Zárszó

Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai

Zárszó

Fáradt mozdulattal emelkedett fel az egyenes hátú, mégis csodálatos ergonómiai érzékkel megépített régi, párnázott székről. Tétován járt körül a tágas szobában, s az ablakhoz hajolva úgy tett, mintha a tükröző üvegen keresztül látná az éjszaka feketeségét. Pedig a fekete nem szín, tehát meglátni sem lehet.

- Ha lenne Isten, s akkoriban lenézett volna teremtésének gyöngyére, a földre, a pici golyóján mást sem látott volna, mint egy végtelenül sűrűre szőtt mocskos hálót. Olyan koszosat, mint amilyenné a házi sarki póké válik idő múltával, s a Teremtő nemtörődömsége miatt.

Ezt a hálót milliószor millió ember szőtte a lábnyomaival, zöld mezőkön, havas-jeges pusztaságokon, duzzadó őserdőkön, kietlen homok-, vagy kősivatagokon, tengerek mélyén. Mindegyik nyom azért indult el valahonnan, hogy valahol útját állja valami ismeretlen másiknak, amely érthetetlenül ugyancsak ebből a célból kerekedett fel. Ki tudná megmondani, hogy ezeknek a szennyes fonalaknak a végére hány helyen került pont: négyszögletes gödör, tűzlángból szétvágó húscafat, megmerevedett csend vizek néma fenekén?

Még talán az Isten sem. Tudjátok miért? Mert talán nem is létezik olyan formában, hogy befolyásolni tudná, vagy akarná a szerinte legtökéletesebbre teremtett állatának, az embernek a tetteit. Az isteni nagyzolásból kudarc lett: az állat csak akkor öl, ha szüksége van rá, s akkor is a leghumánusabban.

Az ember meg olyan, mint a csuka: vakon nekiront minden halnak, ami mozog előtte, s átharapja a derekát, aztán kiköpi.

Milyen Isten az az Isten, aki tétlenül nézi az emberek ostoba vérengzéseit?!

- Nana! - vágott rá szigorúan a megőszült Szőke Lány. - Otthon sem szívesen hallgatom az istentelenkedéseidet! Itt pedig most semmi szükség a nézeteidre. Te beszélsz? Hiszen megmaradtál! Nem? Inkább hálát kellene adnod Neki!

- Valóban hagyjuk ezt a dolgot! - szólt közbe nyugtatóan a másik asszony. - Nincs értelme feszegetni ezt a dolgot, hiszen választ erre soha senki nem tud adni ebben az érthetetlen földi létben.

- Jó, igazatok van! Megmaradtam, s elmeséltem a kis történetecskéimet. Te ismered őket, Noémi, hiszen a feldolgozásban, Laci szerint, erősen besegítettél. Oles azonban aligha.

A felesége fotelba süppedt arcán azonban most is csak az a kifejezés látszott, amit sok év óta megszokott már, amikor valahogyan találkozott a történetével: rideg, visszautasító és ellenséges. De rejtélyes is.

Nagyon rossz tapasztalatai voltak, amit Rotek valaha leírt, abból mindig baj származott.

- Akkor most ti ketten, legyetek szívesek, mondjátok meg, mit is ér ez az egész! - fordult vissza az ablaktól.

- Szerintem semmit - vélekedett lesújtóan a felesége. - A történeteidben, amennyire én ismerem őket, semmi megrázó, semmi dráma, semmi nagyszerű dolog nincs! Akár azt is mondhatnám, hogy nem történt benne semmi. Nem is tudom, hogy hogyan volt Lacinak idege feldolgozni őket. Minden elismerésem a tiéd, Laci! - mutatta feléje a kiegyenesített tenyerét.

- Jó! Tudom jól, hogy te így vélekedsz! Ha rajtad múlott volna, valóban sehol és semmikor sem történt volna semmilyen különös esemény. Csakhogy te a harmadik vagy; most nem téged kérdeztelek!

- Ne veszekedjetek! Az első félidőben, úgy emlékszem, ezt már kérdezted egyszer.

Akkor, azt hiszem, megegyeztünk abban, hogy nem sok minden - emelte fel a fejét a barátja -, de nekem akkor is fontos volt az a kevés is. Most is az, hogy befejezted!

- Még nem egészen! Van még egy kérdésem hozzád.

- Tessék, parancsolj!

- Emlékszel még, hogy milyen fegyverek fityegtek a katonáid hátán ott, a Kis-Balaton gátőrházában?

- Emlékszem, persze! Kalasnyikovok! - meresztette el a szemét.

- Hát a te tudomásod szerint mikor szerkesztette meg Kalasnyikov a gépkarabélyát?

- Sajnos, azt nem tudom pontosan. Azt tudom csak, hogy ötvenben rendszeresítették...

- ... a karhatalomnál! - vágott közbe Rotek.

- Ott. De miért olyan fontos ez most neked?!

- Azért, mert... negyvennégytől ötvenig az hét teljes év. Kicsit soknak tűnik egy akármilyen nagyszerű szerkezet megtervezéséhez.

- Na és aztán? Mond ez valamit neked?

- Mond hát! Az a gyönyörű gépkarabély ugyanis, amit negyvenöt februárjában Doki markolt fel a nyirkos erdőben heverő fegyverkupacból, kiköpött olyan volt, mint a te katonáid fegyvere.

- Hagyd már abba, légy szíves! - fúródott belé Oles szörnyű szúrós tekintete - ez már aligha tartozik ide, s te meg mégsem tudsz parancsolni magadnak! Nagyon késő van már!

- Jól van, na! Befejeztem! - ült vissza az asztalhoz az egyenes hátú székre. - Hanem közben rájöttem, hogy mi az, ami annyira hiányzik nekem a lakásotokban!

Kérdőn néztek rá.

- Ott, a kis szoba falán, annak a kis gobelinnek a helyén, valamikor egy fénykép függött. A Cs. Tordáék családi képe. Az hiányzik!

- Igaz! Az valóban ott volt!

- Most? Hova tettétek?

Noémi válaszolt. Szavait nehezen kereste, mintha lett volna valami szégyellni való a magyarázatban.

- Hallottad: néhány gobelinemtől az utolsó évek során meg kellett válnunk. Mindegyik az én művem volt..., s az is igaz, hogy nagyon megtisztelő áron adtunk túl rajtuk. A Torda mama csodálatos művei mind megmaradtak, de a falakon azért elég rendetlen foltok keletkeztek.

Át kellett rendeznünk a lakást, hiszen láthatjátok! A gyerekek akkor mondogatták, hogy ha már..., akkor talán nem kellene kint hagyni semmilyen zsánerképet sem. A helyére az anyósomnak talán a legszebb munkáját tettük...

- Apa emlékeinek pedig külön kis tabernákulumot csináltunk - folytatta Torda.

- Ott van a kép, meg néhány más dolog is. Idehoznád, szívem? - nézett a feleségére.

Noémi a ragyogó mahagónira fényezett barokk szekrényhez lépett, s kinyitotta a bal ajtaját. Polcok sorakoztak abban, s ahogy az asszony felnyúlt a felülről a másodikba, előtte előbb ösztönösen megdörgölte a bal karján a ruhaujjat: a májfolt helyére került húzódó vékony hegeket.

Az asztalra tette az irkalap nagyságú, a keretén kissé megpattogott zománcú képet.

Most mind a négyen álltak már. Mintha csak azért tennék, hogy a régmúlt emléke előtt tisztességgel tisztelegjenek.

A régi fénykép szürke-fekete kontúrjai kezdtek már elmosódni. Mindkét Laci elmerülten nézte a villanyfényt tükröző üveglap alatt a már csak emlékekben létező arcokat, s mindegyik másra-másra gondolt.

Észre sem vették, hogy Noémi visszalépett a szekrényhez, s csendes mozdulattal még egy ugyanakkora nagyságú képet helyezett az előbbi mellé. De hátával felfelé fordítva a mattra zománcozott fehér keretet.

Torda először meglepetten nézett fel a feleségére, majd néhány másodperc múlva csendesen szólt barátjának:

- Fordítsd meg!

Rotek megfordította. A fehér keretben fekete bársony feszült, s azon gondosan kiterítve, lepréselve... négy gyönyörű szál igazi, öt szerteágazó szirmú havasi gyopár.

Egy pillanatra megereszkedett benne a vér. Sohasem látott még valódi gyopárt, de azért azonnal megismerte. Még nagyobb meghökkenéssel fedezett fel a bal felső sarokban egy gyufaskatulya nagyságú megfakult fekete foltot, amelyen stilizáltan hímezve is ott volt a virág! Ugyanolyan, mint amit egykor a sapka bal hajtókáján viseltek.

Mindkettő ragyogó molyhosan terült a fekete bársony alapra. Ez a szokatlan virág a váratlan megjelenésével Rotekban fellobbantotta a fájdalmas nosztalgiát.

Eszébe ötlött, hogy ezeket a lelkében hordozott, soha sem látott hamvas szirmokat faragta rá a saját gyártmányú körtefa papírvágó késének nyelére, meg a fokosának a szárára is. Arra azonban csigavonalban ráfaragta azt is, hogy MEINE EHRE HEISST TREUE. Aztán beledobta a mély kútjukba.

A villanásnyi gondolatsor feloldotta a meglepetést. Kérdőn tekintett Tordára, de szólnia nem is kellett.

- Apa hozta... a Zirbitzkogelről. Látod? Ő talált!...

- Hát te..., hát te tudtad, hogy... hogy... ő volt a Karikalábú Százados?

- Már akkor gyanítottam, amikor először említetted a hegyivadászatot. Az alpesi túra után azonban már egészen biztos voltam benne! Ne is haragudj, kedvesem, de éppen ezért erőszakoltam ki a teljes történetedet. Tudni akartam, hogy apa milyen volt ott is! És köszönöm neked, mert apa emberségében, ezen ismeretlen korszakában sem kellett csalódnom!

Mindannyiuk csendben élte ezt a megnyugvó drámai fordulatot. Rotek azonban lassan visszament az asztal túlsó oldalára, s átnyúlva rajta, kissé széjjelebb tolta a két képet:

- Tudod, Laci, valahogy én is így voltam ám ezzel: eleinte csak gyanítottam, később mind bizonyosabb lettem valami nagyon meglepő dologban! Íme a bizonyíték - nézett a meghökkenésben sorra került arcba.

Lassú mozdulattal a zakója belső zsebébe nyúlt, s a két kép között csinált helyre odacsúsztatott egy lilás-fekete műkrokodilbőr szemüvegtokot.

- Ez az övé volt. Elhoztam nektek a mai ünnepre. Ott a helye annak is a tabernákulumban.

Laci vörösödő arccal húzta elő a ragyogóan csillanó, vékony aranykeretes üveget. Noémi is meglepetten hajolt oda, Oles pedig csendben megint úgy nézett a férjére, mint olyankor mindig, amikor elhitték, hogy jóban is vannak...

- Ez... ez valóban az övé volt! Hazahoztad? Megőrizted?

- Haza! Hála Istennek, nem kellett szabadságot vásárolni érte. Hogy megőriztem?! Az az igazság, hogy a bolyhos jégeringbe csomagolva anyám találta meg a kormos falromok tövében. Nem is nagyon érdekelte, hogyan került oda, csak eltette valahová.

A további gyalogutak görbületeiben aztán meg is feledkeztünk róla. Anyám halála után, amikor ki kellett ürítenem azt az átkozott házat, került ismét a kezembe. Először csak bámultam rá. Apának soha sem volt ilyen szemüvege! Aranya meg a malterban-köveken vásott karikagyűrűjén kívül éppen semmilyen! Akkor esett le a pengő. Akkor már javában adtam neked a tudósításaimat, s azt is csaknem biztosan tudtam már, hogy Cs. Torda László egyenlő Cserei T. Lászlóval. Azaz legalább két Cserei Torda László létezik. Az egyik itt ül velem szemben, ... a másik benn az én szép emlékeimben. Azt a tokot pedig dobjad el..., hamis. Meg nem is tartozik hozzá! Nekem azonban nincs különb.

- Dehogy dobom! - emelkedett fel amaz is a székéről, s barátjához lépve melegen, nagyon erősen a még mindig boltozatos mellkasához szorította. - Most úgy van, hogy éppen az a tok köt a legjobban össze hármunkat! Bekerül az is a szentélybe! Ugye, Noémi kedvesem?