Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai
Első rész: A Mura kavicsokat görget
Második rész: Kényszerpályán/1
A kupec putrija
Gerencsér atya
A pofátlan kiképzőtiszt
Rottenführer Puskás
Sturmführer Ladislaus Pehm
Jó barátok
Vale patria!
Szilézia
Foci
A hadapródőrmester
Második rész: Kényszerpályán/2
Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch
Negyedik rész: Arcvonal a határon
Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében
Második rész
Kényszerpályán
1944. szeptember 12. A nővérem ma éppen huszonnégy éves. Vajon merre tántoroghat most ő is az alig ismert orvos–katonatiszt férjével ebben a zűrzavarban, ahol senki sem keresheti a helyét, mert azt úgyis megmondják neki? Jó, hogy nem volt otthon, mert akkor talán ő is bennégett volna abban az Északi Fényben apával–anyával együtt. Ha igaz a kényszerképzetem! De az is lehet, hogy ő adott volna két pofont, amiért elkészülődtem hazulról.
Ez a vonat alig egy órája állt meg itt, a kaposvári soksínű állomáson. Én most mindenesetre itt vagyok, és toporgok a majdnem fagyott, vizes kavicson.
S lám, a nevemet is olvasták! Talán mégis jobb, hogy eljöttem, ha már azon a locsogós októberi napon letettem azt a garast, osztályközösségi, pajtási, hazafiúi alapon. Nem tudom.
Azt azonban tudom, hogy a tábori csendőrök a katonaszökevényekkel nem nagyon kukoricáznak, a feketeruhások meg különösen nem. Az otthoniak ugyan haverok, és gondolom, el nem fognának. De azt biztosan mondanák: pucolj, marha, tűnj el! Vagy vedd fel te is ezt a ruhát!
Akkor hát mégis jobb, hogy eljöttem a gyerekek elől.
Ott, a vonat eleje felé néhány katona már valamilyen szakaszféle alakba tömködte a vagonok előtt ácsorgó laza kétsorokat. Most lett belőlük három sor, egyenként tíz–tizenkét újonccal.
A legények néhányának vállán sajátos, fej fölötti fogással tartott fa katonaláda. A többieknél bőrönd, szatyor, meg spárgával átkötött papírcsomag. A ládásokról látszott, hogy a családból valakijük már kipróbálta, hogyan kell azt menetelés közben egyensúlyozni a vállon.
A mi társaságunkból éppen kitellett egy dús szakasz. Az őrmester, aki ott rendezkedett, hármat, vagy négyet átlökött ugyan az előző, gyérebb társasághoz, de azok a kereskedelmi iskolából valók voltak, tehát keristák. Mihelyt a katona tovább lépett, azonnal vissza is szöktek.
Most hát újra együtt lett a tavasszal szétfutott osztály, amelyben mindenki tudta a másik természetét, ösztöneit, talán még a gondolatait is. Az egészen kivilágosodott felhőpárna alatt így visszanyertem egy kis nyugalmat. A nyolc évig ismert társaság az eljövendő ismeretlenhez valami kis biztonságérzetet adott.
A menet eleje már kikanyarodott a kapu bazalt kiskockáin, melyek feketéllettek a lecsapódott pára nedvességétől. Most éppen egy népes társaság ért a fordulóba. Egyetlen egységben megvolt az két jó szakasz is.
Érdekes! Ezeket miért nem rendezték a megszokott kincstári alakzatba? Meg különben is olyan furcsák. Teljesen elütnek a többitől! Szedett–vedett rongy öltözék, sokukon nincs nagykabát, néhányon még kicsi sem, és sapka sem. Az előrelógó hajak kócosak. Messziről látni, hogy kosztól ragacsosak is. Né! Annak, meg annak... cipője sincs! Rongyokba van csavarva a lába! És az egész bandánál láthatólag mindössze három–négy csomag, az is az alsó csücsköket a szájával összefogó spárgán hátizsákként szolgáló krumpliszsák. Azok sincsenek degeszre tömve.
A csoszogó, lépést nem tartó alakulat olyan benyomást tett, mintha ezek termetre, kiterjedésre, arcra és mindenre teljesen egyformák lennének. Nem is különálló egyedek, hanem egy összegyűrt, homogén, fekete tészta.
Hirtelen megéreztem, hogy fázik a lábam a csigaszeges, jó bakancsban, s a hideg kezd felkúszni a bokaszorító alatt az ölem felé. Most már tudom, hogy ennek a borzongásnak az elgyötört nyáj látványa volt az oka.
Brabács valahogy magától értetődően most is a vezérünk maradt, és ezért mindent tudott. Vagy megfordítva! Azt mondta:
– Ezek angyalföldi srácok. Már több, mint két hónapja hunyadisták, és ennél jóval többen voltak Makó alatt.
A harmatból eredő nedvesség elbújt a makadámút zúzalékja között, amely a várostól délnyugat felé vette az irányát. Vele együtt jó hosszan kanyargott az újoncsereg is, mint valami ízekből fűzött féreg. Nagyjából annyi ízből, ahány vagon volt az elhagyott vonatban. Az a néhány honvéd tiszt, meg tiszthelyettes valahol elől gyalogolhatott.
Alakzatban menetelni könnyebb akkor, ha egyszerre lépnek. Könnyebb egyszerre lépni, ha dalolnak is. Valamelyikünkből elő is bukott a hűvös, de közeli telet még nem ígérő reggelben az Erdélyi induló:
|
Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint hősi véreink! Nézd, a gúnyhatár széttiporva már: Itt állunk hazánk ősi bércein! Édes Erdély, itt vagyunk! Érted élünk és halunk! Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! |
Nem tudom, hogy aki rákezdte, gondolt–e arra, hogy az a gúnyhatár ma már semmilyen határ, és talán soha többé nem is lesz még „olyan” sem. És hogyan lesz rohanó sereg ez a „szittya fergeteg”, ami itt kanyarog a nedvesen csillogó kavicson, mint valami giliszta?
A front ágyúi azonban itt dörögnek már Pécs alatt. Hajnalban idehallatszott a földről felszállt mennydörgés morajlása. És minket azért hoztak ide, eléje, hogy megpróbáljuk segíteni megakasztani azt a másik fergeteget, ami a hazából elnyelt már mindenféle keleti határt. Itt majd adnak fegyvert, a fegyver mellé honvéd egyenruhát, és akkor lesz bakancsuk és köpenyük az angyalföldieknek is. Mindenkinek egyforma. Akkor még lehetünk rohanó sereg. Mindenesetre ezért jöttünk el akkor, amikor úgy véltük, hogy kellett. S akkor már eszembe sem jutott, hogy az én esetem a kötelesség általános érzetén belül merő véletlenség. Ostoba találkozás Brabáccsal az őszi esőből száradó utcán, egy buta Korona szivattyú miatt!
De hát, minden szerencse is, tragédia is, egyaránt a véletlenek összejátszásából ered. Mindenesetre valahogy mindannyian akartuk, hogy most itt legyünk!
Kezd nehéz lenni ez a bőrönd. Már a vállamon is cipelem, de ezt nem lehet olyan ügyesen átfogni a fej felett, mint a katonaládát. Ha lapos, akkor széles, ha éles, akkor magas. A fogantyúján lógatva pedig már mind a két könyököm ina fáj. Fél kézzel előkapartam hát egy zsebkendőt, és a fogam segítségével szétbontottam anyám háromszoros vasalását: „Né, milyen szép nagy zsebkendőt adott!” A hurokra kötött zsebkendővel most már a hátamon cipelhettem, még moroghattam is hozzá: „Nesze! Most már nem kínozol tovább!” Közben sikerült megnéznem az órámat is, de a Szőke Lány édes mosolya felett alig láttam meg, hogy háromnegyed tizenegy van.
A görbe somogyi tájban valamelyik lassú útkanyar után feltűntek egy falucska házai. Kaposszerdahely – mutatta egy ütött–kopott, rozzant tábla.
A menet eleje már szétlegyezett a házak melletti legelőn, amelyen éppen olyan fűtüskék, meg szamártövisek tanyáztak, mint otthon a Ledinán. Csakhogy amaz olyan sima és egyenes, mint az asztal lapja. Ez meg itt éppen olyan girbe–gurba, idelejt–odalejt, mint az egész környék. A pázsit mégis olyan vizenyős, mintha valami hullámzó mocsár tetején kódorognánk: puha, és szotyog. Vajon mit érezhetnek itt azok, akiknek rongybaba a lábuk?
Középkorú főhadnagy állt be az összesodorgatott szakaszfélék félkaréjának gyújtópontjába. Nagyon csiszoltan – egészen mellőzve a katonanyelvet – mondta azt, amit mondania kellett. Arról, hogy nem harsogott, és nem recsegett, ki lehetett találni, hogy tartalékos tiszt.
– Fiúk, katonák! A Honvéd Hadkiegészítő Parancsnokság feladata itt befejeződött. Elkísértük önöket ide, ahol felszerelésük és kiképzésük megtörténik. Az önök többsége, a Levente Szolgálatban kialakult hazafiúi érzéseinek megfelelően, idő előtt veszi fel az egyenruhát, kezébe a fegyvert. A honvédesküt természetesen még nem tehették le. Azt azonban, hogy önként vállalkoztak a magyar haza védelmére, a jelenlegi helyzetben a még menthető mentésére, a Magyar Szent Korona, amely a Magyarok Nagyasszonya ölében nyugszik, többszörösen hűséges eskünek tekinti! További teendőiket, a kiképzést, és a helytállást a csatatéren, melynek vége életük elveszítése is lehet, olyan hittel és meggyőződéssel végezzék, amellyel elhatározták magukat. Végső cél csak egy van: az Ezeréves Magyar Haza visszavétele az ellenségtől, és megtartása magyarnak. Én nagyon jól tudom, hogy az önök lelkének ez a leghatározottabb esküje.
A jelen perctől kezdve önök mindannyian a Hunyadi Páncélgránátos Hadosztály tényleges katonái. További sorsukat a Honvéd Vezérkar, közelebbről a Hunyadi Hadosztály Főparancsnoksága irányítja. A hadosztály kiképzőkerete holnap már megteszi a szükséges intézkedéseket. Addig vonuljanak kijelölt körleteikbe, és várják a további parancsokat.
Kívánom, hogy önök közül minél többen érjék meg ennek a háborúnak a befejezését, mely után a magyarok e hazában továbbra is békességben fognak élni, őrizzék meg töretlen hitüket a szebb jövőben!
Feszesen tisztelegve fejezte be:
– Isten óvja a magyar hazát!
A mellette álló főtörzsőrmester lépett előre:
– A kijelölt szálláskörletekbe elvonulni!
Hanyatt fekszem. Tenyereim a tarkóm alatt a dikón, amely egyetlen darabban foglalja el a helyiség kétharmadát. Azt nem lehet tudni, hogy ez a deszkaácsolat a valaha volt lakóktól származik–e, vagy éppen a magunkfajtáknak csinálta a hadosztály. Az utóbbi egészen valószínűtlen, mert az egyetlen másik szobában sincs ilyen. Ott a szalmát egyszerűen szétterítették a döngölt–sikált agyagpadlón. Bútor pedig semmi.
Itt, ahol a hazai harapnivalótól és a nyomasztó érzésektől furcsamód émelygő gyomorral a fehérre meszelt plafont nézem, mégiscsak van egy bútordarab, egy igazi, sározott kemence, negyed körben padkával körülvéve. Az is vastagon vakító fehérre meszelve. Közvetlen mellette ajtó, amely az első, ablakos szobába nyílik. Itt, a kemence miatt konyhának nézett helyiségben csak az udvarra buktató deszkaajtóban van vagy hat pici, hagyományos, opálos ablakszem.
Ez a barna ajtó teljesen pucér udvarra engedi ki az embert. Csak egy félig dőlt ól a melléképület, sárból a fala, és a volt teteje már csak csimbókokba ragadt rothadó szalma. Alig lehetett kiválogatni annyit az aljából, amennyivel kissé felfrissíthettük a dikó, meg a szobai ágyazás törekre nyomott derékaljait.
Ezen a birtokon a kis ház, a nyithatatlan ablakkal az egyetlen megfogható geometriai alakzat. A többi mind a Pithagorasz–tétel megcsúfolása, mert a kerítés amorf kanyarulattal simul a hasonlóképpen görbe utcához. Kerítés? Kétszer két szál rozsdás drót közé dugdosott egy réteg nádszál!
Hát, ilyen portát sem láttam még soha! Cigányéknál nincs kerítés, bár, ha a gazdák azok voltak, biztosan így vélték teljesítettnek a községi előljáróság előírásait.
Stimmel! Alighanem úgy is van! Erre vall az is, hogy a „kijelölt szálláskörlet” elfoglalásakor valamelyik szaglászónk elkiáltotta magát:
– Ide nézzetek, gyerekek! – tárta ki a kemence agyonégett ajtaját. S minthogy mindannyian, akik odaröffentünk, egyszerre nem tudtunk benézni a lyukon, nyakát félre ferdítve benyúlt, és kiemelt valamit:
– Tele van a kemence!
Igazi Flóra szappant tartott a kezében. Olyat, aminek a két oldala olyan szép hullámosra volt kiöntve, mint amilyenek anyám kimosott tenyerében fogytak el, illatukkal elárasztva az egész házat.
Valami kupec lakhatott itt. Alighanem elfutottak, vagy elvitték őket a csendőrök, mint Skopálékat.
A szappanokból legfeljebb egyet–egyet tett el valaki. Nem többet, mert mindenki csomagjában volt annyi, amennyi több hétre is elég. Aztán meg majd ad a hadsereg.
Én azért kettőt zsákmányoltam, mert imádom a Flóra szappan természetes, friss illatát. Mert anya is mindig ezzel mosott. De a most hazulról elhozott ingeimből már hiányzik ez az illat, mert anya Flóra szappanjai az utóbbi időben alighanem éppen itt állomásoztak, ebben a kemencében.
Brabács azonban azt mondta a felfedezőnek, ujjával a vasajtóra bökve:
– Végy ki húsz darabot!
Amaz megrökönyödva nézett fel:
– Mi a rossebbnek?! Húszat?!
– Ha kiszeded, megmondom.
Kiszedte. Négy oszlopot rakott ki a padkára, aztán kérdőn nézett Brabácsra.
Brabács először kicsit széthúzta az orra melletti szeplőket, aztán olyan rábeszé–lőfélén körülnézett a kérdőjeles szemeken:
– Az angyalföldieknek!
– Jaaa??? Ja!!!
És az elismerő morgás egyáltalán nem annak szólt, hogy Brabácsnál van az az egyetlen céllövő kispuska, amit közönségesen csak leventepuskának hívnak. Azt, meg a tíz igazi töltényt alighanem csak azért kaptuk a Hadkiegészítő Parancs–nokságtól, hogy érezhessük: már fegyveres alakulat vagyunk!
Most, hogy itt fekszem, tenyereim a tarkóm alatt, visszafelé forog a benyo–mások órája. Látom az angyalföldiek rongyait. A vizes gyep miatt nyugtalanul toporgók csapatát, amint a vezényszóra villámgyorsan csináltak jobbraátot, és tűntek el az iskola irányában. A kísérő tisztes alig tud lépést tartani velük. Elgyötört népség. Vajon milyenek lesznek, ha komfortos egyenruhát kapnak, ami biztosan új, feszes, meleg és száraz lesz? Vajon hogyan költötték el az egyetlen napi ételüket abból a három–négy lötyögő krumpliszsákból, ezeknek a gyerekeknek a spájzából? Milyenek lesznek majd, ha degeszre lesz tömve a hasuk?
Az a főhadnagy, aki elbúcsúzott tőlünk – vagy elbúcsúztatott minket –, honvéd vezérkarról beszélt. Szó, célzás sem esett arról, hogy a hadosztályparancsnokság esetleg más is lehet, mint magyar.
Hanzi azt mondta nekem:
– Nein, Laci! Ne gyere közénk! Ez a két villám nem jó jel!
Mi most azért vagyunk itt, hogy megállítsunk egy másik fajta félelmetes jelet. Ismét megjelent előttem a plakát a vasúti nagykapuk felett. Csakhogy a vértől csepegő karmok most már nem a Kárpátok karéjába, hanem a Duna medrébe kapaszkodnak, és az Alföldet tépik–szaggatják cafatokra. Az már mindenesetre könnyebben megy, mint sziklagerinceket és szakadékokat tépdesni!
Hans, Hans! Megfogadtam Neked, hogy nem mozdulok hazulról! Most, látod, mégis itt hentergek, émelygő gyomorral!
Az imént ettem. Friss, finom, hazai disznóságokat, puha, fehér kenyeret vagdostam finn tőrömmel az olajkarton bőröndből. Nem azért, mintha nagy étvágyam lett volna. Nem. Csak üres volt a gyomrom, és rosszul voltam, és most még rosszabb. Mert az idegességtől remegő üres gyomromat terheltem meg azzal a néhány harapással.
A többiek gondtalanul falatoztak. Most még volt mit, és egyik sem leste, hogy mennyit eszik a másik. Most már szuszognak mellettem, bele a szalmába, és mit sem törődnek azzal, hogy a hat szem homályos üvegen át már semmi fény sem szűrődik be az égboltról. Csak én vagyok olyan hülye, hogy meredten nézem az imént még fehér mennyezetet, és tépelődöm az átélt múlton, ismeretlen jövőn.
Az úton valakiből felböffent az Erdélyi induló. Hiszen annak a gúnyhatárnak a túloldalán, nagyjából éppen ezekkel a pajtásokkal én már voltam! És mi szeretnénk visszamenni Erdélybe! Hogy is volt csak?!
1942 ősze, késő ősze volt. Két éve már annak, hogy a bevonuló honvédek bajonettel körbevagdalták a románok deréköv alól kilógó háziszőttes ingjeit. A felszínen most már nyugalom van. A székelyek boldog magyarok lettek, s szívében minden magyar lelkes székely. A trianoni pirula miatti gyomorrontás jóleső nem–zeti böffenésekben érte végét.
A gimnázium igazgatósága tudatta, hogy a városi Levente Parancsnokság decem–berben sítáborokat szervez a Székelyföldön. A részt venni akarók apjának vala–mennyit fizetni kell. Nem sokat, és karácsonyra már mindenki itthon lesz. A tervezett tíz nap két szervezésben bonyolódik: az egyik tábort a gimnázium és a kereskedelmi iskola közösen állítja össze, parancsnoka Gerencsér István piarista hittanár. A másik a Honvédség szervezésében alakul a középiskolákon kívüliek részére.
Nem emlékszem már rá, hogy fűztem meg apát, főleg pedig anyát, mivel mi akkor sem dúskáltunk a földi javakban. Tény, hogy ez a barna presspann bőrönd, ami itt fogja a lábamnál a szalmatöreket, már akkor hasonlóan degeszre tömődött ruhaneművel és a pár napra való élelemmel.
Isti tőlem tudta meg a kirándulás hírét, pedig ő is a Keri agyonfaragott fapadját koptatta. Kicsit későn volt ez, és még meg is volt sértődve rám.
Igaza is volt. Mi akkor már régen túl voltunk a ketten–egy–léccel való csúszkálás bokaficamán, amit hájjal való kenegetés, mormogás után egy rettentő rándítással saját öreganyánk tett helyre.
Hogy a testvéri barátság dolgát is helyretegyem, szóltam Gerencsér atyának.
– Rendben. Elfér még a keretben.
Azt nem tudom, hogy az anyai oldalt hogyan intézte el, mert a nagybátyám– és néném az ilyesfajta kiadások esetében még jobban összehúzott szemekkel szokott nézegetni. Tény, hogy a gyülekezésre kijelölt időben mindketten rendben ott voltunk a város állomásán.
Azaz, hogy hitünk szerint rendben.
Fejenként két csomaggal álltunk sorban a peronon. A betyárbútor a láb előtt, hónom alatt pedig a fekete viaszosvászon tasakot szorítottam, amelyben a mandolinom érezte jól magát.
Hej, az a mandolin! A legeslegjobb barátom! Nem is barátom: szeretőm, oldó–szerem és andalítóm! Hogy megkérgesedtek a bal kezem ujjainak a begyei, amíg megtanultam, hogyan kell szépen zengetni a húrjaidat! Milyen hálás is lettél, amikor már úgy betörtük egymást, hogy kettőnkön kívül senki sem létezett, ha egyszer az ölembe kerültél! Hogy jött elő belőlünk minden nóta, amit hallottunk apánk–anyánk, barátaink, ismerőseink torkából, rádióból, moziban, kocsmában, inasoktól, katonáktól, Kodálytól és Bachtól! Nem kellett neked még a kotta sem.
Ide, ebbe a putriba, meg az előttem álló ismeretlenbe nem hozhattalak el, megértheted! Anya, meg apa, akiknek ketten oly sok szép örömet okoztunk, majd vigyáz Rád. Ha ugyan mindannyian el nem égtetek abban az aggasztó tűzben!
Szóval, a vízhatlan köpönyegében ott szorongattam őt a sorban.
Isti vállát nagy fekete doboz húzta ferdére. Ő a tangóharmonikáját hozta el, amellyel mi ketten, a mandolinommal, soha nem tudtunk szót érteni. Lehet hogy azért is hozta el, mert én vittem azt a selymes, pehely fát, a négyszer két húrjával.
Gerencsér atya már szemlézett. Végignézte a csapatát. Minden tagját ismerte, mert izzó hazafias harsanással a Keriben is ő oktatott a katolikus vallásra. Mindenkinél több csomag volt, de azok többnyire a sárga keramiton hevertek. Nem csoda hát, hogy rögtön megakadt a szeme kettőnkön, akik a szomszéd vágány felől léptünk a sor végére.
– Mi az nálad, Fehér? Csak nem harmonika?
– Igenis, az, tanár úr kérem – válaszolta Isti rögtön, vidáman és gyanútlanul.
Az arc a tábori lelkészi egyenruha gallérja felett színt kezdett váltani. Egy percig szótlanul meredt hol Istire, hol a kemény táskára. Barnasága inkább sötétebb lett, mint vörös. Kezdett hasonlítani a kakas–kékbe játszó fekete székely hajához.
– Nohát, fiam – szólt aztán, alig türtőztetett ingerültséggel –, ezt a szerszámot ugyan el nem hozod! Nem engedélyezem! Sőt, megtiltom!
Isti ijedten bújt ki a szíjból, és koppanva eresztette le a földre:
– Bocsánat, tanár úr! Nem tudtam, hogy nem szabad hangszert hozni. Nekem nem mondta senki – nézett rám ferdén.
– Nem általában a „hangszer” ellen van kifogásom. Hát az mi, Rotek?
– Ez mandolin, tanár úr kérem! – kezdtem éppen olyan ijedten hebegni és kikapcsolni a zsák száján a patentokat.
– Jól van, hagyd. Ezt elhozhatod – enyhült meg, amikor előtűntek a megsárgult csontgombok, meg a színes pántlikák a nyakon. Utóbbiak a kedves kis horvát parasztlányok copfjaiból származtak, részben zsákmányként. – Ugyan ez sem magyar hangszer, de azért nem bánom!
– De most mit csináljak, tanár úr? – szólalt meg Isti igazán kedvetlenül és dühösen. – Haza már nem vihetem!
– Gyere velem!
A harmonikát bevitték a forgalmi irodába. Ott aztán kiderült, hogy Isti váltókezelő apját jól ismerik a vasutasok, s így megígérték, hogy hazajuttatják a hangszert.
Amikor visszajöttek, megállt a kettős sor közepe táján:
– Fiúk! Úgy látom, hogy furulyát, tárogatót és hegedűt senki sem hozott. Mindenki zsebét nem kutathatom át. Ezért még most, idejében közlöm veletek: a tábor során semmiféle harmonikát, így szájharmonikát sem akarok látni és hallani. Minthogy magyar hangszeretek nincs, majd csak énekelni fogunk. Azt is megmondom, miért! Ezekkel a hangszerekkel a németek a mi drága bauxitunkért fizetnek nekünk. Rotek azonban kísérhet a mandoláján, ha tud.
– Mandolin, tanár úr kérem! – igazítottam ki boldogan. De azt már nem hallotta. Azt meg úgy is tudtam, hogy én olyan, de olyan szépen fogok ezen minden olyan dalt eljátszani, amit mi énekelünk, mintha ennek a juharfának nem is olasz módi szerint domborodna a hasa. És az bizonyára tetszeni fog Gerencsér atyának is!
Számomra nem jelentett már izgalmas látványt a vasút mellett kifeszített távíródrótok hullámzása. Eleget bámultam őket nyolc évi utazgatásom során, reggel és este. Alkalom szerint lehúzott ablakból, párába, vagy éppen jégvirágba dörgölt tenyérnyi folton át.
Egy darabig bámultuk a lassan forduló ismeretlen tájat, amely nálunk akkor még teljesen hótalan volt. Feketék voltak a földek, az erdők, és azok a drótok idegesítően emelkedtek és süllyedtek, gőgösen tartva az egymástól való távolságukat. Szinte érezni lehetett átitatott akasztófájuk kátrányszagát. A táskák, bőröndök egymás után mutatták meg a bendőjüket, előkerültek a forralt borral telt kulacsok. Isten bocsá', egy–egy lapos üveg is.
Felébredt a mandolin is, kibújt fekete köntöséből. Szavára a nagy sárga padú szakaszban összegyülekezett mindenki, aki dalolni szeretett.
Isti eleinte duzzogott, mert az ő harsányságához inkább illett volna a haza–utaztatott harmonika. Jó ideig Gerencsér atya is ott támasztotta az egyik csomag–tartó oszlopot. Simára adjusztált zubbonyát kigombolta. Valamelyik laposból kortyintott is egyet, és velünk dalolt:
|
Azhol én elmegyek, még a fák is sírnak, gyenge ágaikról levelek lehullnak. Sír az út előttem, bánkódik az ösveny, Még az is azt mondja: Áldjon meg az Isten! Áldjon meg az Isten minden javaival, mint kerti violát édes illatokkal. Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem, mert az én édesem sírva keres engem. |
Ha nem ez a remek főhadnagyi kosztüm lenne rajta, hanem a fekete reverendája, biztosan nem fogadta volna el a feléje nyújtott snapszot!
A Déli pályaudvarról katonai teherkocsi vitte át a csomagokat a Keletibe. Istivel kettesben vállaltuk a rakodás–kísérés–őrzés feladatát. Örömmel tartottam hom–lokomat a vezetőfülkére támaszkodva a még nem szigorúan hideg szélnek, amit a pesti utcákon az autó haladása csinált.
Úgy látszik, a Keletiben volt az országos, de legalábbis a nyugati végekből való gyülekező. A pályaudvar nagy csarnoka tömve csomagkupacokkal, melyek mellett, hasonlóan a miénkhez, két–három fiú őrködött. Az egyetlen uniform darab a levente sapka. Ez kötelező, akár ellenzővel, akár anélkül.
Egymás után előkerültek a csapatok is a városból. A tömeg láttán, melyben katonák, meg felelős arckifejezésű tanáremberek mászkálnak, eszembe ötlik:
– Naiszen! A Székelyföldön most újra honfoglalás lesz!
Ehhez a tömeghez természetesen szó sem lehetett jól fűtött személykocsikról. Tehervonathoz irányítottak hát, ahol a komfortot vagononként két–két viharlámpa és vastag szalmateríték jelenti. Az elhúzott ajtólap helyén most még az izmos, kifényesedett támaszkodórúd feszül keresztbe.
A szürkülni készülő délutánban egészen másfajta tájkép vonul lassan hátrafelé, mint aminek a képét eddig magunkkal hoztuk. Ez a végeláthatatlan síkság, ahol a vasúthoz közelebb álló néhány fa még sivárabban nyújtogatja kopasz ágait a szürke téli párába, furcsább és lehangolóbb, mint a dunántúli lankás erdő. Sokan vagyunk, akik eddigelé még nem láttuk az Alföldet. Így ez a nyomasztó táj éppen olyan barátságtalannak tűnt, mint Petőfinek az össze–vissza tört hegyvidék. Persze, mi a sima vonalú, szépen egymásba vonuló, lankás dunántúli dombjainkkal valahol középen lehetünk ebben a vitában. Vajon milyen lesz a Hargita, amelynek teteje a szeretőinek állítása szerint a legjobban felhőkben szeret fürödni?
Csakhamar felhúzták a lábaikat azok is, akik eddig az ajtóban ülve lógázták a hidegedő szélben. Az ajtólapokat is behúzták, mert a negyven embernek a résnyire nyitva hagyott ablakok is elegendő levegőt cseréltek. Valaki sóhajtva ült le a szalmára:
– Eh! Tápláljuk a testünket, hogy helyben marasszuk a lelket!
A viharlámpák körbe–körbe lóbálództak a mennyezethez rögzített kampókon. A tehervonat keményen és érzéketlenül csattogott a rövid, hegesztetlen síneken.
Állt a vonat, és hajnal volt, amikor felébredtem. Nem magamtól, álomszálltával, hanem mert a számban valami hideget éreztem. Valami vashideget.
Egy sarkantyú gombja volt az.
Hogyan került ide ez a csizmás katona, aki olyan szép óvatosan a számba dugta a sarkantyúját? Még szerencse, hogy nem olyan recés kerék van rajta, mint a Tarka Regények cowboy hőseinek magas csizmasarkain!
A résnyire már kinyitott ajtón azonban valami egészen friss, tiszta illat áramlik a negyven ember párája közé. Ez hónak a szaga! És hó, Isten bizony, friss hó a vágányok között! A legfelső vékony pehelyréteg még a sínek koronáját is olyan puhán teríti be, mint ahogyan tollfosztáskor otthon a könnyű pihe ülepedett a barna szekrény tagos párkányára. Ha fújtunk, vagy pláne tüsszentettünk, szerteszét repült.
Itt fehérlett már a hó. Pedig sem otthon, sem az Alföld laposán, híre–hamva se volt.
Tényleg! Hol is vagyunk? Néhányan beletapostak a bokáig érő fehér takaróba, amit a vasutasok is megjártak már. Lábnyomaik azonban egészen frissek még.
Azt mondják a fiúk, akik megtiporták már a havat, hogy Kolozsvárott vagyunk. Cluj Napoca! Vajon Mátyás királyt miként szólíthatták a románok? Szobrát mindenesetre nem merték ledönteni. Ezt tudjuk a történelem órákról, amiket az általánosan utált latin mellett a pici, mozgékony Grujber atya tartott.
Most akkor hát itt volnánk a magyar történelem legkellősebb közepén. De a többi vágány üres a tehervonat mellett. A fehér mezőben még feketébbek ezek a valamilyen facsontvázak, melyek vékony gallyaikat a szürke ég felé nyújtogatják. Még az állomás épülete sem látszik sehol. Csak a végtelenül tiszta, tüdőt tágító levegő áramlik át lassan a túlsó oldalról az ütközők, meg a vaskerekek között. Hajnali szellő, és olyan ízt hordoz, ami csak friss hó felett lehetséges. A szállongó vattákra rátapadt a levegő mocska, és azokkal együtt leülepedett a szürke bazaltra.
De jó is lenne megnézni Kolozsvárt, ami most már nem Cluj!
A mozdony felől az egyre világosodó terítő felett feltűnt Gerencsér atya.
– Fiúk! Ez a vonat itt most igen türelmes. A mozdonynak szenet és vizet kell felvennie, meg el kell igazítani a menetrendet is. Bemegyek a városba, szeretném, ha ti is velem jönnétek!
– Megyünk, tanár–khm–főhadnagy úr! Megyünk ám!
A vagonokban már nem aludt senki. A félretolt ajtókon hirtelenében kiáramlott az egész hadsereg. A lehajtott vasrúdba kapaszkodva szaporán huppantak ki a különféle, de síelésre alkalmassá tett bakancsok. Ezt a mutatványt Csoszi, alias Deák tornatanár úr is alighanem elégedetten szemlélte volna. A lábbelik között volt aztán egy magasszárú lovaglócsizma is, krómozott gombos sarkantyúval. Viselője karján hadapródi jelzés.
– No, akkor ez volt az ébresztőm!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nagyszerű benyomást tettek ránk a városnak azok az utcái, amelyeken végigmentünk a központ felé. Éppen olyanok voltak, mint, teszem azt, Kaposvár, vagy bármelyik közönséges város külső részei. Gerencsér atya azonban, aki láthatólag igen itthon érezte magát, olyan iramot diktált, hogy ezen nem is nagyon lehetett tűnődni. Földszintes kicsi, meg kissé nagyobb házak, zöldellően talán szépnek gondolható fák sora maradt az emlékezetemben. Azt hiszem, hogy abban a helyzetben ennél többet nem is nagyon lehetett volna tapasztalni.
Aztán megállottunk a Téren. A művészettörténeti órákból előbukkant Fadrusz János, és megmutatta nekünk, milyen is volt Mátyás Király. Mátyás, aki itt született valamelyik házban, és hatalmas, hűséges ura lett annak a karéjnak, amit elraboltak–ítélkeztek tőlünk. Szenvedő, véres történelmünknek az az alakja, aki hatalmas birodalmában minden nációnak egyforma szabad életet biztosított.
Félkaréjban, némán álltuk körül a szobrot, és bámultuk azt, amit nemrégiben nem lehetett. És ezért Fadrusz mellé odajött a Kormányzó, a legfelsőbb Hadúr képe is, aki országának visszaszerezte ezt az elveszített drágaságot. Pedig az már alaposan meg volt harapdálva, mert még mindig sok román felirat volt látható mindenfelé.
Ott álltunk hát, és felfelé meredt nyakkal éppen olyan némán bámultuk a fenséges alakot, mint ott alul az a négy bronzba öntött alattvaló immár negyven éve.
MATHIAS REX! Óriás atyád tekintete talán ez, amit nagy orrod felett a birodalmadra irányítasz? Méltó is az hozzád, mert ezt a négy nemzetet rajtad kívül senki sem tudta úgy összegyúrni, hogy együttesen legyen belőlük jóízű falat. Mint a héj alatt füstölt csúcsos gomolyatúróé. Különben megtehetted. Ereidben apád–öreganyád révén bojárok vére is bujkált, s okosan, nem átallottad a magad híveivé tenni a román urakat is. Csináltál a kenézekből magyar nemeseket, s elfogadtad Drakulfia Vlad rettenetes szolgáltatásait.
Ez a négy bronz alak itt alattad békességben bámul fel rád. Kettő a zászlóidat szorongatja: azok a székelyek, meg a magyar vitézek. De ha te az igazságodat magaddal viszed a sírba, mint apád a hatalmas lelkét, ez az oláh rögtön nekiesik mindkettőnek! A negyedik, a szász, meg becsukja a kapuját, és csak sunyít, mert tudja, hogy ő már soha nem csinálhat itt német birodalmat. De a kapuja alatt egy kis rést azért nyitva hagy, hogy begurulhassanak rajta azok az aranyak, amiket a másik három a csizmájával, meg a bocskorával szerterugdos ennek a kincstárnak görbe útjain.
Hát, látod, Uram Királyom?! Meghaltál, s odalett a béke! Igazság meg csak az emberek lelkében lehetne, ha akarnák.
De azért jó, Uram, hogy itt ülsz a magasban királyi paripádon, s díszleted a Szent Mihály templom gótikus íveinek oszlopsora. Itt, alattad, igazán el lehet gondolkozni azon, hogy jogos volt–e levágni az oláh parasztok tüsző alól kilefegő gyapjúingét!
Gerencsér István hittanár, a hollócsillanó hajú székely tábori pap, most odalépett a szobortalapzat elé. Látszott rajta, hogy tele van szóval, de nincs lélegzete. Messziről is meglátni azt, ha valakinek könnyes a szeme. De az el–elakadó hangjából is érezni lehetett a megrendülését.
– Fiúk! Ne haragudjatok! Én nem messze innen, Csík megyében születtem. Ez a város, ez a szobor, ez a nemzet, a Mátyás nemzete volt a nevelőm. Itt öltöttem fel a fekete reverendát, és alatta maradt a székely lelkem, amit nem lehet levetni, eldobni, elragadni hagyni.
Akik ide a Kárpátok hegygerincein belopakodtak, azt mondják, hogy övék ez a föld. De azért ezt a szobrot még Trianon után sem merték ledönteni. Láthatjátok, hogy Mátyás urunk, a diadalmas magyar, ebben a félkaréjú hegy–öbölben, most is itt hordozza körbe tekintetét, ahol az ezer éves magyar fajta vert tanyát. Azóta azonban, hogy Szvatopluk azt a marék földet Árpád elé emelte, kerültek ide idegenek is. Grujber atya történelem óráiról tudhatjátok, hogy a Mátyás előtti nagy magyar király, IV. Béla, a Keletről jött veszedelem után a Kárpát–medence elpusztult népét mindenféle mással pótolta. Belgium határáról németek, Szlavóniából szlávok kerültek az ősi honfoglalók ivadékainak holttestei fölé. De csak a román mondja azt, hogy itt lakott már akkor is, amikor magyar őseink megszerezték ezt a földet. Közöttetek is alig van olyan, aki felmenőkben eredeti magyarnak vallhatná magát. Ereitekben német, szláv, kun keverék vér áramlik.
Árulkodnak a neveitek is, még ha magyarul is vannak írva. Tudom, hogy azért mindannyian olyan magyarok vagytok, mintha ősötök a Hét Vezér valamelyike lett volna. Szívetek, nyelvetek magyar, még ha eredeti nációtok gondolkodásmódját hordjátok is magatokban.
Én azért jöttem el veletek – mondhatnám, hoztalak el benneteket –, hogy saját szemetekkel lássátok, milyen az az Erdélyország, ahol a magyar a legmagyarabb maradt. Trianonban mégis leszakították a nemzet testéről.
Mátyás király korában nagyjából békességben élt együtt a négy náció: magyar, székely, szász és román. Akkor is nehéz dolog volt ez, de a király tekintélye és diplomáciája azért megoldotta ezt a kérdést. Hanem a románnal csak addig lehetett békességben együtt lenni, amíg össze nem omlott Mátyás dicsőséges épülete. Grujber atya mesélt nektek arról is, hogy abban az időben, amikor a nemzettipró nagyhatalmak kerekedtek a világ fölé, a román még Erdéllyel sem elégedett meg. Még Budapestre is betörtek, és maguknak követelték. Mátyás szobra azonban akkor is itt állt rendületlenül. Tudta, hogy az nem maradhat úgy!
A tanár felemelt keze remegés nélkül mutatott a felmagasodó nagyszerű alakra.
– Kormányzó Urunk szétrúgta azt az átkozott Trianont! A Felvidék után visszaszerezte a Délvidéket, és most ezt a drága, magyarnál–magyarabb Erdélyt is. Én itthon vagyok most, fiúk! Ti is, mert ti is magyarok vagytok. Hazajöttünk, fiúk! – intett felemelt karjával tovább, kelet felé. – Mindjárt indulunk a Hargitához! Azon túl laknak a székelyek. A tiszta székelyek, akik az én népem, vagyis akinek én – fekete reverendásan –alázatos fia vagyok. Ti pedig most már ne aludjatok. Figyeljétek ezt a csodálatos vidéket, ahol a dombok oldalában sok helyütt láthattok kobaltkékre meszelt kunyhókat és házacskákat. Úgy nézzétek őket, hogy azok románok hajlékai.
Tizenegy óra körül jár az idő. Az állomáska homlokzatán tábla: Csíkszentkirály.
Úgy látszik, igen pici hely ez ahhoz, hogy a románok méltónak tartották volna kiragasztani a maguk magyarosra tekercselt nevét.
Két vagonból szállt ki a társaság. A harmadikból a fehérre mázolt sílécek, tábori üst, mindenféle zsák, láda és egyéb cókmók került elő.
A piros, hézagolt téglás állomásépület előtt rezesbanda recsegteti ragyogóra súrolt sárga szerszámait. A csomagok kézben, vállon, fejen és nyakon, mellettük egy pár kőrisfa síléc.
A rezesbanda érkezésünkkor a hóra teszi fényes szerszámait, és más székely fiúkkal együtt, ölel–csókol minket.
Lányok is vannak ott. Azok nem csókolnak, de a szemük ragyog valamitől, és ettől mindannyian szépek.
Talán tényleg hazajöttünk?!
Mindjárt megszakadok! Már legalább tíz perce jövünk ezen az istentelenül síkos úton. Mire egyet sikerül előre lépnem, kettőt hátra csúszom! Síkos jég a letaposott út, a bakancsom talpán lapos–fényesre koptak már a csigaszegek. Bal kezemmel vállamon az összekötött fehér sílécet tartom, mint ebben a kincstári alakzatban mindenki. A jobb vállam azonban – úgy érzem – mindjárt leszakad. Az örökös csúszkálást csak az azon tartott olajkarton bőrönddel tudom valahogy kiegyenlíteni. Éppen emiatt odavan már a csuklóm is.
Furcsa! Ugyanaz a bőrönd most itt hever a lábamnál, és őrködik, hogy a törekes szalma le ne folyjék alólam.
A rezesbanda, úgy látszik, csak egyetlen darabot hozott magával repertoárjából. Amióta itt menetelünk, de inkább csúszkálunk, tizedszer is ugyanazt a bakancs alá valót fújja, ami száraz úton talán még helyénvaló is lehet. Isti azonban egyszer csak odaszól:
– Te! Nem ismerős neked ez a dallam?
– De! De ismerős! Csak nem tudom, honnan.
– Nem emlékszel? Amikor Kálmán bácsi itt volt Amerikából, ő énekelte ezt a dallamot! Csak az ő szövege az volt, hogy „glóri–glóri–halleluja”.
– De! Most, hogy mondod, emlékszem. Csakhogy ezek most itt azt énekelik, hogy:
|
Hetvenéves öregapám most házasodik, összeveri a bokáját, úgy ugrándozik! Gólya, gólya, sárgalábú gólyamadár. |
Isti kezében nincs csomag. Meg, ahogy a leszakadni készülő vállam felett körülnézek, sok másnál sincs.
A rosseb! A vendéglátók viszik azokat a szakasz mellett az út menti kemény, de borza havon, ragyogó arccal. Tőlem nem vette el senki ezt a rohadt bőröndöt, és a hónom alatt még a fekete tokos mandolint is szorítanom kell! Ez a rezesbanda pedig talán már huszadszor házasítja meg a hetvenéves öregapját! Az istenit! De messze is van ez a falu a civilizációtól! Isti pakkját egy lány viszi a sorunk mellett!
A két vagon mintegy negyven fiúja az iskolában felterített friss szalmán kapott helyet. Vastag a szalma, és héjas vörösfenyő rudak kerítik, hogy törekje nehogy szétterüljön.
Annak a szalmának másfajta szaga volt, mint ennek itt. Az zabszalma volt.
Az iskola gyalogkapuja mellett alacsony kútkáva. Van felette gém is, de a vizet úgy is el lehet érni, ha valaki kicsit jobban belehajol a vödörrel. Borvíz. Gyöngyözik, ha megrázzák. Mindenki önfeledten issza le magát, míg meg nem telik vele.
A falu felé lejtő nyugati domboldalon letapostuk már a hatvan centis szűz havat.
A vendéglátó mezőn elferdített bokákkal tanultuk a hóekés lesiklást, miután egész tehetségesen tudtunk már esni. A meredekebbje egyre változó bordázatot kapott, ahogy oldalazva újra meg újra kapaszkodtunk felfelé, hogy lecsúszhassunk csaknem a falu legszélső házaiig.
Az elvackolódás után Gerencsér atya nem késlekedett. Már a második napon megkezdte a sízés rejtelmeinek oktatását a gyönyörű, mély havas domboldalon. Az eligazításkor mokány, mozgékony katona állt mellette, sízéshez adjusztált egyenruhában. Fején zöld ellenzős, kackiás Bocskai–sapka, egyetlen kis szál fekete, kunkori kakastollal díszítve. Tudtam, hogy az a sapka a határvadászok viselete. Bal karján ezüst csíkok jelezték a rangját.
Valahogy nagyon ismerősnek tűnt előttem. Hol a fenében is láthattam már őt?! Aztán egyszerre a homlokomra kellett volna csapnom:
– Megvan! Tegnap hajnalban ez a fickó cucliztatott meg a sarkantyúja ízletes gombjával! Csakhogy a szemem akkor alig futott feljebb a csizmánál. Hogy ezek a határvadászok mit nem csinálnak!?
Lenk András karpaszományos szakaszvezetőt Gerencsér Agya síoktatónak hozta magával.
Meg kell hagyni, mindketten remekül csinálták. A harmadik napon a simára csúszkált terepen hóekében hosszan kígyózott a sor, s a bukfenceket inkább már a támasztott krisztiánia idézte elő.
A falusi legénykék már az első botladozásoktól fogva ott rajzottak körülöttünk. Apjuk, vagy talán saját maguk faragta rövid léceik, amelyeket korcsulának hívtak, spárgával voltak a csizmácskákra kötözve. Szerintem a talpuk vakszot soha az életben nem látott. Talán a mézpörgetéskor szerezték be a szükséges kenőanyagot.
Combjukra feszülő szőttes, többnyire hurokra–hímzett nadrágjukat harisnyának nevezték. Miért is kellene ezen megbotránkozni, ha mi meg zoknit mondunk a mi harisnyánkra?
Ebben a szerelésben, rövid bekecseikben, úgy száguldoztak körülöttünk a fehérség tetején, mint fekete fia–ördögök. Viharos vihogással csapkodták a combjukat, amikor kalimpáló, összeakadt lécekkel–botokkal fröcskölve fürödtünk a hóban.
Nyugodtan tehették, mert botokat sem használtak.
A hadászat zsargonjában szólva, felvettük már az érintkezést az „ellenséggel”, azaz a csíkszeredai táborral is. Alighogy betörtünk az egy nyomon való botozás fegyelmébe, Gerencsér atya máris járőröket szervezett. Két–, három–, négytagú csoportok indultak eleinte csak közelebbi hegyoldalak, erdőnyiladékok felé, ahol a hó annyira mély és por volt, hogy egyes helyeken derékig lehetett benne gázolni. Ott mit sem ért a síléc, mert az sem maradt meg a tetején.
A nagyobb lélegzetű portyákat a ta... főhadnagy úr, vagy Lenk András vezette, akit egyébként „szolgálaton kívül” alig lehetett a csoport körül látni. Alighanem ő intézte az ellenség kiképzését is.
Mindenesetre aligha lehetett véletlen, hogy az egyik alkalomkor egy négytagú különítmény a hatalmas fenyőerdők mélyéből Csíkszereda látóhatárában bukkant elő. És az sem, hogy váratlanul honvéd egyenruhába öltözött népség szivárgott körül a hóból kifeketedő fatörzsek között.
A játékszabályokban az is szerepelt, hogy az elfogott „ellenség” addig marad hadifogoly, amíg a saját hadsereg ki nem szabadítja. Addig azonban pincében elzárva, vagy megkötve kell őrizni, de joga van megszökni is, ha tud.
Érthető tehát, hogy a járőr lelkét vesztve próbált kiszabadulni a túlerő gyűrűjéből. Lecsatolták a léceiket, mert azok miatt a mély porhóban szinte lehetetlen volt a menekülés.
Hullára fáradtan, latyakosra izzadva, borókabokroktól megtépett ruhában érkeztek vissza, s még Brabács is, akit pedig mindegyikünk elnyűhetetlenül szívósnak ismert, szavát vesztve zuhant a szalmára.
Gerencsér atya nagyon komolyan fogadta a jelentést. Markáns szája szögletében azonban valami kis mosoly is húzódott, és csak annyit felelt:
– Jól van, fiúk! Remek!
A Hargita, meg a Csíki–havasok közötti fagyzúgban az alatt a néhány nap alatt jó csomó szép emlék született, amit soha, de soha nem lehet elfelejteni.
Többek között az is, hogy mi valóban elfogtunk két fickót a szeredaiak közül. Nem volt nagy dolog, mert ők inkább csak eltévedtek, mintsem, hogy szándékkal közelítették volna meg a már ismerős erdeinket.
Csakhogy mindkettőjüket ismerte valaki közülünk hazulról. Inasok voltak, egyik a Bicskagyárban, a másik a Fischer és Bäder vaskereskedőnél. A legfontosabb pedig a hírhedett vásottságuk volt, amivel rendszeresen keltettek félelmet a Népmozi nézői, vagy a Sétakertben gyanútlanul szórakozó emberek között.
A fogságba esést egészen flegmán fogadták, csak a körletbe érve bukott elő belőlük az ismert durvaság és erőszakos viselkedés.
Meglepődve tiltakoztak tehát, amikor kissé szorosabbra húztuk a csuklójukon, meg a bokájukon a bőrszíjakat, s a terem közepén a szalmára löktük őket.
Most itt feküsznek összeszíjazott kézzel és bokával a zabszalmán, és nyögnek. Borókapálinkát azért kapnak időnként, teával kissé meghigítva.
– Na! Ez mi?!
A disznók nyugtalankodnak az udvar hátsó sarkában, a boronafalú ólban. Vernyognak, röfögnek, és löködik a gerendákat. Mi a fene érte őket?
Hátunk közepéről lekapjuk a kurtacsövű Mannlichert, és odaóvakodunk a derengő sötétségben. A hó nem ropog a talp alatt, mert nincs csikorduló hideg, és különben is laposra van már tiporva.
A puska, öt igazi éles tölténnyel, minden éjszakai őrnek kijár.
Itt minden kerítés vörösfenyőből van. A fa édes gyantaillatot tart maga körül minden enyhe éjszakában. Ezt érezzük mi is, amikor a csőretöltött, kibiztosított fegyverrel áthajolunk a hegyesre faragott lécek felett. Az is eszünkbe jut közben, hogy ez a kurta karabély akkorát tud lökni, mint egy szarvasbika. Cziffra Lacit mindenesetre úgy lelökte egyszer a lőpadról, hogy a kulccsontját be kellett gipszelni. Azt mondta a tiszthelyettes úr, hogy Laci a hibás, mert a tusa lapját nem szorította elég jól be a válla gödrébe.
Igaz lehetett, mert én is lőttem már azzal a karabéllyal. Lökése felért a lórúgással.
A kerítés az innenső sarkon csatlakozik a boronaólhoz, a disznók pedig a túlsó sarokban morognak, és dobognak. Az áthajoláskor megnyomott kerítés csikorduló hangjára – meg talán a szagra is – nagy hirtelen két fekete árnyék válik el az ól mellől, és a kerítés nélküli mező mély havát öles ugrásokkal hágja meg.
– Farkasok! Igazi farkasok!
Biztosan azok, bár még egyikünk sem látott szabadon csikaszt. Az ólomszínű éjszakában gyors egymásutánban két kurta, visszhangtalan dörrenés. A narancsszínű lángok irányában azonban egyik árnyék sem torpan meg. Mire a lökéstől megrendült egyensúlyunkat megtaláljuk, és a cső elé újabb töltényt engedünk feljönni, a világító hóban néhány gyümölcsfa fekete sziluettje, meg egy ház sarka mögött eltűnik a két állat. Annyit azért tettünk, hogy a csattanó lövésekkel felvertük a kutyákat. Most legalább halljuk is, hogy mekkora nagy ez a falu, vonyítással és csaholással beszélnek egymással, és adják hírül, „azok a leventék aztán igazán jó lövészek!” S ahogy hamarosan elül a kutyazaj, az Olt felől, igen–igen messziről a felhők között még egynek sokáig ideszűrődik az ugatása.
– Talán arra szaladtak el az ordasok?
Gerencsér atya hamarosan előkerül. Jelentünk. Elemlámpa. Nyomolvasás. Valóban farkasok voltak.
– Kérem az üres hüvelyeket!
A csíkszeredaiak miatti állandó készültség belső feszültségeket okozott. Eddig, háttal a fehér falnak dőlve, csak úgy, magamnak pengettem a mandolint:
|
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek.
Búval és bánattal kizsinóroztatom, sűrű könnyeimmel kigomboztattatom. Fúdd el, jó szél, fúdd el hosszú útnak porát, hosszú útnak porát, az én szívem búját. |
Titokban meglazítottam a mellettem fekvők kezén–lábán a szíjakat. A gyerekek őrjöngve dobálják egymást összegyűrt harisnyagombócokkal, szalmával tömött fejvánkosokkal, meg isten tudja, mivel. Magam is féloldalt fekszem a foglyok mellett. Húrjaival a szívem felé, ölelem ezt a drága, sárga–fekete csíkosra politúrozott hársfát. Ellanyhultam. Bár ne tettem volna!
A túlsó sarokból egy fél vöröshagyma kél szárnyra. És hát, hol is szálljon le? Hát a mandolin domború hasának közepén! Reccsent, és beszakadt a fa. Hátracsuklott a karcsú nyak, a négyszer két húr ráfeszült a legfelső pálcára. Fuccs a zengő hangnak, de fuccs a diadalmas csíki hangulatnak is! Kaptam érte egy szép kövér félhagymát, amit máskor igen, de most nagyon nem szeretek.
Ezen az éjszakán eljöttek a szeredaiak, visszaszerezni a foglyaikat. A soros őrök ma nem kaptak éles lőszert a Mannlicherekbe, de éjfél tájban a riasztó dörrenések mégis keményen hasították széjjel a falu megülepedett csendjét.
Természetes, hogy ez a támadás a két parancsnok között jó előre meg volt beszélve. Az már nem volt természetes, hogy a két fogoly velünk együtt rohant ki a kapun, mivel elég jól meglazítottam a kötéseiket.
Kavarodás, birkózás és verekedés, előbb az udvaron, majd a jégre taposott utcán is. A feketeségben nem tudta senki, hogy kivel veselkedett össze. Csak akkor nézhette meg, ha felrepült egy–egy világító rakéta, és lobogó fényt vetett az összekavarodott tömegre, meg a székely tornácokról figyelő falusiakra.
Két árnyékot azért mégis meg lehetett különböztetni az üvöltő tömegben, mert azok szava parancsnak hangzott. S az mégis más, mint a hentergő harcosok zaja: Gerencsér atya, meg a támadó akció parancsnoka.
Valaki közvetlenül a szeredai katona–árnyék füle mellett lőtte ki a vaktöltényt. A csattanásra jól irányzott ökölcsapás, meg egy hatalmas ordítás volt a válasz:
– A jó k... Isten...
Ilyen szép kerek, magyar káromkodást ember ebben a honban csak Jutason sajátíthat el.
Ott álltam a közelben, s jól láttam, hogy Gerencsér atya megmarkolja a katona köpenyét a mellén. Ő is ordított:
– Tudja mit, szakaszvezető? Az a jó k... Isten magát...!
És közben tudtam, hogy arca most bíborvörös, míg magából kikelve löködi és ráncigálja azt a katonát.
– A hadijáték lefújva! Értette, szakaszvezető?! Azonnal indulás vissza!
Sípszó, aztán csend. Sorakoznak a fiúk, és az emelkedő úton indulnak Csíkszereda felé. Húsz kilométer.
Azon tűnődtem, hogy a tanár úr kinek, hol és mikor fogja meggyónni a pap léte miatt a legszigorúbban latba eső káromkodást. De hát, ezt hiszem, neki azt nem is kellett. Elég lehetett a szigorú önvizsgálat, meg a saját magára kiszabott penitencia.
Valaki még a takarodó előtt, hat kulacsot talált az iskola takarítószeres kamrájában. Ha nem következik el az a szerény jutasi kiszólás, alighanem abból lett volna a békepohár. Így azonban három azonnal elkoboztatott. A másikak azonban szorgalmasan jártak körül, fél méterrel a fekvőszalma fölött. Középről Gerencsér atya szólt:
– Most játsszál valamit, fiam, azon a mandolán!
– Mandolin, tan... főhadnagy úr, kérem! – s szomorúan mutattam fel a selymes jószág behorpadt hasát, összerogyott húrjait. – Ezen én mostanában már aligha játszom!
Hárman–négyen egy fényes délutánon nekivágtunk a kelet felé eső határnak. Szelíd dombok emelték szabályosan arrafelé a hátukat. Simán, s nem úgy, mint ahogy a macska domborítja fel a derekát, ha kutyát lát. A hó változatlanul szép mély, szűzfehér és puha volt, úgyhogy a lécekkel úgy meneteltünk, ahogy azt a józan ész is tanítja: az első töri a havat, a többi annak a sínyomán. Aztán menetsorrendben váltás. Az eddigi első a sor végére áll. A tüdőnket a hómező feletti tisztább–már–nem–lehet langyos levegő tágította. A lelkünket meg az a tudat, hogy a magunk akarata szerint ott menetelünk, ahol magyarnak ezer esztendeje járni lehetett, csak huszonnégy éven át nem.
Nem is vettük észre, hogy a fény a nyugati égbolt – talán vékonyabb – felhői felett lassan tompábbra váltott. S akkor beleütköztünk az Oltba. A talán hat–nyolc méter széles vizet jég takarta, és nem látszott valami vastagnak. A léceknek, meg az egymásba csatolt derékszíjaknak köszönhetően szerencsésen át is keltünk rajta.
Olt, a legendás folyó! Hirtelen szakadt partjai alig látszottak messzebbre egymástól, mint otthon a Princi, az ásott csatorna partjai, aminek mocskos vizét annyiszor megúsztuk. Ennek azonban még a jege is azt mutatja, hogy város maszatja nem szennyezi. Vagy ha van is valami kevés benne, az Szeredától idáig el nem ér.
Felkapaszkodtunk az agyagszakadékos partján, és az úttalan szelíd dombok oldalain–tetején törtettünk fel és le. A puha, mély hó miatt lefelé sem siklott a léc. A viharkabátok alatt kiütköző izzadtságot inkább érzékeltük, mint a Hargita vonulata mögött eltűnő napfényt.
Ránk szakadt a csíki fekete éjszaka. Már nem tudtuk, merre járunk. S ahogy ilyenkor az lenni szokott, annak fogadtunk szót, aki a leghatározottabban intett, arra!
Az éhséget még nem éreztük, szomjúságra meg ott volt az az irdatlan sok friss hó. Valahol, úgy fél jobbra, egyszer csak mintha világosabbnak tetszettek volna a felhők. Ez a fény a földről verődik vissza! Az csak Csíkszereda lehet!
Kicsit mentünk még, s egy kis erdő széléről valóban egyenesben láttuk meg néhány utca gyér csillogású lámpáit. Lenn a laposon, légvonalban legfeljebb másfél kilométer.
– Gyerekek! Iszkoljunk innen, mert még úgy járunk, hogy elfognak bennünket!
Vaktában hátra arc az erdőcske ritkás szélén. A fekete ég alatt tájoló, lámpa nélkül loholtunk visszafelé. Nem is tudom már, hogyan kerültünk ismét át az Olton, végül rátaláltunk a jeges kocsiútra, amely aztán Szentkirályra visszavezetett minket.
Reggel fedeztem fel a sarkamon a nagy vízhólyagot, ami ráadásul el is posszant. Bakancsomat még otthon jól kipreparáltam benzinben oldott sztearinnal. Csakhogy, ha jól sikerül az impregnálás, akkor kifelé sem jön semmi a bőrön át. Én legalábbis a dunsztnak tulajdonítottam azt, hogy csúnyán összegyűrődött a kapcám, amit különben apám gondos oktatása nyomán igen szakszerűen fel tudtam tekerni. Vagy talán mégsem?
A kihallgatáson ott álltam hát a sorban, ahol a gyengélkedőnek állnia kellett. Jelentettem a vízhólyagomat.
– Mutasd, fiam!
Nyögve húztam le a befűzetlen bakancsot. A harisnyánál már nyögni sem tudtam, csak csikorgattam a fogamat.
– Hát ez bizony csúnya! De azért meggyógyul ám!
Néhány leventetábor után tudtam azt bizony magam is. Egyik sem múlott el hólyag nélkül, és szerencsés eset volt, ha nem az orvos tépte le a bőrt róla. Azt pedig csak úgy lehetett kikerülni, ha az ember nem is jelentkezett gyengélkedőre vele.
– Sajnos, így holnap nem jöhetsz a Hargitára.
Kicsit gondolkodott, s szép hollófekete haja alatt összeráncolta a homlokát.
– Legalább el tud jönni a szakács. Úgyis morgott, hogy ő soha sehova nem jöhet velünk. Te meg megfőzöd a vacsorát.
– Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, én nem tudok főzni!
– Sebaj, fiam. Majd a szakács elmondja, hogy mit kell tenned. Végeztem!
– A rosseb! Ha tudtam volna ezt a Hargitát, nem mentem volna el csavarogni abba a sötét éjszakába! – füstölögtem magamban.
A csíkszentkirályi történet „utolsó vacsorája” utolsó ebéd lett. A második vasárnapon, a tábori mise után karonfogtak bennünket a falu fiataljai:
– Gyere hozzánk a barátoddal!
Isti karjába az a lány karolt, aki a bevonuláskor az út mellett hozta a csomagját. Etel. Etelka. Nem igen lepődtem meg, mert láttam, hogy a bíró lánya, a kedves kis barna töltött galamb, meg Isti szeme már összekapaszkodott. Inkább csak csendesen irigykedtem, mint ahogy mindig, ha láttam, hogy valakinek lett szép szeretője. Nekem meg soha, egy sem.
A bíró háza a faragott kapu felett magasan, hátsó felével félig a dombba süllyesztve nézett a falu felé. Ott, ahol a főutca, azaz a szeredai út, egyet gondolva, hirtelen bal kéz felé tűnt el, másik falusi út ágazott el jobbra.
Domboldalról, a föld színéről léptünk a külső tornácra, ami aztán úgy futott előre a „héj” alatt, hogy a vakító fehér homlokzatnál emelet volt már. A hó és a fal világosságában élesen rajzolódtak ki a faragott lécek, oszlopok és szemöldökök körvonalai. Mint amikor valaki nagyon kemény tónusú fényképet készít. Jó volt egy kis erőlködéssel a finom mintákra és színekre kényszeríteni a figyelmet.
Falusi fiúk vagyunk. Így hát a beköszöntés a tisztességben nem okozott semmi hiányt. A falu, az falu. Lehet horvát, magyar, vagy éppen székely. Az egymás és az egymás otthona iránti tisztelet mindenütt ugyanaz.
A gazda alig testesebb, mint apám. A bajusza is olyan, csak a szájzúg mellett merészen kissé lekanyarodik. A házban lengedező illatokból ítélve készen várt már az ebéd. Előtte azonban illett megszemlélni a gazdaságot. Jó volt, hogy nem kellett sok mindent megmagyaráznia. Ott is megköpködték a malacokat, amikor benéztek a futkosóba, s óvakodtunk úgy dicsérni őket, hogy meg is hallják. A libák most kevesen vannak, mert az őszön egyszer csak elszálltak az Oltra, és nem jöttek haza. De tojást, meg hétköznapi húst ad ez a sok tyúk is, ami a kiszórt ocsú felkapkodása közben egészen laposra taposta a havat.
A hatalmas tölgyfa asztal pirossal hímzett lenvászon terítőjén gőzölög már a leves. Sötét arany színe arról árulkodik, hogy alighanem kacsából készült. A fazék–ban vastagon leülepedve cérnák–cérnájatészta, ami a merítőkanál tövére kapasz–kodik.
– No, akkor tessék! Üljünk asztalhoz – invitál a gazda, míg a nála jóval teltebb háziasszony, karját leeresztve, szótlanul áll a belső átjáróajtó mellett. Akkor szólal meg, amikor látja, hogy az ura zavartan áll a szék, meg az asztal között:
– Otthon szoktak maguk imádkozni evés előtt?
Isti már majdnem leült. Megrökönyödve egyenesíti ki újra a derekát. Gyorsan körülnéz: nincs–e ott Etelka is. Nincs.
Nekem meg gyorsan eszembe jutnak a nagyszüleinknél együtt elköltött remek–egyszerű vasárnapi ebédek.
– Persze, hogy szoktunk – s csak gondolatban tettem hozzá, hogy elvétve.
Ő is odalépett a székéhez, várakozóan nézett az ajtó felé. Etelka akkor fordult be rajta, s tálon hozta a leves „vastagját”. Amint letette a fazék mellé, s ő is elfoglalta a helyét, megkönnyebbülve szólt a gazda:
– Akkor imádkozzunk: Édes Jézus, légy vendégünk,/ áldd meg, amit adtál nékünk./ Ámen.
Most már rám is rámjött a dermedés. Láttam, hogy Istinek is eszébe jutott már ez az asztali áldás.
– Furcsa, Bálint bácsi! Éppen mi is ezt imádkozzuk otthon.
– No, az derék. Akkor jó étvágyat!
Ez a leves nem enged beszélni. Azt hiszem, evés közben itt még annyira sem illik, mint otthon. Csak akkor esik újabb szó, amikor a főtt húsra rákerül a fok–hagymamártás. A kacsa bordáit akkor már lehet kapirgálni, s egyet–egyet szólni is:
– Azt mondják, felétek igen hasonlít az ország az ittenihez.
– Hasonlít. Csak Hargita, meg Gyergyói–havas nincs. De a dombok éppen ilyen szelídek, és sok hasonló erdő is van.
– És Zala, meg Vas megye szélén székely származású nép lakik – szólt Isti.
– Hallottam. Azok innen mentek el. Határőrnek. Mert mi is azok voltunk itt.
A ropogós pirosra sütött récedarabok mellé párolt köleskása került, amit azonban csak nagy nehezen sikerült azonosítanunk. Melléje tálban valami piros kis bogyókból készült szósz, melyből a gazdának, meg nekem merített a színesre írott cseréptányér szélére a bíróné. Istinek azonban Etelka löttyintett a kása tetejére jókora adagot, kikapva anyja kezéből a fakanalat. Az istenit, Isti!
A virágba borult irigységet azonban elfeledtette a pecsenye–köles–áfonyamártás együttesének soha nem ismert remek íze.
A fanyarkás bor első–második pohara már oldozgatta a nyelveket is.
– Hát, Bálint bácsi, az igaz, hogy Zalában, meg Baranyában is él székely eredetű népesség. Csakhogy azok nem innen kerültek oda – mondtam.
– Hát hanem?
Hanem az itteni székelység került valahogyan onnan ide. Igaz, határőrnek.
– No, fiam, ilyent aztán ne mondjál! – horkant fel. – Mindenki tudja, hogy a székelyek a hunok utódai. Régebben itt vannak, mint a magyarok. Hogyan kerül–hettek volna hát a másik végről ide? Aztán honnan veszed te ezt? – vonta össze ráncba a homlokát.
– Honnan vesziii? – szólt közbe rám nézve Isti. – Ezeknek így tanítják az iskolában. Mégpedig papok.
– Papok?! – botránkozott meg Bálint bácsi. – Hogyan taníthatnak ilyesmit papok? A miénk azt mondja, amit én mondtam. Mondd, fiam, te magyar vagy?
– Persze magyar! De ha nem volnék is, a székelyek tiszteletéből az sem vonna le semmit. Különben hogyan érti, hogy magyar?
– Hát, vér szerint – s arca kezdett egészen kipirosodni.
A két nő, meg Isti is, kelletlenül hallgatták, mint terelődik hamis útra a beszél–getés. A bíróné változatlanul ott állt ura mellett, köténye korcába dugva a kezét. Etelka Isti vállára támaszkodott, engem pedig elkapott az ördög:
– Vér szerint is van bennem valamennyi magyar. Igaz, nem sok, mert csak Istiével közös öreganyánk nagyapja volt Németh nevezetű. Az is birkákat terelgetett, számadó juhász volt. Annak meg valamelyik őse, a neve után ítélve, ugyancsak aligha volt olyan eredeti magyar, mint a székelyek. Az apám két felmenő ága közül egyik horvát, a másik meg sváb volt. Ebben az Istiben meg még több a szláv, mert kevesebb benne a német. De azért ez nem jelent semmit. Mi talán még jobban magyarnak érezzük magunkat, mint azok a székelyek, akik esetleg románokkal, vagy szászokkal csináltak családot!
Bálint bácsi most már állt a széke mellett.
– No, fiam, akkor már tudom, hogy mért van veszendőben ez az ország!
Indult volna kifelé, de felesége elkapta a karját:
– No, Bálint! Azért az mégiscsak úgy van, hogy a népek igen összekeveredtek! Mégis mindig veszekednek egymással. Aztán meg... vendégek...
– De még olyant, hogy a székelyek... – ült vissza a bíró.
– Igaz is! – szólt közbe Isti. – A te Grujber atyád igazán taníthatna kisebb hülyeségeket is!
Isti azért nem a gimnáziumba iratkozott, mert haragudott a papokra. Akárcsak az apja.
– Gyere ki velem, Etelka, a ház elé!
Kimentek. Mi ott maradtunk hárman, szótlanul. A piros szósz maradványait bámultam a tálban, és bántott a lelkiismeret, hogy elragadtattam magam.
– Ne haragudjon, Bálint bácsi! Nem akartam megbántani. De Isti nem tudja, hogy Grujber atya mást is tanított. Azt, hogy bárhol is voltak a székelyek, azért ők maradtak a legmagyarabb magyarok – a szemem sarkából láttam, hogy felemeli a fejét. – Aztán meg azt is, hogy ha ebben az országban nem vált volna minden más náció is magyarrá, akkor ez már nem is volna. Székely sem volna. Se itt a végeken, se ott, Zalában, a Szegeken. De még Baranyában sem, ahol se szeg, se vég nincs. S igazán nagy örömmel jöttünk ide, pedig talán egyikünkben sincs az ősi vérből egy csepp sem.
– Hát az úgy is van! – helyeselt az asszony is. – Aztán most is mindegyikünknek egy az ellensége. Barátja meg nincs egy sem. Hát nekünk nem szabad veszekedni!
Alighanem Bálint bácsi is belátta e szavak igazságát, mert lassan felállt, és csípőre tett kézzel megnyújtotta a harisnya alatt a derekát.
– No, jó! Lehet, hogy van valami igazad. Mi mindenesetre szeretettel fogadtunk benneteket. Meglehet, egyszer talán a mi gyerekünk is elmehet oda, hozzátok, megnézni, mi is van azokon a Szegeken!
Bálint bácsi nem képzelte akkor, hogy gondolata a jövő valóságára mutat. Azt meg még kevésbé, hogy hogyan...
Amikor előrementem a völgyre néző „emeleti” tornácra, az ölelésből kibon–takozó Isti éppen azt mondta a szép töltött leánynak:
– Várjál rám, Etel! Visszajövök hozzád... és itt is maradok!
Ő meg úgy gondolta...
A vaksi ablaküvegek belsején patakocskákban folyt a pára lefelé, közöttük szabálytalan, hosszúkás matt mezők maradtak. Elég világos hajnal volt már, amikor kívülről valakik jó keményen megdöngették az ajtó fáját, s az egyetlen ablak rámáját:
– Ébresztő! Fél óra múlva sorakozó a réten!
Amikor felriadt a döngetésre, két tenyere még mindig a feje alatt volt. Álmában is sorra vonultak előtte a székelyföldi víziók a nehéz, fekete párában. Nem tudta, mennyit aludt, elalvás előtt mi volt az utolsó kép, s a fáradt álomban mi volt a képzet. Ezen azonban most már nincs idő gondolkodni, de a fagytól ropogós fűvű réten még mindig alig tudott szabadulni tőlük.
Most ott álltak azokon a hullámos dombocskákon, ahol a hajnali dér fehérre festette a megfáradott zöldet.Két századnyi árnyék körvonala lett egyre élesebb a lassú pirkadatban a pici, nyugtalan halmok koronájaként. A halmok alján, körülbelül a gyülekezők bakancsainak magasságában, egy vasalt egyenruha vált ki egyre élesebben a nap lustán, és a felhőkön megfáradtan átszűrődő kelő fényében. Amit Rotek a jelenségből először észlelt, az a tányérsapka élesen és hetykén felfelé ívelő hajlata volt. Meg egy vékony bot, ami kimérten, de ütemesen csapkodott egy kemény csizmaszárat.
Az alak a lejtő felé félig jobbra elfordulva állt. Várta a vizenyős réten, hogy a gyülekezés befejeződik. A faluból összegyűjtött egységek között ott sürgölődtek azok, akik elvégezték az ébresztést. Katonák, akiknek egyenruháját mindenki ismerte már, SS egyenruhák azok!
Brabács nem említett semmi ilyesmit. Erről biztosan ő sem tudott semmit. Erre senki sem számított. Igaz, hogy tegnap délután a magyar tisztek szépen elbúcsúztak, azt azonban nem hallották, hogy az SS szóba jött volna.
Ezen azonban nem ért rá nagyon töprengeni. A dombocska aljában álló tiszt kiáltott:
– Félkörben hozzám!
Hát ez aztán igazán nem német vezényszó! Annyira nem, hogy a parancsnak nem is kellett a tudatukig érnie. A leventében ezerszer begyakoroltak végrehajtása egy percet sem vett igénybe, s a vagy nyolc szakasz előírásszerűen vette félkörébe a még mindig félig elfordulva álló tisztet. Vesszője ütemes pattanásokkal csapkodta a fényes csizmaszárat.
A szónoklat ugyancsak kifogástalan magyarsággal hangzott a felfelé ívelő tányérsapka alól. Csak az tűnt fel, hogy az „sz” betű folyton „f”–nek hangzott, De hát... sok pösze ember van...
– Ti most már katonák lennétek. Lennétek, ha tettetek volna esküt. De ez mit sem számít. A hazátokat jöttetek védeni. Abba a mulatságba akartok menni, ahonnan az a zene hallatszik – mutatott a bottal a már egészen világos keletre, ahonnan mély, borzalmas morgással a Halál jelezte ébrenlétét. – Eskü! Ha nem önként jöttetek volna, akkor most a Magyar Szent Koronára tehetnétek esküt. A Korona alatt pedig Szálasi Ferencre! Így azonban, ha megéritek, Hitlerre fogtok felesküdni. A Hunyadi Hadosztály a Waffen SS parancsnoksága alatt van. Akik eddig ebből a hadosztályból meghaltak, azok még a magyar hadsereg hősi halottai. Ti már Hitleréi lesztek.
Ti siettetek. Az a zene azonban hamarabb ideér, mint ahogy ti oda. Különben édes mindegy. Ígyis–úgyis lehet belőletek madáreleség, mert olyan apró darabokra repülhettek szét, hogy ami visszahullik belőletek a földre, azt a verebek csipegetik fel. Aki így jár, jól jár. Mert nem lesz belőle egy életre roncs, mint belőlem! Marhák!
Beszéd közben lassan arccal fordult a félkör felé, miközben változatlanul lassú ütemben csapkodta a csizmája szárát. A már teljes kivilágosodás szűrt fényében ijesztő arc meredt a csapat felé. Jobb szeme helyén fekete fedő, amit nem tartott más, csak a sapka alatt eltűnő fekete zsinór. Teljesen hiányzott a jobb pofacsontja, a fél orra, s szájával immár többé nem lehetett vicsorítania. Annak is hiányzott a fele, a tiszt örökös vicsorgatásra volt ítélve.
– Vajon mi is lakozhat ebben a torzultsága miatt nyilván keserű tisztben? Hiszen ezt az embert egészen szétlőtték! Mégis viseli az egyenruhát! – futott át Rotek agyán a gondolat.
– Itt most nincs fegyver – folytatta. – Egyenruha sincs, meg más felszerelés sem. Örüljetek, hogy enni kaptok! A kiképzés egyelőre kizárólag alaki lesz. Megtanultok német módra tisztelegni és menetelni. A parancsnokotok én vagyok. Meg ezek itt – mutatott körbe az SS tisztesekre. – Ők fognak oktatni titeket. Jó lesz tudomásul venni, minden szökési kísérletet felkoncolással torolnak meg. Engedetlenséget, fegyelmezetlenséget, lázadást bottal, répaveremmel és hadbírósággal. Különben is, jobb, ha nem szöktök. A nyilas tábori csendőrök vannak olyan jók, mint a német katonai rendészet!
A friss harci lázban elindult hadfiak bénultan hallgatták. Az egész társaságot lelombozta ez a különös hangulat, a keletről a frissen öntött ólom színét viselő felhők által odavezetett folytonos morajlás, a körülöttük ide–oda mászkáló szürke egyenruhák az ellenzős posztó sapkákkal, a hátakon zörgő bádog géppisztolyok, ez a furcsa tiszt a lejtő alján, három négyszöggel a simára vasalt köpeny gallérján, a csizmát egyre csapkodó bot, a még furcsább szónoklat, amivel a magyar hadseregből valójában az SS kötelékébe vonta azokat, akik aligha oda indultak, ez az egész nyugtalan, hullámos táj, amelynek megvédésére eljöttek hazulról. Megérezték, minden hiába! Mert az a moraj, onnan, keletről, biztosan gyilkos mennydörgés lesz, mire ideér. Ez a főhadnagy meg azt mondta, hogy bizony ideér, mielőtt még bakancsot, meg fegyvert kapnának!
A tiszt hirtelen, minden előjel nélkül, elfordult tőlük, és tett néhány lépést lefelé. Szétvetette a lábát és jó nagy sugárban vizelt a köpeny alól.
Erre a látványra feloldódott a bénult hangulat. Mindenünnen halk röhej és kuncogás hallatszott. Valaki – talán kettő is – úgy fütyörészett, mint otthon az udvaron, amikor a lovat bíztatták hasonló dologra:
– Füí–füí, füí–füí!
A megcélozott nem hagyta magát zavarni, tisztességgel befejezte a műveletet. Begombolkozott, és megrántotta a köpeny élét. Az imént a bal hóna alá csapott botot ismét a kezébe fogva, visszalépett az előző helyére.
– Ki volt az? Ki fütyült?!
Ilyenkor mindig mindenki arra vár, hogy valaki jelentkezzék. Az iménti dermedés azonban még aligha oldódhatott fel teljesen. Különben is! A tömegpszichózis tanai szerint igen kicsi a valószínűsége annak, hogy ebben a tömegben megtalálja a tettest.
– Álljon elő, aki fütyült! – hangzott igen éles, különösen sivító torokhangon. Torz arca a leszegett fejben olyan rettentő volt, hogy abból aligha lehetett mást kiolvasni, mint kegyetlen megtorlást. – Tizet számolok! Ha nem, ... igen nagy bajok lesznek! Egy... kettő...
A kiszakadó torz süvöltés mögül mindenki megérezhetett valami szadista hajlamot, amely nem kímél senkit és semmit. A füttyös meg most már félelmében sem mert előre lépni.
A megnyúlt másodpercek alatt Rotekban előjött valami, amit eddig még nemigen ismert magában. Előfordult – igen, elég sokszor is –, hogy rosszat tett. Ha magában tette, vagy rájöttek, vagy nem. Ha nem, akkor nem szólt semmit. Hagyta, hogy szidjanak valaki mást. Aztán csak elmúlt a zavar. Ha többen csinálták, akkor egyformán voltak ludasak, és nem kellett magára vállalnia semmit.
Igaz, hogy ... egyszer a vörös Kókol Csani az utcán elkérte tőle az apja biciklijét, amint a váz alatt tekerte a pedált. Odaadta, mert Csani jóval idősebb volt nála, különben pedig igen szépen kérte. A Kókol elment vele a Bóni–hegyre. Amikor az apa hazaért, és kereste a biciklit, nem merte bevallani, hogy kölcsönadta a Kókolnak.
Hanem aztán estefelé jött a Csani a bringával, és a dáliasor mellett tolta befelé. Az apa kérdezés nélkül akkora pofont kent le neki, hogy ő a dáliák közé, a bicikli meg a falnak esett. Az is látszott, hogy az apa még nem igen akarja abbahagyni a verést.
Akkor érzett olyasmit, mint most. Nagy lélegzettel szólt a nagyharagú apjához.
– Apa! Engem üssél! Én adtam kölcsön a biciklit!
– ...nyolc...
Rotek hirtelen elhatározással kilépett a sor elé:
– Én voltam, főhadnagy úr!
A hangra az még egy picit balra fordult:
– Ide hozzám!
A nedves pázsit nyögött lépéseinek, meg félelmének súlya alatt.
– Lehajolni! Bokafogás!
Azzal a vékony bottal irtózatos erejű volt a csapás. Az éles fájdalom a nyúltagyáig futott valahol a gerince mentén, pedig a vastag posztó nadrág alatt még egy jéger alsó is felfogott valamit a csapás erejéből. Furcsa, de a jajkiáltás helyett az az egyszerű megállapítás futott át rajta: ez a bot biztosan somfa, nem tört el!
Ha nem várta volna a következő csapást, szinte nevethetnékje támadt volna. A bot suhanása helyett azonban egészen másfajta hanglejtést hallott:
– Állj fel!
Szembefordult, és egészen elmeredt. Most közvetlen közelről látta a hiányos arcot, a nagy fekete kötést, ami még a fül helyét is takarja. Az összevarrt szájsarkat, amelytől élénk vörös redők indulnak el élesen, az épen maradt fél orr felé. Csupa vörös–varacskos ez a maradék fél arc! Se hulla, se élő!
– Most bámulsz, ugye? – rezzentette el irtózatát a nyers hang. – Tudom, hogy nem te voltál. Csak úgy mellékesen, majd mondd el a barátaidnak, amit most láttál. Meg azt is, hogy az a gránát nem csak a fél pofámat vitte el! Más bajom is lett. Azért kell sokszor hugyoznom. Ti meg ne örüljetek, ha ilyesmivel ússzátok meg. Marhák!
Ezt már másodszor mondta. Rotek sajgó fenékkel kapaszkodott vissza a helyére, s közben arra gondolt, vajon ki lehet ez az ember? Amit kora reggeltől kezdve ma látott és hallott, egyre csak azt súgta neki, ez a tiszt valahogyan mégiscsak igaz ember, akármilyen bőrbe bújt is! A beszédje éppen olyan gyönyörű, mint Varasdi atyáé, a magyar tanáráé volt, aki, szegény, egy útszéli szederfa, meg egy piros Mátra motorocska miatt végezte korán az életét.
Amit mondott, az bizony illő a helyzethez. Csakhogy ahogyan abból a ruhából, azzal a roncs arccal mondta, azt nem lehet sehova tenni. Az iskolai emlékeiben, de másutt sem lelt ilyesmire.
Dehogyis nem!
Hanzi! Hans Wimmer SS Rottenführer! Az Ortskommandant sofőrje! Persze, persze, Hanzi! Hogyan is szeghettem meg a szavamat, amit Neked adtam?
És sajnálta, hogy egy tört pillanatig azt kívánta, hogy az a gránát inkább a kezét vitte volna el ennek a tisztnek!
Ezekből a gondolatokból a többi mit sem tudhatott. Még a szeplős Brabács sem. Pedig mellőle lépett ki jelentkezni ez elé a pofátlan tiszt elé, s jól tudta, hogy nem ő volt a fütyörésző. De hát ez már elintézett dolog.
A főhadnagy most elhagyta megtaposott helyét, és a lankán felment a néma egységek elé. A fekete kötő alatt most már mindenki láthatta szétroncsolt arcát, a vöröslő forradásokat. Csak most látszott, hogy kissé vonszolja a jobb lábát is. Alighanem azért volt szüksége arra a hosszú, sajgó emlékű botra is.
A felfelé szökkenő sapkaív alól sorra az arcokba nézett. Sehol nem időzött sokáig, de az angyalföldiek toprongyos, alulról teljesen elázott, nyugtalan csapata előtt megállt. Ott mindenütt sápadt, gyűrött, sovány és nyúzott arcokat, nélkülözéstől zavaros szemeket láthatott.
– Ti honnan jöttetek? – kérdezte valamelyiktől.
– Pestről. Angyalföldről. De nem ide jöttünk!
– Hát? Hanem hová?
– Mi Szabolcsba akartunk menni. De ide hoztak.
– A Hunyadiban?
– Persze, a Hunyadiban! A haverok fele már ottveszett!
– A Hunyadiban?
– Persze, a Hunyadiban!
– Vagy átmentek a ruszkikhoz!
– Na neee! A hunyadistáknak ott rövid halál jár! Azonnal kinyírják őket!
– Hogyan mentetek oda? Milyen ruhában?
– Vegyesen. Magyar ruha is volt.
– Fegyver?
– Páncélököl. Bőven.
– Tank?
– Egy szem se. A gyerekek mind ottvesztek.
– És ti? Hoztak benneteket, vagy jöttetek?
– Hoztak is, jöttünk is. De ruha ... az most semmilyen sincs.
– Mostanában itt sem igen lesz, úgy látom. Fauszt meg sehogyan!
– Oberscharführer! – kiáltott át a fejek felett egy szürke sildes sapkának. Ezeket az embereket azonnal kísérjék vissza a szálláskörletbe! Cipő, bakancs, meg rongy azonnal le a lábakról! Fél órán belül mindenkinek forró teát... amennyit csak kíván! További parancsig szolgálat a körletek takarítása, meg a konyha. Az alaki kikép–zésben egyelőre nem vesznek részt. És mindenkit megmosdatni!
Hirtelen előrelépett Brabács:
– Főhadnagy úr! A szappant mi adjuk!
– Mit?
– Hát a szappant. A mosakodáshoz.
– Ti? Kik ti?
– Hát a kanizsai szakasz!
– Honnan van nektek annyi szappanotok?
– Azon felül, amit hoztunk, leltünk is. Van egy egész kemencére való szappanunk. Az angyalföldieknek odaadjuk a kupecét, ahol lakunk.
Mintha azt a szétroncsolt arcot valamilyen mosoly–árnyék torzította volna el.
Az ébresztés – szálláskörleten belül, most már önállóan – reggel hatkor. Brabács órája éppen olyan pontos, mint Roteké, amelynek legkisebb mutatója alatt egy nagy fogadalom szentséges emlékével a Szőke Lány képe kíséri. „Az” az illat lett a tartása, amíg a deres reggeleken, langyos, de nyirkos novemberi levegőben ott forgolódtak azon a hullámos réten.
A kiképzőkeret tagjai – bal karjukon egy, kettő vagy három V betű jelezte méltóságukat – mindannyian bácskai–bánáti svábok voltak. Akcentussal ugyan, de kitűnően beszéltek magyarul. Így aztán könnyen meg tudták értetni, hogy a „kerdajk” az hátra arc, a „rektszum” az jobbra át, a „mars” az mars, a „hiling” pedig feküdj!
Ez az utóbbi, a „hinlegen”–ből származó, néha nagyon kellemetlen katonai testhelyzet. Ott legalábbis igen nagy nehézséget okozott. Az agyontaposott fű sáros, maszatos, és az egész rét egy dombtetőn fekvő mocsárra hasonlít. Az első két–három óvatos lehasalás után már senki nem akarja rongálni a saját egyetlen ruháját. Ki tudja, meddig kell még vigyázni rá, amíg olyan condra nem lesz belőle, mint az angyalföldieké! Lefekvés helyett inkább a sáros tenyerüket, meg a térdüket dörzsölgették. A tisztesek morcosak, de egyben tanácstalanok is voltak. Aztán alighanem utasítást kértek a roncsarcú főhadnagytól, akit különben soha többé nem láttak viszont. Többet nem erőltették a hilinget.
A putriban, amelyben nappal is félhomály uralkodott, a kényszerű, de reménytelen tisztálkodások alatt gyászos hangulat kezdte leteríteni szürke lepedőjét. Jó néhányan kezdték elemezgetni, innen most még lehetne vissza, haza indulni. Eskü nincs. Se Horthyra, se a Koronára, se Szálasira. Meg Hitlerre sincs.
Csak egy névsor van. A ruhák nem kincstáriak. Van egy puska a Brabács feje felett a szegen. Hozzá tíz golyó. Ha kellene, azzal lehetne még többet és jobbat szerezni. Az elhagyott város meg nincs olyan messze. Légvonalban még száz kilométer sincs. A téli zimankó még nem szakadt le, bár feketén síkos az ég, és néha könnyű permet hull.
Lehet, hogy néhány nap, vagy hét múlva mégiscsak olyan villámosokkal borulnak véres halomra, amilyenek ezek a keretlegények? Vagy amilyen Hanzi volt, aki azonban olyan alaposan megmagyarázta azt a jelet!
Haza kellene innen menni! Talán még nem késő! De az a puska csak egy nya–valyás, semmirevaló kispuska! Valahova el kell bújnod, ha egy új töltényt akarsz a torkába nyomni. Mit ér ezekkel a bádog géppisztolyokkal szemben?
Aztán meg toronyirányt kellene menni. Nekik meg nincs se térképük, se tájolójuk. Hiába tudnak előre–hátra metszeni! A nagyatádi erdőségek nyögnek a német harceszközök súlya alatt. Az egész vidéken hemzseg a félhold–dögcédulás tábori csendőr, barna, meg zöld egyenruhában!
És hát, mi volna otthon, ha mégis hazaérnének? A játszópajtásai Árpád – sávval a karjukon flangálnak most ott. S ha eddig csak játszadoztak is a géppisztolyukkal, mi a biztosíték arra, hogy az továbbra is úgy lesz? Ez a megbolondult világ a halál és kegyetlenség felé fordult, és most otthon is az van!
A pusmogás a párás, szalmaszagú feketeségben nehéz csenddé ülepedett. A gondolat gondolat, a bánat bánat maradt a fejekben és a szívekben. De a petróleumlámpa kigyújtott sárga fényében még nem álltak körbe, és nem nézték meredt szemmel a két deka zsírokat, meg a téglaféle kenyeret tíz felé szeletelő bicska mozgását. Mégis: a bőröndökből–táskákból annyival kevesebb hazai fogyott, amennyivel nőtt a sorsuk miatt kélt aggodalom.
Néhány nap múlva egy vörösbarna tehervonat újra befogadta azokat, akiket nemrégen idehozott. Talán ugyanaz a marhavagon–sor volt, ugyanazon a vágányon. A kísérők is ugyanazok az SS legények, akik az alattomosan szotyogó réten a hilinget, marsot, kerdajkot oktatták. A roncsolt arcú főhadnagy azonban nem volt velük.
A semmi tevékenységtől, a bizonytalanságtól, a megbánástól, mosdatlanságtól, és ki tudja, még mitől, mindenki fáradt volt. Szétdőltek a vagon mocskos szalmáján, és nem próbálták meggyújtani még a viharlámpát sem. Talán nem is volt benne petróleum.
Alighanem mindenki aludt már, amikor végre – valamikor késő este – nagy rángatással megcsördültek a vonókapcsok. Már az sem volt fontos, hogy a baranyai égzengés felé, vagy máshova viszik őket.
Hentergő, álomtalan álmukból arra ébredtek, hogy valahol áll a vonat. Az égbolton már lassan–lassan világosodni kezdett a felhőtakaró. A tompa–szürke páraréteg nappal egy kicsit több novemberi napfényt engedett maga alá szűrődni, ezért még a kövezett országutat is lágy latyak borította. Éjszaka azonban hagyta, hogy az a kis meleg – meg még egy kicsi – ki is menjen. Ezért a mezőkön a fűszálak fehérek lettek.
A tehervonat mindig vonaglással és lökdöséssel indul, úgy is áll meg. A tolóajtók dübörgése most mégis csak akkor hangzott fel, amikor a vonat mentén éktelen ordibálás kezdődött:
– Aussteigen! Los! Absteigen! Schnell!
Aztán, mivel alighanem rájöttek, hogy ebben a társaságban alig van néhány, aki németül tud, magyarul is üvöltöztek:
– Kiszállás! Sorakozó! Leszállni, az istenit! – döngették meg a deszkafalakat ököllel és géppisztolyaggyal. Sorra csattantak az ajtók háromcsapos zárókampói, amint kívülről kinyitották őket.
A félretolt ajtók helyén szürke párafellegek csaptak a domború vagontetők felé.
– Ezek szerint ezen az éjszakán rabok voltunk! – állapították meg.
A vonat népe lekászolódott a vágányok bazaltjára. Most már senki sem nézte, ki lett a szomszédja, együtt van–e még a hazulról elindult, és Kaposszerdahelyen még jól együtt tartó társaság. Az sem jelentett semmit, hogy néma csend honolt a tájon. Sem közelről, sem a távolból nem hallatszott harcizaj. Arra gondoltak ebből, hogy talán távolabb kerültek a fronttól. A pofátlan kiképzőtiszt pedig néhány nappal előbb tájékoztatta őket: legvalószínűbb, hogy hajnalban fogtok elpusztulni, marhák, mert a ruszkik mindig akkor támadnak a legvadabbul.
Most hát ott csörög a talpuk alatt a fagyos bazaltkő. Lassan kivehető az oromfalon hét vasúti betű: SÁRHIDA
Sárhida!? – meredt el Rotek. De hiszen az valahol Egerszeg mellett van! A fronttal éppen ellenkező irányban! Hogy kerültünk most ide? – kérdezte volna Brabácstól, ha szemével megtalálta volna a tömegben. De nem volt ott a közelben, meg a többi barátja, osztálytársa sem. Így hát csak magában füstölgött: ide vasúton máshogyan nem lehetett eljutni, mint hogy át kellett vonatozni Kanizsán. Ez a vonat meg még Egerszegen is megfordult visszafelé, délnyugat felé. Alighanem vesztegeltünk – legalábbis megálltunk – alvásunk közben a házunk előtt is! Mert az még Kanizsa előtt van. A rosseb egye meg! A rosseb egye meg! Ott volt a felkínált alkalom arra, amit abban a büdös putriban latolgattunk! De mindegy! Kívülről úgyis be voltunk zárva!
Nagyon sokáig nem lehetett tépelődni. Az összekeveredett, nagyjából sorokba rendeződött tömeg előtt, hátukon fityegő–zörgő géppisztolyokkal, SS tisztesek és altisztek futkostak:
– Jobbra–balra át! Irány a rakodó melletti rét! Három soros szakaszokba sora–kozó!
Rotek egyedül került abba az egységbe, ami a szűk réten elférő néhány mellett igen nyugtalannak tűnt. Ahogy körülnézett, azonnal látta, miért. Az angyalföldiek közé keveredett.
A fehér dértől ropogósra fagyott füvet rongyokba burkolt, átázott lábak taposták laposra. A középső sorban álló legközvetlenebb szomszéd meg éppenséggel mezítláb volt! A látványtól még az ő zoknin felül tekerőkapcával burkolt lába is hirtelen fázni kezdett.
Belátható körzetben az egész társaságban csak nekik kettejüknek volt csomagja. Roteknél a bőröndje, ennél a még fiatalabb fiúnál meg valahányuk közös éléstára. Igen lapos volt már az a zsák, könnyen hordozta szíjon a nyakába akasztva. A talpa melegétől kiolvadt nyomon folyton egyik lábáról a másikra állt. A gólya módra felemelt talpát a másik lábszárán melegítette.
A többiek is így ingadoztak magukban. Ebben a mozgásban semmi ritmus, rendszeresség nem volt. Az egész szakasz fejek hullámzó egysége!
A szánakozásra nem jutott azonban sok idő. A vagonok mellől tiszta és hallható vezényszó csattant, magyarul csak annyi volt érthető:
– Rottenführer Puskás!
A többit csak azok érthették, akiknek német tanára az iskolában legalább olyan jó volt, mint Reiss atya.
– Az egységeket a kijelölt körlet felé azonnal elindítani! Erőltetett menet! Zak–zak!
A kivilágosodott szürkében, amely felett valahol ott leselkedett már a nap is, előrefutott egy alak. Semmiben sem különbözött a többi egyenruhástól. Az ő vezényszava azonban már teljesen hibátlanul hangzott magyarul:
– Első szakasz! Indulj!
Mivel sehol senki nem mozdult, rájött, hogy nem is tudni, melyik az első szakasz. Így aztán megtaszította a katonát, aki az egyik egység mellett állt:
– Menjetek már, az istenit!
Az a szakasz, amelyikbe Rotek keveredett, körülbelül a harmadik lehetett. A rétről makadám útra kanyarodtak, amelyen a hajnalban megfagyott dér most már szürke–sárga mocskos latyak lett. De ez mégiscsak jobb volt, mint a szűk réten való ácsorgás.
Mellette mintha megkönnyebbült volna az angyalföldi géhás fiú is. Igaz, most már nem volt ideje a másikhoz dörzsölni a fázós lábát.
A túlsó oldalon a sor mellett menetelt a katona, akinek a karján egyetlen V betű ezüstlött ki a zöld posztóból, őrvezető. És furcsán egyre a mezítlábas zsákosra sandított.
Az apró bazaltszilánkok dörzsölésétől annak éppen csak, hogy megmelegedhetett a talpa, amikor az őrvezető hirtelen beugrott a sorok közé, és se szó, se beszéd, tépni, cibálni kezdte a fiú nyakán a zsák szíját. Az ellenkezett, és kiabált:
– Neee! Hagyjon békén!
Meg még kéretlenül el is küldte őt oda vissza, ahonnan a világra jött.
A menet megtorpant, és összegabalyodott. A körülöttük levők sem tudták, mitévők legyenek. Megállt a következő szakasz, meg az utána jövő is. Az őrvezető pedig egyre dühödtebben cibálta, és már–már leteperte a mezítlábast.
Rotek a dulakodásban most meglátta, hogy a fiú nyakából a mocskos bőrszíj felett valami fényes lódult elő: Erőteljes ezüst nyaklánc, rajta kisujjnyi feszület. Biztosan az anyja akasztotta oda, amikor elment, vagy elvitték.
Mire a fiú a földre került volna, az angyalföldiek már megmarkolták a rabló katonát. Az meg a géppisztolya után próbált kotorászni, és a hátáról valahogyan előre keríteni. Nem a fiúkon múlott egészen, hogy nem sikerült.
A kavarodásra ugyanis ott termett az az alak, akit Rottenführer Puskásnak szólítottak. Egy másodperc alatt felmérte, hogy mi történhetett, és a géppisztolya tompa agyával teljes erőből orrba vágta az őrvezetőt. A már megmerevedett körülállókra vér fröcskölt. A szakaszvezető meg csak annyit mondott a fogát köpködő, forgószemű katonának:
– Mocskos gazember! Börtönpiszok!
Kis zalai falu tűnik fel, a görbe kis bekötőút odáig vezet. A falucska minden kis háza zsúfolásig telt a mindenféle ruhájú legényekkel.
Az a házacska, ahova Rotek került az angyalföldiekkel, mégis uralta az egész környéket. Magasan a falu közepébe könyöklő hirtelen domb homlokán állt, az udvaráról körös–körül meg lehetett számlálni a cserepes–zsuppos pajtákat.
A kontyon álló ház olyan volt, mint a mesében. Feltétlenül tartoznia kellett hozzá egy öreg gazdának meg a feleségének, akiknek már senkijük sincs a világon. Biztosan ott is voltak valahol, csak nem látszottak a ház minden sarkát betöltő sok katonától. Talán az istállóba húzódtak.
Itt már nagyon fontos lett az a napi két deka zsír, meg a tized korpakenyér, aminek a vételezéséhez elegendő volt egyetlen pokróc. Most már egyre nehezebbé vált egy–egy hazai falatot előkotorni a mocskos zoknik, meg gatyák közül a presspann bőrönd valamelyik sarkából.
Ebben a házacskában annyi tüzelő sem volt, hogy egy pici lángot gyújthassanak a fekete bádog csikósporheltben. El kellett hát menni a szántóföld túlsó végére, ahol a horhos peremén egyensúlyozó fák közül kivágtak egy fiatal akácot. Annak a fája nyersen is jól ég.
Tized korpakenyér és két deka zsír. A kiéhezett pestiek körbeállva, meredt szemmel lesték a szeletelő kés élét, nem nagyobb–e, akár egyetlen szemernyivel is, egyik darab a másiknál.
– Te, Laci! Hallod te egyáltalában, mit szövegelek én itt össze?!
A másik, feje alatt összekulcsolt tenyerekkel hevert az apró kőtörmeléken. Az adriai nap talán nem is a tengerről fénylett vissza a kerek koronájú olajfákra, hanem ennek az eszméletlenül egészséges embernek a húnyt szemű arcáról. Két nagy sziklatömb között csak feküdt ott ernyedten. Itt nem is igen kellett semmilyen derékalj, mert a tízezernyi fürdőző a hullámok által kimosott kagylócskák és csigák törmelékével simára taposta a kövek közeit. A magukkal hozott napozópárna gubancára csak a könyökét támasztotta.
Mozdulatlan volt most az Adria elképesztően zöld, mélyre látható vize. Az imént még mind a ketten szigonypuskákkal próbáltak nagynak látszó halakat oldalba döfni. Csakhogy az az egy, amit sikerült felnyársalni, a vízből kiemelve egyszerre olyan picike lett! Alig arasznyi. Kilós körüli példány tehát ebben a nagyítós vízben biztosan akkorának látszott volna, mint egy bálna, és nem merték volna meglőni. Hamar abbahagyták tehát a vadászatot. Inkább csak úszkáltak, és csodálták a tenger aljának gyönyörűségeit.
Alig mozdul a lég is. Éppen csak annyira, hogy az ember ne érezze a szeptem–berben is még igen erőteljesen perzselő sugarakat. Ez a szellő azonban még az olajfák kemény gallyait sem tudja megmozgatni.
A családok többi tagja a fák alatt bújt meg a híg árnyékban.
Rotek a fényözönnek hátat fordítva ült egy csupa csúcs kődarabon. Az éleken már minden helyzetet kipróbált, hogy ne fájjon mindenütt, ahol ülni szokás. Soha sem volt kedvére a nagy napsütés. Most is arra gondolt, hogy megy a családhoz, ha már egyszer elaludt ez itt a napon. De a fejére azért mégis kellene tenni valamit, mert még napszúrást kap!
– Hallod, Laci? Alszol? A fene egye meg, én meg csak dumálok itt ezeknek a köveknek! – morgolódott magában. Égett már a háta. Onnan, ahol ült, bele lehetett ugrani a csodálatos sós kékségbe.
– Gyere! Ébredj már! Napszúrást kapsz! – rugdosta meg Cs. Torda László szárazra szívott talpát, amikor kimászott a vízből.
– Ne tévedj, barátom! – szólalt meg még mindig mozdulatlanul. – Nem aludtam én! Csak tudtam, hogy te teljesen ki fogsz száradni azon a kövön, és hagytam, hogy menj egyet fürödni. Különben is, a nyelved alja is száraz. Vattát köpsz. Azért mondtál utoljára csak annyit, hogy „tized korpakenyér és két deka zsír”. Mert már többet úgysem tudtál volna mondani!
– Látod, hogy mégiscsak elaludtál – tromfolt diadalmasan Rotek –, mert még mást is mondtam. De te csibészkedsz, ezért még egyszer nem mondom! Az agyad pedig mindjárt úgy kisül itt, mint egy remekbe készült rántott velő! Csak dinsztelt káposzta kell hozzá!
– No, jól van, menjünk! De előbb még én is úszom egyet.
A háta mintás lett a kavicságytól, a kagylótörmelék száz színben csillogott a sötétbarna bőrön.
– Jó. Én meg addig eszem néhány kagylócskát.
Rotek gyorsan letépett néhány vigyázatlan kis kagylót a langyos, pici hullámok szélén a szikláról. Körömmel kikaparva élvezte az enyhén fokhagyma ízű friss csemegét. Barátja odaúszott, és csorgó haja alól nézte:
– Kitől tanultad ezt a marhaságot?
Feleletet azonban nem várt. Még néhányszor megbucskázott, aztán kimászott.
– Tudod, voltaképpen örülök, hogy szakítottam a hadsereggel – törölgette szeméből a sós, de nem csípős vizet. – Most legalább együtt lehetünk itt, ahol – Noémival együtt – igen sokszor járt a képzeletünk. A gyerekekkel csak álmodoztunk. Nekik legfőképpen ezért nem tetszett a foglalkozásom, hogy nem mehetünk soha sehova. Az utolsó látogatásotok tette be a kaput. Amikor Srebrenóról, meg Dubrovnikról meséltetek. Utána Noémi kicsit sírt is. S akkor úgy döntöttünk, hogy végleg levetem a mundért. Úgyis igen lekívánkozott már rólam.
– Nem mondtad! Pedig lett volna módod rá!
– Ne haragudj, nem tudtam, hogyan sikerül. Tudod, ... hogy milyen helyen... voltam, és én sok mindent tudok. Csak nem mondhatom.
– Persze, értem. Ez az a sajátos kincstári hallgatagság, ami miatt messziről meg lehet ismerni minden katona–, meg rendőrtisztet. Mi, civilek, azt mondjuk erre, hogy eltartjátok magatokat a többi embertől. Külön kasztban éltek.
– Ha nem is egészen igaz, de van benne valami. Most járt le az öt év, amikor értesítettél, hogy idejöttök. Akkor azt gondoltam, hogy eljövök én is ide, és megtalállak. És Noéminak is nagyon tetszett az ötlet. Tapsolt, és lelkendezett.
– Hát, az iskoláját, meg is lepődtem ám, amikor szembejöttetek azon a másik öbölparton! El sem akartam hinni! Azt hittem, valami káprázat játszik velem. És – ne haragudj – csak akkor hittem el, hogy való, amikor Noémi karján megláttam azt a barna foltot.
A füléig szaladt a szája:
– A világért sem akar megválni tőle! Azt mondja, hogy az is ő maga, illetőleg, hogy ha az nem volna, akkor ő nem is volna ő. És én is mondom, Noémi azzal a májfolttal a legcsodálatosabb nő a világon. El sem tudnám képzelni nélküle az életet!
A családokat egy kupacban találták. A fejek összedugva, úgy, hogy a boly belsejébe szinte belátni sem lehetett. Csak Rotek fia, András feje búbja látszott csapzott–vizesen egy göcsörtös fa törzsének támaszkodva. Alatt sunyorgó szemek, meg lejjebb, összecsikorduló fogakkal vonagló vékony szájvonal.
– Tele van tüskével a talpa. Azt piszkáljuk – nézett fel a Barna Asszony. Látszott rajta, hogy sajnálja is a fiát, meg nevethetnékje is van.
– Belelépett egy sündisznóba – közölte Noémi. – Lőtt egy szép nagy halat a szigonypuskával. Csakhogy úszva nem tudta kivenni. Amikor meg leállt a sziklára, telement a talpa ezekkel a tövisekkel.
– Hát a hal hol van?
– Az elment... a szigonypuskával együtt! – sziszegett fájdalmasan Andris, s nem lehetett tudni, hogy nem a szigony fáj–e jobban neki.
A pincér, akitől a kagylóevést tanulták, azt mondta, hogy az a hal pedig egy nagyon jó ízű hal volt.
Andris a fején hozta felfelé a gumicsónakot. Nem sántított, mert nem is tudhatott mire. Mindkét talpa egyformán sajoghatott a süntüskéktől, meg a biztosítótű szurkálásától. Orvoshoz kellene mennie. De ez csak akkor megy el, ha már félig belegebed valamibe!
A két gyerek inkább egymással volt elfoglalva. Rotek azt is tudta, hogy a fiát egyáltalában nem érdeklik régi, elveszett történetek. Azt azonban érezte, hogy a Sors talán nem is ott, a kanyargó Zala partján hozta először össze ezzel az exkatonatiszttel.
A Sárhida és Baktüttös közötti út hossza talán tíz kilométer körül lehet. Néhány nap múlva mindenesetre ott találtuk magunkat. Akkorra az úton a latyak is annyira meggémberedett, hogy a lábakat burkoló rongyokban nem szívódott fel a jeges nedvesség. Abban a kis falucskában már visszarendeződtek a sorok. Minden valamirevaló ház tele lett jobb–rosszabb és condrás ruhájú gyerekekkel.
Az iskola nagy termében leterített szalmán még annyi hely sem jutott egynek–egynek, mint amennyi egyszer majd a pázsitos földből dukál. Az lett a szálláshelyünk, ahova ledobtuk magunkat. Az angyalföldiek egész természetességgel foglalták el a kisebbik termet, ahova más már nem is fért volna be. Már az első este, amikor már kifogyott a négy sarokra fogott pokrócból a téglakenyér, felhangzott szomorú, általam soha nem hallott, tercelt daluk:
|
...Vágyak vad fénye ég a szemeken, szebb ott az élet és a szerelem! Téli éjszakán a szél sír a periférián. Édes az élet künn az apacstanyán. |
Az elemózsiás pokrócot Rottenführer Puskás vezette be az ajtón, két V betűs katona előtt:
– Fiúk! Holnap mindenki kap bakancsot, akinek nincs. Ruhát egyelőre nem tudunk pótolni. Akinek viszont tetűje van, az most mondja meg. Holnap azokat is elintézzük. Franz! Számold meg, hány bakancs van itt használható állapotban.
Az lett persze az első dolog, hogy mindenki letépte a lábáról azt, amibe burkolva volt. Franz így kényelmesen megemelhetett minden lábbelinek látszó tárgyat, és megnézhette a talpát.
– Harminchét.
– Hányan vagytok itt? – nézett körül a szakaszvezető, aztán észbe kapott: – Ja, persze! Számoljátok meg magatokat!
Ahogy az értetlen arcokat látta, ráförmedt az ajtóhoz legközelebb állóra:
– Te vagy az egy! Nézz rám, és kiálts: egy! Aztán fordítsd a fejedet a szomszé–dodhoz. Az meg kiáltsa, hogy kettő! Értem?
Vigyorogva kiabáltuk egymás szemébe, hogy hányak vagyunk. Az utolsó harsány számjegy: negyvenkettő
– Na, akkor jó. Ide legalább csak öt bakancs kell. Odaát azok sokkal rongyo–sabbak. Most tartsa fel a kezét az, aki úgy érzi, hogy tetűje van!
– Affene! – nézett körül meglepetten, mert egyetlen kéz sem látszott a piszkos villanykörte fényében. – Engem nem érdekel, ha véresre vakarjátok is a köldö–kötöket. Értitek? Csak, azt mondom, hogy akkor rövidesen mindenki vakaródzni fog, és nem tud aludni! Legfeljebb tetűversennyel szórakozhattok! – vigyorgott, és röhögött a két egy–V–betűs legény is.
Akkor persze mi még nem tudhattuk, mit jelent tetvesnek lenni.
Másnap reggel az udvaron igazi gulyáságyú ontotta kéményéből a füstöt. Egyelőre csak a legkisebbik üst fedele nyílott ki, és egy néma német forró fekete–kávét merített az edényekbe. Addigra végbement az angyalföldiek elé ömlesztett bakancsok bonyolult csere–beréje, és ebben a percben még nem látszott, hogy kinek nem sikerült ez a művelet. A fiatal szívekben most minden kis és nagy bántást feledtetett a híg, de forró fekete.
A reggelizésre újfent Puskás szakaszvezető ügyelt.
– Fiúk! Délelőtt pihenő. Hozzátok rendbe magatokat. Igyekezzetek a bakancsokat még jobban megválogatni, és tekerőkapcára próbáljátok. Különben megkeserülitek. Ebéd után gyülekező azon a réten – mutatott maga mögé a válla felett, egy patakocskán túl laposodó mezőre.
Ez alighanem tele van kikericcsel! – jutottak eszembe a vizenyős kaszálókon pompázó lila, mérges őszi virágok.
– Az egység parancsnoka fog bemutatkozni nektek. Most csak annyit mondok előre, hogy a hadnagy úr félig szász, félig magyar. Bízhattok benne, mert nagyon rendes!
– Fura figura lehetett az a Puskás! – szólt közbe Torda.
– Az. Az volt. De több, mint érdekes. Az egész magyar tragédia drámai hordozója. Végül pedig áldozata is.
– Hogyhogy? Azt mondtad, hogy SS szakaszvezető volt.
– Akkor az, persze. Csakhogy nem ilyen egyszerűen, mint ahogy mi most azt kimondjuk. Az ő gyalogútja végtelenül görbe lett, pedig arrafelé, amerre ő elindult egyszer, láthatott valami irányt mutató magasságot.
– Megtudtatok róla valamit?
– Igen. Sok mindent tudtunk róla. De azt nem tudom neked megmondani, hogy miképpen. Lehet, hogy valamelyik legénye révén. Mindenesetre mi akkor mindent csak úgy tudomásul vettünk, mert miért is elemezgettünk volna abban a sorsfolyamban, egy idegen egyéniséget?!
A magam – meg a többi tanú – szemében akkor csak azért emelkedhetett magasabbra a többi közül, mert a géppisztolyával szétverte a saját katonájának a pofáját a rablás miatt. S börtönpiszoknak nevezte. Pedig – mint később kiderült – ő maga is onnan került elő.
–???
– Ez az egész keretlegénység a szegedi Csillagból jött ki úgy, hogy felvette a csukaszürke mundért, a két villámmal. Egytől–egyig magyar volt, néhányan a Bácskából. Puskás maga is bácskai volt. Sváb. A társaság zöme valóban rabló, gyilkos, rablógyilkos, és nemi erőszakoskodó. Meg minden. Volt azonban köztük néhány politikai is. Puskás állítólag csendőrtiszti parolit viselt előtte. Azért került oda, mert Újvidéken valami olyant tett – vagy nem tett –, amit akkoriban rossznak minősítettek. Grassyt és Zöldi Mártont kimentette az SS. Kijárt minden elítéltnek is ugyanez a lehetőség: vedd fel a jelvényt, és menj a frontra! Sokan szívesen használták ki ezt a lehetőséget. Saját lehetőségünkkel élve kerültünk velük össze mi is, ha egészen más indítékokból is. S még csak a hadvezetőségeken sem igen múlott az, hogy minden másképpen sikerült. Szerintem Puskás szakaszvezető egyáltalában nem számított arra, hogy életében még egyszer Zöldi Márton szemébe kell néznie.
– Végül is, mi történt vele?
– Végül is? Meghalt. De nem ott, és nem úgy, mint ahogy arra számíthatott. De ez már a további meséhez tartozik – emelte a rubintos poharát barátja felé.
A vizenyős rét túlsó szélét egy hosszan elnyúló parasztház fehér fala jelölte ki. Előtte, a laposságból alig emelkedve ki, kis halom. Valaha talán trágyadomb volt, amit most már egészen a patakig nyújtózva lepett be a fű. Kora tavasszal itt alighanem gólyahír emeli kis sárga virágait vastag, pozsgás levelei fölé.
A sípszó után könnyedén ugráltuk át a pici vizet, ami alighanem csak azóta lett piszkosabb, amióta mi mosakodtunk benne. A vadonatúj bakancsokban csodás megelégedettség táncolt: Némelyik agyonfagyott, eddig rongy–bocskoros láb oda–vissza többször is átugrotta ezt a sástalan–nádtalan falusi erecskét.
A kis halom tetején három katona. Kettejük fején fülre lehúzható lapos, ellenzős téli sapka. A középső alak adjusztált, karcsúsított köpenye felett ragyogó fekete ellenzőcske alól élesen ívelt fel a német tiszti sapka. Mindhárom elején, a keresztbe tett lábszárak felett az ezüst halálfej.
Újra abba a rendbe tereltek minket, mint amilyenben ideérkeztünk. A kialakult szakaszok most már nem ingadoztak, mert mindenkinek meleg és száraz volt a kapcája.
A bal oldalon álló Puskás jelentett valamit az égre ívelő sapkának, vigyázzba merevedtek az egységek. Tiszta német volt a szó, és a mozdulatokat is az SS szol–gálati szabályzata írta elő.
Erőteljes, inkább a tenor felé hajló hangmagassággal megszólalt a tiszt, aki a hajtóka fekete mezejében két ezüst négyzetet viselt:
– Fiúk! Én Pehm László vagyok, a fegyveres SS hadnagya. Jelenleg a ti parancs–nokotok. Az a feladatom, hogy egyenruhával, fegyverrel és harci tudással lássalak el, aztán az oroszok ellen a frontra vezesselek benneteket. Segítőtársaim és alattam való parancsnokaitok: Spiess főtörzsőrmester és Puskás szakaszvezető. Meg azok a bajtársak, akik ott állnak mellettetek. Közölnöm kell veletek azt, hogy a Hunyadi Páncélgránátos Hadosztály felett, ahova jelentkeztetek, a rendelkezést az SS Birodalmi Fővezérsége vette át. Így ti is a fegyveres SS tagjai lettetek azóta, hogy Kaposszerdahelyen a magyar hadsereg tisztjei elbúcsúztak tőletek. Kiképzésetek a Harmadik Birodalom szabályai szerint már holnap megkezdődik. Meg kell tanulnotok a német hadsereg alaki előírásait, a vezénylési nyelvet és a harcászat német nyelvű utasításait. Ma mindenki, akinek szüksége volt rá, kapott lábbelit. Egyenruha egyelőre még nincs, így a kiképzés csak olyan fokon fog folyni, hogy a rajtatok levő ruha a teljes felszerelésig ne nagyon károsodjék. Tudom, hogy ti a leventében már megtanultátok a magyar alakiságot. Azt is tudom, hogy nem lesz könnyű megszokni a német vezényszavakat.
Úgy folytatta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban:
– Semmi okotok az elkeseredésre. Biztosan tudjátok, hogy apátok, meg öregapátok is szolgált német vezényszó alatt az osztrák–magyar hadseregben. Mégis jó katonák voltak. Készüljetek így fel ti is arra, amiért elhagytátok otthonotokat. Én Nagyszebenből származom. Anyám szász, apám pedig magyar volt. Tőle vettem a magyar szót, akit korán megöltek olyanok, akiket le kellene törölni a földről. Ezért lettem a Waffen–SS tagja. Most már hadnagya.
Közben arra gondoltam, persze, tudhatták is a nagyapák a német vezényszót, ha véletlenül hazakerültek Galíciából, vagy az Isonzótól! Aztán pedig nyöghették az egységes nyelv trianoni átkait. Az én apám éppenséggel nem tudott egyetlen német szót sem, pedig eleget behívogatták a katonasághoz.
A kis agyfordulat alatt tovább beszélt a hadnagy:
– Élelmezésetekről, ruházatotokról és minden más ellátásotokról Oberschar–führer Spiess gondoskodik. Ő egyben az én közvetlen helyettesem is. Jogosult a szolgálatvezetést, a panaszfelvételeket a reggeli kihallgatásokon elvégezni.
A katonai kiképzést Rottenführer Puskás irányítja. Szakaszparancsnokaitok azok az őrvezetők és tizedesek, akik eddig is veletek voltak.
(Nocsak! Az az őrvezető azóta, hogy Puskás betörte az orrát, úgy viselkedik, mint egy született úriember!)
Az oszolj után senkinek sem volt kedve több ízben átugrani a kis patakot. Este nem énekeltek az angyalföldiek sem, és a lehetőség szerint mindenki igyekezett megtalálni közvetlen barátait. Sarlós Lajcsi helye közvetlenül mellettem volt. A hórihorgas Krakovics néhány „házzal” odébb feküdt. Ő arról volt nevezetes, hogy örökké élelem után koslatott, meg üzletelt, s emiatt mindig mindenhonnan elkésett.
Brabács, meg a többi osztálytárs a terem túlsó végében talált helyet, még a gulyáságyú előtt kanyargó sorban sem igen kerültünk össze. Így hát be kellett érnem Lajcsi igen megfontolt filozófiájával. Sustorogva előadott gondolatai általában meggondolásra érdemesek voltak.
Az ígért kiképzés az ígért időben mindenesetre megkezdődött. Először a jobbra–balra–át, a hátra–arc, meg a tisztelegj. Ez a társaság a leventében mindezt már az eszméletlenségig betanulta – csakhogy egészen máshogyan. Ezek a németek úgy fordulnak linksrechts, mint a kecskebéka, amikor melléje száll a bogár.
Hanem a feküdj, az teljesen azonos! A hinlegen ezeknek a legényeknek a szájából hilingnek hallatszik, mert úgy sokkal könnyebb kimondani. Látszólag megtenni is, amíg rá nem jön az ember, hogy a saját rongyolódó ruháját átitatta már a rét jeges nedvessége.
A hilinget éppen az az Oberscharführer Spiess tartotta a legjobban szórakoz–tatónak, akitől Pehm szerint a felszerelést lehetett volna elvárni. Ha ő tartott általános ellenőrző gyakorlatot, perceken keresztül egymásba folyt a hiling–auf vezényszó. Aztán már a kiabálást is megunta: a hüvelykujját fordította csak fel–le. Ezt a mozdulatot nem lehetett félreérteni. Észrevette és visszaparancsolta azt, akit a patak felett ért a hiling, de a partra vetette ki magát.
Ave caesar, morituri te salutant!
Addig mi kicsit pihenhettünk a latyakos fűben, amíg a csalót belefektette az alig arasznyi, jéghideg vízbe.
Nem akarlak untatni a merőben idegen alakiság megszokásának kínlódásaival. Azért hamarosan mégiscsak ment mindenkinek, még ha egy büdös szót sem értett németül. Spiess főtörzs, aki viszont magyarul nem tudott egy kukkot sem, vagy a vörösödésig magyarázott, vagy hozta magával az egyik bácskai keretlegényt. Minden katonaságnál törvény, hogy ki kell menni a szálláskörletekből, különben megbüdösödik a katonák lelke. Mivel bakancs már volt, mi is gyalogoltunk hát eleget. És az országúton következett a német regula szerintem leggyalázatosabb, de a legösszeforrasztóbb alakisága: menetelés kötelékben.
S, te jó Isten! Hamarosan tényleg ment is. És mondom neked, amikor már az ütemérzéket teljesen nélkülözők is jól betörtek, kimondottan mámorító érzés volt a menetelés ebben az összehegesztett alakzatban. Olyan volt az egész, mintha nem is volna „én”, csak ez a tömören együtt mozgó, torzulás nélkül irányt váltani tudó negyven „mi”. Ezért mondom, hogy csak németek menetelhetnek így.
Hamarosan botlás és bukdácsolás nélkül sikerült a „halbrechtscweng marsch”, sőt a „ganz umkehrt marsch” is. Igazi cirkuszi mutatvány! Kimondottan izgalmasak lettek azok a menetelések! Lassan elfelejtettük a kaposszerdahelyi kezdet gyöt–relmeit is azon a szotyogós réten. Meg a roncsolt arcú SS tisztet is.
– De tényleg! – kapott észbe. Bizonyára untatlak téged ezekkel a lényegtelen dolgokkal!
– Dehogy! Ne hidd, Rotekocskám! Apám ugyanis...
Hirtelen elharapta a szavát, és felugrott a székről.
– Mii? – fogta fel a zavart a mesélő. – Mi van apáddal?
– Semmi, semmi! – szabadkozott a másik Laci. De olyan vörös lett az arca, amilyennek barátja még sohasem látta.
– Mégis! Mit akartál mondani? Mi dolga lehetett volna apádnak a rektsveng marssal?
– Mondom neked, hogy semmi az egész! Látod, alighanem én is öregszem már. Félrebeszélek. Igyunk inkább! – emelte a talpas poharat, amiben még benne csillogott egy korty további menedék is.
Rotek látta, hogy ez a zavar ismét olyasmi lehet, hogy talán nem is illik tovább feszegetni. Hasztalan is ennél a határozott, furcsa embernél, aki olyan különös módon lett rejtélyeket hurcoló, ismeretlen barátja.
A Baktüttösre érkezéskor gyorsan feladott lapom, Isten bizony, hazatalált. Az iskola kerítése mellett egyszer csak megjelent a kicsi apám. Görnyedt hátán valami idegen hátizsák. Biztosan kölcsönkérte, mert az, amibe hegyről hazafelé jövet két ötliteres demizson féregetett rendszeresen, ott volt nálam. Nem volt degeszre tömve, de – amint a meglepetett, örvendező lelkendezés után észrevettem – az alja azért jól gömbölyödött.
– Hát, hogy vagy, fiam? – kérdezte fátyolos hangon, amint meg tudott szólalni.
Úgy éreztem akkor, hogy azóta is még mindig úgy sír, ahogy azon a szárazpárás hajnalon otthagytam, párnába fordított arccal. Uramisten! Legfeljebb két hete, és mégis olyan régen volt!
– Hoztam egy kis disznóságot – bújt ki a hátizsák szíjai közül, de furcsa módon merev mozdulattal. Ahogy ilyenkor szokás, nem löttyintette előre egyik vállával. S ahogy befelé mentünk a léckapun, feltűnt az is, hogy igen nehezen vonja a lábát is, és a dereka olyan merev, mint egy kisbakállvány.
– Mi van veled, apa? Beteg vagy? – kérdeztem, amint nehézkesen ereszkedett le az udvaron heverő akácrönkre.
– Á, most már jól vagyok. Megcsórt az egyik dög disznó.
– Mit csinált? Megcsórt? Hogyhogy?
– Hát, tudod, pár nap múlva, amikor... hát... eljöttél, leöltük a három malacot. Kettőt jól eltalált a Resch a csákánnyal. A harmadik homlokát azonban elhibázta. Elfutott. Én meg nem engedtem el a farkát. Igen jó erőben volt a kese. Csak futott, engem meg húzott a földön. A kerítés mellett aztán hirtelen megfordult, engem meg igen–igen nekicsórt egy oszlopnak. Igen megütöttem a derekamat, fiam. De most már azért jobban van.
Ahogy elképzeltem a jelenetet: ... a kis apám a félig hízott, izmos disznó végén ... a deres füvön szánkázva... – hát igazán nem sértődhetett meg, hogy elnevettem magam. Nem is sértődött, mert aztán egy kicsit elevenebben folytatta:
– Akkor megkaptuk a lapodat. Meg is lepődtünk, mert a vonatod mozdonya akkor nem errefelé állt. Azt hittük, ott vagy már, amerre dörög az ég.
– Hát, apu, az bizony úgy is indult. Nem rajtam múlott, hogy most itt vagyok. Onnan, Kaposvár mellől is adtam fel egy lapot. Az bizonyára eltévedt. De a disznókat miért kellett levágni? Hiszen még jól ettek!
– Tudod, fiam, éppen azért vágtuk le, amiért neked meg otthon kellett volna maradnod. Rossz idők jönnek, fiam, hamarosan – felelte nagyon komolyan és gondterhelten, azért vágtuk le. Anyáddal sok húst lesütöttünk, kolbásznak nem igen hagytunk. A véndőket elástam a kertben, a bunker mellett. Hárman talán jobban élhettük volna át, ami most következik.
Azért hoztam neked annak a húsából, amelyik megcsúfolt. Meg valamelyest a szalonnájából is. Nagyapád füstölte meg gyorsan.
– De Apa! – próbáltam erőtlenül magyarázni azt, amit magam sem tudtam biztosan. – Mi éppen azért vagyunk itt...
– No! Miért vagytok itt? Ne beszélj nekem! – szakított félbe a szokott nyersességével. – Te nem ismered a muszkákat! Én ismerem! Hiába jöttetek ti el! Csak vesztetekre tettétek! Gyere velem haza, fiam! – esett újra össze a hangja a kis csend után, amely közénk ereszkedett, s benne én sem tudtam mit szólni. – Elduglak a hegyen. Ott megmaradhatsz, amíg elmegy fölöttünk a front.
– Most már tényleg nem lehet, apukám! – csóváltam a fejemet. – Láthattad, hogy az egész környék tele van német hadsereggel, meg tábori csendőrséggel is.
– De nem vagy egyenruhában! – makacskodott.
– Apa! Igazán megbántam, hogy nem fogadtam szót nektek. Kaposszerdahelyről lélekben egyszer már elindultunk, de elgyáváskodtuk a tettet. Másodjára meg a házunk előtt aludtam át az alkalmat, amikor idehozott a vonat. Azt hiszem azonban, hogy akkor is gyáva lettem volna, ha a vagonok kívülről nem is lettek volna lezárva ... Apuka! Itt minket most már az SS is lajstromba vett. Innen most már tényleg nem lehet csak úgy elmenni ...
– Fiam ... fiam! – nézett rám szép barna szemével, éppen olyan lemondóan, mint ahogy az újság első oldalán nézte azt a bekeretezett közleményt. Közös nevünk volt abban benne, meg az én követendő, tiszteletreméltó cselekedetem. Most, fejének ingatása közben, az a két szem valóságosan tele lett könnyel. Le sem törölte.
Én is sírtam, míg öleltem őt. A búcsúzás közben anyámnak üzentem, hogy ne féltsen. S közben jól tudtam, hogy az lehetetlen.
– Anyu is nagyon bánatos – szólt aztán, lassan elfordulva. – Arankáról sincs semmi hírünk. Isten tudja, merre jár az urával. S most tégedet is elveszítettünk!
Lábát vonszoló, bicegő alakja lassan tűnt el a télben már elaludt, kopasz–barna akácosba vesző görbe úton.
Az az egybekapaszkodott társaság, amit nemrégiben még AZ OSZTÁLY–nak hívtunk, sajátos módon éppen Puskás szakaszvezetővel jött össze. Lehet, hogy a vonzalom kölcsönösen ébredt? Hozzánk csapódott még az a pár kerista is, aki nem a Szent László Hadosztály felé fordult. Meg még néhány angyalföldi, akik ugyancsak valami középiskolából jöttek el.
A Puskás megtette azt, hogy ezt a kis bandát külön hívta ki a foglalkozásokra, ha éppen ő volt szolgálatban. Külön gyakorlatoztunk, és néha beszélgettünk is.
Hogy én? Hogy becsültem–e? Hát persze! Hiszen én álltam a legközelebb ahhoz a betört orrhoz. S csak én hallottam közülünk azt, hogy „börtönpiszok”.
Egyik nap azt mondja:
– Gyerekek! Pehm hadnagy úrnak holnap születésnapja lesz. Jó lenne megtisztelni valamivel a tisztelgésen kívül is, mivel ünnepi ebédre vár benneteket. Tudjátok, hogy egykor tiszttársam volt. És a barátságunk továbbra is megmaradt.
Összenéztünk. Mindenki észrevette már, hogy ezt a két embert nem csupán a regula köti össze.
– De hát... itt? És most? Mit tudunk mi ajándékba adni a hadnagynak? Talán félig lerágott sonkacsontot?
– Azt gondoltam, hogy egy emléklapot kellene készíteni neki. Csak egy egyszerűt. Valamelyiktek csak tud rajzolni!?
Megint összenéztünk. Azt kutattuk magunkban, hogy Noll tanár úr melyikünk keze vonását nézegette elismerően. Azt tudtam, hogy tőlem nagyon szívesen elfogadott egy–egy marék gilisztát, ha kiült a Mrtvica partjára pecázni. Az én rajzaim azért tartoztak az elviselhetők közé.
– Úgy gondoltam – folytatta Puskás –, hogy egy rajzlapra ezt kellene nagyban felrajzolni.
Lecsatolta a derékszíját a köpenyről, és mutatta rajta a nikkelezett csat lapját. Biztosan tudod, hogy azon fényesen kidomborítva a jobbra fordított fejű germán sas markolta a horogkeresztet. Körülötte a jelszó: MEINE EHRE HEISST TREUE.
– Aztán meg persze rá kellene írni, hogy Baktüttös, 1944. november. Meg tudná valamelyiktek csinálni?
Tudtam én azt nagyon jól, hogy a rajzaiért ki kapta a jó jegyet. Rabinek azonban nincs itt, mert ő zsidó. De miért nem mozdul például ez a Kovács, aki a táblára mindig röptében rajzolt csodálatos karikatúrákat a tanárokról, s csengetéskor alig győzte letörölni őket?!
Akkor engem ugyanaz az érzés fogott el, ami már nem először akkor jött elő, ha szégyenkezni kellett mások miatt:
– Majd én megpróbálom! De hát nekem nincs papírom. Íróeszközöm is csak ez a kisujjnyi tintaceruza! Azzal nem lehet rajzolni!
Puskás azonban alighanem kimódolta már a végrehajtás módját. Azonnal kapott az ajánlkozásomon:
– Itt szemben lakik a suszter. Annak van két ikerlánya. Polgáriba járnak. Ők adnak majd rajzlapot, meg mindent, ami kell. Nem kell nagyobb, mint egy füzetlap. Na, jó?
Tudtuk mi már azt jól, hogy ott szemben lakik az a két lány! Meg azt is, hogy az apjuk suszter. Csak mi fordított sorrendben szemlélődtünk. Ha a kitárt léckapun ki– vagy befelé tartottunk disznó nótákat énekelve, azok a csipkefüggönyök meg–meglebbentek az utcai ablakokon. Sok egyebet persze nem tudhattunk.
– Holnap tíz órakor lesz a díszszemle az Appelheiden – idézte pösze mosollyal Oberscharführer Spiesst, aki teljes komolysággal adta ezt a nevet a kis patakon túli vizenyős rétnek. – Nyolckor már bemehetsz hozzájuk. Készen leszel tízre?
Néztem a koplit, rajta a sassal, s visszafutott a gondolatom: megesett, hogy átvertem én Noll tanár urat, ha sokáig nem jött horgászni! A rajzlap egyik felén jó B hármas ceruzával csináltam valami szép, akár népinek is nevezhető motívumot. Akkor enyhén összehajtottam a rajzlapot, és puha radírral a másik felére rákopíroztam a művet. Aztán erőteljesen kihúztam. Olyan jók lettek, hogy a tanár úr csak csóválta a fejét:
– Nem értelek, gyerek! Máskor meg olyan a kezed, mint a bot!
Egyszer azért mégiscsak rájött a turpisságra. De akkor már késő volt ahhoz, hogy megfenyíthessen. Meg talán már nem is akart. Akkor már megszakadt az iskola, és készülődött az idő ahhoz, hogy én ott, Baktüttösön germán sast rajzolhassak. Ez a sas majdnem teljesen szimmetrikus. Kivéve a nyakát, meg a fejét. A lányoknak biztosan lesz egy puha ceruzájuk!
– Még egyet – figyelmeztetett Puskás, amikor a részleteket kettesben megbeszéltük –, ne igen jártasd a szádat! Azt mondják, a papa, khm, szóval, nem néz jó szemmel minket. Én is alig tudtam vele szót érteni.
Pontosan reggel hatkor élesen sivító sípszó szokta parancsolni az ébresztőt. Furcsa, hogy nem kürt, amit a leventében megszoktunk. Akkor már ébren voltam, és több ízben elővakartam a zsebórát a vakbelem tájékáról, s a Szőke Lány képe felett próbálkoztam megállapítani a mutatók állását. A hajnali, alig derengő fényben azonban még őt sem láttam meg. Csak tudtam, hogy velem van.
Most mi lesz? Őt is elhagytam, mint a szüleimet. Vajon elhagy–e ő is engemet most, amikor búcsú nélkül eltűntem előle? Nem, az nem lehet! Azok az ájulásba vesző forró ölelések mindenfelé, amerre csak jártunk a 4711 Tosca illatába burko–lózva, csak azt mondhatták, hogy szeret. Megvár. És ha újra találkozunk, akkor már nagy legény leszek, nem kisfiú! A réveteg álmot széttörte a rideg sípszó.
Nyolc óra előtt két perccel kopogtattam az ajtón, ami a kis pitvar felől nyílott. Fekete hajú, csontos arc fogadott. Ez csak a suszter papa lehet. Az ajtó belső felén állva jól végigmért, és nem nyugtázta a bemutatkozást. A viszonylag jó állapotban lévő, félig kincstáriforma öltözet aligha nyerhette meg a tetszését. Talán csak a leventesapka láttán változott kissé a merev arc. Rápillantott a három arany stráfra.
– A lányok az első szobában már mindent kikészítettek – szólt kurtán. Újra teljesen végigmérve félretolt az ajtóból. Elindult hátra, talán az udvar végében fehérlő disznóólakhoz.
Az utcára két ablakkal néző szobában tényleg ott ültek a lányok. Egészen egy–forma csak a szőke hajuk volt, meg hasonló a termetük. Egyébként, iker létükre, alig hasonlítottak egymásra.
– Ott van minden, ami kell – mutattak egy kis asztalra, ami láthatólag az ő tanuló birodalmuk lehetett. – Papír, ceruza. Ha kell még valami, szólj. Itt leszünk a konyhában. Te hova valósi vagy?
– Én? Kanizsai.
– Melyik kanizsai? Magyarkanizsai?
– Neem! Nagykanizsai.
– Akkor meg mit keresel itt? – pergett a kérdésözön a két ikerszájból. – Elhoztak?
– Háát, ide ugyan el. De ahonnan jöttünk, oda önként mentünk.
– Sokan?
– Talán a fele. De nem tudom igazán. Nagyon sokan voltunk a vonaton.
– Mit rajzolsz?
– Sast! – mutattam feléjük a csillogó lemezt.
– Minek kell neked ezt rajzolni?
– Hm. Emléklap lesz a parancsnoknak.
Láttam, furcsállják, hogy a leventesapka alatt német sast rajzolok. Ezért jobbnak láttam megszakítani a beszélgetést:
– Tízre készen kell lennem.
Segített a papa is. Valahonnan előkerült. Nem szólt semmit, csak szúrósan ránézett a két lányra, amitől azok sürgősen eltűntek. Ő meg betette mögöttük az ajtót.
Az a két ablak nyugat felé nézett. A hátulról beáramló novemberi világosságban rajzoltam a jobbra tekintő germán sasmadarat. A papa, meg a lányok felém sem néztek.
Eleinte bevált a csalfa rutin. Remekül alakult az egyik oldal a maréknyiból kiválasztott „kétbés” ceruzával, s közben tüdőt tágítóan áramlott belém fájuknak cédrusillata. Harmadikos elemista koromban két fillérekért hegyeztem ilyen gyönyörű, illatos ceruzákat a Vécsey iskolában.
A kopírozáskor az ott heverő radír piszkos nyomokat hagyott a rajzlap hátán. Sebaj! Úgysem azt nézik!
Az idő azonban rohant. Tehette is, mert a munkában eszem ágában sem volt megnézni a vándorló mutatókat, s mögöttük az én Drágám bájos mosolyát. Talán jobb is.
A kopírozás és a feliratok alkotása gyorsan ment. Középtől jobbra–balra kiosztottam a betűket. Még arra is ráértem, hogy felülre felírjam:
AN ERINNERUNG GEBURTSTAGS VON STUF. LADISLAUS PEHM.
Hanem aztán jött a magányos, karcsú, kopasz nyak! Meg az a horgas csőrű fej. Sem arányaikban, sem vonalaikban nem akartak sikerülni. A nikkelezett csat csak vigyorgott rám az asztalon, és a radír eszeveszetten piszkított. A rajzlap meg egyre borzasodott, és vékonyodott.
Elindultam megkeresni a lányokat. Persze, hogy nem a konyhában voltak. A hátsó udvarban leltem rájuk, amint éppen a disznóknak öntötték be a moslékot.
– Adjatok már egy puha radírt!
A karcsúbbik lecsattantotta a vödrét a betonra, s szó nélkül elindult előttem befelé. Kezét a kötényébe törölgette.
– Szekrementomszentség! – bukott ki belőlem öregapám káromkodása. – De kár, hogy nem békében kerültem ide!
Akkor eszembe jutott, hogy ezzel a hirtelen gondolattal bizony hűtlen lettem a Szőke Lányhoz!
Elég sokáig kutatott a szekreter fiókjaiban, mire talált még egy radírt:
– Nesze! – nyomta a kezembe. – Jó lesz? – s a rajzom fölé hajolt, arcom elé bukott a dús szőke haja. – Nem rossz, csak ... mi közötök nektek ehhez a Pehmhez?
Nem várhatott választ, mert megfordult, és rám csapta az ajtót.
Teljesen meg voltam zavarodva. Az a nyak, meg a horgas csőrű fej csak annál inkább nem akart összejönni! Az egyetlen vigaszt a körömnyi puha radír okozta, azzal nagyjából sikerült elsimítanom a kiborzasodott papírt.
Inkább csak úgy, szusszantásra, néztem ki az ablakon. Szűz Anyám! Az Appelheidén ott láttam dísznégyszögben felállva az egész alakulatot.
Azt szokták mondani ilyen esetben, hogy az emberben meghűl a vér. Az enyém ugyan nem hűlt, hanem úgy a fejembe szaladt, mintha forralták volna. Négy–öt vonással egy pillanat alatt feldobtam a papírra azokat a makacskodó alkatrészeket, és rohantam ki a kapun. Dehogy is értem rá búcsúzkodni, meg aztán aligha volt valaki is akkor a közelemben.
Átugrottam a sáros kis árkot, és kezemben a fehér lappal, odaálltam a legközelebbi szakasz legközelebbi rajának a végére.
Akarom mondani, álltam volna!
A dísznégyszög nyitott végében, azon a trágyahalomféle dombocskán, ott állt a parancsnoki szentháromság. Középen – kecsesen ívelő, éles sapkával, adjusztált zöld köpenyében és ragyogó csizmaszárral – Pehm hadnagy.
Oberscharführer Spiess természetesen észrevett, amint megpróbáltam beilleszkedni a szakaszba. Máris felsüvöltött a testi terjedelméhez egyáltalán nem illő tenorja:
– Eh, tu Kerl! Zu mir! Laufschritt!
De nem hagyott nyugodtan futni:
– Hiling!
Vigyáztam, hogy a kezemben szorongatott büszke művem ne maszatolódjék össze a levágódás közben. Itt azonban nincs kegyelem! A tíz–tizenkét méteren végrehajtott négy–öt feküdj következményeitől, még – ha van –, az Isten sem védhette meg a szőke ikrek rajzlapját! A posztón a bal könyökömön, meg a lágyékom táján átütött már a hideg lé, s a jobb tenyerem is tiszta maszat lett.
Közben azért megvillant bennem, hogy így legalább eltűnnek a papír hátán a kemény radír ívelt nyomai, és elől sem veszik észre a kopasz nyak, a sasfej felborzolt környékét.
Azt is észrevettem azonban, hogy a mutatvány alatt Puskás súgott valamit a Stuf fülébe. A rajzért Spiess nyúlt, amikor mocskosan odakerültem. De Pehm megelőzte, kivette a kezemből. Szépen nézte meg, úgy, ahogy műértők szemlélnek valamit. Aztán rám nézett a papír éle felett.
A tekintete teljesen közömbös volt, és nem szólt semmit.
Egy kis kínos csend után Puskás intézkedett:
– Menj a helyedre!
Én nem emlékszem, hogy milyen volt az az ünnepi ebéd. Talán a krumplifőzelék nem fagyott maszadék, mint máskor, talán esett rá valami szaftos marhaszelet is. Nem tudom.
Eleven testekből összeforrasztott téglák másztak egyformán imbolyogva az úton. Derült volt a november vége, és a nap fénye kissé könnyebbé tette az erdei levegőt.
A szakaszok külön–külön énekeltek, és ettől az akácfák közül csak érthetetlen, zagyva zajroncsok verődtek vissza.
Most nem volt „repülő jobbról”, meg „feküdj”, meg másfajta csemege.
Az este csaknem a takarodó idején kapták azt a parancsot, hogy holnap reggel minden patyolat tiszta legyen. A bakancsok talpában még a jancsiszeg is! Mindenki az udvaron volt. A kezek a ruhát–bakancsot kefélték, de a szemek a koromfekete ég felé fordultak. Valahonnan a környező dombok közül egymásba folyó dördülések rázták az ablakokat, ha az ék alakban hasító fénycsóvák egyszer csak valamilyen más geometriai alakzatban találkoztak a párás levegőben. Az egymást erősítő fénysugarak metszőpontjában kétségbeesetten ívelt–bukdácsolt–forgott egy–egy kétmotoros vadászbombázó, miközben körös–körülről lila, sárga, vörös csíkok húztak feléjük, pályájuk végére izzó pontot téve. Volt olyan, hogy egy–egy dörrenő pont bukfencező vörös foltban folytatódott, ami ívelő csóva képében valahol a messzi erdők feketeségében tűnt el.
Az este közvetlen közelről látták a drámát.
Most meg sorozásra mennek Bakra, mely laposan ott terül el, ahol az erdő gyapja egy lágy domb hajlatán megszakad.
Megint egy iskola udvarán ömlöttek széjjel, küszöbökre és a kerítés mellett heverő farönkökre telepedve. A rönkökről eszébe jutott az ez év március tizenkilencedike, József napja. Az udvarukon szétomló napfény akkor azonban gyarapodó meleget öntött a tetvészkedő SS fiúkra. Ebben a tél eleji derengésben most meg ő ül ott a fatuskón, s hidegedő lélekkel elmélkedik:
– Lám, mégiscsak az lett, amitől Hanzi annyira óvott. Meg is ígértem neki, hogy elkerülöm a hadsereget, az SS–t. Nem egyszer számoltam már ki, hogy kétezerben hány éves leszek, ha megérem. Hetvennégy. Meg lehet érni. Vajon hány görbe nyom marad utánam még, amíg az élet erdejét–mezejét taposom? A Hunyadi után most mindjárt az SS–be is besoroznak.
A hideg kis teremben megint teljes a meztelenség. Csak annyi iskolapad akadt ott, ami mellett éppen elfért a sorozóbizottság.
Lista, szólítás név szerint.
Lám! Mégiscsak igaz, hogy innen már nem lehet csak úgy lelépni, mint ahogy Apa szerette volna. Meg ahogy a Sarlóssal, meg a többiekkel az este a szalmán egykupacban sutyorogtak. Itt lista és név van, ami az eléje tett sorszámmal együtt egyben a dögcédula is lesz. Az pedig csak egyet jelenthet: golyót a fejbe. Ha tábori csendőrtől kapod, gyalázat; dicsőség, ha a senki földjén tépi le valaki a hulládról. Utóbbi a kevésbé biztos.
Lúdtalpra, lapostetűre és herékre is kiterjedő vizsgálat. Egyensúlyérzék mély térdhajlítással.
Az utolsó stáció nagyon magas, nagyon merev és nagyon öreg német katonatiszt. Vállapja ezüstzsinórokból vastagon fonott, mint otthon anya kalácsa, ha véletlenül laposra sikerült. Felette az arc markáns, ráncos, de nem visszataszító. A hang mély és halk:
– Links um! – és csak néz.
– Ganz kehrt um! – és megint csak néz. Aztán az asztalnál ülő felé fordul. Rotek is.
– Halb germanisch, halb slawisch.
Rotek nézi, hogy az őrmester a rubrikák közül kettőbe jelet tesz. Újra gondolat fut végig az agyán:
– A rosseb! Az az alhadnagy, aki húsvétkor majdnem a mi ünnepi levesünkkel etette meg a géppisztolyát is, az szőke nővérében csak a német szépséget látta. Pedig eleget bámulta. Ez meg itt két vezényszó között felfedezte, hogy apa kicsi magyar–hosszú sváb, anya meg sok horvát–kis magyar! Hát ez is lehet?
Közben azért hallotta a kurta zárszót is:
– Tauglich!
A szakaszon, amelybe végül is sikerült összetömörülniük az otthon is egymáshoz tartozóknak, kis idő után valamiféle levertség uralkodott el. A sorozás után a „haza–felé” tartó út csupa kínlódás, bukdácsolás lett. A szorosan egymás mellé lépő lábak minduntalan összegabalyodtak. A parancsolt nótaszó is eleinte csak gyér nyikorgás lett, aztán egészen elhalt. A kiképzőkeret altisztje végül is megelégelte a sorozatos halomra bukást, és a faluba már csupa repülő jobbról–balról, géppuskatűz, csatároszlop, csatárlánc alakzataiban értünk be.
Eddig a disznó nóták csupa vidámságot adtak. Az, hogy most már SS legények lettünk, minden még elképzelhető kis hangulatot is letörölt. Vajon mikor és hol fogják betetoválni azt a kis számot, amire most már nem is emlékeztünk, de a hónunk alatt viselni fogjuk holtunk napjáig?
– Ne haragudj! – akasztotta meg a mesét az őrnagy. – Künn a strandon megnéztem az oldaladat. Nyoma sincs tetoválásnak.
– Nincs–nincs! Hála Istennek! Ezt a kínos bélyeget valahogy sikerült kikerülnöm. Mint ahogy minden más jelvény viselését is, aminek a gyökere nem a szívemben volt. Lehet, hogy minket már nem is akartak megjelölni, vagy nem volt idő rá, vagy mi...
– Kikerülted a villámot is?
– Igen. A mi hajtókánk minden oldalon üres maradt. Még a fekete mezők sem kerültek a gallérra, amikor már olyasféle ruhánk lett. Igaz! Ruha és felszerelés olasz zsákmányból került, és ezeknek a jelvényeknek azokon helyük sem volt.
– Akkor milyen jelzésetek volt?
– Eleinte semmilyen. Aztán megpróbáltuk kierőszakolni a csőrében gyűrűt tartó hollót. Elvégre Hunyadi alakulatában az lett volna az igazán helyénvaló! Persze, nem ment. Aztán megelégedtünk volna egy pucér H–betűvel, az sem. Akkor csináltunk konzerves dobozból, de levettették velünk. Amikor összehoztuk a hegyivadász alakulatot, akkor annak zöme frontjárta magyar katonákból került ki. Legtöbbje határvadász. Ők nem engedtek a negyvennyolcból, minden tiltás ellenére tovább viselték az olasz ruhán a magyar rangjelzéseket. Hanem a hegyivadászok jelvényét a sapkára és a bal karra – fekete alapra hímezett nagyon szép havasi gyopárt – megkaptuk, és utolsó percig mindenki szívesen viselte.
Úgy tudom, hogy a hadosztály többi része is ellátatlan maradt villám és tetoválás tekintetében.
– Hát, igen! – szólt lassan az őrnagy – Bradley ellen Hitler akkoriban gyűjtögette a magatok fajtáját az utolsó tankcsapásokra. Nem csoda, hogy nem csináltatott nektek bádog hollót a szupertigrisek anyagából.
– Jaja! Meg az is jó, hogy a tetoválás utolsó kék festékje is a nyomjelzős lövedékekbe került! – nevettek össze.
– Az előbb azt mondtad, hogy „hegyivadász”. Az mi volt?
– Csak ne légy türelmetlen! Ha megérjük egészségben, annak is eljön a meséje. Úgyis azt mondtad egyszer, hogy össze–vissza csapongok!
– De igen megjegyezted! No jó! Többet nem kotyogok!
A nap hátralevő része is igen nyomottan telt. A sárból–mocsokból való tisztálkodást dupla utálattal végezték, bár az idő nagyon jól múlott vele.
A szokott kupacok este újra összefeküdtek a szalmán. Az angyalföldiek hármas szólamaikban sorra ismételték azt a két–három hazulról hozott vagány dalt, amiknek terceiben a többiek előtt ismeretlen világba sírták vissza magukat. A mélabús dallamok az egész társaságban felböffentették a saját maguk sorsa iránti szánalmat.
A diák haverok között Sarlós vitte a szót:
– Gyerekek! Én azt hiszem, hogy mi nem ezt akartuk. Szepi, te akartad?
– Nem, nem! Senki sem!
– De most már így van. Most már nem lehet semmit tenni.
– Sajnos, én tudok még rosszabbat is, gyerekek. Ha megkapjuk a ruhát, alighanem Németországba visznek bennünket. De lehet, hogy előbb is.
– Ki mondta? Honnan tudod?! – röffentek fel mindannyian.
– Puskás mondta. De tartsátok a szátokat! Ő sem akar menni. Nem akar Németországba indulni. Meg a többi legénye sem.
– Ezek az essessek? Ezek nem akarnak?! – hitetlenkedett valaki. –Sz' mindegyik börtöntöltelék! Hiszi a rosseb, hogy inkább a frontra mennének!
– Ha mondom nektek! Brabács, meg én sokat beszélgettünk Puskásssal. Neki már terve is van!
– Mi? Mi az?! Hogyan lehet innen csak úgy elmenni?
– Hogyan? Hát a frontra! Ahova indultunk. Vagy nem indultunk?
– De! Indultunk! De hát így: condrákban? Civilben? Fegyver nélkül? Gyalog? S ki tudja, hol van most a front?
– Hol? Hát Baranyában, meg a Balaton alatt, Fehérvárnál. Meg Pestnél. Puskás tudja, hova és hogyan. A frontra kell szökni! – suttogta rekedt, de erőteljes hangján.
A sötétben is tudták, hogy a szája sarkán most egy pici kis habos nyál csordult elő.
– Jöttök? Mindenki jöhet, aki nem akar kimenni!
– Mikor lesz az? – vibráltak most már a hangok és idegek.
– Mindjárt a felszerelés után. Puskás azt mondta, hogy a ruhák már Tófejen vannak. Napok alatt beöltözünk.
– És fegyver? És gyalog?
– Azt majd útközben szerzünk. A szaki fuvarról is gondoskodik. A fene tudja, honnan, meg hogyan, de szerez autót. Mit szóltok?
– Eddig hányan vagytok?
– Egyelőre hatan. Brabács, meg Krakovics is. Na, jöttök?
Jó sokáig hallgatták, és hagyták magukba szívódni a lágy vagány dallamokat. Rotek szólalt meg először:
– Én megyek. A rosseb menjen Németországba!
– Én is megyek! Én is, én is! – járt körbe hirtelen a kurta szó.
– Jó, gyerekek! Megmondom Puskásnak, hogy a létszám tizenkettő. De aztán senkinek egy piszkos szót sem ám! Különben vége a dalnak! Értitek?
– Jaja! Értjük!
A pestieknél lassan elhalt a nótaszó. Súlyos tarkók nyomták a párnának összehajtogatott nadrágokat. A fejek a hirtelen elhatározástól lettek olyan súlyosak.
A rövid éjszaka kábaságát nagyszerűen elverte a másnapi linksrechtsum, hinlegen és a rózsafüzér: az iszamós réten menetelés rajokban, az előző vállára tett jobb kézzel. Német vezényszó, német alakiság, német egyenruha! Talán a sír is német földben lesz, ugyanolyan orosz golyó miatt, amilyent, ha meg van írva, jobb lenne itthon megkapni!
– Na nem! Megyünk Puskással vissza! Inkább legyen az az agyag csak magyar! – motoszkált valahol hátul, a nyúltagy környékén a feküdj alatt felfreccsenő iszapcseppek között.
Azért nem nagyon fáradtak el. Az átázott ruhákat–lábbeliket megszárítani reménytelen vágy volt. Így csak ronggyal letörölték a sarat, de azt a rongyot gondosan kimosva a kis patak hideg vizében. A nadrág a fej alatt, a felsőruha meg derékaljként, szalmával letakarva, majd szikkad valamit.
Nem valami sokkal múlhatott el a takarodó, mert még többen motoszkáltak, és mormogtak a körbe terített szalmán a sötétben. A repedezett festékű barna ajtó egyszerre nagy robajjal vágódott neki a falnak. Fáradt, sárga fény ömlött szét az egyetlen, ragadósra mocskolódott, ernyőtlen égőből, s még az élesen felharsanó sípszótól sem lett fényesebb.
– Fel az egész banda! Stillgestand!
A kemény kiáltás mögött az orrbavert őrvezető. Mögötte még két zsivány kinézetű nyomult a terembe.
– Mindenki az ágya elé! – kiabált feleslegesen, hiszen mindannyian ott merevedtek már a stillgestandban, ingben–gatyában. Elértették azt a szót is, hogy „ágyak”.
– Tisztasági vizsga! A bakancsokat felemelni! Mutasd a talpát! – lépett oda a legközelebb állóhoz, s hüvelyk–körmét végighúzta az elnyűtt talp és sarok szegletében.
– Sáros, mocskos, és vizes! És rongyos!
– Mit marhálkodik ez itten? – ámultak a dermedtségben. Hát milyen lehet egy ruha, ha két–három órája még ott henteregtünk a sáros réten, és már egy tiszta alsónk sincsen!? Ezek a pestiek meg hová varrnának gombot a szétfoszladozóban levő rongycafatok közé?
Rotek bakancsának talpán a csigaszegek környékét kapargatta meg a koszos, kemény körmével:
– Mi ez itt?! Sár! Homokos, vizes!
– Gebedj meg, börtönpiszok! – kívánta neki jó lélekkel.
– Piszkos banda! Majd megmutatjuk mi nektek, mi a tisztességes szobarend! Az összes bakancsot az udvarra! Los–los! Kidobni! Futás! Naaa! Mi lesz? – förmedtek mind a hárman a mit sem értő fiúkra. – Lóduljatok! – lökdösték ki belőlük a mozdulatlanságot. – Egy perc alatt nincs a körletben bakancs!
A derékszögben hátrafelé forduló épületszárnyból már zuhogtak kifelé a bakan–csok. Egyenként bucskáztak szerteszét, kusza halmot formálva a beton küszöb előtt.
– Ez kicsinált kitolás! – lihegték egymásnak a futkosás közben. – Megint mocsokság! Mint ahogy a múltkor is akarták egyszer. De Puskás nem engedte.
Újra az „ágyak” előtt álltak jéghideg talpakon. A három keretlegény vigyorogva állt az ajtó mellett.
– Tíz perc múlva szobarend! Bakancsok az ágyak előtt stillgstand!
Eszeveszett futkosás kezdődött. A vaksi fényben természetesen senki sem találta meg a saját bakancsát. Találomra fogtak meg kettőt, s a másik kezében kísérelték meg felismerni a sajátjukat.
Hiú remény! A nagy halom lábbeli a szomszéd körletével is végzetesen össze volt keveredve. A keret pedig pontos volt. Tíz perc múlva riadót fújtak a vibráló sípok:
– Sorakozó az udvaron!
Próbálták a lábukra felhúzni azt, amit éppen a kezükben tartottak. Akinek szerencséje és nem két azonos oldali cipője volt, az valahogy felkínlódta.
A kiképzőknek azonban most már a bakancs lett a legkisebb gondjuk. Azzal sem törődtek, hogy a jó félórai futtatást ki sántikálva, ki mezítláb hajtja végre.
Hajnalra azért nagyjából mindenkinek sikerült a csere–bere. Még maradt azért négy darab gazdátlan, amit senki sem keresett. Akkor vették észre:
– Gyerekek! Hiányzik a Sarlós! Meg a Krakovics is! Hova az istenbe tűntek!? Hiszen Krakovics jóformán még ki sem heverte a pokrócozást, úgy összevertük a fejét, meg a derekát!
Azért kapta, mert folyton elcsavargott, s ezzel kollektív fenyítést hozott az egész szakaszra.
– Talán a másik szobában maradtak?
Valaki átszökött az udvaron, de hamarosan vissza is jött:
– Nem, nincsenek! De onnan meg Brabács és valami Zsákai, vagy Zsákfalvi ugyancsak hiányzik!
– Ki az a Zsákfalvi?
– Valami kerista. Mint a Krakovics, meg a Sarlós.
– Jelenteni kellene az ügyeletesnek!
– Azok már jelentették. Azt mondták nekik, hogy jól van, majd reggel megke–resik őket.
– Tudta az ügyeletes, hogy itt sincsenek meg a gyerekek?
– Mit tudom én! Meg nem is érdekel! Majd meglesznek. Aludjunk! Mindjárt reggel lesz!
Ez valóban találó volt. Az oldalukra fordult testekből hamarosan a hullafáradt emberek mocorgó alvás–zajai töltötték be a termet. Rotek azonban nem tudott elaludni. Úgy érezte, hogy az átfagyott talpából a szíve felé kúszik a jeges merevség.
A rosszabb alvók reggel a konyha zörgéseire ébredtek. Üstök és kannák dön–dültek, vödrök csörögtek, és a szakácsok káromkodtak:
– Herrgott Zakrament verflucht nocheinmal!
Mi ez most? Elmaradt a sípok visongása! Ilyen még nem fordult elő! Hát, ha nincs ébresztő, akkor felkelni sem kell! Jó még egy kicsit heverni. Talán valami ünnepjük van ezeknek a németeknek? Most, ha jól számoljuk, december elseje lehet. Az nem ünnep, s ha esetleg nem jó a számítás, másodika sem.
Vajon te hogy aludtál otthon kedves, illatos, gyönyörű Szőke Lány? – kaparta elő a zsebórát a feje alatt szétbontott nadrágból. Azt sem tudom, milyen ágyad van neked otthon. Még soha nem voltam nálatok, apádat–anyádat sem ismerem. Mégis te vagy nékem az egyetlen, s meglásd: egyszer csak mégis hazakerülök hozzád. Akkor majd nem mondod nekem, hogy „kisgyerek”!
A pici óralapon még kisebb drága mosolyra merengett, s a szíve környéke mind–járt melegedni kezdett. Akkor döbbent rá, hogy hiszen látja már a mutatókat is!
Fél hét. Valahol a suszter háza mögött kél a nap, a két ikerlány alighanem eteti már a disznókat. De azok ketten együttvéve sem olyan szépek, mint te, akinek a képe felett ezek a mutatók járnak körbe–körbe.
Bár, ha nem „csak Veled” volnék, ezek ketten könnyebben elérhetők lennének itt a szomszédban!
Rohadt dög vagy! – zárta le magában a kósza gondolatokat. Akkor meg mindjárt a Sarlós jutott az eszébe. Felkelt, de hiába nézett: Sarlós helye üres volt.
– Nem jött meg a Krakovics sem – állt melléje csendben a múltkori kupac valamelyik tagja. – Mit gondolsz, nem mehettek máris el?
– Á, nem hiszem. Lajcsit jól ismerem. Szólt, biztosan szólt volna!
– Akkor meg mi a fene lehet ez? – nehezült el az ő gondolata is.
– Nem tudom. Mi mindenesetre itt vagyunk.
A december eleji nap majdnem barátsággal köszöntött a vidékre. A kék ég alatt sehol egy felhő, s ha volt is valamelyes kis hajnali légmozgás, nem hozta magával a délnyugati dombság völgyeinek nyirkosságát.
Fél nyolckor mégiscsak lett ébresztő. Csakhogy sem a sípok hangjai, sem az ábrázatok nem hasonlítottak az éjszakai vadállatokra. Senki sem nézte már az elnyűtt ruházatot. Az elmaradhatatlan reggeli torna félmeztelenségében úgyis csak koszos ingeket és gatyákat láthatott volna.
– Reggelihez sorakozó!
A szinte észrevétlenül csordogáló, de önmagát szépen letisztító patakban nem volt nehéz kimosni a híg lötty maradékát a csajkákból, konzerves dobozokból. Kávénak nevezett ital maradványa volt az. Szöszmötöltek a körletekben, rakták el a korpakenyér megmaradt darabját, rendezték a szalmatöreket a pokróc alatt, és várták a következő sorakozóra invitáló sípszót.
A nap már lassanként kiért a dél körüli időszak enyhe hajlatú fennsíkjára. Sugaraiban mintha valami megkönnyebbülés szurkált volna a meggyötört ruhák alá, a meleg vizet rég nem érzett bőrsejtekbe.
A szakaszok a szomszéd rétjére kanyarodtak, ahol a laposságból, nyugat felé néző homlokkal, kis domboldal ugrott felfelé. Az aljában állva maga Oberschar–führer Spiess vezényelt:
– Abteilung! In Viereck marsch!
Semmi baj sem kerekedett abból, hogy nem értették a szót, mert ilyen alakzatot még nem gyakoroltak. A szakaszok bal első sarkán lépkedő tisztesek úgyis úgy vezették fel azokat, hogy az egység szögletes U–alakot formált. Nyitott végét a tetején öreg, zsuppos házat hordozó dombocska törésvonala zárta le. Ez hát a „négyszögben hozzám”: németül.
– Rüht euch!
Jólesőn ácsorogtak, és engedték a nyakuk közé zuhogni a rég nem élvezett melegítő sugarakat. A hadseregnél mégiscsak valami ünnep lehet ez!
– Abteilung Achtung! – harsant fel hirtelen Spiess illetlen tenorja.
Az Appelheidén álló ház felől, a kicsi trágyahalom mellett léptetett a négyszögbe. Ahol megállította a lovat, vele éppen egyvonalban állt Rotek.
Spiess jelentett, a hadnagy parancsolt:
– Pihenj!
Rotek csak nézte ezt az előtte álló impozáns együttest: gyönyörű, telt deres csődör. Csupa ideg és intelligencia, és hallotta, csak magyarul ért. Feje állása, nyakának görbülete a kantárszárak között a nem értőnek is messziről árulkodott az igazán jó családról.
Pehm hadnagy hozzá tartozott ehhez a lóhoz. Igaz, apróbb részleteiben csak az arca volt szemügyre vehető, mert a termetén nyaktól lefelé az ismert impregnált esőköpeny folyt alá, egészen csizmaszárközépig. A derékszíjon lógó hatalmas pisztolytáska kissé ferdére húzta a ráncokat, bár így is a nyugtalan, de fegyelmezett ló folytatása volt, felfelé.
A csizmán nem viselt sarkantyút. Ebből arra lehetett következtetni, hogy ez a tiszt és ez a ló Isten tudja mióta tartozik egymáshoz. Pehm erdélyi, s ez a deres csődör aligha különbözteti meg az esetleg kunos, vagy somogyi tájszólást a szászostól. A szórend meg egy lónak nem is jelent semmit.
Pehm arcán azonban Rotek most olyan kifejezést látott, amilyet eddig sohasem. A kifejezéstelen vonások helyett most minden ideg és izom mozgásban volt ezen a csontos arcon. A vékony szájív szélei szorosra húzódtak, mord és merev az egész fej. A tiszti sapka égre ívelő vékony vonala még jobban aláhúzta ezt a félelmetes, vonagló kifejezést. A mereven előretekintő szemek sarkában azonban valami fájdalmas is felfedezhető?
Az elemzést a közelben álló Spiess felé dobott halk szó szakította meg:
– Führt vor!
Az csak a fejét és a derekát fordította a dombon álló ház felé:
– Vorführen!
A dísznégyszöghöz egészen közel, a domb tetején, egy kis halom dudorodott, amit eddig észre sem vettek. Ott, a halmocska oldalából, a föld alól a vezényszóra kibújt egy rohamsisak, utána a hozzá tartozó katona is. Géppisztolyát lőhelyzetben a pázsitra szegezte. Utána előtűnt egy sapkátlan fej is, meg még egy katona.
– Puskás! – hördült fel egyszerre az egész század.
– Ruhe! – harsant Spiess, és egyben az első szakasz mellé lépett.
A géppisztoly csövének lökésére elindult a szakaszvezető. Meredten nézték a nyakban széttárt inget, melynek kilógó szárnyait még derékszíj sem fogta össze. Hátratett kézzel lépett a dombgerincre, és nem egyensúlyozott, mint ahogy lejtmenetben általában szokás. Homlokába hulló hajjal lépkedett le a kikopaszodott füvön, és megállt a ló, meg a parancsnoka előtt. Akkor lehetett látni, hogy a két keze hátul össze van kötözve.
A ló idegesen kapta fel a fejét. Biztosan megismerte Puskást a fényes, okos szemével. Hiszen vele is járták kettesben a mezőket! De lehet, hogy Pehm térde szorult önkéntelenül kissé összébb, amint kiadta az új parancsot:
– Löst auf!
A kísérő legény kattintott a fegyverén, és elengedte a markolatot. Ettől a cső ferdén a föld felé irányult. Vékony szíj volt az, amit nagy nehezen kibogozott és lebontott a fogoly csuklójáról. Az nem dörzsölte meg a kötelék sajgó helyét, csak lazán lógni hagyta maga mellett a karjait.
– Rottenführer Puskás! – szólította meg Pehm keménynek szánt hangon, amit azonban erősen lágyított a magyar szó szebeni pöszesége. – A Waffen SS szolgálati szabályzata alapján ön ellen letartóztatási parancsot adtam ki. Tudomásomra jutott, hogy ön több személy részvételével szökést szervezett. Feleljen, Rottenführer Puskás, igaz–e ez a vád?
– Nem igaz, Sturmführer!
A hadnagynak most a szeme sem rebbent:
– Beszervezte a kiképzőkeret egyes tagjait és az újoncokból is jó néhány gránátost. Őket ugyancsak lefogattam, és elzárattam.
Egyre indulatosabban folytatta:
– A keret tagjait teljes fegyverzettel akarta magával vinni! Az újoncok részére erőszakkal akart fegyvert és ruhát szerezni a tófeji magazinból! Megállapodott a baki hadtáp két sofőrjével is a szökésben! Rottenführer Puskás! Itt, a század előtt adjon számot tettének indítékairól!
Puskás látta, hogy itt nincs értelme a tagadásnak. Pehmnek mindenről tudomása van. Először tétován körülnézett a megrendülten hallgató katonákon. Talán arra gondolt, hogy vajon melyikük árulta őt el. Aztán hirtelen kihúzta magát, és keményen nézett parancsnoka szemébe:
– Sturmführer! Mi nem dezertálni akartunk! Mi nem akartuk elhagyni a hadsereget! Ellenkezőleg, Sturmführer! Harcolni akartunk, a frontra akartunk menni! Az embereim is magyarok, meg ezek a gyerekek sem Németországba indultak! Oda akarnak menni az oroszok elé! Nem akarnak itt rostokolni, ruhátlanul, fegyver nélkül! Rechtschweng–mars, hiling–auf rongyokban, átázva! És Kaposvár felől idehallik az ágyúszó! Ezért tettük, Sturmführer, nem másért! És ennyi! Többet nem tudok mondani!
És állt a lejtő aljában sudáran és keményen.
– Más módot is választhatott volna, Rottenführer! Például, ha szól nekem a hangulatról! Akkor legalább megóvtam volna ettől a szerencsétlen lépéstől. Tudja jól, hogy mi mindannyian a frontra készülünk! De ennek a módját nem Pehm hadnagy, még kevésbé Puskás szakaszvezető dönti el! Az eskünkben benne van a parancsnoknak való feltétlen engedelmesség. „Meine Ehre heisst Treue!” Mindannyian rajta hordjuk a derékszíjunkon is! Indokait nem tudom elfogadni! A szökési kísérlet vádját fenntartom! A szolgálati szabályzat szerint ez esetben két lehetőség közül választhat: az egyik ... elrettentő példának ... az azonnali megtorlás, ... a másik ... a hadbíróság!
Rotek látta, hogy a szakadozott mondat alatt jobb térdével kissé megnyomta a ló oldalát, amire az idegesen toporgó patákkal félbalra fordult. A sapka alatt az eddig is halovány arc lassan egészen fehér lett. Tenyere a pisztolytáskára csúszott, és lassan széthúzta a bújtatózárat. Kezében lassan emelkedett a markáns parabellum, és a ló nyaka mellett a nyitott zubbonyú alakra szegeződött. Csőre töltve kerülhetett a táskába, mert Pehm ujjának csak egy kis mozdulatával biztosította ki.
A mozdulatot látva, Puskás megértette, hogy ez a vég. A szemébe hulló hajtincs alatt az egész arca hirtelen olyan vörös lett, hogy úgy látszott, mindjárt ki is durran. Kis terpeszre vetette a lábát, mellén széttépte az inget. Ahogy szétpattogtak a gombok, látni lehetett, hogy az egész mellkasa is éppen olyan vörös, mint a feje. Óriási hangon kiáltott:
– Nem vagyok szökevény! Nem vagyok áruló! A hazámért halok meg! Éljen a birodalom! Heil Hitler!
A dísznégyszög irtózattól dermedten nézte a jelenetet, várta a dörrenést.
– Laci! Laci! Lőjj már! Lőjj már, az Istenit! Ide lőjj! – tárta ki már szinte önkívületben még jobban a domború mellét.
A pisztoly szava azonban nem hangzott el. Rotek látta, hogy a karcsú cső vége, amely egy percig rezzenéstelenül irányult Puskásra, most bizonytalanul remeg, és imbolyog, majd lassan lehanyatlik. A ló karcsú csűdjei apró táncot jártak, mert a tiszt vállának vonaglása ért véget ott, a feketére fényesített patákban. Talán megértette a hadnagy egészen törtre váltott szavát is:
– Puskás, Puskás! Mein Bruder! Warum hast du das mit mir gemacht!?
Sturmführer Ladislaus Pehm – sírt!
Mindketten némán néztek a távolba. A teljes sötétség túlsó szélén egy világító–torony, vagy –oszlop reflektora szurkálta át azt a kis párát is, másodpercekben számolt kérlelhetetlenül pontos ütemű villanásaival.
Tekintetük alighanem azon a távoli szirten villogó fényen találkozott. A két asszony jött a beton utacskán. Halkan susmogtak, és lassan lépkedtek fel a lépcsőkön.
– Hát ti?! – vették őket észre, amint beléptek a szobából kiterülő gyenge fénybe – mit csináltok?
– Hát, csak ülünk. Meg beszélgettünk.
– Meg ittatok! – kottyant a Barna Asszony.
– Nem ittunk, csak iszogattunk – próbált Rotek enyhíteni. – Hát ti? Ti mit csinál–tatok?
Noémi válaszolt:
– Mi is beszélgettünk, de nem iszogattunk. Most hát megkínálhatnátok benünket. Ha maradt...
– Természetesen! – állt fel Cs. Torda két pohárért.
– Miről beszélgettetek, ha nem titok?
– Háát... Laci mesélt nekem sok mindent. Én meg csak hallgattam – töltött a derengő fényben a poharakba.
– Nem is tudtam, hogy te ilyen nagy mesemondó vagy! – kajánkodott a Barna Asszony. – Amikor a gyerekeknek kellett mesélni, te mindenesetre előbb elaludtál, mint ők. Isten tudja, hogy mikkel tömöd már órák óta szegény Laci fejét! Bírod még? – fordult feléje.
– Amit Laci nekem elmond – szólt lassan Cs. Torda –, azon aligha lehet könnyen elaludni!
– Nofene!
– Aztán meg azért emlékezzél! – replikázott Rotek. – Amikor a gyerek mellett elaludtam, a mesét álmomban is folytattam, nem? Sőt! Olyankor találtam ki a legszebbeket! Te mondtad! Némelyiket még fel is tudtad mondani, nem?
– Én fel, az igaz! De a gyerek nem!
– Sok mesét álmodtam én már! S amit Lacinak elmondok, úgy tűnik, az is csak álom. Most már biztosan az.
– Mi meg még arról is beszéltünk Olessal, hogy holnap el kell válnunk. Nekik lejárt, de mi még maradhatunk.
– Hogy őszinte legyek – szólalt meg Torda asztalra ejtett tekintettel –, a legszí–vesebben én is haza indulnék veletek. Igen jó itt, de azért jó lesz már hazamenni is. De hát...
– A gyerekek szerencsére csak holnapután érnek Triesztbe – kapta el tőle igen élénken a szót a felesége. – Így holnapután délig mi még itt maradunk. Ha haza–értünk, hívunk benneteket. Most meg igyuk ki a búcsúpoharat!
Kis szünet, egy korty bor után Torda szólalt meg:
– Te Laci! Úgy érzem, nincs még vége a történetednek.
– Jól érzed!
– Mi történt például a lefogott újoncokkal?
Rotek kicsit hallgatott:
– Idegen közegek jelenlétében nehezen megy. Legfeljebb csak álomban.
Sarlós, meg Krakovics olyan észrevétlenül került vissza, mint ahogyan eltűntek. Nem is tudom, mikor és hogyan. Takarodókor mindenesetre már otthon voltak. Mármint a vackukon.
A sötétben odakúsztunk hozzájuk:
– Lajcsi! Mi volt ez?
– Akkor fogtak le – kezdett neki nagy nehezen a mesélésnek –, amikor az udvaron a bakancsok után futkostunk. Ordítani sem tudtam, mert befogták a számat. Aztán meg megfenyegettek:
– Egy hangot sem!
– Meg nekem is! – szólt közbe Krakovics.
– Ti is abban a veremben voltatok, ahol Puskás?
– Nem. Mi a zsuppos ház első szobájában. Piszok hideg volt. Sikált, földes padló, szalma semmi. Az igen rozzant ágyon sem, csak néhány büdös, penészes rongy. Felváltva takaróztunk velük, különben meg mezítelenül futkostunk, meg ugráltunk. Brabács piszkosul taknyos lett.
– Megvertek benneteket?
– Nem. Nem bántottak. Egy őr volt velünk, géppisztollyal.
– Hát a többi SS?
– Azok a hátsó szobában voltak. Már akkor ott voltak, amikor minket lefogtak.
– Hányan?
– Nem tudom.
– Mondták, hogy miért van?
– Nem. De nem volt nehéz kitalálni. Puskással mi lett?
– Pehm majdnem agyonlőtte. Aztán mégsem. Alighanem hadbíróság elé állítja, mert visszavitette a verembe.
– Gyerekek! Azért szerencse, hogy rólatok nem tudott az a mocsok! Puskásból meg, úgy látszik, nem tudtak kivenni semmit.
– Kit mondtál, hogy mocsok?
– Hát aki elárult bennünket Pehmnek. Az orrbavert.
Most egészen élénken jött elő bennem a nem is régi emlék: kiszállás a vonatból Sárhidán; menetelés a mezítlábas mellett a jeges lucsokban; a Puskás géppisztolya alól rám freccsenő vére annak a gazembernek.
Puskás szakaszvezető bemutatkozása! Mindent megértettem.
– És Puskással mi lett aztán? Meg a többi katonával?
– A bandában különösebb fogyatkozást nem észleltünk. Pehm azokat is alighanem elengedte. Hanem Puskást továbbra is fogva tartotta. Volt olyan gondolatunk, hogy ő is reménykedett a mielőbbi frontra kerülésben. Akkor megmenekülhetett volna a barátja!
Sorsát illetően azonban az időben előre kell ugranom.
– Hát ugorj!
Az asszonyok figyelve hallgattak.
– A karácsony már Neuhammer–Strans–ban, Alsó–Sziléziában ért utol bennünket. Az ünnepek között gyorsan keményedett az idő. Szilveszterre a vihar nélküli csendes lég rettenetes hidegre ölelkezett a benne aláhulló gyér, kemény darával. A laktanyában legalább ötször annyiunkat zsúfoltak össze, mint amennyi létszámra épült. A csikorgó fagy a belső tömény párából játszva rajzolta ki az ablakokra csodálatos virágleveleit és szirmait. Pehm megérkezésünk után egyelőre eltűnt előlünk. Egy ilyen hideg januári délelőttön azonban váratlanul megjelent a laktanyában, és a baktüttösieket kereste. Rendkívüli memóriája lehetett, mert a folyosón ácsorgók között tüstént kiszúrta Krakovicsot. Pedig akkorra már összezagyválódtunk mindenféle társasággal.
– Szettyél össze a paktüttösieket. Ite, a folyosóra!
– Mindannyian odatódultunk, hisz abban az időszakban – a reggeli tornán kívül – az égvilágon semmit sem csináltunk. Talán még parancsnokunk sem volt. A régiekből csak Spiess maradt ott, és ugráltatott minden reggel hétkor. Sivító tenorját váltogatta a berregő sípjával. Aztán eltűnt. Minden alakiság nélkül fogtuk körül a változatlanul elegáns posztóköpenyes tisztet. Csontos arca kissé teltebbnek tetszett, ahogy a társaságot üdvözölte:
– Szerfusz, fiúk! Jöttem hosszátok, megnészni, hoty fagytok,
– Jól, Sturmführer! – hangzott kórusban. – Csak nem csinálunk semmit! – kiáltott be valaki harsányan.
– Aszt látom is! Nem tanultok semmit. Látyátok, én már nem fatyok Sturmführer, hanem Hauptsturmführer! – emelte meg a bal gallér csücskét. A fekete trapézban valóban négy fényes négyzet domborodott.
– A többit azért már magyarul mondjad – kotyogott közbe a Barna Asszony. – Nem áll jól neked Pehm kiejtése!
– Én most összekötő tiszt vagyok az SS főparancsnokságán. A Hunyadi Hadosztállyal tartom a kapcsolatot. Van mindenetek?
– Kneckebrot mindenesetre van elég. De fegyver – az nincs. Mikor megyünk vissza Magyarországra? Itt csak rostokolunk! – mondogalódott a társaság.
– Csak Ruhe! Türelem, fiúk! A Hunyadi Hadosztály nincs elfelejtve. Minden nap két–három vonat jön ide Magyarországról. Hozzák a magyar hadsereget. A főparancsnokság azokat meg mind a Hunyadiba organizálja. Az arzenálban van elég fegyver. Tavasszal lehet menni az oroszok elé. Csakhogy már nem kell messze menni!
– Miért? Hol van most a front?
– Hol? Sokotoknak nincs már hazája. Nekem se nincs Szeben. Tudjátok, honnan fordultunk vissza két hete? Győrből! Budapestet akkor már kezdték körülzárni a szovjet csapatok. Székesfehérvár, Pécs és Kaposvár most a front vonala. Itt, Sziléziában pedig Breslau alatt vannak.
A Barna Asszony ismét elveszítette a türelmét:
– Jól van, na! Azt mondd már, amit Laci kérdezett, mi lett Puskással?
– Ja! – eszmélt fel Rotek. – Brabács is ugyanígy kérdezte Pehmtől. Ahogy azonban a kérdezőre nézett, egy rezzenés sem mutatta, hogy ott volt ő is a négyek között Krakoviccsal a zsuppos házban. Hanem az arca egészen sötét lett:
– ... Puskás ... már nem Rottenführer. Puskás halott. A hadbíróság lefokozta és halálra ítélte. Karácsonykor ... agyonlőtték. Ezt megmondani jöttem hozzátok.
1944. december elejének ajándék enyheségében meglódult az események sodra.
Harmadikán, reggeli után sorakozó. Felszerelés: szappan, törülköző. Már akinek van. Menet. Irány Tófej. Nótát a kedves napsütés, a langyos délelőtt diktál. Üzemnek látszó épületek között, négyszögletes udvaron, három hatalmas fakád. Pára száll belőlük a hűvösebb levegőbe.
Meleg víz! Mindegyik kétszáz liter előtt egy szakasznyi ember áll.
– Első raj: kádhoz! Első kettő: vetkőzz! Felsőruhát a kád mellé dobni! Következő kettő: mossa a kádban levőket! – valamilyen nyeletlen partvisnak látszó kefével.
A következő kettő vödörből lelöttyinti a kádból kiszállókat. A kazánból tömlőn folyik a meleg víz. A művelet olyan, mint az „utolsó pár előre” játék, csak fordítva. A kádakból felszálló pára vastagabb, a víz pedig mind opálos–szürkébb lesz az egymást követő párosok ledörgölt irhájától.
Mindenkinek jut szappan, a csurgósra telítődött törülközőket már szét sem lehet válogatni. Inkább az ingükkel szárítkoznak. Az sem mocskosabb, mint a törülköző.
Amott, a kazánház után következő ajtón úgyis egymás után röpköd ki gatya, ing, pamutzokni, kapca. A következőn talpallós pantalló, zubbony, köpeny, lapos barna csajka, kulacs és tábori evőeszköz. Azon túl meg fűzőjén összekötött bakancs, derékszíj, dupla hajtókás ellenzős sapka, hátizsák.
Senki nem kérdi, kinek milyen méret kell. Ezt a kérdést jól el lehet intézni egymás között.
A fürdőkád és a fehérnemű között azonban megáll a meztelen katona. Ott strázsál a felcser, aki mély meghajlással üdvözölni látszik őt.
Az angyalföldiek között akad néhány, akinek a markába a vizsgálat után barna port önt egy zacskóból:
– Dörzsöld be a szőrzetedet. Laposod van!
– Mi? Mim van?
– Lapostetűd, te okos! Jó erősen dörzsöld be! – mutat az a páciens ágyékára.
Csak a bakancsnál alakul ki nagyobb cserebere. A vadonatúj, tiszta, meleg alsónemű a boldogságnak valami olyan fokát hordozza a fonalai között, hogy nem is nagyon vizsgálják: kicsit kicsi, kicsit nagy. Hamar megtalálják a gazdájukat a zöld pantallók, zubbonyok és köpenyek. Hátizsák, derékszíj meg éppenséggel nem kíván különösebb válogatást.
Jelvény, jel, csak egyetlen van: a derékszíj fényes kopliján zordan jobbra tekintő sas. Feje felett a MEINE EHRE, a karmában szorongatott karika alatt pedig HEISST TREUE felirat domborodik. Legtöbbjük nem megérteni, elolvasni sem nagyon tudja. Sebaj! Mindent megmagyarázott a sas karmai között a horogkereszt.
Ilyesfajta lazaságot a lábbelinek azonban nem lehet megengedni. A kialakuló számháborús skála azonban igen szűk: negyven és negyvennégy között szerepelnek a levegőben repkedő számnevek.
A kádak mellett a szakaszok utolsó embereinek nem jut nörsz. Azok hátát a partvissal a keret tagjai sajátkezüleg csutakolják. Pehm hadnagy is felgyűrte zubbo–nyának kigombolt ujját. Valamelyikről mossa a faggyúsra vastagodott koszt. A vízből kiszálló utolsók után az első uniformizált munka: felborítani a nagy kádakat.
A fenekükre cuppantott faedények és a kazánok között csatárlánc. A délután sorra kerülő század számára meg kell tölteni őket. Kézről–kézre lendül öt–hat pléhvödör, csörög–zörög a visszafelé tartó üresjáratban.
Az új egyenruhán első szennyeződés a vödrökből kiloccsanó meleg víz, s a jancsiszegek éles pereme alá búvó felázott tófeji föld.
A meleg posztó biztonságában előállt emelkedett hangulatban azt mondja valaki:
– Ez aztán az igazi, alapos német szervezés!
– Egy fenét! Hát a táborokban mi nem így csináltuk? Még a kapcát is jól tudjuk feltekerni!
Hogy ki tudta tehetségesen és biztonságosan feltekerni a kapcát, az hamarosan kiderült.
December 6. Hajnalban a Mikulás fújt riadót, teljes menetfelszerelésre. A sötétben is észlelték, hogy a friss levegőben újra Tófej felé menetelnek.
A végcél valóban az volt. Az állomás kitérő vágányán vörhenyes tehervonat vesztegelt. Mindkét vége a lassan világosodó könnyű párába veszett. Így nem lehetett megállapítani, hogy melyiken van a mozdony.
Egyiken sem. Ott futkosott a szabadon maradt egy vágányon, hol egyedül, hol személy– és tehervagonokat húzogatva–tologatva.
A felállított szakaszok nem sokáig ácsorogtak a vonat mentén. A vörös marhavagonok egy–kettőre elnyelték őket. Ott aztán már meg lehetett igazítani az összegyűrődött lábruhákat, ráncos zoknikat.
A helyfoglalás nyüzsgésében Sarlós lökte oldalba Rotekot:
– Te, Szepi! Én nem akarok bemenni abba a rohadt vagonba!
– Hát mit csinálsz?
– Ott a szalma között van egy nagy lyuk. Abban elbújok! – sustorogta. – Elférnénk négyen is ott!
– Milyen szalmáról beszélsz?
– Hát ott! – mutatott a következő vagonra. – Megnéztem már. A szalmában jó helyünk lesz!
Csak most látta meg Rotek is, hogy a következő kocsi egy alacsony oldalú vagon. Rajta teljes rakodási magasságban kockára préselt szalmabálák, felfelé keskenyedő piramisba rakva. Fogalma sem volt, hogy Sarlós hogyan tudta felfedezni azt a lyukat, amikor a sötétségben még a szalmát sem könnyen lehetett megkülönböztetni a többi kocsi tetejétől.
Az üreg valóban ott volt. Felmásztak. Még valaki vágta utánuk a hátizsákját, mialatt bebújtak a tömény szalmaillatba.
– Ez a szalma alighanem a Pehm lovának az alomja.
– Hát a ló hol van?
– Az négy vagonnal előbbre. Vagy hátrább – tudta ezt is. – Attól függ, merre indulunk. Te! Ha valakinek valami baja támad velünk amiatt, hogy itt vagyunk, azt mondjuk, hogy parancsot kaptunk a szalma őrzésére – sustorogta a sötét alagútban.
A vagonok ásító szájai csakhamar elnyelték az utasokat. Az ajtókban kialakult a negyedik osztályon szokásos rend: egy sor ül, és a lábát lógatja a bazalt felé. A második sor a lehajtható korlátra könyököl, és egy kicsit messzebbre lát, mint az ülő. A kis állomáson már csak két vasutas, meg néhány felügyelő SS katona maradt talpon.
Valamennyi idő múltán a szerelvény hosszán végigfutott a lazára hagyott vonókapcsok jellegzetes csördülése. A kemény rándulástól dél felé lendültek a fejek, s ez azt jelentette, hogy egyre gyorsuló csattogással észak felé lódultak.
– No, egy vonat megint megindult velem! – mélyedt magába Rotek. – Vajon hova?
Száguldó vonat után legfeljebb csak mutogatni, meg kiabálni lehet, ezért hamarosan előbújtak. Az erdős zalai dombok közé lapult, télre készülő mezők levegőjébe hasított menetszél azonban csakhamar átbújt a posztó résein, és visszaparancsolta őket a lyukba.
– Azért valamivel fűteni is kellene! – vigyorogtak a szalma között teljesen kép–telen gondolaton.
Egerszegen, egészen kinn, a legelső fekete–fehérre csíkozott tolatóhatárnál állt meg a vonat. Rostokoltak. Mellettük újra mozdonyok szuszogtak el, vagonokat tologatva.
Sarlós ebédosztás után eltűnt, de kisvártatva előkerült. A feje mellett két kézzel fogva, üres bitumenes dobot cipelt a vállán. Lihegve dobta fel a bálák előtt üresen maradt két méternyi vagon–végre:
– Gyertek! Hozunk szenet! Ott áll egy hideg mozdony! – kaszált el a karjával az állomás felé.
– De miben?
– Hozzátok a pokrócokat!
A kihűlt mozdonyig azt is kitalálták, hogy a derékszíjjal, kétrét hajtva a pokrócot, fel is lehet kötni a derékra. Akkor abból kötény lesz. Feketén ragyogó szénnel rakták tele, amit bemutatkozásul alighanem Szilézia küldött eléjük.
Fa is akadt a mozdonyon. A kályha feneke alá egy réteg bazaltkő került, alsó peremétől egy arasznyira pedig körben egy sor, sínszeggel ütött lyuk.
Remekül égett benne a tűz! És a vonat is igen megértően viselkedett! Valahogyan mindig úgy ment, hogy a szele a nagy halom szalmától elsodorta a cseresznyepirosan izzó bádog forróságát.
Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy könnyen olyan pirosra sülhetnek, mint a sörrel locsolgatott malac a nyárson.
Úgy tűnt, hogy az a kormos vonat már napok óta ott kószál a nyugati végeken. Az állomásokon való veszteglések érezték, hogy ezen a környéken valami összesűrűsödött. Megállapíthatatlan volt, hogy a szuszogó, fekete szörnyetegek a front felé, vagy onnan hurcolják a mindenféle hadieszközökkel megrakott vagonokat, már nem éneklő és harmonikázó katonákat. Csendesebb időszakokban folytonos moraj hatolt el a lapos ég alatt onnan, ahol keletet sejtették.
Az elcsattogó vonatokon azonban valami békesség, vagy talán inkább kimerültség honolt. Őket mindenesetre nemhogy nem bántotta, de nem is kérdezte senki. A nagy lustálkodásban észre sem vették, hogy a tűz felé nyújtott lábukon a bakancs orra furcsán megkeményedett.
Azt azonban igen, hogy egy erős emelkedőn, ahol a mozdony csak lépésben, nagy zihálással tudta felvonszolni a magát erősen elhagyó szerelvényt, hirtelen eltűnt előlük a tűz. A lassan elmaradozó talpfák között tűnt fel újra. Sziporkázva, füstölögve, hamut porozva csapott ki az ütközők és vonókapcsok fölé. Átizzott a bazalt ágy, és kiégette a vagon tíz centi vastag kemény tölgypallóját.
A vonat szép lassan ballagott. Valami okból kifejtett gyeptégla kockák sorakoztak a bevágás gerincén. Ügyesen feldobáltak belőlük néhányat. Meg egy lapos beton–darabot is, ami elég nagynak látszott a kiégett lyuk befedésére. Csak nem hagyjuk a tüzünket!
Azon az estén valahol a nyílt pályán álltak meg. Az egyetlen vágányon láthatólag mégsem voltak útjában senkinek. A mozdony, valahol messze elől, időnként megfontoltan hallatta néhány pöffentését. Lassan elült a vagonokban is a hideg vacsora utáni motoszkálás is.
Hajnal sem igen volt még, amikor a szalmakunyhóban szinte egyszerre riadtak fel:
– Mi a szakramentom ez?!
A távolságtól megszűrve, borzalmas hangok egyvelege áramlott szét. Repülőgépek dübörgő sivítása ült a szirénák vijjogására, a kaotikus hang–ruhára bombák dörgő–lüktető robbanásai varrtak a felhőkre csillanó gombokat. A legfelső bálára ülve aztán már látni is lehetett, hogy ott, nem messze keleten, ott lehet az a front, amit mindeddig kerestek.
A robbanások lobogó vörös fénye alacsonyan előólálkodott felhők talpába ütközött, és pillanatokra elfedte a hatalmas körből elővágó vakító, csapkodó reflektor–csóvákat. Valahonnan Boforcok tompa, mély morranásai is előkúsztak, gránátjaik a bombarobbanások kurta szüneteiben pótolták a harci zajokat. Lövedékeik szárai azonban nem látszottak. Azok fényeit elnyelte a távolság. A nagy magasságban biztosan kéken–vörösen szétnyíló virágzatokat pedig elrejtették a felhők.
Egyszer minden csatazaj elül. A hirtelen beállott csendben még zenél valahol a levegőben egy–egy gránát lehulló repesze, vagy egy repülőgép forgó–billegő darabja. Szapora tüsszögésbe kezdett a fekete mozdony, ami azt jelentette, hogy valamire készülődik. Valóban. Hamarosan tá–ti–tát üvöltött a gőzsíp, és a szerelvényen újra végigcsördült a tehervonati kapcsolás jellegzetes dübörgése. Az elég jó ütemű gyorsulásban sietve kapaszkodtak fel a hágcsókra azok az alakok, akik a bevágás oldalából nézegették a háború iménti jelenetét.
A sínszálak tompa végei nem sok ideig nyögték a vaskerekek nyomogatását. Még csak pirkadni kezdett, amikor megálltak ott, ahol az imént még szilaj ördögfiak rendezték üvöltő, dörgő hajnali dorbézolásukat.
A táncparkett romokban maradt utánuk. Hátrahagyták keserű, kénes bűzüket is, melynek szürke füstjébe a szétrobbant beton fanyar cementzamata keveredett. Ezek a karcsú, szép oszlopok tegnap még diadalmasan tartották az utazók feje fölé a könnyed lepketetőket. Most görbe vasak meredeznek tört derekukból, s a tető ma reggelre rájuk boruló törött szemfedő lett. Alóla még mindig fekete füstfoszlányok szivárogtak elő.
Ahol egy–egy szürke pillér állva maradt, ott a tetőben két arasznyi rongyos lyuk, alatta a járdában roncsolt szélű kráter, amelyből éles, hegyes vasdarabok meredeznek elő.
Úgy látszott hogy csak az az egy vágány maradt olyan épen, hogy ráóvakodhatott a vonat. Egyenruhás és olajos munkaruhás vasutasok futkostak a távolabbi sínek mentén, és pánvágliról talpfákat, meg szerszámokat dobáltak a nagy épület elé. Ott, egyik sarkánál fennakadva lógott egy fehér tábla, amiről félrefordított fejjel azt lehetett leolvasni: Győr.
Egy őrmester, dupla ebédért, tíz önkéntest keresett a pályamunkához. A közeli vagonokból ötvenen is leugráltak.
Az állomásépület ferdén fityegő táblája előtt éppen a vágány közepére esett egy bomba. A robbanás négy–öt talpfát roncsolt szilánkokra. Az izmos góliát–sínek mindenfelé púposodva őrizték a Raták hajnali ajándékának emlékét. A leomlott vakolat helyén meredező fekete pontokról azt sem lehetett megállapítani, hogy bazaltszilánkok, vagy repeszdarabok–e.
A repetás ebédig kiegyenesedett a vágány. A kemény bazaltágy újra szilárdan tartotta az új talpfákra Tyrefond–csavarokkal leszorított új síneket.
– Akkor most már biztosan a frontra megyünk!
– Biztos. Fehérvár nincs már messze!
– A mozdony meg éppen arrafelé áll! – nyámmogták az ételt a romok között.
A mostani, meg az indulási lelkesültségük között éppen akkora volt a különbség, mint az otthon hagyott, egyszerűségükben is ragyogó ételek, meg eme köménytelen rántottleves, áporodott sárgaborsó pép között.
A hadvezetőségben is alighanem éppen olyan fokon dühönghetett az elszántság. Órák hosszat nem mozdult semmi, és csellengeni sem volt érdemes az össze–bombázott pályaudvaron.
A késő délutáni csendben aztán a helyreállított vágányon tétován elballagott mellettük a mozdonyuk. A mozdonyfordító az éjjel talán nem sérült meg, vagy már azt is helyreállították. Percek múltán a szerelvény másik végéről hangzott fel az ütközők csattanása. További pár perc múlva:
– Einsteigen! Beszállni! Los! Schnell!
Egy választópontról ismét elindult a vonat – visszafelé!
Tétován ballagtak az éjszakában. Kis állomásokon meg–megálltak, várakoztak. A lazára kapcsolt vagonok hol egyik, hol másik végükről kaptak egy–egy erőteljes lökést, ezzel azonban már alig–alig törődött valaki is.
Virradatkor Rotek lemászott a trapézbordás hágcsón. Brabáccsal szeretett volna szót váltani, aki a szalmakazal előtti kocsiban lakozott. A nagy tolóajtó azonban teljesen be volt csukva, ami felettébb furcsának tűnt. Ezek a marhakapuk rés–nyire eddig még éjjel is nyitva voltak, hogy a negyven–ötven legény gőze jobban kiszállhasson a téli levegőbe. Öklével kétszer–háromszor is megdöngette a deszkát. Az azonban nem nyílott, bár hallotta, hogy belülről is erőteljesen rángatják. Feljebb nézett:
– Gyerekek, a szentségit! Be vagytok zárva!
A kavicson még egy vagonnal előbbre futott. A háromfogú kampó azon is be volt kapcsolva! Ennek fele sem tréfa! Gyorsan iszkiri vissza a lyukba, amíg észre nem veszik!
– Megint lezárták az összes vagont! – lihegte.
– Akkor az csak egyet jelenthet – állapította meg higgadtan Sarlós – Irány Németország! És a Puskás–féle akarat miatt zártak le minket.
– Mi hárman még leléphetnénk! Amíg nem késő! – vélekedett Krakovics.
– Hárman? Marhaság! Két kilométerre se jutnánk! Ebben a szereletlen egyenruhában még bujkálni sem lehet!
– Csak otthon lehetne elbújni. Valahol a hegyen, vagy mi ...
– Ja, Otthon! Csakhogy akkor előbb haza kellene jutni! Innen pedig már haza nem érünk! Vége!
– Akkor meg jobb, ha az állomásokon bebújunk a lyukba. Nehogy betuszkoljanak valamelyik vagonba!
Most még nem hiányzott annyira az a büdös meleg ...
A déli harangszó Szentgotthárdon, úgy látszik, nem hallatszik el az állomásig. A kis óra mutatói mégis annyit mutattak, amikor a veszteglő vonat mentét hirtelen egész századnyi szürke köpenyes SS katona állta végig. Terpeszállásuk felett, daliás melleken, fekete géppisztolyok fogantyúira tapadtak a kezek.
Valakik egyenként kinyitották a vagonokat. Egyet a vonat elején, egyet a végén kezdve. A lakókat mind kiparancsolták, és a középtájon emelkedő felvételi épület elé terelték. Csak kulacsot lehetett vinni. Rotekék eleinte csak a bálák között szorított kis nyíláson lestek kifelé. Csak akkor ugrottak le, amikor már kiismerték a rendszert, s egy lötyögő szakasz elvonult előttük az állomás felé.
– Nem fáztok odakinn? – kérdezte Brabács.
– Nem. Sz' tudjátok, hogy fűtjük a szobánkat – röhögtek.
– Naisze'! Sokra mentek vele!
– De a lábunkat melegítjük. S ha a láb nem fázik, nincs is hideg!
– Gyertek be!
– Hogyisne! Nem megyünk. Odabenn büdös van.
– Ti is büdösek vagytok. Füstösek, kormosak. Cigányszagotok van. Csak nem érzitek.
– Titeket meg lecsuktak!
– Hát, le! Az meg csak egyet jelent, Németország – vélekedett ő is. – De ti ... csak nem akartok meglépni?
– Háát, beszéltünk róla! De így, hárman, külön? Neem! Reménytelen! – néztek a hatalmas termetű, válogatott fegyveresek határozottan álló sora felé.
– Tudjátok, kik ezek? – kérdezte Brabács, aki, Sarlóshoz hasonlóan, mindent tudott. – Zöldi Márton legényei. A Hunyadi tábori csendőrsége. Zászlóalj van belőlük, és nem tökörésznek!
Valami rémlett előttük, de magyarázkodásra nem jutott idő. Itt nem lehetett észlelni semmilyen háborút, a csapokból folyt a tiszta, hideg víz, meg lehetett tölteni a kulacsokat. Gyorsan mosakodni is: szemekből a csipát, arcokról–kezekről a több napos koszt. A tófeji fürdetés már csak kellemes emlék.
A raktárvagonból fél prófunt repült az ölükbe, melynek alig lehetett megkülönböztetni a fekete „bélit” a „hajától”. Az istenadta korpának „könyere” meg nincs is!
Egy félkilós babkonzerv, hús, tízüknek húsz deka papírjával együtt elvágott zsír jelezte: ebből a vonatból most sokáig aligha lehet kiszállni. Leshetik kiguvadt szemmel a sötétségben, hogy a zsír szétosztásánál kinek jut egy késhegynyivel több a két dekánál.
Konzervbontás. Volt, aki a sínszeghez bazaltkövet használt ütőnek. Rotek ezt a durva munkát a féltve őrzött finn tőrével csinálta. A barátainak már három nagy babot felbontott. Ez a szép tőr azonban, úgy látszik, nem szívelhette ezt az alantas tevékenységet. Egy feszítésnél, amikor még alig látszott ki a piros hús az éles bádog alól, bánatos pendüléssel kettétört.
Nem igen maradt idő azon tűnődni, hogy éppen a saját konzervét nem tudta már kibontani. Felhangzott az einsteigen! A vonat mentén megmozdultak a cövekekként álló szürke köpenyek, és sorra eltűntek a vonat elejére kapcsolt két Pullmann kocsiban. Rotekék is alig győztek észrevétlenül felugrani, és eltűnni a szögletes alagútban. Onnan hallgatták a vagonajtók görgőinek dübörgését, amint nagy dobbanásokkal és csattogással bezárultak az utasaik mögött. A mozdony megadta a tátitá jelet, s a vonat ismét megrándult, nyugat felé.
A szalmának dőlve nézték, hogyan maradnak el mögöttük a Haza utolsó váltói, jelzői és rögei.
– Itt lesz a vége Magyarországnak! – szólt csendesen Krakovics.
– Ja! Magyarországnak vége!
S úgy érezték, éppen azért, mert nemhogy az ellenség elé, hanem éppen előlük mennek.
A töltésen egy mély mező felett csattogtak a kerekek, amikor Sarlós ismét megszólalt:
– Alighanem itt volt a határ. Isten veled, Haza!
Rotek bánatosan vágta a zöldes–barna rétbe a még mindig a markában szorongatott tőrdarabokat:
– Legalább te maradj itthon! Ha összetörve is ...
A karcsú, krómozott penge forgolódásában még visszavillantotta szemébe a bágyadt napfényt, ami már idegen földről tükröződött rajta. Aztán eltűnt a nyirkos füvek között.
Csodálatos, soha nem látott vidéken vonszolta a gép a vonatot. Eleinte lankás, aztán egyre meredekebb emelkedőkön surrogott alattuk az acélsín. A pályát hamarosan csupa szakadék kerülgette: hol jobbról, hol balról nyílott izgalmas kilátás a még mindig zöldellő mezőkre.
Az Alpok lehelte feléjük hóval–jéggel, fenyőerdőkkel tisztított friss lélegzetét.
Egy sziklás hegyoldalba passzírozott éles kanyarban, ahol jobbról a völgy mélyén szédítő mélységben látszott egy folyó, megláthatták az egész vonatot is. Hátranézve fél kilométer távolságban kúszott a fényes sínen az óriási hernyó, ide–oda vetve a szabadon maradt farát. Két mozdony kéménye okádta a fekete pakura–füstöt.
Duplára hajtott pokrócba burkolózva üldögéltek a zötyögő szalmabálákon.
– Te, Laji! Brabács azt mondta Szentgotthárdon, hogy azok a marconák valami Zöldi–legények. Te tudod, hogy ki az a Zöldi?
– Miért? Te nem tudod?
– Nem. Nem tudom.
– Te sem, Krakovics?
– Én sem.
– Nohát, én tudom – sustorgott Sarlós, és a készsége miatt kissé több hab jött ki a szája két szögletén. – Újvidékről hallottatok?
– Persze: Szrem, Banat i Bacska,/ tri szrca junacska,/ Karlovacka mati/ nemoj dugovati!/ Zovi, szamo zovi/ szincse Szokolovi,/za te zsivo dati! – idézett egy szokolista dalocskát Rotek. – Visszavettük a szerbektől. Jól tettük, ha nem is voltunk ott!
– Ja! Persze! Csakhogy most nem erről van szó. Negyvenkettő januárról van szó, Újvidéken. Erről sem tudtok?
– De. Jó sok csetniket, meg szokolistát dugtak akkor a jég alá.
– Voltak ott mások is. Abban a dologban Zöldi Márton csendőrei voltak a végre–hajtók. Ha jól emlékszem Zöldi alezredes, Grassy meg talán vezérőrnagy volt.
– Tényleg, emlékszünk! Csak a nevekre nem. Nagy botrány lett belőle.
– Ja! Háromezren úsztak el a Dunán más vidékre. Több volt az asszony, meg a gyerek, mint a csetnik.
– De a Horthy elkapta őket...
– Kénytelen volt a nemzetközi felháborodás miatt. Feketehalmy–Czeydner, a fő szervező, alighanem valahogyan kihúzta magát, Grassyt és Zöldit meg az SS mentette ki. Az utóbbit lefokozta. Most százados. Grassyt nem tudom.
– Így lettek SS–ek ezek a mi keretlegényeink is. Mind volksbundisták voltak. Puskás is.
– Puskás az más. Ő főhadnagy volt. Valami átállási, vagy szökési ügy miatt kellett az SS–t választania. Különben ... – s mutatta a valakire ráirányított fegyver fogását.
– Most meg megint elkapták. Szerencsétlen! Talán jobb lett volna, ha Pehm ott, Baktüttösön, tényleg agyonlövi!
– Jó barátok voltak. Szerették egymást. Pehmet meg a német vasfegyelmén kívül az embereitől való félelem is motiválhatta. Ha agyonlövi ... Puskást többen tisztelték, mint Pehmet!
– Hát éppen azért!
– Te megtetted volna?
– Hm.
Egy jó nagy kanyar elején egy nagy boltozat alatt egyszer csak eltűntek a csillogó sínek. A vasút belebújt a hegybe. A keserű, fojtó füst egyszerre borult rájuk a sötétséggel, fülsiketítőre dagadt a zaj. Fulladoztak a kőszénnel kevert olaj gázában, és a szalmabálák alatt rejtőző hosszú lyuk sem tudta elzárni ezt a fullasztó füstöt.
Azután, hogy végre kibújhattak és kifújhatták a tüdejükből a szénmonoxidot, a vidék valahogy már érdektelen lett. Az egyre hidegedő levegőben úgy érezték, hogy a kanyargó sínpár csak valami fonál, aminek mentén visszafelé azonban már aligha indulhatnának. Bizonytalanok és fásultak lettek.
Bécsben is meg kellett fordulniuk, és elvágtattak a Duna mentén is.
Este egy nagy pályaudvaron sikerült szép, nagy téglaszenekkel kiegészíteniük fogyóban levő készletüket. Reggel jól láthatóan észak felé vették az irányt.
A pályaudvar Linz lehetett, s a beszerzőútról visszatérve észrevették, hogy a vagonok immár nincsenek a kampókkal lezárva.
Tétova, vékony hó esett, amit a vonat szele kavarogva fújt le a pályáról.
Az egyik hegyi állomáson lassítva húztak el a peron első vágányán álló tehervonat mögött. Két vagon között villanásnyira el lehetett olvasni a táblát: Mauthausen.
A legfontosabb most már az időjárás lett. Nem lehetett nem észrevenni a meleg lassú elhalását. Vékonyan, darásan szitált a hó is.
Prága után, egy kis állomást elhagyva, hirtelen géppisztolysorozat és pisztoly–lövések csattogása vágta szét a megszokott dübörgést.
– Lemaradt a konyha!!! Hééé! Kiabáljatok előre a masinisztának, hogy álljon meg! Ottmaradt a konyha! Állítsák meg a vonatot!
A fekete szörnyetegek azonban ötszáz méterrel előbbre ziháltak és csattogtak. Az üzenet útra kelt ugyan, a lövöldözés sem maradt abba, de minden zajongás eredménytelen maradt. A vonat rendületlenül vágtatott a cseh síkságon.
– Meg lehetne állítani! – szólt Rotek izgatottan, amikor nyilvánvaló lett, hogy hiábavaló ez a kurjongatás.
– Hogy a fenébe tudnád te megállítani ezt a vonatot!
– El kéne vágni azt a tömlőt! – mutatott a csapkodó vagonok között egy vastag, fekete gumicsőre. – Az a féklevegő tömlője. Ha kijön a levegő, bekapnak a fékek!
– Nem lenne az veszélyes?
– Hm! De! Az lenne! Különben pedig nincs még egy rendes késünk sem!
– Nekem van! – kotorászott a zsebében Krakovics.
– Ez? Ez a halnyelű ... ?! – röhögtek. – Hagyd, ne fáraszd magad! Előbb elfogy az a bádog, mint hogy egy lyuk lesz ezen a vastag gumin!
– Gyerekek! Én mégis meg tudom csinálni! – esett Rotek pillantása a tömlő mellett egy kis pirosra festett karra. Mellette kerek lyuk, amihez nem csatlakozott semmi.
Eszébe jutott, hogy a vonatok rendezésekor a tolatók mindig elzárták azt a csapot, amikor összekapcsolták a szerelvényt. Meg az is, hogy indulás előtt azzal csináltak fékpróbát: ha sisteregve, sziszegve ömlött ki a sűrített levegő, akkor nagy csattanással csapódtak a kerekek fényes szalagjára a hatalmas acél féktuskók. A mozdony olyankor szapora pöfékeléssel nyugtázta a próba sikerét.
Már mászott is át az alacsony homlokpalánkon. Ügyesen átlépett az előző ütköző állandóan másfelé lendülő rúgóbakjára. Alatta szédítő villogással rohantak visszafelé a talpfák végtelen létrafokai.
Jobb kezével markolta a sarokvashoz hegesztett hosszú kapaszkodót, a ballal pedig éppen elérte a piros fogantyú hegyét.
Megmozdította. Jó volt, ment!
– Vigyázz, Szepi! – támaszkodtak barátai a palánkra, s figyelték a tornamutatványt. Óvatosan lefelé fordította a kart. Eleinte csak halk sziszegés szűrődött bele a kerekek csattogásába, de láthatóan nem történt semmi. No! Még egy kis mozdítást! Akkor a sziszegésből süvítés lett, s a vagonok alól súlyos sustorgás, csikorgás tört elő. Bal lába alatt egészen feszes lett a vonókapocs, és a szerelvény egész hosszán felhangzott a fékpofák acélos, sivító zaja.
– Na! Jól van! Akkor hát sikerült! Ezt majd csak észreveszed, te süket masiniszta!
Észre is vette! A kompresszorok hirtelen egészen szaporán kezdtek prüszkölni ott elől, s valamelyest lassúdott az iram. A kémények azonban dupla mennyiségben hányták a koromfekete füstöt, sötét felhőt terítve a gyér–havas mezőre. A gépészek nem alkudoztak: még jobban ráhúzták a gőzkart!
– Affene ezt a vonatot!
Rotek idegessége a duplájára szökött, mivel a kerekek–fékek zaja csak nem akart csillapodni. Már az alatta elrohanó talpfákat sem látta: Az anyád...!
Teljesen vízszintesre rúgta a piros kart. A szelepből üvöltve tört ki a levegő, szembecsapva a palánkon támaszkodó bámulókat. Teljes erővel bekaptak a fékek, az előttük haladó kerék alól vörös szikraeső spriccelt a bazaltra. A vagonok dübörögve hányták–vetették magukat. Az egész szerelvény olyan lett, mint az a hernyó, aminek egyszerre kapják el a verebek a fejét–farkát. Belekapaszkodott abba a vékony vasba is, ami a vagon homlokfalát tartotta.
A fekete füst azonban kétszeresen vastagabb lett a mozdonyok felett, az iram pedig alig csökkent. A mozdonyvezetők süketek, vakok, vagy részegek voltak.
– A szentségit! Mindjárt leborul a töltésről ez az egész miskulancia! – döbbent Rotekba az ijedtség. Egy mozdulattal elzárta a szelepet, és a száguldás újra nyugodt lett. Arra azonban nem emlékezett, hogyan került az ütközők közül vissza a kályhához.
A kudarc felett még csak szuszogtak, amikor elől valamelyik nem messzi vagonból hirtelen nagy test vált el a rohanó vonattól, és előttük bukfencezett lefelé a töltés oldalán.
Pehm hadnagy világos–deres csődöre volt az. A gyönyörű állat hatalmas ugrásban feszült a levegőben. Sörényét vadul tépte oldalra a szél. Karcsú lábai a töltés töve alatt értek földet. Ezt az ugrást azonban most nem sövény–palánkárok felett teljesítette. Hogyan is tudhatta volna, hogy több mázsás testében óránként száz kilométeres sebesség energiáját hordozza? A földetérés után egyszer még felpattanva, többszörös szaltóban kicsit követte a vonatot, de már össze–vissza tört csontokkal. A nagy test alá gyűrődve szemük láttára roppant össze karcsú, íves nyaka, és lefegve követte a kalimpáló hentergést.
Amikor alomjának kocsija elhaladt előtte, már nem mozdult. Szürke, alaktalan kupac maradt, amit szinte csak arról lehetett észrevenni, hogy ott nem ütköztek ki a mező sörtéi a hó alól.
Később azt mondták, hogy a lövöldözéstől, a sivító–sistergő fékektől, a hánykolódó vagontól megvadult. Eltépte a kötőfékét, egy kísérő legényt megtiport. A többi sem tudta megfékezni, ezért ijedtükben kinyitották az ajtót. Leszegett fejjel azonnal kiugrott.
Azt is rebesgették azonban, hogy kicsinált dolog volt. Puskás szakaszvezetőért. Rotek ezt nem hitte. Lelkében befészkelődött a csendes, vádbeszéd nélküli önvád. Ebből a társaságból ez a ló volt az első magyar, aki idegen földön méltatlanul vesztette fiatal életét.
– Csak hagytam volna a rossebbe azt a rohadt piros fogantyút...!
Az a hely, ahol most vesztegeltek, lapos, beláthatatlan szélű síkság. Az imént ébredtek fázós álomból rendetlen, éles csattanásokra, hirtelen lökésekre, megcsikorduló fékek zajára. Ahol megálltak, rozsdásodó sínek párhuzama terítette be a csaknem hómentes térséget.
Hamarosan rájöttek, hogy miért is olyan puszta ez a síkság. Ezen a pályaudvaron egyetlen ház sem állt: se raktár, meg fűtőház, se felvételi épület, vagy fordító.
Itt–ott mindössze néhány őrbódé emelkedett alig magasabbra, mint a váltók forgolódó, fekete keresztes feje.
Az összes cókmókkal mindenkinek ki kellett szállni. Most már nem ment tovább ez a vonat. Vajon hol tette ki őket?
Amint a vágányok közötti szürke betonjárdán elkanyarodtak az acél pókhálótól, egyszerre vasrúdra tűzve mégiscsak megláttak egy táblát. Görbe volt a szára, a tábla is meggörbülve, rozsdafoltosan lógott ott. Semmi állomás–, vagy helységtábla formája sem volt. Az állt rajta sárga alapon feketével: Strans. De hogy hol is van az a Strans, azt egyelőre senki sem tudta.
Hatalmas moziteremben találták magukat. Ölükben a hátizsákkal ültek a székeken, a fehér vásznon valami végeérhetetlen filmet néztek. A híradó németül beszélt, de azért az is élvezhette, aki nem értette.
A székmezők között, a vászon felé lejtő közlekedőn, meg kétoldalt a falak mentén ott magasodtak ugyanazok az izmos legények, akik Szentgotthárdon segítettek elbúcsúzni a hazától. Lassan sétáltak fel–alá, jobb karjukat a mellükön hasaló géppisztolyukon nyugtatva.
Csak szappant, meg törülközőt kellett előhalászni. Kezükben szorongatva őket, nézték a vásznon a villogó, pergő képeket. Időnként mindegyik oldalon megürült egy–egy sor. Libasorban vonultak a folyosóval összekötött szomszédos épületbe. Ott volt a fürdő.
A zuhanyokból elég jól folyt a víz, ami azonban, úgy érezték, alig volt melegebb, mint az olvadó hólé. De mégiscsak felülről ömlő, tiszta víz! Hujjogva–hörögve ugráltak alatta, és erősen magukra dörzsölték a kis szappanokat. A pórusokban aztán a durva törülközők elintézték a maradék koszt is. A zöld daróc alatt kellemesen bizsergett a bőrük.
Aztán meglátták, hogy mi is az a Strans. Város, melynek az utcáit egyenes vonalzóval rajzolták a pauszra. Vagy talán négyzet, meg téglalap sablonokkal. A merev pontossággal egymást követő szögletes tereket egészen egyforma, lapostetős épületek fogták közre. Egyik sem tört magasabbra két emeletnél, egyik sem maradt a földszinten. Még a nyílegyenes utak felülete is kettőnként egymás mellett hasaló betonlapok sora.
A közbezárt tereken valami csenevész, girbe–gurbán nőtt fenyőfélék illegették magukat. A szürke betonkockák sorra nyelték el a századokat. A rendezett laktanyai élettel együtt azonban beköszöntött az unalom is. Úgy látszott, hogy a foglalkoztatás hiánya abból ered, hogy még gazdájuk sincs. Eltűnt az egész ismert személyzet! Reggelenként egyedül Spiess főtörzsőrmester jelent meg. Megtartotta a reggeli tornát, meg a kihallgatást, aztán eltűnt ő is.
Már a második reggelen Rotek is beállt a sorba:
– Hibás bakancsot kaptam. Kitörött az orra. Kérek másikat.
Tulajdonképpen nem is hazudott nagyot. A jobboldali lábbeli orra már napok óta nagyon furcsán viselkedett: Fekete folt lett a kemény kaplin, a folton pedig csillagsugárra futó repedések. Tegnap meg kiesett az egész. Pengőnyi lyuk lett a helyén.
– Was! – hintáztatta tenorját a nagy darab ember. – Fehler am Schnürschuhe?! Eh, Teufel im Hölle! Ez kiégett! Nem hibás! A parázsba dugtad a lábadat! Azt hiszed, nem láttam?
Roteknak elállt a szava.
– Azt jól tudom – gondolta –, hogy ez úgy égett ki. Hanem azt nem, hogy te lefigyelted, hogyan utaztunk a szalmakazalon!
– Könnyebben kapnál egy hét fogdát! – fordította vigyorogva a tolmácsoló katona. – Nem ad bakancsot. Örülj, hogy megúsztad.
A kiesett bakancsorrt fekete viaszosvászon darabbal foltozta be. Igazán hálás volt az időjárásnak azért, hogy száraz maradt.
Az első komoly hó csak a szenteste előtti napon jött meg. Minden szobába került zöld fenyő. Volt, ahol csak egy ágacskát mertek lopni a tereken ácsorgó sallangosokról. Mások mászkáltak egy jó nagy tér szélén is, ahol a sorakozó épületek között valódi erdeifenyő–ültetvény sínylődött. Még a fagyos homokból sem volt igen nehéz kitépni egyet. Az estére leszállott sötétben négy–öt árnyék suhant az épületek tövében, hóna alatt egy–egy három–négy arasznyi kis csemetével.
A szobákban csak négy–négy tábori ágy számára jutott hely. Az egyik sarokban kályha, a másikban meg még egy kis vasszekrény is elfért. Középütt az ágyakhoz kellett szorulni, ha ketten el akartak menni egymás mellett.
A szükség megmagasította azokat a tábori ágyakat. Még kettő került az alsóra, ezért a legfelsőn, ha muszáj volt, csak leszegett fejjel lehetett felülni.
Így hát tizenketten – éppen egy raj – díszítgették a pici, de formás fácskát. Mindannyian egyformán mély, elnehezült, gondolatban hazamenekült lélekkel. Egyenként aggattak fel mindent, ami díszítésre alkalmasnak látszott, mert az ablak előtt ketten már nem fértek hozzá.
Rotek az egyik erősebb kis ágacskára gondosan ráhurkolta az órája dublé láncát. A himbálódzó számlapról bájosan mosolygott a kis szőke kép, akinek a tulajdonosát úgy hurcolta magában, mint a tulajdon szívét. Úgy érezte, hogy a fenyőcske meleg, otthont hívó illatán most is átüt a 4711 Tosca.
Hiányzott persze a szaloncukor, a csillogó arany–ezüst tüskés fonál, az angyalhaj. Meg nem volt fehér–sárgába játszó, felfűzött pattogatott kukorica sem, melynek gubancát anyja mindig neki juttatta kibogozás céljából.
Elmélázott a túlontúl meleg, gőzös szobában. Szemének tengelyei keresztbe fordultak, és az eltorzult optika egészen eléje hozta az ablaküveg opálos síkját. Mintha a koszos villanykörte fénye is hozzáadódott volna a külső szürkülethez: ámulva nézte a fehér tükörbársonyon rajzolódó csodálatos jég–növényeket.
Kecsesen ívelő karcsú levelek fonódtak egymás mellé–alá, csúcsos, kiágazó indák szőtték át meg át a csodálatos palettát, bujkálva a levelek, megvastagodott szárak között.
Hiszen én is rajzoltam ilyeneket! – ámult el magában. S ha a csalós módszeremmel szimmetrikusra kopíroztam, akkor Noll tanár úr szemét meresztve dicsért meg máskor egyáltalán nem tapasztalt rajzművészetemért!
Csakhogy honnan vehettem én azokat a gyönyörű, kecses motívumokat? Talán a nagypapa hitlijének ablakáról, amikor már nem a párába, hanem a jégvirágokba tudta csak karcolni nekem a körmével a nagybetűket? Lehet. Lehet, hogy onnan maradtak bennem kopírozáshoz ezek a hajlongó indák, kecsesen ívelő sima szélű, meg sarkos, szeldelt levelek.
S nicsak! Az elmosódott képű karácsonyfa az almazöld lábú stokedlin áll az előszoba közepén. Apa már jó korán kiverte a réges–régen maga ácsolta stáfli–keresztből a tavalyi fa lefűrészelt csonkját. A tűzre hasogatottból készített kemény ékkel meg beszorította emezt.
A bontatlan ágy takaróján bizonyára ott vannak már a nyitott kartondobozok, a szaloncukrok, díszek hímzőfonal–hurkai szép rendben lógnak ki belőlük.
Jönnek ők is mindjárt! Először lehívják a mennyből az angyalt, ahogy átszellemült arccal kezdik díszíteni ezt a kis fát. Amikor már lejött az angyal, apa a színtelen, karcos hangjával elkezdi az ő saját, külön kis karácsonyi énekét, amelyet alighanem a gyerekei számára tartott meg magában olyan jól:
|
Pásztortársak, mit hallottam! Igaz–e, való–e? Menjünk csak el Betlehembe, nézzük meg, úgy van–e: Hogy egy szűz az éjszakán fiacskát szült a szalmán a hideg jászolban, halle – halleluja! Azért te is mágnásasszony, kelj fel az ágyadból! Keltsd fel a szolgálólányt is a fekvőágyából! Diós, mákos, túrós rétest siessetek sütni, hogyha velem Betlehembe el akartok jönni! Én viszek egy juhot, te hozol egy sajtot! Az lesz a pásztorajándék, kisded Jézus lesz a vendég! Úgy, úgy, úgy, ne aludj! |
Akkor Anya azt fogja mondani:
– Mindig mondtam neked, hogy az nem halleluja, hanem alleluja!
Minthogy azonban erre nem kap más választ, mint egy megfontolt bólintást, nem következhet más, mint az, hogy: „Fel nagy örömre, most született ...”.
Mindig is így volt ez ..., most is így lesz. Gyorsabban ment a díszítés, amikor mindannyian otthon voltunk – renyhült el a gondolata. De hát most ... magukra maradtak ... Azért ha készen lesz, beviszik majd a nagy szobába, s a friss kanócot leégetik a csavart gyertyákról. Amíg a lecsorduló stearincseppekre ügyelnek, apa talán – szorongó szívvel – be is fejezi a szertartást:
|
Karácsonykor könyörgött az én két kisfiam: Vegyek nekik ajándékot, hisz karácsony van! Kivittem két vödör vizet, aztán kiálltam, s az udvaron nekik egy szép csúszkát csináltam! Hát spórolni muszáj..., spórolni muszáj, mert ha pénzt kell kiadni, az nekem igen fáj! Spórolni muszáj! |
A konyhából már beóvatoskodik a remben héjában sülő krumpli illata.
Szegényes istenek születésnapi vacsorájához nagyon is jó étek az. Apa szép vékony szeletekre beirdalt már a borotvaéles oltókésével egy nagy hagymát, amit anya azzal adott neki:
– Nézd, ez szelíd hagyma. Jól összeérik, nem lesz erős, s csak reggelig lesz büdös.
A hasítékokba bőven került só, s a hagyma most érik össze ... Mindjárt kézbe veszi, és bütykös, kemény tenyerével kipréseli belőle a megfolyósodott illatok felét. Anya pedig gondosan szeletelt kövesztett, vagy füstölt szalonnát tesz az asztal közepére, talán a dióskifli halma mellé.
Attól a hangulattól lesz a sültkrumpliból ünnepi eledel! Szalonnájuk pedig biztosan van, hiszen Baktüttösre is került belőle!
|
„ ... Egyszerű pásztor, térdeden állj, mert ez az Égi s Földi Király! ... ” |
A szalonnáról, a sántikálásról azonban eléje ugrott a disznó farkán lógó apa képe. A hasából felböffenő röhej szétzavarta a látomást. Kiegyenesedett a kan–csalító szem, a virágos jégmező visszaugrott a falba, és egészen szürke lett. A nyeszlett kis fácskán úgyszólván semmi sem volt, és az almazöld stokedli helyett csak egy ütött–kopott katonaláda ingott–bingott az agyonzsúfolt kaszárnyaszoba közepén.
– Te! Foci! – szólalt meg hirtelen valamelyikük. – Tedd rá a csontodat!
A tiszta csend megdermedt erre az ötletre. Mindenki az ablak felé nézett, ahol a vastag fehér jégvirágréteg háttere előtt ott lógott egy igazi sonkának igazi csontja. Felső és alsó forgóstól. A felszólítás hirtelennek, de még inkább szentségtörőnek tűnt. Annak a combcsontnak külön története volt, aminthogy Foci ottléte is a sors külön rendezése. Az ő gyalogútja is igen–igen kanyarogva vezetett ide. Foci becsületes neve Fónod László, vagyis Laci. Ebből vonódott össze a beceneve, az égvilágon semmi köze nem volt a futballhoz. Egyszer nekem azt is bevallotta, hogy csak úgy rúgott labdába, ha elgurult a gyerekektől, és ő visszapasszolta.
Rotek meséjét barátja a megszokott módon, megjegyzés nélkül hallgatta.
Nem csoda, ha nem futballozott. Szerelme ugyanis az erdő volt. Az apja fő–erdész volt a Hargita valamelyik kerületében. Kint laktak a toronymagas vörös–fenyők birodalmában, a hallgató–mindentmondó csend tartományában. Ő maga, akkoriban, amikor mi ott jártunk, a csíkszeredai gimnázium hetedik osztályának kikönyökölt padját koptatta.
Az apja – még az ő kolozsvári iskolájukból eredően – jó barátja volt a mi Gerencsér atyánknak. E kapcsolat révén ő szervezte meg a mi székelyföldi táborunkat, és azt is megtudtuk, hogy el is látta minden jóval.
A háború lökéshulláma Gerencsér atyát a múlt télen egy tank hátán hozzájuk sodorta. Tartóztatták: vesse le a tábori lelkész egyenruháját, és vegye fel újra a piaristák pici, hímzett gombokkal ékesített fekete reverendáját. A Signum Laudisát majd eldugják ott, van a Hargitán elég sok biztos rejtekhely. Ő meg maradjon ott a bokányi vastag fenyőtű avaron. Válaszul csak benyúlt a köpenye mindkét mély zsebébe, és mindegyik markában egy–egy Vécsey kézigránátot húzott elő:
– Jobb lenne, ha ti is elmennétek innen! Az az istentelen népség nem fogja kímélni az erdőtöket sem!
– Az lehet – hagyta rá az apa, aki nem lehetett más, mint bölcs, mert az erdőben élt –, hanem egész országokat mégsem lehet porig felégetni! A Hargita meg éppenséggel Hargita marad, akárkik, akármennyien futkosnak is körülötte! Azt mondom neked, főhadnagy, jobb lenne, ha azokat a gránátokat kupakostól itt dobnád bele valami szakadékba, ahol a madár sem jár!
Ilyenformán folyt a vita sokáig. Érvre érv, makacsságra pedig még egyenesebbre húzott gerinc következett. A pap tarkóján, a kékesen csillogó fekete haj alatt már bíborvörös volt a bőr.
– Jó! Megértem, hogy te itt maradsz, erdész! Ez a te világod, még ha minden fenyő csúcsára kitűznek is egy vörös csillagot. Bár kíváncsi lennék, hogyan nézegetnéd őket! Hanem legalább a fiadat küldd el innen! Az Isten verését mi itt már aligha tudjuk megállítani. Legalább őt ne kapják itt az oroszok!
– István! Laci már nagy fiú! Sok dologban választhat. Én azonban azt hiszem, hogy ő is itthon fog maradni velünk. Mégsem akkora még, hogy csak úgy hányódjon, valahol hátul a bizonytalanságban, parttalanságban. Itt a Hargitán elbújhat. Majd vigyázunk rá. Meg egymásra! Különben is, az az érzésem, hogy egész Magyarországon átűzik a hadseregeket, ha addig meg nem semmisülnek. A túlsó végen, egy kis lyukon fogtok kibújni, ahol – te tudod, Pista – éppen székelyek ivadékai laknak erdőkön–mezőkön.
– Azt még csak el tudom képzelni, hogy a ruszkik elől elbújtatod. Hanem a románok elől nem tudod! Minden erdőmunkásod román. Itt tekeregnek a házad körül, a léniákon, meg a bozótban. Talán már nem is nagyon óvakodnak.
– Nekem a románokkal soha semmi bajom nem volt. Most sincs.
– No, ha most nincs, akkor majd lesz! „Ezek” a románok újra „azok” a románok lesznek! Leszel te még földönfutó a saját birodalmadban! Gondold meg, Géza! Lacinak csinálok helyet a pesti piaristáknál!
Hát így került elő Fónod Laci a Hargitából. Amikor az emberek gyalázata már az Alföldön dübörgött egymással szembe, a fekete füst elfedte a szeme elől az erdejét, az apját, az egész Székelyföldet.
Ez az irtózatos ciklon, amely összemaszított emberi testekkel keverte gyurmává a legtisztább érzelmet, a Haza féltését is, Gerencsér atya alakját is elsodorta valahová. Már nem volt kinek, hol és miért tábori misét tartania, kezében magasra emelt feszülettel.
Mi valamivel későbben akartunk az ellenség elé vonulni, mint Foci. Mi azt hittük, hogy még megállíthatjuk, legalább a szülői házig el ne jusson. Focinak már vissza kellett volna nyomnia őket, hogy újra hazamehessen.
Ott a sok pesti fiatalból kezdett szerveződni a Hunyadi Hadosztály. Alig hiszem, hogy akármelyiküket is a páncélosonként beígért két hold föld csábította volna. Főként az angyalföldi vagányokról nem tudom ezt elképzelni. Mit is csináltak volna ők egy darab földdel?! Mégis! Ők még egy kicsit kelet felé is vonultak, talán Kecskemétig. Otthoni ruhában, leventepuskával.
A front túlsó oldalán tudtak róluk, mert sokan voltak. Meg is született már a jelszó: halál a hunyadistákra! Osztogatták is nekik a vörös csillagos Raták, meg átfestetlen keresztes román Messerschmittek!
Foci az angyalföldiek között maradt.
Amit most hallottál, a Zirbitzkogel tövében mesélte el nekem, amikor egyszer a hó tetején a hasunkat barníttattuk a nappal.
Elhallgatott, mintha elfogyott volna története fonala.
Ja! Most még csak a karácsonyfa alatt vagyunk. A csontnál!
A csont pucéran ott lógott az opál–jeges ablakban. Focit is utolérte még az apja valahol. Talán a szeredai iskola, talán a piaristák révén eljutott hozzá egy tisztességes csomag, ami többek között egy süldő sonkát is tartalmazott. Borókával jól pácolt, jól kifagyasztott, jól füstölt comb lehetett az, mivel még most sem volt annak más baja, mint hogy a csontról alaposan lefogyott a hús.
Valamelyik társa mesélte, hogy rettenetesen gondosan, kíméletesen bánt a hazaival. Ebből a célból naponta egyszer, takarodó előtt bontotta ki a hátizsákját, ha volt ideje rá. Agancsnyelű vadásztőrével lassan, kimérten szelt ebből is, abból is egy–egy pici darabot, s azt átszellemült arccal forgatta, tologatta a nyelve mellett.
Azt hiszem, hogy amikor egyet–egyet rágott is, teljesen átélte egy otthoni lakoma minden élvezetét. Ez látszott rajta még most is, bár már csak valamelyik forgó hajlatából tudott kicsípni egy kis szivacsos csont, vagy porcogó darabkát.
Hanem körülötte igen sokan voltak, akiknek nemhogy hazaijuk nem volt már, hanem ilyesfajta ízeket és illatokat talán otthon is ritkán éreztek. Persze, hogy meredten bámulták Foci étkezését, s kínlódtak a hosszú szertartáson. Szólni–tenni természetesen nem mertek, mert fenségesen gőgősnek és megközelíthetetlennek látszott. Pedig csak a sudár fenyők alatt a csendet tartó madárfüttyök nevelték őt ilyen hallgataggá és merevvé. Azt is mesélte nekem, hogy ezek a nézések szörnyen zavarták őt. Ő soha sem bámulta senkinek az előnyét, sem azt, aki azt élvezte.
A saját falatai mellett eleinte másoknak is csípett valamit az elemózsiából. Éppen csak akkora darabocskát, mint az övé. Csakhogy a sok kicsi valóban sok lesz, különösen, ha azokkal fogy valami. A csomag, a kétélű tőr leghegyén méregetve is, igen hamar fogyott. S ami ennél is jobban bántotta: egyetlen bajtársa sem volt képes olyan mély átéléssel ízlelgetni azt a picit, mint ő. Lenyelték és kész!
A csipkedéseket egy idő után titokban, lehetőleg takarodó után végezte. De ez nem ment. Így aztán nem maradt más hátra, becsukta a szemét. Többé nem látta a nyálukat nyelő lesőket.
Lehet, hogy attól fogva járkált így, nagy busa fejét még jobban hátraszegve, pillátlannak tűnő vörös szemhéját egészen szűkre eresztve.
A magára maradt sonkából Kaposszerdahelyen már jól kilátszott a fehér csont is. Itt meg most már csak egy rövid bot, két végén bevágott bunkókkal.
Most, hogy a karácsonyfa alatt elhangzott a javaslat, az egyik alsó ágyon ülve felkapta hosszú fejét. Nagy, vörös, egyenes orra vízszintesen bökött a fa felé. Egy darabig pislantás nélkül nézte a szaloncukrok helyét, és biztosan eléje is odaszöktek az otthoni, angyalhajjal borított gallyak. Lassan felállt, az ablakhoz lépett. Leakasztotta a csontot, és visszaült a helyére. Szótlanul és megfontoltan forgatta a bal tenyerében. Valamit még felfedezhetett rajta, mert a dereka mellől kihúzta a tokjából a tőrt, és megkaparta a már tükörsima felületet. Láttuk, hogy amit lenyalt a kés éléről, az csak egy kis görbe, fehér csontforgács volt.
Odalépett a fához, s egy üres helyre, egészen a törzs mellett, felakasztotta a csontot. Megfogta, hogy ne himbálódzzék. Pár másodpercig állt ott, s azalatt még gondolt valamit. Leoldotta a nadrágszíját, lehúzta róla a bőrtokot, beledugta a tőrt, s azt is a csont mellé akasztotta. Talán azt gondolta:
– Ezek eddig összetartoztak. Az éjjel hadd búcsúzzon el a tőröm is az erdőnk utolsó zamatától!
Ha már egyszer olyan régen katonák voltunk, illendőnek látszott fegyvert is adni. Kaptunk is néhány kilencvennyolcas mintájú Mausert. Talán azért, hogy itt–ott lássék egy–egy puska is. Szépek voltak. Otthon ugyan egészen tehetségtelen vadásznak bizonyultam, de apám puskáját azért nagyon szerettem. Csak kézben tartani, és érezni a súlyát, valahogy többet jelentett a lövésnél is. Így voltam ezzel a karabéllyal is, amit a kérésemre a kezembe nyomtak. Jó volt a marokban érezni a súlyát, végigsimítani a feketére futtatott karcsú csövén, csattogtatni a záródugattyút.
Két, derékszíjra kapcsolható tölténytáska járt hozzá. Lőszer egy szem sem. De azért lett puskám, s akkor még hogyan is tudhattam volna, mit fog ez nekem jelenteni?
Foci teljes érdektelenséget tanúsított a fegyverosztáskor. Hallottam, amint azt mondta valamelyiknek:
– Otthon nekem kis Walterom volt. Amíg nem muszáj, ez nem kell. Nem mondom, ha távcsöves volna!
Én mindenesetre tudtam, milyen bájos az a kis ismétlő Walter, milyen jól simul a kézbe. Megértettem Focit, hogy nem áll szóba ezzel a kommersz Mauserrel. Nekem azonban sohasem volt Walterom.
Az idő folyása kezdett már olyan nyúlós lenni, mint a rétestészta. Ebben a semmittevésben minden nap egy hétnek tetszett, ami kimondva–kimondatlanul a bizonytalan honvágy jó táptalaja is.
A sziléziai síkságon észak felől újra kemény hideg lopakodott végig.
Igen untam már az örökös reggeli tornát is félmeztelenül abban az orrot beragasztó hidegben. Egyik napon nem futottam ki a többiekkel a kapun, hanem még egy fordulóval tovább, leszaladtam a pincébe. Jártam már ott. Tudtam, hogy nagy rakásban tömött szalmazsákok vannak felhalmozva. Bebújtam kettő közé, s vártam, hogy majd megmelegszem. Egy fenét! Az a tizenöt fok odakünn nem is hideg! Itt azonban, a szalma között fekve, ki sem lehet bírni!
Egy üres jutazsákot terítve a hátamra, futkostam az üres pincében fel–alá. Jócskán felért az egy kiadós reggeli tornával is!
Az egyéni tornamutatvány közben egyik helyen, a beton alap beugró peremén, valami krumpliféléket pillantottam meg a félhomályban. Vagy tizenöt–húsz darab lehetett. Egyet megmarkoltam, a kicsit nagyobb fénybe, az ajtó elé vittem. Német tojásgránátot tartottam a kezemben. Láttam már hasonlót, de az mintha kisebb és simább lett volna. Ezt meg centis oldalú négyzetecskék burkolták körbe, azoktól lett nagyobb. Repeszgránát! És sárga a gombja!
Erről a sárga gombról is hallottam már! A németek sokszor hagytak hátra elhagyott állásaikban ilyen sárga gombos jószágokat. Ezeknek a gyújtójában nincs időzítés. Ha kirántják a zsinórt, abban a pillanatban robban. A normális kézi–gránátnak kékre van festve a kupakja.
Döbbenettel löktem vissza a félkilónyi veszedelmet. A többi is olyan volt. Akkor pedig igaz a pletyka is!
Odakint felharsant a torna végét jelző sípszó. Felrohantam a lépcsőn, s éppen olyan észrevétlenül keveredtem vissza a legénység közé, mint ahogy fél órával az eltávozást bonyolítottam le.
De azért ilyesmit: soha többé!
Már karácsony táján fülükbe jutott, hogy Budapestet körülzárta a Vörös Had–sereg. Addig is sokszor pusmogtak, hogy mégiscsak haza kellene kerülni valahogy. Most erre a hírre, ideges lett mindenki, esztelennél–esztelenebb ötleteket ízlelgettek egymás között sustorogva. Boroszlóba mindenesetre nem akart menni senki, pedig az előtt a város előtt már szinte várta őket az ellenség.
Valahol a szavak csendességéből kihallatszott, hogy Zöldi Márton is hasonló–képpen gondolkozik. Egész zászlóaljával hazakészül. Részt akar venni a fővárost felszabadító hadműveletekben.
Ezzel a különben ijesztő társasággal is sokan hajlandók lettek volna útrakelni. Ezt azonban itt senkivel sem lehetett közölni. Hogyan is lehetne Hauptscharführer Spiesstől ahhoz támogatást várni, hogy ezer kilométert utazzanak vissza, amikor az ellenség – most még csendben – itt áll, néhány tízre?
Egy jó ropogósan hideg, de ragyogó reggelen Sarlós felugrott:
– Ej, gyerekek! A rosseb rostokoljon itt tovább! Én elmegyek!
Értetlenül néztek rá:
– Marha vagy?! Hova mennél itt?!
– Elmegyek a táborparancsnokságra! – jelent meg a kis hab a szája sarkában. – Megmondom, hogy el akarok menni a Zöldiékkel!
– Hülyeség! Igazi parancsnok elé oda se engednek!
– Én mégis elmegyek! Megpróbálom! – pakolta rendületlenül zsákjába a hol–mijait. – Én itt már nem bírom! Jöttök velem? Ki jön velem?
Az ágy szélén a lábukat lógatva mélyen hallgattak, s nézték, hogy Lajcsi hogyan tekeri össze a pokrócait, és szíjazza a zsákra.
– Na, szevasztok! – csatolta be derékszíján a hűséget hirdető sasos csatot. Ebből már látni lehetett, hogy nem tréfál.
– Várjál, Lajcsi! Megyek én is! – ugrott le az ágyáról Kisnyzny.
– Én is megyek! – szólalt meg Rotek, meg vele szinte egyidőben Krakovics is. Ő még sohasem maradt ki semmiből.
A táborparancsnokság épülete semmiben sem különbözött a többi, szürkén sorakozó laktanyától. Kapuja mellett azonban néhány tábla, meg egy fegyveres katona. Gallérján a Wehrmacht ezüst csíkjai.
– Wohin? – állt elébük a sisakos.
Sarlós izgatottan bökött az idősebb katona mellére:
– A parancsnokhoz akarunk menni. Érted?
– Was? Was sagst du? Zu welchem Nation gehört ihr?
– Azt kérdezi – tolmácsolt Rotek –, hogy melyik nációhoz tartozunk.
– Magyarok vagyunk, érted – aztán észbe kapott –, mondd neki már!
– Jaa? Ungarische Kerle! Nektek itt nincs parancsnokotok.
– Azt tudjuk. Nem is magyarokkal akarunk beszélni. Egy nagyobb német parancsnokkal!
– Aztán mit akartok tőle?
– Csak azt, hogy haza akarunk menni. A többit majd elmondjuk neki!
– Blödheit! Azt ti nem tudjátok elintézni! Menjetek innen a fenébe!
– Nem megyünk! – hördült fel Sarlós, s a hangot még ez a német is megértette.
– Nekünk is jó volna hazamenni! Táguljatok innen! Los!
– Engedj be a kommandanthoz! – erősködött tovább Lajcsi.
A katona azonban most már megelégelte a huzavonát. Tágított a terpeszén, és megmarkolta a mellén a géppisztolyát.
– Weg von hier! De azonnal!
Ezt már nem lehetett nem megérteni. A nagy téren a vékony, ropogós hóba léptek, húsz méterrel odébb megálltak egy erősebb törzsű fenyő tövében.
– Hát, Lajcsikám, ez így nem megy! Gyertek, menjünk vissza, amíg észre nem veszik a hiányunkat!
– De én nem megyek! Ti menjetek, ha akartok. Én akkor is itt maradok, ha bunker lesz a vége!
Izgatottan, dühösen kapkodva lebontotta az egyik pokrócot. Leterítette a kemény hóra, és flegmán leült. A másik három egy ideig tanácstalanul szemlélte ezt a téli fakír ülést.
– No! Mi lesz? Menjetek már!
Válaszul azonban ők is szótlanul letelepedtek.
– Most akkor hogyan lesz?
– Hogyan, hogyan!! Itt ülünk estig. Akkor visszamegyünk. Holnap reggel újra eljövünk. Itt ülünk addig, amíg valaki szóba nem áll velünk.
– Ohó! Azt várhatjuk! Meg azt is, hogy minden nap kiszaladgálhatunk ide a laktanyából!
Egy darabig csak üldögéltek szótlanul, gondolatoktól nehézkesen. Hanem az öltözetük nem kemény télre való volt. A ragyogó napsütés is száraz hideget árasztott. Hamarosan fázni kezdtek, ezért mozogni kellett.
Ahogy ott lépkedtek a fa mellett, Lajcsi száján kibuggyant egy nóta. A hangja ugyan egészen fals volt, de lépésre csinálta. A másik három is hamarosan felkapta a dalt. Nótaszó mellett gyalogoltak körbe–körbe, s az ellenkező kezükkel csapkodták a vállukat.
Még akkor sem hagyták abba a nótát, amikor kicsit leültek pihenni–kihűlni. Sorban jött az Erdélyi–, Délvidéki–induló, a Székely Himnusz, a Masérala–masérala Hortiova Gárda, a Giovinezza, meg válogatás nélkül minden, amit iskolában–leventében tanultak.
Disznó nóta is akadt. Kívántak az egész világnak, meg a Kállay–kormánynak a valamijébe valamit. Azt ugyan nem tudták, hogy miért kell az a Kállaynak, de a dalnak szövege és dallama van, egyébként is, teljesen közömbös itt, hogy mit üvöltöznek a hó tetején.
És lám, Lajcsinak igaza lett!
A nap állása szerint még nem lehetett dél sem, amikor a szótlanul ácsorgó őr mellett kilépett egy tiszt. Éppen ülősztrájkoltak, és lógatták a fejüket. Jóformán csak akkor vették észre, hogy hozzájuk jött, amikor a két fényes csizmaszár megállt előttük a roppanó hóban. Felugrottak, és magyarul tisztelegtek.
– Wer seid ihr?! – reccsent a kemény germán szó.
– Ungarische Grenadieren von der Division Hunyadi, Herr General! – nézett Rotek a fedetlen, szalmaszőke fejre.
– Major! – reccsent rá rosszallóan. – Milyen alakulathoz tartoztok?
– Mondtam, hogy a Hunyadi Hadosztályba, Herr Major!
– Speziell?
– Lajcsi! Azt kérdezi, hogy közelebbről hova tartozunk. Most mit mondjak?
Sarlós agyában most is volt szikra:
– Mondd neki, hogy hegyivadászok vagyunk.
– Marhaság! Itt nincsenek is hegyivadászok!
– Honnan tudod? És mit törődsz vele?! Mondjad már!
– Gebirgsjäger, Herr Major!
– Gebirgsjäger! Ja! Gebirgsjäger! – nézett merően a tiszt. – És itt most mit akartok?
– Haza akarunk menni! – vágta ki most már egész bátran.
– Haza??? Hova haza?
– Magyarországra.
– És hogyan akartok ti négyen elmenni innen?
– Azt mi tudjuk, Herr Major. De nagyon hideg van itt, és nagyon fázunk!
Az őrnagy még vagy fél percig szótlanul nézte őket. Nyilván azon gondolkodott, hogy most mit csináljon ezekkel. Hideg kék szeméből az sugárzott, hogy ezek legalábbis bolondok. Ha nem rosszabbak...
– Na, gut! Gyertek velem!
Lajcsi a havon maga után húzta a pokrócot, csak a sisakos őr előtt gyűrte a hóna alá.
Egy nagy irodába vezette őket, ahol jókora vaskályha ontotta a meleget. Az ablakon át látszott a kör, amit a hóba tapostak, meg a pokróc szögletes lenyomata. A köpeny alá bújt hideg csak most kezdte őket igazán kiverni. Reszkettek, remegtek, és alig álltak a lábukon az asztal előtt.
– Los, üljetek le. Wiedemann! Hozzon teát ezeknek a fickóknak! – szólt át a másik asztalnál ülő tiszthelyettesnek, akinek a kezében figyelőn állt meg a tollszár.
Szorongatták a markukban a forró alumínium poharat. Lassan a gyomrukba–hasukba is eljutott a citromsavval ízesített, alig édes lé. A parancsnok várt addig, amíg azt nem látta, hogy kezdenek már kissé felolvadni.
– Hát akkor – kezdte újra a vallatást – mit mondtatok, kik is vagytok?
Rotek nem akarta egészen előlről kezdeni:
– Hegyivadászok.
– Ja, ja, Gebirgsjäger! – szólt ugyanolyan hangsúllyal, mint az előbb odakünn. – Hol van az alakulatotok?
Rotekben meghűlt a vér:
– Az istenit, itt a csapda! Vajon van–e ebben a táborban akár egyetlen raj hegyivadász is? Tehetségesen hazudni sohasem tudtam, de azért valahogy most mégis ki kell vágnom magamat!
– Amikor eljöttünk, akkor Csíkszeredán volt.
– Csíkszereda. Az hol van?
– Az Erdélyben van.
– Erdély–Erdély! – értetlenkedett tovább.
– Transsylvanien!
– Áá–jááá! Transsylvanien! – Waaas?! Ott már régen oroszok vannak!
– Jawohl, Herr Major! Mi meg azért vagyunk itt!
– A hegyivadászokkal!
– Igen, a hegyivadászokkal.
– Herrgott Zakrament–verflucht nocheinmal!
A sajátos káromkodással nagyot vágott az asztalra, és felugrott:
– Próbáljatok az öreganyátokból bolondot csinálni, ti ostobák! A magyar hadseregnek ti nem is lehettetek a hegyivadászai! Legfeljebb határvadászai lehettetek volna! – ordította vörös arccal. – És ti meg nem lehettetek még határ–vadászok sem! És Csíkszeredán sem voltatok soha!
– De voltunk!!! – esett ki ijedtségében a szó Rotekból. – Voltunk ott! Hegyi–vadász kiképzésen! A leventében! Ungarisches Jugendschafts Organisation!
A tiszt éppen olyan hirtelen lett nyugodt, mint ahogy az előbb begerjedt:
– Én tudom, mi a lefente. És még magyar csendőr korából ismerem Zöldi Márton Hauptsturmführert. Szép, hogy Budapestre akartatok menni vele. Csakhogy ő sem megy már sem egyedül, sem a zászlóaljával oda. Es ist schon zu spät!
Elhallgatott, és valami papírra maga elé nézett. A fiúk is hallgattak, és töprengtek, itt a vége, fuss el véle! Ez a germán tiszt azért mégsem látszik vadállatnak. Talán visszaengedi őket a laktanyába.
– Legalább azt mondjátok meg, melyik épületből szöktetek el! – emelte fel a fejét.
– Laji! Te tudod, hányas volt az az épület, ahol laktunk?
– Harminckilenc.
– Ja, neun und dreissig, Herr Major! És akkor mi most visszamegyünk oda.
Megint mindannyian hallgattak. A félkörös parolis katona félrefordulva ült a széken, bal karjával a támlát, jobbjával az asztalt támasztva. Megint olyan metsző hidegen nézett rájuk:
– Néné! Ti nem mentek már oda vissza! Szökevényeknek tekintelek benneteket, és úgy fogom intézni a sorsotokat! Wiedemann! Kísérje őket a tizenegyesbe! Ajtót becsukni, és az őrség fokozottan figyeljen! Szükségletre csak egyenként és felügyelet mellett mehetnek. Élelmet azonban küldjön nekik!
Nagyobbacska szobában hat tábori ágy. Valami pihenő lehet ez, mert a tábori zöld pokróc alatt matracok lapulnak, a kis fejvánkosok sem szalmával, hanem afrikkal vannak kitömve. Az ajtó sem börtöncellára utal, bár a két ablakon rács feketéllik.
A levegőn érzett, hogy nemrégen fűtöttek is itt. A langyosság az ablaküvegen csak vékony, majdnem átlátszó, elmosódó kontúrú virágokkal játszadozott.
Amint a kulcs kívülről kétszer is megcsattintotta a zárnyelvet, vegyes érzésekkel vetették hanyatt magukat. Egy darabig egyik sem szólt, csak a tarkó alá kapcsolt tenyérből bámulták merően a fehér mennyezetet. Rotek szólalt meg először:
– Hallottátok? Azt mondta ez az őrnagy, hogy úgy szöktünk meg! Őriztet bennünket. Csak egyenként mehetünk klozetra is.
– Elég pocséknak látszik a helyzet! – mondta lassan Krakovics. – Éppen azt kaptuk, amit Puskás Baktüttösön!
– Csak nehogy azt kapjuk itt is! – tódította Kisnyzny, emlékezve Pehm látogatására.
– Naaa! Azért nem! Minket nem állíthatnak hadbíróság elé – vélekedett Sarlós.
– Mert? Miért nem?
– Mert nem vagyunk felesküdve! Se Horthyra, se Szálasira. Meg Hitlerre sem!
– Mit számít az? Megszöktünk, és kész!
– De mi nem úgy szöktünk! Másik alakulattal a frontra akartunk menni.
– Miért? Puskással talán egyedül mentünk volna az oroszok elé? Mégis kinyírták. Zendülésért.
Megint elmélyedtek. Súlyos lett a csend.
– De mégis! – sustorgott újra Sarlós. – Nem olyan volt ez a tiszt, mintha le akarna tartóztatni. Látjátok, nem a bunkerba, vagy fogdába vitetett. A formája sem olyan.
– Igaz – vélte Rotek is. – Kaját is küldet. De azt mondta, elintézi a sorsunkat!
– Az sok mindent jelenthet. Én nem hiszem. Meglátjátok, ebből nem lesz olyan nagy baj!
Szívesen hittek volna Sarlósnak. Kivált, mert optimizmusa ragadós volt. Meg aztán a dolgai eddig még soha nem váltak rosszra.
A Szőke Lány felett délután kettőre fordultak a mutatók, amikor zörrent az ajtózár. A nyílásban ugyanaz a katona állt, aki reggel olyan határozottan eléjük terpesztett a kapuban.
– Náá! Isst, Kerle! – nyújtotta előre mindkét kezét, mindegyikben két–két ívelt oldalú zöld csajkát tartott. – Egyikőtök jöjjön vízért. Ha szükségelni kell – mondta németül magyarán a műveletet –, zörgessetek.
Az asztalra tett egy egész téglakenyeret is.
– Ez marhahús! – dugta Krakovics hosszú orrát a csajkafödél fölé, amikor újra bezáródott az ajtó. – De milyen! Te Isten!
A jókora lapos szelet valami barna lével nyakonöntve, mellette jó kanálnyi dinsztelt káposzta. A csajka mélyén durvára tört krumpli. Az étel illata gyorsan szétterjedt a szobában, s ettől mindegyikük mindjárt jobban hitte Lajcsi igazát. A hangulatnak ezt a megváltozását ő aztán nem is hagyta kihasználatlanul:
– Na látjátok! Ez nem olyan, mint a hadbíróság. Ez egy hotelszoba, teljes kiszolgálással!
Röhigcséltek, s bár kihűlt már, mégis jóízűen ették az ízletes kincstári ételt.
– A tiszti konyháról való! – állapította meg Krakovics egy jókora mócsing lenyelése után. Ezt aztán azért is el kellett hinni, mert Krakovics szakértője volt ennek a területnek.
Egyszer aztán az is elérkezett, hogy dörömbölni kellett az ajtón. A cementlapos folyosón valahonnan messzebbről indult el a szeges csizmák visszhangos kopogása.
– Nana! – tette a karját keresztbe az ajtón a katona. – Nur nacheinander! – s hármukra visszacsukta az ajtót. Derékszíján csak egy pici pisztolytáska fityegett.
A jóllakottságtól megtámogatott bizakodó hangulat csak hajnalig tartott.
Az illatos mutatók fél tízre fordulhattak Rotek hasán, amikor a sok kongó lépés közül megállt egy az ajtajuk előtt. Zömök katona lépett be a kulcs csikordulása után. Nem követte senki.
A regula szerint felugrottak, és nadrágvarrásra szorított tenyérrel feléje fordul–tak. Ugyanaz a durva, zöld daróc köpeny borította, mint az övék, csak az ellenzős sapka volt simább és szürkébb. Szóval, alighanem hozzájuk tartozott.
Azon az alakon valami azért furcsának látszott.
– No, szökevények! Hogy telt az éjszakátok? – nézett rájuk úgy, mint ha mindjárt nevetnie is kellene.
– Eltelt – mondta a legközelebb álló.
– Hogy hívnak?
– Sarlós Lajos.
– És titeket?
– Kisnyzny Győző, Rotek László, Krakovics Imre – mutatkoztak be sorjában.
– Szép kis társaság. Én pedig Lenk András hadapródőrmester vagyok. Teljes pihenj, fiúk!
Ez szakmai nyelven azt jelentette, hogy mindenki úgy helyezi el magát, ahogy akarja. A bemutatkozásra Rotek szemgolyója egy pillanatra megdermedt. Motoszkálni kezdett valami mögötte. De most fontosabb volt az, hogy rájött, mi az a furcsa ezen az emberen. A piszkoszöld olasz egyenruhájára a magyar rang–jelzéseket varrta fel! Hajtókáján az ezüst ékben egy fehér krumplivirág. A köpeny karján, meg a sapka bal oldalán a karpaszomány széles arany csíkja akkurátusan a fűzöld posztó alapra helyezve. Csak hát a sapka csúcsán nem lehetett ott az ezüst keretű piros–fehér–zöld gomb! Mert annak a sapkának nem is volt csúcsa. Hogy azon a két pici gombon, ami összefogta a lehajtó pántjait, horogkereszt, vagy magyar címer volt–e, az abból a távolságból nem volt látható.
Ledobta a köpenyt–sapkát, s leült az egyik ágyra.
– Most mondjátok el, mit marháskodtatok.
Szokás szerint Sarlós vette fel a szót. Megint kicsordult a szája sarkán a kis hab, amint izgalomba jött:
– Eredetileg haza akartunk innen menni.
– Hogyhogy eredetileg?
– Úgy, hogy hallottuk, hogy a Zöldi–zászlóalj elindul Budapesthez. Aztán mi is velük akartunk menni.
– Pont a Zöldivel?
– Hát ki mással? Nem volt más lehetőség! Itten meg már elég volt a semmiből.
– És akkor? Mi lett aztán?
– Akkor kijöttünk ide a fa alá, és énekeltünk, meg gyalogoltunk. Aztán az az őrnagy behozott minket ide.
– Aztán annak azt hazudtátok, hogy hegyivadászok vagytok.
– Azt. Valamit csak kellett gyorsan mondani, nem?!
– Honnan a francból vettétek ezt az ötletet?
– Csak úgy jött. Meg aztán csak félig–meddig volt hazugság.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy én, meg a Rotek, meg a Kisnyzny voltunk sítáborban Csíkszent–királyon. És már akkor úgy akartuk, hogy ha bevonulunk, a hegyivadászokhoz megyünk.
– Csíkszent–királyoon?! – ugrott fel ültéből. – Csak nem a Gerencsér atyával voltatok ott? És Kanizsáról??
– De igen! De erről honnan tud az őrmester úr?
– Onnan, hogy én meg akkor a szeredaiak parancsnoka voltam, és Gerencsér tanár úrral igen jó barátságban. Nahát, gyerekek!
– A határvadászok parancsnoka? Na, akkor azon a sötét éjjelen éppen, hogy magukkal verekedtünk ott az iskola előtt! Aztán olyan jól tudtak káromkodni, hogy annál rondábban csak maga Gerencsér atya!
– Ja! Ja! – oldódott fel kirobbanó nevetéssel végleg a hangulat. – A szakasz–vezetőm volt az, akit fejbe vágtatok. Aztán a főhadnagy úr bepanaszolta őt, és követelte, hogy büntessem meg.
– És? Megbüntette?
– Meg hát! Amikor hazaértünk, egy hét rendkívüli szabadságot kapott!
– Hm! – komorodott el Sarlós. – Nem úgy, mint Pehm a Puskással csinált!
– Mit mondtál? – kapta fel az őrmester a fejét. – Pehm és Puskás? Mit tudtok ti erről?
Kényszeredett, rossz csend támadt. Ebből megsejtették, hogy Lenk is tud arról az esetről, de nem tudták, hogyan.
– Ti ismertétek Pehm hadnagyot is?
– ...Meg Puskás Rottenführert is! – nyögte ki Sarlós. – Vele akartunk Baktüttösről Fehérvár alá menni.
– Szóval ti voltatok azok! Akkor is! Most már kezdem érteni. A fene essen a maradatlan feneketekbe! – fakadt ki hirtelen.
– Mi voltunk ..., meg még többen is. De őrmester úr hogyan tudja ezt? Igen furcsa...!
– Még furcsább lesz, ha elárulom, hogy én is kanizsai vagyok.
Tényleg! – dobbant meg Rotek agyában az emlékezet – nem tudtam, miért jött azonnal a szájam zugaiba a frissen sült, ropogós kiflik zamata, mihelyt kimondta a nevét. Hát persze! A Lenk–féle sütőde! Ott, a kerivel szemben, amerre éppen a friss sütemények kedvéért szoktam kerülni, ha volt négy fillérem! Meg az a fényes sarkantyúgomb a számban, az is ezé volt!
– Gyerekek – folytatta elkomorodva –, tulajdonképpen marha nagy szerencsétek, hogy éppen ezzel az őrnaggyal futottatok össze. Én közvetlenül ugyan nem ismertem, de ez az ember Pehm főnöke. Az összekötőtisztek parancsnoka. Ismeri a Hunyadit Zöldistől, a hungaristákat, akik valahol ugyancsak itt vannak. Tud a Szent László Hadosztályról is.
– Azok kik? Mi nem tudunk semmit róluk.
– A Hungarista Hadosztályt kimondottan a nyilasok állították fel. A Szent Lászlóba azok kerültek, akik utánatok még otthon maradtak ... , de már tovább nem maradhattak. Azokat Jugoszláviába irányították, üldözni a partizánokat. Na most! Ennek az őrnagynak mód felett megtetszett a ti hülye ötletetek. Tudta ő jól, hogy hazudtok. De hát tényleg: miért is ne lehetne a Hunyadinak egy hegyivadász zászlóalja is? Így hát parancsot adott Pehmnek, válasszon ki valakit, aki a szervezést irányítja.
– És akkor maga lett az, őrmester úr!
– Hát igen. Pehm szerzett egy teljesen üres laktanyát. Most mindjárt oda is megyünk, elég a dumából. Ott majd mindent megbeszélünk. Szedjétek a cókmókot! – állt fel, s tette fejére a furcsán dekorált sísapkát. – De most aztán tényleg meg kell ám csinálnunk valahogyan azt a zászlóaljat!
A ragyogóan jeges napsütésben igen sokáig gyalogoltak a laktanyavároson keresztül, mire megtalálták a kijelölt épületet. Pontosan olyan volt, mint a többi, de egészen a tábor szélén állt. Egy szál pucér betonút ölelte körül.
Az őrmester kulcsot vett elő a köpenye zsebéből, s kinyitotta az ajtót. Ebből kitűnt, hogy a legelső és legfontosabb dolgok itt már el vannak intézve. A földszinti folyosóról nyíló olyasfajta szobát választottak ki, mint amilyenből eljöttek. Csakhogy a vaságyak itt teljes meztelenségben kellették magukat. A ruganyos sodronyokra ledobták a cókmókot, meg magukat is.
Az ablakokon áttűzött a kívül dermesztő napsugár, és idebenn némi meleg érzetét keltette. A jégtelen, bár mocskos üveg pedig azt jelentette, hogy ebben a házban a télen még nem fűtöttek, tehát emberek sem lehettek benne.
– No, most már itthon vagyunk! – szólt nem kis iróniával Lenk, amikor már szusszantak egyet. – Az első dolog: befűteni. Nézzetek szét a szobákban, de főként a pincében, hátha találtok valami tüzelőt. Nekem el kell mennem jelenteni. Meg hát azt akarjuk, hogy ebben a laktanyában egy egész zászlóalj legyen. Nem? Sok minden kell ahhoz! Elsősorban az ágyakra valami derékalj.
A szobákban, amelyek mind nyitva voltak, semmi tűzrevalót nem találtak. Ahol volt szekrény, az vasból volt, a padló meg mindenütt egyforma szürke cementlap.
A pince egyik sötét sarkában azonban kupac feketéllett. Belerúgtak. A felszálló por alól fekete, darabos törmelék omlott elő. Szén! Igaz, nagyon apró, poros, de szén! Markukkal meregették tele a kályhák mellől előkerült bádog szenesvödröket. A hideg tűzhely fölött röhögték egymást, mert a szétáramló szénportól masza–tosabbak lettek, mint a kéményseprő. A mosdókban nem volt egy csepp víz sem.
Az erdőszéli hóval csutakolták magukat. Ott jutott valamelyikük eszébe:
– De gyerekek! Hiszen itt van a fa! Annyi, amennyit csak akarunk!
Szedtek volna fát – ha csak úgy lehetett volna. Hanem ebben az erdőben, aljnövényzet, hullott ág, korhadt, kidőlt fatörzs nem akadt.
Azok a száraz ágak, amiket a földről elértek, és belecsimpaszkodtak, az istennek se törtek el. Még lecsuklott állapotukban is csak hintáztatták őket, de le nem váltak!
– A szentségit! Még csak egy nyomorék fejszénk sincs! – acsarogtak.
Igen jól megizzadtak, mire a szálkás inakról sikerült végre letekerni néhány gyerekkar–vastagságú ágat. A verejték aztán onnan is előhozta a fekete szénport, ahonnan a hóval nem tudták ledörzsölni.
A tűz ágyát a bicskákkal levagdosott vékonyabb ágvégekből vetették meg. A többit hajtogatással, ráugrálással és csavargatással hozták olyan állapotba, hogy rá lehessen dugdosni a gallyakra.
A művelet közben megtelt a szoba a gyanta édeskés, friss, pezsdítő illatával. Ez Roteknak az apja mellett, gerendák bárdolásával töltött órái emlékét idézte sajgón. Ettől a tüdőtágító illatú gyantától olyankor mindig ragacsos lett a keze. Aztán meg fekete foltos a rátapadt piszoktól.
– Gyújtsd meg, Rotek! – lihegett Kisnyzny, és kapcájával törölgette maszatos arcát, meg a tarkóját.
Nem kellett oda papír! A legvékonyabb kis gally vége egy pillanat alatt elrabolta a gyufa pici lángját, és pattanva erősítette fel vékony, kékes csóvácskává. Másodpercek alatt ropogva égett az egész gallytömedék. A lángok kikezdték a vörös pikkelyeket, majd a vastagabb ágakat is. Égett, mint a zsír. Amíg a régóta hűlt kémény be nem fogadta a hirtelen jött meleget, fehéres füst csapta ki illatát a kályha kerek teteje alól.
Rotek nem először rakott életében tüzet. Mura–szigeten, erdőben, szőlőhegyen, otthon, meg egyszer még öregapja disznóóljában is. Homályba merült kiskorából emlékezett arra, hogy kukoricamorzsoláskor is inkább a tűzzel foglalatoskodott, mint azoknak a makacs sárga szemeknek a csutáról való eltávolításával. Akkor az nem jutott eszébe, hogy aki tüzel, az fűtő, de azért kivágta magát: én vagyok a tűzmelletti ember! S erre hivatkozva, dugig tömködte csutával a csikósporhelt vörösen izzó torkát.
Régen volt, igaz sem volt ...!
Így hát most magabiztosan szólt oda:
– Ne kocolódj már, Nyzny! Inkább szedjetek ki a szénből minél nagyobb darabokat. Különben mehetünk vissza az erdőbe, bírkózni ezekkel a bőrből font inú fákkal!
A leroskasztott izzó–lángoló tűzre darab szenek kerültek. A felfelé törő lángok a hézagokban körülnyaldosták őket, amitől azonban a szobából egyszerre eltűnt az édeskés gyantafüst. Valahol kijött a kőszén bűze, egyúttal azonban a kályha dereka, meg a teteje ontani kezdte a jóleső meleget.
Közben Krakovics mégis talált valahol egy törött kis deszkadarabot. Azzal kezdett beleszurkálni a szénporba.
– Ne! – kapta el a kezét. – Majd én! Hozzatok havat a csajkákban.
Értették, nem értették, de hoztak. Rotek ezt is az öregapjától leste el ott fenn, a falu fölé ágaskodó vasúti őrházban, a hitliben. Az évi szénilletmény jó nagy darabokban került ugyan a sufniba, de az idő múlása nem tréfál. Az ősz, meg a tél nedvessége csaknem ugyanolyan mértékben porlasztotta alulról, mint ahogy öreganyja vödrözte felülről. Az öregedéshez jócskán hozzájárult egy–egy ismerős mozdonyvezető is, aki a fekete szörnyetegen állva, vidáman kurjantott a magas erkélyen piros, rövidnyelű zászlót előírásosan magasra tartó öregapjának:
– Tóni! Sziléziai!
A szerkocsiról ilyenkor jókora fekete kolonc bukfencezett le a mély laposra, ahonnan a Déli Vaspálya Társaság sok száz talicska nyekergése mellett termeltette ki a töltés földjét.
Az elviharzó vonat után aztán a trágyahordó tragaccsal – mely járműben csak a tengely, meg a kerékabroncs volt vasból – lehetett menni a ragyogó fekete szénkoloncért.
A nagymama természetesen ezeket a millió csillogó lapú karbunkulusokat részesítette megkülönböztetett előnyben. A kisbalta fokával enyhén oldalba ütve eres kezével is könnyedén tördelte használható apróbbra. Hát hogy is ne?! Tüzéből nem maradt vissza sporheltet, kürtőt eltömő korom, a hamu könnyebbje kiszállt a kéményen. A nehezebbjében sem maradt vissza kő, csak sima, zsurmalékos salak.
Így hát a silány tokodit sokkal több ideig ette alulról–felülről az enyészet, amikor öt–hat ilyen kolonc egy fél télre való illetménnyel ért fel!
Hanem, egyszer mégiscsak eljött az idő, amikor a lapátot a szénporba kellett meríteni. Ilyenkor a papa, bütykös ujjával az unokája mellére bökve, azt mondta:
– Jegyezd meg, gyerek, hogy ami többet ér egy tetűnél, azt meg kell becsülni!
Hát, tetű most még talán nem volt. Volt azonban sok szénpor, kevés törmelékkel. Ez a Krakovics meg csak úgy rá akarja meríteni erre a nehezen csinált tűzre! Papa a hitliben hulladék olaj híján vízzel keverte meg. Víz pedig itt is van – hóból.
Az őrmester úr csak estefelé nyitotta rájuk az ajtót.
– Oj, de jó meleget csináltatok! – kesztyűjét lehúzva dörzsölte a tenyerét a már jól sugárzó púp felett. – Találtatok valamit?
– Szenet. De vizet nem.
A tömörödő homályban csak akkor nézte meg jobban őket:
– A fene egye meg! Arról elfelejtkeztem. Meg a villanyról is! – lépett a kapcsolóhoz. De hasztalan pattogtatta: a mocskos, meztelen körtébe nem költözött fény. – Hogy néztek ki?! – röhögte el magát. – Holnapra pedig patyolat tisztáknak kell lennetek!
– Miért? – sustorgott Sarlós.
– Mentek a pályaudvarra. Itt a nyílt parancs – ütött a zubbonya bal felső zsebére.
– A pályaudvarra?? – képedtek el. – Minek megyünk mi oda?
– Majd elmondom. Most valahogy vizet kell csinálni.
– A hóból! A szénporra is abból lett víz!
– Helyes! Van valami edény itt?
– Csak ezek a szenesvödrök vannak. De az minden kályha mellett!
– Hozzatok kettőt gyorsan, s púpozzátok meg hóval.
Három kellett, mert az egyiket az alsó falcában már kirágta a rozsda. Késő este lett, mire úgy gondolták, hogy ott is tiszták már, ahol az összemarkolászott kemény hó nem dörzsölte le a bőrüket. Nézték a kályha réseiből lobbanó sárgásrőt fényeket, s elmélázva ettek.
– Hát, szép ez a villogó kis sugár! – jegyezte meg Kisnyzny. – De azért mégis jobb lenne egy kicsit nagyobb fény.
A falatozás vaksötétben való művelése Krakovicsot is zavarhatta, mert kotorászni kezdett a zsákjában:
– Nekem alighanem van még egy darab gyertyám.
A bicskák hegye beleakadt a sötétségbe: né, ezt a Krakovicsot pedig hogy elraktuk közösségellenes magatartás címén! Jézusmária! Hiszen az nem is olyan régen történt!
Ő is megérezhette a hangulat világosabbra váltott árnyalatát. Remegő kézzel gyújtotta meg a fél gyertya kanócát:
– No! Most már látunk kicsit!
A gyenge szó, a szétáradó kis sárga fény megvilágította az öt ember arcát. A lebbenő kis láng a szoba sarkaiba kergette a sötétséget.
Lenk hat kis csomagot dobott a köpenye zsebéből az étkezésre kijelölt sodronyra:
– Igazi magyar cvibak! Nem Kneckebrot!
Megvárta, amíg átszellemült arccal kezdték szétolvasztani szájukban az igazi, finom, kincstári kétszersültet, s csak akkor folytatta:
– Szóval, holnap reggel kimentek az állomásra. Tíz óra körül kell egy vonatnak beérkeznie, amelyen csupa magyar katona jön. Összegyűjtötök közülük annyi sízni tudót, amennyit csak bírtok. Mondjátok azt, hogy hegyivadász zászlóalj szerveződik, ami különben benne van a nyílt parancsotokban is. Különösen a határvadászokra menjetek rá. Azok mind tudnak sízni.
Tényleg! Roteknak eszébe jutott, hogy szép nagyhavas időkben a falubéli határvadászok is gyakran vonultak az utcájukon Kakonya, meg a Szentháromság–hegy felé. Fehérre mázolt sítalpaikkal két kemény, mély barázdát húztak a hóba, kétoldalt meg alaposan összeborzolták a csapkodó botokkal.
– Hát őrmester úr?
– Én megyek vissza. A rajomból hat katonám van itt. Meg onnan is jönnek néhányan, ahonnan elszöktetek.
Összenéztek a fogyatkozó gyertya fényében:
– Nocsak! Affene! Csak nem a csíkiak közül valakik? Mert akkor: hurrá!
– Hozzuk a szalmazsákokat, meg sok mindent. Kaptam két teherautót.
– Csak el ne feledkezzék a vízről, meg a villanyról!
– Tessék mondani, őrmester úr – szörcsögött Sarlós, óvatos hangjából ki lehetett érezni, hogy most sem tudja leküzdeni veleszületett kíváncsiságát –, ha meg nem sértem, honnan került ide?
– Hm. A Békás–szorosból. Rajparancsnok voltam a legutolsó zászlóaljban, ami ott védelemben volt.
– Azt mondta az imént, hogy hat embere van itt. Hát a zászlóalj?
– Az ott rekedt.
– Őrmester úr hogyan tudott kijönni? Elmeséli?
– Nekünk nem kellett kijönni. Mi, a rajommal, kívül maradtunk. Egyszer fel–derítésre mentünk előre, az oroszok felé. Ahol számítottunk rájuk, nem találtunk senkit. Hátulról kellett volna visszaérkeznünk. Addigra azonban már ők voltak ott! Hátul! Halálos csendben, amíg beléjük nem futottunk. Egyikünk sem tudta, hányan vagyunk egymással szemben, csak lőttünk mindenre, ami mozogni látszott. És a pokol kapuját a szándékoltnál egy kicsit korábban mi nyitottuk ki. A szoros percek alatt csupa tűz, füst, meg mennydörgés lett. Az ellenség olyan sziklahasadékokból is tüzelt gyalogsági ágyúkkal, meg aknavetőkkel, ahova lehetetlennek látszott feltaszigálni a lövegeket. Rettenetes volt – folytatta egy hosszú, mély lélegzet után. – Négy emberem maradt ott, szétlőve. Egyet hátra tudtunk hozni.
Befejezte. Mély hallgatásban ültek. Ezen a Lenk őrmesteren először érződött olyan közelről a háború által kiloccsantott meleg vér szaga.
A tízre beígért vonat természetesen egyelőre nem látszott sehol. Strans, a dülöngő vaslábú tábla is csak halódott ott, a ki–bejárat mellett. Ott lődörögtek a betonon, amit úgy választottak ki a három közül, hogy megnézték: melyik sínen a legvékonyabb a rozsda. Akkor biztosan oda fog befutni az a vonat is.
Nem volt szükség arra, hogy előkotorják a zsebükben lapuló nyílt parancsot.
Az egyik kis fülkéből egyszerre mégiscsak előbújt két vasutasnak alkalmazott katona. Bizonyára aludtak eddig, mert a szabadba lépve megmerevedett combjaikat nyújtogatták, és helyreráncigálták a köpenyüket.
A távoli síkságon, amelyen ezek a vágányok talán az egész világról ide futottak, előbb fekete füst, majd alatta sötét folt tűnt fel. Rohanvást közeledett.
A csikorogva megálló szerelvényből valóban csupa magyar katona özönlött ki. Fásultak, megviseltek voltak mindannyian, a szemlélődőknek valamennyi legalábbis a testvérbátyja lehetett volna. Szó sem igen hallatszott, nemhogy dal, amit a Bocskay–sapkák alól pedig megszokott az ember.
Valahonnan a frontokról, vagy a közelükből jött ez az elnyűtt, zilált és topis hadsereg. Ahogy csoportosultak, látszott, hogy még össze sem tartoznak. Az amorf tömeget csak hirtelen csinált parancsnokok tartják össze, még tizedes is van közöttük. Egyikük sem szólt rá a négy sihederre, amint végigsétáltak a peron túlsó szélén, s egyre azt kiabálták:
– Síelni tudókat keresünk!
– A Hunyadi Hadosztály hegyivadász egységet szervez!
– Jelentkezzenek a hegyivadászokhoz!
– Határvadászok! Jöjjenek hegyivadásznak!
A kilépésben azt a négyet sem akadályozták meg, akik – nyilván jó fontolgatás után – összemarkolták a cókmókjukat, és ott várakoztak az üres vágány mellett. Közülük három olyan fiatal volt, hogy talán nemrég kaphatták meg a SAS behívójukat, egy pedig jóval idősebb, láthatóan sokat próbált határvadász szakaszvezető. A többieket nyilván az sem érdekelte már, hogy ki és hova fogja parancsolni ebben a büdös, kínlódó, zilált világban.
A hosszú úton, amely a katonaváros túlsó széléig, a tűlevél–csokrokkal csokolódzó hideg laktanyáig tartott, elbeszélték a jelentkezőknek, hogy miről is van szó. Azok kissé bizalmatlankodva pislogtak, de hát itt már minden igazán mindegy.
Lenknek most nem volt ideje a bizalmaskodásra:
– Ez bizony elég sovány eredmény! – jegyezte meg szárazon. – Nem tudom, hogyan lesz ebből zászlóalj, ha így dolgoztok!
Elfordultában azonban valami olyant morgott, hogy talán jobb is így, legalább ügyesebben múlik az idő, s ez a fontos!
Hanem abba a kongó laktanyába valóban élet költözött, amíg toborzóban voltak. A két teherautó éppen akkor fordult ki a fő útra, amikor visszaérkeztek. A ponyva lebbenő szárnyai mögött mintha Brabács pulykatojás–képét lehetett volna felfedezni. Többen tömött szalmazsákokat húzkodtak a folyosón a hóra dobált halomból, kicsit odébb nagy kupac tojásszén feketéllett. Magyar egyenruhákkal is találkoztak, amelyeknek akkor is tisztelegtek, ha egyetlen krumplivirág sem volt rajtuk. Sejtették, hogy ezek a Lenk megmaradt emberei, s a frontjártakat tisztelet illeti. Rotek arra gondolt: lám, ezek a határvadászok éppen úgy elütnek a vasúton látott lelombozódott tömegtől, mint az a négy is, aki csatlakozott hozzájuk.
Égett a villany, és a csapokból folyt a hideg, tiszta víz.
A hadapródőrmester meg csak annyit mondott:
– Holnap is lesz vonat. Ügyesebbek legyetek!
A teherautók közben újra visszaérkeztek. Csupa olyan fickó ugrált le róluk, akik ott voltak a Székelyföldön. Tehát együtt is indultak el ide, ebbe a nagy háborúba. Akkor meg csupa jó barát, haver és iskolatárs!
Valóban ott volt Brabács, s előrebökő, hatalmas orrával megfontoltan elő–bukkant Foci is. És a Keriből ott volt a kövér Lendvai Husi, aki pedig nem kóstolta Csíkban a hús mellé adott áfonyamártás pikáns ízét.
– Szevasztoook! – ölelkeztek össze olyan örömmel, mintha az ő eltávozásuk még nem csak harmadnapos lett volna.
– Ti ezt ugyan jól megcsináltátok! – csikorogta reszelős hangján Brabács.
– Miért? – röhögtek.
– Mert a Spiess egészen magán kívül lett. És az eltűnéseteket már jelentette is. Alighanem hamarosan a Zöldi kezére jutottatok volna!
– Naiszen! Akkor a Spiess pontosan azt tette volna, amit mi akartunk.
– Hülyék! Elmentetek volna a Puskás után.
– Csakhogy megint akadt egy olyan ember, mint Pehm!
A dolgok további tisztázása azonban estére maradt. Most hurcolkodni, rendezkedni kellett. Nagy, zöld zsákok vártak a két lépcsőfok előtt arra, hogy a folyosón a raktárba vonszolják őket, és sejthetően ruhaféléket, meg bakancsokat tartalmaztak. Megtömött szalmazsákok rakásai magasodtak az út két oldalán, pokrócok súlyos, összekötözött csomagjait zuhintották a szobák pucér vaságyaira.
– Isten bizony jó, hogy holnapra mi már megkaptuk a beosztásunkat! – gondolta Rotek.
A másnapi vonat alig hozott reguláris katonákat. Rengeteg civil, öregember, asszony, gyerek kapkodta ki holmiját a vagonokból. Az embereken csak a hosszú utazás nyűvődése látszott, az erőteljes arcokon sem bántás, sem rossz bánásmód foltjai nem sárgultak.
– Menekültek vagyunk – mondta az, akit megkérdeztek.
Rotek emlékezetében felmerült a kép: Muraura állomásának bejárati jelzője, az előtte veszteglő tehervonat. Etelka, aki olyan eszeveszetten csúszott le Istihez, hogy még azt is megmutatta, amit nem akart. Aztán megint a gömbölyű lány, aki a zsidóból nyilassá lett házból valahova nyomtalanul eltűnt. Vajon hol lehet Isti, aki nem jött el ide? Talán ő is ott áll a partizánok leselkedő géppisztolyai előtt, valahol a jugó hegyek között, a Szent László Hadosztályban, a többi jóbaráttal együtt?
De hát még mindig tart az a menekülés? Persze! Meg még jobban! Mert tegnap az a lógó fejű, elnyűtt hadsereg is azt jelentette, hogy egyre jobban fogyatkozik az a kis ország, és azon ember most már aligha változtathat. Talán Etelka is itt van, ezek között, mert összeborzolódott a világ. Így hát teljesen mindegy, hogy hol rostokolnak, ha egyszer eljöttek hazulról. Meg igaz lehet Lenknek az a szétmorzsolt szava is, hogy „legalább ügyesebben múlik az idő”.
Középtájon azonban, két vagonból, egyenruhások ugráltak le. Nem szigorú kincstári szabályzat szerint, de azért rendben sorakoztak. Ami messziről a legjobban feltűnt rajtuk, az az igen furcsa köpenyük volt, amely álltukban is a bokájukat csapkodta. A se–zöld, se–barna szín, meg a terjedelem is, a ruszkiknak a híradókból ismert köpenyeire emlékeztetett. Közelebb óvakodtak hozzájuk. Se rangjelzést, se másféle jelet nem láttak rajtuk, csak a géppisztoly fekete T betűje himbálódzott hanyagul a vállukon.
Sarlós – a bátor – persze, hogy odament egy külön ténfergő lakli köpenyhez. Nem hallhatták, hogy mit sustorgott, csak azt látták, hogy egyszerre kapkodva kaparja elő a nyílt parancsot. A nyurga egészen el is olvasta. Aztán:
– Mars! Táguljatok innen! Tűnés! – hallatszott az üvöltése.
– Ezek azok a hungaristák...! – habzott a szája sarka, amint elhaladtak a görbelábú tábla mellett. – Nyilasok, kicsi körben viselik a keresztet ... a bal karjukon ... a rosseb se tudta, hogy ezek ... ezek kísérték ide ezt a népséget...! És csak nem akart kifogyni belőle a háborodás.
A jelentésre Lenk őrmester is csak annyit mondott:
– A rosseb...!
Talán egy hétig nyugalom lett, legalábbis a pályaudvarra járkálásban. A zászlóalj azért lassan csak gyarapodott. Abból is látszott ez, hogy egyre nagyobb lett a hóplacc a környéken meghagyott fenyők között. Visszaállt a reggeli torna, amit hol maga Lenk, hol egy másik őrmester vezetett, akit szolgálatvezetővé és helyettesévé nevezett ki.
A mocskossá nyűtt uniformis teljesen kicserélődött. A feltűzhető sarkú zöld köpeny mellé combközépig érő, vadonatúj vízhatlan viharkabát került. A levetett ruhák magukkal vitt melegét vastag, hófehér pamut jéger alsók hozták vissza. A leadott régiek alighanem magukkal vittek már jónéhány korcba ragasztott sörkét is.
A bakancsok cseréje tetszett mindenkinek a legjobban. Rotek számára ez maga volt a megváltás, mert a réginek a kiégett és folyton táguló hiányosságát már nem volt mivel befoltozni. Isteni hegymászó bakancsokat szórtak ki a folyosóra, hogy válogathassanak. Gyönyörű, kemény, szögletes orr, két centi vastag talp, amelynek az elején ott fénylettek azok a kis acéllapok, amelyeknek a lécek pofáival kellett csókolózniuk. A kötés rugója számára hátul a sarkon mély horony, a talp peremén kívülről sorakoztak a kapaszkodós acélszegek. Már akkor is ledönthetetlen biztosnak tűnt a bennük való állás, amikor még össze sem húzták a magas száron sorakozó acélkapcsokat.
Erre a kemény, meleg biztonságra egy lapáttal még rátett a szürke posztó láb–szártekerő. Elég hamar sikerült – alul a két kis kapcsot a bakancsfűzőbe akasztva – sima, szoros nyolcasokban feltekernie. Apját meglehetősen gyakran hívták be a katonasághoz, s amikor hazament, a sietős vetkőzéskor Rotek megfigyelte, hogyan kell azt feltekerni. A két csontcsillagon kívül az tetszett neki a legjobban, s amikor a naftalinszagú szerelésben kiment a poros utcára, megkiabálták a szomszéd horvát vénasszonyok:
– Ná, Láce! Niszám tebe prepóznati!
A parancsnok az új ruha próbálgatásán kívül egyenlőre más jeles programot nem kezdeményezett. Így hát a most már kevésbé nyomasztó semmittevésben sok minden másra is nyílt mód.
Akkor már táborszerte járt a pletyka arról, hogy nincsenek messze Liegnitztől, ahol állítólag koncentrációs tábor működik. S arról, amik ott történnek, nem szabad beszélni. Messze északkeletről időnként fekete füstöt kapott fel a hideg lég a még fagyosabb felhők felé. Azt is mondták, hogy az a kis rózsaszín fogszappan, amit a cigarettával, meg a védőgumival együtt faszoltak, zsidók zsírjából készült.
A fogmosás azontúl csak sima szappannal, többnyire azonban csak vizes kefével történt. A gumikat felfújták, és amíg el nem pukkantak, fociztak velük. Senki sem kereste az állítólagos tábori kuplerájt, ahova a szóbeszéd szerint a németek a legszebb zsidó nőket válogatták ki.
Valamelyik délben valaki előállt az ötlettel:
– Be kéne menni Liegnitzbe! Jó lenne kicsit körülnézni!
Bolond ötletet általában pontos végrehajtás követ. Egy óra múltán ott ültek egy sárga fülkében, prüszkölő fekete kicsi mozdony mögött.