Utolsó napok a dolgajai lágerben

   A betegszobában elült a reggeliosztás okozta mozgolódás, priccsnyikorgás. Mindenki szótlanul feküdt a helyén. Magam is félig szunyókálva, félig ábrándozva lapítottam, fejemet a párnaként eligazított busláton nyugtatva.
    Hirtelen kinyílt az ajtó, és bejött hozzánk Duszja nővér: - Jó reggelt, muzsikok!
    Erőmhöz képest igyekeztem gyorsan ülő helyzetbe keveredni, de megkéstem: Duszja nővér ott állt a priccs előtt, és figyelmesen nézte pánikszerű kapkodásomat.
    – Ugye, ugye, hányszor mondom neked, hogy ne feküdj örökké, de mégsem fogadsz szót! - nézett fel rám szemrehányóan. - No de, elég a jóból! Keress valami bakancsfélét az ágy alatt, és jössz velem!
    „Ejha, megint el akar vinni a konyhára! - morfondíroztam magamban. De hogyan fogok én ott dolgozni, tekerni a darálót, hiszen öt pecig sem tudok megállni, úgy remeg a lábam?”
    Az éhség sem hajtott. Szívesebben maradtam volna a priccsen, de a nővérnek ellentmondani nem lehetett. Vattásharisnyámat, a bocskorokat a szalmazsákom alatt hagytam. Két tűrhető állapotban lévő bakancsot válogattam össze, csak úgy mezítlábra.
    A buslátom után nyúltam, de Duszja nővér szava megállította a kezemet:
    – Az nem szükséges, hagyd itt!
    Kérdőn néztem rá, de csak titokzatosan mosolygott, és kerülve minden felesleges szót, megindult kifelé, én pedig engedelmesen követtem.
    Jobban tudta Duszja, hogy mire telik az erőmből, mintsem a munkáskonyhára vitt volna: utunk a kórház felé vezetett, és ott betessékelt a konyhába. Az öreg Muha gondjaira bízott, nekem pedig kiadta az utasítást:
    – Egyelőre nem kell semmit sem csinálnod, a lényeg az, hogy talpon légy! Estig nem mehetsz haza semmi szín alatt! Reggel pedig ébresztő után újra idejössz. Aztán fokozatosan légy segítségére Muha bácsinak. Ehetsz, amit megkívánsz, csak ki nem vihetsz innen semmit! Megértetted? - kérdezte befejezésül.
    – Igenis - mondtam lehorgasztott, és enyhén szédülő fővel. Azt kerestem, hogy hol van egy ülőalkalmatosság, mert úgy éreztem, hogy rögtön elvágódok a padlón.
    Duszja nővér észrevette, hogy a rendesnél is sápadtabb vagyok, kivert a veríték, és mindjárt összeesem, ha meg nem fog. A hónom alá nyúlt, és gyengéden korholt:
    – Látom, nehezedre esik a fentlét, de te nem fogadtál szót, amikor intettelek, hogy mozogj egy kicsit, sétálj a szobában, mert elhúz az ágy. Gyere, ülj ide, aztán majd megszokod, és nem lesz semmi hiba.
    Elfeketült előttem a világ, leroskadtam az asztal melletti székre, szédülő fejemet a hideg falnak támasztottam, szememet lehunyva pihentem.
    „Hát ilyen gyenge vagyok?” - kérdezgettem magamtól. Ahogy kinyitottam a szememet, Duszja még ott állt mellettem, és fogta a vállamat.
    – Nos, jobban vagy, fiam? - kérdezte aggódva.
    – Igen - rebegtem gépiesen, s igyekeztem mosolyogni.
    Hát egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki oszlopos segítsége lesz a cseppnyi kis kórházkonyhán szöszmötölő, mozsárnyira dagadt lábú szakácsnak.
    Duszja nővér sietve eltávozott a dolgára, s magamra hagyott a kevés beszédű Muha papa védőszárnyai alatt.
    Lassacskán magamhoz tértem, és az asztalra könyökölve néztem, hogyan közlekedik az öreg az asztal és a tűzhely között, ahol a kis üstben fortyogott a déli leves.
    Az első nap bizony semmit sem csináltam. Nem is ettem, hiába kínálgatta a szerény étkekből a javát a jószívű öreg. Erőt gyűjtöttem, majd körbejártam a kis konyhában. Végignéztem a szegényes polcokat, vajon milyen fűszert használnak itt, milyen edényei vannak a kórház konyhájának?
    Són, maroknyi babérlevélen kívül más fűszer nem akadt. Az edénykészlet is szegényes volt: néhány lábas, merőkanál, palacsintasütő - és kész a leltár.
    Amint besötétedett, elköszöntem és hazavánszorogtam a kis szobácskába. Az előszobában már hosszú sor állt rendelésre várva, az elsőnek hazaérkezett erdei brigádok tagjai.
    Kiléptem a bakancsból, felmásztam a priccsre és végignyúltam a fekhelyemen. Nem kellett ringatás, azonnal álomba szédültem a kimerítő és szokatlan fentlét után.
    Duszja nővér megint mellém állt, kezébe vette sorsomat, nem engedett elhervadni, tönkremenni…

   A konyhai szolgálat közben napról napra éledtem fel. Míg eleinte legszívesebben végignyúltam volna a padlón, lassacskán készséges segítőtársa lettem Muha papának. Azt néztem, hol tehetnék valamit, mit adjak kézhez. Krumplit hámoztam, halat aprítottam, mosogattam. Erőmhöz képest mindent megcsináltam, amit csak mondott az öreg. A nap legnagyobb részét kettesben töltöttük. Néha benézett egyik vagy másik nővér, esetleg Iván jött meleg vízért, teáért. Paulov doktort nem igazán láttam, legfeljebb a hangját hallottam a folyosóról.
    Munka közben csendesen eldödörögtünk az öreggel. Főként az otthonról, a családról beszélgettünk. Volt odahaza, a messzi Ukrajnában egy fia, nálam négy évvel fiatalabb. Sajnos Muha bácsi rég nem kapott levelet hazulról, és nagyon aggódott érte: nem történt-e valami kellemetlenség a fiával is - láger formájában? Abban az időben könnyen megesett az ilyesmi. Azt persze nem tudom, hogy szegény Muha bácsi mivel érdemelte ki ősz napjaira a tíz esztendőt. Nem volt róla szó. Ő sem kérdezte tőlem, hogy mi szél hozott a távoli Magyarországról Észak-Ural ősrengetegébe. Kölcsönösen tudtuk, hogy végzetes tévedés az egész, amellett életünk közös tragédiája. Magyarázatra nem szorult a dolog, nem is fecséreltük rá a szót.
    Kuktáskodás közben belekóstoltam ebbe is, abba is. Különösen ízlett a törtkrumpli olajjal. Napközben többször csináltam magamnak, és azt eszegettem. Eszembe jutott, hogy annak idején a feljavítón mit kiabáltak az öregnek: megeszi a krumplit olajban sütve, azért nem jut a levesbe! Vállat vontam. „Amennyi krumplit én most elfogyasztok, annyit a másfélszáz kórházi kosztos igazán nem vesz észre! Meg az én fejadagom is benne van, kár a lelkiismeretfurdalásért!”
    Igazságtalan dolog volt Muha bácsit vádakkal illetni e téren. Nagyon kevés étkű volt. Saját szememmel láttam, hogy a szűkre mért anyagból sohasem csinált magának lágeri „ételkülönlegességeket”: olajban sült halat, olajban pirított krumplit.
    Nem volt az öregnek baráti köre sem, akiknek a kész ételt elosztogatta volna. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Paulov doktor és a nővérek mellett nem nagyon garázdálkodhatott volna senki fia. Ha megpróbálja, hamar kint találta volna magát a szélsöpörte udvaron. Hiába volt minden háborgás. Ha az ételnorma szerint kevés járt, azt az öreg szakács nem tudta varázspálcával megszaporítani. Az éhes emberek igényeit talán még a csodálatos kenyérszaporítás is csak zökkenőkkel tudta volna kielégíteni!
    A konyha minden nap vételezett néhány kiló füstölt birkahúst. Ez a déli levesbe lett belefőzve. Muha bácsi tiszta vászonzacskót húzott a húsra, botra kötözte és a kondérba süllyesztette a kis batyut. Így a hús belefőtt ugyan a levesbe, de még egy kis foszlánya sem került bele. A húsnak más rendeltetése volt. Mikor megfőtt a leves a belelógatott sonkával, az öreg kihúzta a zacskót. A kibontott húst deszkán elvagdosta apró, négy dekányi darabokra. Ebédosztásnál minden kosztos kapott egy-egy falatot. Ahogy a krumplidarálás a nagykonyhán, úgy itt a hús kiadagolása azt a célt szolgálta, hogy ne legyen az ételosztás közben civakodás az egyenlőtlenség miatt.
    Ne átkozzák azt a kezet, amelyik a felkavart levesből - a merőkanál szeszélyeiből kifolyólag - az egyik tányérba több, a másikba pedig kevesebb húst merít! Isten ments, hogy valakinek abból a kevés húsból ne kerüljön semennyi a levesébe! A szomszédéból pedig kikandikáljanak a finom falatok. Akkor lett volna felháborodás, pörpatvar!
    Ahogy ott ácsorogtam, és bámultam a faggyútól csöpögő, gőzölgő hús darabolását, az öreg a leeső végeket a kés élével kitolta a deszka szélére, és jóindulatúan mondogatta: - Eszegesd meg, fiacskám!
    Jóízűen elmajszoltam a húsfoszlányokat. Kicsit nyomta a gyomromat, mégha olyan kevés volt is. Mit bántam én! Lényeg az, hogy húst ehetek. Számít-e egy kis hascsikarás!?
    A reggeli, az ebéd és a vacsora osztása előtt mindig pontosan megjelent két ember a félkórházból, akik a levessel töltött hordót átvitték magukhoz. Az öreg csak az edényeket, cukrot, húst vitte utánuk.
    A kórteremben fekvő betegeknek az ételét Iván hordozta át, tálcára rakott tányérokban, még mielőtt a félkórház részére hordóba merték volna az üstből a levest.
    Hol az egyik, hol a másik nővér ügyelt fel az ételosztásnál. Nem is volt fennakadás vagy hiba. Az ételosztásra sohasem kísértem el az öreget. Addig a kis konyhát igyekeztem úgy-ahogy rendbe hozni, a megürülő edényeket elmosni.

   A fiatal szervezet bámulatos gyorsasággal tér magához. Egy hét alatt annyira megerősödtem a fentléttől és a konyhai kuktáskodástól, hogy elbírtam már a piszkosvödröt, és ki tudtam vinni a szemétdombra!
    Nehéz volt a favödör. Két kézzel fogtam, és úgy cipeltem, óvatosan lépegetve a fűzőtlen cipőkben, nehogy elcsússzak vödröstől, mindenestől a barakk körül síkosra taposott havon. A szemétdombból csak annyi látszott ki, amennyit az odaöntözött melegvíz kiolvasztott a jég és hótakaró alól.
    Egyik nap, amint a gödör felé közeledtem, észrevettem, hogy egy ösztövér alak buzgón kotorászik a fagyos konyhai hulladékokban. Szánakozva néztem keskeny hátát, a kicsinyre zsugorodott fején lötyögő nagy bundasapkával keretezett, hamuszürke arcát.
    Mintha talán bántani akartam volna, közeledésemre ijedten kapta fel a fejét, rémülten nézett rám tágra nyílt, savószínű szemeivel, és sietve odább kotródott. Tisztes távolságról nézte, hogy mi buggyan elő a piszkos léből, amit a súlyos vödörrel bírkózva, nagy vesződséggel borítottam ki a szemétre.
    Alig távolodtam el néhány lépésnyire, visszasompolygott és egy csontdarabbal beletúrt a hulladékba, mely felett az imént kiborított meleg víztől párafelhő gomolygott.
    Nem tudtam megállni, és félútról visszaszóltam neki:
    – Hagyd ezt a marhaságot, megdöglesz!
   
    Bizonytalan dünnyögés volt a válasz, de nem tágított, és remegő kézzel gyömöszölte buslátjának nagy, koszos zsebeibe az ehetőnek minősített krumplihéjat, birkacsontot. Az ajtóból még egyszer visszanéztem. Csak a hátát láttam, ahogy a szemét felett guggolt. Ezzel a fiúval többször nem találkoztam a szemétdomb tájékán. Máshol próbált-e szerencsét ezután? Vagy ami a legvalószínübb: elvitte az éhség, a betegség.

   Boza Pista a kórház konyháján is megjelent minden nap a jégpáncéllal borított nagy vizeshordóval. Ahogy elnyikorgott a szán az ablak alatt, mindig nagyot dobbant a szívem. A nap legnehezebb munkája várt rám, a vízhordás. Ellentmondani nem mertem. Paulov doktor határozottan utasított arra, hogy én hordjam be az udvarról a napi vízszükségletet az öreg, beteg Muha helyett.
    Engedelmesen fogtam a vizesvödröt, s minden arra kijelölt edényt, hordót megtöltöttem sorra egymás után. Míg én a nagy merőkével töltögettem a nehéz favödröt, addig Pista egy-egy tányér sűrű krumplilevest kebelezett be, csak úgy állva, az előszobában.
    Nem sokat beszélgettünk Pistával itt sem. Csak először kérdezte meg, amikor meglátott:
    – Na, ide is bevágódtál?
    Válasz nélkül hagytam a kérdést. Ugyan mit felelhetnék rá? Én erre a posztra egészen más okból „vágódtam be”, ha ezt a kifejezést lehet használni, mint ő a vízhordói beosztásra. Egyszer később is megtisztelt azzal, hogy észrevett:
    – No, kak gyela, tovaris?
    – Nyicsevo, - válaszoltam kurtán, rá sem pillantva.
    Bántott, hogy éppen egy ilyen barátságtalan, faragatlan honfitársammal maradtam egy táborban. Hónapok óta nem váltottam magyar szót. A vele való mindennapos találkozás semmi örömöt nem hozott, csak bosszúságot.
    Rájöttem, hogy Bozának nem tetszik, ha tudják róla, hogy magyar. Ezért nem szívesen szólalt meg magyarul. Hogy meglegyen az öröme, a vízhordással kapcsolatos néhány, elkerülhetetlen szót is oroszul intéztem hozzá. Bármennyire égett bennem a vágy a magyar szóért.
    Már többször észrevettem, hogy Duszja nővér napközben zabdarából kását főzöget egy literes lábosban. Amint elkészült az étel, kivitte a konyhából. Valahogy nem is törtem rajta a fejemet, hogy magának főzi-e, vagy miből főzi. Csomagot kap talán hazulról? Hát, főzte és kész!
    Valamelyik este, hazafelé indulóban kiléptem a konyhából, és az előszobában Persutát láttam ácsorogni, azt a tarnopoli fiút, akivel egy hónapot húztunk ki a feljavítón.
    – Mi járatban vagy, Jaska? - kérdeztem tőle. Valami baj van talán?
    – Nem, Duszja nővért várom, felelte szerényen mosolyogva a kis Jaska.
    További kérdezősködésre nem volt időm, mert kinyílt a nővérek szobájának az ajtaja, és Duszja jelent meg, kezében a lábos kásával.
    Jaska átvette tőle az edényt, leguggolt és hátát a falnak támasztva, gyorsan falatozni kezdte az ételt, a zsebéből előhúzott csorba fakanállal.
    Megoldódott a rejtély a kásafőzés körül: Persuta nemrég kapott csomagot hazulról. Duszja nővér segítségével sértetlenül meg is kapta. Nem vitte a barakkba, hanem Duszja őrizte a szobájukban.
    A kapott szalonnát, szárított kenyeret apránként hordozta ki Jaska onnan. Amíg a készlet tartott, a darából Duszja nővér főzögetett számára naponként egy-egy lábos kását.
    Persuta egy volt a kevesek közül, aki sértetlenül megkapta a hazait, és biztonságosan el is fogyaszthatta. Persuta is Duszja nővér védencei közé tartozott, velem együtt. Túl is élte a nehéz időket, az önkény veszedelmes éveit. Két esztendővel később, amikor a lágeri viszonyok összehasonlíthatatlanul jobbak voltak már, találkoztam vele a szoljankai táborban.
    Hálás szívvel emlegettük meg Duszja nővért, aki a keserves időkben nem hagyott bennünket elveszni, mindenkin segített, akin csak tudott.
    Duszja nővér szigorú és következetes volt velem szemben. A saját érdekemben nem engedte, hogy elhagyjam magamat. Függtem is tőle nagyon, de amellett igaz szeretettel ragaszkodtam hozzá.
    Surától (akinek szintén sokat, nagyon sokat köszönhetek) rettentően féltem, mert gyakran ráncba szedett, egrecíroztatott. Nem mintha nem szolgáltam volna rá egy kis fegyelmezésre, de tőle mégis nehezebben viseltem el, zokon vettem, valahányszor elkapott valami csekélységért. Főleg, ha úgy éreztem, nem is vagyok annyira hibás, mint amekkora csinnadrattát csapott belőle.
    Ha dolga akadt a konyhán, ritka eset volt, hogy szó nélkül elment mellettem. Főleg, ha azt látta, hogy valamit ügyetlenül csinálok, egy vak lóért sem hagyta volna szó nékül. Ez rettenetesen bántott, s csak úgy forrt bennem a sértődöttség és a szégyen.
    Mégiscsak ő egy lány volt, némi korkülönbséggel, én meg hát, akárhogy is vesszük, férfiszámba mentem volna, mégha a lélek hálni is járt csak belém.
    Amíg a kórteremben voltam, súlyos betegen, gyengéden és türelmesen ápolt, de amint lábra álltam, nem sokat teketóriázott velem.
    Egyszer is valamiért bejött a konyhára, és szörnyülködve csapta össze a kezét:
    – Juj, micsoda kosz van nálatok! Nem restellitek, hogy a kórházkonyhában a padló ilyen koszos? Hogy tudod ezt a rendetlenséget elnézni, János? Nosza, fogd a vödröt! Látom, forró vizetek van elég. Ott a rongy! Tíz perc múlva ragyogjon a padló a tisztaságtól!
    Kelletlenül fogtam neki a padlómosásnak. „Krumplit hámozni, mosogatni mégcsak valahogy elmegy, de padlót mosni, úgyis orra bukok!” - morfondíroztam magamban.
    – Eh, Bozse moj! - sóhajtottam egy mélyet, és az asztal alá csaptam a vizes rongyot, magam pedig térdre ereszkedve utánamásztam. Az orrom majdnem a padlót érte, a lábaim remegtek. A fél konyhát felmostam, mikor Sura ismét bekukkantott hozzánk. Meglátta a mázolásomat.
    Betette maga után az ajtót, a kezét csípőre téve nekidűlt a tűzhelynek. Átható pillantását a hátamon éreztem, nagyokat sóhajtozva erőlködtem.
    – No, hiszen derék munkás vagy te! - szólalt meg kisvártatva. Nálatok otthon így mossák fel a padlót?
    – Nem tudom másképpen. Szédülök - morogtam a méregtől és a kimerültségtől fuldokolva.
    – Ne szimulálj, csak folytasd tovább! - parancsolt rám kérlelhetetlenül Sura, amikor dacosan felálltam, és a rongyot a vödörbe eresztettem.
    Elkeseredetten nyúltam ismét a rongy után, félig-meddig kicsavartam, és húzogattam a padlón ide-oda. Közben lopva az ajtóra pislogtam: „Nem jön-e még Duszja nővér? Bizonyára nem engedi meg, hogy így hajszoljon engem Sura!”
    Sura nem nézhette tovább kínlódásomat, és kivette a kezemből a rongyot. Megenyhült hangon magyarázta:
    – Nézd csak, Így kell kicsavarni, és piszkot felszedni vele a padlóról!
    Lehajtott fővel álltam mellette. „Ha jó erőben lennék, akkor talán én is tudnám, hogy hogyan kell csinálni!” - feleseltem magamban, de hangosan nem szóltam semmit. Éreztem, minden sértődöttségem ellenére, hogy Sura éppen nem érdemli meg tőlem az ingerült kifakadást.
    Végre elment a dolga után, egyhamar nem is jött vissza. Befejeztem a padlómosást, ahogy tudtam. Az öreg Muha egész idő alatt nem szólt semmit, csak köhécselt zavartan a tűzhely belső oldalánál.
    Teljesen kimerültem. Beültem a sarokba. Lehunytam a szemem, leeresztettem a kezeimet. Pihentem, azzal a hő kívánsággal, hogy aznap már Sura kímélje meg látogatásától az itt-ott még nedves padlójú konyhát.
    Megjött Duszja nővér a faluból, ahová reggeli-osztás uán ment ki tejért. A kannát az asztalra tette. Gyors mozdulattal lekanyarította magáról a havas kötött kendőt. A lerázódott hópelyhek gyorsan elolvadtak a padlón, vizes pöttyöket hagyva maguk után.
    A nővér végigsimította két kezével laposra fésült fekete haját, és csak akkor nézett körül a konyhában. Amint megpillantott az asztal mellett gubbasztani, megkérdezte:
    – Mi az, János, csak nem vagy beteg?
    – Sura nővér nekiállított padlót mosni - kezdtem panaszos hangon, abban bízva, hogy Duszja tüstént felháborodik a történteken. Biztosan megígéri: nem engedi többet, hogy Sura ilyen munkára kényszerítsen!
    Nagy megrökönyödésemre Duszja nővér, szavaimat félbeszakítva, lakonikusan leszögezte:
    – Nagyon jól tette.
    Az asztal felé fordulva nekilátott a tej kiporciózásához, közben azonban észrevette kétségbeesett és csalódott tekintetemet. Rögtön kitalálta az én szívfájdalmamat, hozzám lépett, megsimogatta kopasz fejemet, majd vigasztalón hozzátette:
    – Ez a te érdekedben történik, fiacskám. Ha te egészen elhagyod magadat, sohasem gyógyulsz meg. Dolgoznod kell szüntelenül, még ha nehezedre esik is. A munkában pedig nem lehet válogatni.
    A sok bánkódás, duzzogás és visszafojtott indulat után megenyhült a szívem, nagy kő gördült le róla. Újra úgy éreztem, hogy tartozom valakihez, mégsem vagyok elhagyatott, kiszolgáltatott árva.
    Úgy szerettem volna Duszja nővérhez simulni, amint ott szorgoskodott mellettem az asztalnál, akárcsak gyermekkoromban édesanyámhoz, ha valami csínytevés után megenyhült a légkör. Persze most ezt nem tehettem mégsem. Valahogy restellettem volna szabad folyást engedni túláradó érzéseimnek. Csendes megnyugvással néztem kedves alakját, gyors és begyakorlott, asszonyos mozdulatait, ahogy az edények között gazdálkodott.
    Feltette a tejeket forrni, majd a székre dobott kendőjét felvéve kiment a konyhából, a lassan bőrösödő tejeket figyelmünkbe ajánlva.
    Esténként, amikor hazamentem a barakkba, sohasem ellenőrizték a zsebeimet. Megbíztak bennem. Tudták, hogy nem viszek ki semmit a konyháról. Nem is éltem vissza ezzel a bizalommal soha.
    Többször megkértem Duszja nővért, hogy az én kenyeremet is cserélje be a faluban tejre. Valahogy még mindig nem ízlett a kenyér, égett a gyomrom tőle.
    A konyhai kuktáskodás során válogatós lettem. Nem ízlett a leves, nem kívántam a kását, a sós halat. Olyan ételekre áhítoztam, melyeknek az íze az otthoni ízekre emlékeztetett. (A vérhast is annak köszönhettem, hogy a jobb ízek utáni vágy elvette a józan eszemet!) A kenyérpirításnak is azért váltam egy időre rabjává, mert a sok ízetlen, fűszertelen főtt étel után sült, pirított dolgokat kívántam.
    Ha néhanapján krumpliprószát vagy zsírban sült krumplit készített Muha bácsi az orvosnak, vagy a Szolikámszkból érkező ellenőröknek, mindig kikunyeráltam tőle egy keveset, és végtelen élvezettel eszegettem.
    Talán megbocsájtotta a jó Isten ezt a kis torkosságot, hiszen a sok rothadt káposzta, dohos korpa és fülledt sós hal után olyan jólesett valami normálisabb ízű ételt enni! Persze ez a sóvárgás a jobb után csak addig tartott, amíg igazi éhséget nem éreztem. Amint újból rám köszöntött az éhezés szűnni nem akaró korszaka, nem törődtem a kenyér, a leves és a kása ízével, csak minél többet adtak volna!
    Sokára, nagyon sokára jött el az az idő, amikor az éhség réme végképp eltűnt az életemből.

   Megérkezett Szolikámszkból Ponomarenko, a járási tisztifőorvosnő. Vizsgálatot tartott, hogy újabb szállítmányt toborozzon a tábor gyengéiből a szoljankai feljavító lágerbe. Paulov doktor engem is odarendelt a bizottság elé.
    Alaposan megvizsgált az öregasszony, és a nevem mellé keresztet tett. Közben Paulov doktor valamit súgott neki, és az orvosnő ismételten figyelmesen végignézett rajtam. Megint jelöltje lettem a feljavító lágerbe utazó rabszállítmánynak. Őszintén szólva már nagyon jól kezdtem magamat érezni a konyhán, és nem volt semmi kedvem megválni tőle. A csend és a nyugalom, a családias hangulat, ami ott uralkodott, nagyon jólesett a sok hányattatás után.
    Nem volt kedvem megint egynek lenni a sok száz között! Nem bántam volna, ha most felejtenek ki a névsorból. Közben azonban belesajdult a szívembe: biztosan ott érem még Ruga Feriéket Szoljankiban! Viszontláthatom Ferit, és talán megint összekapcsolódik a sorsunk!
    Vegyes érzelmekkel vártam az indulás napját, amely egyelőre még ismeretlen volt előttem, de sokáig nem váratott magára.
    Ponomarenko doktornő két napig vendégeskedett nálunk. A nővérek szobácskájában lakott.
    Rám parancsolt Sura, hogy mosakodjam meg tisztességesen, mert segítenem kell az ebéd és a vacsora feltálalásánál. Igyekeztem a ruházatomat rendbe hozni. Tűnődve simogattam borostás arcomat, nem kellene megkérni Ivánt, hogy húzza le sebtében a szőrt rólam?
    Az öreg Muha vékonyra szeletelt birkahúst sütött, törtkrumplit csinált olajban, valamint olajban pirított kenyeret. Előételnek sózott heringet szeletelt fel. Ez volt a nagy menü, amit a közös kondérból kimert krumplileves után fel kellett szolgálnom.
    Most láttam először a nővérek szobáját. Az ablakon hímzett függöny, az ágyakon lepedőkből varrt hímzett terítő és sok-sok díszpárna volt. Nem is tudom, mikor csinálhatták azt a sok varrást, hímzést, amivel tele volt zsúfolva a kis szoba. A padlót rongyszőnyegek borították, a hokedliken is terítők, díszpárnák voltak.
    A felszolgálásnál igyekeztem könnyedén és ügyesen mozogni, udvariasan kínálni. Tiszteletteljes meghajlással tettem le a kis bandzsi öregasszony elé az egyszerű ételeket, Muha bácsi remekeit.
    Ponomarenko, ez a kis morcos nénike, figyelmesen nézett rám. Mikor beléptem, elakadt a társalgás, és mind felém fordultak. Úgy éreztem, hogy távollétemben a nővérek említést tehettek rólam, s éppen velem kapcsolatos dolgokról folyt a szó.
    Duszja nővér mosolyogva nézte tevékenykedésemet. Bezzeg Sura árgus szemekkel figyelte, nem löttyentek-e ki valamit, vagy nem botlom-e meg a szőnyegekben.
    Nem volt semmi baleset, megkönnyebbült sóhajjal húztam be magam után az ajtót. Paulov doktor egyik étkezésnél sem volt jelen, szerencsémre a három nő pedig nem sok kárt tett az ételekben. Az asztal lebontása után az ételmaradékokat kettőzött buzgalommal pusztítottam el.

   Este, amikor beléptem a szobába, rögtön észrevettem, hogy a buslátom nincs a szalmazsákomon. Hirtelen arra gondoltam, hogy valamelyik szobatársam elvitte napközben takaróul. Körülnéztem, hogy kinél fedezem fel. Nem volt sehol.
    Nyugtalanul kérdeztem a szomszédomtól:
    – Hol van a buslátom, nem tudod?
    – Elvitte a komendáns.
    – Hová vitte? - döbbentem meg.
    Bizonytalan, közömbös vállvonogatás volt a válasz.
    Ez aztán igen! Itt állok egy messzi utazás előtt, és nekiindulhatok egy vékony kufejkában! Ó, hogy ezek a komendánsok is csak azért vannak, hogy az ember életét megkeserítsék! Az egyik mezítláb hagyott a tél közepén, a másik pedig most, utazás előtt kobozta el a buslátomat, egyetlen valamire való göncömet. Magammal kellett volna vinni minden nap a konyhára, vagy Iván ruharaktárába betenni. Késő bánat. Most már mindegy. A buslát odavan.
    A priccsnek támaszkodva mindezt átgondoltam, aztán felmásztam a helyemre. Nem tisztáztam a részleteket közömbös szomszédaimmal, hogyan és miért vitte el Vologya a buslátomat? (Ha ugyan még mindig ez a bandita a komendáns, ki tudja?) Biztosan megkérdezte, hogy ez kinek a fekhelye? A szomszédaim - némi irigységgel - sietve ráfelelték, hogy egy magyaré, aki a kórház konyháján dolgozik. Aztán már le is húzta a kabátot a priccsről, és elvitte magával. Így történhetett.

   Leszállt az est. Összetakarítottam a konyhában, és éppen szedelőzködtem, hogy hazamegyek a barakkba, amikor benyitott Paulov doktor.
    – No hiszen, itt van még a Rózsás, majd ő segít neked!
    Kíváncsian néztem, hogy kinek és miben kell segíteni? Belépett a konyhába az orvos, nyomában állig gombolt vattáskabátban, kesztyűvel a kezén, útrakészen Iván szanitéc.
    – Rózsás, segítesz Ivánnak a hullákat felrakni a szánra! - parancsolt rám Paulov. Háta mögött feltűnt Duszja nővér alakja is. Felfigyelt a hangos szóra, és kisietett a szobájából.
    Legszívesebben belekapaszkodtam volna a nővér karjába, hogy ne engedjen engem hullákat cipeltetni, valaki mást rendeljenek ki helyettem!
    Kelletlenül húzódoztam, de Paulov doktor rám szólt:
    – Öltözz fel, és siess, mert a szán nem várhat sokáig!
    Az orvos elment, én pedig rögtön Duszjához fordultam:
    – Nővér, én úgy félek oda kimenni!
    – Édes fiam, nem lehet a doktor úrnak ellentmondani. Különben is, nincs senki, aki Ivánnak segíthetne.
    – Akkor legalább valami kesztyűt kérek, mert én úgy irtózom megfogni…
    – Mindjárt hozok! - és eltűnt a folyosó homályában. Az előszobában vártam meg, amíg kihozott egy pár vattáskesztyűt. A kezemre húzta és tuszkolt Iván után.
    – Menj, menj, ne légy olyan gyámoltalan!
    Egész testemben reszketve botorkáltam kifelé.
    Holdvilágos este volt. A fátyolfelhős égen átderengett a hold ezüstösen fehér tányérja. A kórházbarakk végénél volt egy pincelejárat, melynek ajtaján nagy lakat függött. A pince a barakk alá nyúlt. Ez volt a hullaház - a morg. A nagy lakat nem a halottak miatt függött az ajtón. Biztonsági okokból. Azokban az években több lágerben előfordult, hogy egyesek emberevésre adták a fejüket. Nincs az a leromlott hulla, akinek a combján ne lenne annyi hús, amit az emberevő bizton lekanyaríthatna.
    Büntetés az ilyen cselekedetekért nem járt. Akit emberevésen kaptak, azt rögtön elvitték másik lágerbe, jobb körülmények közé, és a kartotékjára piros betűkkel, feltűnő helyen felírták: „Ljudojed” (emberevő).
    A mi lágerünkben ilyesmi nem fordult elő, de az elővigyázatosság kötelező volt.
    Iván kinyitotta az ormótlan lakatot, lementünk a sötét üregbe. Ahogy ott toporogtam, belebotlottam valamibe. Nem kell hozzá fantázia - egy mezítelen hullába.
    Iván szeme hamarabb hozzászokott a sötétséghez, és a gyéren beszűrődő holdvilágnál dirigált, hogy hol fogjam meg a halottat. Tapogatózva kerestem meg a hulla csúszós, deres vállait.
    Három halott volt azon az estén. Minden erőmet megfeszítve cipeltem a kőkeményre fagyott, csont és bőr hullákat fel a lépcsőn. A szánra szerelt ládába emeltük bele a holdfényben fürdő, merev, sárga testeket.
    Az egyik hullában Gubart ismertem fel! Gubart, az örökké éhes moldvait. A lehetetlenségig beesett arca, éles orra, besüppedt szemgolyói örök nyugalmat árasztottak. Gubar örökre letette a földi gondot és szenvedést. A jeges, síkos test tompa puffanással verődött a másik kettőhöz, és oldalra fordulva becsúszott a láda sarkába.
    Nagyon megrendített a felismerése. Bármennyire viszolyogtam életében Gubartól, csípős nyelvétől, bármennyire ellenszenves voltam is az ő szemében, most a halálban mintha jóbarátomat vesztettem volna el benne.
    Felvillant emlékezetemben a herszoni nyár, amikor alig nyolc hónappal azelőtt ott volt Gubar felesége Moldáviából.
    Mivel Gubar politikai elítélt volt, nem kaphattak engedélyt semmi szín alatt a találkozásra. Csak lopva tudtak beszélni a kerítésen keresztül, fél szemmel a toronyban lévő őrt figyelve.
    Az asszony kijött utánunk Dnyepper-parti munkahelyünkre. Vaszja Revorjuk közbenjárására - aki akkor a brigádvezetőnk volt - az emberséges őrök megengedték, hogy az általuk meghatározott helyen, egymástól körülbelül tíz méternyire, a képzeletbeli zóna két oldalán, leülhettek a fűbe férj és feleség, és zavartalanul beszélgethettek saját anyanyelvükön órák hosszat…
    Megindult a szán gyászos terhével a kapu felé. Tompa hangon nógatta a kis gebét a hajtó. Ivánnal visszamentünk a kórházba. Odaadtam a kesztyüket Duszjának, aki figyelmesen az arcomban nézve, csendesen megkérdezte:
    – Elvégeztétek a munkát?
    – Igen - feleltem fogvacogva. Halkan hozzátettem: egy régi, ukrajnai brigádtársam is köztük volt.
    Duszja nővér nem válaszolt semmit, búcsúzóul biccentett felém, és bevitte a kesztyűket a szobájába. Kicsit toporogtam még az előszobában, aztán kiléptem a néptelen lágerudvarra.
    Eszembe jutott, hogy akaratlanul szemtanúja voltam az elmúlt nyáron Gubar és felesége búcsúzásának. Szegény asszony - néhány napi körülöttünk való ólálkodás után - hazaindult Moldáviába, otthon hagyott két kisgyermekükhöz. Azon az emlékezetes reggelen, ébresztő után lementem a kelő nap sugaraival megvilágított udvarra. Még alig volt mozgolódás. Csak néhány korán kelő szedegette a csikkeket az udvaron.
    Gubart az épület kiszögellése mögött meghúzódva pillantottam meg, az asszony pedig a szögesdrót kerítés túlsó oldalán, egy hosszant húzódó lakóház fala mellett lapult.
    Ahogy elsiettem Gubar mellett, hallottam, hogy moldvai nyelven folyt a szaggatott, fojtott hangú beszélgetés, miközen a sarki őrtorony felé pislogtak. Gubar arcán patakzottak a könnyek. Az asszony is az arcához emelte köténye szegélyét.
    – Vigyázz a gyerekekre, hallod, nagyon vigyázz a gyerekekre! - hallottam Gubar szavait, amint búcsúzóul ukránul még a távolodó asszony után kiáltott. Majd kilépett az épület mögül, és minden óvatosságot félretéve integetett felesége után, aki hangosan zokogva botorkált a fehérre meszelt ház mentén ki az útra.
    Most a barakk felé menet állandóan Gubar járt az eszemben. Nem is hittem volna, hogy ennek az összeférhetetlen moldvainak a halála ennyi emléket, ennyi részvétet tud bennem kelteni. Hiszen csak a nyomorúságos élet, a keserves sors hozta, hogy ingerülten, ellenségesen néztünk egymásra, egyébként más elszámolnivalónk nem volt soha.
    Arra gondoltam, hogy el kellene menni az ebédlőbe. Meg kellene keresni Revorjukot, megmondani neki, hogy meghalt Gubar. De aztán meggondoltan magamat. Egyrészt húzott a fáradtság a priccsre, másrészt kételkedtem abban, hogy meglelem Vaszját.
    Ha odamegyek a kiosztóablakhoz, és azt mondom az ételosztónak, hogy küldje ide a főszakácsot, kinyúl a merőkanállal és kupánvág. Hogyan gondolhatná, hogy a sok éhes ember között tolongó bolond nem egy tányér levest akar kikönyörögni Revorjuktól, hanem tudatni akarja vele egyik volt brigádtársuk halálát?
    Nem. Nem megyek el. Meg aztán lehet, hogy Revorjuk már nem is főszakács. Azóta talán már valamelyik brigádban dönti a fát, görgeti a rönköket.
    Szótlanul felmásztam a helyemre, szuszogó, alvó társaim közé. Vékony kis kufejkámmal betakartam a hátamat és a fejemet. Igyekeztem minél előbb elaludni. Nem volt senki a szobában, akinek elmondhattam volna szomorú élményemet, akivel megoszthattam volna bánatomat…
    Gubar özvegye sohasem tudhatta meg hivatalosan, hogy meghalt a férje. Az elmúlt évtizedek legfeljebb bizonyossá tették számára is.
    A lágerekben meghaltak hozzátartozóit az őket ért gyászról sohasem értesítették. Ha a büntetőtáborokban sínylődő férjek, gyermekek hosszú hallgatása miatt nyugtalankodó rokonok a legutolsó ismert címen ostromolták a láger parancsnokságát leveleikkel, tudakozódásukra kurta pár szó volt a válasz: „Lágerünkből eltávozott.” (On vibyl iz násovo lagerja.) Hová, hogyan, mikor? Ezzel a felvilágosítással nem szolgáltak az illetékesek.

   Nap mint nap biztattak a nővérek, hogy hamarosan útnak indulunk Szoljankiba. Bágyadt mosollyal fogadtam ezt az örömhírt. Olyan jó helyet még a feljavítón sem tudtam azonban elképzelni, mint körükben, a kórházban.
    Arra nem volt kilátás, hogy a dolgajai lágerben huzamosabb ideig a kórház konyháján maradhassak. Előbb-utóbb megint brigádhoz kerültem volna, amint egy kicsit összeszedem magam.
    A szoljankai feljavítón, ahogy a hírek szárnyán hallottuk, általában három hónapig tartott a pihenés. Így akárhogyan számoltam is, nyárig, a jó idő beálltáig kihúzom ott. Ha elolvad a hó - már Észak sem olyan félelmetes!
    Hogy mi lesz a következő télen, meg azután? Az messze volt még, nagyon messze. Előbb még az idei tél megpróbáltatásait kellett valahogyan átvészelnem.

   Felvirradt az indulás napja! Délelőtt nagy lótás-futás támadt a lágerben. Paulov doktor személyesen járta végig a félkórházat, a munkásbarakkokat, kezében a névsorral adta ki az utasítást a gyülekezőre.
    Hevesen dobogott a szívem. Eljött a búcsúzás órája. Sok szedelőzködni valóm nem volt. Ami göncöm maradt, az mind rajtam csüngött. A barakkban már nem volt semmim sem. Bocskoraimat felkötöztem a fürdőszobában, az eddig viselt bakancsokat levetettem, ezek valamelyik betegé voltak. Átkötöttem magamon a kufejkát spárgával, és máris menetkészen vártam, míg megfő az ebéd, hogy azután a munkásebédlőbe siessek, a gyülekezőhelyre.
    Az égetően forró krumplilevesből Muha bácsi egy púpos tányérral kimért a számomra. Most ettem először levest, amióta a konyhán dolgoztam. Nem is tudtam megenni az egészet. Szokatlan is volt, meg csak úgy remegett a belső részem az izgalomtól.
    A készülődés perceiben ott voltak velem a konyhában a nővérek. Most éreztem csak igazán, mennyire szerettek engem. A lelkemre kötötték, hogy nagyon vigyázzak magamra, és legyek mindig olyan jó és becsületes, mint ott voltam.
    Sura nővér megkért, hogy Szoljankiban adjak át egy levelet az egyik ott dolgozó kórházi nővérnek. Figyelmeztetett, hogy pénz is van a borítékban. Elrejtettem a levelet a gimnasztyorkám felső zsebébe, ahová annak idején a kis imakönyvemet dugdostam. Megígértem, hogy tűzön-vízen át megőrzöm, és átadom a címzettnek.
    Az öreg Muha bácsi ott állt a tűzhely mellett, és szipogva hallgatta beszélgetésünket, a nővérek utolsó intelmeit. Mikor már nem halogathattam az indulást, odaléptem az öreghez, és tőle búcsúztam el először. Elérzékenyülve köszöntem meg a jóságát, türelmét.
    A kis öreg nem szólt semmit, csak keresztet vetett rám, és elfordult az üst felé. Felemelte a fedőt, megkeverte a kész ételt. Aztán elsántikált a konyha túlsó sarkába, és többet rám sem nézett.
    Egymás mellett állt Duszja és Sura. Könnyfátyolos szemmel léptem eléjük. Szótlanul csókoltam kezet Duszjának, majd Surának. El-elcsukló hangon köszöntem meg azt a sok-sok jót, amit velem tettek. Megígértem, hogy soha, de soha nem fogom elfelejteni őket.
    Mindkettőjük szemében könny csillogott.
    Szerettem volna még valamit mondani. Valami nagyon szépet, valami olyant, amivel szívem minden háláját kifejezhettem volna, de a nyelvem felmondta a szolgálatot. Végiggördült egy könnycsepp az arcomon, és sarkon fordulva kisiettem a konyhából.
    Iván az előszobában mosta a követ. - Isten áldjon, Iván! - szóltam neki rekedten.
    – Isten veled, János! - válaszolt felegyenesedve. Sebtében a nadrágjába törölte a kezét, s odanyújtotta felém.
    Kiléptem az udvarra. Gyönyörűen sütött a nap. Ragyogott a hó. Ragyogott minden. A szememben ülő könny mintha jéggé változott volna a fagyos levegőn. Sietve letöröltem a szomorúság, a meghatottság külső jelét, míg a bánat, az elválás okozta fájdalom megmaradt.
    Úgy elárvultam egy szempillantás alatt! Ki fogja pártomat ezentúl? Ki mondja nékem, hogy: édes fiam? Ki segít rajtam minden bajomban, betegségemben?
    – Édes Istenem! Ne hagyj el! - szakadt fel belőlem a sóhaj, szorongató balsejtelmektől gyötörten. Sietősen szedtem bocskoros lábaimat, ahogy csak erőmből tellett. Kapkodtam a hideg levegőt, míg a mellemet feszítette az ismeretlen és új jövendő vágyakkal és kétségekkel gyötrő izgalma.
    A frissen súrolt padlójú teremben, a sok dulakodásnak most napfényben fürdő, megcsendesedett színhelyén, az ebédlőben gyülekezett a harminc-negyven főnyi szállítmány. Nagy örömömre ott volt a többiek között Agu is, az észt barátom! Rögtön odasiettem hozzá, boldogan szorítottunk kezet, és nem tágítottunk egymás mellől ezentúl, míg a sors ismét el nem szakított bennünket mindörökre…
    Magyar nem volt az etápban. A lágerben négyen maradtak: a vízhordó Boza Pista, a fürdőmunkás Tipold Jóska, és más-más utászbrigádokban Rácz Dezső és Piff Béla.
    Ahogy elnéztem az arcokat, két herszoni brigádtársamat fedeztem fel az egyik asztal mellett üldögélve. Az egyik Paskievics volt, a másik Baklazska. Mind a ketten ukránok. De milyen leromlott állapotban! Alig ismertem rájuk. Első gondolatom az volt: „Odamegyek hozzájuk, és megmondom, hogy Gubar meghalt a napokban.” De aztán nem szóltam semmit. Olyan siralmas külsejük volt, erősen nagyothallottak, bambán nézegettek körül, vonakodtam szóbaeredni velük. Egyébként igazam volt, hogy békét hagytam nekik. Később meggyőződtem róla, hogy nem ismertek meg, nem tudták, ki vagyok.
    Mikor mind együtt voltunk, utunk először a fürdőbe vezetett. Paulov doktor utasította a borbélyokat, hogy borotvával szedjenek le rólunk minden hajat, szőrzetet. A kétbalkezes borbély életlen borotvájával mintha megskalpolt volna bennünket, úgy véreztünk. Hogy az egyéb szőrzet eltávolításának kínjait ne is emlegessem.
    A félsajka vízzel, amit Tipold Jóska takarékosan kiadagolt, lemostuk magunkról a vérfoltokat, s kész volt a fürdő. A forróra hevített ruhákat üggyel-bajjal magunkra ráncigáltuk. Segítettünk a gyengébbeknek öltözni, hogy minél előbb indulhassunk, mert a hírek szerint már ott pöfékelt a völgyben a kis mozdony, amelyik minket elszállít innen a központi lágerig, Golovnajára.
    Visszamentünk az ebédlőbe. Mindenki kapott útravalóul egy hatvanöt dekás kenyeret, a másnapi fejadagot, aztán egy tányér káposztalevest.
    Ilyenformán a központi lágerben majd csak holnap este remélhetünk újra kenyeret, mert hisz a reggeli adagot is megkaptuk a sületlen, öklömnyi fejadagban.
    Meglepődve láttam, hogy vadonatúj fatányérokban adogatták ki a kiosztóablakon az ételt. Úgy látszik megszűnt a tizenkét pléhtányéros korszak, megérkeztek a központi lágerből a tányérok! A fatányér utánpótlás.
    Addig szürcsölgettem a forró levest, amíg el nem fogyott. Megjött az étvágyam, amióta nem éreztem mögöttem a teli kondér ételt, az olajos hordót. Égett tőle a gyomrom, de azért a kenyeremből is csipegettem, eszegettem egy keveset. Az a tudat, hogy kicseppentem a konyha melegéből, az étel bőségéből, fokozta éhségérzetemet, és nem törődve beteg gyomrom lázongásával, mohón megettem mindent, amit a kezembe adtak.
    Már alkonyodott, amikor a hírhedt kapun keresztül kiléptünk a dolgajai lágerből. Senki sem nézett vissza, mintha attól féltünk volna, hogy visszahívnak a borzalmak birodalmába.
    Paulov doktor nem jött utánunk a kapun kívülre. Visszapillantottam rá, éreztem, hogy tőle is el kellett volna búcsúznom, de már nem léphettem ki a sorból. Míg közöttünk járt elindulás előtt, mindig az alkalmas pillanatot vártam, de ő olyan elfoglaltan sürgött-forgott, hogy nem volt módomban szólni neki. Az is gátolt a szóban, hogy szinte észre sem vett engem a többiek között. Bármennyire kerestem a tekintetét, egyszer sem pillantott rám.
    A platformokra való felmászás nem ment simán. A legtöbbje olyan gyenge volt, hogy még segítséggel, támogatással sem volt képes felvergődni a jeges platóra. Az egyik őrünk odaadta puskáját a másiknak, odajött közénk, és egymásután lökdöste fel a tehetetlen, siránkozó embereket. Baklazska is csak az őr segítségével jutott fel közénk. Orra bukott a deres deszkán, ahogy a katona erélyesen feltolta. Aguval ketten emeltük fel, és közénk ültettük, hogy le ne essen, ha a szokott rángatásokkal megindul a rövid szerelvény.
    Megdöbbenve néztem Baklazska arcába. Herszonban ő volt az egyik legerősebb ember a brigádban. Mindig csodáltam nagy szorgalmát. Reggelenként elsőnek vette a kezébe a szerszámot, estefelé pedig utolsónak hagyta abba a munkát.
    Dolgaján rettenetesen tönkrement. Vajon lesz-e még belőle ember? Biztosan itt is úgy nekiesett a munkának, mint Ukrajnában. Csakhogy itt a vasszorgalommal végzett munka öngyilkossággal volt egyenlő.
    Agu észrevette, hogy nincs buslátom. Mikor megmondtam, hogy elvitte a komendáns, csak a fejét csóválta. Egyébként töredelmesen elmeséltem neki, hogyan szabtam szét Obnyávka köpenyét kapcának. Bevallotta, hogy ő sem tehetett volna egyebet az én helyemben.
    Agunak két buslátja volt. Egyiket magára vette, a másikat föléje terítette. Rögtön levetette a felesleges vattáskabátot, és nekem adta. Jól is esett, mert a központi lágerig megvett volna az Isten hidege.
    Hogyan volt két buslátja Agunak? Az egyik rabló annyit piszkálta a kantáros nadrágért, hogy neki adta. Az mást nem tudott adni érte, mint ezt a buslátot, amit Isten tudja kitől, hogyan lovasított meg.
    Szerencsémre Agu elfogadta tőle, ha pillanatnyilag felesleges is volt neki. Boldog voltam, hogy megint van vattáskabátom. Sajnos örömöm nem tartott sokáig, csak két napig: a központi táborban ellopták tőlem az ajándékba kapott buslátot!
    Most boldogan húztam be a nyakamat gallérja mögé, hogy a vonat mellett elsüvítő szél ne borotválja úgy az összevissza szabdalt arcomat.
    Miután mindenki felkeveredett a platformokra, az őrök is felmásztak a mögöttünk lévő, utolsó vagonra. Az őrparancsnok két ujját a szájába dugva éleset füttyentett. A mozdonyvezető sietve behúzódott a fülkéjébe. Lassan mozgásba jöttek a kis lokomotív kerekei, és rángatta magával a szerelvény csörömpölő kis vagonjait. Az első kanyarodónál eltűnt a szemünk elől a domboldalon feketéllő, villanykoszorúba foglalt dolgajai láger. Számomra örökre eltűnt.
    Lelki szemeim előtt megjelent a kis kórházkonyha, a tűzhelyben duruzsoló, pattogó hasábokkal. Duszja, Sura, Iván, ki-be járkálnak, átmennek a nyögdécselő betegekkel teli kórterembe. A csoszogó, köhécselő Muha bácsi…
    A vonat mellett elmaradozó havas erdőt bámulva azon gondolkoztam, vajon mit csinál most Duszja nővér. Hallok-e még felőle? Látom-e még valaha? Egy belső hang azt súgta: soha! És úgy fájt a szívem!