Szertics László: Gyalogutak

A könyv adatai

Előszó

Első rész: A Mura kavicsokat görget

Második rész: Kényszerpályán/1

Második rész: Kényszerpályán/2

Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch

Írjad: Éger, mondjad: Cheb
Leoben
Havasi gyopár
Zöldi Márton
A Zirbitzkogelen
Halihó!

Negyedik rész: Arcvonal a határon

Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében

Zárszó

Harmadik rész

Ganz umgekehrt Marsch

Írjad: Éger, mondjad: Cheb

De igen kedves ez a kis ház! Aranyos! Szépen ápolt kis kertből kell belépni az üvegezett verandára, ahol a csupa ablak mögött minden lehető helyen virág–cserepek sorakoznak. A virágok buján zöldellenek, némelyik mindenféle alakban és színben pompázik.

A verandáról közvetlenül a társalgóba vezet az út. Otthon, a jegyzőéknél, tanítóéknál, meg náluk is, ennek a helyiségnek talán az előszoba, esetleg ebédlő felel meg. De ez? A közvetlen célszerűség ebből társalgót és egyben ebédlőt csinált. Az egyik sarokból szűk kis egyfordulós falépcső vezet fel a lakkozott fakorlátos függőfolyosóra, amely a ház három oldalát köti össze a manzárd tető alatt.

Szinte elbűvölten bámult körül, s alig jutott eszébe, hogy ilyesmit otthon is látott eleget. Csakhogy azok szinte kivétel nélkül dúsgazdag, hivalkodó üvegezett verandák, tornácok, hallok, társalgók voltak. Azokban a nagy házakban többnyire cseléd takarított, fogadott kertész gondozta a kert, udvar virágait.

Ez azonban egy kicsi családi otthon. Német módra.

A szakaszvezető úr az imént, amikor elporzott a teherautó, elég sokat magyarázott. Elmondta, hogy Gáspár őrmester úr véleménye szerint innen talán még meg lehet lógni. Ez a kis telep főleg vasutasok lakóhelye. Nem messze innen van Cottbus külső pályaudvara. Ezért aztán figyelő–riasztó szolgálatot szerveztek, hogy alkalomadtán villámgyorsan el lehessen foglalni a plüss üléseket valami tehervonati marhavagonon, ami megpróbál kijutni ebből az istenverte, zajos és félelmetes zsákból. Lehet, hogy van még szabadon olyan vasútvonal, ami nem Berlinbe vezet.

Addig kettesével mindenki férkőzzön be valamelyik házba, és ott várja az indulási parancsot. A hungaristák is itt vannak a környéken. Ők sem akarnak német parancsnokságnál bejelentkezni. Ebből az okból lehetőleg senki se mutatkozzék az utcán. Megadta a riasztó sípjelet is: ti–ti–tá–ti–ti.

Roteknak meg Csigavérnek ez a szép kis házacska jutott. Nem volt véletlen a tisztaság és ápoltság, ami még a közmondásos német pedantériánál is kissé többnek látszott: lélek volt abban!

Két nő lakott a házban: fiatalos anya és alig felserdült lánya. És egyik sem tenyeres–talpas. Egy cseppet sem lepődtek meg. Láthatóan nem is féltek, amikor Rotek bekéretőzött, és ritkás tudásából a zavartól még nehezebben válogatta ki a megfelelő szavakat.

– Ja, ja! Bitte, bitte! Kommen Sie herein!

Elég hamar megértették a helyzetet. Csak azt kérték, hogy a fegyvereket hagyják kinn a verandán. Bizony, igen furcsán festett a sárga bunkó, meg a két fekete csövű Mauser nekitámasztva a virágokban dúskálkodó állványoknak.

A kis asztalra hamarosan wurst, vaj, gyümölcsíz került meg egy darab igazi, ovális kenyér. Fényesre pirult világosbarna haja rögtön az eszükbe juttatta a fekete kincstári korpakenyeret, meg a szinte ehetetlen, kőkemény, négyzetes Kneckebrotot.

Az egész kirakott menázsi alig volt több, mint otthon egy uzsonna. Most azonban még talán az egykedvű, hallgatag Csigavér is kitalálta, hogy ezek a nők azt a szegényes kis elemózsiájukat tették eléjük, amit az otthon maradott polgári lakosságnak Hitler juttat, letépendő kis szelvények ellenében.

Rotek a kenyérzsákból a tálcára tette a Gáspár Pistától kapott maradék darab szalonnát. A nők csak nézték, és csak unszolásra vágtak belőle cigarettapapír vékonyságú szeletkéket. Csaknem ugyanolyan vékony kis kenyerecskével lassan oldották fel a nyelvük alatt. Lehet, hogy a markáns füstölt zamat idegen is volt számukra? Vagy talán már elfelejtették a békebeli étkek ízét?

– Szóval magyarok! – ismételte meg a bemutatkozásnál megtudottakat az asszony. – Tudjuk, hol van a hazájuk. Azt is, hogy együtt harcolnak velünk. Csak azt nem értem, miért éppen ide jöttek, Berlin alá.

– Azt mi sem igen értjük! Különben pedig nem jöttünk. Hoztak. Meg kergettek. Összekeveredett már az egész világ. Magyarország meg lehet, nincs is már.

– Talán már nem sokáig tart a háború! – sóhajtott. – Már elértek idáig, és mi félünk egyedül!

– Férfi nincs itthon?

– Nincs. Elmentek, és el is tűntek. A férjem is, meg ennek a lánynak a bátyja, a fiam is. Ő most tizenhét éves,... ha él. Semmit sem tudunk róluk. Csak reméljük, hogy most már..., talán hazakerülnek..., legalább egyikük...! Tudjuk, hogy az oroszok most már nem állnak meg Berlinig. És mi itt éppen az útjukban vagyunk!

– Maradjatok itt nálunk! – szólalt meg a bakfis, megrázva hátul csokorba kötött barna haját. – Legalább addig, amíg apám, meg a bátyám előkerül! Nagy ez a ház, elférünk benne. Háború után meg azért lesz munka is.

– Azt, sajnos, aligha lehet! Ha sikerül, vissza kell mennünk az alakulatunkhoz. Ott közelebb leszünk a hazánkhoz is. Mert jó lenne már hazamenni valahogyan!

– Hova kell utazniuk? Hol van a csapattestük?

– Nekünk kettőnknek Ausztriába, Leobenbe. A többiek Csehországban, Éger környékén gyülekeznek, aminek csehül Cheb a neve.

– Az nem Csehország! Az Szudétaföld! És német! – horkant fel harciasan, és ismét megrázta a lófarkat. – Ezt azért tudhatnátok!

– Jó! De te tudod, mi az, hogy Dunántúl, he?

– Neein! – bizonytalanodott el, és egyúttal egészen le is hangolódott. – Megcsinálom a helyeteket. Ott fenn alusztok, jó?

– Köszönjük! Nekünk mindenütt jó. De a fegyvereket nem hagyhatjuk idelenn.

– A bajtársa miért olyan hallgatag? – kérdezte az anya.

– Biztos bánkódik, hogy nem ért németül – vigyorgott Rotek. – Meg aztán, ... ez olyan. Velem sem beszélt még talán ötven szót sem.

– Mi a foglalkozása otthon?

– Azt hiszem, földműves. Legalábbis olyanformán emlegette az apját, meg az otthoni körülményeit.

– Hát nem ismerik egymást?

– Nem, persze nem! Csak a puskánk hozott össze bennünket.

– Hát maga mivel foglalkozik, ha otthon van?

– Diák vagyok. Gimnáziumba járok... khm, jártam.

– Meingott! Milyen fiatalok! Akárcsak az én Horstom! Csak kerülnének haza! – futotta el a könny a szemét.

Erre nem lehetett semmit sem szólni. Rotek arra gondolt, hogy Wimmer Hans is fiatal, mégis évek óta rója a frontokat azzal a fekete kocsival, meg a merev mutatóujjával. Ha ugyan még rója. Ezt a Csigavért, meg a többit, akikkel eljött, éppen így várja valaki otthon. Szaszát, Tökalsót, Bródicsot is.

– Fontolják meg! Maradjanak itt! – kezdte aztán az asszony is a csábítást.

– De hát, asszonyom, gondolja meg! Mire mennénk itt ezzel a két szál puskával, meg egy Fausttal? Azt hiszik, mi meg tudnánk állítani itt azt a hatalmas hadsereget?

– Nem úgy gondoltuk! – jött vissza a lány. – Apának, meg Horstnak is, bőven maradtak ruhái. A fegyvereket meg elássuk a kertben. Jó helyetek lesz itt, meglátjátok!

– Öhöm! Te azt csak úgy gondolod! A bolsik minden fiatal civilt is összeszednek, és fogságba visznek. De előbb bepirosítják a fülüket. Részben ezért is mentünk el katonának. Ez meg itt még annyit sem tud németül, mint egy ruszki magyarul!

– Honnan veszitek azt a marhaságot? Azt a bepirosítást? Tudjátok, hogy én nem hiszem el azt a Blödheitet!

– Hiszed, vagy nem, az úgy van! Nekünk a templomban is, meg a leventében is egyformán így mondták. Azok az emberek pedig nem voltak bolondok! Az mindenesetre igaz, hogy a ruszkik sok embert elhurcolnak. Akárcsak a ti Hitleretek!

– Akkor miért ez az egyenruha van rajtatok? – replikázott most már dühösen a lány.

– Könyörgöm, Luisa, ne folytassuk ezt! Én azt hiszem, mi elég jól értünk benne–teket. De ti minket nem érthettek!

– Na gut! – sóhajtott az asszony. – Tényleg teljesen felesleges a veszekedés! Ha akarnak, lefekhetnek. Hozok még egy kis sört. Úgy látszik, maguknak tartogattuk. Fürödni nem, csak mosakodni tudnak, mert a csapból már régóta nem folyik a víz. Gute Nacht!

Odafönn ragyogóan tiszta szobában frissen vetett két ágy. A huzaton ritkásan húzódó kék csíkok simasága elárulta, hogy a lány most húzta át ezeket a valóságosan tollal töltött dunyhákat, vánkosokat.

– Te! – szólalt meg váratlanul Csigavér, amikor már az ágy alá tolta a kapcával letakart bakancsot. – Benned nincs tetű? Nekem ugyanis sajnos van néhány, és... ez az ágy...

– Nocsak! – gondolta. – Van ennek szava is..., meg nekem is néhány azokból a mászkálókból. Hiába! Egy nadrág igen bonyolult ruhadarab..., pláne, ha durva, szürkészöld posztóból van. Most már régóta koszolódik. Nincs olyan köröm, ami képes lenne napi néhánynál többet szétpattintani a viaszfehér sörkékből. És valóban! Ezek az ágyak olyan ropogós–tiszták...

– Nyugodj meg, nekem is vannak! Tudod mit? A ruhákat kitesszük az ajtó elé. Nekem van a zsákban egy még tiszta ingem. A gatyát meg beledugjuk a helyébe. Neked van inged?

– Van, de már abban is vannak...! Majd meztelenül alszom. Jó meleg ez a dunna! – paskolta szét jókedvűen hatalmas tenyerével. – Csak nem jönnek fel az éjjel ezek az asszonyok!? – járt el valamerre a gondolata.

Az ágynemű hűvöséből hamarosan valóban jó meleg lett. Úgy ölelte körül őket, mint a langyos fürdővíz. Még a szappan illata sem hiányzott, a kék csíkok közül egyre az álluk alá merészkedett.

– Valóban nagyon kellemes itt! – gondolta bele a sötétségbe, tarkója alá kulcsolt karja közül. – És milyen váratlan! És a meghívás igazán csábító, ha nem lenne egészen marhaság. Hogyan is maradhatnék én itt? Hiszen otthon vár a Szőke Lány! Tényleg...! Milyen lehet az ő ágya? Van ilyen frissen, ropogósan illatos? Biztosan! Hiszen ő is mindig olyan friss... kellemes... illatos... ez a lány is csinos... kis fruska..., de azért a dereka, meg a melle...! Senkinek sincs olyan..., mint Olesnak, és a csókja..., az ő Tosca illata... meg a dereka kell.

Reggel, az öltözködéskor valami büdös szag csapta meg az orrukat az ajtó mellől bevett ruhákból. Az éjszaka alaposan behintették őket azzal a szürke porral.

A sípok kora délután harsantak fel. Az addig egészen elhagyatott utca percek alatt oldalzsákos, fegyveres emberektől elevenedett meg. Ott volt mindenki a csapatból. Úgy látszik, senkit sem tudtak maradásra bírni. Vagy talán nem is akartak. Nem lehetett tudni, hogy a többi bajtársnak akadt–e olyan igen csábító ajánlata, mint kettőjüknek.

Már a délelőtt folyamán többször beszűrődött a kis házak közé a tolatás zaja: ütközők csattanása, vonókapcsok zuhanása. A zajba néha élesen keveredett valami kolompolás hangja. Ezeknek a német mozdonyoknak úgy látszik, nincs gőzsípjuk. Amikor jelezni akar a masiniszta, akkor mindenféle eszeveszett harangozást tud csinálni a pirosra festett hajtórudakkal.

Az asszony azt mondta, hogy a pályaudvar két kilométerre van innen. A férje is mozdonyvezető volt, Horst pedig már forgalmista lenne, ha...! Sajnos, ők nem kolompolhatnak itt...

– Bleibt hier, Kinder! – kapaszkodtak beléjük mindketten, amikor a sípok harsanására fellódították a hátizsákot a vállukra.

– Nein! Entschuldigen Sie! Wir müssen fortgehen! Gott mit Ihnen, Frau Deckert! Gott mit dir, Luisa! És köszönünk mindent!

Egy máshonnan betorkolló utcából előkerültek a hungaristák is. Érdekes, most vette csak észre, hogy az egészen német szabású és anyagú ellenzős sapka oldalán, ott, ahol ők a fekete posztóra hímzett selymes havasi gyopárt viselik, az árpádsávok téglalapja virít.

A főrendező Gáspár Pista lehetett, mert ő nem volt ott a hosszú köpenyesek között. És nem találta a pályaudvaron, meg a menetre összekapcsolt rozsdabarna vagonok körül sem. Nagyon szerette volna pedig még egyszer megölelni. Csapata valahova a vonat eleje felé rohant el, ők meg sürgősen bebújtak az éppen előttük álló vagon sötét belsejébe.

Többen voltak már ott. A szagról tudni lehetett, hogy katonák azok is. Hogy mifélék, azt nem láthatták, mert valaki nagy csattanással teljesen behúzta a gurulós ajtót. De hát ez most igazán nem is volt fontos. A helyek keresése közben úgyis kiderült, hogy nem állatok szállítására állították össze a vasutasok ezt a vonatot. Meztelen, kiszálkásodott fapadlókon tapogatózott a tenyér, amíg talált egy ültőnyi helyet. Marhák alá terítettek volna egy–két bála szalmát.

Az idő alighanem igen sürgetett mindenkit. Itt ugyan nem hallatszott az az alattomos robaj északkelet felől, de azt jól tudták, hogy annak a mély zsáknak a feneke mind közelebb kerül a szájához. Azt pedig itt alighanem megpróbálják végleg befogni! Még el sem helyezkedtek igazából, a vagonok között megcsörrentek a vaskapcsok. És újra itt volt a kérdés:

– Ez a vonat vajon hová indult el velem.?

Mások fejében is ilyesféle gondolatok járhattak, mert a sötétben valaki rákérdezett:

– Mit gondoltok? Nem éppen Berlinbe utazunk most?

– Ne nyugtalankodjatok! – hallatszott a szakaszvezető mély hangja. – nem véletlen, hogy itt vagyunk! Gáspár őrmester kileste, hogy ez a vonat Csehországba indul. Ők valahova máshova mennek, ezért a vonat elejére szálltak fel. Nyugi! Egyetek, ha van mit! Ha nincs, legjobb, ha alusztok egyet!

Valóban az látszott a legcélszerűbb elfoglaltságnak. Amint elmúlott a lökdösődés a rengeteg váltón, a nyílt pályán álmosító ritmikával csattogtak a kerekek a sínek nagyra nőtt hézagain.

Valaki nagy dörrenéssel becsukta az egyik ablak rácsát borító külső vastáblát is. Könnyű volt felriadni a zajra, hiszen a tagjaikba és a hátuk közepébe költözött a hideg, fáztak.

A vonat kerekei alatt elég ritkásan csattantak most a sínvégek, és a fal avítt hajópallóinak eresztékei sem recsegtek olyan hangosan. Valahogy érezni lehetett, hogy felfelé kapaszkodnak valami lejtőn, bár a mozdony zihálása nem hallatszott el odáig. A mindent átjáró hószagú hideg is arra utalt, hogy hegyek között járnak.

– Kibontom a pokrócot – szólalt meg mellette Csigavér.

– Látod, azt jól teszed! Te is fázol?

– Ja! Mintha hó lenne odakint!

Valakit megrúgtak, amíg a fejük alól keservesen előkotorták a karikára hajtogatott takarót. „Herrgottzakrament” – értették meg a méltatlankodást, de az utána következő mondóka nem volt érdekes.

Az álmosító zötykölődésben újra elaludtak.

Világos volt, amikor felébredtek. Állt a vonat. Körülöttük mindenki mocorgott, pakolt, és sokan már le is ugráltak a magas platóról. A szakaszvezető állt meg előttük:

– No, fiúk, Isten veletek! Mi már itt vagyunk a szomszédban. Tovább már a Szent Péter lován utazunk. Jó utat nektek!

– Meg maguknak is, szakaszvezető úr!

A peron nagy félteteje alatt ütött–kopott lécpad árválkodott a fal mellett. Éppen ráfértek a cókmókjukkal. Ott üldögélve nézték a nagy nyüzsgést, ami nemsokára azért lassan elült. Akkor aztán nem igen akadt más látnivaló, mint a lábuk alatt a négy kis kockára mintázott sárga kerámialapok óriási simasága.

– Tudod, hol vagyunk most, Csigavér? – akadt meg Rotek szeme a tető végén lelógó nagy táblán. – Ez a város Karlsbad! Valamelyik szállodában éppen most készítenek elő nekünk egy lakosztályt. Ott megfürdünk, aztán nagy fehér asztalnál hét fogásos ebédet eszünk. Aztán meg megint fürdünk.

Rotek gyanút fogott, hogy ez nem is érti a marháskodást:

– Ez egy világhírű gyógyfürdő város. Azért marháskodtam az előbb. Kár, hogy csak az állomáson vagyunk.

– Hogyan megyünk tovább?

– Ja, azt én sem tudom! Legjobb lesz, ha bemegyek a forgalmi irodába. Meg kellene próbálni megtudni valamit.

A helyiségben megütötte az orrát a vasutasok meleg szaga, ami, úgy látszik, a világon mindenütt egyforma. Olaj, naftalin és enyves papírok szagának keveréke. Idős, sárguló bajuszos vasutas fogadta a köszöntését. Az akcentusból mindketten azonnal megtudták egymásról, hogy nem németek. Roteknak volt a könnyebb dolga. A jóindulatú öregúr nem lehet itt más, mint cseh.

– Leoben? Az Ausztria – állapította meg. – Akkor először el kell utazni Prágába. Onnan indulnak Olaszországba szabadságos vonatok. Azzal biztosan el tudtok jutni..., – de várj csak!

Vastag könyvet halászott elő az asztalon heverő menetrendek közül. Gyakorlottan pergette a lapokat elvékonyodott bőrű ujjaival.

– Bruck an der Mur–ig kell utaznotok. Ott át kell szállni, mert a szabadságos vonatok egyenesen Grácba mennek tovább. El ne felejtsétek! Az olasz front is van olyan, mint a berlini! Wirklich! Van valamilyen úti okmányotok?

Menetlevél, nyílt parancs, vagy valami?

– Nekünk nincs semmi. Csak a cím. Meg ez a kártya – húzta ki a gyutacsok mellől a tábori kórház igazolványát.

– Hm. Ez nem sok. Feltétlenül szerezzetek menetlevelet, különben egykettőre a Gestapón találjátok magatokat! Így, édeskettesben nem csavaroghattok ebben a bolond világban! Az állomás túlsó végén keressétek meg a vasúti rendőrséget. Azok majd mondanak valamit.

– Nagyon szépen köszönöm, Herr Vorstand!

Mintha olyasmit morgott volna az őszülő bajusz alatt, amikor kifordult az ajtón, hogy „magyarok... német uniformisban...”.

Nem lehetett megállapítani, hogy mitől rendőr az a Wehrmacht katona, aki egyedül üldögélt az őrszoba üres asztala mellett. Bizalmatlanul hallgatta Rotek előadását. Tanácstalanul forgatta az ujjai között a kemény kórházi lapocskát. De azért az látszott rajta, hogy valódinak ismeri el.

– Én nem adhatok menetlevelet. A városban van a Gestapónak egy eligazító irodája. Menjenek oda. Ott majd biztosan intézkednek.

Megmondta az utca nevét, és azt is elmagyarázta, hogyan juthatnak oda.

– Te, Csigavér! A szekrementomát! Pont a Gestapóhoz kell mennünk!

– Hát, ha kell, akkor menjünk!

– De tudod te, mi az a Gestapo?

– Tudom hát! Rendőrség! Na és aztán! Ott is emberek vannak, nem?

Rotekot lehengerelte ez a nyugalom.

– Akkor hát menjünk! – cihelődtek fel az agyonkopott lécpadról.

Ebben a városban eddig még nem volt háború. Igaz, hogy szinte csak katonatisztekkel találkoztak. Némelyikük köpenyének bélése éppen olyan piros volt, mint annak, akinek kíséretében elszakadtak Cserei százados úrtól. Világos, hogy azokat a fényes szállodákat, meg a fürdőket ma is használják... Mindegyik friss léptekkel sietett valahová, és nem igen nézte, hogy ez a két szürke legény lendíti–e a karját, vagy sem.

Az utcák különben eléggé néptelenek voltak. Azt meg nem figyelték, hogy az a néhány civil hogy is néz ki. Ide nem szűrődött a kétoldalt magasodó domboldalak palotái között semmi harci zaj. Azt sem mutatta semmi, hogy néhány kilométerre innen legalábbis egy egész hadosztály gyűjtögeti szétszórt embereit. De lehet, hogy több is.

Karlsbad az Karlsbad. Lehet, hogy azok közül, akik Olaszországból, meg Angliából dörgő acélszörnyetegeket, fürge és a légben viháncoló vadászrepülőket indítanak Németország fölé, maguk is megfordultak itt és megparancsolták a pilótáknak, hogy ezt a vidéket, ami különben nem is Németország, hagyják békén. Pedig lehet, hogy ezek között a nagy hegyek között is rejtőzik

valami olyasmi, ami Hitler számára nagyon–nagyon fontos!

Eszébe jutott, hogy ott, ahol az a koma átlőtte gyutacsaitól megfosztott Faustját a rekettyebokor felett, mást is láttak. A messzi keleti erdő mögött valami hatalmas szivar emelkedett fel függőlegesen, s a sötét erdősáv fölé fehér füstkígyó terpeszkedett. Csak egy másodpercig volt látható, aztán nyomtalanul eltűnt a felhők között. A szakaszvezető a meglepetéstől horkantva közölte velük:

– Gyerekek! Láttátok? Az egy faukettő volt!

Hát, ha Sziléziában, azon az irdatlan síkságon létezhetett olyan, akkkor itt meg biztosan van még több is!

De azért itt mégis béke van! Fürödnek a katonatisztek. Meg tavasz is van.

Széles, fakockákkal burkolt hídra értek. Jó nagy folyó felett ívelt át, amely azonban sem olyan széles, sem olyan mély, sem pedig olyan sebes nem volt mint a Mura otthon. A benne áramló víz azonban olyan tiszta, hogy a mindent egyformán elárasztó világosszürke fényben is jól lehetett látni a fenéken lassan ingó moszatfüzéreket.

– Azért ebbe a folyóba mégis bele kell köpni, hogy valamikor még egyszer láthassam! – jutott eszébe a halászok babonája.

Csigavér megbotránkozva nézte, s aligha gondolt arra, miért is csinálja ezt! Köp és néz!

A becsapódást figyelve látta meg a nagy halakat. Jókora csapatokban keringtek, forgolódtak a híd alatt. Nem lehetett megítélni, hogy most egy méterre, vagy csak negyven centire vannak a felszín alatt. Egy szinten úszkáltak. Nem csaptak se fel, se le. Fekete hátukról nem tudta megállapítani, mifélék azok a kilósnak látszó, kecsesen hajlongó halak. Talán pisztrángok lehetnek? Rotek még sohasem látott semmilyen pisztrángot, bár az öregek szerint odahaza is előfordult már, hogy „rámerítettek” egyre–egyre a Mura köves–kavicsos szakaszán. Az azonban már nagyon régen lehetett! Olyan régen, amikor a Mura még ott is olyan tiszta volt, hogy a pisztráng néhány száz kilométerrel továbbra tágította az otthonát.

Akkor, amikor már ő is bátran úszkált a hideg hólében, az öreg Kacziáner bácsi emelőző öblében, a csendesen forgó víz tetején már opálos foltok úszkáltak. Azt hitte, bár csodálkozott rajta, hogy az az olaj a mozdonyokból csepegett, amik sűrűn vágtattak át a hídon, hosszú vonatokat vonszolva Muraközbe, vagy onnan ki. Pedig akkor már abban a csodálatos Muraillatban biztosan benne volt a fenol messzire bűzlő szaga is!

– Nézd, Csigavér! – mutatott a nyílegyenesen a híd felé tartó mederre. – Az a sok egyforma emeletes ház ott a parton, alighanem mind szálloda. Az meg ott, jobbra, az a nagy, az lehet a fürdő. Gyere, nézzük meg!

A csodálatosan színes majolika mozaikos épületen túl egy kisebb patak szakadt bele a szélesbe. Most még egy lakkozott rácsos fahíd következett, és megint azok a fekete hátú, kövér halak. Azon a hídon is át kellett menniük, hogy egy civil magyarázata után eljussanak oda, ahova igyekeztek, a Gestapo hivatalába.

Sok, lehúzott redőnyű üzlet között nyílt a szűk kis utca. Sehol nem láttak fegyveres őrt, meg kilógó táblát sem. A hivatal bejárata is csak egy szűk, kétszárnyú, rácsos faajtó volt, s felette a falhoz simuló táblán a cégér: Staatspolizei.

– Én nem megyek be! Idekinn megvárlak! – óvatoskodott Csigavér.

– Na, ne marháskodj! Hogyan dumáljak én kettőnkről, ha csak egyedül leszek?

Odabent is olyan igénytelenül szűk és barna volt minden, mint a kapu. Kis szobában az asztal mellett fekete zubbonyos katona ült hajadonfőtt. Karlendí–tésükre meg sem próbálta begombolni a sasos gombjait. Csak a sárga páncélöklön akadt meg a szeme, amint Rotek a hitleri üdvözlés alatt hanyagul a padlóra koppantotta.

– Was wollen sie?

– Menetlevél kellene, Oberscharführer!

– Hova? Milyen alakulathoz igyekeznek? Hogyan kerülnek ide? Van–e valamilyen igazolványuk? – záporoztak egyszuszra a kérdései.

Rotek nem tudta olyan nagyon folyékonyan, de azért elmagyarázta, a huszonötödik divízió, a Hunyadi Hadosztály katonái ők; bevetésen voltak, s úgy szakadtak le az alakulattól; az eligazítás szerint Leobenbe kell menniük. Közben letette az asztalra a kemény kórházi lapocskát, meg az arcképes levente igazolvá–nyát. A főtörzs furcsa módon az utóbbi kettőbe hajtott kis barna papírnak szentelte kitüntető figyelmét:

– Á! Lefente! Hitlerjugend!

– Nein, Oberscharführer! Hortijugend!

– Das ist ganz egal, nicht wahr? Várjanak!

Egy kis ajtón bement a szomszéd szobába. Ott beszélt valakivel valamit. Egy perc múlva visszatért, és az asztalon heverő nagy ívpapírok között kezdett lapozgatni.

– A Hunyadi Hadosztály parancsnoksága itt van a szomszédban, Égerben. Minek akarnak maguk Ausztriába menni?

– Mert mi a hadosztály hegyivadász zászlóaljához tartozunk. És az osztagunk parancsnoka azt a várost jelölte meg találkahelynek, ha szétszóródunk.

– Mondja még egyszer! Milyen zászlóalj?

– Gebirgsjäger Bataillon!

Újra a nagy lap fölé hajolt, és ujját végigfuttatta valamilyen lista sorain.

– Nincs is ilyen a 25. hadosztályban! – nézett fürkészőn az előtte álló két kopott legényre.

Rotekban kezdett felkerekedni a félsz.

– Istenemre van, Oberscharführer! És a hadosztállyal együtt visszavonult Neuhammer–Stransból, mert nem volt fegyvere. Csak ötvenketten maradtunk ott, fedezni az elvonulást. És Neuöls falunál át is estünk a tűzkeresztségen! Mi ketten meg még külön hátrakísértünk valami tábornokot, azért szakadtunk el. A parancsnokunk nem hiába mondott Leobent! Látja, fel is van írva az igazolvá–nyunkra! – mutogatott a katona orra előtt.

Amaz újra végigfuttatta az ujját a listán:

– Áhá! Talán ez az Erste Ungarische Ski Bataillon der Waffen–SS. Es ist wahr! Ez lehet az! Csak a neve lett szebb!

Ismét bement a főnökéhez, s ők ketten most már egy kissé bizakodóbban eresztették meg az inaikat a buggyosra nyűvődött olasz nadrág alatt.

– A fene essen belé! Ez a két betű, amitől Hanzi úgy óvott, eddig is ott kísértett kimondatlanul is körülöttünk. Most meg egyenesen Waffen–SS? Vajon mi lesz ebből? Talán még be is tetoválnak? – futkostak a fejében a kóbor gondolatok.

Csigavér egykedvűen ácsorgott az ajtó mellett, és az egészből nem értett semmit. Következésképpen neki ilyen kemény gondolatai nem is lehettek.

– In Ordnung! – jött vissza a tiszthelyettes, és kihúzva egy fiókot, leült az asztal mellé.

Tíz perc múlva fordultak ki a keskeny kapun. Kezükben szorongatták a jobbfelé néző saspecsétes menetlevelet. Kaptak mellé egy–egy negyedíves kartonlapot is, amely sok kis téglalapra volt perforálva.

– Ezek ellátmány utalványok. – Csengett még a fülében az elbocsájtás szava. – Van rajta Bewahrungsmittel is – vigyorgott rájuk a katona, amikor átnyújtotta a kitöltött nyomtatványokat. – Vigyázzanak! A kijelölt útvonal Prag, Bruno, Wien, Bruck an der Mur. Ne csavarogjanak el, mert rosszul járhatnak! Ha elfogynak a jegyeik, minden nagyobb állomáson találnak zabpehely konyhát.

Ebből az utóbbiból Rotek csak a konyhát értette meg. Azt csak később sikerült kitapasztalniuk, mi is az a Haferflocken.

Leoben

Sziszegő, pöfögő fekete vonat. Otthon is ilyenek járnak az egymástól nem messzi állomások között, kicsi kocsik, lépcsőjük kiáll a koromtól szürkére fakult oldallemez síkjából. A görbe kapaszkodóról is csak azért nem tapad a kézre az érdes, ragadós korom, mert ez a rengeteg ember tisztára törölgette már a tenyerével. Nem német vagonok ezek. Fülkéik nem foglalják el a teljes szélességet, hogy csak kívülről lehessen megközelíteni őket a kocsik teljes hosszúságában húzódó pallóról. Azok ajtajainak kinyitásához mindenféle artistamutatvány szükséges a vágtató szélben. Ha itt sikerült kinyitni az ajtót, akkor a szorongó tömeg felett végig lehet látni a fülkesor előtt, a másik peronig. Akárcsak otthon.

És a mozdony is! Csinos kis fehér gőzöcskéket pöffent a levegőbe. Nem csenget, meg kolompol, hanem tud tisztességesen füttyenteni. Egyáltalában nem száguld ezzel a néhány kocsival, lassan nekilódul, ráérősen ballag egy darabig, aztán megint megáll a következő kis állomáson.

Karlsbadban nem sokan szálltak fel, de azok, néhány vasutastól eltekintve, mind civilek voltak. Könnyen találtak maguknak helyet a váltva barna–sárga léces, ívelt fapadon. Igaz, hogy mire rátaláltak a vonatra, valamelyik külső vágányon, az ablakok mellett már mindenhol ült valaki. De sebaj! Innen az ajtó mellől is jól lehet látni az elballagó cseh tájat. S könnyen ki lehet menni a folyosóra is. Fontos, hogy döcög ez a vonat, és még fontosabb, hogy minden egyes csattanás tíz métereket jelent a Haza felé.

Utolsó márkáikon beváltották a perforált kis karton szelvények ennivaló részeit. Meg a cigarettát, amelyből fejenként és naponként négy darab dukált az utazó katonának. Igaz, Stransban sem jutott több. Ez az adag most bőségesnek is bizonyult, mert Csigavér nagylelkű szótlansággal nyújtotta át neki a maga ellátmányát.

Hanem az összes Wurst, vajacska, kenyerecske, amit négy napra szánt nekik a Führer, akárhogyan is meregették rá a szemüket, mindenhogyan kevéskének látszott. Kár, hogy a koton, meg a fogszappan szelvényeire nem akartak semmi mást adni a pályaudvari magazinban. Még a pohár sört is a legutolsó pfennigjükön itták meg a füstös, büdös és zajos restiben.

Ahogy leültek a tolóajtó mellett, és elhelyezték a Faustot a szemközti pad alatt, valahogy mindjárt enni kellett. Ha pedig ehettek, akkor azt nagyon, de nagyon nehéz volt abbahagyni. Egyszerre néztek össze, amikor a barna papírosokon csak a vételezés szánalmas roncsai maradtak.

– Egy evésre való volt – állapította meg tárgyilagosan Csigavér. Most Rotek lett a szófukar, mert csak annyit mondott:

– Ühüm!

De legalább úgy érezték, hogy ettek valamit, s nem gondoltak az előttük álló napokra. Elbágyadtak, és alig vették észre, hogy az idő múlásával lassan megtelik a fülke. De a lábat azért még ki lehetett nyújtani.

Prága körülbelül kétszáz kilométer. Reggelre talán még ezzel a kávéőrlővel is ott leszünk.

Úgy is lett. A lökdöséstől és zötykölődéstől híg álmot minduntalan a szürke lábszártekerőjükbe botló lábbelik rebbentették széjjel. Különben is az az időszak köszöntött rájuk, amikor a keletkező fényt úgy lehet érzékelni, mint ahogyan a giliszta érzi a bőrén át. A keresztbe nyújtott lábszárakon való botladozást kísérő morgásokat nem értették. Rotek néhány szóra ráismert a hazulról hozott horvát hangzatok szerint, de furcsa módon kitekerve.

Csigavér kelt először életre. Kiment a folyosóra, és elindult arrafelé, ahol ilyenkor mindenki tesz valamit. Jó sokára jött vissza.

– Menj te is, mert nemsokára nem férsz el a folyosón!

Valóban! Hajnalra tele lett a kis vonat csehül társalkodó emberekkel. Már a folyosón is olyan szorosan álltak, hogy nyomkodni kellett, hogy elérje a peronon a WC–t. Azt azért bizonyára ezek a csehek is értették, hogy pardon, de – úgy érezte – furcsán és bizalmatlanul néznek a közöttük tolakodó német egyenruhás fickóra.

Fülkéjük előtt két lány támaszkodott az arasznyira leengedett ablak peremére. Kifelé néztek a mind élesebb körvonalakkal tovább ballagó tájra. Visszaérve Rotek is megállt mellettük, és ő is kibámult egy kicsit. De csak azért, hogy szemrevételezze a lányokat. Az egyik szép melles kis töltött galamb, olyan csinos arccal, amilyet az ilyenfajta sima szőke hajhoz szokott adni a Jóisten. A másik magasabb, szikár és elutasító arcú, amint a mellettük megállóra rápillantott. Mindketten hallhatták, amint az előbb Csigavér számukra idegen nyelven valami jót tanácsolt, mert a galamb minden zavar nélkül csehül kérdezett valamit. Horvátul azt vélte kiérteni belőle, hogy kik vagytok?

Zavarban volt. Nem gondolta, hogy ezek ilyen közvetlenek is lehetnek. Abban sem volt biztos, hogy azt értette–e, amit ők. Gyatra horvátjával sem igen mehetett volna sokra. Megkérdezte hát:

– Sprichst du nicht Deustsch?

– Doch ja! – örült meg az a közvetlen csevegés lehetőségének, és mindjárt teljes rámenősséggel ki is használta. Valóban azt kérdezte az előbb, hogy miféle nációhoz tartoznak.

– Magyarok!? Nektek is ilyen az egyenruhátok?

– Nem. Nem ilyen.

– Hát akkor? Miért vagytok ebben?

– Mert már elszakadt az, amiben eljöttünk hazulról.

Valami olyant mondott erre, ami azt jelenthette magyarul: hiszi a piszi!

– Mi a fenének jöttetek ide? Németországot védeni? Maradtatok volna otthon!

– Először is: nem jöttünk, hanem hoztak. Másodszor: otthon akartuk Magyar–országot védeni. Har...

– Kiktől védeni? – vágott közbe. – A szovjet hadseregtől?

– Hát persze! Ti nem féltek tőlük?

– Mi nem! Miért félnénk?

– Jó! Nehogy meglássátok! De ne szakíts félbe! Harmadszor pedig: nem ide jöttünk, hanem Sziléziába. Ott voltunk már bevetésen is.

Egy cseppet sem illetődött meg:

– Szilézia? Az Lengyelország.

– Volt!

– Meg lesz is! – ütötte fel dacosan a fejét.

– Negyedszer: mi meg haza akarunk menni. Érted? Magyarországra!

Csodálkozva nézett:

– Haza? Így, fegyveresen?

– Igen! Éppen, hogy fegyveresen!

– Alig hiszem! Magyarországból alighanem már csak egy falatka van! És Berlint is körülzárta a Vörös Hadsereg! Annak sem sok lehet már hátra!

– Hallod, Csigavér? – fordult a társa felé, aki ugyancsak kitolakodott már a folyosóra, de a beszélgetésből persze nem értett semmit. – Azt mondja ez a lány, hogy Magyarországnak már vége. És Berlin is körül van zárva. Akkor mi az utolsó pillanatban jutottunk ki onnan! A rosseb!

– És most hova utaztok? – kíváncsiskodott tovább a szőke galamb. Mellette olyan szavaszegetten állt a csontos arcú, mint Rotek mellett Csigavér. Csak ő alighanem jól értette a beszélgetést.

– Mi most Leobenbe igyekszünk. Az Ausztria, közelebb van a hazánkhoz. Még lesz egy nagy támadás. Azzal majd kinyomjuk az oroszt az országból!

Látszott, hogy sajnálkozva néznek mind a ketten, és többet nem szóltak. A vonat közben egyre szaporodó és nagyobbodó házak között csattogott. Végül beballagott egy sok vágányú vasútállomásra.

– Mi megérkeztünk! – szólt a gömbölyű lány, és a lefelé igyekvő tömeg között leszálltak a nagy pályaudvaron. Ők ketten ott könyököltek a teljesen lehúzott ablakban, és nézték a kifelé áramló sok embert. Közöttük eltűntek a cseh lányok is. Mielőtt azonban egészen belevesztek volna a tömegbe, a szőke búcsút intve még visszafordult:

– Németország elveszett! Elveszett a hazátok, elvesztetek ti is! Krieg ist schon kaputt!

A vonat furcsamód teljesen kiürült. Ők csak álltak az ablakban, amíg egy vasutas fel nem kiáltott nekik:

– Der Zug geht nicht weiter!

– No, Csigavér, most aztán irány megint a forgalmi iroda!

Ott aztán megtudták, hogy a szabadságos vonatok a főpályaudvarról indulnak. Innen is megy ugyan oda vonat, de nem érdemes várni rá. Villamossal is el lehet jutni oda. De még jobb gyalogszerrel. Nincs messze a Smihovtól, alig négy kilométer. S közben megnézhetik a Vencel teret is.

Hogy mikor indul olyan vonat? Hát azt nem lehet tudni. Ki kell lesni, ezért jobb, ha ott várnak!

Ballagtak hát a széles, egyenes utcán, amíg egy még szélesebbhez nem értek. Torkolatából jobb kéz felé magas korlátú híd látszott egyenesen átívelni egy folyó felett. Rotek addig is megpróbálta megkérdezni már egy–két járókelőtől, hogy merre kell menni a főpályaudvar felé. De az emberek idegenül néztek rájuk, s legfeljebb azt felelték, hogy „nix dájcs”. Ahhoz a folyóhoz pedig mindenhogyan oda kellett menni!

– Gyere, Csigavér! Köpjünk bele a Moldvába is!

Csigavér azonban nem köpött. Roteknak sem ment könnyen a dolog. A híd korlátja magas és széles volt. Nem messze két hosszúkás szigetféle osztotta kétfelé a folyót. Olyasfélék voltak, mint a Murában lévők, amikor árvízkor megakad benne egy nagy, hengergő, gyökeres fa. Azt aztán a folyó hamarosan körülrakja homokkal, meg kaviccsal. Akkor sziget lesz belőle, amit néhány év múlva éppen olyan könnyedén söpör el, mint ahogy építette.

Lehet azonban, hogy ezek nem egészen olyanok. Feljebb is tespedt egy, amire másik híd pillére látszott támaszkodni.

Fekete ruhás idősebb asszony állt meg mellettük. Rosszallóan nézte, hogyan köpköd át az a viharkabátos a korláton, akinek a feje mögött egy nagy sárga valami billeg.

Rotek magához tért a nézésétől. Eszébe jutott, hogy most ismét meg lehet próbálkozni a kérdezősködéssel.

– Ha siettek, akkor menjetek át egyenesen a hídon. A Vltaván túl...

– Miért? Ez nem a Moldva? – vágott közbe Rotek.

– De. Az. Csakhogy itt Vltava a neve. Szóval, ha átértek, térjetek be a harmadik kis utcába, balra. Annak a végén lesz egy nagy tér. Az a Vencel tér. Ott van a pályaudvar. Különben..., milyen nációhoz tartoztok? Mert hogy nem vagytok németek, az biztos!

– Magyarok vagyunk. És most már haza–irányba utazunk.

– Blöde Welt! – csóválta meg a fejét. – Tudok a magyarokról. Már alig van valami az országotokból! Hová is lesztek, ti fiaink?

Piros lett a szeme alja. Elfordult, és megtörölte egy fehér kis zsebkendővel.

Roteknak megdobbant a szíve. Alig tudta kinyögni.

– Nagyon szépen köszönjük. Ich küsse die Hände!

– Tudod mit mondott ez az asszony is? Azt, hogy Magyarországból már alig van valami – szólt Rotek, amíg a békésen nyüzsgő utcákon ballagtak. – Vajon mi lehet otthon?

Az óriási vasszerkezetű csarnok teteje össze–vissza dobálta a vágányok mellékén keletkezett zsivajt. Emberek kiabálása keveredett fékek surrogásával, mozdonyok pöfögésével, hangszórók recsegésével. Mindebből lett a kormos üvegekről visszavert tömör zsivaj. Világváros pályaudvarának zenéje.

Még előcsarnoknak is hatalmas teremben álltak, ahonnan mindenfelé folyosók futottak széjjel. Közepéről széles lépcső vezetett még egy szinttel lejjebb, a pinceszintre. A világosabbal erezett sötétvörös márvány padlólapok csillogón terültek el a reflektorok fényében, egészen a jegyváltó ablakokig.

A háromszögletű asztalkákkal bélelt terelőkorlátok előtt hosszú sorok kanya–rogtak.

– Most én is odaálljak ebbe az irtózatos tömegbe? – töprenkedett Rotek. – A rosseb! Hát mire való ez a Faust, meg a puska, ami folyton a vállamat nyomja, ha nem valami tekintélycsinálónak?!

– Te, Csigavér! Én itt is bemegyek a forgalmiba. Te várjál meg itt.

Nem volt nehéz megtalálni az irodát a sok ki–be futkosó, piros– meg feketesapkás vasutas nyomán. Éppen ezért sokkal súlyosabb feladatnak látszott szóba elegyedni velük. Ott forgolódott az ajtó mellett, s hol egy kifelé menőt, hol egy befutót próbált megállítani:

– Bitte! Bitte schön! – lobogtatta a kezében a menetleveleket. Egyetlen egy sem állt meg. De még csak rá se nézett egyik sem!

– Na megálljatok csak! – dühödött fel lassanként a lába mellé eresztett pán–céltörőre támaszkodva. Amint meglátta, hogy egy veres sapkás sietősen befelé igyekszik, alattomosan előrecsúsztatta a sárga kövön a nagy bunkó fejet. A vasutas belebotlott, és kalimpálva, bóklászva igyekezett megtalálni lendületében elveszített egyensúlyát.

A világ minden nyelvén érthető lett volna az a káromkodás, ami csehül bukott ki kivörösödött arcából.

– Ah! Entschuldigung bitte! – alakoskodott udvariasan. Meg tudná mondani, mikor indul Bécs felé egy szabadságos vonat?

– Verflucht nocheinmal! – fejezte be cseh káromkodását érthető németséggel, de azért megragadta egyik társa karját. Csehül hadarva mutogatott Rotek felé.

– Tizenöt perc múlva indul a vonat. Kinn áll a hetedik vágány külső végén. Egészen ki kell menni a nyitott peronra.

– Nagyon köszönöm! – vigyorgott befelé, és a sárga fejet maga után húzva a kövön, kifordult az ajtón. Azért még látta, hogy a botlott vasutas elképedve néz utána.

A hátizsákokat megtalálta ott, ahol elváltak. Rajtuk koszorúban a két pokróc, tetejükön a mocskos rohamsisakok. Csak Csigavér, meg a Mauserja nem volt sehol. Körülnézett, szeme végigfutott a változatlanul hosszan kígyózó embersorokon a pénztárak előtt.

– Messze nem mehetett! A szerelvényeket csak nem hagyta volna őrizetlenül! Hova a rossebbe tűnt!? Nincs ott a menetrendek körül sem, az a rohadt vonat meg mindjárt indul!

Lefutott a csarnok közepéről nyíló lépcsőn is. Az alagsorban is sokan tolongtak. Csupa katona. Egy pult előtt sorban, lassan lépkedtek. Mindegyikük csajkát tartott a kezében. Mások a falakra szerelt egy szál deszka mellett kanalaztak a csajkából, vagy a fal tövébe kuporodva ettek.

– No, akkor ez lehet az a zabkonyha, amiről a gestapós magyarázott.

Hála Istennek, ott volt Csigavér is. Éppen két csajkát tartott egy fehér kötényes katona nagy merőkanala alá, amelyből szürkésfehér kása lottyant az edényekbe. Megmarkolta a vállát:

– Hülye vagy?! Gyere már, az istenedet! Megmondtam, hogy ott várjál meg! Mindjárt indul a vonatunk!

A véletlen adta barát végtelen nyugalommal, szinte bárgyún nézett rá:

– Látod?! Elhoztam a te csajkádat is!

– Jó–jó! De gyere már! – vonszolta felfelé a lépcsőn.

Közben az meg–megbotolva próbálta a csajkákra ráerőszakolni a vese alakú fedeleket. A hatalmas tömegből senkinek sem jutott eszébe, hogy elemelje a két hátizsákot. Rohanva kerülgették a peronon az összevissza nyüzsgő embereket. Nem igen jutott eszükbe pardont mondogatni, ha félrelöktek valakit az útjukból.

Alighogy felkapaszkodtak egy igazi Pullman kocsi folyosójára, odakint síp harsant. A hosszú, sötétzöld vonat simán elindult. A kerekek új állomás nevét sustorogták csendesen a talpuk alatt.

– Mért lógatod a fejedet, Csigavér?! Valami bajod van? Megártott talán a zabkása? Nem is csodálnám! Én ugyan eddig még semmilyen zabot nem ettem, de ez igazán pocsék volt. Se édes, se sós, se íze, se vize. Csak ragacsos. Igaz, a gyomrunkban azért mégiscsak van valami. A kocsi mindkét végén találsz vécét. Ha talán víz nincs is, ülőkét találsz bennük!

A bajtársat nem hatotta meg Rotek szellemeskedése. Eddig, ahogy a nap elárasztotta bágyadt fényét a lassan visszafelé futó tájon, folyton kifelé bámult az ablakon. Ő maga is úgy érezte, mintha otthon utaznának békésen ezen a ruganyos, puha bőrülésen. Az elmaradó táj mozaikjai hosszan futó szántások, enyhe dombokra kapaszkodó szelíd lejtők tetején közeli tavaszt váró erdők. Néha híd korlátjai csattogtak vissza a közöttük elrobogó szerelvénynek. Bizonyára azt mondták meg neki, hogy milyen folyócska felett vágtat éppen sima surranással. De ők azt nem értették.

Otthon a nemzetközi gyorsvonatok voltak ilyenek, amik Zágrábba, meg Mariborba vitték a messzi útra indulókat. Ágrólszakadt diák létükre csak úgy kerülhettek fel azokra, hogy valamelyikük odaállt az indítási jelre váró kalauz elé, és elhadarta a már jól kialakult mondókát:

– Kalauzúrkéremszépen, későn jöttünk ki az iskolából, és lekéstük a vonatot, a következő megigenkésőnindul! Legyenszíveselvinniminket Murauráig!

Azt észre sem vették, hogy száz eset közül harmincháromszor ugyanannak a kalauznak rimánkodnak, aki már igazán jól ismeri azt a kis kéregető sereget. Már nem is szól, csak int: „szálljatok fel!”

Az a tizenöt kilométer maga a ringó bűbáj volt a ruganyos üléseken. Éppen, mint ezen itt!

De nem! Hol van már az emlékek füstös öntöttvas csarnoka, ahova négy vágányra tudott befutni akár hat vonat is! Régen kimúlt már az a csarnok! És ha meglenne is... ezer kilométernyi bizonytalanságra lenne. Itt meg ott lóg az akasztón a mocskos Mauser, s az ostoba páncélököl ott vigyorog sárgán a hátizsák mellett a hálóban! Nála csak ő maga az ostobább, hogy végigcipeli fél Európán! Csupa becsületből!

A hazai táj édestestvérét most már a szürkület kezdi szép finoman letakarni. Előbb azonban könnyű párából szór föléje ezüstösen csillogó álomport, amitől ennek a Csigavérnek a szeme is pislogós lett.

Rotek elgondolta, mit fog mondani, ha egyszer megszólal. Átmenetileg azonban tévedett.

– Hagyj nekem békét! Nincs nagyobb bajom, mint neked – és nyomott lélekkel fordította el a tekintetét a párásodó üvegről. – Hányadika lehet ma?

– Hányadika! Hm! Számolni kell! Lássuk csak: tizenegyedikén volt a csetepaté Neuölsnél. Az biztos, mert a Doki mondta. Tizenkettedikén hajnalban kerültünk össze annál az erdei kórházsátornál. Este Neuhammerból indultunk a tölgyfalevelessel. Akkor tizenharmadika lett, és egyben alighanem a város vége is. Estére megint már Cottbusban voltunk, ahol... ahol... – Te! Kétszer aludtunk ott az iskolában?

– Nem. Csak egyszer.

– Akkor tizennegyedikén voltunk abban a csicsás vadászházban. Tizenötödikén és tizenhatodikán meg az asszonyoknál... ott kellett volna maradni...

– Egy fenét!

– Akkor tizenhetedikén Karlsbadban voltunk, az volt tegnap. Az istenit! Milyen hosszú ez a rövid idő! Tehát ma tizennyolcadika, vagy tizenkilencedike lehet.

Hosszú csend szakadt közéjük. A társalgásukat három német katona hallgatta egy ideig. De annyira megvolt az ő búsongásuk is, hogy nem érezték az ismerkedés semmi szükségét. Látszott rajtuk, hogy a családtól, vagy valaki kedvestől utaznak el megint. Vissza valamelyik frontra. Talán utoljára!

Csigavér váratlanul mégis megszólalt úgy, mintha eddig is fogta volna a beszéd fonalát:

– ...Akkor apám most már biztosan készülődik...

– Mihez?

– Hát, a szántáshoz! ... Ha megvannak...

– Kik, ha megvannak?

– Apám. Meg a lovak. Amikor elhoztak, Szolnok felől már odahallatszott az ágyúdörgés. Meg dél felől is. Az őszi búzát azért eltettük. De most már megint szántani kellene a tavasziak alá is. Meg vetni. Most akkor csak a húgom segíthetne. De ő kicsi még. Ha megvannak...

– Hát édesanyád?

– Nincs. Ő... elment..., amikor a húgom megszületett.

– Mennyi földetek van?

– Nyolc és fél. Katasztrális. Két ló, két tehén. Meg disznók, libák, tyúkok. Ami ott jól megél.

– Hol?

– Sárkeresztúron. Most rossz hely. Azt mondta apám, hogy éppen arra fogják megkerülni Pestet. Apám tudja. Okos ember ő, csak rokkant. Az első világháborúból. Most segíteni kellene neki. Vajon hol lehet most a front?

– Hallottad! Azt mondta a cseh asszony, hogy már nem sok lehet Magyarországból. Ha igaz, akkor a te faludban már oroszok járkálnak!

– Ja! Csak ki tudja, hogy az rosszat, vagy jót jelent? Apámat talán el nem viszik az állapota miatt. De a lovakat...

– Te hogy kerültél a Hunyadiba?

– Szolnok felől, ahol szétverték a frontot, sok pesti gyerek jött a faluba. Főleg angyalföldiek. Azokat a községben, meg a környéken gyűjtötték. Azok is hunyadisták voltak. Ott akarták újra szervezni a hadosztályt. Aztán a főjegyző úr azt mondta, hogy jobb, ha én is beállok. Mert az oroszok úgyis elvisznek. Nem akartam beállni. Csak amikor azokat elindították, értem is jött két nyilas. Alig tudtam még elbúcsúzni is apámtól, meg a húgomtól. Hát te?

– Én? Önként.

Barátja elferdített fejjel, alulról nézett rá:

– Olyan is lehet? Talán megbolondultál?

– Hm, az látod lehet! De annak sok oka, meg hosszú története van. Tudod, Csigavér, az én haverjaim közül többen nyilasok lettek. Olyanok, mint akik téged elhajtottak. Nem szerettem az egészet, féltem, hogy én is olyan leszek köztük. Én nem akartam senkit bántani.

– Ezért?

– Nem. Hazudnék, ha azt mondanám. Volt a dologban valamilyen kis hazafiságféle, meg szerelem is. Meg buta véletlen.

– Otthon hagytad a szeretődet?

– Azt bizony otthon! Pedig még meg is esküdtem egy SS katona barátomnak, hogy nem megyek el sehova hazulról.

– Egy németnek? Az miféle lehetett?

– Az egy igen rendes osztrák srác volt. Hans Wimmernek hívták, és nálunk lakott. Neki esküdtem meg, amikor el kellett válnunk.

– És mégis eljöttél! Önként!

– Az volt az előre nem látható, ostoba véletlen. Éppen akkor kellett bemennem a városba, amikor a sorozás volt. Pont összefutottam az egyik osztálytársammal. Rávett, hogy menjek én is.

– De nem lett volna muszáj?

– Nem hát! Abban volt az önkéntesség! Eljött az egész osztály.

– Hát, látod, milyen furcsa is ez! Te magad akartad, én nem. Mégis itt vagyunk most mind a ketten.

– Meg a többiek is valahol. Tudom, hogy azok közül is nagyon sokan nem akarták. Igen bonyolult dolog ez!

– Hát igen! – sóhajtott. – Ki gondolta volna azt is, hogy anyámat elviszi a húgom?! És most nincsen velük senki otthon!

Elhallgatott. Arca, amit eddig Rotek jóformán meg sem figyelhetett, mert ezideig mindig inkább mögötte, mint mellette ballagott, megnyúlt, és sötéten gondterhelt lett. Súlyosan szomorú, mint a föld szaga, ami beáramlott a nyirkos mezőkről a kupéba.

Az este már teljesen leszállt. Kalauz ugyan nem járt ezen a vonaton, valaki mégis bekapcsolta az áramot. Az ajtó felett halvány kék fénnyel kezdett világítani egy kicsi égő. A többi aligha is volt már meg, mert hiába pattogtatták a kapcsolót az ajtó mellett. Csak az a derengő kis kék fény világított a már javában horkoló német katonákra.

– Hát, most már hiába szomorkodunk! – sóhajtott Rotek is. – Az én apám is alighanem most kezdi átnézni a pallóit, meg a létráit..., ha ő is megvan. A te apád kimegy a földre szántani–vetni, még ha túlfutott is rajta a front, mert enni kell. Az enyém meg építeni fog. Pusztítás után arra is éppen elég nagy szükség lesz. Meg aztán nekik is kell enniük.

Hallgattak, és a langyossá lehelt, áporodott vasúti szagban lassan ellepte az álmosság a szemhéjakat.

Azért még nem aludtak el teljesen, amikor megzördült a tolóajtó sínje. Két tábori csendőr kérte az okmányokat. Vese alakú, domborított fémlemez lógott láncon a nyakukból a mellük közepéig, és nagyon szigorúaknak látszottak.

– Wohin? – kérdezte az egyik, aki fél vállával beleakadt a szűk ajtónyílásba.

Rotek egyben adta át a dokumenteket. A csendőr kíváncsian forgatta a levente igazolványokat. Aligha ismerte fel a két angyal ölelte koronás címer nacionáléját a pecséten.

– Fahrbefehl?

– Dadort, bitte! – húzta meg a menetlevél sarkát.

– Ah, ja! Leoben! Honnan jönnek?

Rotek jónak látta azt mondani, hogy Breslau mellől, amiben volt is némi igazság.

A másik hármat is felrázták, aztán köszönés nélkül tovább mentek.

– Akkor itt most minden rendben van! – gondolta Rotek, és zörögve behúzta a görgős ajtót.

Német, meg cseh zűrzavarra riadtak fel. Bokájukat és térdüket össze–vissza rugdosták a fülkébe benyomakodó katonák, akik a három üresen maradt helyre tülekedtek. A csomaghálók megteltek mindenféle bőröndökkel, csomagokkal, és teljesen eltemették a gondosan odahelyezett páncéltörőt. Minden egyéb lehetséges helyet is megtömtek levetett köpenyekkel, amikkel, ha kellett, be is lehetett volna takarózni. De nem kellett. A zsúfolt fülkében hamarosan tömény lett a katonapára.

Mire a vagon felgyorsult, és újra hintázni kezdtek, kiderült, hogy a nagy állomás Brünn volt, amit az az ősz bajuszos vasutas, ott Karlsbadban, Brunonak mondott.

A vonat enyhe lökdösése hamarosan összezötykölte a társaságot. Az új útitársak még megtartották a felszállás előtti lendületüket, és üvegszájakat kínáltak a fülke őslakosainak is. A pálinka tűz lett a gyomorban és bódulat a fejben. Most már nem számított az sem, hogy úgy szoronganak, mint a heringek a konzerves dobozban. A katona minden helyzetben tud aludni, ha hagyják. Különösen, ha a zabkását pálinkával öblíti le.

– Ne haragudj, Lacikám, de innentől kezdve valahogy kiesik az emlékezet. De talán nem is nagyon fontosak a közbeeső dolgok. Talán az üveg fenekéről származó kortynyi snapsz miatt, csak főbb emlékek maradtak meg. Hiszen abban a kulacsban, amit annál a falunál elénk vetett a karikalábú százados, azért mégsem volt annyi rum, hogy edzésben maradhattunk volna. Az a fél üveg bor is csak han–gulat volt, aminek a törött nyaka elvágta a szájunk szélét.

– Jó, jó! Ne magyarázz most itt az alkoholról! Mondd, amire emlékezel!

– Hát, tudod, a következő ébresztő már Bécsben volt. Azt nem tudom, hogy a Ferenc Jóska pályaudvarán, vagy másikon–e, de rohangászás és üvöltözés verte szét az összetömörödött álmot:

– Jedermann aussteigen! A vonat nem megy tovább!

Ezt már hallottuk egyszer. De akkor nem volt a hangokban semmi idegesség. Itt most mindenki izgatott volt, és az arcokról álmatlan éjszaka nyúzottsága verődött vissza.

– Tovább utazni csak West–, oder Ostbahnhofról lehet!

Hatalmas tömeg kászolódott ki a zöld vagonokból. Mindenféle sarzsi gyalogosan indult útnak a széles utcán, amely felett szürke, büdös füstfellegek áramlottak a palotasorok közötti huzatban. Helyesebben paloták romjai között, amelyeknek tegnap még nyilván büszke homlokzatai most feketén füstölögtek.

Mindenféle épületroncs hevert a kicsavart fák között az úton. Bambán meredezett egy vakolatlan, magas tűzfal, amelynek eddigi tőszomszédja leroskadva, porzó romhalmazban hevert mellette. A pucér téglákon feketébe pusztuló vörös fénnyel futkosott az égő napalm pusztító lángja. Bombabűzben úszó törmelékeket kerülgetett a vonuló csapat, amelyben fonott vállapos tisztek is a vállukon vitték a cókmókjukat, mert nem volt velük a csicskásuk.

Az éjjel a szövetségesek légierődjei látogatást tettek Bécsben. Ahol a féltonnás bombák letöröltek a föld színéről egy–egy házat, a mellette véletlenül lábon maradt falakon még mindig a ráfröccsent, lobogó napalm bűze terjengett.

– Látod, Laci? Életemben egyetlen egyszer jártam Bécsben! És akkor ezt a képet hoztam magammal belőle!

– Soha többé nem voltál ott? Nem voltál kíváncsi, hogy melyik városrészt láttad ebben a gyalázatban?

– Tudod, úgy esett, hogy Bécs valahogy kiesett a csavargásaink útvonalából. De utólagos számításaim szerint valahol a Belvedere környékén omlottak le azok a paloták, meg a szűkebb utcák kisebb épületei. Az utcatáblákat akkor meg nem is néztem. Különben is: azóta már úgyis elfelejtettem volna. Tudod? Neuölsbe még most is visszatalálnék, ha lehetőség nyílna rá. De ezt már nem ismerném fel. Te azonban utánanézhetnél az anyagaidban: február huszadika körül volt az.

A krosztató, csörömpölő szürke–zöld menet a pályaudvarok előtt kettévált. Voltak, akik arra utaztak, amerre mi szerettünk volna: hazafelé. A mi gyalogutunk azonban a déli pályaudvar felé kanyarodott, mivel arra a helyre, ahol a zászló–aljunkat, a barátokat és Cserei László százados urat kereshettük, onnan indult ki az Isten tudja, hányadik úttorkolat.

– Te! Tudod... olyan furcsa, ahogyan te erről a te századosodról beszélsz! Néha mintha megvetnéd. Máskor meg tiszteletet és ragaszkodást vélek iránta fellelni a meséidben. Nem is tudom, mit gondoljak...

– Á! Megvetésről szó sincs! Ha azt mondom, hogy „karikalábú”, akkor az kifejezetten csak a legeslegelső benyomás. Egyébként azonban meg vagyok róla győződve, hogy minden erejével, tudásával és csalafintaságával azon volt, hogy azt az ötvenkettőt épségben kihozza abból az értelmetlen helyzetből, amibe ő is belekeveredett. Nem rajta múlott, hogy szegény Szaszáék örökre ottmaradtak Sziléziában. Én kimondottan ragaszkodtam hozzá, és alighanem ő is megbecsült engem. Majd meglátod! Mégis majdnem agyonlőttem őt, amiről ő mit sem tudott.

– Ezt már egyszer mondtad. Most folytasd, kérlek!

– Az a vonat, amire a Südbahnhofon felszálltunk, már egyáltalán nem nászutasoknak való volt. Menetjegyet–levelet senki sem kért. Minden tenyérnyi helyet a frontokra utazó katonák foglaltak el. Mi is a külső, szűk folyosón találtunk egy ültőnyi helyet, amelyet Csigavér látható elégedettséggel vett tudomásul. Nem tudom már, hányan bucskáztak keresztül rajtunk, amíg az est leszálltával el nem ült az utazó katonák mozgásvágya. Bizonyosan mi is horkoltunk a ringató Pullmann folyosón, s ezért kiesik az Alpok legszebb részein vágtató egész éjszaka.

– Végre, végre Leoben!

A zászlóaljra egy nagy iskolában leltünk rá a város szélén. Néhány külvárosi kis ház után már emelkedni kezdett a mező. Még most is vastag, fehér hótakaró fedte be az egész tájat. Már Bruck an der Mur óta éreztük ezt a tiszta, friss levegőt, ami lombtalan erdők koronái közül ömlött le a behavazott lejtőkön.

Mondom, sok részletre nem emlékszem már. De arra igen, hogy Bruckban megint csak a Faustnak köszönhettem a tájékozódást.

– Hogyhogy?

– Hát, tudod, jókor hajnalban már nem mertünk aludni a vágtató vonaton, nehogy Grácban kössünk ki. Itt is széles féltető elé futott be a vonat. Éppen olyan kockázott, sárga keramit burkolat fogadott, mint amilyen Karlsbadban volt. Az első gondolatom az volt, hogy valahol itt van a Mura, ami hazafelé folyik.

Az első természetesen megint a forgalmi iroda volt, itt csupán két–három osztrák vasutas tartózkodott. Egyáltalán nem szaladgált egyik sem. Unottan ültek, láthatóan meg voltak elégedve azzal, hogy a frontvonatot sikerült elmeneszteniük. Odaléptem a legközelebbihez:

– Kérem, mondják már meg, mikor indul vonat Leobenbe!

Az emeltebb hangra valamelyik felnézett, és valamit mondott is. Csakhogy én nem abból a németségből vizsgáztam, és nem értettem a világon semmit a sumákoló mondókából. Addig még nem tudtam, hogy osztrákul mit jelent a német.

A vasutas azonban úgy érezte, hogy eleget tett, és tovább már nem volt hajlandó foglalkozni velem.

A dühtől fulladozva fordultam kik az olajszagból. Mérgemben az ajtó előtt teljes erőmből a keramitra csaptam a Faust tompa orrát:

– A hétszentséges úristenit ennek a sok rohadt osztráknak!

Nem messze, a két cókmók mellett ott állt Csigavér. Egykedvűen nézte a dühöngésemet. Még arra sem rándult meg semmije, ahogyan odavágtam azt a szörnyeteget, hogy csak úgy csattant!

A peronon alig lézengett néhány ember. Szinte egészen kihalt volt.

A hangosabbnál erősebb szóra, meg a csattanásra azonban a másik végen felfigyelt egy nyurga, nagyon simára öltözött német tiszt. Láttam, hogy kivörösödött arccal indul felénk. Azt is tudtam, miért.

– Na, azt én is tudom! – szólt közbe nevetve Torda. – Mondd, te nem gondoltál semmire a vagdalkozás közben?

– Mi a fenére gondoltam volna? Hiszen a gyutacsok a szívem felett, a „szivar–zsebemben” voltak!

– Mégis! Abban a fejben, úgy tudom, más is volt.

– Volt, persze. Sűrített levegő, valahol elől egy üregben. Igaz, éppen azt a homloklapot csaptam a kőre. De akkor is csak kiposszant volna, ha elreped. A többi meg? Azt mondták, krumpliból készül a robbanóanyaga. Fúrni–faragni lehet, meg meg is lehet enni. Az öreg katonák mesélték, volt is rá eset, hogy valóban ettek belőle.

– Na, jó! Akkor mi lett? Kikaptál?

– Még nem lehetett hallani sem, hogyan csapkodja a köpenye sarka a ragyogó csizmaszárat, amikor hirtelen megszólaltak a légvédelmi szirénák. Fliegeralarm!

A hullámzó üvöltést ezerszerezve verték vissza a magas sziklák, amelyek tövében éppen, hogy elfért a vasút állomásostól. Valahonnan messzebbről betört a mély szurdokon át a többi sziréna gyengébb vijjogása is: ott lehetett valahol a város.

Amint mondtam, eddig nem lehetett látni, mennyi ember van itt. Most mindenhonnan ömlött az emberáradat. Mindenki a hegyszoros felé futott, és elsodorták a felénk igyekvő tisztet is. Gyorsan felmálháztunk mi is, és elindultunk megnézni, hova a fenébe igyekszik ez a rengeteg ember.

A közeli kanyar elején, ahonnan a mély szurdokból előtűntek a csillogó sínszálak, kettévált a vágány. Az egyik merészen nekivágott a meredek sziklafalnak, és el is tűnt benne. Az alagút – vagy mi – bejáratát akkora hatalmas vaskapu zárta el, amelyen még a vagon is kényelmesen begördülhetett. Most csak az egyik szárnyba épített gyalogkapu volt nyitva. Azon özönlött be a vasút népe.

A hegy gyomrában az az egy szál vágány is elágazott. Nem tudom, hány felé, mert belül az igen gyér fényű villanyok inkább csak a lépésekhez adtak némi világosságot.

Nekitámaszkodtunk a nyirkos sziklának, csikk után kaparásztam a zsebeimben.

Valahonnan zseblámpa fénye villant. A keskeny csóva sorra járta az emberek ruháját. Gondolhatod! Az a tiszt volt, onnan a peronról! És meg is talált bennünket. Az arcomba világított a lámpával:

– Kik vagytok? Honnan jöttök? Menetlevelet! – jöttek sorban a szokásos ismerkedési formulák.

Tisztességgel válaszolgattam, bár a homályban a zseblámpa visszfénye mellett sem tudtam megállapítani a rangját. Csak még a peronról emlékeztem arra, hogy a vállapja fonott ezüstből van.

– Ismered te ezt? – világított rá az ugyancsak a falhoz támaszkodó fegyverre.

– Natürlich! Hiszen a frontról hozom!

– A fronton inkább el kellett volna lőni! – keményedett meg a hangja. – Nem a nagyvilágban hurcolni! Meg felrobbantani az állomást! Ha ismered, akkor tudnod kell azt is, hogy ez ütődéstől robban!

– Néné!! Ez nem robban! – kapartam elő a zubbonyzsebből az egymásnak hátat fordító gyutacsokat. – És ezt most már csak a Hauptsturmführeremnek fogom átadni!

– Ezeket is a lehető legjobb helyen cipeled! – enyhült meg.

– Már mások is mondták ezt. De itt jobban tudok vigyázni rájuk.

A légiriadó elég sokáig tartott. Így el lehetett magyarázni azt is, hogy miért vadultam úgy meg a forgalmi irodában. A tiszt aztán Reiss atya, a német tanárom tiszta németségével elmondta nekünk az összes tudnivalót ahhoz, hogy biztonságosan eljussunk Leobenig.

Késő délután indult a kicsi, pöfögő mozdony, mindössze három személykocsit vontatva. Furcsa vagonok voltak azok! Ülőhely alig, csak a hosszanti falak mellett egy–egy sor sima keményfa deszka. Az elsőből kormos üvegű kalicka ugrott magasan a tető fölé. Abból a mozdony fekete füstöt okádó, hosszú, karcsú kéményén túl előre, a lóbálódzó, sima tetők fölött pedig messze hátrafelé lehetett látni a kanyargó sínpárt, oldalt meg a lassan elvonuló Alpes–eleji tájat. Mit gondolsz, honnan tudom ezt?

– Ahogy ismerlek, te oda felkapaszkodtál!

– Fel bizony! Mindenütt szép kékre váltó színű fehér hó borította az egyre csodálatosabbá váló nagy hegyeket, az alattuk elsimuló lankákat. A nap már valamelyik eget karcoló hegyvonulat mögött bukott bele a szakadékokba. A mi kormozó kis mozdonyunk pedig megfontolt makacssággal menetelt az alkony felé.

A beóvakodott sötétségben és a jó melegben sikerült elaludnunk. Annyira sikerült, hogy amikor felriadva megkérdeztem valakit a majdnem teljesen kiürült kocsiban, hogy mikor érünk Leobenbe, sajnálkozva is, meg csúfondárosan is felelte:

– Már fél órája a hátunk mögött van!

Hát, nem is illik alvó katonákat felébreszteni! Főleg, ha azt nem is igénylik!

– Hogy a rosseb egye meg! – füstölögtünk a teljesen üres állomáson. Valami Trofaiach nevű volt. A hely sötétségét nem enyhítette még a hó derengése sem, mert az Isten alighanem valami hatalmas hegyek közé nyomorította be ezt a bakterházat.

Az egy szem álmos bakter azzal bíztatott, hogy Leoben nincs messze, még tíz kilométer sem. Gyalog is el lehet menni odáig, ha az iroda jó melegéből viszünk egy kicsit a ruhánkban magunkkal.

Az agyat recsegtető Kneckebroton kívül nem volt már semmi más rágnivalónk. A bakter sem kínált semmivel. Talán neki sem volt. Ültünk, és lógattuk a fejünket.

Egyszer csak a feketeségben bedobogott egy tehervonat. A nagy mozdony szuszogásából és nyögéseiből érezni lehetett, hogy vagy igen hosszú a szerelvény, vagy az emelkedő nagyon meredek. Csikorogva állt meg a kis épület előtt, és a fékezés nem csattantotta össze az ütközőket. Tehát akkor itt valóban nagy domb van.

– Leobenbe megy ez a vonat?

– Jawohl!

– Akkor elmegyünk vele!

A vasutas csak vállat vont, és kiballagott a masinisztához.

A sötétben nem lehetett válogatni. Felkapaszkodtunk egy vagon éppen csak két talpnak való kis hágcsójára, ahol meg lehetett fogódzkodni a zárlámpák tartóiban.

Az a sebesség, amivel felfelé kínlódott a láthatatlan hosszúságú vonat, legfeljebb erőltetett menetnek felelt meg. Egyszerre aztán meg is állt. A mozdony megszaporodott pöfögése jelezte, hogy alighanem tilos jelző miatt kell rostokolnia. Valami távolból fel–fellobbanó vörös fény hátterében érzékelni lehetett, hogy hatalmas, függőleges falú hegyfok előtt állunk, amit a síneknek meg kell kerülniük. A vörös lobogásról, ami hol teljesen elhalt, hol élesen villant fel, persze nem tudtuk, hogy mi az. Még előbbről és kissé alulról ritkásan elhelyezkedő fehéres pontocskák is világítottak.

– Akkor ez már tényleg Leoben! Megérkeztünk, Csigavér!

A masiniszta kurtát füttyentett a sípjával. Azonnal hallani lehetett a vonókapcsok elölről induló tompa csörrenéseit. Aztán meg egy szikrázó, óriási csattanást éppen ott, ahol a hágcsón kapaszkodtunk. Kettészakadt a vonat a hatalmas rándítástól! Az első rész öt–hat métert még meglódult, aztán a szétszakadt tömlőből süvítve kiáramló féklevegő hagyta rácsapódni a kerekekre az acél féktuskókat.

– Aszentségit! Iszkoljunk innen, Csigavér, de gyorsan! Ha minket most itt találnak...!

A bal oldalon másztunk le az elég magas töltés tövébe. Tudtam ugyanis, hogy a mozdonyvezető mindig a jobbon közlekedik. Ott valami út is volt, s azon a derengő sötétségben eljutottunk a kiszögellő hegyfokig.

Nagy hegy tetején álltunk. Innen még több kis fénypont látszott az előttünk elterülő völgy mélyén, és a vöröses lobbanások bal kéz felől még jobban látszottak.

Ez hát Leoben éjjel! Vajon milyen lehet nappali fényben, amikor a merőlegesen álló nap sugaraiban még a hegyek árnyékai is rövidek? És milyen hegyek ölelik körül azt a várost, amelyen a Mura vágtathat keresztül hatalmas fekete sziklákon bukdácsolva? Holnap – vagy ma – meglátjuk!

Havasi gyopár

Az iskola kapujában hasonszőrű fiatal legény álldogált. Mauserjának szíját a vállán fogta, és könyökével az oldalához szorította a puskát. Német regula szerint.

– Szevasz! – szólította meg Rotek, bár nem emlékezett rá, hogy a zászlóalj két–háromszáz fickója közül valaha is látta volna. – Itt van a hegyivadász zászlóalj?

Az őr is látta, hogy a szerelékük egészen egyforma. Csak a Rotek vállán himbálódzó sárga bunkón akadt fenn a szeme:

– Itt! Kit kerestek?

– Cserei T. László százados urat!

– Csak nem a különítményéből valók vagytok?

– Csak igen! Visszaértünk, és jelentkezni szeretnénk.

Két hosszút fújt a sípjába, aztán félreállt:

– Várjatok, amíg jön az ügyeletes tiszt.

Sietős léptekkel már jött is a folyosón egy alacsony alak. Azonnal megismerte: Lenk András őrmester.

A kívül–belül derengő fényben eléje álltak:

– Őrmester úr, szolgálatra jelentkezünk!

A hadapród egy másodpercig csak meresztette a szemét. Aztán, ahogy ráismert a két katonára, átkarolta őket, és felkiáltott:

– Az Istenért! Ti vagytok azok?! Nahát! Mi meg már eltemettünk benneteket! Gyertek be! – rántotta őket beljebb a folyosóra. – A zászlóaljparancsnok úr már itt bent van! Jelentem neki, hogy megjöttetek!

– Kinek jelenti?! A zászlóaljparancsnoknak?!

– Hát persze! Cserei százados úrnak!

Azzal benyitott egy ajtón:

– Százados úr, jelentem, találtam két elveszett birkát. Visszakódorogtak.

A százados előtt még égett az asztali lámpa. A fénykörből kinézve nem igen láthatta, kiket állított eléje az őrmestere. Amikor azonban feljebb emelte a fejét, megismerte őket. Felugrott:

– Fiaim! Nem hiszek a szememnek! Hát ti volnátok azok? Megjöttetek?

– Igenis, megjöttünk, százados úr! És szolgálatra jelentkezünk!

Akkor már ott állt előttük. Két karjával gyengéden a vállukat lökdöste. Lenk őrmester meg olyan arccal álldogált ott, mintha valóban ő hozta volna vissza a két elveszett katonát:

– A névsorban a nevetek mellett kérdőjel áll. Az azt jelenti, hogy „eltűnt”. Hála Istennek, hogy nem kell átrajzolni keresztre! Örülök, fiaim, Isten hozott benneteket!

Ahogy visszafelé igyekezett az asztalhoz, ő is belebotlott a lábhoz eresztett Faust fejébe. Megrökönyödve bámult Rotekra:

– Ez „az”?

– Igenis, százados úr! Ez „az”!

– Végighurcoltad fél Európán?!

– Igenis! Hazahoztam.

– Nahát! – esett ki belőle is az ámuló szó.

Visszaült az asztalhoz:

– András! A fiúkat azonnal vedd a századod állományába. Szólj a szolgálat–vezetőnek, hogy még ma lássa el minden szükségessel őket. Cseréljék le az alsóneműt, és vételezzenek sílécet. Éhesek vagytok, fiúk?

– Hát, százados úr, jó pár napja csak zabkásán éltünk. Mint a Csigavér – akarom mondani, Tarkun – apjának a lovai!

– No, akkor kapjanak vajat, és a vurstból is egy különleges adagot! – nézett villogó szemüvege mögül Lenkre. – A század ma is kivonul. Este, takarodó után, egy órát engedélyezek a mesére.

– Igenis, százados úr!

S Rotek szívét valami melegség kerengette.

Estére kelve azok is tudták már, hogy kik ők, akik nem voltak ott a sziléziai csavargáson. Csatakosan és fáradtan érkeztek haza a hegyekből, de azért egyre löködték őket, és záporoztatták a kérdéseiket.

– Majd este, takarodó után!

Valaki olyasmit is mondott, hogy „hülyék ezek, hogy visszajöttek”.

A három hosszú sípszóra a napos leoltotta a villanyokat. Hamarosan jött azonban Cserei százados, Lenk András társaságában.

– Most meséljetek, fiúk!

Rotek körülnézett. Ott ült az ágyak szélén, vagy a vasat fogva támaszkodott csaknem az egész neuölsi társaság. Személyesen csak Kisnyznyt, Krakovicsot és Sarlóst ismerte közülük, de az arcokról megtudta, ez ott volt, ez nem.

– Nincs itt Gyurgyák őrmester úr. Meg az az őrvezető sincs, aki Tökalsót hátravitte a hátán!

– De még valaki...! Doki! Doki is hiányzik!

– Ő is megsebesült. Itt van a kórházban ő is... – sustorgott Sarlós.

– Doki?! Megsebesült?! Hol a fenében? Hiszen Tökalsó temetése előtt ő mondta meg, hogy milyen nap van!

– Állj, fiúk! Ezt elmondom én! – szakította meg a társalgást a százados. – Eddig úgysem volt alkalmam rá! Szóval Doki ott, a neuölsi segélyhelyen arra kért, hogy maradhasson a sebesülteknél. Hozzájárultam. Amíg azonban mi elfoglaltuk az erdei nyaralót, ahonnan valamelyiktek vödörben egy egész tisztított kacsát akart elhozni,...

– Mákoskacsa! Mákoskacsa! – tört ki a röhej, amit Rotek eleinte nem is értett. Gyorsan elmondták neki, hogy a leforrázott kacsára egy zacskó mák is került. A zacskó elázott, a mák meg szegény baromfira ömlött.

– Százados úr velem is letetette azt a csodálatos mandolint, ami ottmaradt az üres fegyverfalon! Emlékszik? Pedig de csodálatos egy jószág volt az! Olyant még nem is láttam! Mindegyik húrpár mellett volt egy basszushúr is. Kár, hogy százados úr nem hallotta, amikor játszottam rajta!

– Ja, fiam, emlékszem! Csakhogy akkor nem igen férhettek össze azok a zene–szerszámok: mandolin meg Panzerschreck! De mondd magadtól: melyiket hoztad volna el idáig?

– Hát, szívem szerint a mandolint. Igen sajnáltam otthagyni, de én is tudtam, hogy sokáig nem maradhattak volna békében a Panzerfausttal!

– Szóval, az élve maradtak nagy részét elszállította az a tábori kórház, amelynek az igazoló kártyáját nektek is átadattam.

– Még meg is van! – húzta elő a zubbonyzsebből a kemény lapocskát.

– Nem kell már. Tartsd meg emléknek. Különben pedig ne szakítsatok folyton félbe! Ottmaradt még húsz–huszonkét sebesült. Az oroszok azonban mindkét oldalon előrejöttek, mivel már nem volt semmilyen ellenállás. A németek a nehéz aknavető osztállyal, amit mi reteszeltünk, gyorsan elszeleltek. A visszamaradtakat bevitték az erdőbe. Egy nagy sátorban helyezték el őket az elszállításig. Oda küldtelek benneteket, Rotek, hogy biztosítsátok a menetet. Doki végig ott volt velük.

Egy ellenséges felderítő egység azonban felfedezte a kórházsátrat, és megtá–madta. Akkor ti még ott lehettetek a közelben.

– Ott is voltunk, százados úr, bár az első kocsin már elindultunk. Hallottuk a lövöldözést.

– Nahát, Doki az utolsó autóra hurcolta az embereket, amikor hátul berontottak az oroszok. Azonnal tüzet nyitott. Az első sorozatával leterített három szovjetet. Már az utolsó sebesültet vitte ki a másik ajtón, amikor ő is kapott egy sorozatot. Hat golyó roncsolta meg a bal karját. Egyet a könyökízületéből operáltak ki. A németet, akit vitt, szitává lőtték a hátán. Ő meg, félő, hogy béna marad! Fiúk! Doki sem esküdött fel senkire, mégis igazi önfeláldozással és bajtársi felelősséggel viselkedett. Felterjesztettem kitüntetésre. Ettől függetlenül is elétek állítom példaképnek! Na, de azután, hogy a tábornok úrral elindultatok Neuhammer állomásáról, hogy volt?

– Hát, ahogy átvágtunk a síneken, belebotlottunk egy szakasznyi Volks–sturmistába. Ott feküdtek, meg üldögéltek félkörben a puszta földön. Többen aludtak már. Olyan öregek voltak, mint a nagyapáink, és látható volt, hogy rettenetesen el vannak csigázva. Látszólag parancsnokuk sem volt, legalábbis nem volt ott velük. A puskáik csöve meg olyan vékony volt... vékonyabb, mint a leventepuskáé.

– Beretta céllövő kispuskák voltak azok – szólt Lenk András. – Az öregeknek már csak az jutott. Tudjátok, hajnalban mi is átmentünk közöttük. Csakhogy akkor már halottak voltak. Mind át volt szúrva szuronnyal, meg el volt vagdosva a torkuk.

– Az istenfáját! Akkor előttetek már ott járt az ellenség! Talán még előttünk is tele volt az erdő felderítőkkel! Mi a vágáson beleakadtunk egy törött ekhós szekérbe. Már csak egy bödön mézet találtunk benne! Lehet, hogy közvetlen előttünk a ruszkik kutatták át?! Én marha meg azt a mézet mindenáron nektek akartam visszavinni az állomásra!

Így folyt a mese, és az engedélyezett egy óra alighanem rég letelt már. De Cserei százados úr, meg a hadapródőrmester is ott ült, és szótlanul hallgatta Rotek előadását. Csak akkor villant meg szemüvegében az egyetlen, piszoktól sárga égő visszfénye, amikor a történet Frau Deckerthez, meg Luisához érkezett. Csigavér ugyanis most nem állhatta meg szó nélkül:

– Ez meg még ott is maradt volna!

– Nekünk nincsenek otthon lovaink, meg tizenöt hold földünk! – vágott vissza Rotek.

Valamelyik ágyról még egy hang szólt:

– Megmondtam, ugye, hogy ezek milyen nagy marhák!

A hang eredete az emeletes ágyak árnyékába veszett.

– No, fiúk, most aztán tényleg takarodó! – állt fel derekát nyújtóztatva a százados. – Reggel nagy túrára indulunk. Megostromoljuk az Eisenerzi Alpok lábait. Elmegyünk addig, ameddig titeket vaktában elvitt az a kis vonat: Trofaiachig. Ott még szép, puha, mély hó van.

Kemény hegyi kiképzés közepébe tértek vissza. Jóformán még csak napokban lehetett számolni a sziléziai csúszkálások óta eltelt időt, mégis valami bizonytalan homályba veszett már a megcsontosodott vékony hó, amit Grassy tábornok dísszemléjére félrevakartak a széles útról.

Mintha ez a homály az itt újra megtalált vastag hóból emelkedett volna fel hajnalonként, amikor a völgyben meghúzódó városból a meredek hegyoldalakra kapaszkodva, sorra kidugták a fejüket a megülepedett köd fölé.

Itt a Hochalpok másfélezer méter magas vonulata csak későn engedte meg a napnak, hogy ébresztőt csináljon a zsigerekben. Még jó sötét volt, amikor felsivítottak a századoknál a berregő sípok. Jéghideg mosdóvíz folyt a láthatóan gyorsan rögtönzött bádog vályúkba; jobban járt az, aki a hókupacokból dörzsölte le magát, derékig levetkőzve. A pár perces torna a mosakodás előtt elfeledtette az előző este keletkezett vízhólyagokat a tenyerek bőrén. Amelyik már elposszant, annak az égető fájdalmát jól enyhítette a hideg hó.

Mert természetesen minden hazaérkezés után, pihenés előtt, első dolog volt frissen vakszolni a fehér, egyetemes síléceket. A síviaszok hüvelyében mellékelt parafa nagyon hamar tönkrement, másfajta dugóféléhez meg nem jutottak. Nem maradt hát más szerszám, mint a hüvelykujjak tövén a vastag húspárna. Amíg megvolt rajtuk a bőr, könnyebb is volt velük dolgozni. Fele annyit kellett dörgölni a viaszt, hogy kenhetőre olvadjon. Azután meg már csak valamilyen saját alkotású kötés következhetett a felfeslett bőr helyére.

A kopogtató tavasz a völgyből eltűntette már a telet. Az alkalmatlan, elmocskosodott hókupacokat kihordták a város belsejéből a folyó partjára. De ami belőlük csordogált, az csak a tiszta lé volt. A maszat leülepedett a sziklák között.

A hegyivadászok a terepen libasorban menetelnek. Amerre ők járnak, nincs épített út. Csak egymást keresztező görbe ösvények vannak, amelyeket vaddisznók, szarvasok jelöltek meg körmeikkel, elpotyogtatott lepényeikkel. Meg azzal, hogy vonulásuk közben a zöldellő lombokból le–letéptek, vagy a gomba illata után bele–beletúrtak az avarba. Meg azért a hegyek között élő ember is a legrövidebb utat keresi, ha a másik falucskába, tanyára, vagy a városba akar gyalogosan eljutni.

Egy kis emelkedő meg sem kottyan neki, de azért a kitaposott gyalogútjával kikerüli a magas szirteket, mély szakadékokat.

A hegyivadászok ott járnak, ezeken a kacskaringós ösvényeken, amelyeket rügyfakadás előtt, lombhullás után a legnehezebb felismerni. A hegyek között, tél kivételével, nincs „toronyiránt”. Teljesen érthető hát, hogy görbék ezek a gyalogutak! Ráadásul, domboldalakra kapaszkodva, helyenként meredeken vágnak hegyre fel, völgybe le.

A hegyivadászok menetelés közben nem tartanak lépést. Igyekeznek minél kevesebb nyomot hagyni. Ezért figyelő szemmel lesik, hova lép az előtte járó. Meredek hegymenetben az előző bakancstalp diktálja a ritmust. Ha kövek gördülnek alá a lábnyom helyéről, akkor nem oda lépnek.

Szigorúan tartják az első hótörő sílécének a csapáját. Tíz–tizenkét sínyom után jöhet már akár száz is, attól már nem lesz sokkal keményebb a megtiport hó. Hanem a hótányérok nyomaira annál inkább vigyázni kell, abból meg lehet becsülni, hogy hány katona járt arra. Ezért aztán a botokat kímélni kell, ha sokan csúsznak a nyomon. Mutasson a felturkált hó csak minél kevesebb tányérat a két kitaposott vályú mellett! Hanem, ha kicsi a létszám, akkor többet kell hazudni. Akkor akár duplán is lehet csapkodni a csuklóra csavart bőrű botvéggel. Hadd higgye a kíváncsiskodó, hogy erre talán egy század is járhatott.

A hegyivadászok nem tudják elleplezni nyomukat, ha meredek hegyre sítalpon kapaszkodnak fel, vagy onnan vonat–sebességgel lesiklanak. Felfelé minden ekéző lépéshez meg kell támaszkodni a boton, széles feltúrt sáv mutatja borzas hógöröngyökkel az egység terjedelmét. Aztán meg a lassú, keserves vánszorgásban kitűnő célpont mesterlövész, géppuska, gránátvető számára, még ha hófehér álcázó lepellel takarja is el magát. A fehér havon a fehérnek is van árnyéka. Lesikláskor sem lehet nyomot tartani a támasztott, vagy lendített krisztiániákban. De akkor mester a talpán az a lövész, aki a kanyargó, rohanó árnyékokból egyet is eltalál a golyójával!

A hegyivadászok a hóban felfelé mászva a legsebezhetőbbek.

A hegyivadászok virágja és jelvénye a szerény, molyhos, fehér szirmú havasi gyopár.

Ilyesmi, és még sok más volt a kiképzés elmélete. A gyakorlat?

Hó volt itt elég ahhoz! A nagy udvaron remekül lehetett gyakorolni a kötések fel–, le– és átkapcsolását, futóról lesiklóra, meg vissza. A volt határvadász tisztesek meg tudták mutatni, hogyan kell – a bokát–térdet kifordítva – síléccel hátraarcot csinálni.

Hanem ennél a néhány hét alatt összetákolt zászlóaljnál jó, ha felének volt valaha síléc a lábán. Ahogy a mocskos hókupacok közül egy kis gyaloglással elérték a lassan lefelé olvadó hóval borított lankás mezőt, a léceket természetesen azonnal fel kellett csatolni. Ahogy a szelíd lejtő lassanként meredekebbre szigorodott az erdő alján, megsokasodtak a bajok. Össze–vissza borult alakok hemperegtek a nedvességtől kövéredő hóban. Az a fele rész, amely már valahol átesett ezeken a gyötrelmeken, jóformán csak azzal foglalkozott, hogy feltámogassa az össze–keveredett botok–lécek közül a fetrengőket.

Jó, hogy együtt volt itt csaknem az egész csíki társaság. Ezeken a kezdő gyakorlatokon feloldódtak a szervezeti kötelékek. A lassú hóekés ívelések között felemlegették a bordás domboldalt Csíkszentkirály mellett. Az akkor is „otthon” volt, ha a távolsága hazulról majd akkora volt, mint innen. Az a ragacsos húsos rizs is, amit Rotek a kövér vízhólyagjai miatt a hargitai kirándulás helyett kotyvasztott, isteni eledelnek tűnt az itteni örökös krumplifőzelék, tejpordara, műméz, művaj és műfasírthoz képest.

A kiképzőkeret egyáltalán nem méltányolta a bukdácsolást, szerencsétlenkedést. A századok egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a Seckauer Tauern városhoz szelídülő hegyoldalain. Lassan aztán mindenki megtanulta, hogy az esti vakszolásnál nemcsak azért kell a vízhólyagokkal takarékoskodni, mert hulla fáradtak. Azért is, mert a hadseregben jobb, ha nem csúszik olyan ragyogóan a síléc. A jó viasz ugyanis jobban szeret lefelé csúszni. Ezért azt is megteszi, hogy hegymenetben egy keserves lépés után kettőnyit visszacsúszik.

Itt most már mindenkinek jutott fegyver. Mauser karabély, aminek a szíjkengyele az oldalán van, s ezért a háton keresztbe vetve nagyon jól simul a durva posztóhoz. Ez az eszköz is nagyon jól össze tudott keveredni egy bukáskor az előrelóduló kenyérzsákkal. A zászlóalj ott, Leoben határában nagyjából megtanulta a sízés mesterségét, naponta felkapaszkodott a karéjban elnyújtózó hegygerincekre. Oda, ahol nyugtalan összevisszaságban hatalmas szikladarabok halmozódtak, mintha óriás öntötte volna ki rettenetes talicskájából. A léceket ott sem lehetett lekapcsolni. Így legalább két szikla közét áthidalva kiderült, hogy melyik nem sítalp, hanem csak tűzifa.

A pucérra tisztult görgetegről látta meg Rotek, hogy mi volt az a lobbanó rőt fény, amit érkezésükkor látott ama hatalmas sziklafal mellől. A leobeni vaskohó volt az. Ott lapult a másik völgyben, és most is bőszen eregette vörös szikrákkal tarkított fekete füstfelhőit.

Amióta Csigavérrel elindult Cottbusból, elmaradt mögötte minden háborús zaj. Itt, a hegyek között csend és béke honolt. Egyetlen egyszer zengett csak a magas égbolton szövetséges repülőegység dongó dallama. Úgy látszik, ez a leobeni vasgyár is olyan, mint Karlsbad, meg otthon Bázakerettye. Biztosan van benne valami amerikai, vagy angol érdekeltség. Azért nem bántják. Pedig az a gyár éjjel–nappal teljes erővel ontja a Szupertigrisekhez a kemény acélt! Magas kéményeiből gyakran tör fel fekete füst a tiszta, hegyi légbe. Éjszakákon pedig lilába vágó vörös fényeket nyelnek el a környező hegycsúcsok fenyőerdői.

Azokban most meg már megroskadott a nemrég még vastag, puha hótakaró. Ahol a zászlóalj nem taposta töredezetté, magát megadóan fogadta a völgyek mélyéről lassan előmerészkedő tavaszt. A nap is annyi meleget küldött már a fenyőtűk közé, hogy már vakító fehérségével sem tudott ellenállni. Minden nap vékonyabb lett, a lejtőkön egyre jobban maga alá húzta a lábát. Éjjelente pedig a felmelegedett kövek közé eresztette tiszta levét, hogy abban a formájában kelhessen hosszú–hosszú gyalogútra, bele a Murába, amely most már megkövéredve vágtatott a völgybéli kanyargós medrében egészen Murauráig, az elhagyott otthonig.

Zöldi Márton

Alig néhány kőrisfa léc törött el a hegygerinc meredező szikláin, amikor jött a parancs: sítalpakat bevakszolva kipeckelni, kötéseket leszorítani, összeszíjazni! Irány a raktár!

Elbúcsúztak hát a csúszkálástól, el az iskolától is, ahol olyan szép napokat töl–töttek. Gyalogszerrel masíroztak át a városon, sokszeges bakancsaik roppanását hangulatos, görbe utcák falai verték vissza.

A város túlsó végén átmentek egy modern betonhídon. Alatta a hazáig vezető folyó harsogott, perlekedett a medrében szanaszét heverő hatalmas sziklákkal. Akármennyi volt is belőlük, nem tudták útját állani, tajtékot verve omlott át a víz a kemény hátukon. Nem tehettek mást, mint azt a kis darabkát leadni a tajtékzó árnak, amit a telek kemény fagya már jól lefeszegetett róluk. Az a sziklaszilánk, pár száz év múlva, szépen megcsiszolva, legömbölyítve már ott is lesz Murauránál, a fűzzel, nyárfákkal és cigánykenderrel benőtt pagonyokon.

A menet a híd túlsó végénél lekanyarodott az útról. A nagy szabad térség másik végén – egyetlen gyönyörű ívvel – vasúti híd boltozta át a kanyarodó Murát. Roteknak ez a híd megint az otthont idézte: „az” a híd is éppen ilyen elegáns. Csakhogy ott már három acélív kell ugyanehhez a folyóhoz. Meg két gyönyörű gránit pillér!

A két híd között, az enyhén emelkedő mező szélén egyenes, taposott út feszült. A keleti, domb felőli oldalán hatalmas fabarakkok sora tespedt.

Most hát ez a telep lett az otthonuk. A zászlóalj mindegyik századának jutott egy hatalmas faház. Szakaszonként jól el lehetett helyezkedni a középütt futó folyosó kétoldali nagy helyiségeiben.

A további néhány épület egyelőre lakatlannak látszott. Ahol elvackoltak, a kémé–nyekből hamarosan dőlt a füst. A nagy termek óriási dobkályhái mellett bőségesen halmozódott a nagyokra vágott tűzifa, meg a féltéglányira brikettezett szén.

Mielőtt ide kerültek ezek a kincstári létesítmények, a leobeniek talán kecske–, meg marhalegelőnek használták. Művelésnek mindenesetre nyoma sem látszott rajta, az üdezöld pázsitból lépten–nyomon kivilágítottak a fehér kövek Muravíz által mosogatott sima hátai.

Az egy–egy raj számára kialakított boxokban a kemény fapadlón dübörögve dobálták a holmijukat az ágyak mellé, s katona–otthoniassággal próbálták pokrócaikkal szögletes alakba préselni a lattyadt szalmazsákokat.

Rotek lefutott a mezőn. Álmélkodva állt meg a meder tocsogós szélén, ahol néhány kis gólyahír próbálkozott már a haragoszöld, bőrösfényes levélkével, okkersárgát ígérő bimbócskával.

– Ez hát az a víz, amely ott kanyarog a falu határában is! Mennyivel könnyebben elérném itt, ha itt volnék otthon. Csakhogy itt aligha lehetne benne olyan nyugodtan úszkálni: Mindenfelé hatalmas, mohos, meg kopasz mélyszürke sziklák hátán dörömböl, sustorog, s ide–oda dobja kristálytiszta vágtató sodrát. Bár otthon is eléggé szilaj, mégis, alig lehet hinni, hogy ez ugyanaz a folyó!

A reggeli után sorakozóra szólítottak a rikoltó sípok. Lenk őrmester lépett a század elé:

– Emberek! Délután kettőre mindenki tisztálkodjon meg a lehető legala–posabban. Rongyos ruhákat megvarrni, gombokat pótolni, és a bakancsok olyan fényesek legyenek, mint a Salamon valamije! Fél háromkor sorakozó: bemegyünk a városba. A zászlóalj vendégeket fogad. Végeztem. Oszolj!

Óriási teremben sorakozott fel a három század. A leobenieknek valami sport–csarnoka lehetett az, mert az elhelyezkdés után is bőven maradt hely oldalt és hátul is.

Különös hangulat uralkodott el a rengeteg emberen. Szinte még zsongás sem kélt, s még talán arra is vigyáztak, nehogy a sziklamászó szegek a talp szélében összecsikorduljanak a kemény, kékes szürkén erezett kőpadlóval.

Elől félrehajtott függönyű színpad emelkedett. A lámpák fényében hosszú asztal vékony piros terítőjének sarkait lengette a csarnokon átlopakodó huzat.

Az asztal mellől csodás, német eleganciájú katonatisztek néztek szembe a zászlóalj kikupálódott gránátosaival. Csupa lendületes ívelt tányérsapka, keresztező lábszárcsont felett ezüstfényes halálfej, sas karmában horogkereszt, vastag, fonott váll–lapok, fekete mezős parolik. Azokban pedig ott az SS két villámjele.

S lám, a középső három tiszten a tábori szürkét élénkebb színek is díszítik. Azok a bal karjukon árpádsávos karszalagot viselnek.

Fegyelmezetten álltak a gránátosok a díszes színpad alatt, csak a nyakak nyújtogatása okozott mocorgást a sorokban. Rotek emlékeiből előbukkant egy félelmetes, füstös fekete terem a Csengery utca sarkán:

– Itt is alighanem valami olyasfajta készülődik! Csak itt nincsenek füstöt okádó fáklyák, meg vérszerződésre is aligha kerül sor. Meg ide mi nem magunk akaratából jöttünk be! Neeem?! Dehogyisnem!

Aztán hirtelen elült az a kis mocorgás is. A figyelem a fényben úszó katonai ele–gancia felé fordult.

Nyeszlett képű, sovány főhadnagy állt fel az asztal mellett. Szeme olyan vörös volt, mintha már hetek óta nem aludt volna. Zubbonya ujjából kinyúló csuklója reszketett, amint a vörös terítőre támaszkodott. A másikkal azonban, oldalvást, mereven kinyújtva, keményen köszöntötte a hallgatóságát:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

Aztán bejelentette, hogy a Nemzetvezető vezérkarából ez és ez az ezredes testvér tartózkodik az asztal mellett. Mindjárt előadást fog tartani a haza állapotáról, a jövőről és a hungarista eszméről.

Attól az ezredes testvértől aztán azt is meghallották, hogy Magyarország tulajdonképpen már csak Sopron környékén létezik. Az is csak azért, mert ott tartózkodik Szálasi Testvér! Azért van ott, hogy az utolsó percben még maga mellé állítva az igazi, vérgyökeres magyarokat, a nemzet legjobbjait, akik már nem is lehetnek másutt, mint a Német Birodalomban, utolsó, hatalmas támadást indítson a Szent Hazát leromboló bolsevisták ellen. A turáni fajta ivadékainak a nagy német Vezér fog segítséget nyújtani óriási páncélos hadsereggel. Az pedig már fel is sorakozott a Balaton és a Velencei tó között.

Ez a zászlóalj a Hunyadi és a Hungarista Hadosztály előretolt őrse most itt, Leobenben. A két hadosztály egyesítése után is önálló marad, és Zöldi Márton Hauptsturmführer tábori csendőr zászlóaljával együtt hadosztályközvetlenként fog szerepelni.

– Nohát, látod!? Ezért vannak itt a Zöldiék! Utánunk jöttek – lökte meg a könyökét Sarlós.

– Hát, ha már nem tudtunk velük hazamenni Pestre!...

Jó hosszú szósz következett még ezután a turáni eredetről, vérgyökerekről, ősi fajtáról, önfeláldozó hősiességről. Ezeket Rotek eleget hallotta már otthon a Pöcértől, s akkor is folyton felfordult tőlük a gyomra. Itt a bajtársai mindenesetre tanácstalanul és értetlenül nézegettek egymásra, meg a vörös asztalra. Mintha azt mondták volna: Miket dumál ez itt?

Az az egy dolog érthető volt, hogy Magyarország nincs már. Akire lelkükben felesküdtek, az sincs már, s aki van, az egy hamis és ostoba, szélhámos néptribun.

Azt azonban nem tudták, hogy a hitleri csapatösszevonás Fejér megyében való igaz!

Amióta ebben a táborban tartózkodnak, egyébként is láthatólag sok minden felfordult. Cserei százados a parancsnokságról kiszűrődő zajok után az egyik század parancsnoka lett. Hogy ezek közül az idegenes tisztek közül ki ült be a zászló–aljparancsnoki asztal mögé, azt nem lehetett tudni.

Megteltek az eddig üreseknek tudott barakkok is. Azok előtt soha sem volt sorakozó. Azt azonban észre lehetett venni, hogy Zöldi Márton százados délceg legényei járkálnak ki–be az ajtókon.

A nyilas tisztek megjelenése és hatalomátvétele, úgy látszik, az egész zászlóaljban rossz hangulatot szült.

Súlyosbította a közérzetet az a magukkal hozott hír is, hogy az elhagyott haza már ki is fogyott a vágyaikból. Ekkor már senki sem hitte komolyan, hogy megvédhetné, vagy segíthetne visszaszerezni belőle valami kevéskét.

Az egységeknél súgva–búgva bújtak össze fiatalemberek és frontviselt katonák, amikor úgy vélték, hogy nem figyeli őket senki. Óhatatlanul keletkeztek azonban olyan külső jelek is, amelyeket lehetetlen volt észre nem venni. A tésztaképű, rángatózó kezű főhadnagy parancsára egyszer csak nem akart felállni az a szakasz, amit lefuttatott egészen a Muráig. Onnan pedig „békaügetés seggel felfelé” kellett volna visszatérni a jól emelkedő mezőn. Minden összebeszélés nélkül fekve maradt mindenki. Egy heti laktanyafogság lett a jutalom érte, ami azonban ott és akkor a világon semmit sem jelentett.

Zúgolódtak az emberek az élelmezés hirtelen leromlása miatt is. Híg, fűszertelen, ragacsos krumpli–, babfőzelék, zabkása váltogatta egymást. A marhahús egyre inasabb, szárazabb és kisebb lett. Hurrát kiáltottak, amikor munkából visszatérve, Lajcsi zsebéből néhány félig rothadt krumpli került elő. Vékony szeletekre vagdalva az izzó kályha oldalán sikerült megsütniük. Kroáth Imre meg egyszer egy igazi tormát hozott a rothadásszagot árasztó krumpliverem környékéről.

Az volt talán a legrosszabb, hogy itt már testben egészen közel érezték magukat a Hazához. Álomtalan takarodók után a sötétben hangtalanul gondoltak arra, hogy innen csak egy jó menet a határ!

Egyszer aztán négyen megunták a sustorgást, és nem tértek vissza a szalma–zsákjukra.

Azokban a napokban készült Bruck an der Mur felett egy óriási tankfogó árok. Sok kilométeren vágott keresztül erdőn–mezőn, mocsaras réten, sziklás hegyol–dalakon. A hegyekben nem dolgozhattak a hatalmas markológépek, így a városok, falvak lakóinak ezreit vonultatták hajnalonként az utakon. Vállukon csákány és lapát. Kopácsolták a kemény követ az egyre szélesedő és mélyülő tankcsapda oldalaiban.

Akkor a zászlóaljnak is ez volt az éles gyakorlata. Hajnali háromkor indulás. Hideg reggeli, menet közben vételezve az egyetlen lovasszekérről. Már mindenki csak kóvályog, és nincs egészen az eszénél a fáradtságtól, hisz rendszeresen este tizenegy, mire hazaérnek, s a kimerültségtől még azt a kis nyomorék, száraz kenyeret sem tudják teljes ébrenlétben szétrágni.

Hideg a hajnal. Magasan a fejük felett még vastag az olvadni induló hótakaró. Arcukat a csuklyába fordítva baktatnak az úton, amíg elölről nagy motorok üvöltése szét nem vágja a félig alvást. A motordörej villámgyorsan közeledik. Idő sincs arra, hogy az út árkánál továbbra tudjanak ugrani. Fejük felett, szinte a jegenyefák tetejét súrolva, három Musztáng dörög el. Gépágyújukból ontják a füstöt húzó lövedékeket. Freccsen az aszfalt, az árokban az arcukat karjukba rejtőkre bazalt– és kavicseső zuhog. A menet végén felvágnak a magasba, mint a karvalyok, majd újra kezdik elölről. Addigra már sokan átfutnak a mezőn a Mura medréig, és eltűnnek a part szakadékos pereme mögött. A második attak golyózápora oldalvást söpri végig a folyó szélét, s a mezőn hasra vágódottakat.

A két villámgyors légiroham után a jól végzett munka csendje helyett halálhörgés, üvöltözés és zűrzavar marad a párás völgy felett.

Most már nem alszik senki. Vannak, akik testeket cipelve visszafordulnak, visszamegy az élelmiszeres szekér is. Kis idő után Leoben felől mentők szirénáinak vijjogása hallatszik, katonai vöröskeresztes autók jönnek szemből, Bruck felől is.

– Te, Lajcsi! Mi már láttuk ezeket a szellemes gazembereket! – állapította meg Rotek. – Emlékszel? Két hete, azon a gyakorlaton, amikor megnéztük azt a szép havasi gazdaságot!

– Én nem emlékszem arra! Aligha voltam én ott!

– Dehogynem! Tudod–e, amikor a hegy tetején villannyal hajtott tejszeparátorból kaptunk inni szeperát!

– Mondom, hogy nem voltam én ott! Akkor lehettem gyengélkedőn, meg a konyhán. Különben is, mi az a szepera?

– Az? Az a tejnek a maradéka, amiből a szeparátorral kiszedték már a tejszínt. Nem ittál még soha? Borjaknak, meg malacoknak is adják, de inni is igen finom. Savanykás. Jó üdítő.

– Te ittál? Tán borjú vagy?

– Ittam, persze! Meg hajtottam a szeparátort. Nálunk a faluban ugyanis nincs villany, ami hajtsa. Itt meg van! A hegy tetején!

– De milyen gép az?

– Az egy nagy centrifuga. Marha nehéz volt felpörgetni. De aztán már csak gyengén kellett tekerni. Persze! Hol is láthattál volna te olyat!? Mindegy, no! Akkor, ahogy a mély hóban felfelé gázoltunk a kocsiút mellett, hátulról a hegyek közül, talán a gyomrukból, jött elő három ilyen tömzsi gép. Olyan alacsonyan repültek a völgyben, hogy mi, akik a hasig hóban járást gyakoroltuk a meredek domboldalon, egészen tisztán láttuk felülről a plexi kabinban ülő pilótákat. Egész kényelmesen, repülőgép számára sétálva húztak a magas hegyoldalak tövében a Mura völgye felé. Olyan váratlanul bukkantak fel, hogy mindenki csak ösztönből igyekezett belebújni a mély hóba. Ez persze csak félig – derékig – sikerült, s mindenki dobogó szívvel leste, hogy mikor billen el azoknak a szép gépeknek a kurta szárnya. Olyan közel voltak, hogy úgy éreztük, kézigránáttal is meg tudnánk dobni őket. Az angolok azonban lehet, hogy éppen kávéztak a kényelmes üléseikben, és a legkevésbé figyelték az irtás oldalát. Vagy talán kivágott fák tuskóinak nézték a szerte heverő fekete foltokat. Szépen kisétáltak a völgyből, eltűntek a folyóra ügyelő magas hegyorom mögött. Te! Azok a vadászgépek is éppen ilyenek voltak! Biztosan nem először lesték onnan ennek az útnak a forgalmát. Tehették, mert nincs az a radar, ami a hegyek között, és ilyen alacsonyan, felfedezhette volna őket. Most meg éppen kapóra jött nekik egy kis gyors hadakozás az útra tömődött csákányos hadsereggel. A rosseb! Micsoda gyorsan tudnak ezek menni! Te hol hasaltál?

Sarlós azonban már újra álmos volt. Talán a felét sem hallotta Rotek mondatainak. Látszott a szemén, amint neki–nekitántorodott a barátja karjának, hogy csak az álom élete van benne.

A tavasz ragyogó fénye ömlött szét a Bruck alatt elterülő széles síkságon. A magasból, ahol szikrázva csattant a csákány hegye a sziklákon, nagyon messzire el lehetett látni. Ha fontos lett volna, nyugodtan meg lehetett volna számolni a lapságon húzódó úton közlekedő járműveket. De még kisebb alakokat is.

Valamelyik késő délelőtt – talán dél körül is lehetett már– sötét csoport tűnt fel a zöldelleni kezdő mezőt kettéosztó úton. Nagyon lassan közeledett az a folt, és csak jó óra múlva lehetett felismerni, hogy azok emberek. Vánszorogva közeledett az alaktalan tömeg. Egyszer csak meg is állt. Mellette, körülötte jól meg lehetett különböztetni az őröket, mert azoknak a foltjai egyenként távolabb álltak meg. Minden bizonnyal pihenőt engedélyeztek a vánszorgóknak, mert néhány közülük lement az útról, bele a mezőbe. Biztosan valami olyan füvet, sóskát próbált keresni, amit meg is lehet enni.

A pihenőnek azonban hamarosan vége lett. A nap fényében kegyetlenül tisztán látszott, hogyan próbálnak az úton valami sorba rendeződni. S az is, hogy az őrök hogyan segítenek nekik a fegyvereik tusával. Néhány folt azonban ott maradt a zöld mezőn. Egyesével. Ahol ketten voltak, ott is csak egyik látszott mozogni. A vonszolódó menet azonban már elindult, őrei egyáltalán nem voltak türelmesek. Néhány kurta pattanás hatolt fel a hegy tetején dolgozókig. Azok a foltok pedig – immár teljesen mozdulatlanul – ott maradtak a fűben.

A páncélárkot ásók körül nem tevékenykedett hajcsár. Senki nem kért számon semmiféle teljesítményt. Ez jó volt, mert Rotek e látvány után alig tudta megemelni a csákányát.

– Látod, Lajcsi, te is azt... ott?!

Felesleges kérdés! Persze, hogy látta ő is. És látták mindannyian, akik összetartoztak, s ezért figyeltek egymásra. Ők is megrendülve támaszkodtak a szerszámaik nyelére.

S azon a napon ez még nem is volt elég a borzalomból.

Három SS katona csörtetett felfelé a növekedő árok menti szekérúton. A középső keze hátra volt kötözve. A másikakkal teljesen egyforma uniformisáról mindenféle jelzés hiányzott. Látszott, hogy úgy tépték le a hajtókákról, a vállakról a lapokat. Hamuszürke arccal tartotta az erőltetett lépést a fegyveresekkel. Néhány másodperc alatt eltűntek az ismét megálló kezű bámulók elől.

Alig három perc telhetett el a kurta roppanásig. Visszafelé már csak a két fegyveres jött. Arcukon egyáltalán nem látszott, hogy az imént a bajtársukat ölték meg.

A zászlóalj négy katonájának eltűnését akkor fedezték fel, amikor már elültek az árok készítésének a fáradalmai. Akkor már lehetett sorakozókat rendezni a barakkok előtt, bár a valóságot alighanem többen is tudhatták addig is.

Azóta, hogy benépesedtek az üres épületek, egy furcsa kis fickó kezdett feltűnni mindenütt, ahol valami okból többen összejöttek. Nyolc–kilenc évesnek látszott a kisfiú, aki nagyon jól táplált kis testén remekbe szabott, agyusztált SS egyenruhát viselt. Ki volt rakva annál mindenféle felség– és rangjelzés, kis sapkája elegáns éllel vágott fel a homloka fölé. A zubbonya nyílásából nem hiányzott még egy remekbe miniatűrizált Vaskereszt sem.

Sokuknak tetszett ez a kisfiú, aki elég gyakran megjelent hol egyik, hol a másik barakkban, a pihenőidők alatt. Korához képest jól el lehetett vele beszélgetni, bár társalgása inkább kérdésekre szorítkozott. Cigarettát is hordott magánál, de azt nem osztogatta nyakló nélkül. Ha valakit érdemesnek talált arra, hogy megkínálja, akkor is csak egy szálat húzott ki a fehér kartondobozból, amelynek az oldalára ez volt nyomtatva: WARUM JUNO IST RUND?

Azokon kívül, akikkel sikerült bizalmas viszonyba kerülnie, többen voltak, akik gyanakodva figyelték ezt a furcsa kis figurát. Ők észrevették azt is, hogy sokszor csak megállt két beszélgető csoport mellett, s kicsit hallgatózott. Megesett, hogy jó ideig nem is vették észre.

Miklóska, akit a hajtókáján sorakozó három rozetta alapján mindenki csak Miki Obstufnak becézett, saját magáról alig mondott valamit. Egy gyereksors iránt érdeklődők annyit azért megtudhattak, hogy valahol Bácskában született. Apja elesett a fronton, amikor ő még „kisebb gyerek” volt. Anyut, nagypapát és nagymamát meg egy éjjel valakik elvitték valahova. Nem is jöttek soha vissza. Ő akkor nagyon fázott, és éhes volt, és kiment az utcára, és elindult anyut megkeresni. Akkor ott két csendőr bácsi megtalálta, és bevitte egy meleg szobába. Akkor aztán jött egy másik csendőr, aki tiszt volt, s azt mondta neki, hogy ezentúl az én fiam leszel! Azóta vele van, s a korábbi csendőr egyenruhája helyett ő is ezt az egyenruhát kapta. Mint az új apja.

Doki jött meg a kórházból. Bal karjáról már lekerült a gipsz, de géz könyöklőben még a nyakába kötve hordta. Másik vállán azonban ott lötyögött a görbetárú gépkarabély, meg mellette a kenyérzsákja. Nagy ovációval, hátbaveréssel fogadták. A takarodó előtti beszélgetésre a dobkályha körül összejött a neuölsi társaság, meg még mások is.

Dokinak egyszer csak fennakadt a szeme. Odanéztek, s ott látták támaszkodni Miki Obstufot is. Amikor látta, hogy észrevették, minden zavar nélkül előrelépett. Előhúzott egyet a Juno cigarettákból.

– Tessék. Gyújtson rá! – kínálta oda Dokinak.

– Köszönöm, nem dohányzom! – hárította el a figyelmességet. S a továbbiakban a beszélgetés darabosságán észre lehetett venni, hogy nagyon ügyel minden szavára, kifejezésére.

Takarodó idejére aztán eltűnt az elegáns kis tisztecske. Doki várt, amíg elültek a nyugvást parancsoló sípszó utáni szokásos motoszkálások, aztán fojtott, de hangos rekedtséggel hívta őket az ágyához.

– Tudjátok, ki ez a fickó? Remélem, tartottátok előtte a szátokat!

– Azt tudjuk csak, hogy apátlan–anyátlan árva. Valami SS tiszt fogadta örökbe, aki otthon csendőr volt.

– Az ám! Az igaz is, hogy csendőr volt! Csakhogy azt nem tudjátok, hogy ki az elfogadó apja! Nem más, mint maga a Zöldi Márton! A tábori csendőrök parancsnoka!

– Azannyaszentségit! – morrant fel a társaság. – Csak nem!?

– Csak igen! És Zöldi nem „csak úgy” örökbefogadta! Be is idomította saját külön bejáratú kémjének! Spiclinek! Ezt a kisgyereket mindenki mindenütt babusgatja, dédelgeti. Senki nem tartja előtte a száját. Minthogy pedig – észre is vehettétek – igen jófejű srác, Zöldi olyan dolgokat is megtudott általa, amiket soha senki más révén nem tudhatott volna meg.

Ez bejár még a kórházba is. A betegekkel, sebesültekkel, ápolókkal még németül is beszélget. Az orvosok közül nem egy tudja is, hogy mi célból. Nekem is egy orvos árulta el, ki is ez a kis Miklóska. De jó nevet is találtatok neki! – röhögött. – Miki Obstuf! Hahaha!

A brucki kirándulások után talán harmadik napon este, közvetlenül takarodó előtt, riadóra szóltak a sípok. A nagy ajtón kirohanni azonban nem lehetett, mert azon hatalmas termetű SS tábori csendőrök tolakodtak befelé, és állták el az utat. A szappanpofájú főhadnagy, meg még egy az új idegenek közül, jött velük. A folyosón sorakozva kellett meghallgatniuk a zászlóaljparancsnokság verdiktjét:

– Ez a század a legrenitensebb egység az alakulatban. Itt mindig elégedetlenkedés, morgás van, parancsmegtagadás is előfordult már. A tankcsapdához való kivonulások alatt ettől a századtól szökött meg négy katona. Tekintettel a múltkori fegyelmező gyakorlat megtagadására is, ezt a századot a parancsnokság azonnali hatállyal, a takarodótól kezdve, szigorú felügyelet alá helyezi. Előírja az állandó, folyamatos riadókészültséget. Az épületet a tábori csendőrség őrzi. Ha valaki ok és parancs nélkül akarja elhagyni, azonnali letartóztatási, ellenszegülés esetén pedig tűzparancs van érvényben.

Két csendőr a takarodó után is ott maradt a barakkban. Egyikük az ajtónál állt, a másik pedig döngő léptekkel fel–alá járkált a folyosón.

Hát ez bizony fogságnak látszott a javából! De miért? Azért, mert ennek a szadistának a füttyére nem akartak seggel felfelé békaügetni a dombon? S mi közük a négy szökötthöz, akiket sokan nem is ismertek? Csak annyit tudtak róluk, hogy mind a négyen frontjárta öregkatonák, és már nagyon elegük lehetett mindenből.

Alvás helyett minden eszükbe jutott. Nem egyszer beszélték meg együtt, hogy ebből az állapotból már soha nem lehet győzelem, hiszen az oroszok már Semmeringet ostromolják, s az már jócskán Magyarország után van!

A zilált, híg álmú éjszaka végén mindenkit ébren talált a hajnali riadó. Megint a tésztaképű főhadnagy jött oda, s a századot nekihajszolta a Mura csobogó árja felett átívelő vashídnak. Csakhogy nem csak úgy átfutni kellett rajta! Az alsó tartó acéltalpába kapaszkodva lógáztak a sziklás meder felett, teljes menetfelszereléssel. Csak húsz méter, de a túlsó pillér előtt az összekötő traverzeken a másik főtartóra is át kellett kapaszkodni, hogy azon azonnal vissza is kalimpáljanak.

Az éjszaka átfagyott vason meggémberedtek az ujjak. Visszafelé jövet valaki lezuhant. Kétségbeesve kapaszkodott bele egy szikla élébe, a zúgó ár ellen. A tiszt csak akkor engedte kihúzni, amikor már mindenki visszaért. Cseppet sem törődött azzal, hogy el–elesve, bicegve fut a többi után, vissza a barakkok felé.

A reggeliből kimaradt a két deka vaj, a napi adag kenyér a felére csökkent.

A következő két napot hasonló, szellemesen kitalált fegyelmezéssel töltötték. A főhadnagy mégiscsak elvégeztette azt a bizonyos békaügetést. A barakkok mögötti függőleges, omlós kőparton mászatta a századot felfelé. Újra és újra, egymásba kapaszkodva, lefelé is, rogyásig. Úgy látszott, nagyszerű ötletei kimeríthetetlenek.

Cserei százados úr pedig nem volt sehol. Meg Lenk András őrmester sem.

A harmadik napon elmaradt a hajnali riadó. A normális menetrend szerint keltek, tornáztak, mosakodtak, és reggeliztek. Visszajött a rendes ellátmány is. Ebben a dologban azért talán ott voltak valahol a parancsnokaik is. A sorakozóra hívó sípszókor mindenesetre ott állottak a barakk sarka mellett, elkülönülve az egységet változatlanul őrző Zöldi–legényektől.

Az alsó barakkok felől két katona között feltűnt egy SS tiszt. Gyors léptekkel közeledtek, s megálltak a felsorakozott század előtt.

Sarlós meglökte Rotek könyökét:

– Nézd azt a faszit ott! Az a Zöldi Márton!

Kemény, csontos arcból szúrós szemek néztek körül, melyek színét a szigorúan összehúzott szemhéjak miatt nem lehetett megállapítani. A vékony orr is illett a száraz archoz: a karvaly csőrére emlékeztetett. Egyenruhája kínosan elegáns, köpenye ránctalanra vasalt. Magas, keményszárú csizmája ragyogóan fényes volt.

– Emberek! Maguk tudják, hogy miért vannak vesztegzár alatt! Maguk közül négy személy önkényesen, fegyveresen elhagyta alakulatát, vagyis megszökött. Közlöm magukkal, hogy nem jutottak messze. Csendőreim megkísérelték elfogni őket, de azok fegyverüket használták. Ezért mind a négyüket a helyszínen felkoncoltuk. Most már a varjak osztozkodnak a szemükön. Sorsuk elfogásuk esetén sem lett volna más. A hadbíróság is ezzel válaszol a szökésre és hazaárulásra. Katonák! A szökés szándékáról már tudtunk. Azt is tudjuk, hogy különösen ebben a században, de másutt is a hadseregben, meg nem engedhető hangok hallatszanak. Ezért figyelmeztetem most mindannyiukat: ne ámítsa a fejüket a haza viszonylagos közelsége. Magyarország már nem létezik, nincs hová menniük! Minthogy azonban a hadsereg tagjai, kötelességük változatlanul az, hogy az ellenség előnyomulását ott akadályozzák meg, ahova a parancsnokaik állítják magukat! Ha pedig mégis eszébe jutna valamelyiküknek, hogy önkényesen elhagyja alakulatát, gondoljon erre a négy gazemberre! Ugyanúgy nem jutna messze! De ha számolnak a halállal, inkább válasszák a fronton a dicsőségeset. Minthogy ez a század látszik a legfertőzöttebbnek, most itt, azonnal, kijelölöm azokat a személyeket, akiktől a legelőször lehet számítani a szökésre. Akire rámutatok, álljon ki a század elé!

Elindult a bal szárny felé. Sarlós megint könyökölt:

– Hallod? Az a kurva Miki Obstuf tényleg jól dolgozott! Hogy a rosseb rágná ki a kis szaros valagát!

– Ja! Aztán meg csak rá kell nézni ezekre a fickókra! Amilyen hatalmasak, vadak és jól tápláltak, nem igen lehet kételkedni bennük!

Egy bajtársuk közben már kiállt a homokos útra. Zöldi pedig lassan tovább lépett, és szúrós szemével mindenkinek az arcában kutatott. Időnként kinyúlt a karja, és karcsú mutatóujjával rábökött egyre–egyre.

Roteknak a lábába szállott minden vére, amikor kissé tovább fúródott beléje az a tekintet. Azért most meglátta, hogy a kéknek, szürkének valami furcsa keveréke, amelyből hideg és kegyetlen erő sugárzik. Mégis, mire a háta is bizseregni kezdett volna, Zöldi Márton továbblépett.

Összesen hét embert állított ki. Mindannyian a fiatalságból kerültek ki. A félelemtől valóban sokkal sötétebbnek látszott a képük, mint amilyenek valóban voltak. Sápadtan és remegő inakkal álltak a század előtt.

– Tudják, emberek, hogy miért éppen ezeket állítottam ide ki? – állt meg oldalvást a sor előtt, csizmája talpán himbálózva. – Ezeknek az embereknek az ereiben zsidó, vagy szláv vér folyik! Közülük fognak kikerülni a következő szökevények! Ma még érvényes a vesztegzár. Holnaptól kezdve feloldja a parancsnokság, a kiadott terv szerint folytatják a kiképzést. Arra azonban emlékezzenek, amit az imént mondtam! Beléptetni! – szólt oda a mellette álló tiszthelyettesnek.

A körletben sokáig tartó mélységes mély hallgatás és fejlógatás után indult meg a sustorgás. Cserei és Lenk változatlanul hiányzott. Talán azért, hogy ne akadályozzák az emésztést? Vagy talán inkább nem szeretnének bólogatni ilyesféle ferde szavakra?

– A szentségit ennek az állatnak! – szólt az egyik kiállított. – Az egyik nagyanyám valóban zsidó volt!

– Nekem meg az anyám apja, meg az öregapja szerb. Hogyan lehet ez?

– Az én szüleim meg majdnem mindegyik felmenőm horvát – szólt Rotek. – Azt hittem, hogy engem is kiállít. Igaz, a maradék folyadék az sváb!

– Gyerekek! Hát ki mondhatja itt magáról, hogy eredeti, tiszta magyar?

– Én! – szólt valaki hátulról. – Az én nagyszüleim Koblenzből kerültek Bácskába.

– Ja?! Akkor te is legfeljebb csak sváb vagy! De azért nyald ki annak a taknyos Miki Obstufnak a fenekét!

– Nem azért mondtam, marhák!

A Zirbitzkogelen

Reggel, rendes időben ébresztőre szóltak a sípok. A fapallós folyosókon dübörögve rohant ki az egység reggeli tornára. Most már nem égette meztelen bőrüket sütögető fagy, a hajnal havakat roskasztó, rekettye– és mogyoróbarkákat ébresztő enyhe hűvösökkel küldött üdvözletet.

Itt a tavasz. A Mura örvénylő ostromában teljesen elmerültek a mohos sziklák, helyüket csak a megzavarodott áradat sima domborulatai jelezték. Most már nem tudtak pereskedni sem a felettük átbukó bőséges hólével.

Jó egy hét telt el Zöldi százados ijesztgetései óta. Ez idő alatt még senki sem szökött meg. A tisztek körében mégis valami nyugtalanság volt észlelhető. Idegesnek és tétovának tűnt minden kiadott parancsuk. Kivéve azokat, akik nyilaskeresztet viseltek az SS jelvény helyén. Valaki meg is jegyezte:

– A rosseb a lendéjüket! Ezeknek jut jelvényre! Nekünk meg nem csinálták meg a gyűrűs Hunyadihollót!

Ezen a napon reggeli után az egész zászlóaljat sorakoztatták a Murához simuló réten. Az összes tiszt – furcsa módon – külön alakzatban állott fel az első század mellett. Csak a raj– és szakaszparancsnok tisztesek maradtak a helyükön, és nyújtogatott nyakkal próbálták meglesni, hol áll a tiszti szakaszban a parancsnokuk.

A tésztaképű nyilas százados – akit közben Hegyi Varangynak csúfoltak el – olvasta fel a parancsnokság hadparancsát. Az új vezetés leváltotta Cserei László századost a zászlóalj–parancsnoki tisztéről, és az első század parancsnoklását bízta rá. Helyetteséül meghagyták Markos Andrást. Így a valahol már Zágrábban járó ludovikás határvadász nem is tudhatta, hogy immár csak egy századparancsnokot helyettesíthet.

Megtörtént tehát az utóbbi napok állapotának hivatalos megerősítése. A többi század élére is másik tisztet helyeztek. Maga Hegyi Varangy a zászlóalj különleges osztagának vezetője lett.

Ennek az ötödik századnak a pletykákban szétment már a híre. A harci egységet állítólag gépesíteni akarták, s nehezebb gyalogsági tüzérséggel is ellátni. Ennek megfelelően összeírták már a gépjárművezetői gyakorlattal rendelkezőket, s kiszedték az alakulatokból a tüzér mesterséghez értőket. Egyikhez sem kellett semmiféle papír, így elég sok stréber jelentkező akadt. Egyelőre azonban mindez nem sok gondot jelentett, mert csak szép mese maradt a páncélozott koporsó, s még aknavetőből sem akadt a zászlóaljnál egyetlen egy sem.

Nem baj! A gomb azért már megvan a ruhához! Meg tű és cérna is van: a nyúzott képű, reszkető kezű, szadista nyilas tiszt.

– A századparancsnok urak foglalják el a helyüket!

A parancsnoki szakasz feloszlott. Rotekék négy raja elé görbe lábával odaállott Cserei László, melléje pedig Lenk András. Mindketten tisztelgésre emelték a kezüket:

– Átveszem a század parancsnokságát! Helyettesem Markos András főhadnagy úr, távollétében pedig Lenk András zászlós úr, helyesebben Untersturmführer, nem igaz? Zászlós úr! Vezesse a századot a folyóhoz!

Lenk zászlós fintort vágott, de azért vezényelt:

– Első század vigyázz! Hátra arc! Menet! Irány a folyó! In–dulj!

– Figyeled, Laci, a fejlődést? – recsegett mellette Lajcsi. – Milyen jól megajándékozták egymást!

– Ühüm, azt látom! Csakhogy nagyon kevés csillag pottyant, s az is jól meg volt célozva. Látod, a Csereinek a csillagai még halványabbak is lettek.

– Ja! Igaz! De Lenknek meg hárommal több is lett!

– Azt pedig még Csereinek köszönheti. Ezek az árpádsávosok már nem tudták visszacsinálni az előléptetést.

– Jól is van így! Lenk tényleg remek gyerek. Megérdemelte.

– Meg. Már a Békás–szorosban. Markos már régen hadnagyot csinált volna belőle, ha szét nem cincálódnak. Jobban szeretik egymást, mint a testvérek.

– Azt tudom én is. De Markosból is százados lenne már... legalább.

– Azt mondják, Cserei meg Markos sokat marakodtak. De Lenk András dolgában egyetértettek. Most meg másban is fognak...

– ...ha ugyan visszakerülnek Birkással Horvátországból.

– Ja! Ha ugyan...

Leértek a folyó partjára. A százados a száraz szélen állt meg, ahol egy kissé már emelkedni kezdett a közelgő tavaszban reménykedő élő szőnyeg.

– Oszolj! Félkörben hozzám! Leülni!

Az egyik végére odaült Lenk is.

– Fiúk! Örülök, hogy veletek maradhattam. Nem volt könnyű, mert az új parancsnokság az én hibámul rótta fel annak a négy szerencsétlen szökevénynek az eltévelyedését. Csak azért, mert állítottam, hogy ez a legjobb század a zászló–aljban. Végül éppen ez lett az oka az együttmaradásunknak.

Zöldi századosnak igaza volt abban, hogy most már nincs értelme a szökésnek. Nincs már hazánk. De éppen ezért kell együtt maradnunk. Nem tudom, meddig tart még ez az állapot, s azt sem, hogy hogyan lesz tovább. Csak azt kérem tőletek, hogy másban már ne legyen igaza a csendőrnek. Marhaság, de azért közületek se bolondozzon senki! Fiúk! Túl kell élnünk valahogyan ezt a háborút. És hiszem, hogy most már lehet is!

Csendesen beszélt. Olyan csendesen, hogy ha a Mura vize úgy ugrálhatott volna át szikla játszópajtásain, mint eddig, a moraja biztosan elnyomta volna a hangját. A sokat próbált, tudós tanár szavai voltak ezek.

Cs. Torda László olyan tekintettel nézett barátjára, hogy szinte azt hitte volna az ember, hogy könnyes a szeme. De szó sem volt arról, csak a nézése volt nagyon–nagyon meleg.

– Már régen észrevettem, hogy te igen szereted azt a te Murádat!

– Tudod, hogy igen. Annyira, hogy azt tekintem a szülőföldemnek, ha folyton folyik is. S azért ott, Leobenben is, otthon éreztem magam. Az a víz Muraurával, azzal a kis horvát faluval kapcsolt össze.

– Meg Cserei Lászlót is szeretted!

– Igen. Szerettem őt is. Furcsa módon apámnak is, tanítómnak is, meg barátomnak is éreztem egyszerre. Meg védelmezőnek is, aki mindent elkövet, hogy az adott körülmények között a bajt lehetőleg elkerültesse velünk. De nem csak én voltam ezzel így. Azt hiszem, mindenki ezt érezte.

– Remek ember volt, valóban!

Majd észbe kapott, és így szólt rá Rotekra:

– Akkor mondd már tovább!

– Azért is örülök – folytatta a százados –, mert közöttetek van az a negyven–kilenc, akivel Neuölsnél átestünk a tűzkeresztségen. Meg a három ottmaradott emléke is. Álljatok fel értük egy percre!

Az az ötvenkettő jól vizsgázott – folytatta a komoly, magábanéző csend után. – Nem futott meg senki, mint előttünk a svéd, azok előtt meg az ukrán SS–ek. Pedig ott éppen úgy mi sem közvetlenül a hazánkért harcoltunk. Most meg egészen a házunk küszöbénél vagyunk, és sokan bíznak abban, hogy innen még hazajuthatnak. Bízom én is, és bízom bennetek is, fiaim! Még zászlóaljparancsnok koromban tervet készítettünk arra, hogy ebből a századból tizenöt ember – egy raj – Markos hadnagy úr parancsnoksága alatt felmegy az egyik magas hegycsúcsra. Két hétig vesz ott részt magashegyi kiképzésen.

Markos hadnagy urat azonban időközben Zágrábba vezényelték. Most pedig – amint látjátok – én lettem a közvetlen parancsnokotok. Így hát az a tizenöt ember velem fog felmászni a Zirbitzkogelre. Önként jelentkezőket kérek!

Szinte egyszerre ugrott fel az egész század. Cserei várhatta ezt, mert kipirult arccal ugyan, de nyugodt eréllyel parancsolt bennünket vissza a gyepre:

– Ha bevetésre indulnánk, akkor is így tolonganátok? Majd én szemelek belőletek! – nézett körül a félkörben ülőkön.

– Fónod Laci! Neked sohasem remeg a kezed. Mesterlövész leszel.

– Kisnyzny! Te olyan mozgékony vagy, mint a zerge. Nagyon jó leszel felderítőnek!

– Krakovics! Te meg olyan vagy, mint egy medve, amely mindig som után kajtat az erdőben. Majd téged küldünk előre nyomkeresőnek.

– Keresztúry Pista! Szükségünk van megfontolt, tapasztalt emberre is. Rajparancsnok leszel.

– Csuma Miklós! Te még medvébb vagy, de géppuskásra is szükségünk lesz, ha majd lesz géppuskánk.

– Birkás Lacit is elvinném. Lehet, hogy egy kukacoskodó fickó is jól jönne, aki mindent jól meg tud rágni. De hát ő nincs itthon.

– Rotek! Te, ha már egyszer nem tudtad tankra kilőni a Fausztodat, hát hazahoztad magaddal. Dícséretes dolog becsülni a fegyvert! Oda ugyan nem visszük magunkkal, de érezd továbbra is a magadénak.

Merőn nézett rám, mint akinek hirtelen jut eszébe valami:

– Mondd csak! Lőttél te már ki egyetlenegy Fausztot is?

– Én nem, százados úr! Még soha!

– Hát akkor? Hogy került hozzád?

– Hát nem a százados úr nyomta a kezembe abban a sivár sziléziai erdőben? Akkor nem kérdezte, hogy tudok–e lőni vele!

– Igaz! De azért tudtál volna?

– Azt meghiszem! Ott álltam Stransban a Husi mögött, amikor belebunkózott abba a betonbunkerba. Láttam, mit csinál. Azt is, hogyan préselte össze a szemhéját, amikor lenyomta a fogantyút. Ezt ott is mondtam.

– Lehet, hogy te is behunynád a szemed! No, de menjünk tovább!

– Sarlós! Te agyafúrt vagy. Hallom, hogy a te lelkeden szárad ennek a zász–lóaljnak a születése. Igaz?

– Hát, valami igazság van benne, százados úr kérem. De Kisnyznyvel, meg Krakoviccsal, meg Rotekkal együtt.

– Na, akkor most megint szépen összejöttök. Te is jössz velünk. Szedhetsz legalább sok–sok havasi gyopárt. Belerakhatod majd a szalmazsákodba!

– Nos, kérlek, ilyenformán lett ki a tizenöt. Mindenkire tudott valami nagyon jellemzőt mondani. Hirtelen felszabadult lett a hangulat, és teljesen elfelejtettük Zöldi Márton nyomasztó közelségét.

– Az itthon maradtak sem fognak unatkozni. Lenk András zászlós úr parancsnoksága alatt fogják járni ezeket a szép hegycsúcsokat, ahol az árnyékosabb völgyekben még mindig bőven található hó. Megeshet, hogy távollétünk alatt megérkezik a felszerelés. Akkor a zászlóalj minden tagja elfoglalhatja magát az új fegyverével, a páncélosokkal, meg miegymással. Ma már nem lesz más foglalkozás. A kiválasztottak készüljenek fel. Teljes menetfelszerelés, de sílécek nélkül. Az egyik botot kell csak hozni, hótányérostól! A hátizsákokat lovas kocsi viszi a kötélpályáig. Kísérője: mmm... Rotek... és ... Sarlós. Mi, többiek vonattal megyünk. Köszönöm, fiúk, végeztem! Andris, intézz el mindent, amit megbeszéltünk. Az új szolgálatvezetővel is.

Aranykeretes szemüvegéből most már a delelőre készülődő nap villant vissza.

Csakhogy sem másnap, sem a következő napon nem lett indulás.

Reggel rendes időben volt az ébresztő. A torna azonban elmaradt. Kimenőre öltözött zászlóalj sorakozott fel a lejtős réten, ami azonban csak annyit jelentett, hogy sem fegyver, sem kenyérzsák nem lógott az oldalunkon.

– Az éjszaka folyamán a magyar hadsereg egy menekülő menetoszlopa érkezett a városba – tartott eligazítást egy ismeretlen tiszt.

Messziről nem lehetett megállapítani, hogy az ezüstből fonott vállapján hány kocka lapul.

– A zászlóalj feladata lefegyverezni a visszavonuló alakulatokat. Minden járműről minden fegyvert le kell szedni. Kivétel a katonai ranggal bíró egyének személyi fegyvere: tehát héthatvanötös méretig minden pisztoly. A kilencesek nem minősülnek önvédelmi fegyvernek. Minden mást: géppuskát, géppisztolyt, kézi– és puskagránátot, páncéltörő fegyvereket, minden fajtájú lőszert, gyutacsot és robbanószert el kell kobozni. A századparancsnokok jelöljenek ki olyan személyeket, akik elvégzik a személypoggyászok átkutatását is. Figyelem! Csak azokat a csomagokat nézzék át, amelyben feltehetőleg az előbb felsorolt harci eszközök lehetnek. Az oszloppal magasrangú katonatisztek és családtagjaik is utaznak. Figyelmeztetek mindenkit, hogy határozottan, de tisztességesen lépjenek fel. Semmi durvaság! Lopásért, rablásért és erőszakoskodásért hadbíróság jár!

Leoben főutcája valóban tömve volt járművekkel. Oldalkocsis Zündapp motorkerékpártól autóbuszokig mindenfajta személy– és teherszállító jármű zsúfolódott. A csípős hajnalban nők, gyerekek és katonatisztek nyújtogatták a járdán zsibbadt tagjaikat.

Krakoviccsal kerültem párba. Előttünk mindenütt ott jártak már a Zöldi zászlóalj tisztjei és tiszthelyettesei, mellükön a láncon lógó jellegzetes, bumeráng alakú tábori csendőr jelvénnyel. Járműről járműre járva, valóban keményen, de kulturált magatartással szólították fel az utazókat: adjanak le minden fegyvert, és tűrjék a nagyobb csomagok átvizsgálását.

Két óra leforgása alatt óriási mennyiségű fegyver és lőszer került le a járdára. Kupacokban hevert ott karabély, magyar, német, orosz géppisztoly, meg másfajta is. Ölben hurcoltuk le a Vécsey meg magyar nyeles kézigránátokat. Ide–oda gurultak az aszfalton, ahogy sietve raktuk le őket az ölünkből.

Egy autóbusz hátsó ülése, meg az azon ülő tiszt házaspár alól furcsa géppuskákat húztunk elő. Nem volt rajtuk semmilyen válltámasz. Egyiken kosszarvformán kétfelé kunkorodó, a másikon felül hatalmas korongtár terpeszkedett.

Ahogy ott nézegettük a furcsa szerzeteket Krakoviccsal, ránk mordult a nagyon magas, szikár, teljesen fehér hajú ezredes:

– Nem ismerik őket, ugye? Nem bizony! Mert ezek repülőgéppuskák. Gemm, meg Gebauer a nevük. Úgysem tudják ezeket használni! Hagyják őket békén!

Nagyon határozottnak és szigorúnak látszott az öreg ezredes. Hasonlóan fehérhajú felesége is lekezelő fensőbbséggel nézett ránk. Krakovicsot megszállta az ördög.

– Jelentem, ezredes úr nem parancsol nekünk! Ezeket a fegyvereket is le kell szednünk! És kérjük a hozzájuk való lőszereket is!

– Nincs hozzájuk lőszer! A géppuskákat pedig itt hagyják! Értették?

– Akkor mi van azokban a ládákban? – mutatott az ülések alatt lapuló néhány lapos rakaszra.

– Semmi köze hozzá, fiam! – kezdett vörösödni az arc a hófehér haj alatt.

– Ezredes úr! Parancsunk van, hogy még a nagyobb személyi csomagokat is vizsgáljuk át! Különben mit...! Rotek! Szólj valamelyik csendőrnek!

A vékony asszony erre megrántotta férje köpenyének ujját:

– Hagyd a fenébe őket, Attila! – mondta lenézően, és lehúzta maga mellé az ülésre. – Faragatlan bunkók ezek, nem látod? Hagyd azokat a géppuskákat! Mi már aligha használhatjuk őket. Ezek meg még meg akarják nyerni velük a háborút!

Hirtelen belenéztem az arcába. S akkor láttam, hogy milyen előkelően szép még most is ez az idős nő. Otthon biztosan méltóságos asszonynak szólíttatta magát.

Az ezredes morc arccal leült. Én meg kivonszoltam az utcára a két furcsa jószágot. Odalöktem egy fegyverhalom tetejére, s elnéztem őket:

– Tényleg! Hogyan is lehet ezekkel lőni? Markolatuk ugyan van a billentyű mögött, de a tusa helyén csak egy fényes, kurta acélgomb. Akkor nem hittem volna, hogy a hátralévő időben magam is cipelem hozzájuk a töméntelen lőszert.

Amikor újra felléptem a busz lépcsőjén a lőszeres rakaszokért, Krakovics az ezredes hatalmas utazóládája fölül egyenesedett fel. Kezében hosszúkás fehér papírdobozt tartott, melyet lépteim neszére igyekezett gyorsan a viharkabát zsebébe dugni. Sikerült is neki, de azt azért látta, hogy észrevettem a gyors mozdulatot.

Sietve lehordtuk a ládákat. Az ősz házaspár szótlanul nézte a munkát. Az utolsó rakaszt húztam elő az egyik ülés alól, amikor édesanyám cérnája, amivel sokszor próbáltam már összehúzogatni a durva daróc örökké szétkívánkozó darabjait, végleg megunta az örökös feszegetést. Nagy reccsenéssel vált el a nadrág két fele egymástól az ülepemen. Szétszakadt a slicc varrásától egészen a hátsó derékpántig. Az alsónemű pedig, ha nem is tisztán, mindenesetre fehéresen villant ki a végzetesen megszakadt folytonosságból. Rettenetes zavaromban azt sem tudtam, hogy elől, vagy hátul húzigáljam–e le a viharkabát most nagyon rövidnek bizonyuló alját. A rakaszt azonban mindenképpen ki kellett onnan vinni. Minthogy a kifosztottak harsányan kacagtak, gyorsan leugrottam a buszról.

A legelső gondolatom az volt, hogy anya cérnájából már nincs egy centi sem. A második meg az, hogy Krakovics zsebe már nem dudorodik, azt a valamit átmentette már a kenyérzsákja rejtekébe. Cérnát majd csak szerzek valahogyan, de ez az ürge meg nem ússza szárazon ezt a dolgot!

– Mit szereztél? – kérdeztem jó hangosan, hogy hallja meg a karcsú méltóságos asszony is.

– Ssst! – intett kényszeredetten. – Azt mondtam neki, hogy átkutatom a kofferját is. Akkor odadugott egy doboz Szimfóniát. Adok belőle tizet. De tartod a szádat!

– Tartom. De huszonötért! Te úgysem dohányzol! Csak üzletelni fogsz vele!

– Éppen azért! Tizenöt!

– Legyen húsz. Meg a csend!

– A fene essen a pofádba! Legyen, na! De majd otthon!

– Persze! Amikor majd a nadrágomat varrom.

A kiválogatott hegymászó raj másnap délután utazott el vonattal Schmelzbe. Cserei százados úr nekünk is megadta ezt az úticélt. Onnan pedig drótkötélpálya visz fel a Zirbitzkogel alá, a felhők fölé. Csakhogy a mi szerelvényünk egyetlen, szürkére festett tábori szekér volt, amelyen éppen elfért tizenöt hátizsák, meg valami különlegesnek látszó élelem. Az erőforrás egyetlen pej ló, melynek a termete valahol a muli, meg az igazi ló között lehetett.

A barakk folyosójának szélfogójában várakoztak a hátizsákok, mi ketten pedig az ajtó előtt, a homokos úton, amikor a hajnal szürkeségéből előtűnt a fogat. Egészen közel kellett érkeznie ahhoz, hogy felismerhető legyen a bakon ülő, délceg, sísapkás férfiú:

– Né, te! Csigavér! Csak nem ette meg a fene, hogy te vagy az!?

– Szevasztok! – ugrott le a rég látott útitárs a széles ülésről, ostorát komótosan beletűzte a kocsi oldalára szegezett bőrtokba. – Nem a fene evett engem!

– Hanem?

– Kerestek valakit, aki ért a lóhoz. Én értek. Felszerszámoztam ezt a kis kancát, aztán most itt vagyok vele!

– Remek! Ezt nem is álmodtam volna! Akkor most pakoljunk, és menjünk! De elbír minket ez az egy kis kanca?

– Sima úton biztosan. Jó ló. Aztán, ha esetleg nehéz lesz neki, akkor megtoljuk a szekeret. Induljunk! Azt mondták, kilencven kilométert kell neki gyalogolnia. Legalább másfél nap!

Hanem, amikor valóban indulni kellett, mintha zavar látszott volna Csigavér arcán. Tétován fogdosta a tokban az ostornyelet, elő is húzta volna, meg nem is. Egyre mondta a helyes kis lónak, hogy „gyia, indulj már!”. Az csak hátrafelé forgatta a füleit a hangra, de a csülkeit csak nem akarta megemelni.

– No, mi van, Csigavér? Csak nem csökönyös a lovad?

– Ááá, nem! Hanem aligha ért magyarul. Én meg németül nem tudok. Hiába, meg kell csapnom! Azt megérti.

Kihúzta az ostort, és a sudár hegyével megcsippentette a ló gömbölyű, fényes farát. A kanca lesúnyta mindkét fülét, és a hátán finoman végigremegett az irhája az ostorcsapás nyomán. A két rúd között először kissé megugrott, aztán megállapodott ütemben vonta ki a szürke szekeret a kemény útra.

Mindhárman kényelmesen elfértek a pokróccal letakart ülésen.

– Édesapám sohasem ütötte meg a lovainkat – szólt csendesen Tarkun Csigavér, amint átértek a város nagykockás bazaltburkolatú utcáin, s a gumikerekes kis kocsi már kint gördült a hengerelt, fehéres gránitzúzalékos országúton. – Legfeljebb megsimogatta a sudárral a farukat. Abból is értettek. Meg a szóból is. Ezt meg meg kell csapni, hogy menjen. Sajnálom, mert tudom, hogy nem érti, mit mondok neki.

Mélységesen megértettem ezt a szűkszavú, lassú gyereket, aki csak a lóról tudott olyan sok szóval beszélni. Hiszen, amint nemrég a vonaton beismerte, most is otthon jár az apja, meg a két lovuk mellett. Tavasz van, és szántanak. Ha megvannak...

Egyszerre eszembe jutott a Hitter Csani bácsi, aki lányának a tulajdon legjobb lova harapta le a fülét. Ők talán nem szerették és becsülték ennyire egymást?

– Mondd, Csigavér! Hogyan mondjátok meg ti a lovaitoknak, hogy induljanak?

– Hát úgy, hogy „gyia”, meg megrántjuk a zablát.

– Hát amikor meg kell állítani?

– Akkor meg azt, hogy „hóha”. Meg a zablát lassan meghúzzuk.

– Nohát, akkor figyelj! Nálunk másfélén járja. Ha azt akarják, hogy menjen a ló, akkor azt mondják, hogy „cühőjc”. Ami alighanem abból a német szóból származik, hogy zu Holz, azaz fához. Talán a kocsirudat, talán a hámfát kell érteni alatta, nem tudom. De a ló érti. Amikor meg meg kell állni, akkor azt mondják neki, hogy „holt”, azaz halt, vagyis németül: állj! Próbáld meg!

Látszott, hogy hegyezi a fülét, csakhogy ne kelljen megcsapnia a kis lovat. Kisvártatva azért óvatosan megjegyezte:

– Azt én is hallottam már, hogy cühőjc! De azt olyankor, amikor befogás volt, s a lónak a rúd mellé kellett állnia.

Ebben a dologban magam sem voltam egészen biztos, s ezért nem is mertem nagyon erőltetni, majd mindjárt eldől!

– Hogy mondtad, hogy „állj”?

– Halt! – kiáltottam. Erre a pej, anélkül, hogy gyeplőt érzett volna, szépen megállt, s az enyhe emelkedőn visszagurulni készülő kocsit feszesen tartotta a hámban.

Csigavér szája olyan széles ragyogóra húzódott, mint amilyet jó pár hetes együttlétünk alatt sohasem tapasztaltam:

– És akkor hogyan kell megindítani?

– Mondd neki, hogy cuholc.

– Cuholc! – és könnyedén megrántotta a vékony bőrszíjat.

A lovacska a szóra engedelmesen nekifeszült a két karcsú rúd között a széles, párnázott bőrhevedernek. Ütemes pataszóval vonta a szürke oldalú kis társzekeret.

– Nohát, Rotek! Azért te is érthetsz a lovakhoz, nekem ne mondd!

– Hm, öregem, tévedsz! Én még felszerszámozni sem tudnám! Bár sokszor láttam, hogy csinálják. Csakhogy én félek a lovaktól.

– Hogyhogy félsz!? `Sz a ló éppen olyan jó barátja az embernek, mint a kutya!

– Nekem ugyan mondhatod! Láttam én, hogyan harapta le a Csani bácsi lányának a fülét a lova! Pedig ő sem igen verte őket. Hanem az gonosz ló lehetett. A kutya sohasem harapja meg a gazdáját, még ha megveszik sem! Egy másik meg, a Kocsis Gyuri bácsi igazán jámbor lova meg úgy fenékbe rúgott, hogy felrepültem a tégla tetejére, amivel meg volt rakva a szekér.

– Az meg hogy volt?

– Leoldódott az istráng. Én meg vissza akartam akasztani a hámfára. Aztán akkor a csűdjével meg úgy seggberúgott...!

– Ja! Előbb szólni kellett volna neki...!

Ebben maradtunk. Ezt a kis német lovat azonban többé nem kellett meg–csippenteni az ostorral. Csigavér pedig megtanult két német szót.

A nap vidám, nyílt fénnyel árasztotta el a kitáruló síkságot: gyönyörű tavaszi napba baktatott bele a helyes kis pejkó. A hátunk mögül zuhogó sugarak leimád–ták rólunk a viharkabátot. Kigomboltuk és könyékig felgyűrtük az olasz zubbony ujjait is.

Néhol kicsit meglassúdott a patkók kopogása. Ott, ahol erősebb emelkedő következett, megállt, és hátratekintett. Okosan nézett, s ebből meg lehetett állapítani, hogy most bizony valamelyikünk leszállását javasolja.

Egyébként is hiába surrogtak puhán a gumikerekek a jó úton. Hiába volt két pokróccal is leterítve az ülés, hamarosan megmacskásodtak a lábak, az ülőgumókon meg mintha tyúkszemek nőttek volna. Jól is esett gyalogolni egy kicsit a poroszkáló szekér mellett.

– Jól megy a lovad, Csigavér!

– Mehet is! Reggel tiszta zabot kapott. Loptam neki a kevert abrak mellé!

– Loptaad?!

– Na, nem is olyan nagyon. A géhás nem is volt ott, amikor egy culával többet dobtam fel. Este megkapja a másik felét.

A napsugár melegére, a kocsi puha hintázására, a paták egyhangú kopogására alighanem elszundikáltam. Azt még éreztem, hogy mintha tágasabbá vált volna mellettem a pokróc. Még álmodtam is. Pattogós füttyszót álmodtam. Mintha a ló annak az ütemére emelgette volna a csűdjeit.

– Akkor ezek szerint francia óra következik! – ijedtem meg álmomban. – Nálam meg nincsenek itt a francia könyveim! Hogyan a fenébe is felejthettem el, hogy ma francia is van!? Aztán meg ki az ördög fütyörész itt, egyedül az osztályban, egy ló patkócsattogására?!

Megpróbáltam körülnézni a visszaálmodott osztályban. Erre felhígult a könnyű bódulat, csak a füttyszó, meg a patkók kopogása hangzott tovább.

Kóvályogva nyílt ki a szemem. Most már valóban körülnéztem. Sarlós a kocsi alacsony oldalát fogva gyalogolt mellette, és a lovacska ütemére fütyült. Az meg mintha maga is a füttyszóra lépett volna.

Én is leugrottam, amit a kis pej fülének billentésével nyugtázott.

– Mit fütyöltél, Lajcsi?

– Hát, valami francia dalt. Valahogy eszembe jutott.

– Nem is tudtam, hogy te tudsz franciául!

– Én sem. Meg nem is tudok!

– Akkor hol tanultad ezt a dalt? Nálatok a keriben nem volt francia nyelv!

– De én azért jártam az Atlaszkához, amíg lehetett! Remek kislány volt, mond–hatom! Szerelmesek voltunk bele mindannyian!

– Nekem mondod? Mi meg még jobban! Mi még a szöveget is megtanultuk, mialatt egészen megvesztünk az Ilonkáért! Isten bizony rajongásra méltó nő volt! Nem lehetett nem szerelmesnek lenni bele!

– Akkor te tudod énekelni is ezt a dalt?

– Talán emlékezem még rá. Próbáljuk meg együtt, jó?!

És akkor énekeltünk:

Si je meurs, je veux qu'on m'enterre

dans une cave, ou 'l y a du bon vin.

Si je meurs, je veux qu'on m'enterre

dans une cave, ou'l y a du bon vin!

Dans une cave, oui–oui–oui, dans une cave, non–non–non,

dans une cave, ou 'l y a du bon vin!

Dans une cave, oui–oui–oui, dans une cave, non–non–non,

dans une cave, ou 'l y a du bon vin!

Les deux pieds contre la muraille,

et la téte sous le robinet.

Les deux pieds contre la muraille,

et la téte sous le robinet.

Et la téte, oui–oui–oui, et la téte, non–non–non,

et la téte sous le robinet,

et la téte, oui–oui–oui, et la téte, non–non–non,

et la téte sous le robinet!

Sur ma tombe je veux qu'on inscrire:

„Ici git le roi des boivrots.”

Sur ma tombe je veux qu'on inscrire:

„Ici git le roi des boivrots.”

Ici git, oui–oui–oui, ici git, non–non–non,

ici git le roi des boivrots,

ici git, oui–oui–oui, ici git, non–non–non,

ici git le roi des boivrots!

Lassan Lajcsinak is beugrott minden, és a refréneket egymást lökdösve, nevetve daloltuk: iszizsi–tujujuj, iszizsi nonnonnon...

Mintha a napban fürdőző, hegyek koszorúzta síkságon valahol ott lett volna az alig–múlt–bakfis tanárnő, aki bájosan molett alakjával franciát tanítani bemerészkedett az ördögadta kamaszok, meg a fekete reverendás papok közé. Atlasz Ilonka. Olyan volt ott, azokban a cédrus– meg tintaszagú tantermekben, mint itt, ebben a völgyben a meleg fény...

Sarlósnak is ilyesmi emlékek melengethették a szívét, mert elszótlanodva baktattunk a kocsi mellett. Aztán tétován megszólalt:

– Te! Tavaly tavasszal már nem tartott órákat. Nem tudod, mi lett vele?

– Tudom! Ha az Atlaszka csinos nő volt, akkor a Reiss Gyurka atya meg szép férfi. Tudod, a német tanárunk.

– Tudom. Tényleg szép ember volt...! Meg fiatal...!

– Nahát! Nagyon szerelmesek lettek egymásba. Olyan szerelmesek, hogy Reiss sokszor nem is érzékelte, mi történik körülötte az óráján. Mindenki látta, hogy olyankor valami révületben él, és erőszakkal rázza ki magát magából közénk. Hogy a rendházban mik történtek a papok között, azt persze nem lehetett tudni. De Reiss egyre zavartabb, sápadtabb lett. Azt is megtudtuk, hogy ki is akart vetkőzni Ilonkáért. Bizonyára sok–sok lebeszélés, kérlelés ellenére is. Sajnáltuk nagyon, és igen–igen vele voltunk. De hát az ilyesmin mi nem tudtunk segíteni. Azt hiszem, mi sokkal előbb kiugrottunk volna azért a lányért!

– Hát...!

– A csomót Atlasz vágta szét. Biztosan nagyon vérző szívvel, mert ő is nagyon viszontszerette Reisst. Még kora tavasszal elhagyta a várost. Feladta az állásait, a diákjait... Hiszen tudod, hogy velünk is milyen szeretetre méltó és vidám volt mindig. Elment. Isten tudja, hová. De, látod, mélyen bevésve bennünk hagyta ezt a pocsék nyelvet.

– Azt mondtad: pocsék? Akkor miért tudod ilyen jól?

– Azt mondtam hát! Ennél még a cigány is szebb nyelv! Csakhogy Atlaszka hangszálaiból nagyon szépen jött elő! Tudtuk mi még a tömérdek és undorító rendhagyó igéket is mind!

– Emlékszel még valamire?

– Persze. Kedvenc dala a Normandia volt. Csaknem minden óráján énekeltük. Nagyon tetszett neki, hogy terceltünk is hozzá. Valóban szép volt! Igen jól lehetett több szólamban énekelni azt a dalt.

–Elénekelnéd?

–Jó! Megpróbálom..., ha még megy.

Quand tous renait á l'espérance,

et que l'hiver fuit loin de nous.

Sous le beau ciel de notre France,

quand la soleil revient plus doux.

Quand la nature est reverdie,

quand l'hirondelle est de retour:

J'aime á revoir ma Normandie,

c' est le pays, qui m'a donner le jour.

– Szép?

– Ühüm! Nagyon szép volt!

Balkéz felől szép kis patak viháncolt az úthoz, és mindjárt merészen át is bújt alatta. Látszott rajta, hogy két hóolvadás között szépen elpletykálhatott a mederben szanaszét heverő kövekkel. Most éppen perlekedett velük, hiszen a legszebb tavasz van, annak is alighanem az egyik legszebb napja. A sustorgó, fodrosodó víz azonban olyan tiszta, mint a kristály. A delelőre forduló nap is biztosan megkérte már, hogy a visszavert sugarait úgy táncoltassa, hogy ennek a betonkerítéses hídnak eltűnjenek a ronda fekete sávjai.

– Szomjas a ló. Meg pihenni is kell egy kicsit – szólt Csigavér, és már húzta is a gyeplő egyik szárát az út alá kanyarodó patak öble felé.

Vékony kis ferde lejáró indult el néhány fenyőből álló facsoport felé. Kevés fenyőfának nincs nagy árnyéka, még ha olyan közelre hajlanak is a lombok a földhöz, hogy szinte úgy kell alájuk bújni. Itt azonban, ezen a fennsíkon, ebben a gyenge tavaszban nem is igen áhítozott senki tömöttebb árnyékra.

Csigavér nem fogta ki a lovat, csak a zablát vette ki barnásszürke puha ajkú szájából. Aztán a fejére akasztotta az abrakos tarisznyát.

– Azt mondtad, szomjas! Akkor mért nem itatod meg előbb? – kiabált Lajcsi, aki a patak szélén már a tenyeréből szürcsölte a vizet. – Igen tiszta! És jó hideg!

– Éppen azért! Ki van izzadva! – simította végig markába gyűrt sapkájával a ló hátát. – Majd megmondja ő, mikor fog inni!

A ló meg–megdobta a tarisznyát a szája előtt, és szorgalmasan rágott. Mi is kikotortuk a kenyérzsákból, amit nekünk szánt a Géhá. Mi is rágogattunk, bár kevésbé vidám pofával, mint ez a kis pejló.

– Mit énekeltetek az előbb? – érdeklődött a gazda, miközben egy kis falat kenyérre gondosan pici zsírt kent.

– Azt, hogy ha meghalunk, borospincébe temessenek. A fejünk a csap alatt legyen! Akkor már mindegy, mit írnak a fejfára.

– Ez a nóta magyarul is megvan! De nekem nem mindegy, mert én nem vagyok boros. Hát a másik?

– Abban meg egy valahová messze tévedett francia sóvárog a hazája után. Neki Normandia a legszebb a világon.

– Nekem meg a Mezőföld! Én is nagyon szeretnék már otthon lenni! – kókadt le kicsit a feje. – Láttátok azokat az öregeket, akikkel az előbb találkoztunk, amikor azt énekeltétek, hogy iszi–zsi–tujjujúj?

– Láttuk hát! Miért?

– Mert megálltak, és nagyon bámultak utánunk, meg ránk mutogattak. Közben igen beszéltek valamit.

– Biztosan azért, mert nem értették, hogyan kerül olyan magyar gyerekekre olasz ruha, akik franciául énekelnek! – röhögtünk össze. – Különben, Csigavér, ne búsulj! Mi is nagyon szeretnénk hazamenni! Talán azért megyünk most a Zirbitzkogelre!

Arra gondoltam, hogy ez a gyerek már nem is az a Csigavér, akivel a sziléziai sötét erdőben együtt gyalogoltam. Ez már újra az a Tarkun, akinek a szépapja talán egy tökkopasz kun vitéz volt.

Az alkony egy kis falu előtt jött elénk hirtelen. Grosslobmingnak hívták azt a pár házat, ahol Csigavér újra jól tudta, hogy mit kell csinálni:

– Kellene keresni egy házat, ahol legalább pajta van.

Pajta pedig ott mindegyik háznál volt. Bementem egy rangosabbnak látszó kapuján. Menyecskék fogadtak a kihegyezett léces kiskapu mögött. Igaz, egyik már aligmenyecske. Talán a nénje, vagy sógornője ennek a másik, még egészen ropogósnak. Igen szívesen fogadtak minket. Talán azért is, mert jól megértettük egymást a magyar és az osztrák németben.

A kis menyecskét a lovacska csalta Csigavér mellé. Leszerszámozták, bekötötték az istállóba, és nagy vasvillára való friss szénával fordultak be utána az ajtón. Addig a másik sógornő gyorsan elmondta, hogy a férjek a testvérek. Ő megkapta már az értesítést a férje haláláról. Martha még nem, de bajtársai látták a holttestét. Most egészen egyedül vannak, és eddig két orosz fogoly dolgozott náluk. Egy hete vitték el őket.

Szomorú és megtört volt. Mi is azok lettünk Lajcsival. Nem tudtuk, mit mondjunk most. Szerencsére hamarosan előkerült Martha és Csigavér. Ez az udvari csapnál való mosakodásra késztetett bennünket. A két asszony addig megterített a tágas előszobában, ahol falépcső árulkodott arról, hogy a manzárd is lakott terület. Lestem Csigavér arcát: emlékszik–e a cottbusi kis házra, ami ehhez hasonló, csak jóval szerényebb volt. Biztosan emlékezett, de nem mutatta.

Hanem amikor végignézett az asztalon, láthatta, hogy csak a terítő, meg a teríték volt szinte ünnepiesen választékos. Az étek nem. Valami sajátos otthonossággal, szótlanul kifordult az ajtón. Pár perc múlva visszatért. Kezében egy papírba burkolt csomagot tartott. Kibontotta a zörgő papírt, és letette a fehér terítő közepére.

Egy egész oldal szalonna, meg egy jó hosszú szál illatosra füstölt kolbász volt benne!

– Csigavér! Hát.. hát ez!?

– Hát... ezt... tényleg úgy loptam. Mert ott volt a géhás...! Amíg az összeszedte, amit hoznunk kellett, én megcsaptam ezt a háta mögött. Ne is törődjetek vele! A mi rakományunkból nem hiányzik, ő is lop majd magának másikat!

Ezt a gyereket meg kellene ölelni! A két asszony is elmeredve bámult az illatozó csomagra, de Martha hamarost felugrott. Éles kést és egy tányérat hozott elő a konyhakredencből, s ezzel el is volt intézve a dolog.

Úgy látszik, mind az öten megszoktuk már, hogy az étekkel csínján kell bánni, hogy tovább tartson. A szeletek a szalonnából–kolbászból olyan szép vékonyak lettek, mint valami igazán úri helyen. Közben a beszéd is csak egészen vékonyan csordogált, mert azért fordítgatás közben is kellett egyet–egyet nyelnem.

Mi is elmondtunk magunkról mindent, amit el kellett mondani. Igazi sikere láthatólag csak Csigavérnek lett. Az apja földjei, a két muraközi ló, a rét, a vetés–aratás témája lett közöttük a közös nyelv. Az, hogy mi ketten meg középiskolát végzünk, azon túl, hogy ennek révén tudjuk megérteni valamennyire egymást, nem nagyon hatotta meg őket. Egy kicsit talán még az, amikor elmondtam az apám kőműves mesterségét, meg amikor Lajcsi nevét a körmömmel rárajzoltam az abroszra. Mert azt aztán, hogy sarló, meg hogy járom, már valóban semmiképpen sem tudtam lefordítani.

Nem várt, nagyon szép este lett ebből a napból. A meghűvösödött éjszakában tisztán villogtak az égen a csillagok. A lovacska csendesen szöszmötölt a szénával. Egyet–egyet dobbantott, és a háború csak ennek a két fiatalasszonynak a szemében volt jelen: a hosszú estében alig néhányszor tudtak elmosolyodni.

Egyszer mindennek, a csevegésnek is vége lesz. Már fel is mutattak a lépcsőre, hogy ott lesz a szállásunk, amikor az idősebbik sógornő nagyon–nagyon komolyan fordult hozzám, megérintve a piszkos zubbony karját:

– Tudják!? Ne menjenek el innen! A háború most már a végét járja, de azért még maguk is meghalhatnak benne! Maradt itt elég ruha az embereink után, és elég föld is, hogy dolgozhassanak. Azok az oroszok úgyis sokáig itt voltak. Nem lesz feltűnő, ha itt maradnak. Jól jönne nekünk az a kis ló is! A bajtársuk meg igazán jól értheti a paraszti munkát! Maguk is beletanulhatnak addig, amíg ez a Scheisel véget ér. Aztán majd hazamennek. Kérem, mondja el a bajtársainak, hogy szívesen látnánk, ha így tennének!

– Jó, meine liebe Frau, megmondom. De ha mi esetleg maradnánk is, a lóval mindenképpen le kellene számolni. Jelentkezni kell vele a Zirbitzkogel lábánál!

Álomtalan lett az éjszaka. Csendben duruzsolva meghánytuk–vetettük az asszonyok ajánlatát, amely mindhármunkat teljesen kihozott a nyugalmunkból. A szappan tiszta illatát árasztó ropogós ágynemű is az anyánk két dolgos kezét idézte, s a feszültséget nem enyhítette, inkább rátett egy lapáttal.

Csigavér újra teljesen hallgatag lett. Magába esve nyögött, és forgolódott a kényelmes ágyon. Hiába fordult a fal felé, a mormogásunk közben is egyre hallottuk súlyos sóhajtásait.

Lajcsival ketten végül is eldöntöttük, hogy hiába vagyunk kicsit közelebb a hazához, esztelen cselekedet lenne akárcsak itt maradni is. Ha már egyszer vállalkoztunk erre a dologra, csináljuk is végig a többi bajtársunkkal együtt. Menjünk csak fel a Zirbitzkogelre!

Hogy Csigavér hallotta–e a határozatot, vagy sem, azt nem lehetett tudni. Nyögései és sóhajtásai szótlanul múltak el, és egy kicsit nekünk is sikerült elaludnunk.

Halihó!

Az út és a kies, tág völgy búcsút mondott egymásnak. A kocsiút volt a makacs, nem követte a délnek forduló zöldülő síkság hajlatát. Inkább gőgösen nekivágott az előtte magasodó hegytömegnek. Nem törődött azzal, hogy a kilátást minduntalan eltakarják a szaporodó domboldalak. Ezek Judenburg után mind merészebbek, magasabbak lettek, és folytonos kanyargásra kényszerítették a lábaik közé merészkedő útvonalat.

Amint elindultunk a vendégmarasztaló nőktől, a felkelő nap fényében láttuk már az előttünk magasodó hegytömeget. Havas csúcsokat nem, mert a hajnal ködössé tette a levegőt, s attól nem lehetett megállapítani, felhőkbe burkolózik–e az Alpok, vagy csak a pára incselkedik velünk.

A várost csak a széléről láttuk, most nem volt itt az ideje a városnézésnek. Csak messziről láttuk egy hatalmas várkastély sziluettjét, amely magányos hegy tetejéről uralta a könnyű párát füstökkel nehezítő várost.

Most hát nekivágtunk a hegységnek, amelyben valahol ott kellett lennie a Zirbitzkogelnek is!

Az egyre meredekebbé váló kapaszkodókat a lovacska is érzékelte. A mind sűrűbbé váló emelkedők elején már mindhárman leszálltunk a bakról, meg is toltuk a kocsit. Mégis megállt, néha okosan hátra is lesett a szemellenzői mögül. Ilyenkor Csigavér recsegve behúzta a féket, s a nyakát veregetve, izzadt oldalát simogatva, magyarul dünnyögött neki valamit. A ló bizonyára megértette idegen nyelven is a kedves hangot, mert – a horpaszát megziháltatva – újra nekifeküdt a hámnak.

Csigavér arca, bár továbbra is hallgatagon lesett a lassan kirajzolódó hatalmas hegyek felé, mintha kisimult volna. Valami nyugalom érzett a szavából akkor is, amikor az úton átcsordogáló kis ér mellett pihenőt parancsolt:

– Milyen messze lehet még az a hely?

– A rosseb tudja! A város mellett az volt kiírva, hogy Schmelz 21 kilométer. Ki tudja, mennyit ballagtunk eddig?! Talán a félúton lehetünk.

A levegő hűvösségétől mintha egészen különvált volna a napsugár. Mindkettő ott volt, de egymástól valahogy függetlenül lehetett érzékelni őket. A fényözön már jól a sapkák ellenzői alá tűzött, amikor egy alapos emelkedő után lapos kis fennsík peremére húztuk–toltuk fel a szekeret. Ott állott a tábla: Schmelz.

Az alig nagyobb, mint futballpályányi térségen csupán három–négy épület állt. Szállodáknak, vagy menedékházaknak látszottak. A középen álló, nagy csarnokos épületből drótkötélpálya fekete vonalai kúsztak fel a szürke párába vesző hegyek közé. Teljesen néptelennek látszott minden, a pályán egyetlen kas, vagy más alkalmatosság sem lebegett.

Ahogy megálltunk a csarnok előtt, az őrszobaféle helyiségből idősnek látszó katona lépett ki. Elnyűtt és koszos egyenruhája láttán bizony elmulasztottuk leolvasni a rangját. De azért tisztességgel üdvözöltük őt:

– Krüsszkott!

– 'ntag! – emelte lanyhán sapkájához a tenyerét. – No, megérkeztek?

Ebből azt lehetett látni, hogy Cserei százados úr mindent jól eligazított.

– Jöhetnek a csomagok – folytatta a katona. A parkolópálya ívén előretolt egy lapos lemezt, amely görbe vasrúdon függött. Nem volt annak semmilyen oldala sem.

– Ti csak pakoljatok, én ellátom a lovat – szólt oda Csigavér. A pejkó mögött máris csatolta le a hámfát, vette le a nyakából az ovális bőr szügyezőt, akasztotta a fejére a zabostarisznya zsinegét. Biztosan azt is a fülébe súgta, ahogy megpaskolta az izzadt nyakát, hogy „egyél lovacskám, jó étvágyat”.

Öt függeszték lapján fért el az összes csomag. A katona ott állt, magyarázott, hogy erre még mehet, arra már több nem. Az íves sínről sorban előhúzogatta a felül két keréken gördülő raklapokat. Akkor visszament a helyiségébe, s egy perc múlva felvinnyogott egy villanymotor. Zúgva–dübörögve indult meg a pálya vonókötele. Nem törődött azzal, hogy milyen meredten bámészkodunk mind a hárman: az első kocsit rálökte a surrogó–burrogó kötélre. Valami automatikus kapcsoló elkapta azt, és az első szállítmány lengedezve elindult a levegőben a Zirbitzkogel felé.

Csigavér az üres kocsira pillanthatott, mert felüvöltött:

– Az Istenteket! Felraktátok az abrakot is! Marhák!

– Mi mindent felraktunk! Minek szerelmeskedtél a lovaddal annyit!?

Nekiugrott a még ott várakozó négy függesztéknek, és lázasan forgatta félre a különféle csomagokat, az abrakos zsák után kutatva.

– Megvan! Itt van, hála Istennek! Mi a rossebet adtam volna enni neki az úton?

– Mit? Legfeljebb bementél volna visszafelé is a Marthaékhoz! Csak fél napi járóföldre vannak innen. Addig azért nem döglött volna éhen a lovad!

Ferdén és furcsán nézett ránk, de nem felelt semmit. Addig a katona előhúzott egy hatodik kocsit is:

– Bitte, setzen sie auf! – mutatott rá invitáló mozdulattal, melyet nem lehetett félreérteni.

Egyszerre állt el a lélegzetünk. Csak néztünk meredten a himbálódzó puszta deszkára, meg az oszlopok között elegánsan ívelő drótkötelekre, amelyeken még látszott az utolsó rakomány egyre kisebbedő foltja. A katona nem igen érthette a tétovázást, mert kínálgatva egyre szorította a görbe vasat:

– A pálya a Zirbitzkogel menedékházhoz visz. Csak négy kilométer.

Lajcsi tudott először megszólalni:

– Tudod, Szepi, hogy ki ül fel erre az ördöghintára?!! Szálljon a nyavalya! Én inkább elmegyek gyalog!

Nagyon jól esett, hogy nem nekem kellett megfogalmaznom a közös gondolatot:

– Helyes, Lajcsi! Menjünk gyalog!

Csigavér a közelben állt, és látta a színváltozásunkat. Vigyorgott, de tudtuk, hogy ő is inkább a sétához csatlakozott volna.

– Nein, danke! Mi gyalog megyünk!

– Meinetwegen! – vonta meg a vállát. – De úgy tizenkét kilométer! Talán még több is. Az este meg itt hamar leszáll ám! Ha kint maradnak a hegyekben, hm... ez kevés lesz! – morzsolta meg a viharkabát ujját.

– Macht nichts! Megpróbáljuk!

– Akkor csak arra vigyázzanak, hogy a jelzésről le ne térjenek; már amíg látják őket. Vízszintes sárga–sárga sáv a Kogel jele. Ha elveszítik, akkor ma már sehova se érnek! Megfagynak az éjjel, még ha szél se kerekedik! Na, guten Spaziergang!

Azzal befordult a szobába, és betette maga mögött az ajtót.

Közben a ló is befejezte az étkezést, és sűrűn nézegetett okos szemével felénk. Csigavér előszedte a vászon itatózsákot, és a csarnok melletti csőből csorgó kristálytiszta vízzel megkínálta. A túristajelzéseket nézegetve, észre sem vettük, hogy hamarosan a nyakába került a karikós melledző, és bent állt a szekér két rúdja között. Akkor fordultunk felé, amikor a hágcsóra lépve felénk kiáltott:

– Na, gyerekek, mi megyünk!

– Csigavér! Elmennél úgy, hogy még kezet sem fognál velünk?!

Zavarba jött, és visszalépett:

– Ja? Szevasztok! Siessetek, nehogy az éjszaka kinn érjen benneteket!

– Szevasz! Te is vigyázz magadra! És Marthaékhoz azért köszönjél be!

– Úgyis bemegyünk! – zökkent le a bőr ülésre. – Na, lovacskám, gyia! Cuhojc! – és az ostor sudarával megcsiklandozta a pej gerincét. Isten veletek! – állt fel még egyszer, és magasra emelt ostorával is elbúcsúzott. A térség peremén enyhén kanyarodva leeső úton először a ló tűnt el a szemünk elől. majd egyszerre Csigavér sapkája és a kocsi szürke hátsó palánkja is.

– No, Laji, most már mi is indulhatunk!

– Jó szokásomhoz híven, most soron kívül kell befejeznem Csigavér történetét is. Hm?

– ...!

Bizonyos okból a tervezett idő előtt, lóhalálában tértünk vissza Leobenbe. A kötélpálya most is működött, és a csomagokat leszállította Schmelzig. A hosszú, kanyargós utat azonban szinte erőltetett menetben tettük meg Judenburgig. Késő délután indult a vonat, a vár már nem látszott sehol a füstölő kéményű nagy házak fölött.

Ha az indulás késő délutánra esett, az érkezés késő estére. Pedig valamilyen gyorsvonat fogadta magába a kis társaságot.

Jóval elmúlhatott már éjfél, amikor Sarlóssal együtt felrázott az ügyeletes:

– Menjetek azonnal a százados úrhoz!

Az álom még csak nem régen erőlködött be a szemhéjaink alá. Ököllel próbálva kidörzsölgetni, iparkodtunk a parancsnoki barakk felé.

Cserei feldúlva sétált fel–alá a világos helyiségben. Amint beléptünk, meg sem várva az előírásos jelentkezést, rögtön ránk támadt:

– Mi van a Tarkunnal? Mit tudtok róla? Hol váltatok el tőle?

Értetlenül néztünk egymásra, meg a századosra:

– Százados úr, jelentem, a kocsi felvitt minket Schmelzbe. A csomagok is rendben megérkeztek, nem?!

– Igen, megérkeztek! És akkor? Hogy volt tovább?

– Akkor? Amíg mi felpakoltunk a kötélpályára, Tarkun megetette, megitatta a lovat.

– És aztán? Mondjátok már!

– Hát aztán elindultunk. Csigavér a lóval visszafordult lefelé, mi meg gyalogosan fel a hegyek közé.

– Mit beszéltetek meg útközben? Mondott valami furcsát, ami feltűnhetett nektek?

– Beszélgettünk mi mindenféléről. De, százados úr, mit kellett volna Csigavértől hallanunk?

– Hát, hogy van–e valami rendellenes szándéka. Nem mondott, vagy nem vettetek észre ilyesmit?

Valami derengeni kezdett bennünk.

– Nem, százados úr! Csigavér inkább szokásosan hallgatag, zárkózott volt. Egyetlen egyszer engedett fel, amikor az első napon abba a faluba értünk. Akkor is csak énekelt. Meg egy kicsit marháskodott.

– Melyik volt az a falu?

– Azt nem tudjuk biztosan. Talán Grosslobming, vagy mi a fene.

– Hol szálltatok meg?

– Egy parasztháznál, ahol csak asszonyok voltak. De onnan korán elindultunk tovább. Ha szabad kérdezni, százados úr, miért fontos mindez? Mi történt Csigavérrel?

– Inkább azt kérdeznétek, mi nem történt! – kiabálta nála szokatlanul kivörösödött arccal. – Tarkun nem érkezett vissza! Se lóval, se kocsival, se gyalog! Máig sem! Nektek pedig tudnotok kellene erről valamit!

– De mi nem tudtunk semmiről, százados úr! Esküszünk a hazatérésünkre! Meg az anyánkra, meg mindenre, amit akar!

– Hogy búcsúzott el?

– Hát, jól! Úgy, hogy „szevasztok”. Meg, hogy „Isten veletek”.

– Nem volt beteg sem? Nem láttátok, hogy rosszul lett volna?

– Nem. Olyan volt, mint a makk. Csak talán szomorú. De az lehetett az időjárástól is. Meg Tarkun mindig is olyan volt. Én tudom, százados úr!

– No, jó! Elhiszem, mert eleget csavarogtatok együtt. Most azonban jól figyeljetek! Legalább két napig senkinek egy büdös szót sem erről! Tartsátok a szátokat! Főleg, ha Miki Obstuf is a környéken settenkedik. Különben megeshet, hogy a Zöldiékkel fogjátok meglátogatni azokat a grosslobmingi asszonyokat! Értettem?

– Igenis, százados úr!

– Akkor jó! Most leléphettek!

A barakkunk felé vezető úton alighanem mindketten ugyanarról tanakodtunk magunkban: azt értjük, hogy Csigavér meglépett, azt is, hogy Cserei nem akarja jelenteni a dolgot, ezért hallgatnunk kell. Hanem azt nem értettük, miért éppen csak két napig? Talán csak nem maga akar elindulni megkeresni őt?

Nem tudtam elaludni, csak forgolódtam a már régen nem zizegő szalmazsák gödrében. Ez a Csigavér! Ebből a társaságból senki nem ismerte őt nálam jobban. De alighanem én sem eléggé! Csakhogy valahogyan egyszerre az ő bőrében éreztem magamat azon az éjszakán.

Ott, abban a szép kis gazdaságban megérintette őt a paraszti élet hangulata. Tüdejébe hatolt a tavaszi barázdák földszaga, a pajtából kiáradó szénaillat. Lovak horkantását és dobbantását hallotta az istállóból. Érezte, hogy a széna rágása közben mikor csapnak hátra a farkukkal egy–egy áttelelő légy érintésére. Számára többet jelentett a nemsokára zsendülő fű a réten, mint egy olyan kósza álom, amelyben most már aligha lehet hinni.

Reggel összetalálkoztam Sarlóssal. Ő is ezen a dolgon rágódhatott hajnalig, mert egyből azzal kezdte:

– Te! Én is azt hiszem, hogy bement Marthaékhoz. Biztosan még most is ott van. Felvette valamelyik férj legelnyűttebb ruháját, és most az ekét, meg a boronát nézegeti a pajta mögött.

– Egyetértek, Lajcsi! Csak azt nem tudom, meddig akar, vagy tud maradni. Mert az viszont biztos, hogy egyetlen célja van neki: a hazamenetel. Az most aligha sikerülhet!

– Miért? Megrakja a szekeret trágyával, beleböki a vasvillát. Úgy kocsizik át minden határon, hogy mindenütt trágyázni akarja a földet. Átmehet úgy akár még az oroszokon is! Azért én is azt gondolom, hogy még vár egy kicsit. Csak nehogy úgy daloljon a diófájuk alatt, ha sikerül neki hazaérni, hogy:

kerrek néket a leefelet fan,

étes néket a työökeret fan...!

Azt továbbra sem értette meg egyikünk sem, miért éppen csak két nap a kötelező szilencium. Csigavér dolga mindenesetre többé szóba sem kerülhetett. Az „Isten veletek” után végleg eltűnt Legfeljebb csak a sárkeresztúri sarki feszület a megmondhatója, hogy bekocogott–e a pej vonta szürke szekérrel a falujába.

Az alpesi házak közül kiinduló ösvény egyelőre jól követhető volt. Kiugró sziklák oldalain, az árván, szinte szédelgőn, magányosan ácsorgó fenyők kérgén mindenütt jól látható volt az egész sereg turista jelzés. Vidáman lépkedtünk a csapáson, amelyen hol több tíz métert is süllyedtünk két sziklavonulat ágyékában, hol meredeken caplattunk görgeteges, meredek gerinceken felfelé.

A mélyebb szakaszok néhol zöldellő kicsi mezőkre vezettek minket. Ott a léptek alatt tocsogott a kőtörmelék közé rakódott föld, kristálytiszta erek indultak lefelé a meredek lejtőn.

– Nézd, Lajcsi! Ezek a kis vizek mind a Murába igyekeznek! Ha ott, ahol már elbírják, rátennénk egy kis papírcsákó csónakot, az talán eljutna Murauráig is. Hát még ha olyan csónakunk volna, amely minket is elbírna!

– Marhaság! Mit fantáziálsz te mindig ezen?! Különben is, ne pocskolj már ott, mert erősen megy lefelé a nap! Nehogy igaza legyen annak a Wehrmachtnak!

A színes jelzések észrevétlenül fogyatkozni kezdtek. Velük együtt elmaradt a néhány, viharokkal dacoló fenyőfa is. Az árnyékosabb mélyedésekben híg, kásás hóban tapostunk. Itt már mindenütt minden vizes volt, és a lefelé igyekvő erecskék teljesen bebújtak az éles gránitdarabok alá. Sarlós egyszerre megállt:

– Eltévesztettük az utat! Nézd, itt már nincs sárga–sárga!

Jó darabon kellett visszamenni az előző jelzésig, s onnan kiindulva felderíteni jó néhány sejtett, de már nem jól kivehető ösvényt. Alattunk már szürkeség óvakodott az elhagyott völgyre, s néhány fátyolos, fehér foszlányt sodort a vonulatok között keletkezett huzat. Azt nem is tudtuk, hogy itt ködnek, vagy felhőnek kell–e nevezni őket. A leáldozni készülő fénysugarakat is ilyen kószáló foltok tompították el. Szorongva, izgatottan kerestük az elveszett páros jelzést.

A szellő könyörült meg rajtunk. Hirtelen lobbanással csapott szét még egyszer a narancsba forduló fénysugár, és Lajcsi felkiáltott:

– Ott van! Megvan! Most már csak egyedül van! Gyere, Szepi, lépjünk ki, mert tényleg ránkszakad a sötét!

Onnantól kezdve sűrűsödni kezdtek a mind keményebbé váló hófoltok. Ahogy egyre feljebb hágtunk a most már alig kanyargó ösvényen, az egyenes vonalban emelkedő hegyhát szikláin már csak a két sárga csík látszott. S amikor a nap utolsó búcsúsugarával mélykék árnyékot küldött az örök hóba burkolt völgyekre, egyben utolsó jelként megmutatta nekünk a Zirbitzkogel égre szökkenő hegyes szirtjét. A narancsvörösre festett tűhegy félelmetes, irdatlan magasságból tekintett le az összeszabdalt, nyugtalan hegyhátak között kapaszkodókra.

Éppen ideje volt ennek a bemutatkozásnak! Most már, ha akartuk volna sem tudtuk volna megtalálni a következő jelet. A fény olyan gyorsan veszett el a hegytömegek csipkés élű szakadékai között, mint amilyen türelmesen világított eddig nekünk. A ködfoszlányok még most is ott kóboroltak a tintakék égen, de azért átsütött rajtuk a felgyúló csillagok valószerűtlenül éles fénye. A Kogel pedig kivágott ebből a sziporkázóan sötét háttérből egy egészen fekete háromszöget, melynek az élein sem látszott az elbúcsúzott napnak még kósza sugara sem.

A hol hunyorgó, hol rezzenéstelenül fénylő csillagmezőben hamarosan feltűnt egy pici, egészen sárga pont, amelyről látni lehetett, hogy az már nem égi fény. Lassan felértünk a plató szélére, ahova a menedékház sugározta irányító fényét.

– Telefonált a bakter, hogy gyalog indultatok el – fogadott bennünket a százados úr, amikor jelentkeztünk. – Miért nem jöttetek a kötélpályán?

– Jobbnak látszott inkább gyalogosan nézni ezt a szép tájat, százados úr kérem! Meg aztán olyan jó volt a levegő is!

– Hiszi a piszi! – nézett ránk a lencsék mögött egészen résnyire összehúzott szemmel. – Ott is éppen olyan jó a levegő. A magasból meg még többet lehet látni is!

– Ühüm! Ha ki mertük volna nyitni a szemünket!

De ezt csak úgy gondoltam.

– Féltetek! Tériszonyotok van, mi? Na, itt azt majd kikúráljuk. Éppen ezért mi mindannyian a kötélpályán jöttünk. Háromszáz méteres szakadékok felett. Éhesek vagytok? A konyhában találtok maradékot. Aztán vackoljatok el. Az emeleten vannak a hálóhelyek.

A konyhában a maradék csak valami vakarék volt egy üst fenekén. A szokásos gríz, lattyadtan, fagyottan. Nem is merítettünk belőle, csak a kanál hegyéről nyaltunk egy ízlelésnyit. A szekrényben azonban igazi péki kenyérdarabot leltünk. Lajcsi sejtelmesen sunyított a szőke szemöldöke alól, majd a kenyérzsákja mélyébe nyúlva, előkapart egy darab füstölt szalonnát:

– Eltettem a tegnapi vacsorából!

Azanyád! Tolvajtól lopni dupla bűn!

Nem volt sok, de ahhoz elég, hogy a has megelégedett legyen a lefekvéskor. A kétszintes ágyak rúgótlan, de mégis nagyon puha, bőrrel bevont derékaljain talán két perc sem kellett ahhoz, hogy sokkal nyugodtabban aludjunk el, mint Marthaék dagadós, szappanillatú dunyhái alatt.

Máig sem jöttem rá, hogy Cserei mire föl vitte keresztül ennek a „magas–hegyi kiképzésnek” a gondolatát. A hely ugyan, ahol voltunk, valóban magasan, a hóhatár felett volt. A völgyekben borult napokon a vakító fehéren bongyor felhők fölött szinte lebegni éreztük magunkat. Alant az örökké hullámzó, ide–oda áramló felhőtakaró elfedett mindent előlünk. Az egyenletes, szikrázó tavaszi napsütésben a Zirbitzkogel emelte szemünk előtt kérlelhetetlenül 2400 méter magasba tűhegyes csúcsát.

Ha a kiválasztott személyekre gondolok, azt kell feltételeznem, hogy az eljövendő ismeretlen időkre valamiféle személyéhez kapcsolt különítményt, talán testőrséget akart létrehozni. Mindenesetre a tanárember remek pedagógiai megfigyelése alapján jelölt ki tizenöt olyan fickót, akit valamikor valamiért megfigyelt. Tudta azt is, hogy mit lehet várni tőlük.

Mert aztán ez a létezés itt, az égre törő csúcs tövében, mindennek inkább volt mondható, mint kiképzésnek. Igaz, naphosszat jártuk a hóból kimeredő sziklákat, melyeknek meredekebb oldalán nem maradt meg a fehér takaró. Lestük, hogy talán valamelyiknek az ölén találunk egy–egy szál igazi havasi gyopárt, melynek megszáradt harasztjával kellett volna Lajcsinak kipótolnia a megsüppedt derékalját, Cserei gúnyoros ajánlata szerint.

Nem találtunk egyetlen gyopárt sem. A százados azért elmagyarázta, hogy a szakadékok hóverés felőli oldalain azok a fehér gerincek, amelyeknek csipkéi szinte úgy buktak át, mint valami megmerevedett hullámverés, voltaképpen egy leendő hólavina anyagai. A letekintés egy–egy szilárd sziklacsúcsról a háromszáz–hatszáz méteres szakadékokba, valóban szédítő szoktatás volt a függőleges geometriai nézetek elviseléséhez.

Furcsa, hogy legjobban akkor fogott el a bizonytalanságnak szédítő érzése, ha a menedékház platójának széléről a legfeljebb százötven méterrel lejjebb fekvő kötélpálya–állomás távolról alig–alig látható tetejére pillantottam le. A természet mélységei nem szédítettek úgy, mint egy emberi építmény távlata.

A társaság a ház körül, minimális öltözékben tett–vett. A napsugár egyenletesen és erősen tűzött le az áprilisi kék égből. Nem éreztük, hogy jó néhány fokos hidegben létezünk.

Focival feküdtem a ház mögött a hóra terített pokrócon. A puskájával babrált. Mellettünk mindenféle ruhadarabot is kiterítettünk: hadd ízleljék meg ezt a ragyogó hideg napot a varrások alatt, meg a korcokban már észrevehetően mászkáló fehér szörnyetegek is. Foci azt állította, hogy a tetű a hidegben kimászik a ruhából, és a sörkék is elpusztulnak. Majd meglátjuk!

A pokrócra rakott mindenféle alkatrész között elnéztem a fegyvert. Ütött–kopottnak, elnyűttnek látszott, ismeretlen fajta.

– Tízlövetű ruszki automata – mondta, s egyenes orra alatt szinte szeretettel nézett rá. – Jó puska!

– Ez!? Ez jó!? 'Sz csak úgy lötyög rajta minden! Ez a három bilincs is itt a csövön, nézd! Ócska, megviselt mordály lehet ez!

– Nem igaz! Nem számít, hogy kopott a külseje! Nézd csak a csövét, milyen hosszú, meg a csőtorkolatot. Egészen éles, semmi kopás rajta. Biztosan mesterlövészé lehetett, vigyázott is rá! Meg itt van a távcsöve is – emelt fel egy fekete bőrtokot.

– Hogy szerezted?

– Abból a leobeni zsákmányolásból való. A százados úr külön nekem adta azzal, hogy itt fenn kipróbálhatom.

– Na, arra kíváncsi vagyok!

– Én is!

A szó aztán, mint ahogyan az lenni szokott, lassan elkanyarodott. Foci ott mesélte el Gerencsér tanár úrnak az övét keresztező gyalogútját. Közben olajos rongyával ragyogóra tisztított minden egyes kis acéldarabot, tízszer is átlesve a csirgő–csörgő fegyver huzagos furatán.

Azon most még csak csodálatosan kietlen tájat, békés nyugalmat láthatott.

Másnap délelőtt lövések dörrenése vágott széjjel a néma, élettelennek tűnő sziklarengeteg fölött. Foci próbálta a ruszki puskáját. A plató gerincére, száz méter távolságra tett ki valami kartonlapot egy szál lécre. Kézzel rajzolt rá néhány karikát. Mindannyian ott álltunk mögötte. Foci vöröslő szemhéja mögül belemeredt a távcső okulárjába, és tíz másodperc alatt kilőtte a tár mind a tíz töltényét. Onnan is jól látszott, hogy a karton közepén rongyos nagy lyuk keletkezett. Csodálattal néztünk a pokrócon fekvő lakli legényre.

– Százados úr kérem! Én is kipróbálhatom? – fogott el a kívánság.

– Próbáld! De előbb hozd ki te is a Mauseredet. Akkor már megtartjuk a lövész–gyakorlatot is!

– Nincs lőszerem! Vagy ezé is jó hozzá?

– Nem. Ezé nem jó. De hoztatok a szekéren Mauserekhez valót is.

Egyszerre elkészült még egy céltábla, de csak ötven méterre tűztük ki. Én pedig megkerestem a célkereszttel Foci tevékenységének leragasztott foltját. Nem siettem. Éreztem, hogy az első lövedék átpattant a kartonon. A fegyver egy cseppet sem rúgott, de az automata töltés rezgése mégis megbolygatta a célzás előtti céltudatos összpontosítást. Amikor megnéztük a táblát, találtunk benne négy lyukat. Egyiket sem a tízesben, de hármat azért valamelyik körben. A többi nyomtalanul elszállt.

– Nézz csak ide! – nyomkodta tele Foci újra a tárat. Nem vigyorgott, de le sem feküdt a pokrócra.

Gyors egymásutánban négy lövést tett. A rajzszegekkel felerősített lap libbenve pottyant a karó előtt a hóra.

Kint a havasi rét–udvaron a kondér fenekéről kapargattam a rákozmált tejbegrízt. Alkonyodott már. A Zirbitzkogel gőgös csúcsa még javában fürdött a nap fehér sugaraiban.

A menedékház ajtajából a dagadt Csuma kiáltott ki rekedt hangján:

– Rotek! Gyere be! Hivat a százados úr!

A földszinti szobában ott volt Sarlós és Foci. Fesztelenül üldögéltek az ágy puha bőrén.

– Üljetek le ti is. Fiúk! Holnap reggel felmegyek a csúcsra. Úgy gondoltam, hogy szívesen elkísérnétek. Mit szóltok hozzá? Innen csak négy–ötszáz méterrel kell magasabbra mászni. Hm?

A feleletek egymásba kavarodtak:

– Szívesen! Természetesen, százados úr!

– No, akkor jól van! Nem csalódtam bennetek! Holnap ötkor tehát ébresztő. Nem kell semmi különös szerelék. Csak a hószemüveget hozzátok, meg a raktárból egy–egy szeges hegymászó botot.

– Érdekes! – gondoltam fejcsóválva, amint ballagtam vissza a magára hagyott kondérhoz. – Ez a százados megint kiválasztott egy különlegességre. Csak tudnám,

miért! Talán amiatt az ócska Faust miatt, amit nem lőttem át egy rekettyebokor felett, hanem inkább végigcipeltem fél Németországon? Vagy talán az egész világon is? Lehet! A fene tudja, hogy mit lát mibennünk ez a görbelábú ember!

Hajnali ötkor ott már egészen világos volt. A nap nem látszott még, de a szürkén tespedő felhőtengerből kiemelkedő keleti hegycsúcsokon már meglátszott erőlködő arcának piros fénye. Szinte valószerűtlen volt a kép: a szürke padlószőnyegből aranyló szélű, szeszélyes csipkék ugrottak ki, égre törtek és visszazuhantak.

A menedékház platójából hirtelen és meredeken indult az éles sziklataraj, melynek nagyobb szikláin ott fénylett a sárga–sárga jel. Megfontoltan lépkedtünk kőről kőre Cserei után. Minden jelzésnél megállt megszemlélni a különítményét, meg gyönyörködni a minden állomásnál megváltozott, lélegzetet elállító látványban.

Még talán negyed órát sem másztunk, amikor keleten felbukkant a hegyek mögül a ragyogó nappali lámpás. Hirtelenül tette; egy ideig, úgy látszik, ott bújkált egy nagy hegy mögött. Most egy másodperc alatt árasztott el mindent a ragyogó fény.

A gerinc mind meredekebbé vált. Megint megéreztük, mint a kötélpálya helyett megtett úton is, hogy hogyan válik mind hígabbá a levegő. Könnyű lett a légzés, de sehogyan sem elég. Ziháltunk, lassúbbak és rövidebbek lettek a lépések, hosszabbak a pihenők. Sarlós lihegve meg is jegyezte:

– A szekrement! Itt már csak itt–ott röpköd egy–két szem oxigén!

– Csak várj, Lajos! Lesz ez még ilyen sem! – nyugtatta meg Cserei.

Talán a fele úton vízszintesebb szakaszra értünk, amely onnan alulról nem is látszott. Hatalmas, több embernyi magas, különálló sziklák uralták ezt a részt. Viharzónának tűnt, mert a sziklák közül úgy kisöpörte a havat a szél, hogy csak a törmelék között lapulhatott meg, ha itt akart maradni.

A túristajelzés szeszélyes cikk–cakkban vezetett. Cserei mindegyikünket felszólított a figyelésre, hogy lehetőleg ne töltsük az időt meddő keresgéléssel. Elég erős légáramlat is érezhető volt a folyosókban.

A rendszer élt is addig, amíg el nem árasztott bennünket a felhőtakaró következő emelete. Sűrű szürke vízpára özönlött körülöttünk, melynek sötétjében lehetetlen volt meglátni még a legközelebbi sziklát is. Egy perc alatt csurom vizesek lettünk. Gyorsan le kellett göngyölni a viharkabát addig könyékig felhajtva hordott ujját. Legomboltuk a sapka hajtókáját is. Ez meg a vizet egyenesen a nyakunkba irányította.

Azt hiszem, mindenkinek eszébe jutott akkor a János vitéz. Ebből a felhőből isten bizony, valóban lehetett volna vizet facsarni!

– Állj! Mindenki ide hozzám! – hangzott valahonnan a százados hangja. – Óvatosan! Ide hozzám! Ide hozzám!

A hang egészen tompán érkezett, mintha nagyon messziről indult volna. Pedig Cserei ott volt néhány lépésnyire. Nekem meg most megint a Mura jutott az eszembe: a csendben folydogáló víz tükre fölött még a dörmögés is elhallatszik száz méterre. Itt meg a kiáltás tízre is alig!

– Most várni kell! – szólt, amint nehezen összetalálkoztunk egy nagy kő szélárnyékában. – Senki ne mozduljon innen, egy lépést sem! Most éppen annak a gerincnek a peremén vagyunk, ahol az idevert hó éle úgy hajlik vissza, mint a hullám taraja. A lavinát egy hangos szó is elindíthatja! Aztán a fene tudja, honnan mindenhonnan csúszik le!

Vártunk tehát. De hiába bújtunk volna össze. A folyton áramló jeges felhő minden kis rést elöntött. Szerencse, hogy a hószemüveg alá azért nem tudott beférkőzni.

Fél óra múlva elment a kósza felhő. Minden még szebb lett, mint annak előtte. És előttünk újra az ég felé szökkent a meredek hegyoldal, amely már az igazi Zirbitzkogel volt.

– Csak kitartás, fiúk! Még kétszáz méter!

A Kogel csúcsa olyan, mint a tű hegye – hegy méretekben. Ott talán még három ember is csak úgy tudna megállni, ha összekapaszkodna.

Egészen odáig azonban nem másztunk. Azért Cserei sem volt alpinista, sem–milyen eszközünk, még kötelünk sem volt.

Közvetlenül alatta azonban, sziklahorpadás oldalához tapasztva, ott lapul egy meteorológiai állomás. A kőből rakott épület szűk, de több emelet magasra kapaszkodik a feltörő csúcs mellett. Az utolsó tíz méteren egyenes, formált lépcsősoron lehet feljutni a jó erősre és tömörre készített ajtóhoz. Ahol az épületnek már nincs mihez tapadnia, még egy jókora rádióantenna toldja meg, talán megcsúfolva a 2396 métert is.

Az ajtó nem volt bezárva. Cserei döngetésére belülről csak egy hangos dörmögés hallatszott:

– Los! Herein!

Az alsó kicsiny helyiségben egyetlen szál Wehrmacht katona fogadott. Tisztelgett, és jelenteni akart Csereinek. De az csak legyintett, és kezet fogott vele:

– Erste Ungarische Ski Bataillon. Hauptmann Cserei.

A rádiós katonát havonta váltották. Teljesen egyedül volt itt fenn, mert mostanában ki a fene is látogatna ide a sárga jelzések mentén? Az ajtót sem igen zárja be, mert ő nagyon jól látja, mikor mászkálnak hangyák ennek a birodalomnak a hótakaróján. Az antenna révén pedig jól tudja, mi újság a világban. Talán azt is, hogy hogyan is áll a háború, ami összekeverte az egész világot. Éppen ezért kimondottan elégedett is ezzel az egyhónapos egyedülléttel. Két hétig legalább a családdal lehet, s nem kell félnie, hogy a Kogelen elviszi a fél lábát egy gránát.

Azért mégis örült, hogy odavetődött ez az öt fickó. Készségesen felvezetett a meredek, egy személyre méretezett csigalépcsőn, melynek fordulóiból pici ablakocskákon lehetett még magasabbról szemlélni, amit eddig is láttunk.

Vagyis, hogy amit eddig még nem láttunk.

A legfelső ablakocskából át lehetett látni a Kogel egyik válla fölött. A ragyogóra tisztult időben dél felé messze be lehetett látni egy óriási fennsíkra, amelyet körös–körül hatalmas, hóval koronázott hegyek kerítettek. Valószínűtlenül zöld mezőn pirostetejű házak kis csoportjai látszottak, hol a hegyek lábához simulva, hol egy sötétkék kis csík, biztosan kis patak mentén.

Olyan messzire nyúlt az a körülzárt birodalom, hogy a déli csücske már a messzeség sejtelmes párájába veszett.

Úgy éreztem, hogy a sima zöld mezőből virító pici piros tetők anyás kisgyerekkorom legszebb meséiből valósultak ide, erre a vad, félelmetes tájra.

A legfelső szoba ajtaját azonban nem nyitotta ki a katona. Ott lehetett az állomás lelke.

A tartózkodásra szolgáló alsó helyiségben kis öntöttvas kályha árasztott meleget. Megkérdeztem:

– Hogyan hozzák ide a szenet?

– Repülőgépről dobják le. Behordani nehéz munka. Néha messze sodorja az ernyőt a szél. Nem egyszer a szakadékban kötött ki a meleg.

– Hát az áram?

– Benzinmotoros generátor – intett az egyik sarok felé. – Nem hallják a hangját?

Hallottuk. Finoman és gyengén duruzsolt valahol a fal túlsó oldalán, egy másik helyiségben.

– A benzin is repülőn érkezik?

– Natürlich!

– Nocsak! Nem is tudtam, hogy te így németezel! – nézett rám Cserei. Tekintetében megint azt a villanást láttam, mint amikor Leobenben eléje álltam a lábhoz tett Fausttal.

– Akkor most terítsetek. Harapunk valamit.

Értetlenül nézhettünk egymásra, mert ránkförmedt:

– No! Azok a csomagok a kenyérzsákotokban!

Elfeledkeztünk mi már arról, hogy nem lapos a tarisznyánk! Indulás előtt rakatta be a papírosokba csomagolt valamiket. Mi pedig ma nem törődtünk a kíváncsiskodással. Mindegyik csomagban öt centi vastag kenyér, egy darab igazi Pick szalámi, zsíreres sonkadarab, és egy fél hagyma ismerkedett egymással.

Alig fértünk el a kis asztal körül, de Cserei odaintette a katonát is:

– Kínáljuk meg őt is!

Kissé szabadkozott, hogy neki megvan az ellátása. Az isteni illatok azonban bizonytalanná tették felemelt tenyerét. Bizonyára fekete komisz korpakenyér, Wurst kerül az asztalára, meg amit ezen a kis kályhán kotyvaszt a havonta hazulról hozott anyagokból.

– Közben meg mondd el a többieknek is, mit dumáltatok ezzel a némettel.

Elmondtam. És közben el sem hittem, hogy ezekkel az otthon sem mindennapi ízekkel éppen a Zirbitzkogelen csemegézek! Furcsa, nagyon furcsa a sors! Én is éppen úgy feküdhetnék némán a fagyos sziléziai homokban, mint Tökalsó, meg a Szasza!

– Mondja – fordult Cserei a katonához – tudja, hogy kik a magyarok?

– Ja, ja! – kiáltott fel lelkendezve. – Tudom persze! Ungarischer Soldat: Guter Soldat!

– Talán járt is ott?

– Csak átutazóban. Jugoszláviából mentünk az orosz frontra. Ott találkoztam magyarokkal. Nagyon rendes emberek!

Azt azért nem mondta, hogy „Übermenschen”!

– Talán sebesült is?

– Igen. Géppisztolygolyókat kaptam a vállamba, meg a bal karomba – húzta fel a zubbonya ujját. A partizánoktól. Azért meggyógyultam..., de jobb itt.

Erről, meg a generátorról most meg Berghoffer szakaszvezető vöröspettyes képe merült fel előttem: Particánen ratatata ...bumm...bumm...bumm! Talán ez az öre–gedő katona telefonált neki olyan kétségbeesetten Muraszentmáriáról.

Hol van már az az idő!!??

A szikla árnyéka már a keleti oldalra fordult, napsugár kukucskált be a kicsi ablakon. Ez azt jelentette, hogy a delelőn már túl vagyunk. Most a százados is lenyúlt a kenyérzsákjáért, és egy aranyos nyakú, zöld palackot koppantott le az asztalra. Meredten néztük:

– Azistenit! Valódi Törley pezsgő! Nahát, ez a Karikalábú!

– Na, fiúk, elő a kulacspoharat!

Pukkant és gőzölgött az üveg szája.

– Egyetlen korttyal igyunk arra, hogy szerencsésen hazakerüljünk; arra, hogy otthon mindenkit megtaláljunk. És igyunk a Zirbitzkogelre! Magának pedig arra, hogy minél előbb civil ruhában őrizze ezeket a sziklákat – fordította németre a katonának a szót.

A másfél korty rég elfeledett italtól könnyebbé vált fejjel, vidám szívvel búcsúz–tunk el a némettől és a Zirbitzkogeltől. A fényben ragyogó hegyek rengetege között felülről vakító fehér, alulról aggasztóan sötét felhők kóvályogtak.

Hull a hó a messzi hegyeken, és a szél süvöltve vág. Hegyivadász áll ott fegyverben, körülötte némaság. Halihóóó!

És a hegy visszhangozza: Hallihóóó! Hegyiek vagyunk! Halihó! Halihó! Fegyverünkre hull a pelyhes hó, s körülöttünk néma táj.