míg kimerülten vánszorogtunk saját brigádunk csalogató tüzének fénye felé, szüntelenül hallottuk Guszev felénk adresszált csúfondáros röhögését…

   A láger ebédlőjében napról-napra nagyobb lett a zűrzavar, a kavarodás. Már úgy mentünk reggelizni, vacsorázni, mintha csatatérre mennénk. Nem voltunk biztosak afelől, hogy a nekünk járó kenyeret és levest kézbe vesszük-e, s ha igen, meg is esszük-e magunk. És vajon hány ütéssel, rúgással ússzuk meg az ebédlői kalandot?
    A rablók, az ebédlői sakálok kiszimatolták, hogy Dodek tehetetlen, erőtlen ember, aki nem tud kellő eréllyel fellépni a támadókkal szemben. Emiatt rövidesen közelharcba került, míg brigádunk a felvételezett kenyérhez hozzájutott.
    A kis darabka kenyérért reszkető fiúk a kiosztóablak köré tömörültek, ha Dodek vételezett, és testükkel védték meg az ott kiadogatott szeleteket.
    Dezső, okulva néhány kétes kimenetelű csatán, már az ablaknál kiosztotta a kenyeret, addig el sem lépett onnan.
    Aztán ki-ki védje meg a saját adagját, ahogy tudja a körülöttünk settenkedő gyanús alakoktól. Mohón kézbe vette az utolsónak kinyújtott adagot, s jó példával elől járva rögtön betömte az egészet, a rablók kapkodása, lökdösődése közepette.
    Úgy elfajult a dolog, annyira rettegtünk már a kenyerünkért, hogy Dodek keze alól mindenki igyekezett minél előbb megkaparintani egyet magának, még mielőtt a kenyérvágó az odatartott tálcára kiszámolta volna az összeset.
    Egyszerre több kéz is nyúlt egy-egy szelet kenyér után, s a sok kéz között a rablók is oda-odakaptak.
    Érthetően nem is mindig a brigádbeliek voltak a legerőszakosabbak, legügyesebbek a kapkodásban: a brigádtagoknak járt a kenyéradag, a rablók pedig loptak!
    Egyik alkalommal Dodek egy kézzel a tálcát fogta, a másikkal a kenyeret vette át, meg hadakozott a sok kapkodó kéz között. Hiába álltunk kétfelől Ferivel, hogy a saját kenyerünk biztosítása mellett vigyázzunk is a hadonászó kezekre, megtörtént a baj.
    Dezső számítása szerint még járt egy adag, de a kenyérvágó kijelentette, hogy hiánytalanul kiadott minden adagot, és behúzta a kiosztóablak fatábláját az orra előtt.
    Kileste a bestia, hogy nagy a kavarodás az ablakon kívül, s máris becsapta egy adaggal a hüledező Dodeket!
    Hát nem volt valami nagy üzlet Dezső számára ez a brigádvezetőség!
    A leves vételezésénél újabb harc várt ránk. Kevés volt a tálca, kevés volt a fatányér, mert az ebédlői harcok során egymás után törtek ripityára a rabok hátán, fején az ádáz verekedés közben.
    A brigádok azon igyekeztek, hogy minél gyorsabban túlessenek az étkeztetésen, aztán mehessenek vissza a barakkba pihenni, aludni. A brigádvezetők egymás kezéből tépték ki a tálcát, csakhogy előbb sorra kerüljenek.
    A kenyércsata után ahányan voltunk, mind tálcát kerestünk. Kísérgettük a tányérakat cipelő brigádvezetőket, hogy elsőnek csapjunk le a feleslegessé váló, levestől síkos tálcára.
    Persze egy tálcát többen is kísértek, különböző eséllyel. Ütöttek, löktek bennünket, elragadták a kezünkből, ha végre sikerült egyet megszerezni.
    Gyakori eset volt, hogy amikor a brigádvezető az utolsó adag leveseket készült leemelni a tálcáról, a reá várók már elrántották a kezeügyéből, s az étel végigömlött az asztalon. A leves nélkül maradtak elkeseredetten estek neki a tálcahalászoknak. A tálcát pedig az ragadta el egy alkalmas pillanatban, aki a verekedésből kimaradt.
    Ha már a levest vételeztük, arra éppen úgy kellett vigyázni, mint a kenyérre. Kanalat nem lehetett elővenni, mert azt is ellopták, elvették. Aki kanalazni akarta a levest, az vacsora nélkül maradt!
    Két kézre fogtuk a tányérat, s úgy szürcsöltük, habzsoltuk, nyeltük a forró löttyöt, miközben szemünk körbejárt, hogy nem nyúl-e érte egy vézna kéz a vállak, hátak, karok és fejek tömkelegéből, kavarodásából.

   A depó közelében, munkahelyünktől nem messze volt az egyik „gyalog-őrhely”. A tűzrakás mögött, melyre a tüzelőt nekünk kelett biztosítani, silbakolt egy katona.
    Egyszercsak a köpenye zsebébe nyúlt és két fásult főttkrumplit vett elő a szótlanul ácsorgó őr, és azt harapdálta héjastól, sótlanul.
    Az egyik fiú odaszólt neki:
    – Nacsalnik, adj egy kis krumplit!
    A katona mérgesen mordult rá:
    – Hogyne, akkor én mit eszem! Ez az én reggelim, meg az ebédem is!…
    Nem is kételkedtünk szavai igazságában, mert bizony rajta is meglátszott, hogy ritkán vagy sohasem lakik jól csekély fizetéséből, a háború után erősen leromlott rubel szűkösen kiszámolt bankóiból.

   Egy alkalommal arra lettünk figyelmesek, hogy az erdőből kijőve, a partoldalon maga előtt lökdös egy kékre-zöldre vált középkorú embert Nyikityin, az egyik favágó brigád Goncsarovhoz hasonlóan irgalmatlan vezetője.
    Először nem tudtuk mire vélni, mit akar tenni azzal a szerencsétlen, vissza-visszahőkölő emberrel a nekivörösödött hajcsár. Hát „tönkre-állítás”-ra toloncolta az őr elé a gyengeség és elesettség „bűnében” leledző emberét Nyikityin.
    A „tönkre-állítás” egy kegyetlen, de elég gyakran alkalmazott fenyítési módszer volt a környék, vagy talán a távolabbi vidékek lágereiben is.
    A munkát „megtagadó” dolgozót a brigádvezető átadta a legközelebbi őrnek, s az pedig őrhelyétől pár lépésre felparancsolta egy fatönkre. A szigorú hidegben mozdulatlanul szobrot állni egy fatönkön, szinte kibírhatatlan kín, amikor még tipródni sem szabad a talpalatnyi helyen!
    Az őr csak akkor engedte vissza az erdőbe a büntetés végrehajtására rábízott embert, ha az esküdözött, fogadkozott, hogy szorgalmasan fog dolgozni.
    A kegyetlen hajlamú őrök nem egy esetben agyon is lőtték a tönkre állított embert szökési kísérlet címén, ha az nem bírta a kínos ácsorgást és lelépett a havas facsonkról.
    Számunkra ismeretlen fogalom volt addig ez a módszer, csak akkoriban kezdett divatba jönni, szerencsémre. Iszonyodva néztük, hogy felparancsolták a minden ízében remegő embert egy terebélyes, hólepte fatönkre a tűzrakás mellett ácsorgó őr keze ügyében.
    A brigádvezető visszapassogott az erdőbe, sorsára és az őr kénye-kedvére hagyva „dologkerülő” emberét.
    Megszeppentünk, és szótlanul munkához láttunk mindnyájan, Dodek biztatása nélkül is. Nem mintha attól féltünk volna, hogy Dodek is odaparancsol valakit az őr elé, de sohasem tudtuk, hogy kinek jut eszébe a sok nacsalnik közül tönkre állítani minket is.
    Oda-odapislogtunk a halálravált emberre és elszorult a szívünk a kínlódását látva. Nyöszörgött és szipogott, néha-néha könyörgőre fogta a dolgot, hogy talán a kövek is megindultak volna hallatán.
    Szerencsére az őr szíve sem volt kőből, s vagy egy félórai ácsorgás után megkönyörült rajta, leengedte szállni a tönkről, sőt odaengedte a mi tüzünkhöz is melegedni.
    Sírva fakadt a nyomorult pária, s eszelősen hajolt a tűz fölé, remegő kezeit a füstbe nyújtva, egész lényével a meleget sóvárogva…
    Az őr szigorúságot erőltetett magára, és bezavarta az erdőbe, hogy jelentkezzen munkára a brigádvezetőjénél.
    Hálásan pislogtunk az őr felé, aki nem aknázta ki a pillanatnyi hatalom adta lehetőséget a kiszolgáltatott ember felett.
    Jaj, de nem sokáig tartott ez az enyhült érzés, az imént tapasztalt emberségesség miatt: Nyikityin újra zavarta ugyanazt a munkását vissza az őrhöz!
    Magától értetődik, hogy a fegyelmezéstől, tönkön való didergéstől nem kapott erőre az a szegény ember, és minden erejének megfeszítésével sem tudta a lelketlen hajcsár megelégedettségét kiérdemelni…
    Az őr csak intett a szemével, s a megkínzott ember engedelmesen felkecmergett az imént otthagyott tönkre.
    – Nacsalnik, verd meg ezt a kutyát, mert én úgyis előbb-utóbb agyonverem! A becstelen hazaárulója nem akar dolgozni! - uszította az őrt Nyikityin.
    – Eridj a dolgodra - szólt oda bosszúsan a türelmét vesztett katona -, majd tudom én, hogy mit kezdjek vele!
    A brigádvezető gyűlölködő pillantást vetett kiszolgáltatott emberére, és megint visszaindult a tajgában tevékenykedő, utána „sóvárgó” nyáját biztogatni önfeláldozóbb munkára.
    Ha pillantásunk ölni tudott volna, Nyikityin felhemeperedik a síkosra taposott erdei ösvényen!
    Az őr szemrehányóan odaszólt „védencének”:
    – Mit nyavalyogtok a nyakamon a brigádvezetőddel együtt? Dolgoznál rendesen, nem pedig itt okvetetlenkedni! Így jobb, a tönkön állva?
    – Nacsalnik! Nem bírom, nincs erőm! Irgalmazz! … - könyörgött az őszülő, borostás, lázas szemű ember.
    – Gyere le a tönkről, de ne menj vissza az erdőbe. Sétálgass ott a két tönk között! - mutatott az őr egy öt-hat lépésnyi távolságra.
    Mint a ketrecbe zárt vad, úgy járt fel-alá az ember, talán egy órahosszat is. Vágyakozóan nézett hol az őr, hol pedig a mi tüzünk felé, de engedélyt nem kapott a melegedésre.
    Szerencsére hamarosan bealkonyodott, és a katona elzavarta, hogy menjen ahová akar, csak tűnjön el a szeme elől!
    Nem kellett kétszer mondani. Odavánszorgott a vagonrakodók hatalmas máglyájához, és lerogyott a lócaként tűzhöz gurított száraz rönkre.
    Anélkül, hogy normát teljesített volna, elege volt a nyomorultnak arra a napra… S még amellett szerencsés volt, mert emberséges őrt fogott ki kálváriája mai állomásán!

   Alig emlékszem fűrészelő brigádunk tagjaira. Általában ebben az erdőirtó lágerben alig kötöttem ismeretséget, sőt a régi ismerősöket is el-elvesztettem szem elől. Kit örökre, kit a keserves tél idejére…
    Egy Vologyka Vorobijev nevű, rendkívül ellenszenves kis orosz kölyöknek az arca azonban megragadt az emlékezetemben, annál is inkább, mert pár hónap múlva ismét viszontláttam megváltozott körülmények között.
    Vologya az egyetlen „hamisítatlan” rablócsemete volt köztünk. Nem is dolgozott első perctől kezdve az utolsóig semmit az égvilágon! Míg a többieket több-kevesebb sikerrel időnként munkára bírta Dezső, ennek a kis huligánnak nem tudott parancsolni.
    Ha fűrészelni küldte Dezső, alvilági szótárának kiapadhatatlan forrásából a legválogatottabb szitkokat, fenyegetéseket zúdította a fejére, s így jobbnak látta nem bolygatni a zsivány barátaiban bízó, elkapatott kölyköt.
    A kis parazita naphosszat ott kuporgott a tűz mellett. Egyetlen egyszer sem rakott rá, de ha valamelyikünk odalépett melegedni, és nem hozott magával tűzrevalót, képes volt elkergetni onnan!
    Vorobijev zsebmetszésért került lágerbe, valami három évre ítélték csupán, s ez közöttünk, tízévesek között - őszinte irigység tárgya volt: még húszéves sem lesz az ebfajzatja, és máris szabadul!

   Hiába mérgelődött, idegeskedett annyit, hiába maradt gyakran kenyér nélkül Dezső, mégis valahogy megerősödött egy kicsit brigádvezetői tisztében. Úgy látszik a neki járó két tányér leves, és a munka nélküli lézengés is elég volt ahhoz, hogy egy kicsit erőre kapjon.
    Mint brigádvezető kapott szép kék vattáskabátot, a saját kiégett, gyantafoltos posztóbuslátja helyett. Egészen brigádvezetői formája lett. Csak ne lett volna olyan gyámoltalan a rakoncátlan kölykökkel, meg az ebédlői sakálokkal szemben!

   Még egy hónapja sem voltunk ebben a lágerben, de már sok ismerős arc eltűnt. Meghaltak. Hogyan? Miképpen? Ki tudja… Ki törődött ott a másikkal? Mindenki tíz körömmel kapaszkodott a maga nyomorult életéért… Ki tartotta volna számon, hogy miért nem látja egyik vagy másik jóbarátját, ismerősét?
    Mi magyarok még csak szemmel tartottuk egymást, s megnyugodtunk a reggeli sorakozónál, mert még mindnyájan talpon voltunk, ha erőtlenül is, de vonszoltuk magunkat…
    A kivonuláson felismert arcok rémítően beestek. Csak alapos nézelődés után ismertem fel egy-egy jóbarátot, néhai brigádtársat.
    Ilyen körülmények között értük meg a novemberi ünnepeket, melynek napjai szigetként emelkedtek ki a névtelen, szürke hétköznapok gyötrelmes sokaságából.

   Szinte furcsa volt nappali fényben, jobban mondva derengésben látni a lágert. Már megszoktuk, hogy csak a hajnali és esti sötétségben láttuk a barakkokat, az ebédlőt, és a magas deszkapalánkot, mely hermetikusan elzárta a külvilágtól az egymás mellett sorakozó barakkokat.
    A külvilág a szabadságot jelentette számunkra, habár a szabad világ körülöttünk nem volt más, mint a fenyők és nyíresek végtelen rengetege, benne az éhesen bolyongó farkasokkal, téli álmukat alvó medvékkel…
    A reggelizés a megszokott hajnali órákban zajlott le, utána újra lefekhettünk aludni. Mikor teljesen kivilágosodott, akkor számolták meg a népet a barakkok közötti úton.
    A számolás után, a nagy ünnep nevezetessé tétele érdekében kiadták a kenyérvágóban az elmúlt hónapra járó cukorfejadagot. Mindenkinek 39 deka járt. Nedves, ragacsos barna melasz volt ez a cukor. Mint mindenből, szemmel láthatóan ebből is kivették a vámot azok, akiknek a kezén átment a cukros zsák. Jó, ha negyedkiló volt az egész, amit az odatartott zacskóba, zsebkendőbe vagy jobb híján a bundás sapkába öntöttek az ablakon át.
    Visszasiettünk a meleg barakkba, felkuporodtunk a priccsre, és egyből elnyalogattuk az egész, csokoládéízű, barna masszát.
    Rég nem érzett jóllakottság érzése járta át éhségtől mindig remegő belsőnket. Véginyúltunk a szalmazsákon, s igyekeztünk nem gondolni a gyorsan elröppenő szünnapokat követő tajgai keserveinkre. Nem sok értelme lett volna sokat pátyolgatni, hordozgatni a cukrot, mert a végén elvették volna a szemfüles rablók.
    Nagyjából átaludtuk az egész napot. Az sem zavarta a kimerült embereket, hogy Goncsarov rekedtes hangja szinte egész nap a fülünkbe csengett, recsegett, mint egy ócska rádió, melyet elfelejtettek kikapcsolni.
    Miránk nem vonatkoztak a mindig csak a munkával, tervteljesítéssel foglalkozó monológjai, a munkaszervezéssel kapcsolatos elképzelései, ábrándjai.
    Volt brigádtársaink, a favágók még soványabbak lettek, mint amikor még köztük dolgoztunk. Többen eltűntek. Üres szalmazsák árválkodott egyik-másik fekhelyen, gazdáját vesztve az elmúlt hetek során.
    „Nem tudom, meddig bírják még a többiek Goncsarov merész ábrándjainak valóra váltását?” - tűnődtem magamban. „Nem sokáig, az biztos. És akkor mi lesz?”
    Akárhogy erőltettem az emlékezetemet, nem tudtam felidézni, kik lehettek azok, akik a Goncsarov brigád szalmazsákját felváltották a havas partoldalon vájt sír hideg ölével.
    Akárkik voltak nagyon-nagyon szerencsétlenek rabtársaink, értelmetlen, felesleges hősi halál volt osztályrészük…!

   Pihentebben ébredtünk, mint máskor. Az előző éjszaka és az elmúlt nap jótékonyan hatott ránk.
    Kedvem támadt szakadozott ruhámat megfoltozni, a tűzégette lyukakat valahogy összehúzogatni, kellő mennyiségű foltanyag hiányában.
    A barakk túlsó végén lévő szobában lakott Polacsek Pista, aki arról volt közöttünk nevezetes, hogy volt varrótűje! Csodával határos módon elrejtett és megőrzött valódi acél varrótűje!
    Elmentem Pistához látogatásképpen, s egyúttal a tűt is kölcsönkértem pár órára, Isten bizonnyal fogadva, hogy épségben megőrzöm a nagy kincset.
    Egész délelőtt varrogattam, öltögettem a plédből kihúzogatott cérnaszálakkal. Aztán Feri vette át a tűt, és ő is szorgalmasan javítgatta ágtépte, szikramarta holmiját.
    Napközben eljöttek hozzánk a másutt lakó magyarok. Mi is visszaadtuk a vizitet, sorra járva honfitársainkat.
    Délután, mintha csak számolásról lenne szó, mindenkit kiparancsoltak a barakkokból az udvarra. A narjádcsik kihirdette az út közepén mozgolódó, tipródó tömeg előtt, hogy az összes brigádot azonnali hatállyal átszervezték!
    Hozzálátott a brigádnévsorok hosszadalmas ismertetéséhez, és egyúttal kijelölte az újonnan kialakított brigádok lakóhelyét is.
    A láger átszervezése erősen indokolt volt, mert megérkezésünk óta nagyon megváltozott a rabok munkaképessége, a legnehezebb munkát végző brigádok pedig katasztrófálisan leapadtak…
    Aki még viszonylag bírta az iramot, azt visszahagyták favágónak, rakodónak, a gyengébbjét utásznak, vasútépítőnek sorolták be. A kocsisok brigádjában, a hajtóknál alig történt változás. Ott a munka zöme a szegény kis lovacskákra és a girhes ökrökre várt.
    Emberi sorsa volt azoknak a szegény páráknak is: fokozatosan apadt a soruk és szinte napról napra rövidebb volt a szánkaraván, amely rátért az erdőben vezető csapásra… Az igavonó állat nélkül maradt hajtókat aztán besorolták erejükhöz mérten más brigádokba. Az ostort, vesszőt, felcserélték fejszére, fűrészre…
    Ruga Ferivel megint egy brigádba kerültünk: Jaska Kozlov útépítő brigádjába.
    Dodek Dezső, mivel megerősödött, legnagyobb rémületére visszakerült Goncsarovhoz, szegény Szabó és Tipold még mindig ott maradt, mert valamennyire még bírták az erőfeszítést.
    Bármennyire iszonyodtam az újabb változástól, őszinte örömömre szolgált, hogy Ferivel együtt maradhattam. Nem beszéltünk róla, de rajta is láttam a megnyugvást, hogy nem választottak el tőle.
    Jóban-rosszban úgy összeszoktunk, mint a testvérek, s ha napjaink mély hallgatásban teltek is, fájdalmas lett volna az elválás az utolsó „rokontól” ebben az idegen, ellenséges embertömegben.
    Ha az ember más brigádba került, az gyakorlatilag azt jelentette, hogy korábbi társaival csak véletlenül találkozhatott, vagy soha.
    Miután felolvasták egy-egy brigád névsorát, az érdekeltek odaszegődtek újdonsült brigádvezetőjükhöz, s követték a kijelölt brigádszállásra.
    Kozlov egy magas, tagbaszakadt, vörösképű ember volt. Ha haja lett volna, biztosan az is lángvörösen göndörödött volna a fején. Vagy 30-35 éves lehetett.
    Első pillantásra nem tudtuk felmérni, hogy ez az erős hangú, kicsit hajlott hátú férfi milyen gazda és családapa lesz a brigádban. Reménykedtünk, hogy nem lesz olyan vadállat, mint Goncsarov és néhány rossz hírű társa. Kozlov nevét, ha hallottuk is eddig a sorakozóknál, semmi egyéb emlékünk nem fűződött hozzá.
    Az elosztás után Goncsarov már be sem engedett bennünket a volt szobába, amely megmaradt továbbra is az ő hadiszállása. A szalmazsákot, plédet semmi esetre sem vihettük magunkkal! Az útépítés könnyű munkának minősült, s így a priccsre nem járt derékalj, csak a csupasz deszka, ferde sámlihoz hasonlító fejtámlával…
    Kozlov magával hívta népes nyáját, amely ezen a napon 35 tagot számlált. A domboldal legfelső barakkjába mentünk, ahol a számunkra juttatott szekciában megrohamoztuk a vagonyetkákat. Aki ahol érte, helyet foglalt magának. Különösen kapósak voltak a kályhához közel eső felső fekhelyek. Két felső fekhelyet foglaltunk le magunknak Ferivel a szoba belsejében. Igaz, messze volt a kályhától, de ajtó és ablak sem volt a közelben.
    A kiharcolt helyet sem fenyegetésre, sem kérésre nem engedtük át. Fentről néztük végig újdonsült brigádtársaink heves honfoglalását.
    Túlnyomórészt serdülő korú fiatalokból állt. Kis csibészek, zsebmetszők, úgynevezett krohobórok voltak majdnem egytől-egyig. Akadt köztük néhány példány a volt Dodek-brigádból. Némelyek nevét már ismerte Kozlov. Ezek bizonyára a régi brigád maradékához tartoztak, akik mellett mi voltunk a friss feltöltés.
    Nagy zajt csaptak a gyerekek, nyüzsögtek szüntelenül. A Goncsarov-brigádban elszoktunk a zajos társaktól, és furcsa volt számunkra ez a nagy élénkség. Ilyenformán egy kis földi pokolba, rablócsemeték közé kerültünk. Megszeppenve nézegettük őket, felismertünk köztük néhány ebédlői patkányt is.
    A kölykök meglehetősen közömbösen vették tudomásul jelenlétünket, valószínűleg első pillantásra felmérték, hogy nekünk legfeljebb csak adni lehetne, de tőlünk elvenni vajmi keveset!…