A kórházban, élet és halál között

   A reggeli számolás után hamarosan jött értem egy öregember, a félkórházban elhelyezett több mint száz főnyi tönkrement embernek a brigádvezetője.
    Betámogatott a félkórház zsúfolt, sötét szobájába. Egy fiatalabb fiút felköltöztetett a felső fekhelyre, engem pedig elhelyezett a belső sarokban lévő priccs vizeletszagú, laposra nyomódott szalmazsákjára.
    A különböző pózokban üldögélő, heverésző emberi árnyak halk, bágyadt beszélgetése zümmögött, morajlott szüntelen. A résre nyitott ajtón keresztül csak akkor jött be egy kis friss levegő a szekcijába, ha valaki dolga végzésére kicsoszogott rajta, de a dohos, áporodott levegő ezzel vajmi keveset cserélődött az alacsony mennyezetű helyiségben.
    Ahogy a brigádvezető lefektetett, úgy maradtam, mozdulatlanul. Egy-egy óvatlan kézmozdulat, az elgémberedett lábaim kinyújtogatása, felhúzása mind-mind kínszenvedéssel járó művelet volt. A másik oldalamra átfordulni nem is merészeltem volna.
    Kutatóan nézegettem körül, hogy nem fedezek-e fel ismerős arcokat? Nem láttam senkit. Vagy talán csak nem ismertem fel a beesett szemű, kihegyesedett orrú arcok között a régi barátok valamikori mosolygós arcát?
    Arra lettem figyelmes, hogy hirtelen félbeszakadt a zsongás, és minden fej az ajtó felé fordult: meghozták a reggelit a kórház konyhájáról! A szemekben felparázslott az éhség sóvár, vad vágyakozása: a borostás arcokon, a vértelen szájak szögletében még mélyebbek lettek a ráncok.
    A jólismert Muha bácsi volt még mindig a szakács. A szoba közepére állított hordóból meregette a levest a munkáskonyháról áthozott, ütött-kopott pléhtányérokba. A brigádvezető és néhány segítőtársa sorba adogatta, hol az alsó, hol a felső fekhelyeken fészkelődő embereknek a forró tányérokat. Vontatottan ment az ételosztás a kevés tányér miatt, de itt az nem számított. Ráért mindenki.
    Mikor rám került a sor, nekem is a kezembe nyomták a gőzölgő, olajfoltos krumplilevest. Kényszeredetten szürcsölgettem a forró ételt. A tányér alján kavargó néhány krumpliszemet gondosan kikerültem, és a maradék lével együtt átnyújtottam a szomszédomnak.
    A leves után sózott halat osztogattak, de még a kezembe sem fogtam. Intettem éberen figyelő szomszédomnak, hogy nyúljon érte. A kenyéradagomat érintetlenül belegyömöszöltem a zsebembe, és újra végigdűltem a priccsen. Nem esett jól a leves. Még az a kis lé is nyomta a gyomromat. A reggeli kiosztása után ismét felerősödött a zúgás. Folyt a tárgyalás, hogy kinek hány szem krumpli került a levesébe. Három kisebb vagy két nagyobb halat kapott-e? A kenyere csupa nyers-e, vagy a ropogósra sült héjából jutott neki?
    Nagyot dobbant a szívem, hogy még a fájó gyomrom is beleremegett: belépett a szobába Duszja nővér! Mindjárt az ajtónál a brigádvezetőhöz fordult, hogy van-e beteg, nincs-e valakinek panasza. Figyelmesen körülvizsgálódott, hogy a körülményekhez képest rend van-e a tömegszálláson.
    Hirtelen megakadt a szeme rajtam. Meghökkenve nézett egy pillanatig, én pedig remegve vártam, hogy szóljon végre hozzám! Sietős léptekkel odajött, és hol rám, hol a brigádvezetőre pillantva kérdezte tőlem:
    – Ki volt az a bolond, aki téged ide hozott? Megmondtam, hogy azonnal fektessenek be a kórházba. Hogy kerültél mégis ide? - háborgott bosszúsan.
    A brigádvezető megszeppenve pislogott Duszja nővér háta mögött, és tanácstalanul húzta be a nyakát:
    – Nekem úgy mondták, hogy ide fektessem be!
    Duszja ingerülten dohogott valakire, aki miatt ez a mulasztás történt, az illető két napig nem törődött velem, tőle meg is hallhattam volna a barakkban, de a nővér szavaiból nem tudtam kivenni, hogy voltaképpen kire célzott.
    A brigádvezető segítségével talpraállított, karonfogott és kitámogatott onnan. A szekcijában elcsendesedett a zaj, és kíváncsi szempárok kísértek, míg csak be nem csukódott az ajtó mögöttünk.
    Duszja nővér nehezen csillapodott le, csak csóválta a fejét, ha rám nézett. Hátha még tudta volna, hogyan összerugdosott engem Vologya komendáns a minap!
    Nyögést, sóhajt visszafojtva lépegettem mellette. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne kelljen egészen rá támaszkodnom.
    Olyan boldogság, öröm fogott el nyomorúságos állapotom ellenére, hogy végre megtalált Duszja nővér, akit esengve vártam, akihez minden reményem fűződött, akiben annyira bíztam! Puszta megjelenése is szinte gyógyítólag hatott rám. Föléledt bennem a reménység. Nem tudtam elképzelni, hogy Duszja nővér szerető gondoskodása mellett is utolérhet a halál, még ha aszpirinon és jódon kívül más gyógyszer nem is lesz a kórházban.
    Fájdalmas erőlködéssel léptem át a kórház küszöbét, melynek kórtermét még addig nem láttam. Azt tudtam, hogy a téglapadozatú, ablaktalan folyosóról balra nyílik. Jobbra volt a konyha, ahol annak idején Persutával és Szoglajevvel krumplit hámoztunk.
    Szemközt is nyíltak ajtók. Később megtudtam, hogy az egyik a fürdőszobába, a másik a nővérek lakószobájába vezet.
    – Iván! - szólt be Duszja halkan a kórterembe, miután óvatosan leültetett egy széles padra az előszobában. A hívó szóra a zömök, csontos arcú szanitéc kisietett, és szótlanul belémkarolt. Tudta, hogy mit kell csinálni az újonnan érkezettekkel: lefürdetni, megborotválni, és tiszta fehérneműbe öltöztetve befektetni a többi ápolt közé. Ettől függetlenü Duszja nővér még egy-két utasítást adott, amit Iván bólogatva meghallgatott. Nem volt valami bőbeszédű ez a szolgálatkész, ügyes ápoló.
    A beszélgetés zajára Sura nővér is kijött a betegszobából, néhány hőmérőt szorongatva a kezében:
    – Ejnye, Rózsás, hát eljöttél hozzám is vendégségbe? No, majd talpraállítunk nemsokára, légy nyugodt! - mondta mosolyogva, aztán Ivánhoz fordult:
    – Itt az ajtóval átellenben, a legszélső ágyra fektesd majd le!
    A nővérek a dolgukra siettek, engem pedig Iván bevezetett a fürdő helyiségébe. A kopár, mérsékelten langyos helyiségben egy cink fürdőkád árválkodott a fal mentén, egy vattásmatraccal letakart lóca vele átellenben.
    A belső sarokban összekötözött ruhacsomagok hevertek, a kórházban fekvő betegek holmija. „Vajon ki veszi még magára gyűrött rongyait, kié fog átvándorolni a láger másik felébe, a ruharaktárba, az élők felruházására?”
    Iván leültetett a lócára. Amíg én a falnak dűlve néztem sürgölődését, vizet készített, fürdőlepedőt, fehérneműt hozott be számomra. Azután óvatosan levetkőztetett, kifejtett ócska rongyaimból, melyek egyenként hullottak a lábam elé, a padlóra.
    Ahogy végigsiklott réveteg tekintetem csontsovány magamon, elhűlt bennem az a kevés vér is, ami ereimben kerengett a csendesen vergődő szív nyomására.
    Iván fürdetés előtt megnyírt, és leborotvált minden szőrzetet rólam. Ügyesen kezelte a borotvát, és nem is húzott annyira, mint a munkásfürdő szerszáma.
    Akárcsak egy kisgyereket, leszappanozott, lemosott Iván, én pedig bágyadtan tűrtem a számomra fájdalmas tortúrát, s minden porcikámmal vágytam már a nyugalmat, pihenést, a zavartalan békességet.
    Üggyel-bajjal rámfeszegette a tiszta fehérneműt, amibe fekete festékkel beütötték a láger háromszögletű pecsétjét, ami a sok mosás után csak egy elmázolódott folt volt.
    Nagyon elfáradtam fürdés közben. Kimerülten rogytam a tisztára húzott ágyra. Mozdulatlanul tűrtem, hogy Iván nyakig betakarjon a jó meleg, vastag pléddel. Hálás mosollyal köszöntem meg Iván emberbaráti segítségét.
    A szűntelen gyomorgörcs ellenére elaludtam a jó puha, meleg, tiszta fekhelyen. Most már nem kellett kimennem, de a gyötrő fájdalom nem szűnt meg egy pillanatra sem a belső részemben. Éreztem, hogy magas lázam lehet, fájt a fejem, kicserepesedett szám pedig úgy égett. Lázálmom lehetett, mert olyan zavaros volt körülöttem minden.
    Félálomban láttam Sura nővér karcsú alakját átsuhanni a termen. Éreztem, hogy egy pillanatra megállt az ágyam mellett, de mivel valószínűleg azt hitte, hogy alszom, nem szólt hozzám.
    Ha kinyitottam a szememet, az átellenben lévő fal mentén négy-öt ágyat láthattam, s a takaró alatt görnyedő testeket, szögletesen kirajzolódó idomokkal, többnyire mozdulatlanul. Nem volt beszélgetés, csak nyögés, sóhaj minden ágyon. Mivel a tábor egyetlen kórterme volt ez a tágas szoba, a barakkokban szanaszét hányódó betegek közül csak azok kerülhettek be, akik vérhassal, tüdőgyulladással, vészes leromlottsággal már-már a halál ösvényére tértek. Kevesen mentek ki innen a saját lábukon. Túlnyomó többségét lepedővel letakarva, egyszerű ponyvavászon hordágyon vitték ki, megmerevedett végtagokkal, természetellenesen kinyújtózkodva…
    A megürült ágyakon lepedőt, párnát és takarót cseréltek, és a félkórházból máris vezettek be egy friss fehérneműbe öltöztetett, csonttá aszott múmiát.
    Csend és tisztaság volt mindenütt. A kettős ablakokon halványan derengett át a nappali fényesség a homályba borult kórterembe.
    Déltájban kis fatálcán kettesével hordta körül Iván az elmaradhatatlan krumplilevest a szemközt lévő konyhából. Letette az éjjeliszekrényekre a kesernyés gyapotolajjal főtt ételt. Surával együtt megetették azokat, akik maguktól képtelenek voltak felülni, a kanalat a kezükbe venni. Én felkönyököltem és megvékonyodott ujjaimmal átfogtam a levesbe tett fakanál nyelét. Az éhségérzet csak néhány kanál levest diktált belém. A szemem és a szám kívánta az ételt, de a lázas gyomor tiltakozva utasította vissza.
    A takarót a fejemre húztam, és sűrűn nyögdécselve görnyedeztem. Nem erőltették az evést. Olyan állapotban voltam, hogy még azzal is megelégedtek, ha belekóstoltam az ételbe.
    Sura nővér ebéd után ágytól ágyig lépkedve beadta a gyógyszert mindenkinek, ahogy Paulov doktor a szegényes választékból elrendelte.
    Nekem valami fehér, ízetlen port kellett egy kis langyos teával lenyelnem.
    A kórházban nem volt naponta vizit, mint más hasonló intézményeknél. Felesleges cécó lett volna csupán. Mindenkit a leromlottság sodort a sír szélére. Gyógyítási lehetőség kevés volt, ilyen körülmények között a panaszok naponkénti meghallgatása értelmetlen nagyképűség lett volna.
    A diagnózis felállítása nem igényelt bonyolult konzíliumot, sem a gyógyszer kiválasztása különösebb fejtörést. A köztünk sürgölődő Sura és Iván figyelt fel a jelentkező panaszokra, sóhajokra.
    Felhúzott térdekkel feküdtem a takaró alatt, rendszerint a bal oldalamon. A fal felé nem szívesen fordultam, sivár fehér felülete nyomasztott. Kezemmel átfogtam a bokámat, és az ujjaim találkoztak vékony lábaszáramon. Még a puha matracon is fájtak a csontjaim, a pehelysúlyúra fogyott testem nyomása alatt.
    A január végi kondíciómat a vasútépítés jócskán leapasztotta, a vérhas okozta láz és a koplalás pedig katasztrófálisan tönkretett.
    „Istenem! Lesz-e még belőlem ember? - sajdult belém a rettegett kérdés minduntalan. Milyen könnyen a sír szélére sodródtam! Jaj, az a hideg víz! Hová is tettem az eszemet!.”
    A nagy szobát a terebélyes kályha osztotta ketté, a vele egybeépített falmaradvánnyal. Itt állt az ágyam. Ezért nem láttam a fekhelyemről a szoba belsejében lévő betegeket. Csak azt észleltem, hogy Sura fáradhatatlanul buzgólkodott a betegek körül. Hol hidegvizes ruhát, hol gyógyszert, teát vitt a szoba túlsó felébe.
    Iván feladata a betegek tisztán tartása volt. Mosdatta, lemosta a tehetetlenségtől elnehezült embereket, az éjjeli edényt hordta utánuk türelmesen, zúgolódás nélkül.
    Egy fiatal, Vityka nevű orosz fiú a halállal viaskodott a belső sarokban. Hallatszott panaszos jajgatása, a fekhely nyikorgása, ahogy dobálta magát lázálmában. Félrebeszélt, az édesanyját hívta: mama, mamácska!…
    Sura egész este Vitykával bajlódott. Minden áron meg akarta menteni. Tíz percenként cserélte rajta a vizes ruhát, hogy a tüdőgyulladást legyőzze. Anyáskodva beszélt a fiúhoz, nyugtatta, vigasztalta a beteget.
    Késő estig hallottam a mozgolódást a sarokból. Sűrű ajtónyitogatás közben szenderedtem el, bódultam át az álmok zavaros világába.

   Az éjszaka folyamán meghalt Vityka. Nem sikerült segíteni rajta. Sura a virrasztástól sápadtan, és kisírt szemekkel járt-kelt köztünk.
    Még a reggeli lázmérés előtt kivitték a lepedőbe burkolt, kiszenvedett sorstársunkat, aki egy nappal azelőtt még élt, szenvedett, s talán reménykedett…
    Ma már közömbösen tűrte, hogy nekimentek a hordággyal az ajtófélfának, s majdnem elejtették, ahogy az ágyam melletti kis térségen megfordultak vele.
    A magas láz nyomasztó ködén át felderengett előttem, hogy ma van odahaza édesanyám születésnapja. „Vajon meglátom-e még valaha az édesanyámat? Ó, ha tudná, milyen beteg vagyok!” - gondoltam vissza rég nem látott, kedves arcára, mely az évek során úgy elhalványodott emlékezetemben, hogy csak álmomban jött elém tisztán, ismerősen.
    Kétségbeejtett a gondolat, hogy ebben a végzetes szobában beteljesedhet a sorsom, és kevés a remény a viszontlátásra. Összeszorítottam a fogaimat, s nem a kínzó gyomorfájástól, hanem a kétségbeeséstől kezdtem el hangosan nyögdécselni, körmeimet a tenyerembe vájtam maradék erőmmel. Nem! Nem akartam belenyugodni, hogy itt, ebben a kórteremben mindennek vége legyen. Irtóztam a gondolattól, hogy a közeli napokban engem is kivigyenek innét, és megsemmisüljek, az árnyékvilág lakója legyek időnap előtt, felhagyva minden földi reménnyel.
           

    – „Istenem! Ne hagyj el! - sóhajtottam minduntalan, habár éreztem: könnyelműségemért talán meg is érdemelném a rettegett véget. De amikor még olyan fiatal vagyok, úgy szeretnék még élni! Ha szenvedek is, de élni!…” - alkudoztam a sorsommal.
    – Mi az? Mi a bajod? - lépett oda Iván a felerősödő nyöszörgésre.
    – Semmi, semmi!… - suttogtam halkan. Majd elmúlik! Nem kell semmi! - ismételgettem, s igyekeztem elhallgatni. Szinte még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy ne hívjam fel a figyelmet magamra.
    A délelőtt folyamán bejött hozzám Duszja nővér. Szakított számomra néhány percet, és leült az ágyam szélére. Felhajtotta a fejemről a takarót, és hideg, puha kezét gyöngyöző homlokomra tette. Olyan jólesett a keze érintése! Boldog mosollyal pillantottam aggódó arcába.
    – János, János - mondta fejcsóválva. Fáradt kezét ölébe ejtve szótlanul ült néhány percig, aztán mint akinek eszébe jutott valami, könnybe lábadt szemekkel búcsúpillantást vetett felém, és kisietett a szobából.
    – „Az én drága jó második édesanyám!” - villant át az agyamon a felismerés. Váltakozva magam elé idéztem a két szeretett arcot: édesanyám távoli arcát és Duszja nővérét. Úgy hasonlítottak egymásra, szinte csodálatos. Ezt már az ősszel, első látásra megállapítottam, és most is ez jutott eszembe. Azzal vigasztaltam magam, ha az idők során el is felejtem édesanyám igazi arcát, felidézem Duszja képét, s rajta keresztül az édesanyámat is láthatom.
    Valahányszor belépett a szobába, mindig rám pillantott Sura nővér is. Gyakran odalépett hozzám, megkérdezte: hogyan érzem magam. A szekrénykémen álló pohárban többször cserélte a kihülő teát melegebbre.
    Csodáltam Sura munkabírását. Gumitalpú bakancsaiban nesztelenül suhant hol ide, hol oda a sok tehetetlen ember között, figyelmesen hajolt a csendesen nyögdécselő betegek fölé. Sura ezen a napon gyakran törölgette a szemét, és nagyon bánatos volt. Hiába haltak meg annyian körülötte, néha egy nap többen is, hiába szokott már hozzá, hogy a legtöbbször tehetetlennek bizonyult a halállal szemben, az a fiatal gyerek, kit a sors kezei közé sodort, valahogy a szívéhez nőtt, és nehezen viselte el a vereséget a végzettől. Hiába volt az áldozatkészség, a gondos ápolás - a könyörtelen betegség elragadta védencét…
    „Vajon engem is megsiratnának Duszjával együtt? - merült fel bennem a féltékeny kérdés. Bizonyára… De talán én nem halok meg, túlélem a bajt.” - hessegettem el magamtól az öngyászoló gondolatot.

   Nyugalom volt a kórteremben. Csak néha-néha törte meg a csendet valaki a túlsó oldalon: megint egy szegény társunk vívta küzdelmét a halállal.
    Estére fordult már az idő. A dérlepte ablakokon át kékes fénnyel bámult be ránk a külső sötétség. A mennyezet alatt árválkodó egyetlen, halvány villanyégő bizonytalan, sárga fényt árasztott a falak mentén sorakozó tizenhat ágyra, a tizenhat kínok közt sorvadozó betegre. Az ágyam végénél duruzsoló kályhában panaszos sziszegéssel égtek a nyers, nedves fahasábok, melyeket Iván rakott időnként a parázsló tűzre.
    A kémény mellett elrohanó szél süvítése, akárcsak a betegek nyögdécselése, hol felerősödött, hol elhalkult.
    Álom és ébrenlét közt hánykolódtam. A riasztó lázálom kavargó, fenyegető rémei nem hagytak elnyugodni. Zúgott a fejem, szemeim lázban égtek, ijedten kapkodtam a fejemet: aztán a csendes szobában körülnézve egy pillanatra elnyugodtam, magamhoz tértem, hogy pár perc múlva újabb riasztó látomás zaklatására megint rántsak egyet magamon, kezemet fájó gyomromra kapva.
    Valami nyugtalanító érzés vonult át rajtam, de nem tudtam gondolatokba önteni. Minden elúszott, darabokra szakadt mielőtt végiggondolhattam volna.
    Világos perceimben, amint kissé magamhoz tértem, egész lényemmel érzékeltem az engem körülvevő ijesztően idegen, fenyegető külvilágot: a kórház gerendafalain kívül elterülő havas partoldalt, az időtől megfeketedett barakkok sorát, a láger szögesdróttal körülfont kerítését, a sűrű fenyőerdők sötét vonulatát.
    Olyan nyomasztó volt ezen a kietlen tájon kiszolgáltatottan, tehetetlenül, betegen feküdni! Ha csak kitárnák rám az ajtókat, akkor is halálra dermednék védtelenül, erőtlenül.
    A betegségben még fokozottabban éreztem az elhagyatottságot, csak a nővérek biztonságot sugárzó jelenléte enyhítette félelmemet. De ha komoly veszedelem tornyosult volna fölém, az ő korlátozott hatáskörük sem védhetett volna meg engem külső támadástól.
    S ha holnap elviszik őket etáppal? Mi lesz velem nélkülük? Ha a táborban lázadás törne ki, mi lenne a magatehetetlen betegekkel? Rémeket látó okoskodásomat a lázálom újabb rohama törölte ki emlékezetemből, hogy saját lidérceivel töltse meg háborgó képzeletemet. Fekete felhő ereszkedett fölém, a földre szorított, lélegzetem elnehezedett, kapkodtam a levegő után, panaszosan nyöszörögtem.
    Zavaros ködfüggönyön át rongyos, sovány rabok csapatát láttam magam előtt, amint küszködve vergődnek a magas hóban. Éreztem az égő fenyőgallyak kesernyés illatát. Láttam a tüzek imbolygó lángját. Hatalmas fenyőóriások dőltek felém, és én, derékig hóba süllyedve, ólomsúlyúvá nehezült lábakkal hátráltam előlük.
    Megint felocsúdtam. Nyomasztó érzés nyilalt belém: talán ezek a búcsúpillanat látomásai? Emlékeim felvonulása, az értelmem utolsó fellobbanásában? Befutottam volna a kimért pályát?
    „Istenem! Könyörülj rajtam!…” - sóhajtottam, és megint belezuhantam az eszméletlenség fekete kútjába, amelyből fokról fokra emelkedtem ki ismét, a nyugtalanító lázálom hiányos fogazatú létráján, fel az öntudat világosságába. Felvillant előttem a napsugaras Ukrajna képe, a Dnyeper kék szalagja. Ó, hányszor sóhajtoztam e tájak után vágyakozva a zord tél folyamán! Jaj, hogy nyújtogatnám a kezeimet az éltető nap sugarai felé, jólesően odatartanám az arcomat a símogató, lágy szellőnek, nyárvégi derűs alkonyatkor!
    Hát még Magyarország, szülőhazám milyen messze van tőlem! Lázban égő szemeim előtt végeláthatatlan tarka rétek virágtakarója lengedezett a könnyű szélben. Hallani véltem a méhek döngicsélését, a pacsirták dalát. Friss széna bódító illatát szívtam magamba.
    Sura nővér fehérköpenyes alakja jelent meg a szobában. Mind a két kezében gyógyszerek, az ajtót a sarkával nyomta be maga után.
    A túlsó soron kezdte meg az orvosság adagolását. Lerakta a kis éjjeliszekrénykére a pirulákat, porokat és egy zöld színű kis üvegben valami folyadékot, melléje a kanalat. Nesztelenül odalépett a legszélső ágyhoz. Félrehajtotta a takarót. Borostás, ősz fejet pillantottam meg. Sura gyengéden megrázta az öreg vállát, és a beteg ember beesett szemei fáradt pillantást vetettek a föléje hajoló fiatal arcra. A korsóból teát öntött a beteg poharába, kibontotta a port, fölemelte az öregembert, és remegő szájához emelte a poharat.
    Sura az egyik ágytól a másikig lépve mindenkinek mondott néhány halk, kedves szót. Kérdezett valamit, meghallgatta a bágyadt választ, és odaadta a gyógyszert. Szemmel tartottam hajladozó alakját, míg a kályha mögötti, általam nem látható ágyakhoz nem ért.
    Hiába igyekeztem elhessegetni magamtól a kavargó látomásokat, a soromra várva minduntalan elvesztettem a reális világgal való kapcsolatomat, a lázas agy bódultan dolgozott, hadakozott, eszmélt és elmerült.
    Hirtelen valami szokatlan zaj szűrődött be a folyosóról. Döngve ütődött neki a külső, udvari ajtó a szoba falának. Szűrcsizmás lábak nehézkes topogásától visszhangzott a folyosó. Érthetetlen, gyorsan elhadart szófoszlányok ütötték meg a fülemet. Több ember beszélt egyszerre, fojtott, suttogó hangon.
    Ajtók nyíltak gyorsan, innen is, onnan is. A beszéd felerősödött. Feszülten figyeltem, hogy mi lehet odakint. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok.
    – Kit hoztatok? - hallottam Duszja nővér ijedt hangját, de választ sem várva, kétségbeesetten felkiáltott:
    – Morozjuk! Morozjuk, mi van veled?
    – I-i-uuu… - érthetetlen torokhang volt a válasz.
    Sura meghallotta a mozgolódást és Duszja nővér hangját. Gyorsan kisietett a szobából. A sebtében kinyitott, és gyorsan bezárult ajtó nyílásán keresztül egy pillanatra megláttam a kövezeten fekvő Morozjuk ősz fejét, melyet a mellette térdeplő Duszja nővér tartott a két kezében. Duszja tekintete őszinte fájdalmat és tehetetlen zavart tükrözött.
    – Morozjuk, megismersz engem? - hallottam ismét a nővér hangját az ajtó túlsó feléről. Mi történt veled? Befektetünk ide a kórházba, meggyógyulsz. Hol fáj?.
    – UU-a-aaa … - erőlködött Morozjuk.
    Semmit sem láttam abból, ami az ajtó mögött történt. Minden erőmet megfeszítve, a saját bajomról megfeledkezve figyeltem az átszűrődő hangokat.
    Sura egyik helyiségből a másikba futkosott, csapkodta az ajtókat. Injekciót készült beadni a betegnek.
    – Le kell vetkőztetni, emberségesen lefektetni valahova - rendelkezett parancsoló hangon Paulov doktor.
    Duszja nővér ezidő alatt eredménytelenül igyekezett eszméletén tartani a beteget:
    – Morozjuk hallasz engem? - könyörgött könnytől fojtott hangon. No, beszélj! Hova nézel?
    Hangosan felzokogott Duszja. Morozjuk feje élettelenül koppant a téglákon. Kámforszag szűrődött át az ajtón. A suttogó beszéd felerősödött, a beteg kísérőiből halottvivők lettek, és a lábdobogás az udvari ajtó felé távolodott.
    Villámcsapásként hatolt tudatomba a tragikus vég felismerése, és egy szempillantás alatt elvesztettem az eszméletemet.
    Arra ébredtem, hogy Sura nővér megsimogatta az arcomat. Orvossággal a kezében állt az ágyam mellett. Két kezemet a párnának feszítve felemelkedtem. Sura átfogta a vállamat, és gyakorlott mozdulattal a számba öntötte a gyógyszert. Néhányat kortyoltam a teából, miközben fűrkészve néztem Sura arcába. Szótlanul, szomorúan pillantott rám, majd fáradt szemei elnéztek mellettem. Megigazította rajtam a takarót, és az éjjeliszekrényemre rakott gyógyszereket összeszedve, halkan kiosont az elcsendesedett folyosóra.
    A kémény mellett változatlanul dohogott a szél, s amikor egy-egy pillanatra elcsendesedett, a kórterem túlsó végéről odahallatszott a csendes jajgatás.
    Gondolataim visszatértek Morozjukra. Ő volt, aki a feljavítón csomagot kapott Sura segítségével, s végül mégis kifosztották a rablók, nagylelkűen megkínálva saját dohányából. Az a pillanat, amikor az ajtó résén keresztül Morozjuk koravén arcára tekintettem, örökre emlékezetes marad. Nem felejtem el a haláltusáját vívó ember szenvedő mosolyát, mellyel a jóságos nővér gyengéd és együttérző szavára reagált.

   Duszja nővér naponta meglátogatott, hol délelőtt, hol délután. Kedvesen, aggódva szólongatott, hogylétem felől érdeklődött.
    Bármily rosszul éreztem magam, látására mindig felderültem, mosolyogva néztem fel rá. Kérdésére minden alkalommal azt feleltem, hogy jobban vagyok.
    Tényleg, mintha enyhült volna a fájdalom, és a láz is alábbhagyott apránként. Már józanabbul nézegettem magam körül, s álmaimat nem zavarták nyomasztó látomások.
    Megkérdezte Duszja, hogy javul-e az étvágyam. Az sajnos nem. Alig ettem valamit, kenyeret semmit. A nővér tanácsára erőltettem a leves evését, utána heves gyomorfájással lakoltam igyekezetemért.
    Intett Duszja, hogy Surának mindenben fogadjak szót, és a fejemet megsimogatva eltávozott, az ajtóból még egyszer visszapillantva rám.
    Az ilyen látogatások után mindig mosolyogva alhattam el, fejemet a párna redőibe fúrva.
    Reggelenként, amint Iván letette a kesernyés, dohos szagú kenyeret, tüstént a polc legtávolabbi zugába toltam, hogy ne érezzem nehéz szagát.
    Duszja nővér egyszer, csak úgy találomra, benézett az éjjeliszekrényembe. Elégedetlenül csóválta a fejét a felhalmozott, és itt-ott már penészedő kenyér láttán.
    – Miért nem szóltál, hogy semmi kenyeret nem eszel? - mondta szemrehányóan, majd a következőt javasolta: Te, János, én kiviszem a kenyeredet a faluba, és ott elcserélem tejért, jó? Fél liter tejet adnak harminc dekáért. Amíg úgy érzed, hogy nem tudod megenni, a napi egy liter tej jó lesz majd neked.
    – Hát, ha megtenné - feleltem bizonytalanul.
    – Ugyan, hogy lehetsz ilyen kishitű velem szemben? Mindenkinek megteszem, neked ne tenném meg? - mondta, és további ellentmondást nem tűrő gesztussal kiürítette a szekrényemet. Ivánnak meghagyta, hogy a morzsáktól törölgesse tisztára, mossa ki a penészszagú éjjeliszekrényt.
    Dehogyis mertem volna magamtól arra gondolni, hogy az annyira elfoglalt Duszja nővér az én kenyeremmel vesződjön. Igaz, hallottam már, hogy a faluban, Dolgaján szívesen becserélik a muzsikok a kenyeret tejre, de eszembe sem jutott szólni emiatt. A cserére Duszja nővér mehetett ki, mivel ő nem politikai, hanem köztörvényes elítélt volt, így kijárási engedélye volt.
    Jaj, de jólesett a finom tej, amit felforralva, melegen behozott nekem az első alkalommal Duszja nővér! Szinte úgy éreztem, hogy életet iszom, olyan jólesően áradt szét tagjaimban. Persze, mondanom sem kell talán, ezután is fájt a gyomrom, de ugyan mitől nem fájt volna akkoriban?
    Napközben többször, kisebb adagokban kaptam meg a tejet. Ha Duszja nővér nem volt a közelben, akkor Iván, esetleg Sura viselte gondomat, hogy el ne maradjon az erőt adó ital.

   Szervezetem szerencsésen leküzdötte a betegséget. Elmúlt a kínzó gyomorfájás, csupán kellemetlen nyomást éreztem étkezések után. Azonkívül a szédülésig gyenge voltam. De az a fő, hogy már láztalan!
    Paulov doktor megvizsgált, és arra a megállapításra jutott, hogy nekem már felesleges a kórházi ápolás. Át lehet tenni a félkórházba, a lábadozó betegek szobájába. Iván előhozta a raktárból spárgával átkötött ruháimat. Felöltöztetett, és belém karolva átvezetett a szomszédos barakk végén lévő szobácskába, ahonnan Obnyávka köpenyének darabjaival a lábamon elindultam annak idején a Durakov-brigád szállására. A volt feljavító jól ismert szobája volt most a lábadozók otthona.
    Megint a kályha melletti priccsre kerültem, de nem közvetlenül a kémény mellé, hanem a második fekhelyre. Nehéz volt felmászni a felső szalmazsákra, de nem láttam nálamnál erősebbet az alsó priccseken. Főként öreg, megtört arcok bámultak rám, nem volt kivel helyet cserélni.
    Fáradtan pihegve néztem körül. A kórházi fehérség, tisztaság után visszataszítóan hatott a koszos vattásruhák látása új szobatársaimon, s magamon egyaránt. A betegek fáradt mozdulatain, halk, szaggatott beszédén érzett, hogy nemrég még ők is a halál árnyékában jártak, és nem szabadultak ki egyértelműen a kaszás rém karmai közül. Az adut a csontkezű tartotta még mindig a markában.
    A lassacskán javuló, felépülő betegekhez naponta legalább kétszer bejött Duszja nővér. Általában reggeli után és takarodó előtt. Az ő felügyelete alá tartozott a félkórházon kívül ez a szoba is.
    Türelmesen érdeklődött, kérdezősködött, nincs-e valami panaszunk, ki érzi rosszul magát? Körülnézett, hogy viszonylag rend van-e a szobában? Kaptunk-e a hordóba elég meleg vizet? Fűtenek-e rendesen?
    Ha engem kérdezett, mindig bólintottam, hogy jól vagyok, pedig állandóan szédültem, és az étel sem akart jólesni. Mióta elkerültem a kórházból, megint megkaptam a kenyeremet. Eszegettem, eszegettem, de sehogysem ízlett. Legszívesebben egész nap feküdtem. Emiatt minden nap, minden alkalommal kikaptam Duszja nővértől:
    – János! Már megint csak fekszel? Mondtam már, hogy legalább ülj fel, aztán próbálj járkálni a szobában. Ne hagyd el magad, mert akkor sohasem fogsz rendbe jönni! Egészen elhúz az ágy! - mondta szigorúan.
    Nehéz volt engedelmeskedni. Minden porcikám, de különösen elnehezült fejem, a fekvést kívánta. Minél többet aludtam, annál kevesebb erőm volt a fentléthez.
    Ha meghallottam, hogy Duszja bejött a szobába, sietve tápászkodtam fel, de persze mindannyiszor leleplezett. Én igazán szerettem volna szót fogadni, de nem volt hozzá se testi, se lelkierőm. Nem akartam magamra haragítani Duszját, hiszen annyira a szívén viselte a sorsomat, de nem sikerült dícséretet érdemelni tőle az engedelmes magaviselettel, a napi rendszeres sétával.
    Az egyik nap kenyér nélkül maradtunk. A rablók fényes nappal megtámadták a kórház kenyérosztóját. Elszedték tőle az összes kenyeret, s ráadásul szívtelenül el is páholták a védtelen öreget.
    Nem nagyon érintett engem a kenyérhiány. A szoba többi lakója is szinte részvétlenül vette tudomásul a kenyér elmaradását. Senki sem tudott megbírkózni a napi fejadaggal, nélkülözni tudták az elrablott adagot. Gondolom, a félkórházban nagyobb lehetett a felháborodás, zsivaj.
    Ezentúl Sura nővér kíséretében mentek vételezni a kenyeresek, nehogy ilyen eset megismétlődhessék. Persze nem Sura testi ereje volt, ami a rablókat meghunyászkodásra késztette, hanem az, hogy mindenkit névről ismert, könnyű lett volna a rablás végére járni.
    Sok minden megfordult a fejemben ezekben a napokban, míg ott feküdtem a félkórházban. Most, miután feltámadt bennem a reménység, hogy életben maradok, a jövő lehetőségei foglalkoztattak.
    Mikor vértelen, remegő kezeimmel magamra vonszoltam az elnehezült buslátot, hihetetlen volt elképzelni, leszek-e még olyan erőben, hogy ezek a kezek remegés nélkül foghassák a szerszám nyelét.
    Nem emlékszem senkire sem a szobából. Még a közvetlen szomszédomra sem. Habár itt a betegek némiképp elevenebbek voltak, mint bent a kórházban, mégsem sok szó esett köztünk. Az ide befektetett emberroncsok csak saját gondolataikkal voltak elfoglalva, melyek nehezen formálódtak volna szavakká, s különben is kire tartozott a szív titkos belső gondolata, vágya, fájdalma?
    A külvilág - beleértve a közvetlen környezetet is - nem nagyon érdekelt senkit. Az életért való reszketés, a halál árnyékában való hosszas időzés minden mást közömbössé tett, mindenki magába fordult.
    Még az sem érdekelte, hogy a szomszéd levesében hány szem krumpli volt, s a kenyere héjas-e vagy csak a belét kapta? Mindenki szótlanul végezte keserű számvetését önmagával, szőtte bizonytalan terveit a még bizonytalanabb holnap küszöbén.
    Hisz a tíz, tizenöt, húsz évből még alig telt el mindenkinek két-három éve.