Tengődés a hideg barakkban, betegen

   Szélcsendes, de nagyon hideg nap volt.
    Fagyot lehelt minden körös-körül. A deres törzsű fenyőóriások, a nyírfák dércsipkével bevont csupasz és szerteágazó ágai, valamint az embermagasságú hótakaró sejtelmes-borongós fényben úszott a megritkult felhőrétegen átderengő nap halvány sugaránál.
    Egyedül bolyongtam az erdő mélyén. Tüzet, meleget kerestem, minél messzebb a népes erdőrészektől, hogy biztonságos menedéket találjak a hideg és a nacsalnikok elől.
    Ma már többször szétrebbentettek bennünket. Az ütlegeléstől való félelmemben mélyen bemenekültem az erdő sűrűjébe, teljesen elszakadtam Ruga Feritől, és a többi társamtól. Halálos csend vett körül. Egy hatalmas fenyőfa széles ágai alatt erősen zihálva, tétován megálltam. Azon tűnődtem, hogy ennyire távol, ahová semmiféle emberi hang nem szűrődik el, nem fogok én tüzet találni, sőt az őrök által tiltott részre tévedhetek, és figyelmeztetés nélkül agyonlőnek. „Jó lesz valamerre visszakanyarodni!” - gondoltam magamban.
    Nem az általam idefelé tört nyomokon, hanem egy kicsit balra tartva indultam visszafelé, úgy találomra. Azt reméltem, hogy majd valamelyik favágó brigád közelében kötök ki, s ha szerencsém lesz, talán estig meghúzódhatok egy félreeső tűzrakásnál. Hamarosan egy irtáshoz értem, amely érintetlen erdőrészek közé ékelődött be. Már előző napokban abbahagyhatták itt a munkát, mert friss emberi nyomokat nem láttam, sem kihordatlan rönköket. Érintetlen hósapka magaslott a levágott tönkökön szanaszét.
    Szemlélődéseim közben egyszercsak emberi lábnyomokat, szabályosan egymást követő lyukakat fedeztem fel a hóban, melyeknek sora a tisztás szélén hirtelen megszakadt. Odagázoltam, és nagyot dobbant a szívem: egy tágas gödörben barátságosan izzó, nemrég elhagyott tűz maradványaira bukkantam!
    Hosszabb időn át rendszeresen táplálhatták ott a tüzet, mert a gödör alján a hó teljesen elolvadt, a föld száraz volt. A gödör peremén sárgán csüngtek alá a hervadt fűcsomók. Lehúzódtam a mélyedésbe. A gödör falához támasztottam a fejszémet, és végignyúltam a tűz által átmelegített földön. A vörösen izzó parázshalomtól kellemes, füst nélküli meleg áradt. A levegő mozgásától is védelmet nyújtó mélyedés barátságos mentsvár volt az erdőt átjáró dermesztő fagyban.
    Szenzáció volt földet érintenem is! Több mint két hónapja nem láttam a talajt és az aljnövényzetet, csak havat, jeget, a barakkban pedig csak deszkát, gerendát.
    Szinte vágyaim netovábbja teljesült, amikor erre a helyre bukkantam! Egészen elernyedtem, moccanni sem tudtam. Testem minden porcikájával élveztem az egyenletes meleget. Azt sem bántam volna félájult révületemben, ha ott a gödörben örökre elszunnyadok, csakhogy onnan ne kellett volna elmozdulni soha!
    Szorongó szívvel nézegettem a vékony hamuréteget, amely a parazsat fokozatosan bevonta. Vajon meddig maradhatok, meddig tart ez a varázslatos hősugárzás?
    Elaludtam. Most az egyszer nem hétrét görnyedve, hanem jólesően kinyújtózkodva. Nem fázott sem a hátam, sem a térdem, körülölelt a jótékony meleg a puha, homokos földön.
    Hogy meddig alhattam, meddig sem? - nem tudom. Arra riadtam fel, hogy érces hangok ütötték meg a fülemet közvetlen közelről. Halálraváltan vettem észre, hogy a gödör szélén megjelent egy idősebb, kegyetlenségéről hírhedt mesternek a robosztus alakja. Kezében ütésre emelt husángot tartott.
    Az elkerülhetetlen verés félelmében képtelen voltam megmozdulni. Tovább feküdtem, és azt vártam, hogy mikor ugrik le mellém a gödörbe, mikor kezd agyba-főbe verni az az emberi szörny.
    – No, te parazita! Hát találtál magadnak búvóhelyet? Majd kipiszkállak én téged innét, ne búsúlj - ordítozott magából kikelten, csak úgy visszangzott az erdő. Vérben forgó szemei nem sok jót ígértek.
    „Agyonver, biztosan agyonver ebben a gödörben… Nincs mentség… Jaj, Istenem!…” - villant át az agyamon. Zsibbadtan dobogott a szívem, s szinte már csak a rémülettől tágranyílt szemeim éltek, minden tagom felmondta a szolgálatot.
    Ebben a kritikus pillanatban valaki odakiáltott a mesternek. Az megfordult és leengedte a fennen suhogtatott botot. Amint hátat fordított, felültem és szemeimmel izgatottan kerestem a menekülési lehetőséget. A gödör minden oldalról meredek volt, erőm sem volt arra, hogy ottan evickéljek ki. Csak a mester felőli oldalon volt feljárata, ahol az imént magam is lejöttem a tűz mellé…
    – Ki van a gödörben? - hallottam egy ismerősnek tűnő hangot. S míg lázasan kutattam emlékezetemben, odaért Zsorka, a grúz orvos.
    A következő pillanatban ő is ott állt a mester mellett. Rögtön megismert, és barátságosan leszólt hozzám:
    – Ó, te vagy az, magyar? Hog érzed magad?
    Választ sem várva a mesterhez fordult, akinek szándékával tökéletesen tisztában volt:
    – Ne bántsa ezt az embert, hadd melegedjen a tűz mellett! Aztán ismét hozzám fordult:
    – A mai napra itt most felmentelek a munka alól. Este pedig gyere el az orvosi rendelőbe!
    Nem szóltam semmit, csak félkézre támaszkodva ültem tovább, és hol Zsorkára, hol a mesterre néztem. Zsorka határozott szavai nyomán lecsillapodott a mester haragja, és szeméből csupán mély megvetés sugárzott felém. El is kotródott a közelből, egy szó nélkül.
    – Ide figyelj, magyar! Ha elalszik a tűz, keress mindjárt másikat. Ma olyan erős a hideg, hogy nem tanácsos az erdőben kószálni! - hagyta meg búcsúzóul Zsorka, és ő is elment az útjára.
    A nagy ijedtség után hosszú sóhajjal dőltem vissza a mindjobban kihűlő tűz mellé. Sok meleget már nem adott, de a ritkán élvezett magány és a csend nagyon jólesett, megnehezítette az elválást az oltalmat adó gödörtől. Szét kellett volna nézni egy kis gallyért, turkálni egy keveset a közelben a fejsze nyelével a borza hóban. De éppen elesettségem miatt voltam képtelen erre vállalkozni, magamon segíteni.
    Beletúrtam mind a két kezemmel a meleg hamuba, úgy próbáltam még egy kis meleget kicsikarni a kihűlt tűzhely romjaiból, dermedező ujjaim számára. Alig volt végül lelkierőm feltápászkodni, és kimászni a gödörből.
    Visszavánszorogtam a brigádok által ellepett erdőrészbe. A legelső tűznél, ahonnan nem kergettek el, letelepedtem. Estig nem mozdultam el onnan szótlan társaimmal együtt. Nyugodtan szárítkoztunk, szunyókáltunk. Ma már nem kellet félnünk a veréstől, zaklatástól.
    Csak este tudtam meg pontosan a napközben lejátszódott jelenetnek a nyitját: a munkára való kivonulás után erős fagyhullám öntötte el a tájat. Ezen a fagyon nem lett volna szabad dolgoztatni, hanem vissza kellett volna vinni a lágerbe a rabokat.
    Ezt persze nem tették, ragaszkodtak az aznapi termeléshez is. Az orvosok - az ilyen alkalmakra vonatkozó rendelet értelmében - az erdőt járták. A leggyengébbeket a tűz mellé küldték, a helyszínen mentették fel a munka alól. Mindenkit figyelmeztettek, hogy gyakran melegedjen, s ha valaki nagyon fázik, rögtön hagyja abba a munkát.
    A láger vezetősége nem nagyon örvendezett az effajta - szerinte felesleges - humanizmusnak. Az orvosok azonban hősiesen ragaszkodtak a központi utasításban biztosított hatáskörükhöz, igyekeztek minimális jogaikat érvényesíteni az emberek védelmében.
    Az orvosok dícséretére legyen mondva, mindent megtettek a védtelen, kiszolgáltatott emberekért, ami csak erejükből tellett. Az orvosok is rabok voltak ugyan, de a medicina felett - szerencsénkre - mégsem volt mindig korlátlan hatalma a parancsnokságnak.
    Este a rendelőben Paulov főorvos elé álltam. Addigra Zsorka leadta a névjgyzéket, hogy kiket mentett fel a tajgában. Arról átírták a nevemet a naplóba, s rövid vizsgálat után másnapra is felvettek a szabadnaposok listájára.
    Az orvosi vizsgálat sajátos módon zajlott le olyan esetekben, amikor a gyengeség, a leromlottság fokát kellett valakin megállapítani.
    A vizsgálati alany az orvos felszólítására letolta a nadrágját, és a farcsont állapotából következtettek a szervezet leromlottságára. Ha nagyon kiállt a farcsont, és lilás folt volt körülötte, akkor biztos volt a felmentés a másnapi munka alól. Akinél pedig némi zsírpárna vonta be a farcsontot, az mehetett, vánszoroghatott tovább az erdőbe.
    Persze nem jelentette azt, hogy a parányit jobb kondícióban lévő far tulajdonosa makkegészséges, életerőtől duzzadó ember, csak éppenséggel nem volt még a végelgyengülés kritikus stádiumában.
    Paulov meghagyta, hogy másnap este is menjek el rendelésre, és továbbra is fel fog menteni a munka alól.
    Így kezdődött új szakasz nyomorúságos életemben. Napról napra, egészen az év végéig felmentett Paulov doktor, mivel a farcsontom erősen kiállt, s nem mutatkozott semmi jel arra, hogy valami csoda folytán teltebb legyen. Sovány, hosszúkás arcom még jobban megerősítette ezt az indokot.
    Egész fogságom alatt határozottan szerencsés körülmény volt számomra rendkívül sovány, csontos arcom. Így aztán mindig időben felfigyeltek rám, és megmentettek, mielőtt teljesen tönkrementem volna.
    Másnak nem egyszer a vesztét jelentette a kerek arc. Mikor már mozogni is alig tudott, viszonylag erősnek látszott, nehezen érte meg a napját, hogy kíméletesebben bánjanak vele.

Hajnalban szaporán kongott a könyörtelen sínvas. Nyögve nyújtózkodtunk a priccs deszkáin. Nem akaródzott felkelni még a kemény fekhelyről sem, amelyhez a rövidnek tűnő éjszaka folyamán hozzáigazgattuk kiálló csontjainkat.
    Jóleső érzés volt, hogy én ma szabadnapos vagyok, és nem kell kimenni az erdőbe. Örömömet kissé lerontotta, hogy Ruga Feri változatlanul készülődött a kivonulásra, ami nem annyira munkát jelentett, mint inkább reggeltől estig való kínlódást.
    A kelletlen cihelődés közben Kozlov feltette a szokásos kérdést, ami eddig rám nem szokott vonatkozni:
    – Kik szabadnaposok ma? Jelentkezzenek!
    Kénytelen-kelletlen megszólalt innen is, onnan is egy-egy tétova hang:
    – Én is… Én is…
    – Ma én is itthon maradok… - hajoltam ki a priccs árnyékából egy pillanatra, és sietve visszahúzódtam a homályba.
    – Kinek mi hiányzik? - nézett körül Kozlov.
    – Nekem szakadozott a kesztyűm!
    – Lyukas a csizmám!
    – Tiszta rongy a buslátom!
    – A sapkámból kiégett a vatta!
    Megszeppenve hallgattam a bejelentett igényeket. Igyekeztem még hátrébb húzódni a sötét zúgba, de sajnos rám is sor került:
    – Cserélj csizmát Kiskinnel!… Kölyök, add oda a kesztyűidet is!… Nesze Potapov!… Vesd le a buslátot - kapd el Kotov! - rendelkezett határozottan Kozlov. Irgalmatlanul levetkőztettek, de nem szólhattam semmit: én ma nem indulok a tajgába…
    Mindegyik suhancnak a lelkére kötöttem, hogy estére visszavárom a holmikat, napközben pedig vigyázzanak rá!
    – Dögölj a priccsen, majd visszakapod! - vicsorította rám a fogát Kiskin, amikor féltőn a kezébe adtam viszonylag ép, nemrég megfoltozott csizmáimat. Viszolyogva húztam fel a cserébe odadobott rongyos, nyirkos lábbeliket, és visszamásztam a priccsre. Kotov utánam hajította széllelbélelt, ócska buslátját.
    A sorakozóra, kivonulásra szólító kongatás nem sokáig váratott magára. A csikorgó hidegbe senki sem akart elsőnek kilépni a zord, de mégis némi védelmet nyújtó helyiségből. Hiába verték a vasat, hiába igyekezett Kozlov mindenkit egyenként kituszkolni a barakkból. Riadtan torpantak meg az ajtó közelében, és onnan aztán egy tapodtat sem mozdultak az állig öltözött, minden fellelhető ronggyal körülbugyolált arcú munkások.
    A szomszédos brigád vezetője, Vakaljuk versenyt káromkodott a hisztérikusan vijjogó Tyimkával. Nem nézték, hogy kinek a brigádjába tartozik, akit tolnak, löknek. Szorították kifelé az embereket, hajkurászták a húzódozókat a priccsek között. Akiket Tyimka erővel kilökött az ajtón, azok az előtérben, a kijárati ajtó előtt megálltak, de az udvarra nem lépett ki senki sem.
    Kotov buslátjába burkolózva néztem a priccs tetejéről ezt a jólismert reggeli tortúrát. Minden egyes ajtónyitásra ködgomolyag áramlott be a szobába, - a tajga fagyos lehelete. Amióta ilyen nehéz volt az embereket a munkára zavarni, egy nadzirátel és a komendáns bottal felszerelve járta végig a barakkokat. Hangos kiáltásokkal kísért ütlegelés közepette kergették ki az embereket a sötét udvarra, a kapu felé vezető útra.
    Nem kérdezték, hogy ki beteg, ki szabadnapos. Egy szálig kilökdöstek mindenkit a barakkból, nem volt ellenvetés. A húzódozók repültek ki az ajtón. Egyik-másik nagyot perdült, s az előtér falához csapódott, alig tudta egyensúlyát megtartani. Mások orrot-homlok bukfenceztek le a lépcsőkön, jajgatás, nyögés közepette.
    Mikor láttam, hogy mi folyik megint, gyorsan lemásztam a többi szabadnapos után a priccsről, és a kályha zugában kerestem oltalmat.
    Hiába motyogtam kétségbeesetten hátrálva, hogy beteg és szabadnapos vagyok! - Galléron ragadott a komendáns, és kilökött a szobából.
    Az előtérben tovább tuszkoltak, sodortak kifelé, míg a repedt orrú csizmában térdig nem álltam a barakk előtti hóban. Kénytelen voltam hiányos öltözékemben a sorakozóhely felé kullogni a többiek után, ha nem akartam alapos verést kapni. Csak akkor lopakodhattam vissza a tárt ajtajú, kihűlt barakkba, amikor a nadzirátel és a komendáns átvonult a soronkövetkező barakkba.
    Hamarosan onnan is ordítozás, jajgatás hallatszott, és ijedt arcok jelentek meg az ajtóban, hogy aztán tömegesen özönöljenek ki a rettegett hidegre, egyensúlyt vesztve bukdácsoljanak le a síkosra fagyott lépcsőkön.
    Betettem az ajtót, de sajnos nem sokat segített rajtunk. Amíg az ajtó tárva-nyitva volt, teljesen elillant az éjszakai melegnek az utolsó maradéka is, és a helyére beáramlott kintről a fagyos levegő.
    A többi szabadnapos társammal együtt odabújtam a langyos kályhához. Átöleltük, ahol értük, de csekély enyhülést sem adott a fogvacogtató hidegben.
    Kivonult a munkásnép, kiürült a láger. Csak a belső személyzet, és az elég szépszámú szabadnaposok maradtak a barakkokban. Ezentúl úgy látszik több beteg kiírását engedélyezhették, mert nagyon megszaporodott a szabadnaposok száma. A mi szobánkban a két brigádból körülbelül tíz-tizenkét ember maradt otthon, szinte fél brigádnyi létszám.
    Egy újabb sínverés a számolás kezdetét jelentette. Amikor a kint figyelő dnyeválnij beszólt, hogy a mi barakkunk felé közelednek a számolással, kettesével felsorakoztunk a szoba közepén.
    A nadzirátellel együtt jött a narjádcsik és Paulov doktor. Brigád szerint fel volt írva egy deszkalapra, hogy kik a szabadnaposok. A nadzirátel megszámolt bennünket, az orvos pedig név szerint igazolta, hogy felmentéssel maradtunk otthon.
    Ha előfordult, hogy valaki felmentés nélkül, önkényesen a lágerben maradt, azt kivették közülünk, és a többi barakkokból összeszedett más munkamegtagadókkal (oroszul: otkazcsikokkal) együtt külön őrszemélyzettel, úgynevezett dovoddal kísérték ki az erdőbe, brigádjaik után.
    Amennyiben valaki a kapunál is megtagadta az engedelmességet, azt egyenesen a lágeren kívül épült gerendaházikóba, a sötétzárkába vitték. A zárkában napi harminc deka kenyér járt, és csak minden másnap este egy tányér híg leves. A zárka, az ottjártak elbeszélése szerint, nappal nagyon hideg volt, éjjel pedig annyira túlfűtött, hogy a sok poloskától nem nyughattak.
    A zárkából csak akkor engedték ki az odakerült csökönyös munkakerülőt, amennyiben hajlandóságot mutatott kimenni a tajgába. A rablók, betörők rendszeres lakói voltak a zárkának, és az ottani koplalásaikat igyekeztek hevesen kárpótolni az ebédlői harcok során, ha egyszer kiszabadultak onnan.
    A létszámellenőrzés után lefeküdtem az egyik alsó priccsre, lehetőleg a kályhához közelébb, az ajtótól és ablakoktól minél messzebbre. Beburkolóztam maradék rongyaimba, de ez nem sokat segített rajtam: ezután kezdődött az igazi haddelhadd!
    A dnyeválnij sarkig kitárta az ajtót, és nekilátott a padlósúrolásnak. Ugyanaz a fagyos levegő terjengett bent a helyiségben, mint az udvaron.
    Mivel körülbelül hatvan ember lakott egy-egy helyiségben, az orvos semmi szín alatt nem engedte el - a legnagyobb hidegben sem - a padlósúrolást, és a priccsek naponkénti lemosását.
    A dnyeválnij hozott két vödör hideg vizet. Az egészet végigöntötte a padlón, csak úgy hömpölygött a szennyes ár a priccsek között, a priccsek alatt. Svábrával - egy gumibetétes, nyeles dörgölővel - végigradírozta a szobát, miközben sodorta maga előtt a jeges, sűrű koszáradatot.
    A kályha mellett feketéllett a padlóban egy féltenyérnyi nyílás. Az öreg a vizet dörgölés közben a lyuk felé terelte, és a feláztatott kosszal, mocsokkal együtt lesöpörte a padló alá.
    Egyszerű takarítási mód volt: nem kellett a piszkos vizet felszedni, és kihordani. A padlómosást azért lehetett így megoldani, mert a barakkot 50-60 centis cölöpökre építették a föld szintje felett. A barakk alja teljesen üres volt. Hogy aztán a szél mégse fújjon keresztül-kasul a padló széles hasadékai között, a falakat kívülről földhányásokkal vették körül. A deszkakerítés mögé szorított földhányás ellenére a barakkok nagyon huzatosak voltak. Nemcsak a megroggyant ablakrámákon keresztül, hanem a padló alól is húzott.
    Nem volt egészséges megoldás sem a barakk lakói, sem az épület élettartamát tekintve, hogy a szennyes víz nap mint nap ott párolgott el a padló alatt. Ki törődött azzal? A padló kielégítően tiszta lett, a körülményekhez és igényekhez mérten.
    A dnyeválnij végzett a takarítással. Becsukott végre minden ajtót, de ezzel már nem segített a szoba dermesztően alacsony hőmérsékletén.
    Tüzelő híján befűteni nem lehetett. A rengeteg hasábfát, amit a munkások esténként leszórtak a szoba közepén, a telhetetlen kályha mohón befalta az éj folyamán, anélkül, hogy megfelelő meleget sugárzott volna sivár otthonunkba. Az a néhány darab fa, ami még ott lapult a kályhazugban, az volt az aranytartalék. Esténként, a munkások hazaérkezése előtt azzal gyújtott be a dnyeválnij, hogy egy kissé átfűtse a helyiséget.
    Dermedten kuporogtam a priccsen, majd megvett az Isten hidege. Néha átvillant az agyamban az erdei tüzek egyoldalú, de mégis meleget árasztó heve. Csak az vigasztalt, hogy most nem zavar senki, nem kívánják a norma teljesítését tőlem.
    Nem sokáig leledztem ebben a jóleső érzésben. Ahogy ott szerteszét görnyedeztünk a priccseken, bejött a komendáns. Rosszat sejtve alvást színleltünk, de hiába. Nagy léptekkel odajött, és felrázott mindenkit. Kelletlenül bámultunk rá, hogy mit akar?
    – No, keljetek fel serényen! Gyertek utánam! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
    Felcihelődtünk, és kibotorkáltunk a barakkból. Keserves grimaszt vágtunk, hunyorogtunk a világosra érve. A szökési lehetőségeket latolgatva, tétován lépkedtünk a komendáns előtt, mígnem kénytelen-kelletlen a szabóműhelyben kötöttünk ki.
    Nekiültettek bennünket kiégett, szakadozott vattásruhák foltozásához. Nekem is a kezembe nyomtak egy ócska buslátot. Adtak hozzá tűt, cérnát és foltdarabokat. Hát ez nem is lett volna nehéz munka, sőt a műhely kellemes melege egyenesen jólesett. De sajnos az élet minden mozzanatába belejátszik valami fatálisan hátrányos körülmény, ami minden szenvedést a végsőkig fokoz: három ujjam vége le volt fagyva, és mind a háromról lenyúzta már Duszja nővér a bőrt.
    Hogyan bökjem a tűt gyűszű nélkül, a nyers hússal? Nagyon fájdalmas és keserves dolog volt a gyantás, keményre koszosodott vattáskabáton szurkálni a tompavégű, drótból reszelt tűt.
    A tajgába járó munkásoknak sem idejük, sem módjuk nem volt ruhát foltozni. Az erdőben pedig szakadt a ruha nap mint nap. A tű és a cérna ritka kincsnek számított.
    A láger vezetősége szabóműhelyt és csizmadiaműhelyt állított fel. Ezzel az erdei munkától vont el egy brigádnyi létszámot. Mivel a következő őszig ruhautánpótlásra számítani nem lehetett - ez volt az egyetlen megoldás, hogy a tél kellős közepén végképp le ne vásson az utolsó ruhadarab is az emberekről.
    A két műhely nem győzte az odaontott sok javítást, ezért kellett reggelenként még a szabadnaposokról is leszedni minden leszedhetőt. Amiatt toloncolt oda minket is a komendáns, hogy minél több ócskaságot lehessen viselhető állapotba hozni. A brigádvezetők összeszedték embereiktől a szakadt ruhadarabokat, és leadták a szabóműhelyben. A leadott holmik helyett cserébe rögtön foltozott ruhát adtak, a gyér készletnek megfelelően.
    A csizmáknál csere formájában nem lehetett a javítást megoldani, mivel különböző méretűek voltak. A műhelyből mindenki a sajátját kapta vissza. A cipészműhelyben éjjel folyt a javítás. Este le kellett adni a repedezett, lyukas csizmákat, a reggeli ébresztő után pedig érte menni. A csizmaleadással sietni kellett, mert ha a műhelyvezető azt mondta, hogy elég, többet nem vállalunk! - szakadozott csizmában mehetett akárki fia a legnagyobb fagyban is az erdőbe.
    A javítóból visszahozott csizmákra alig ismertünk rá. Ugyanis a szárából vágták le azt a darabot, amivel a talpát vagy az oldalát megfoltozták. Elvitték hosszú szárral, és visszahozták megkurtítva. Lassacskán egészen rövid szárú csizmában járt mindenki. Az épebb csizmánk szára hosszabb, a beteg talpú csizma féllábszárig érő lett, mígnem egy újabb javításnál ez a különbség kiegyenlítődött: mind a kettő alig ért bokáig! Humoros lett volna a dolog, ha közben nem vált volna újabb szenvedés, gyötrődés forrásává ez a csizmakomédia…
    A műhelyből csak alkonyatkor, az esti számolás előtt mehettünk vissza a barakkba.
    Ebédet nem kaptunk. Az ebédkása, amit a tajgában főztek számunkra, elveszett. A lágerben pedig nem készítettek ételt a szabadnaposok számára.
    Amikor visszaballagtunk a lakóbarakkba, a dnyeválníj a kályha begyújtásával szöszmötölt. A priccsekről is lejöttek a meleg szagára az ott meglapult kölykök. Körülfogták a nehezen langyosodó kályhát, a fehér füstöt pöfékelő platni fölé hajoltak.
    Egyenkint hazaszállingóztak a szemétdomb túrói is. A platnira rakták a hulladékban talált fagyos krumplit, káposztalevelet, halfejet. Árgus szemmel figyelték a kályhán büdösödő kincseiket, nehogy valaki a tolongásban megvámolja. Mihelyt kissé megmelegedett az undorító étek, mohón bekapták a többiek által irigy szemmel kísért szerzeményt, napi zsákmányt.
    Késve próbáltam a kályha mellé furakodni, nekem már nem jutott hely. Kezeimet a buslát ujjaiba dugva sétálgattam, jobban mondva szédelegtem fel-alá a szobában, a melegedők háta mögött. A szoba sötét sarkába nem volt kedvem behúzódni.
    Hirtelen zaj, topogás hallatszott az ajtón kívü. Sarkig kivágódott a vaspántos fenyőfaajtó. Egymásután lépkedtek be rajta a deres ruhájú, deres szemöldökű, bebugyolált arcú társaink.
    A hónuk alatt hozott fahasábokat egy kézmozdulattal elengedték, és zuhogva hullott a tüzifa a szoba közepére. A dnyeválnij elégedett mosollyal hordta be a kályha mögé. Két-három darabot sietve az alig pislákoló tűzre dobott, hogy nagyobb meleget csikarjon ki a süket téglakályhából. Félt, hogy a munkások belekötnek a hideg szoba miatt. Kintről bejőve azonban az alacsony hőmérséklet is kellemes melegnek tetszett az első percekben.
    A homályos, csendes hodály rögtön megélénkült, benépesedett. Nyüzsgött, zajongott mindenki. Érződött a társaságon, hogy egy kissé felszabadult, megkönnyebbült, hisz megint egy napot a háta mögött tudhat. Egyik-másik nyamvadt alak a munkásember széles nagy önérzetével lépett a kályhához:
    – No, aki egész nap itthon lebzselt a kályha körül - mars innen! Engedjétek a munkásokat melegedni!…
    – Egész nap a tajgán fagyoskodtunk, ti meg a barakkban melegedtetek. Mars a priccsre, szimuláns disznók!…
    Gorombán lökdösték el a kályhához tapadó szabadnaposokat, akik szinte bűntudattal kotródtak el az erőszakos „dolgozók” elől a szoba rideg mélyébe.
    Biztosak voltunk abban, ismertük már egymást elég jól, hogy ezek a nagymellényűek több meleget éreztek az erdei tüzek mellett, mint mi idehaza. Abban tökéletesen igazuk volt, és ez méltánylást érdemelt, hogy a nyolc kilométeres utat szélben, fagyban mi valóban nem tettük meg velük együtt oda és vissza.
    Bizony nem volt irigylésre méltó dolog, hogy egész nap űzött vadként lesték a botos nacsalnikokat. Tegnap még én is ezt csináltam… Igen, volt előnye az otthon átkínlódott napnak, de nem akkora, hogy a tegnapi munkatársat goromba káromkodások kíséretében odébblökjük. Dehát a legelesettebb is mikor boldog? Ha magánál védtelenebbet talál, és megbosszulhatja rajta saját keserűségét.
    Mivel a priccsek deszkáin senki sem hagyott reggel semmit, nem volt érdemes a fekhelyhez odamenni. Az egész brigád lassacskán ott tolongott a szabadnaposoktól megtisztított kályha körül. Az erőszakosabbak már végigülték a padot előtte. A többiek az ülők feje felett nyújtogatták oda a kezüket, fejüket, hogy a gyéren sugárzó melegből felfogjanak egy keveset.
    Hevesen folyt a nap élményeinek kiértékelése, az erdei bolyongás jólismert kalandjaival vegyítve.
    Félve kéregettem vissza a reggel elszedett holmimat. Ha megmondtam volna, hogy másnapra is szabadnapos vagyok, még éjszakára sem adták volna vissza.
    A brigádvezetőnk nem volt a barakkban. Neki a kaputól mindjárt be kellett mennie az irodába, jelenteni a napi munkateljesítményt: hány folyóméter hosszú, milyen széles utat épített a brigád, hány köbméter havat szórt el, milyen távolságra.
    Hej, ha nem fogott volna a brigádvezető ceruzája kellő vastagsággal, s csak a valóban elvégzett munka került volna be a munkanaplóba! Azt hiszem a 3O dekás büntetőfejadag lett volna a brigád munkabére nap mint nap!
    Tyimka meghozta a kenyeret. A legkisebb, ráadás nélküli darabok voltak a szabadnaposok részére félretéve a láda sarkába. Nem dolgoztunk - nem járt ráadás sem. Éhes, sóvár szemekkel néztük a tízdekányi ráadást a többiek kezében! „Pihenni” is, meg enni is, az már sok lenne a jóból!
    Brigádvezető nélkül nem lehetett az ebédlőbe menni. Türelmetlenül lestük az ajtót, hogy mikor tűnik fel végre Kozlov a bejáratnál. Eljött az a várva várt pillanat is. Tyimka haladéktalanul felvisított:
    – Kozlov-brigád, vacsorára! Gyerünk kifelé!
    Főnökünk várakozásteljesen megállt az ajtó mellett. Végignézett rajtunk, de nem szólt senkihez semmit. A brigád mozgósítását teljes egészében a buzgón tevékenykedő Tyimkára hagyta.
    Az egész szoba megmozdult, és a kijárat felé tódult. A Vakaljuk brigád is velünk együtt indult az ebédlőbe. Nehezen szabadult fel a kályha környéke. Akik eddig a sarokban lapultak, útközben egy pillanatra a kályhához léptek, hogy legalább futólag átöleljék fehérre meszelt széles oldalát.
    Tyimka dühösen rángatta el onnan a késedelmeskedőket, és kilökdöste az ajtón. Hát Kozlov ügybuzgóbb helyettest lámpással sem talált volna, mint ezt az agilis exegyetemistát!
    Vacsora után elmentem az orvosi rendelőbe. Nadrágletolás, a személyi adatok bediktálása után újabb napra engedélyezett szabadság birtokosaként botorkáltam le az ambulatórium lépcsőin.
    Ruga Feri is eljött velem az orvoshoz, de sajnos Paulov még nem írta ki. Szegény Feri alig lézengett a gyengeségtől, de a keretbe nem fért bele. Paulov vigasztalásképpen megígérte neki, hogy legközelebb bekerül a szabadságoltak névsorába.

   Végre Feri is megkezdte a pihenést a lágerben. Ezentúl őt is napról napra kiírogatta a főorvos. Ebben az évben már neki sem kellett többet kimenni az erdőbe. Egyelőre mindkettőnk számára megszűnt a sűrűn hulló hóval való viaskodás. A délelőtt folyamán időben észrevettük, hogy a komendáns megint szedi össze az elkapkodható szabadnaposokat munkára, s toloncolja áldozatait a szabóműhely irányába.
    Ferivel együtt kimenekültünk a WC fabódéjába. Ott fagyoskodtunk, amíg nagy zajjal-zsivallyal elhajtotta a komendáns szabódó barakktársainkat a láger másik felébe. Mihelyt megtisztult a levegő, visszasiettünk a barakkba, és felkuporodtunk a kályha mögötti priccsre.
    Ferinek is el voltak fagyva az ujjai, neki sem lett volna könnyű egész nap a szabóműhely házsártos vezetőjének nógatása mellett varrogatni a fájós kezeivel.
    Szinte mozdulatlanul feküdtünk egész nap. Viszolyogva hallgattuk a padlóra öntött víz fröccsenését, a takarítás egyéb mellékzöngéivel együtt. Csak akkor fordultunk a másik oldalunkra, ha a nyikorgó deszkákon már nagyon égett kiálló oldalcsontunk, vagy a térdünk kalácsa.
    Nem mindegyik szabadnapos volt ilyen mozdulatlan, begubózott csigabiga, mint mi ketten Ferivel. A legtöbbjük, ha meg tudott lógni a komendáns elől, nem nyughatott a barakkban. Éhségében mindig azon törte a fejét, hogy mivel és hol lakhatna jól, vagy legalábbis hogyan csillapíthatná éhségét tűrhető módon.
    Abban az Isten háta mögötti lágerben nem sok alkalom nyílt az ilyesmire, másképpen Feri sem maradt volna tétlen.
    A konyha körül őgyelegtek a hidegtől és az éhség izgalmától hétrét görnyedt páriák. Abban reménykedtek, hogy talán majd sikerül bejutniuk valamilyen konyhai munkára, padló vagy kondér mosására.
    Igaz, gyengék voltak minden munkára, de azért erőszakosan ostromolták a néha-néha kinyíló konyhaajtót. Igyekeztek bejutni a földi mennyországot jelentő, katlanokkal teleépített konyhába.
    A konyha környékén csatangoló, reményvesztett nyomorult emberek ráfanyalodtak a feketén tornyosuló szemétdombra. El lehet képzelni, hogy az olyan silány élelem mellett mi került kiszórásra! Jóformán semmi ehető.
    A szakácsok a krumplit hámozás nélkül tették a levesbe. A káposzta alsó leveleinek a leszedésével sem sokat vesződtek. Igazán csak a rothadt, fagyos hulladék került ki az udvarra, ahol a mosogatóvízzel, szappanos lével leöntve csonttá fagyott.
    Mindezek ellenére egyesek képesek voltak fél napokat, sőt egész napokat elturkálni benne és sietve zsebregyömöszölni az ott talált csontot, s egyéb hulladékot. Még össze is vesztek rajta, hogy melyikük bányászta ki a piszkos hó alól az értékes leletet.
    A szemétdombon való kaparászás azokban a lágerekben dívott csak igazán, ahol az ellátás, s így a szemétdomb „színvonala” is a lehető legrosszabb volt. Minél kevesebben látogatták a szennyes gödröket, a szemétdombokat, - annál jobb láger volt. Például a Herszon környéki lágerekben hírét sem hallottam az ilyen szenvedélynek. Mert a szemétdombon való kotorászás - szenvedély, s mint minden szenvedélyről, erről is nehéz volt leszokni. Legfőképpen azért, mert annak a rugója a türelmetlen éhség volt.
    Ha valaki rászokott, nehezen vagy egyáltalán nem tudta abbahagyni. Hiába nem talált napokon keresztül semmi érdemlegeset (az ő fogalmai szerint), azért az éhség és a remény nem hagyta nyugton. Hátha talál egy-két fagyos krumplit, vagy esetleg vízzel együtt tévedésből kilöttyintett halat.
    Azt hiszem külön magyarázatra nem szorul, hogy az ilyen ganéjtúrók kilencvenkilenc százaléka meghalt, eltűnt az élők sorából rövid időn belül, különböző fertőzések következtében. Válogatás nélkül megettek minden szennyet. A gyenge gyomor nem bírta ki a sorozatos fertőzést. A fagyos hulladék, még ha meg is melegítették a platnin, félig pörkölten, félig deresen befalva a legerősebb gyomrot is kikezdte volna. A táplálatlanságtól papírvékonyságúra sorvadt gyomorfal előbb-utóbb felmondta a szolgálatot… És következett a fabuslát… Illetve még az sem, csak a mezítelen elhantolás a hóban…
    Sohasem jártam szemétdombra. Nagyobb volt bennem az undor, mint a kínzó éhség. Inkább vegetáltam a silány koszton, jobb napokat, vagy - elkeseredett csüggedt pillanataimban, óráimban - semmit sem remélve… Dehogyis követtem volna a ganéjtúrókat! Én élni szerettem volna még! Élni és mégegyszer hazajutni…
    Ez a vágy akkoriban valahol a tudat mélyén szunnyadt csupán, a mindennapi gyötrelem nem kedvezett a csillogó ábrándoknak, vágyaim mégis érvényre jutottak az életért való lankadatlan kapaszkodásban.
    Futólag említettem az imént, hogy a szemétdomb kapirgálói néha csontot is találtak. Hogyan, hát hús is főtt a kondérban, nemcsak a sokat emlegetett rothadt káposzta? Az úgy fordult elő, hogy az erdőben dolgozó ökrök és lovacskák sem részesültek jobb ellátásban, mint a velük dolgozó elítéltek.
    Dekára mért abrakjukat kisajátították, megették a gondozásukat ellátó rabok. A csekély és silány minőségű szénán rönköket vontatni napi tizenkét órán keresztül - „állatfeletti” munka volt! Szegény párák egymás után kidőltek a sorból. Ha egy igavonó állat kirúgta maga alól a négy lábát, halvány mosollyal újságolták egymásnak az emberek: lesz hús a konyhán.
    A hús emlegetése a valóságban nagyzolás volt. A girhes állat érdemesebb részeit a parancsnokság, a katonaság és azok családja kapta meg. A rabok konyhájára a feje, lába, meg a farka jutott.
    Így aztán nem nagyon vettük észre, hogy a leves minősége a megszokottnál jobb volna. A szemétdombra került, alaposan kifőzött és lekapart nagy csontok tanúskodtak csupán az előző napi menü nagy szenzációjáról.

   Az egyik reggeli „röptetés” után, amikor a munkára való hajkurászás miatt az udvaron ődöngtem, Rácz Dezsővel találkoztam.
    Furcsa volt egyedül látni a kivonuláson, mert mindig Jánosi Gyula bácsival, egy téglagyári művezetővel együtt szoktak toporogni a tömegben, az öregember és a fiatal legényke. Ők is abban a ritka helyzetben voltak, hogy két magyar egy brigádban dolgozott az útépítőknél, s olyannyira összetartottak, hogy ahol az egyiket lehetett látni, biztosan ott volt a közelben a másik is.
    Kérdésemre Dezső elmondta, hogy Gyula bácsi nagyon legyengült. A napokban már szánkón hozták be az erdőből, s rögtön befektették a kórházba. A kórházba bemenni nem lehetett. A beteglátogatás ismeretlen fogalom volt. Nem tudtuk, hogy az öreg Gyula bácsival mi van: javul-e vagy a végét járja.

   Mivel mindennapos voltam az orvosi rendelőben, a főorvos mellett dolgozó Duszja nővér hamarosan névről ismert. A sok rideg, eldurvult férfi között olyan jólesett az, hogy anyáskodó kedvességgel, mosolygósan szólt hozzám. A megszokott és sablonos kérdéseket is gyengéd szóval, figyelmes, meleg tekintettel tette fel. Ilyenkor a szívem tájékán mintha felengedett volna egy kicsit az a jeges kéreg, ami az embertelen életkörülmények között képződött köréje.
    A vizit befejeztével, mielőtt elhagytam volna a helyiséget, s már Ruga Ferit vizsgálta az orvos, Duszja nővér egy kis üvegpohárkába valami zöldes színű folyadékot öntött a számomra. Talán egy féldecire való volt a kesernyés-savanykás ital. Úgy tudom, hogy fenyőlevélből készült vitamintartalmú főzet volt.
    Nem mondom, hogy sokat ért, de az akkori körülmények között ez volt minden, amit adhatott. Ezt viszont jó szívvel, barátságos mosollyal nyújtotta felém.
    Duszja nővér nem kérdezett tőlem soha semmit a naplóba bejegyzendő személyi adataimon kívül. Nem is lett volna rá ideje, hogy a felülvizsgálatra megjelent sok beteggel külön-külön eltrafikáljon.
    Amíg bágyadtan, lehorgasztott fővel vártam a vitaminra, figyelmes és símogató tekintetét mindig magamon éreztem. Ez a szótlan érdeklődés végtelenül jólesett, és mélységes hálát éreztem érte.
    – No, menj és pihenj! - bocsájtott útnak mindannyiszor. Részemről a lehető legilledelmesebben elköszöntem, és nyakamat a buslát gallérja közé húzva kibotorkáltam a rendelőből. Még hallottam, amint Duszja nővér odaszólt Ferinek:
    – Gyere ide, Ruga! Neked is adok egy kis frissítőt!
    Ezt a néhány percet, amit esténként a barakkhoz képest fényesen kivilágított, tiszta rendelőben töltöttem, Paulov doktor és Duszja nővér közelében, legalább annyira vártam napról napra, mint a reggeli vagy az esti kenyérosztást.
    Duszja nővérről a szabadnaposok mind lelkendezve beszéltek maguk között. A sok elanyátlanodott kölyöknek, mégha kis zsiványpalánták voltak is, jólesett a kedves szó, a szeretettől áthatott, emberséges hang. Ettől függetlenül Duszja nővér tudott szigorú is lenni. Ha valaki hazudott, vagy cirkuszolt az orvos előtt, azt nagyon lepirította. Ha azonban az illető a későbbiek során komoly bajba került, igazán rászorult az orvosi segítségre, sem Duszja, sem Paulov nem éreztette vele korábbi felháborodását.
    Paulov doktor személyéről eddig nem sokat szóltam. Róla nehezebb nyilatkozni, mint Duszja nővérről. Sok hálával tartozom neki, mégsem tudok olyan meleg hangon megemlékezni róla. Rendkívül zárkózott, kevés beszédű ember volt. Kurta mondatokban, mondhatnám nyers rövidséggel szólt az eléje került beteghez. Mindenki félt tőle. Magam sem nagyon tudok visszaemlékezni egy mosolyára vagy esetleg barátságos arckifejezésére.
    Ettől függetlenül ez a negyvenöt év körüli sovány, de amellett szokatlanul piros arcú ember sokat, nagyon sokat tett a keze alá került betegekért. Kiállt értük a nacsalnikokkal szemben is.
    Ki tudja milyen egyéni tragédiát hordozott magában, milyen emlékek tették olyan zárkózottá, rideggé? És amit mint orvos látott köztünk, az sem volt valami szívderítő. De mi, számkivetett, elesett rabok nemcsak az orvosi segítséget vártuk, sóvárogtuk, a szeretetre is ki voltunk éhezve. Ezért volt számunkra Duszja nővér kis fehérköpenyes alakja a napfény ebben a zord, sötét éjszaki félhomályban…

   Váratlan esemény hozta lázba a láger leromlott népét: Megérkezett a járási székhelyről, Szolikámszkból a kerületi főorvosnő, Ponomarenko vezetésével egy orvosi bizottság, amely napközben felülvizsgálta a láger összes szabadnapos betegét. Este az erdőből hazaérkezett munkások kerültek brigádonként sorra.
    Késő éjszakába nyúlt, míg mindenkit alaposan megvizsgáltak. Rögtön szárnyra kapott a hír, hogy a leggyengébbeket hamarosan elviszik Szolikámszk mellé egy feljavító táborba, melynek Szoljanka a neve.
    Ott nem kell dolgozni, és feljavított kosztot adnak, napi háromszori étkezésre. A jól fűtött barakkokban mindenki matracokon fekszik, és takarót is kap.
    Érthető, hogy a halálraszánt emberek hő vágya volt kijutni ebből a gyötrelemből olyan helyre, ahol pihenhet, jóllakhat és melegben telnek napjai. És van reménye, hogy megmenekül a nagy kaszás elől!…
    Jómagam is belső reszketéssel gondoltam arra, hogy bárcsak az orvosnő engem is besorolna az etápra! Szinte biztosra vettem, mivel tudtam, hogy a leggyengébbek között tartanak számon. És talán majd Duszja nővér is szól mellettem néhány szót…
    Ponomarenko egy kicsiny kis töpörödött öregasszony volt, ráadásul erősen kancsal. Meg kellett előtte fordulni egyszer, kétszer. Megtapogatta a hasamon a papírszáraz bőrt. Semmi zsírpárna nem volt alatta. Feszült a sárga bőr a medencecsontjaim között, mint a dobra húzott kutyairha.
    Vastagkeretes pápaszemén át figyelmesen rámnézett, szinte keresztülhatolt a tekintete rajtam. Csúnyácska arca most számomra a mentőangyal ábrázatánál is kedvesebb és szebb volt.
    Megnézte még a farcsontomat is, amiről tudtam, hogy a hatás nem fog elmaradni. Biztosan megsajnál majd.
    Mikor visszafordultam, Ponomarenko legyintett, hogy mehetek! Olyan esengőn nézhettem rá, mert mégegyszer kutatóan végigsiklott a tekintete kiálló oldalbordáimon, mielőtt a következő, nadrágját leeresztésre készen tartó páciens vizsgálatát megkezdte volna.
    Szorongva néztem a mozdulatát, amíg a nevem mellé valami kis jelet tett. Vajon mit döntött felőlem?… Remegő kézzel gombolkoztam a többi vizsgálandó alany mögött. A szívem a torkomban dobogott.
    Ahogy végignéztem a derékig meztelen felsőtesteken, nagyon veszélyes konkurenciát jelentett számomra a sok kiálló borda, a bőrön átfehérlő csigolyasor, a lassan mozgó szögletes lapockák. „Istenem! Hogy lehet ezek között válogatni? Kit lehet a létszámból kihagyni? Megmérettem, de vajon nem találtattam-e könnyűnek a szánalomra, irgalomra?”…
    A következő napokban a beszédtéma köztünk, szabadnaposok között a kályha körül csak az ovosi vizsgálat eseménye körül forgott. Találgattuk a vizsgálat mozzanataiból, a főorvosnő által tett röpke megjegyzésekből, hogy vajon melyikünket fogják besorolni abba az áhított etápba, mely a feljavító lágerba menti át a tél kellős közepén a szerencsés kiválasztottakat. Vajon mikor indul az etáp? Vajon belekerülök-e? Jaj, csak minél előbb mehetnék el innen, ebből a rémséges és kegyetlen lágerből! Nagyokat sóhajtoztunk, s borzongva hallgattuk a jeges szél süvítését a kémény mellett. A tajgára gondoltunk, ahonnan most bandukol hazafelé hosszú-hosszú libasorban a munkások deres, fáradt csapata.
    Jaj, még rágondolni is rossz!
    Reményteli várakozás közepette csendesen elérkezett Szent Karácsony ünnepe. Rajtunk, magyarokon kívül jóformán senki sem tudta, hogy milyen ünnep küszöbére értünk.
    A láger területén nem volt egyetlen fenyőfácska sem, annak ellenére, hogy fenyvesek rengetege vette körül a dolgajai faházikókat, barakkokat. A kerítés túlsó oldalán. Ezért a jobbérzésű ukrán Vodolagát - aki a krohobór kölykök között éppoly idegen és megvetett volt, mint mi magyarok - megkértem egy szívességre: a lengyel karácsony előestéjére (ahogy az ukránok a katolikus karácsonyt nevezik) hozzon haza nekem az erdőből néhány kis fenyőágat! Hadd emlékeztessen a Szent Estén arra, hogy nagyon-nagyon messze, a távoli Magyarországon, odahaza most a szeretet és a béke ünnepe van…

   Ezen az estén, amikor a munkából hazatérő brigádok beözönlöttek a szobába, fent feküdtem a priccsen, a helyemen. Szemeimet behunyva igyekeztem elmerülni a régi karácsonyok emlékeiben. Megpróbáltam lelki szemeim elé varázsolni az otthont, az angyalhajon keresztül sárgán pislákoló gyertyák fényét, a család apraját-nagyját a karácsonyfa alatt…
    Ki lehet életben odahaza? Ki áll most a feldíszített, csillogó karácsonyfa alatt? Van-e még egyáltalán Karácsony? Gondolnak-e az emberek Magyarországon a ma született kis Jézuskára? Felcsendül-e minden házban a „Mennyből az angyal…”?
    Nagyot dobbant a szívem, mikor Vodolaga már az ajtóból kiáltotta a nevemet. Gyorsan feltápászkodtam, s elröppent a karácsonyi álom. Csak annyit láttam, hogy Vodolaga magasra tartott kezében fenyőgallyak közelednek felém az ide-oda mozgolódó fejek között.
    Ó, ez a derék fiú nem feledkezett meg rólam! Átfurakodott a topogó, zsibongó emberek tömegén, felnyújtotta a kis ágacskákat, és néhány egyszerű szóval boldogabb karácsonyt kívánt.
    A nagy kiabálás, zsivaly közepette alig értettem valamit Vodolaga szavaiból, csak beesett arcán, mélyen ülő szemein láttam békésre enyhült, elfelejtett vonásokat felragyogni. Meghatódottan köszöntem meg a gallyakat és a jókívánságokat. Vodolaga figyelmessége külön ajándék volt számomra abban az eldurvult környezetben.
    A priccs fejrészénél beszorítottam a kis csokrot két deszka közé. Mégiscsak éreztem, hogy ma Karácsony van, és elfogódottan kívántam a mellettem üldögélő Ferinek sok-sok boldog Karácsonyt - otthon Magyarországon!
    Néhány tétova szóval megemlegettük az ünnepet, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel:
    – Érünk-e még meg Karácsonyt? S ha megérjük, hol fogjuk a következőt tölteni? Otthon-e vagy ugyanitt?
    A teremben osztozkodó és marakodó alvilági csemetéknek fogalmuk sem volt arról, hogy nekünk ezen az estén még nehezebb a teher, mint más napokon.
    Mint mindig, ezen az estén is a megszokott mozdulatokkal készülődtem az alváshoz. Buslátomat gondosan végiggomboltam. A sapkámat mélyen a fejembe húztam, zsinórját gombra kötöttem az állam alatt. Kesztyűimet úgy tettem a fejem alá párnának, hogy az arcom a fenyőágak közelébe kerüljön. Azt akartam, hogy minden lélegzetvételnél beszívhassam a fenyőillatot, és elmerülhessek ismét a minduntalan vissza-visszatérő karácsonyi gondolatokban.
    Lassacskán félálomba merültem. A szobában csillapodott a zsivaly. Az idősebbek végigdőltek fekhelyükön, csak a kölykök ficánkoltak, jöttek-mentek a priccsek között, zajongtak a kályha környékén, mint rendszerint…
    Valaki a nevemet kiáltotta a szoba közepéről. Felemeltem a fejemet, és vaksin hunyorgatva körüljártattam a tekintetemet. Senkit sem láttam a közelben, s már arra gondoltam, hogy bizonyára hallucinálok, amikor egy fürge kis kéz hirtelen elemelte a kesztyűimet a fejem alól.
    – Becsaptak! - villant át az agyamon. Gyorsan a kesztyűk után kaptam, de csak az üres levegőbe nyúltam. Megláttam a tolvaj keskeny hátát, amint görnyedve eliszkolt a piccsek mögött a terem másik felébe. Mielőtt felismerhettem volna, beleveszett a homályba, a többi mozgolódó alak közé.
    A tettest keresni hasztalan lett volna. Legfeljebb megvernek, és ide-oda lökdösnek, ha motoszkálok az elrabolt holmim után. Eligazítottam a sapkát a fejemen, nehéz sóhajjal hanyatlottam vissza a deszkára.
    Tekintetem végigsiklott az üdezöld, mozdulatlanul ágaskodó fenyőgallyakon, és behunytam a szememet. Két könnycsepp préselődött ki a lecsukott szemhéjaimon, de nem töröltem le. Feri a másik oldalára fordulva feküdt mellettem. Aludt-e már vagy ébren volt, nem tudom.
    Nem szóltam semmit, csak halkan nyögdécseltem kétségbeesett bánatomban…
    Nagyon dívott már a sapka, kesztyű és a csizmalopás. Buslátot, nadrágot csak azért nem loptak, mert azt senki sem vetette le magáról egy percre sem fürdőtől fürdőig, s az alvókról körülményesebb lett volna leszedni a magukra kötözött felsőruhát.
    A rablók a kevésbé éber áldozatoktól ellopták például a kesztyűt. Azt azonnal áruba bocsájtották kenyérért az arra rászorulóknak. Akinek tönkrement, elveszett a kesztyűje, bármíly éhes volt is, kénytelen volt megválni a brigádvezetőtől reszkető kézzel átvett kenyérkéjétől, ha nem akarta, hogy mind a két keze csonkig lefagyjon.
    A rablók igen gyakran odáig is elmentek a szemtelenségben, hogy annak kínálták fel megvételre a lopott holmit, akitől elorozták. A neve nem volt ráírva a tulajdonosának, a zsiványok pedig egyébként sem mentek a szomszédba egy kis verekedésért, huzakodásért.

   Ébresztő után, a reggeli kenyérosztás előtt az egyik krohobór odajött hozzám. Részvétteli hangon közölte velem, tudomása van arról, hogy ellopták a kesztyűmet, de tudna rajtam segíteni, szerez helyette másikat, persze egy kis kenyérért…
    Belémsajdult a gondolat, ma reggel maradjak kenyér nélkül? Éppen Karácsony szent napján?… De kesztyű nélkül járni, az is keserves dolog lenne.. Főleg, ha hamarosan elvisznek etáppal. Az úton elfagyhatnak a maradék ujjaim is…
    Nem szóltam semmit, de a kölyök látta, hogy fontolóra vettem az ajánlatot. Eltűnt a priccsek között, mint egy patkány, és mindjárt elő is bukkant. A mocskos kezében ott szorongatta - az én pár kesztyűmet!
    – De hiszen ez az enyém! Add vissza rögtön! Tegnap loptad el a fejem alól, megismerlek!- kaptam utána mohón. Gyorsan a buslátja alá rejtette a kesztyűket, és a körénk csoportosult, készenlétben álló hasonszőrűekhez fordult:
    – Hallottátok? - összeverlek, te piszkos fasiszta, ha gyanusítani mersz! Az ember jót akar neki, ő meg még szemtelenkedik!
    – Add oda! - sikoltottam kétségbeesetten, a buslátjába kapaszkodva mindkét kezemmel, de az a hasamba öklözött, és amint meggörnyedtem, rám tódultak, ütöttek-vertek. Szerencsémre nem voltak nálam jobb erőben, s így ki tudtam a kezükből szabadulni. Néhány karmolással megúsztam a hajnali kalandot.
    Karácsony reggelén…
    A saját kesztyűimet nem vettem meg a krohobóroktól. Sajnos, előbb-utóbb mégis meg kellett válnom egy adag kenyeremtől, amiért egy hitvány kis kötött kesztyűt kaptam. Kínáltak ugyan vattáskesztyűt is, de az olyan szakadozott volt, hogy nem adtam érte kenyeret.
    Újdonsült kesztyűimet úgy igyekeztem dugdosni, nehogy újra ellopják, s nehogy olyasvalaki lássa meg nálam, aki esetleg a tegnapi tulajdonosa volt! Könnyen megeshetett volna, hogy bár odaadtam érte a drága kenyeremet, valaki körömmel-foggal visszavette volna tőlem. Én bizonyára nem tudtam volna kellő eréllyel megvédeni a nyilván mástól lopott holmit. Igaz, a zsivány, akitől vettem, biztosított afelől, hogy nem a mi barakkunkból származik, amikor kételkedtem származását illetően. Többet nem tettem a fejem alá párnának, hanem begomboltam a buslát alá, a mellemen.
    A gyakorivá vált lopások miatt éjszakára még gondosabban begombolkoztunk, mint nappal. Éjszakánként többször is megtapogattam a lábamon a csizmát: „vajon megvan-e még?”

   Még mindig nem indult meg a kapcsolat az otthonnal. Senki sem kapott még levelet hazulról az oroszok és a többi szovjet emberek közül. A csomag merész álom volt csupán. Néhányan már írtak haza az irodából kikunyerált, vagy a könyvelőktől lopott papíron.
    Messze voltunk a világtól, valahogy kívül rekedtünk a társadalmon. Mintha velünk senki sem törődött volna, csak a nacsalnik, aki sűrűn suhogtatta a botot az elárvult fejek felett. A magyarok között a levél, a csomag nem volt téma. Mi Ukrajnában sem kaptunk választ leveleinkre. Innen pedig végképp nem lett volna érdemes írni.

   Megtudtuk, hogy az emberszállítmány a szoljankai feljavító táborba december 29-én indul útnak. Már készül a névsor az irodán, valaki már látta is. Sütik a pékségen a kenyeret az indulók számára. Mintegy negyven embert visznek el. Negyven ember - a hétszázból!
    „Uramisten! Belekerülök-e a névsorba?” Eddig úgy bíztam benne, de most megint felébredt a kétség. Belső remegéstől szédülten hallgattam az izgatottan továbbadott híreket.
    Délutánra járt már az idő, odakint erősen alkonyodott. Az irodából, a kufejkája alá rejtve, áthozta az etápra indulók névsorát Daczuk, aki a Dodek brigádban még velünk fűrészelgetett, de most már a láger irodájában dolgozott. Szoros gyűrűbe fogtuk Daczukot, és mindenki a saját nevét kereste az etápra indulók között. Többször szét kellett tágítani a kört, mert nem lehetett az alkonyi homályban meglátni a betűket a sok fej között. Izgatottan futottam végig a neveken, de a sajátomat nem találtam sehol. Átsiklottam Ruga, Dodek és Polacsek neve felett, de én nem voltam köztük.
    Daczuk elkapta előlünk az ívet, és már távozóban volt, nehogy valaki észrevegye, hogy kilopta az irodából a névsort, de én karonragadtam:
    – Várj egy kicsit, Daczuk! Nem találom benne az én nevemet!
    – Nincs is, - szólt kurtán a pofásra hízott tintanyaló. Te nem mész Szoljankára!
    Megfordult velem a szoba, majdnem hanyatt vágódtam. Belekapaszkodtam a priccs tartórúdjába, és azt sem vettem észre, hogy az öntelt kis irnok hogyan és mikor ment ki a helyiségből.
    A többiek a kályha körül szorongva beszéltek a közeli utazásról. A jelenlévők közül mindannyian benne voltak a névsorban, csak egy Kiszelev nevű, szőke orosz fiú, meg én nem. Kiszelev halotthalványan dűlt a kályhának, és nem szólt semmit. A szemeit behunyta, a száját kesernyésen lebiggyesztette. Kívül maradt ő is azon a körön, melyen belül hamarosan minden jóra válik…
    Se leülni, se lefeküdni nem volt erőm. Lépni sem tudtam, csak álltam ott a priccsbe kapaszkodva, mint mikor Daczuk kegyetlenül kifizetett a hetyke válasszal. Valami kaparta a torkomat, de sírni nem tudtam volna. Úgy éreztem, hogy kong bennem egy végtelen nagy üresség. Az izgatott beszéd mintha egy hosszú folyosó végéről hullámzott volna felém.
    Mikor egy kicsit felocsúdtam, észrevettem, hogy Ruga Feri mellettem áll, és csak néz, néz rám félrebillent fejjel, szótlanul… Riadt szemein láttam, hogy nagyon megrendült a hírre, miszerint nélkülem kell elhagynia ezt a szörnyű lágert. Nem vigasztalt, nem kesergett. Hallgatott. Hallgatásában benne volt a féltő, együttérző fájdalom.

   Délután barakkról barakkra járva a narjádcsik felolvasta az etápra indulók névsorát. Nem kellett a boldog távozók toborzásával megvárni az estét, mivel mind egy szálig a szabadnaposok között voltak.
    Valóban kimaradtam belőle!… Az utolsó pillanatig dédelgettem magamban a reménység egy halvány sugarát: „Téves volt a névsor, majd rájönnek, és utólag hozzáírnak!” Kétségbeesésem elérte végső határát. Kóválygott a fejem, szinte nem voltam észnél.
    Az etápra indulóknak át kellett menni az ebédlővel szembeni barakk egyik, erre a célra kiürített szobájába. Feri odalépett hozzám. Remegett a szája, mosolyogni próbált. Mondani is akart valamit, de én megelőztem:
    – Isten veled, Feri!
    Lehajtotta a fejét, egy pillanatra megragadta a karomat, majd elfordult és otthagyott az ürességtől kongó nagy hodályban. Néztem utána. Vártam, hogy mégegyszer visszappillant majd az ajtóból. Nem tette.
    Elhalt a távozók lépteinek zaja, és nagy, síri csend támadt utána. Kiszelevvel odabújtunk a kályhához. Most jól odafértünk. Nagyokat sóhajtoztunk. Igyekeztünk egymás tekintetét kerülni, nehogy a másik kiolvassa belőle a kétségbeesést és irigységet a távozókkal szemben. Kiszelev mégsem tudta szó nélkül elhallgatni mélyről jövő, szaggatott sóhajtozásomat:
    – Mit nyavalyogsz? Hisz tégedet ezután sem küldenek munkára, biztos vagyok benne! Megkönyörül Paulov a csontos pofádon, meg a keskeny farodon! De velem mi lesz? Olyan kerek a pofám, mint az ököré, holnap már biztosan kizavarnak az erdőbe!
    Szeméből gyűlölet és leplezetlen irigység sugárzott. Még engem is irigyelt valaki! Nem szóltam semmit, csak odébbhúzódtam, nehogy lökjön rajtam egyet mérgében…
    Az öreg dnyeválnij közömbös arccal kaparászott a kályhában, élesztgette a tüzet. Maradék forgácsot dobott rá, hogy kitartson addig, amíg az erdőből megérkezik a bőséges tűzrevaló.
    Megjött a brigád. Nagy hangon kérdezték, hogy elmentek-e a többiek a feljavítóba.
    Bágyadt igennel feleltünk.
    – No, mi az, híres? Annyira adod a gyengét, és a végén kiderül, hogy nem vagy még a feljavító lágerbe való? - acsarkodott velem egyik-másik kárörvendőn. Majd jössz velünk holnap, ki az erdőbe! Úgy húzod a fűrészt, hogy öröm lesz nézni! Eleget lebzseltél itthon, nyavalyás fasiszta!
    Mert ha nem tetszett nekik valami, akkor a zsebmetszők, a huligánok csak fasisztának neveztek, ami a legvisszataszítóbb jelző volt közöttünk. Egyébként nekem még csak ez a fenyegetés hiányzott! Félve gondoltam arra, hogy mi lesz velem, ha este Paulov már tényleg nem ír ki betegnek. Ki kell mennem a tajgába… De hogyan bírom ki?…
    Nagyon, nagyon összetörtnek éreztem magamat. Görnyedten vánszorogtam a fekhelyemre, és végighasaltam rajta. Szinte úgy éreztem, hogy néha-néha még a szívverésem is elállt, úgy átborzongott rajtam az iszonyat. Nem mertem elmenni az orvoshoz. Féltem, hogy mit szól. Gondoltam majd talán vacsora után elbotorkálok arrafelé. Ha egyáltalán érdemes elmennem…
    Kozlov megrázta a csizmát a lábamon:
    – Hé, kölyök! Eridj a rendelőbe, várnak rád!
    Az a kis vér, ami az ereimben pangott, az mind a fejembe szállt. Ahogy bírta a lábam, úgy siettem az ambulatóriumba. Türelmetlenül álltam a sor végére, de nem mertem arra gondolni, amire gondoltam:
    – Várnak rám… Talán mégis elvisznek?
    Mikor rám került a sor, nem volt semmi vizsgálat vagy nadrágletolás. Paulov kijelentette, hogy a holnapi naptól kezdve a lágerben szerveznek kéthetes feljavítót, annak a névsorában én is benne vagyok.
    Holnap reggel, amint a munkások kimennek, a számolás után legyek az ebédlőben. Ott lesz a gyülekező, és a pihenőre kijelölt csoport onnan vonul át az erre berendezett helyiségbe. Szótlanul hallgattam Paulovot. Mikor befejezésül kurtán csak annyit mondott: elmehetsz! - köszönés nélkül sarkonfordultam, és kitántorogtam az orvosi rendelőből.
    A többiekkel szemben igazán olyan jó erőben volnék, hogy két heti feljavítóval talpra tudnak állítani?
    Úgy hírlett, hogy a többieket legalább két-három hónapra viszik oda, abba a tündérkertbe: Szoljankára. De legalább nem kell holnap még kimennem munkára! Nincs igazuk azoknak, akik oly kárörvendőn várták leleplezésemet, a „szimuláns” bűnhődését. Gyenge vigasz, de legalább apránként felengedett a lidércnyomás: az erdő réme egy kissé megint eltávolodott tőlem…
    Igazság szerint ennek a két hétnek is örülni kellett volna, ez sem jutott mindenkinek osztályrészül. De amikor előttem Szoljanka ígérete lebegett a sok jóval!
    A brigád éppen vacsorára készülődött, amikor visszaértem a barakkba.
    – Te ne gyere velünk, nem kapsz vacsorát! - szólt Kozlov. Hisz tudod, hogy holnaptól kezdve a feljavítón kosztolsz.
    Megrettenve hallgattam ezt a rideg kijelentést. Erre nem is gondoltam eddig. Ebben a lágerben az étkeztetés estétől estéig szólt, a mai vacsora már a holnapi kosztoláshoz tartozott. Viszont a kórházban, a feljavítón reggeltől számított a napi étkezés. Mikor megérkeztünk ebbe a lágerbe, akkor is vacsorával kezdtük, most pedig az átállás miatt egy vacsorám kimarad. Megettem már október hetedikén!
    Elindult a brigád az ebédlőbe. Nem voltam képes visszamaradni. Én is mentem, kullogtam utánuk. Kozlov rámnézett, de nem szólt semmit. Ennivalót a számomra úgysem kap, vissza meg miért zavart volna?
    Az ebédlőben a megszokott zűrzavar fogadta beözönlő brigádunkat. Volt brigádtársaim rögtön az üres asztalokhoz ültek, kiszorítva az előző brigádok késedelmeskedőit. Én nem mertem közéjük ülni, nehogy Kozlov gorombán elzavarjon, ha már olyan értetlen vagyok, és az egyszeri szóból nem értek!
    Értettem én, mindent értettem. De a tűrhetetlen éhség nem hagyott nyugodni. Ott kószáltam az asztalok között. Éhes szemmel néztem a mások kezében a kenyeret, előttük a fatányért, a zöldesbarna káposztalevessel. Arra nem is gondoltam, hogy a tolongásban levest vagy kenyeret próbáljak lopni. Akkora éhséget elképzelni nem tudtam, hogy odanyúljak a más kezéhez. De nézni néztem kidülledt szemekkel, és belesajdult a belsőmbe: mikor lesz reggel, mikor kapok enni? Úgy éreztem, nem érem meg a másik napot, előbb meghalok éhségemben és bánatomban…
    Brigádom már megvacsorázott, egyenként szállingóztak kifelé. A többi brigád is távozóban volt. Lassacskán kezdett kiürülni a zsúfolt ebédlő. A kiosztóablakok előtt tolongtak, kunyeráltak egyesek, de a szakácsok nem vették el a záródeszkát az ablaknyílás elől. Megszokták már ezt a jajveszékelést, nem hatotta meg őket a rimánkodás.
    Nem mentem oda. Céltalan önkínzás lett volna csupán ott lökdösődni a bezárt ablakok előtt. De az ebédlőből nem volt lelkierőm kimenni. Még mindig ott őgyelegtem az asztalok körül. Magam sem tudtam miért, de csak vártam valamire.
    A színpad előtt volt a Guszev-brigádnak a megszokott asztala, akik vagonrakodók, s egyúttal rekorderek voltak a lágerben. A többi brigád serkentésére minden lágerben szokás volt valamelyik brigádot kiemelni, kikiáltani „élenjáró” brigádnak, örökké 200%-os munkateljesítményt hirdetni róluk, s természetesen a közös katlan terhére, a többiek szeme láttára kiemelt kosztot adni nekik.
    Meg is látszott Guszevék elhagyott asztalain, hogy bőségesebb kosztot kaptak, mint a többiek: a levesből fitymálódva kiszórt halcsontok kupacokban hevertek szanaszét.
    Tétován megálltam az asztal végénél. Nyeltem egyet, és összesöpörtem a kezem élével néhány kis kupacot. Ahogy a hideg hulladék a kezemhez ért, elfogott az undor, hogy a hideg maszatot a koszos asztalról a számba vegyem.
    E pillanatnyi tétovázás közben hirtelen a nevemet hallottam: - János! - kiáltott valaki rám az ebédlő mélyéből.
    Megrettenve, megszégyenülve húztam vissza a kezemet és behúzott nyakkal néztem a hang irányába. Nem láttam, nem ismertem meg, hogy ki szólt. Talán valamelyik herszoni ismerősöm, jóbarátom, akit sehogy sem ismertem fel a leromlott emberek között? Nem tudom.
    Nagyon elröstelltem magamat. Buslátomba töröltem a nedves kezemet, és leszegett fővel kioldalogtam az ebédlőből… Haza akartam menni, a Kozlov-bigádhoz, amely most már sem Ferinek, sem nekem nem volt brigádom, de a lábaim az ebédlő melletti épületbe vittek, az etápra indulókhoz.
    Bementem a zsúfolt, erősen átfűtött szobába. Az indulás előtti izgalom zsivalya töltötte meg a helyiséget. A sarokban csendesen ültek egymás mellett a magyarok. Helyet szorítottak nekem is maguk között.
    Elfogódott hangon kérdeztem meg tőlük:
    – Mikor indultok?
    – Reggel - szólt Dodek Dezső. Azt mondják kisvasúttal visznek bennünket Golovnajaig, onnan pedig vontatóval Szolikámszkon át a tőle tizenkét kilométerre lévő Szoljankára.
    Többet nem kérdeztem, nem szóltam, csak hallgatagon szorongtam közöttük. Az a buta vágy élt bennem, hogy jó lenne ittmaradni, és reggel közéjük vegyülve elmenni. Tudtam, hogy ellenőrzés, névsorolvasás, létszám és miegyéb akadályozza ezt a lehetőséget. Ettől függetlenül szinte kapaszkodtam volna a fiúkba, csakhogy én is velük mehessek.
    Ahogy ott kucorogtunk, és éppen arról jött elő a szó, hogy vajon mikor találkozunk és hol? Ott Szoljankiba vagy majd ha ide visszajönnek? - közben betoppant Paulov doktor.
    Rögtön észrevett, és odajött hozzám. Keserves ábrázatomról leolvasta, hogy mi fáj, és vigasztalni kezdett:
    – Nézd, János, téged nem mert Ponomarenko belevenni az etápra indulók közé, mert nagyon gyengének talált. Attól félt, hogy nem bírnád ki a 7O kilométeres utat. Inkább az itt szervezett feljavítóba sorolt be, és majd tavasszal, ha egy kicsit felerősödsz, akkor talán majd te is utánuk mehetsz Szoljankára!
    Vigasztaló szavai jólestek. Éreztem, hogy őszintén beszél, s csak a féltő gondoskodás miatt maradtam le az útról. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy kibírom, nem bánom, csak vigyenek el innen! Dehát ez nem Paulov doktortól függött. Ő mindent megtett értem, butaságot pedig kár lett volna mondani.
    Biccentettem a fejemmel, hogy értem, amit mond. Közben pedig az villant át az agyamon, hogy milyen hamar elrepül az a két hét. Mit lehet azalatt felerősödni? És mehetek megint az erdőbe…
    Istenem! Más lágerekben nem volt ekkora irtózás a munkától. Jólesett, és a dolgok természetes rendjének vettük. Annakidején, 1946 tavaszán az odesszai börtönben, emlékszem rá, könyörögve vettük körül a cellánkba belátogató parancsnokot, hogy minél előbb küldjön el bennünket munkatáborba! Szinte félszabadságnak tetszett az a körülmény, hogy dolgozhatunk!
    Mikor idejöttünk az ősszel, tele voltunk bizakodással, minden komor előjel ellenére. Tudtunk még gyönyörködni is a fenyvesek méltóságteljes látványában. De az ember, a kegyetlen ember mindent elrontott!… A meg nem adott ruházat, az ellopott koszt, és a suhogó bot a munkából rémet csinált a szemünkben.
    Elvették tőlünk a jól végzett munka örömét, amely rendes körülmények között gyógyír a lelki betegségben. Még a rabságot is feledtetni tudja az odaadással, céltudatosan végzett munka, - de nem a kényszermunka!
    Komor gondolatok kóvályogtak a fejemben, ahogy magányosan tapostam a havat barakkunk felé. Most vettem csak észre, hogy már olyan magas a hó a barakkok között, hogy egyiktől nem lehet átlátni a másikhoz. A hó pedig csak hullott, hullott alá nesztelenül a néptelen udvarra, a dermedt, hóban fulladozó tájra…