Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai

Előszó

Első rész: A Mura kavicsokat görget

Második rész: Kényszerpályán/1

Második rész: Kényszerpályán/2

Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch

Negyedik rész: Arcvonal a határon

Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében

Tegnap még ellenség
Vargabetű – keletnek
Ez a kapu csak kifelé nyílik!
Széthajló sugarak
Ökörstop
Első találkozások
A kígyó a farkába harap

Zárszó

Ötödik rész

Templomtorony a tájoló résében

Tegnap még ellenség...

Most nem adott ki senki semmilyen parancsot. Nem is volt ott olyan, akitől várhatták volna. Rangidős a sokat próbált öregkatona lett volna, de láthatólag neki sem volt kedve megjátszani most a parancsnokot, bár a pusmogás közben várakozóan nézegettek feléje.

A határozatlanság is lehet olykor parancsoló, meg aztán mindannyian egyként haza akartak menni. Nagyot sóhajtva fordult a fejmagasságban húzódó út felé:

– Hát akkor, induljunk!

Némán botorkáltak ki a bokrok közül. A három sor, amelyben egymáshoz igazodtak, nem tett ki még egy békebeli szakaszt sem. Az élen nem menetelt senki, de az első sorban az öreg mellett ott volt Sztalin és a bátor Szalán Jóska.

Az első lépéseknél bizonyára mindenkiben felvillant egy arc, egy táj, amely a most visszakanyarodó görbe gyalogút végén várja őt. Olyan volt az az érzés, mintha a tájoló fényes tükrének hasítékán néznének át, s abban látnák a célt, ahova most elszántan elindultak: HAZA!

Rotek abban a résben egy ónszürke hegyes kúpot látott, amely a falun kívül magasodó dombról évszázados hársak, bozontos akácfák, hatalmas tenyerű vadgesztenyék takarásából vigyáz Muraura kis horvát házaira. Most az sem volt fontos, hogy megvannak–e a harangok a román ívű, zöld rácsos ablakok mögött, ahonnan nappal galambsereg, estszálltakor denevérek raja rebben ki, s ott csapong a Mura füzeseinek kesernyés illatában. Az a kereszt a tájoló résének közepén látszik, s mintha bíztatva, bátorítva magasodna a fák lombjai fölé:

– Hát akkor, Isten nevében!

Sarlós is egészen elmélyült arccal gyalogolt mellette. Most száraz volt a szája sarka. Az is azt jelezte, hogy feszültség dúl benne is, mint mindannyiukban:

Vajon milyen lesz a legeslegelső találkozás azokkal, akikkel tegnapelőtt még kötelezően megölték volna egymást?

Hátranézett. Látszott még a mögöttük hagyott szürke út kanyarulata, amint nekivág a fellegvár meredek dombjának. Azon azonban nem jött senki, és teljesen elült az iménti veszett ordítozás is.

Tehát akkor nem üldöznek minket – gondolta, s megtapintotta a Cserei kenyér–zsákjából kimentett szemüveget. A kerete vékony ugyan, de arany. Lehet, hogy szükség lesz majd rá a hazajutáshoz!

A hátrapillantásba beleesett Bagyula arca is. Közömbösen rágott valamit. Oldalt mozgó állkapcsa felett mindkét pofazacskója domború és piros volt. Mellette Kroáth lépkedett, hórihorgas háta most kissé púposnak látszott. És itt van Kisnyzny is, pici alakja csaknem eltűnik ebben a gondterhelt társaságban.

– Hát hogyne érnénk haza! Hiszen nem vagyunk egyedül! Hatan tartunk egy helyre! Csak hazaérünk valahogyan!

Negyedóra sem telt el, kinyílott a májusi világ. Kiértek az erdőből, amely balkézről maradt el mögöttük, s hosszan elnyúló, széles völgyre engedett kilátást.

Mindenütt zöldült már a természet. A messzire futó szem mindenfelé váltakozó árnyalatú, kisebb–nagyobb szabályos parallelogrammákat látott: megmunkált és zsendülőre fordult szántóföldeket. Akadt közöttük barna is, azt mostanában szánthatta fel az osztrák paraszt. Vagy az özvegye.

Messze északkeletnek, túl a völgyön, a nevető kék égboltot hófehér felhők szegélyezik. Sejtelmesen lebegnek ott a közelebb emelkedő sötét, erdőkkel borított hegyvonulat felett. Azok a Cserei által említett Gleinalpok csúcsai lehetnek, s ez a párával tömött meleg légtömeg lebegteti őket úgy, mintha sem az égen, sem a földön lennének. Valóban messze vannak! De ha valahol esőre váltana az időjárás, akkor éppen olyan tisztán, élesen és kéken lehetne látni őket, mint Murauráról a Varasdi hegyeket.

A gondolatokat, amelyek segítenek a gyaloglásban, s elfoglalják az aggódás helyét is, az út árkán túl ülő alak zavarja széjjel. Valami villanypásztornak tetsző kerítés oszlopának támasztja a hátát, s lábait belelógatja a sekély árokba. Biztosan nincs áram azokban a drótokban, mert igen nyugodtan ül, s elmerülten rágcsál valamit. Egyelőre.

Amint azonban megpillantja a feléje közeledő rendezett csapatot, rémülten felugrik. Látszik, nem tudja, hogy most mit kell csinálnia.

Megállt a csapat is. A cölöp mellett ott áll egy ruszki katona, mocskos, elnyűtt egyenruhában, akárcsak ők maguk. Meredten bámulják egymást.

Hihetetlennek tűnt, hogy Sztalin ocsúdott fel először. Nyugodtan lépett ki a sorból, s lassú léptekkel odament a katonához. Elég messze álltak ahhoz, hogy ne hallják a beszédet, úgysem értették volna.

Sztalin azonban elintézett mindent. Egy perc múlva vigyorogva intett:

– Gyertek ide! Minden rendben!

A kis orosz éppen olyan tejfelesszájú volt, mint – egy kivételével – ők. Most, hogy az a dülledt szemű németforma elmagyarázta a helyzetet, elmúlt már a félelme. Vigyorogva integetett ő is:

– Igyi szudá! Szigyítye! Zdrávsztvujtye!

Borzalmas furcsa volt a soha nem hallott recsegő, mégis simulékonynak tűnő orosz szó. Sztalin tolmácsolt, bár a gesztust ennél a néhány szónál nélküle sem lehetett volna félremagyarázni.

– Elmondtam neki, hogy magyarok vagyunk, leventék voltunk, s haza akarunk menni. Azt, hogy levente, persze nem értette, de a többit igen. Úgy mondta, hogy nem is kell félnünk semmitől.

Az orosz kiskatona úgy figyelte közben a száját, mintha értené is, amit mond. Lehet, értett is valamit, mert újra invitáló mozdulattal mutatott a füves árokpartra:

– Nú! Szigyítye i vjipivítye!

Azzal benyúlt a négy csücskénél összekötött pokrócba, s előhúzott egy zöld pintes csatos üveget:

– Pivítye na miru! Vojna kaput! – pattintotta ki a csatot, s kínálta a legközelebb állónak. – Vojna kaput! – ismételte meg, mert az az ő számára is nagyon fontos tény lehetett.

Eddig nem is látták, hogy ott van az a bugyor!

– Azt mondja, igyunk a békére. Vége a háborúnak. Hát akkor igyunk!

Elvette az üveget, s maga húzott rá elsőnek. A szeme azonban tüstént még jobban kidagadt, és prüszkölve, köhögve köpte ki, amit még nem nyelt le. Az orosz elkapta tőle a veszélybe került pintest:

– Rakija! Haraso rakija! – s óvatosan maga is kortyintott egy kicsit. Lássák a vendégek, hogy nem méreg az!

A huzalok mellé települtek között sorba járt a pintes. Valódi, ízletes kisüsti fortyogatott belőle, zamatából erősen kiütött a Vilmos körte illata. Kitört hát az igazi béke! Gyomrukba perzselően surrant le a réges–régen nem ízlelt alkohol, s tüze már azt is magában hordta, hogy barátsággal kínálták.

Éljen! Vojna kaput! Hazamegyünk! Zdravsztvujtye!

Zsibongó agysejtekkel, karcosra szaporodott gyomornedvekkel üldögéltek a kis ruszki baka mellett. Már nem figyelték a helyenként szokatlanul recsegő, máshol meg selypítő, lágy szláv beszédet, pedig Sztalin meg közötte elég szaporán pergett. Rotek néhány szót azért felismerni vélt az elég szegényes horvát készletéből.

– Apa azért nem tudja ezt az orosz szót ilyen szépen hajlítgatni – állapította meg magában. – Ő a svábok érzékelten keménységével beszélgetett azzal a „hastufirerrel”.

Vajon megtalálja–e őket, ha a sors különös kegyéből mégis hazakerül? És a Szőke Lány? Várja–e, legalább megismeri–e őt? Hogyan élhette át ezeknek a jól táplált barbároknak az özönét, olyan csinosan, olyan gusztusosan, kívánatosan...? Haza! Mindenáron haza kell jutni!

– No! Most már mondhatnál valamit, Sztalin, nekünk is! Mit gagyogtok? – lökte meg a gurgulaszeműt Szalán. – Mit dumáltatok?

– Azt mondja ez a srác, hogy van Magyarország. Csak másmilyen, mint amiből eljöttünk. Azt mondja, hogy ő is volt kicsit ott, mert a dandárjának valahol Jugoszláviában kellett volna előretörnie. De nem tud sokat, mert a közkatonának náluk sem mondanak semmit. Csak azt tudja, hogy valami Tito..., szóval... partizánok nem engedték be őket. Így a határ mentén, bulgárokkal együtt vonultak fel. De azok nem jöttek tovább a határnál.

Rotek rámeredt a kissé bambának látszó katonára:

– Akkor ez a fickó, meg a társai, ott motoszkálhattak valahol anya, apa körül! Akár még a Szőke Lányt is láthatta! Meg kéne tudni, mi volt ott, Muraura környékén!

– Aztán azt is mondta, hogy a magyarok nagyon rendesek voltak velük. Főleg, akik horvátok is. Örültek nekik, és ő is örül, hogy az ellenségből éppen magyarokkal találkozott elsőnek. Meg, hogy menjünk csak nyugodtan haza, nem fog senki bántani minket. Bárcsak ő is fordulhatna már hazafelé! De hát az még odébb van!

Mintha valóban értette volna a kis ruszki Sztalin beszédét. Újra szívesen nyújtotta a csatos üveget:

– Nú, pivátye! Igyítye damá, vojna kaput!

De már nem ivott senki. Kókadtak lettek az agyak, émelygősek az alkohollal nyakon öntött üres gyomrok. Jó lenne most elnyújtózni itt, ezen a szálkásra serkedt füvön, mint otthon a Ledinán, a görbe libahagyatékok között! De nem, azt nem lehet most! Előbb haza kell menni!

Valami mozdult az elhagyott erdőszélen.

Ahol a kastélytól érkező, még meglehetősen lejtős út utolsó enyhe kanyarjával int búcsút a kizöldült bodzáknak, kerékpáros bőcörög lefelé a bazalt közepén. Ahhoz képest, hogy merész lódulásokkal keresi fel hol a jobb, hol a bal padkát, elég gyorsan közeledik. Részeg ez talán?

Amint közelebb ért a keréken tántorgó alak, a közlékeny kiskatona minden sietség nélkül feltápászkodott. Akkor már lehetett látni, hogy nem részeg az, hanem még egy orosz katona. Csak éppen most tanul biciklizni.

Ahogy odaért a már álló csoport elé, egy másodpercig rájuk bámult. Ettől azonban elveszett a karjából az odaadó figyelem, akkorát lódult jobbra, hogy majdnem a partoldal sekély árkában kötött ki.

Ismerősük lassan, hanyag mozdulattal emelte kezét a sapkájához:

– Sztársijlityinánt! – morogta közben, bár Sztalinon kívül azt sem értette senki.

A katona vagy húsz méter után úgy gondolta, hogy mégis megáll. A csizmája talpát használta féknek, a talpban levő szegek csikorogva krákogtak a fellazult bazalton. Így is jó, ha valaki nem tudja, mi is az a kontrafék!

Félig eldőlve sikerült megállnia. A kerékpárt az árok oldalához lökte, s megállt az út jobb szélén. Karját hívásra nyújtva kiáltott valamit, amire megmozdult az újdonsült idegen barát. A tisztnek azonban más szándéka lehetett. Újra kiabált valamit, amit az Sztalin felé fordulva ismételt meg.

– Valakinek oda kell mennie hozzá. Közülünk – jelentette ki kesernyés arccal. – Valaki menjen oda!

– No, Sztalin, akkor indíts! Mert az a valaki most senki más nem lehet, mint te! Nekünk ugyan ugathat! – szólt valaki a csoportból.

Ő maga is beláthatta ezt, sőt tudta is, hiszen ő közvetlenül vette a meghívást. Keserves arccal lépett át az árkon, s úgy tekintett vissza, mintha a vesztőhelyre indulna. Mereven állt meg a várakozó tiszt előtt. Előírásszerűen összecsapta a bakancs sarkait, és jobb kezét mereven előrenyújtva tisztelgett. Hitleri üdvözléssel.

A bokacsapkodás hangja szinte még nem is ért el hozzájuk, amikor balkéz felől máris kapott egy akkora pofont, hogy megbotlott, és eldőlt az árok gerincén.

Keservesen tápászkodott fel, s csak állt, és hallgatta a katona mondókáját. Hogy mi volt az, azt lőtávolon kívülről is meg lehetett állapítani. Sapkájához emelgetett tenyérrel tisztelegni tanította Sztalint – ruszkiul.

No, de hát az gyorsan ment, hiszen karlendítéssel a világon csak a Deutschland über allest, a Giovinezzát, meg a Zöld inges fiúkat üdvözölték. A fene tudja, milyen félelemben volt az a gyerek, hogy úgy összezavarodott az agya! Talán a hirtelenül jött pálinka miatt nem tudta, hányadán is vannak, hiszen még a zászlóaljban sem használták a karlendítést!

Most már mindegy! A pofont megkapta, s a tisztességes tisztelgésre helyreállt a béke. Láthatólag még egyetértés is született. A tiszt kisvártatva felkapta az árokpartról a biciklit és – nagy nehezen felkapaszkodva – bizonytalanul bőcörögve elkerekezett.

– Na, mi van? – fogták körül a visszaérkező gyereket. – Eligazított?

– El, az anyja istenit! – fogta tenyerébe kivörösödött bal képét. – Akkora pofont adott...

– Azt láttuk – röhögtek. – De mit mondott?

– Háát, ez is örül a békének. Azt ez sem tudta, hogy mi volt a Levente, de megmagyaráztam neki. Azt mondtam, hogy elhoztak minket a fasiszták. Most meg haza akarunk menni.

– Aztán azért tisztelegtél neki Hitler módra!

– Phűű!– fújt egy nagyot, s ismét megdörzsölte az arcát. – De azt mondta, nyugodtan menjünk csak, nem fog bántani minket senki. Meg, hogy Magyarországon már újra van kormány, lehet majd dolgozni.

– Azt nem kérdezted, merre menjünk?

– De! Azt mondta, hogy ez az út Grazba vezet. Azt is ajánlotta, hogy lehetőleg álljunk be valami hazatérő nagyobb menetbe. Akkor még élelmezést is kapunk. Meg kíséretet, hogy biztonságban legyünk. Valahol Grazban gyűjtik a hazafelé igyekvőket.

– Tudod, hogy ki áll be?! A rosseb! – szólalt meg valaki. – Az már hadifogság ám! Ezeknek nem számít a béke, meg a Genfi Egyezmény! Úgy elvisznek minket Szibériába, mint a sicc! Ameddig lehet, menjünk csak külön! Kaját majd csak szerzünk valahogyan!

Elgondolkodtak. Ismerős szöveg volt az, s lehet, hogy igaz is. Most mindenesetre ki vannak szolgáltatva a sorsnak, meg egy ismeretlen nagyhatalomnak. A fene tudja, hogy mi lenne a legjobb!

– No, akkor próbáljuk meg! Induljunk! – szólt az „öreg”. – Isten veled, Iván! Köszönjük a rákiját! Mondd meg neki, Sztalin!

Amaz az egyetemes név hallatára elvigyorodott, mert abból, meg a szedelőz–ködésből tudhatta, hogy búcsúszó az. Ő is felállt a cölöp tövéről, s megmarkolta a pokróc összegubancolt csomóját. Éles koccanással csördültek össze azok a drága üvegek:

– Zdravsztvujtye! Harósij daróga!

Vargabetű – keletnek

A látóhatár lassan egészen kiterjedt előttük. Az út lassú lejtéssel egyenesen északnak vezetett, s engedett belátni a kiszélesedő nagy lapályra. Az dombvonulat itt véget ért: belesimult a havasokig terjedő nagy fennsíkba. Lankáin gondosan művelt szőlősorok húzódtak egészen az útig. A gondos osztrák gazdák széles utakat hagytak birtokuk mezsgyéjén, s élő sövényekkel el is választották az ültetvényektől.

Rotek apjának is volt szőlője, meg a faluja határa is tele volt szőlővel lepett dombokkal. Ilyen szépen, gondosan ellátott birtokokkal azonban soha, sehol nem találkozott eddig.

– Ezeknek a szőlőknek még a háború alatt is megmaradt a jó gazdájuk – állapította meg magában, ahogy benézett a nyílegyenes sorok közé. – Milyen remekül megmetszették! A szőlőmunka asszonymunka is lehet. Sokszor még eredményesebb is, mint a gazdaember keze.

Nem is csoda! A szőlő olyan, mint egy szép kis lánygyerek: a gondozása közben csak gyönyörködni kell benne.

A makadámút a dombság lábát követve hirtelen éles kanyart vett. A nyugodni készülő nap a hátukba sütött, és még mindig jó meleget küldött a viharkabátok alá.

– Vajon ez az új irány végleges marad–e? Utolsó vargabetűje–e annak a görbe gyalogútnak, amelyre hét hónappal ezelőtt ráléptem? Mert ez a kanyarulat most már határozottan keletre mutat! Hazafelé! Vajon hagyja–e a sorsom, hogy eljussak rajta addig a kontyos kis templomtoronyig, amely most már egészen betölti a tájoló szűk rését?

Az egyik dús, gondosan nyírt sövény tövéből hosszú kar ugrott elő, amikor odaért a csoport. Az a kar is zöld üveget lökött eléjük:

– Ahoééé! Trinken sie! Auf den Friede!

Valaki menet közben elkapta az üveget. Abban is pálinka volt, az öreg, nyurga osztrák gazda öröme. Láthatóan cseppet sem bánta, hogy a flaskója búcsú nélkül vált el tőle.

– Ez hát az egyik szőlősgazda! Kell a rossebnek ez a pálinka! Éhes vagyok, és a gyomrom az Ivánétól is kavarog.

Az út rendületlenül vezetett tovább – kelet felé. Mellette csinos kis és nagy tanyák, hol egyedül, hol néhányad magukkal. Ezeknél az osztrákoknál ezek a hegyi paloták présházak! Zsuppos, mint otthon, egy sincs közöttük. Szinte kár!

Kis falukon is átmentek. Néptelenek voltak azok, de azért tiszták és rendezettek. Ha valahol mozgás látszott, az inkább az új, ismeretlen hadsereggel függött össze: egyedül, vagy néhányad magával orosz egyenruhák tűntek fel, amelyek általában gyanakodva nézték a jól kilépő csapatot. Szó azonban nem esett egy sem. Az úti célt most már könnyen ki lehetett találni, hiszen vojna kaput! Aki teheti, menjen haza innen, az első vonalból!

Lassan megbátorodtak az akadálytalan haladástól. Talán igazat mondott az a pofozkodó sztárslityinánt. Minthogy könnyebb a menetelés, ha énekelnek, ilyen irányban támadt is egy erőtlen kezdeményezés. Csakhogy az üres gyomor elveszi az erőt, a korgása meg túlkiabálja a magyar katonadalt.

Nagyobb településhez értek. Néhány ház állott a kissé görbülő út mindkét oldalán. Előttük kertecskék, amelyekben nemsokára színes virágok fognak virítani, éppen úgy, mint az elmaradhatatlan erkélyek párkányain.

– Ezek az osztrákok, lám, ezt a háborút is milyen jól megúszták! – mélázott magában. – Itt a világon semmi nyoma, de még hangulata sincs a pusztulásnak. Mi meg ostoba módon itt meredtünk szembe az ellenségünkkel, ahol semmi ok sem volt rá. Mi itt csak fogadatlan prókátorok voltunk. Otthon meg talán minden és mindenki elpusztult! Hiába! A magyar történelem most sem tagadta meg magát!

A meditáció alatt már ki is értek az utolsó házak között, amikor az alkony meg–foghatatlan lengése valami olyan illatot sodort eléjük, amelytől meg kellett állni.

– Gyerekek! Ez kenyér! – tartották fel az orrukat, az isteni illatot szimatolva. – Friss kenyér illata! Itt valahol kenyeret sütnek!

Megbolydultak az üres, pálinkától meggyötört gyomrok. Az utolsó házhoz csak–nem hozzátapadva, hatalmas katonai sátor kapaszkodott a rét gyepébe. Onnan hozta az illatot a levegő. Megálltak az út szélén, és bámulták a kőhajításnyira levő sátrat. Percekig semmi sem mozdult a környéken, de aztán kilépett belőle egy rövid zubbonyos katona. Fején félrecsapva a kiélesített sapka.

– Ruszki! Ez valami katonai pékség lehet! Menj oda, Sztalin, nézd meg!

A hosszú hónapokig ki sem ejtett hazai szó íze mintha már átformálta volna a tömzsökös gyereket. Még talán a szeme sem guvadt ki már olyan feltűnően a homloka alatt. Bizonyára olyasmit is érezhetett, hogy ő most már igen fontossá vált a bajtársai számára, s ez bátorságot is adott neki. A pofont is megkapta, tehát egy kicsit otthon van már ezek között a sutyorgó beszédűek között.

Készségesen indult tehát a lucernásba taposott autónyomon a barna sátor felé. Az árokparton sorban ülve nézték, amint magasra tartott orral belép az egyik, teljesen nyitott oldalon. Szívták a változatlanul rájuk ülepedő isteni illatot.

Elég sokáig kellett várni, aztán feltűnt a ponyva mellett. Odalátszott, hogy mindegyik hóna alatt egy–egy veknit szorongat.

Ott volt hát a kenyér! Nem tégla, nem korpa, hanem igazi, pirosas–barnára sült, könyökös végű, meleg KENYÉR! S megjelenése most már teljesen elnyomta a körülöttük zsendülő füvek zöld illatát. Nekiestek a kiálló csücskének. A rangidős, meg Szalán Jóska józan szava azonban megállította a rohamot:

– Gyerekek! Ne veszítsük el magunkat! Úgyis este van már, keressünk előbb valami helyet, ahol megalszunk! Ott megesszük a kenyereket. Rendesen elosztozunk.

– Jaja! Igaza van a szakinak! Lakott helyre nem mehetünk be, de amott látok egy cserjést. Vegyük be oda magunkat éjszakára.

A cser csemeték egyenes soraiban magasra nőtt, szálas fű fogadta a vendégeket. Remek szálláshely olyanoknak, akik már megszokták a csillagokkal telehímezett dunyhahuzatot, s a kenyérzsákból vetett párnát. Ide nem fúj be a szél, amely azért még májusban is lehet kellemetlen.

A leereszkedett félhomályban a lehető leggondosabban megvackoltak a hátizsákban meghagyott egyetlen pokróccal. Aztán szépen elosztották a kenyereket. Olyan áhítattal csinálták, mint ahogy talán Krisztus tanítványai sem a hegyoldalban összegyűlt éhes népnek.

A besötétült színpadon azt már nem lehetett látni, hogy ki falja mohón a neki jutott falatot, s ki az, aki mélán, minden kis zamatot megkeresve forgatja, áztatja a nyelve mellett a ress kenyérhajat.

Ettek. Hazai ízeket, emlékeket és reményeket ettek.

Elég sokáig tartott, amíg valamelyiknek eszébe jutott megkérdezni:

– Te, Sztalin! Aztán mit mondtak a ruszkik?

– Kettő volt a katona. A harmadik osztrák. Azé az a pékség. Az nem szólt. Igaz, nekem ugyan hiába is beszélt volna.

– De az oroszok mit mondtak?

– Hát azt, hogy ők ilyen kenyeret még csak nálunk ettek. A zsemlyének meg azt mondták, hogy „málenykij hleb”, picike kenyér. Állati lelkesek ezek!

– Akkor otthon még van kenyér! De mért azt mondtad, hogy „nálunk”?

Kérdezték, hogy ki vagy?

– Persze, hogy kérdezték. De különben is mondtam volna. Azt mondták, hogy jó volt nekik nálunk. Szívesen adták a brúgókat. Bíztattak, hogy bátran menjünk haza, van Magyarország.

– Melyik mondta neked ezeket?

– Hát az idősebbik.

– Te mit gondolsz, Sztalin, mit mondana egy magasabb rangú tiszt?

– A fene tudja! Az a sztárslityinánt csak a tisztelgés miatt ütött pofon. Tudjátok, gyerekek, az orosz tulajdonképpen igen jószívű, barátságos népség. Én tudom, mert otthon együtt éltünk velük. Ezek még a gatyájukat is odaadják annak, aki barátságosan viselkedik. Azon túl meg... a rosseb tudja!

– Gyerekek! Mindenesetre, ha valaki kérdez, a világért sem szabad elárulni, hogy hol voltunk! – elmélkedett közbe Sarlós rekedt hangja. – Azt kell mondani, hogy a nyilasok hurcoltak el bennünket!

– Azt hát! Én is azt mondtam eddig mindig, mert az úgy is volt. Nem hazudunk mi azzal!

Sztalin ezt úgy tudta!

– Ja! Csakhogy nincs róla igazolásod, neked sem! A barátságos szlávjaid meg majd bevágnak a lágerba, valahol a szibériai tundrákon! Ott aztán sirathatod Munkácsot, meg Ungvárt, míg bele nem gebedsz!

Ez a morgás meg attól a jól értesült borúlátótól eredhetett. A lehetőség azonban megkeserítette a szájakban a ptialinban oldódott kenyérhaj édeskés ízét. Elnémulva húzták a fejükre a pokróc kimaradt csücskét.

A mozdulatlan éji levegőben is finoman rezgő bükklevelek között azonban ugyanazok a fényes csillagok lestek be az alvókra, mint amelyek az otthoni háztetőkre is rávetik gyenge, de tiszta fényüket. Már a megmaradtakra...

Híg, felszínes álom szállt Rotekra. Az éjszaka enyhe volt ugyan, és a bükk–csemeték bordás, ovális kis levelei sátrat adtak az alvóknak, mégis hűvösséget érzett az egyetlen pokrócba burkolózva. Gyomrában a néhány korty langyos víztől megdagadt a friss kenyér, s ez a szokatlan vacsora a nyugtalan alvás alatt nehéz álmokat okozott.

Mégis csak a megszülető hajnal hűvöse kezdte szétrebbenteni álmait. Nem is emlékezett rájuk. Csak a nyugtalan ízük maradt meg benne, valahogyan úgy, mint ahogy a szájzúgban a sok elszívott cigaretta áporodott szaga.

A teljes ébredés előtti utolsó álom azonban nem enyészett el a többivel.

Ovális barlangszáj előtt sziklán álló szép nő nézett szembe. Földig érő azúrkék köpenye nyílásából előbukkant mindkét alsó karja. Hófehér tenyerét kecsesen kifelé fordítva állt ott, világos krémszínű fátyla mellől szelíd szemek tekintettek rá. A barlang nyílását virágokból font fűzér keretezte.

Biztosan tudta, hogy valahonnan ismeri, jól ismeri ezt a szelídséget, akitől félni sem lehet, olyan szép.

S akkor megmozdult a két kifordított fehér tenyér. Lazán lelógó helyzetéből lassan felfelé emelkedett, anélkül, hogy egyéb mozdulatot is tett volna. Nem szólt, nem pillantott, s a kezek mozgása megállt a derék magasságában.

Aztán eltűnt az álombéli látomás. Rotek szeme kinyílt, s hűvös nyirkosság járta át a ruháját, borzongatta a bőrét. Mégsem mert megmozdulni, csak kipillantott a pokróc lecsúszott csücske mellett a tiszta reggeli világosságba. Közvetlenül az orra előtt néhányad magával karcsú, éles fűszál kereste ki a lombok között beeresztett éltető fénysugarakat. Nézte a föld felé hajló, még nem barnuló szélű levél–csúcsot, s meglátta rajta az alig gombostűfejnyi pici harmatcseppet. Hiába! A fénysugár felülről, a föld párája meg alulról táplálja az életet. Így van ez rendjén!

S mintha az a furcsa álom folytatódott volna: a pici cseppecske rohamosan növekedett a fűszál hegyén. Percek alatt csodálatosan tiszta gömböcskévé nőtt a mozdulatlan levegőben, magába fogadva, majd az innenső oldalon továbbsugározva testvéreinek üde zöld színét.

Aztán lecseppent a tavalyi, halott levelekre.

Rotek elbűvölve bámulta ezt a végtelenül csendes színjátékot, amely éppen olyan csodálatos, mint annak az asszonynak a szinte észrevétlenül emelkedő, bíztató tenyere.

– Eh! Babona–babona, vénasszony...

Megtorpant a gyerekkori mondóka illetlensége előtt. Belédöbbent, hogy honnan ismeri látomásának asszonyát...

Ez a barlang a Kollarics kereszt lábában van, amely a Kókol–féle keresztútban már talán száz éve néz egyre dél, tehát Kollátszeg felé. Abban áll ez a kék köpenyes szép asszony, s a kőből faragott rózsák fűzérét Úrnapján, meg Kisasszony napján igazi illatos rózsák varázsolják élővé.

A kőfeszület alacsony vaskerítését máskor is elborítják a Mária–ünnepeken éppen nyílásban lévő virágok füzérei. Olyankor nem lehet a vaspálcákra kapaszkodva figyelni a lépésnyire kuporgó, kulicsecázó pajtásokat. Mert ez a tárt tenyerű kőasszony a virágok illatától megelevenedik, s tán benéz a féllábú Fischer bácsi boltajtaja mögé is.

Meg az anyja imakönyvében ott volt a Lourdesi Máriának ugyanez a képe! Az a kis szentkép ivódott belé, amit suttyomban még az apja is nézegetett néha!

Ez a Mária szelíd szemmel néz örökké a Csonka tókák, a tüskés Ledina felett Kollátszeg felé!

Hányszor, de hányszor játszott ott a rozsdás vaskerítés mellett, vagy csak mélázva múlatta a forró falusi kánikulákat.

S most ez a Mária eljött ide eléje!

– Apa az Isten nevét általában csak akkor vette a szájára, ha iszonyú mérges volt. De akkor aztán nagyon határozottan! De Szűz Máriát a végtelenségig tisztelte. Soha nem hallottam tőle az ő káromlását. Mások tiszteletlenségét is képes volt mindenki előtt megróni, s eddig még én sem vétettem egyikük ellen sem. Annál inkább emlékezem sóhajtásaira: „Boldogságos Szűz Anyám”. Meg arra, hogy nem egyszer kezdtünk el valamit úgy, hogy: no, fiam, a Szűzanya nevében!

– Akkor hát ez mégiscsak jelenés lehetett! – kezdett el borzongani a háta közepe, még a belebújt nyirkosságon felül is. – Úgy emelte fel a kezét, mintha benne engem tartott volna, mint valami kisgyereket! Tán csak nem azt akarta mondani nekem: bízzál, vigyázok rád, hazakerülsz!?

S akkor még odaküldte azt a csodálatos kis kristály varázsgömböt a szemem előtt meghízni!

Ezt már nem lehetett mozdulatlanul kibírni a nyirkos pokróc alatt. Ledobta magáról a takarót, és hatalmas nyújtózással igyekezett kikergetni magából az izmok ernyedtségét, az álom nyomasztó emlékét. A cserfakölykök bordázott leveleiről szaporán permetezett csuklójára és nyaka közé a harmatcseppek összefolyt milliárdja.

Sarlós már jártas volt a falevelekre telepedett vizek használatában. Most azonban nem a szemhéjára tapasztotta őket, mint nemrég az akáccserje alatt. Nagy élvezettel söpörte le a lombokról a harmatot, s bőven locsolta derékig mezítelen mellére, hátára. Talán még soha nem volt módjuk ilyen csodálatosan tiszta vízben mosakodni! Aki követte a példát, úgy érezte, hogy ebben a cserjésben most újjászületett.

Rotek kellemesen égő bőre alá még annak a felemelt karnak a bíztatása is beköltözött: hazaérünk, segít a Szűzanya!

Maradék kenyérhéj, töredezett Kneckebrot, a kenyérzsák csücskében véletlenül megbújt cvibak rágogatása közben tartottak haditanácsot. Sok mondanivaló nem akadt, inkább csak a ruházatuk feletti aggodalom serkentette a véleményeket. Arra azonban ott és akkor senki sem tudott semmi használható dolgot mondani. Annyiban maradtak hát, hogy „majd megpróbálunk valahogy átvedleni”, meg, hogy hiszen az egész német hadsereg egyenruhában ténfereg az országutakon. Mindenkinek csak nem jut civil ruha!

– Ja! Ja! Csakhogy azok nem Magyarországon ballagnak ám már! – volt az okos ellenvetés, ami különben igaz is, meg jelentős érv is volt.

– Mindegy! Valahogyan csak lesz! Itt mindenesetre nem maradhatunk. Induljunk, gyerekek!

Kimentek hát az útra, és rendesen kétsoros oszlopba sorakoztak. A bakancsok száz foga alatt élesen csikorgott a bazaltzúzalék, de az is mintha azt mondogatta volna: haza–haza–haza!

A város békés polgárainak akkor volt esedékes az ébresztő, amikor már a házak közé értek. A makadámút kikanyarodott már a Mura völgyébe, s beleolvadt a folyó mellett északnak húzó aszfaltba.

Elhaladtak a külvárosi vasútállomás előtt is: a ferde lécű kerítés felett odalátszott a piros nyerstégla homlokzat, rajta a frissen előkerült osztrák zászlóval.

Rotek ránézett Lajcsira, az meg visszanézett. Pillantásukban benne volt az azon való csodálat, hogy ez alatt a két nap alatt, s ebben az óriási karikában, amiben újra visszakerültek erre a helyre, mennyi minden történt!

Hát még ha tudta volna, hogy most még két temetetlen hullát is láthatna itt, ha úgy akarta volna az Isten: a barátjáét, meg a parancsnokáét!

– Vajon most eltemetnének–e bennünket? – tűnődött magában Rotek, amiben Lajcsi persze részt nem vehetett, mert nem tudott semmit.

Eddig még sehol sem állították meg az út közepén gyalogló kis csapatot. A Grazba északról vezető főútvonalba kanyarodó út egyébként is szinte teljesen néptelen volt. Egyetlen rozoga teherautó zakatolt és hörgött velük szemben, röviddel azután, hogy az éjszakai pihenőhelyet elhagyva, kifordultak a poros makadámútra.

Fura kinézetű volt az a tragacs! Mintha a háborús erőfeszítések során a múzeumból hozták volna ki. Teljesen egyenes szélvédője felett lapos bádogtető zörgött a rossz út rázására. Az éktelen zajt csapó motor két oldalról felnyitható pléh ajtók között morgott, és ezt a zajt a plató ócska deszkáinak, meg az oldalfalaknak a zörgése igyekezett elnyomni.

A jármű az alig megszületett gépkocsi formájára emlékeztetett, amelynek a képét a Tolnai Világlexikon tablóján meg lehetett találni: T–FORD. De ez ment. Porzott utána az út. A volán mögött egészen fiatal katona ült, s fejével együtt figyelmetlenül forgatta éles pilotkáját. Megpillantva a félrehúzódott kis csapatot, lehalkult a harákoló motor, de a mellette ülő lapos tányérsapka alól előrelendült egy tenyér. Biztosan azt mondta, hogy davaj, mert aztán mégsem álltak meg. Bizonyára a pékséghez, vagy a steinbergi fellegvárba igyekeztek. Az az út máshova nem vezetett.

Álmélkodva néztek utánuk:

– Jé, gyerekek, ezek ezzel nyerték meg a háborút! – hangzott a sor végéről Szalán fátyolos hangja.

– Nana! Emlékezz csak azokra a tegnapi, rohadt Ratákra! Isten bizony felértek azok a Messerekkel!

– Meg a téharmincnégyesek! Szerencse, hogy nem találkoztunk velük! A Faustod mögött biztosan beszartál volna, Szepi, ha szembe kellett volna állnod eggyel!

Ez Lajcsi szava volt. S lehet, hogy igazat is mondott.

– No, de hát ilyet! A ruszkik sem állhattak már valami jól, ha ilyen tragacsokat is hadrendbe állítottak!

– A németek sem mindenütt a kétéltű Volkswagenjeikkel flangáltak. Bolondok lettek volna, ha be nem állítanak minden épkézláb eszközt. Ez a rangles egészen jól beviszi a kenyeret Grazba!

Közben azokra az autókra, motorkerékpárokra gondolt, amelyek ottégtek a Grazba vezető út mindkét oldalán, s a benzintartályaikkal együtt robbantak a rajtuk levő lőszerek.

– Egy ilyen minket még haza is vinne! De jó is lenne!

Annak azonban, hogy azt mérlegeljék, ki, miért és mivel nyert–veszített háborút, igazán nem most volt az ideje.

Elérték a város szélső házait. Ott eléjük lépett két tányérsapkás katona. Az egyik egészen biztosan tiszt volt – bár az egyenruháról felületes szemlélő alig különböztethette meg –, mert Sztalin különös tisztelettel állt meg előtte. A másik is valami tiszthelyettes lehetett; mindkettőjük nyakában ott csüngött a háború–nyertes dobtáras géppisztoly:

– Sztoj! Kik vagytok?

– Magyarok!

Most már a világért sem tévesztette el a tiszteletadás módját, de azért biztonság okáért karnyújtásnál nagyobb távolságban állt meg előtte.

– Aha! Vengerszki mológyi! Honnan jöttök?

A tömzsi gyerek tanácstalanul nézett hátra. A nagyszájú azonban talán értette a kérdést, és azonnal kapcsolt:

– Leoben. Mondd neki, hogy leventék voltunk. Odavittek minket a németek dolgozni.

Sztalin hosszú beszélgetésbe bonyolódott a két szovjet katonával. Élénken gesztikuláltak, gurguláztak és selypítettek, miközben egyre közelebb is kerültek egymáshoz. Aztán ismét egy nagyot tisztelgett, s a járdára húzódott társai felé fordult:

– Gyerünk! Egyelőre minden rendben!

Tovább indultak hát, s természetesen a kíváncsiskodás is azonnal velük lépett:

– Mit mondtak?

– Ezek is azt – kezdte most már egészen rutinosan az ungvári gyerek –, hogy nyugodtan menjünk haza. Csakhogy aligha lehet sokáig így egyedül itt ténferegni az utakon, mert egészen azért még nincs béke. Egyedül nem kódoroghatunk.

– Hát akkor?! Mit csináljunk?

– Azt mondta ez a – különben – százados, vagyis kapitány, hogy sok hazatérni akaró magyar van már a városban. Egy nagy iskolában gyűjtik őket. Onnan időnként védő őrség kíséretében útnak indítják hazafelé a csoportokat.

– Öhöm! Védőőrizet! Tudom én, mit jelent az ezeknél! – röffent fel a tapasztalt nagyszájú. – Vigyáznak rájuk, hogy biztosan eljussanak Szibériába!

– Neem hiszeem! Azt mondták ezek, hogy a nőket, gyerekeket a határon túl a legrövidebb úton hazaengedik. Csak a felnőtt férfiakat tartják addig benn valami táborban, amíg kivizsgálják, hogy nem voltak–e nyilasok, meg más fasiszták. Akiknél nincs ilyen, azoknak dokumentet adnak, s elengedik őket.

– No, akkor nekünk meg már meg is van az ajánló levelünk – morrant fel rekedten Sarlós – egy jó kiadós hadifogolytáborra. Mit gondoltok, hogyan és meddig fogják ezek tízezer ember viselt dolgait vizsgálgatni?! Aztán megmondta ez a kapitány, hol van az az iskola?

– Meg hát! Azt mondta, menjünk ezen a széles úton egyenesen, amíg beérünk egy nagy térre. Ott forduljunk balra, s megint a legszélesebb út vezet Magyarország felé. Azon az úton meglátjuk majd a gyűjtőhelyet.

Súlyos gondokba merülve lépkedtek tovább a széles úton, amely egyszer átlépett a Murán is. Rotek belenézett a sebesen áramló vízbe, s most nagyon–nagyon sötétnek és mocskosnak látta a simára kövezett partok között kínlódó kis hullámokat.

– Tudjátok, gyerekek, azt hiszem igazuk van ezeknek! Ne higgyünk a ruszkinak, még ha kapitány is! – szólalt meg Bagyula is. – A rosseb tudja, miféle népségbe keveredünk, akikkel aztán tényleg összemarkolnak bennünket!

– Jaja! Meg aztán ki fogja igazolni ott azt, hogy mi elhurcolt leventék vagyunk? Ki fog megismerni minket? Talán majd egymást igazoljuk... amikor még csak nem is igaz!

– Így van! Ne menjünk be oda! Próbáljunk meg mégis külön hazajutni!

Elérkeztek a nagy, parkos térre. Megtalálták a másik ásító torkú utcát is, amely csak azért nem volt mégis olyan széles, mert nem folyt rajta egy másik Mura. De lombos fa, meg még egy sövény sem látszott rajta.

Az az iskola – ha ugyan tényleg az volt – jobbról valóban feltűnt előttük. Hatalmas nyitott kapuk mögött megállapíthatatlanul mély udvar, s annak túlsó végében ott nyüzsgött valamilyen tömeg. Sehol sem láttak őrséget, s ezért megálltak, kicsit jobban szemügyre venni.

Szekereket láttak, amelyek lőcséhez, saroglyájához kötve lovak abrakot rágtak. Civil ruhák mocorogtak uniformisokkal és női ruhákkal vegyesen.

Az udvar első harmada azonban teljesen üresnek látszott. Az is érezhető volt, hogy a hátra szorított tömeget valakik szigorú fegyelemben tartják.

Nem sokáig kellett ott nézelődni. Az eddig hallgatagok közül hárman meggondolták magukat, és beléptek az udvarra. Hátukon ott billegett a zsák. Egyikük Gurnik Feri volt..., s nem intett vissza.

– Isten veletek, fiúk! Ki tudja, nem ti döntöttetek–e jobban?

A csoportban ott maradt az utcán a spontán összejött társaságban a hat kanizsai gyerek: Bagyula Gyula, Szalán Jóska, Kisnyzny Győző, Sarlós Lajcsi, Kroáth Imre, meg Rotek Laci. Mindenre elszántan fordították magukat a hazai templomok tornyát mutató ösvényre.

Valóban nagyon jól megérezték a cserjésben, hogy milyen hasznos is lehet a zárt alakzatban való menetelés.

Az az út, amelyen kifelé indultak a nagy városból, már egyáltalán nem volt néptelennek mondható. Egymást érték a katonai gépjárművek, amelyek hol konvojban, hol egyedenként, vagy másodmagukkal robogtak keletről nyugatnak, vagy éppen fordítva.

Kétsoros oszlopban folytatták útjukat. Bakancsukra ráhullott a szürke bazaltpor, s belepte az árokba hajított lábszártekerők helyét is.

Szinte csodálatos volt, hogy egyelőre sehol senki nem állította meg a csoportot. Azoknak a katonáknak, akik ott robogtak előre– hátra, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az a pár gyerek máshova nem mehet, mint haza. A harcok gyötrelmeit átéltek számára egészen természetesnek is tűnhetett, s kisebb bajuk is nagyobb volt annál, minthogy vallatni akarják azt a pár legényt. Azt bizonyára elvégzik majd mások a hátországban, akik kevesebb puskaporfüstöt szagoltak.

Azon a vidéken már érezni is lehetett a haza illatát. Kisebb–nagyobb falvakon, városkákon át vezetett az út, ahol a gyéren mutatkozó civilektől egy–egy magyar feleletet is kaptak a kérdéseikre. S ahol lehetett, együttérzést, jókívánságot és segítséget is.

Pihenőiket általában kis település, de inkább csak tanya mellett választották meg. Valamelyikük olyankor elindult a kulacsokkal ivóvíz beszerzése céljából. Többnyire szívesen látták a szomjazót, s amikor kissé bővebben is ecsetelte az elhurcolt leventék sanyarú sorsát, s boldogságát, hogy már hazafelé tartanak, a víz mellé darab puha fehér kenyér, szalonna, egyéb is került az oldalzsákba.

Szóval a hazafelé indulás egészen jól haladt. Megesett, hogy a vendéglátó, látva a beszerző még nagyon jól árulkodó ruházatát, valami civil holmit is adott neki:

– Jó lesz, ha minél hamarabb átöltöznek!

A kéregetésben különösen Kroáth Imre volt járatos. Hosszú, nyúlt arcáról kevésbé lehetett arra következtetni, hogy a hasát milyen vastag háj borítja. Csak ritka esetben tért vissza zsákmány nélkül.

Az elnyűtt, koszos és tetves olasz uniformis utolsó darabjai is lassan lekerültek mindenkiről. Most már valóban csak a háború által össze–vissza vetett fiatalembereknek látszottak az összekoldult, ócska holmikban.

Egy helyen öreg akácfák árnyékában ültek le pihenni. Az út túlsó oldalán, vagy száz méterrel beljebb, hosszú, egyenes fehér ház látszott. Mellette a szokásos gazdasági épületek: pajta, disznóól, istálló. Meg a kerekes kút palával fedett teteje.

– Bemegyek vízért. – Szólalt meg Imre, s máris öntötte ki kulacsából a még meg sem melegedettet. – Nem akar valaki velem jönni?

Rotek számára eddig még nem jutott semmi az itt–ott szerzett semleges ruhákból. A zubbonyt ugyan már Grazból kiérve, az első pihenőnél a bokrok közé vágta, s már a tetvektől nyüzsgő, szürkésre sötétült pamuting fölött a vékony, rongyos viharkabátjában bízhatott csak.

Volt ugyan még egy vastag, bolyhos belsejű, zárt nyakú jéger inge a háti–zsákjában, de azt még a hideget lehelő tavaszi éjszakákon sem akarta az egyetlen meghagyott pokrócnak segítségül adni. Az még viszonylag steril és fehér maradt. A sörkék a testmeleg hiányában még tétlenül várakoztak a varrások alatt.

A nadrágot azonban sehogy sem tudta kicserélni. Annak a ruhadarabnak az ülepével mindig is baja volt, amióta csak összeismerkedtek.

Utoljára – talán egy hete – abban a tanyában talált cérnával varrta meg, ahol a jószívű Iván ténykedett a kecskével. Amíg anya cérnájából még futotta, a posztó ette meg az öltéseket. Azzal az osztrák cérnával azonban nem bírt, s inkább saját magát repesztette el a varrás mellett. Így tehát most is kinyílt üleppel járkált. Azt pedig nem lehet megszokni, hogy ott is állandóan szellőzzön egy ruhadarab, ahol egyáltalában nem illik neki!

– Megyek én veled! – tápászkodott fel egy, akár trágyás, de jobb minőségű nad–rágra gondolva.

Szűk kocsiút vezetett a magányos tanya felé, de a kerekek mélyült nyomában is furcsán sarjadni kezdett a fű.

– Nézd csak, Imre! Ebben a földben tavaly krumpli termett. Vajon miért nem szántotta már be a gazda ezeket a rothadt szárakat?

– Talán elvitték a lovait. Vagy a traktorját.

– Vagy talán magát a gazdát. Nem gondolod?

– Lehet. De ezeknél még a kisgyerek is tud szántani.

– Mégsem műveltek meg egyetlen darab földet sem! Te Imre! Ne menjünk ide be! Itt valami nem lehet rendjén!

– Micsoda?! Hogy én ide be ne menjek?!

Se a kicsi, se a nagy kaput nem lehetett volna betaszítani. Ott voltak, de mindegyik csak úgy lógott a sarkán, a kocsikapu egyik szárnya még az oszlopját is magával rántotta. Az udvar füvén semmilyen nyom sem látszott, csak a tavaly megnyomott helyek mellett lehetett sejteni a sarjadóra váltó pipitér sallangos kezdeményeit.

Tárva–nyitva állt a házon is minden ajtó. Imrét is elfoghatta már valami félsz, de azért óvatosan odalépett a régimódi pitvarhoz, s belesett:

– Te! Itt minden össze van törve! Bemegyünk?

– Jobb lenne innen eliszkolni! De azért, ha már egyszer eljöttünk idáig, gyorsan nézzünk körül!

A tanyában semmi élőt, vagy holtat nem találtak. Fel volt dúlva minden helyiség, tükrök, virágcserepek darabjai szóródtak szanaszét. A kiborogatott szekrények körül nem hevert semmiféle ruhadarab, még rongy sem.

– Na, ezeket valakik jól elintézték! A megmaradtak pedig tisztára elpucoltak innen! Vajon mi történhetett itt?

– Azt mi aligha fogjuk valaha is megtudni! Gyere, menjünk már! Látod, hogy itt nincs semmi keresnivalónk!

– Jól van, na! De még megnézem a kamrát!

A sötét sarokban ott lapult egy közepes, de izmosnak látszó láda. Az nem volt kiborítva, talán a homály, meg a sietség miatt nem is vették észre. Imre felemelte a tetejét, s felborította.

Mindenféle limlom esett ki belőle, meg egy csodálatos szép, sárga, magas szárú fűzős cipő.

– Azannya! – ragadta meg tüstént Kroáth. – Ha megvolna a párja is!

Megvolt. És éppen Imre lábára való volt. Találtak még egy zsávolyhoz hasonló anyagú, elég tisztának látszó nadrágot is.

– No, ezt meg éppen nekem tette félre ide az Isten! – lepődött meg Rotek. – S ez meg mi a fene itt alatta?

Az ajtó világosságában csodálatos porcelán pipa feküdt a tenyerében. Szár és csutora nélkül, de a vakító fehérben gyönyörű kobaltkék virágok, cirádák és indák rajzolataival.

– Csakhogy... ilyen forma pipát én még nem láttam! Ennek van egy golyvája is. Vízipipa! Isten bizony, egy gyönyörű vízipipa! Hazaviszem Nagyapának, ha lehet! Az ő öregapja tajtékpipáját úgyis a Grujber atyának loptam el, hogy ne buktasson meg történelemből – futottak át rajta villámgyorsan a gondolatok. – Igaz, el is fogadta a múzeumának, s nem történelemből, hanem gazdaságtanból buktatott meg.

De akkor már újra kívül jártak a veszendőben hagyott földek között. Kroáth azonnal átcserélte a lábbeliket: A százfogú terepjárót beletette a hátizsákjába, s azon túl a ragyogó sárga, magas szárúban grasszált. Rotek pedig most már a kettőbe szakadt nadrágját is rávágta egy akáccserje tüskés ágára.

Egy kis falu utolsó házai között baktattak. Látszott már, hogy kanyarodik az út, és abban a kanyarban ismét néhány kilométerrel közelebb lesznek a határhoz.

A menet hirtelen megtorpant, összetorlódtak. Az elől menetelők furcsa kis kerülőt tettek, s a három lépésnyi távolság valaminek helyet adott a félkör közepén.

Halott katona hevert az út szélén. Félig a padkán feküdt, arca a porba merülve. Az egész test is tetőtől talpig a bazalt sötétszürke porával borítva: mintha el akarta volna rejteni a világ szeme elől a csukaszürke egyenruha valódi színét.

Hanyatt fordították. Mindkét karja a teste mellett merevedett meg, mintha vigyázzállásban érte volna a halál. Szeme nyitottan meredt valahova messze, de elszállt lelkét már sehogy sem láthatta, mert azt is betömte a por. Rövidre nyírt hajának tövén látszott csupán, hogy gesztenyebarna.

Fiatal arcra bámultak megrettenve. Éppen olyan korú volt, mint ők maguk, s az egyenruhája pontosan olyan volt, mint amilyet Neuhammer–Stransban osztottak a hegyivadász zászlóaljon kívül rekedt többi huszonötezernek. Semmiféle jelvény, semmilyen rangjelzés nem látszott a gallérok csúcsán.

– Tegyük innen a padkára! – találta meg valaki a hangját. – Ez a gyerek is egészen biztosan magyar! Hazafelé tartott!

Ahogy megragadták a vállán–lábán, olyan volt, mint valami gerenda. Jó pár órája heverhetett ott szegény az út szélén, anélkül, hogy valaki félrehúzta volna.

Sehol semmi sérülés, seb, rongy nem látszott sem a ruhán, sem a látható testrészein. A szürke posztó mindenütt olyan sima volt, mintha a port úgy vasalták volna rá. Nyakából hiányzott a dögcédula, zsebeiben semmiféle irat.

– A jó Isten tudja, ki lehet ez a szegény fiú! Meg mitől halt meg! El kellene temetni itt valahol az árokparton! – szólt csendesen Szalán. – Menjünk be ebbe a házba, kérjünk ásókat.

A sárgára festett parasztház teljesen néptelen volt. Sehol senkit nem lehetett látni jöttükben ebben a falucskában.

Kiáltás harsant most a halott felől:

– Gyertek! Gyertek gyorsan! Jön valami nagy vonulás!

Nem kerestek szerszámot, kirohantak. Az elkanyarodó utat erdő takarta el, onnan pedig sok–sok nagy motor dörgése, dübörgése kezdte rázni az ablakokat.

Sietve még jobban az árok gerincére húzták a bajtársukat, akit most már hiába fognak hazavárni. Meg sem fogják tudni, melyik az a falu, ahol az ismeretlen katona, a frissen kitört béke egyik első halottja, végül is a földbe kerül.

Olyan pánikban menekültek mellőle, mintha a saját temetésük elől akartak volna elfutni.

A motorok dörgése gyorsan erősödött. Még nem látszottak az első járművek, ők pedig éppen velük szemben szaporázták lélekvesztetten a lépteiket.

– Be kéne futni abba az erdőbe! – lihegte Bagyula.

– Szó se lehet róla, marhaság! – reagált azonnal a nagyszájú. – Ha észrevesznek, azt hiszik, hogy rosszban sántikálunk! Akkor aztán nem egyet, hanem tizenötöt temethetnek majd azok az elbújt parasztok! Menjünk csak tovább!

Ebben mindenesetre igaza lehetett. Forró izgalommal várták a további sorsukat.

Valóban hatalmas katonai oszlop vonult nyugat felé. Előbb pillantották meg az erdőcske fölé terpeszkedő porfelleget, mint az első járműveket.

Két nyitott parancsnoki kocsi közeledett feléjük a szélső fák sarka mellett. A másodikon hatalmas antennák csapkodtak ide–oda a kocsi billegésével egyáltalán nem egyező lengésekkel. Közvetlenül mögöttük két T 34–es tank okádta a fekete füstöt, széles lánctalpaik csikorogva és csörömpölve túrták az amúgy is teljesen tönkrement bazaltot. Az első hosszú ágyúcsöve ferdén ott billegett az antennás autó fara felett.

A csoport ijedten állt a sekély útárok túlsó partján. Nézték a dübörgő páncélosokat. Rotek arra gondolt, hogy ha tettek volna esküt, akkor ezeknek a szörnyetegeknek az irtására kellett volna esküdniük. Hogy a rossebbe lehetett volna nyugodtan megközelíteni, vagy bevárni egy ilyen sebezhetetlennek látszó dögöt?! Most úgy érezte, hogy még ilyen közvetlen közelről is biztosan elhibázta volna a Faust indítását!

A tankok azonban éppen olyan érzéketlenül csörömpöltek el előttük, mint a többi rengeteg jármű. Zárt, nyitott teherautók követték egymást, sorukat egy–egy szakaszban kurta, nagyszájú, meg karcsú csövű lövegeket vontatók szakították meg. Azok a hosszú csövek, vízszintesen bakra rögzítve, négy keréken gördültek el előttük.

– Nézzétek! Ezek légelhárító ágyúk. Páncélosok ellen is használják.

A tapasztalt „öreg” hangja most már, hogy bántatlanul bámészkodhattak, nyugodtnak tűnt. Ettől egy kicsit a többibe is visszatért a nyugalom.

– De jó, hogy félrehúztuk azt a fiút! – sustorogta mellette Sarlós. Ezek most tel–jesen péppé tipornák!

Talán már tíz perce is tartott ez a különös hadiszemle, anélkül, hogy valaki is figyelt volna rájuk. Akkor négy hatalmas teherautó következett, amelyen valami hatalmas golyók voltak egymás mellett sorban felbakolva. Mindegyik öt előtt mocskos gimnasztyorkás orosz katona támaszkodott. Kivörösödött arccal, fellök–dösött karokkal üvöltötték feléjük:

– Távárísí! Vojna nyet kapuut! Pággyomú na amerikanszkomíí!

– Ezek részegek lehetnek! – állapította meg valamelyikük.

– Azok a golyók meg talán azok a híres Katyusák lehetnek? Repülőbombák biztosan nem, mert azoknak nincs ilyen hosszú farkuk!

– Nem mindegy az? Hallod mit mondanak? Ezek a németek után az amerikaiakat is le akarják hengerelni! Végül még egymásnak esnek! A rosseb ette volna meg!

Változatos, szelíd vidéken kanyargott előttük az út. Kellemes májusi levegő áradt szét a kanyargó völgyekben lapuló kis tanyák, pár házas kis falucskák fölött. Mintha a békét ez a levegő hordozta volna magával: majdnem vidáman, s a nem kedvező előjeleket már–már feledve meneteltek hazájuknak már nem messzinek vélt határa felé.

Egy kanyarodó után, dús akáccserjék fedezetéből hirtelen eléjük lépett egy elegáns szovjet tiszt. A legelső benyomás az volt: hogy a fenébe tartja ez a fegyverét!? Géppisztolyának nyakát úgy markolta, hogy a tusa fedőlapja felfelé, a rácsos csőburkolat pedig valahova a föld felé lefegett.

Eléjük állt a poros úton:

– Kik vagytok? Látom, hogy magyarok vagytok! – szólt tökéletes magyarsággal. – Mentek haza?

A hang keménynek, de barátságosnak tűnt, s ezért kissé bátrabban szemlélték a terpeszben előttük álló katonát.

A nagyon tiszta, vasalt, sima, rugalmas kamgarn orosz egyenruha arányosan megtermett alakon feszült. Csak amikor a furcsán viselt fegyverről az arcra villantak a tekintetek, akkor nagyon élesen látszott, hogy ez a tiszt, aki feltartóztatta őket: zsidó. S azt nem lehetett nem észrevenni.

Rotek mindig azt hallotta korábban, hogy csak két fajta zsidó van: irtó ronda és nagyon szép. Látott is már csodálatosan gyönyörű zsidó lányt, amikor a város népe vonaton a Murához zarándokolt fürödni. Csakhogy azt a lányt a vasúti töltés takarásában vetkőzés közben is megleste. Akkor látta, hogy a hátáról arasznyi hosszú fekete szőr lóg a fenekéig. Mintha a haja folytatása lett volna, de azért azt tovább már nem lehetett lesni.

Ez a katonatiszt is a legszebb zsidó legények közé tartozott. Lángvörös rövid haja alig nyúlt a pajesz helyén a tányérsapka alá, de az a pír sima szeplőrétegben teljesen befestette az egész arcát. Orra, amely alatt kissé erőteljesebben serkedt a vöröslő szőr, sem volt olyan jellegzetesen görbe, mint amilyeneket a Magyar Futár grafikusai alkottak.

Kimondottan helyre zsidó legény volt, na! Bizalommal állták körül, hiszen a szava is olyan szépen csengett, hogy nem is lehetett más, mint magyar!

– Honnan jöttök? – érdeklődött teljesen természetesen.

– Most Grazból. De voltunk már Feldbach alatt is. De onnan vissza kellett mennünk.

– Feldbach! Csak nem voltatok a fronton is?!

– Ááá, nem! Leobenben voltunk előbb, a vasgyárban kellett volna dolgozni – hazudta gyorsan Szalán Jóska, aki a legkorábban ismerte fel a bizalmas beszélgetés rejtett buktatóit. – Leventéből hoztak el minket a nyilasok!

A zsidó szovjet tiszt végignézett a csoporton. Hála Kroáth örökös szaglálódásának, most már csak mindenféle ócska, szedett–vedett hacukát láthatott rajtuk, civil holmikat, mindenféle nációjú ruhadarabokkal vegyítve.

Egyetlen kellék volt csak majdnem egységes: a száz zápfoggal körített talpú hegymászó bakancs. Csak Kroáth viselte a zabrált boxbőr cipőjét; a bakancsát a hátizsákjában hordta.

A tiszt szeme végül meg is akadt azokon az árulkodó lábbeliken:

– Ti most mondhattok nekem akármit! Azt látom, hogy leventék voltatok, mert más egyébnek taknyosok vagytok! Igazolványotok meg úgysincs semmilyen. Igaz?

– Igaz, főhadnagy úr!

– Jó lenne, ha az úr helyett most már az elvtárs megszólítást gyakorolnátok! Menjetek csak haza! Otthon úgyis levakarjuk majd mindegyiktek hátáról a koszt! Aztán, ha nem megy le, akkor csak nézzétek meg a főutcátokat: sok tégla helyén lesz ott a koponyátok!

Azzal egészen közömbösen lépett félre, s hagyta, hogy lépteikkel tovább mérjék a hazavezető utat.

Rettenetes rossz ízt hagyott a szájukban az a csinos zsidó tiszt. Ki tudja, mi van otthon? Ki tudja, nem kerültek–e újra elő az osztálybeli zsidaik, akik bizonyára számon tartják minden ismerősük viselt dolgait? Ki tudja, hogy a városban, a faluban ki és hogyan ismeri az ő eljövetelüket? S ha van olyan, aki tud mindent, hogyan fog kiemelni a Fő utcából egy–egy bazalt macskakövet, hogy a helyére illessze az ő fényesre abált koponyájukat? Milyenek lehetnek most otthon az urak?!

Szótlanul, elkedvetlenedve rótták tovább az utat:

– Mindegy! Most már nincs vissza! A sorsunkat hét hónappal ezelőtt megalapoztuk. Mit?! Hét hónappal?! A fene eszi! Apánk–anyánk alapozta meg, ezelőtt tizennyolc évvel!

Mogersdorf – hirdette egy ütött–kopott, düledező kis tábla, de még nem látszott egyetlenegy ház sem.

Itt a határ. A túlsó oldalon, amely éppen olyan, mint ez az oldal, ott van Szent–gotthárd! Ott jöttünk ki abból a hazából, amely most talán már vissza sem fogad minket! Mindegy, menjünk, a hurok itt bezárul!

Valami fészer mellől egész szakasznyi ruszki katona lódult eléjük, elállva az utat:

– Sztoj! Kudá igyos?

– Megyünk haza, Magyarországra – mondta nekik most már egészen otthonosan Sztalin.

A parancsnok kivörösödött arccal ordított, a többiek csak azt értették, hogy nyet.

– Azt mondja – jött vissza lógó orral a ruszin gyerek –, hogy a határon nem lehet csak úgy átkódorogni. Egyenként, vagy kis csoportokban csak a diverzánsok akarnak visszalopakodni. Ha különben nincs semmi bajunk, várjunk meg egy hatóságilag kísért hazatérő csoportot, s azzal menjünk át. Ott majd kapunk dokumentet, s csak azzal mehetünk haza a táborból .

Azzal a dologgal nem lehetett mit tenni. Az elnyűtt, zsíros gimnasztyorkás fickók elállták az utat, s ha nem is céloztak rájuk, a géppisztolyaikat mindenesetre kezük ügyében tartották. Ezen felül azonban nem nagyon törődtek velük.

– A hétszentségit! – fakadtak ki többen is, s tanácstalanul álldogáltak az út közepén.

Alighanem Kisnyznynek jött meg először a józan esze:

– Gyerekek! Itt nincs most mit tenni! Üljünk le, és várjunk!

Leültek, és vártak. Az idő elmosódott a tétlen, bizonytalan ődöngésben.

Még akkor sem váltak pirossá az északi oldalon húzódó enyhe dombot koronázó fák csúcsai, amikor az utolsó kanyarban egyszerre lovak, szekerek, emberek nyüzsgő tömege bukkant elő. Lassan közeledett a menet, és a végét nem lehetett látni a ritkás fákkal fedett dombláb mögött.

Mégis utolérte őket az a „gyűjtemény”, amely ott rostokolt a grazi iskola udvarán. Végtelennek látszó tömeg vonult előttük, s a lovak a patáikkal felverték a lanyha port az elhagyottnak látszó kis úton.

– Nú, davaj! – futott ki hozzájuk az a tiszthelyettesféle, akivel órákkal azelőtt Sztalin olyan elmerülten értekezett.

Ez a kapu csak kifelé nyílik!

Először elhaladt előttük egy szakasznyi lovas kozák. Lovaik hármas sorban viháncolás nélkül poroszkáltak. Az élen lovagló tiszt megállott a tisztelgő szerzsán előtt. Váltott vele néhány szót, majd magasra tartott karral megálljt intett. A lóról szállva mindketten bementek a faluszéli házba. Egy darabig tanácstalanul néze–gették az előttük megtorpanó menetet. Nagyon, nagyon sokan voltak, akik haza akartak térni. Mindenféle kocsik és szekerek hosszú sora kanyargott az úttal együtt, amelyeket hol egy, hol két ló vontatatott. Közöttük és mellettük mindkét padkán férfiak, nők és gyerekek gyalogoltak, lehetőleg a lőcsökbe, vagy a kocsioldalba kapaszkodva. Nagyobb csomagot senkinél sem láttak; azok nyilván helyet kaptak az egyébként ugyancsak zsúfolt járműveken. A csomagokon idősebb asszonyok és fehér hajú férfiak ültek, s gondterhelt arccal nézegettek előre.

– No, most akkor mégis beállhatunk ezek közé! – bosszankodtak. – De honnan a francból kerülhetett elő ez a sok ló, meg szekér?! Abban az iskolaudvarban ennek még tizede sem férhetett el!

– Biztosan máshol is van valamilyen gyűjtő. Az ördög vinné el azt a katonát, hogy megállított bennünket! Már régen túl lennénk a határon!

– Hát igen. Az ott már Szentgotthárd! Ahol kijöttünk!

– Jó lenne megkeresni a mezőbe vágott finn tőröm darabjait! – jutott Rotek eszébe a bizarr gondolat, s ezen elmosolyodott.

Lajcsi észrevette:

– Mit kell ezen vigyorogni? Megcsináltuk a hurkot, s most mindjárt visszaérünk, ha minden igaz!

A várakozás alatt ők is letelepedtek az árokpart füvén ülők közé, s ezzel már be is illeszkedtek ebbe az új, ismeretlen, de azonos célú közösségbe.

– Davaaj!

Megrándultak a gyeplők, az ostorok hegye megcsiklandozta a lovak nyakát. Harmonikázva indult el a hazatérők oszlopa.

– Mindjárt otthon leszünk! Valahol itt van a határ!

Az a ház, ahol a ruszki őrség tanyázott, csak valami kis település része volt. Az utolsó épület mögött – eddig nem is láthatták – kettévált az út. Egyik szára csaknem egyenesen vezetett a községbe, a másik azonban meredek ívben észak felé hajolt. És az oszlop eleje éppen arra tért rá!

– Héé! Hát nem itt kellene átmenni?!

A kérdést persze csak saját maguknak tehették fel. Az előttük zörgő szekér öreg hajtója azonban meghallotta, és felvilágosította őket:

– Nem bizony! Szombathelynél kell visszatérnünk. A fene tudja, miért!

– No, hogy a nyavalya törje ki, ez a kapu csak kifelé menet volt nyitva! Most kerülhetünk egy jó nagyot! Csak legalább nyitva legyen az a befelé nyíló! Vajon mi lehet ennek az oka?!

– Azt mondták nekünk, hogy valamilyen nagy gyűjtőtáborba kell mennünk. Onnan aztán mindenkit elengednek majd.

Most aztán itt már semmit sem lehetett tenni. A szíves öreg, aki mellett egy tíz–évesforma kislány ült, megengedte, hogy ketten feldobják a hátizsákot. Kroáth, meg Bagyula esze volt a legfrissebb, így az ő zsákjuk került fel. Nemsokára ők maguk is.

A hatalmas kígyó lassan vonszolta magát az ismét kanyargóssá lett másik úton.

Meredeken leszakadó oldalú dombok lábát kerülgette, s úgy látszott, hogy ismét többet mennek felfelé, mint völgynek. Dús erdőkkel, nyirkos bokrokkal borított vidékre értek: Az Alpoknak Kőszegig szaladó lábai közé.

Azon a vidéken, úgy látszik, az időjárásnak mindenféle törvénye más volt. Ragyogó, meleg napsütésben gyalogoltak az észak felé forduló domblábon a közeli, mégsem látható kanyarig. Ott aztán egész alacsonyan koromfekete felhő gomolygott a tobzódó lombok felett, s egy másodperc alatt hatalmas cseppekben bőséges esőt zúdít a nyakuk közé. Aztán újra vigyorogva tárult ki a völgy ege, s a lovak hátáról kis fehér foszlányokban szívta el a mindkét felől melegedő vizet.

A lezuhanó záporban Sarlós és Rotek is feldobta magát a következő szekér saroglyájába. Remélték, hogy a gazda nem veszi észre a hívatlan vendégséget. Vette, nem vette, de abban a porzó vízözönben nem szólt semmit. Lajcsi a hátizsákjában kotorászott. Előhúzott valami zöld–tarka, vékony lepedőfélét, s a fejükre terítette. Vegyvédelmi lepel volt. Isten tudja, honnan szerezte, mert a normál felszerelésben Rotek nem emlékezett ilyesmire.

A lepel elég jól állta az első zuhatagot. A fél óra múlva érkező másodikig azonban egészen megpuhult, s a harmadikban szerte is foszlott. Papírból volt, s nyilván nem esőköpenynek szánták.

A kocsiról azonban nem parancsolták le őket. A kanyarokban rendszeresen érkező hirtelen záporokban Kisnyzny és Szalán is eltűnt valahova. Biztosan jobb helyet találtak ők is, mert egyelőre nem látszottak sehol.

A hosszú karaván lassan húzódott a kanyargó, dombos erdőségek között észak felé. Egyenes tartással időnként elügetett mellettük egy–egy kozák. Hol elölről, hol hátulról jött, s nem sokat törődött a vonuló sereggel. Úgy látszott, hogy a kísérők nem sokan vannak.

Valamelyik zápor után a felhők hasítékaiból rózsaszínű fény öntötte el a legmagasabban trónoló fák koronáit. A levegőn is érezni lehetett, hogy esteledik már, a lehullott eső hűvös párává változott a talaj felett. Mintha az út is kezdett volna már egyenesedni, a hajtűkanyarok megnyúlottak, szelídebbé váltak az emelkedők–lejtők is. A nyugati magas dombok elzárták a nyugodni készülő nap laposan küldött sugarait, az árnyékok kékre váltottak, majd rohamosan sötétedni kezdtek.

A szekerek eleje egyszer csak lekanyarodott az útról. Szép pagonyos térségre terelték a kocsisort, amelyet az úttól jobbra, dús lombú égerfa vonulat teljesen körben keretezett. Legelő lehetett az, a dombok lábától kezdve lágy lejtéssel terült el a fák túloldalán látható megművelt mező szélén. Hamarosan érthető lett a berekfák jelenléte is: gyökereiket frissen szaladó kis patak mosogatta, a hegyek annak parancsolták azt a hatalmas kanyart.

– Gyerekek! Itt lesz a szállodánk! – jött oda Kroáth, aki már lekászálódott a he–lyéről. – Figyeljétek, milyen remekül csinálják ezek!

A lejáratot szegélyező bokrok csücskénél lovas tiszt állt. Az első szekeret a patak mentén körbe irányította már, s a bejárat előtt megállította. Annyi kocsi kanyarodott utána, amennyi elfért az első sorban. Amikor az megtelt kocsikkal, lovakkal és emberekkel, akkor második sort kezdetett azzal, amely az elsőbe már nem fért bele.

Kisvártatva olyan lett a nagy, kör alakú legelő, mint a kakaós tekercs, csakhogy nem belülről kezdve.

Ők négyen valahol a menet elején voltak, s így a legelső menetben közvetlenül a patak partján találtak helyet. Onnan nézték végig az üvöltözéssel alig járó rendezést. A kozák tiszt a bejárónál szinte csak a korbácsával irányította a rengeteg sokaságot.

– Ezt nevezem! – morogta Bagyula, miután kiszemelte már magának a pázsit legjobb részét. – Ez a faszi érti a dolgát!

A lehullott félhomályban váratlanul odaállított Kisnyzny:

– Jó, hogy itt maradtatok. Láttam, amikor lekászálódtatok a szekérről. Van egy kis vizetek? Igen szomjas vagyok!

– Szevasz, Győző! Jó, hogy itt vagy! Hát Jóska?

– A fene tudja, hol van! Azt tudom, hogy felkéredzkedett egy nagy kocsira. Még egyszer láttam, de akkor már egy lánnyal társalkodott. Olyan úriforma társaság. Család.

– Na, akkor már megint valami jó révbe ért a Szalán! Legalább szép a lány?

– Naná! Gondoljátok, hogy szóba állt volna valami csúfsággal?

– Gondoljuk! Jóska mindig mindent kihasznált életében, ami a javát jelenthette!

– Biztosan már meg is kérte a kezét! S úgy megy a fogolytáborba, mint férj! – röhögtek.

– Lehet! Azóta nem láttam leszállni arról a nagy ekhós szekérről. Meg aztán nem is nagyon kerestem!

Csak Kroáth nyúlt a kulacsa után, a többiek jól tudták, hogy az övéké is teljesen üres:

– Hát ebben még van egy fél korty. Nesze!

Győző azonban undorodva köpte ki azt a fél kortyot is:

– Ez víz?! Lóhúgy!

– Hiába, ez van! Azaz, hogy volt. És mi is szomjasak vagyunk, mindannyian!

– No, de hát, gyerekek! Micsoda marhák vagyunk! – ugrott fel kulacsát megmarkolva Sarlós. – Hiszen itt folyik ez a tiszta patak! Van abban víz bőven!

Azzal becsörtetett a ritkás gyürkicebozóton át a patak felé.

Rotek a helykeresés közben már benézett a keskeny mederbe. Látta, hogy igazán olyan tiszta a sebesen áramló víz, hogy még a sűrűsödő alkonyban is meglátszottak agyagos szélei. Biztosan finom hideg is lehet az egyenesen a hegyekből lesiető patak.

Azt is észrevette azonban, hogy a parton a bokrok között egy szál száraz ág sem roppant a léptei alatt, s helyenként letört száraz, meg nyers ágak csonkjai mere–deztek. Valakik előttük már feltakarították a terepet. Nyilván azért, hogy a fából tüzet rakhassanak. Nem ők lehetnek tehát az elsők ebben a szabadtéri fogdában! Bagyula is olyan helyen hevert le, ahol olyan ritkás és szálas a fű, mint amelyik az elhagyott, hamuval fertőtlenített tűz helyét szokta felverni.

Utána szólt tehát:

– Te, Lajcsi! Gyere vissza! Ne hozzál vizet abból a patakból!

– Miért? Miért ne hozzak?

– Gyere csak vissza, megbeszéljük!

Ötödszemközt aztán elmondta a gyanúját, hogy azon a legelőn nem először éjszakázik hasonló társaság. Bagyula megkotorta maga mellett a pázsitot: valóban apró széndarabkák szorultak a körme alá.

– Lajcsi! Nem emlékszel már a szalonnabefőttre? Ott, a neuölsi kerítés mellett, ahol a föld alatt otthagytuk Tökalsót!? Akkor is megmondtam, hogy ne edd tele az elsatnyult gyomrodat azzal a forró zsírpacnival! Nem fogadtál szót nekem! Aztán meg fostál, mint a murikutya!

Ki a fene tudja, nincs–e ez a patak már valami tífusszal megfertőzve?

– Á! Nem lehet az! Hiszen olyan sebesen folyik! S olyan kristálytiszta!

– De a bokrok közt meg lappang a víz a mélyedésekben!

– Tudjátok mit? – jutott eszébe valami. – Csinálok én itt egy kis kutat. Még fél méterrel sem vagyunk itt magasabban, mint a víz tükre. Leások. A lyukban megszűrt víz lesz, biztosan nem fertőzött! Gyerekek! Most nem szabad feleslegesen kockáztatni! Ki tudja, meddig tartanak itt bennünket?!

Azzal már fel is gyűrte az ingujjat, s Bagyula helyén a tíz körmével kaparni kezdte a laza homokot.

Előlegezett óvatossága váratlanul erősítést kapott. Egyszerre nagyon erős bariton hang szólalt meg a fás patak által félkörbe kerített legelő bejárata felől. Bizonyára megafont használtak, mert a tiszta, szép magyar beszéd nagy erővel hatott el mindenüvé:

– Figyelem! Figyeljenek, emberek! A menetoszlop itt fog éjszakázni. Holnap reggel tovább indulunk Szombathely, majd onnan Jánosháza felé. Ott ideiglenesen gyűjtőtáborban lesznek addig, amíg kiállítjuk az elbocsátó igazolásokat. Onnan aztán mehetnek majd haza, legelőször a nők és gyermekek.

– Hallgassátok csak! – ütötte fel a fejét Kroáth Imre. – Kutya legyek, ha ez a fickó nem a mi zsidólegényünk!

Rotek is abbahagyta a lyuk mélyítését. Valóban! A zengő mély beszédben kiejtett R betűk sima raccsolása akkor neki is feltűnt. Az hát! Aki olyan furcsa nyeglén lóbálta azt a géppisztolyt! Annak az értelmében azonban, amit ott az út közepén mondott, Jánosházáról aligha kerül mindenki hamarosan vissza a fatornyos falujába!

Közben a berekfák koronái tovább visszhangozták a megafonból kirepített szavakat:

– Ezen a helyen az éjszaka fokozott őrizet alatt lesznek. Ne próbálkozzék senki átmenni a patakon! Az őrszemélyzetnek felszólítás nélküli tűzparancsa van mindenkire, aki akár az erdő, akár a mezők felé el akarja hagyni a területet!

Valóban. Most figyeltek csak fel rá, hogy a patakon túl, a szántóföld szélén lovasok léptetnek. Elég szaporán érték egymást a lovak patáinak tompa dobbanásai, amelyek mindkét irányból közeledtek, majd fél percre elhaltak. A világos mező előtt egy–egy lomboktól szabadon hagyott foltban hetykén nyeregben ülő katonák sziluettje bukkant fel.

– Emberek! Csak egyetlen éjszakáról van szó! Saját érdekükben tanácsolom, hogy ne igyanak a patak vizéből! Ez a legelő nem először van hasonló helyzetben. Itt éjszakázott már néhány hazatérő oszlop, de még többet használták a nyilas brigantik deportált csoportok több napos elhelyezésére. A felsőbb folyás mellett is van néhány ilyen hely, ezért félő, hogy a tisztának látszó víz fertőzött! Tífuszveszély áll fenn! Ne igyanak, és ne mosakodjanak belőle!

Rotek keze megállt a már nedvesedni kezdő homokban. Eszébe jutott a Bruck an der Mur melletti hegytetőről eléje laposodó panoráma, a széles völgyben egyenesen vezető út, s azon azok a tántorgó, hangyányi kis pontok, amint megálláskor szétrajzanak a mező füvén. A kis pattanások késve érkezett hangjai, amelyek után néhány kis féreg fekete foltként ott marad a zsendülni kezdő füvön. Talán azok is itt éjszakáztak...

– Áh, gyerekek, ne igyunk most már! – ment el a kedve a kútásástól.

Kisnyzny és Lajcsi sem érezhetett már különösebb szomjúságot, de Kroáth, meg Bagyula nem nyugodott:

– Most már fejezd be, ha egyszer elkezdted! Hadd lássuk, tudsz–e itt vizet fakasztani, mint a védőszented! Olyan mélyen úgysem lehet fertőzött a talajvíz!

Negyed óra múlva Rotek keze vállig járt a lyukban. A fenékről felfakadt már az iszap, és egy kis pihenés után marka ülepedett, tiszta folyadékba merült.

A csajka fedelében felhúzogatott iszapos lét ülepedés után azért megkóstolták. Nem tudták, hogy milyen zavaros, mert nem volt semmilyen fényük ahhoz, hogy megnézhessék.

Csak egy rövidke korty erejéig aratott sikert:

– Phűh, ez pöse! De azért el lehetne élni rajta, ha nagy szükség lenne rá!

Rotek elfáradt, és nem lett semmi sikerélménye. Ledőlt a kikapart lyuk mellé az enyhe emelkedőre, s magára húzta a pokrócát:

– Vajon kinek a feje nyomhatta előttem ezeket a füveket? S milyen sors várhatta őket ebben a megbolondult világban?

Hajnalban látszott meg igazán, hogy milyen mesterien szervezik a menet sorsát.

Nem aludtak már. Az eljövendő órák a sorsuk bizonytalanságát hordozták, s ez a feszült érzés csak valami izgatott önkívületet engedett meg. A hűvös éjszakában egyre a mellükre telepedett a patakból, meg a nedves földből felszálló pára is. Rotek fuldokolva köhögött.

Nem is nagyon hangos vezénylésre elindult a bejárat mellől a tegnapi első szekér. Ugyanolyan sorrendben maga után húzta a tekercs legkülső menetét, amikor pedig kifogyott, szó nélkül csatlakozott hozzá a második. A tömérdek ember, kocsi, ló, szinte hang nélkül, hosszú, vékony csíkban úgy tekeredett ki a tisztásról, mint az éjszakai dermedtségből felserkent kígyó.

– Na, akkor én megyek! Szevasztok! – búcsúzott Kisnyzny, és elindult a kikanyarodó menet mentén.

– Várj, Győző, én is megyek veled! – állította meg Sarlós. – Hol van a te helyed?

– Nekem? Nekem nincs helyem! Én mindenfelé caftatok. Hol itt, hol ott ülök fel egy kicsit, ha elfáradtam. Még nem zavartak el sehonnan.

– Hát a cuccod?

– Jaaa? A hátizsákom a felemás szekéren van.

– Felemás? Az mi?

– Az egy olyan fogat, amelyben az egyik ló fekete, a másik meg... meg ... szürke. De még az a – nohát! – deres, is felemás. Az egyik füle egészen fehér. Könnyen megtalálom hát a szerelvényemet!

– Én meg az enyémet itt hagyom. Vigyázol rá, Szepi?

– Persze. De te is vigyázz ám magadra, Lajcsikám! Aztán gyere vissza még Jánosháza előtt!

– A járőrtáskát is jobb lenne itt hagynod! – figyelmeztette Kisnyzny a nyakában lógó, nagyon feltűnő térképtáskára. – Nem jó ajánlólevél az egyikünknek sem!

Lajcsi erre azonban csak legyintett. Ki tudja, milyen kincsét hordozta a lapos, szép bőrtasakban! Elmentek, és hamarosan belevesztek a mindenütt nyüzsgő kocsi–ló–emberáradatba.

Egy darabig a szekér lőcsét markolva gyalogolt, hogy áthűlt, lemerevedett sejtjeibe a mozgás némi meleget varázsoljon. Hamarosan Bagyula lépett melléje:

– Te, Laci! Figyeld csak! Mintha többen lennének ma az őrök, mint tegnap!

Gyulának valóban igaza lehetett. A kozákok egész éjjel sűrű őrjáratot tartottak a patak külső karéján, lovaik dobogását még félálomban is egyre hallani lehetett. Most meg ügetésben, meg vágtában egyre többször jártak fel–le a menettel együtt haladó lovasok mellett.

– Te! Ez már a fogolytábor előszobája!

Elkomorodva lépegetett Rotek mellett, s a gyorsan elhaladó lovasok után tekergette a fejét. Szája mindkét sarka egészen legörbült, amelyből minden bizonnyal következtetni lehetett belső feszültségére.

Lassan egészen megváltozott a táj. Elsimultak a merészebb dombok, púpjaik tetején messzebbre húzódtak a május diadalmában tobzódó erdők. Parlagon heverő, ritkábban megművelt földek között kanyargott a megszelídült út, s szinte észrevétlenül keletnek vette irányát. A napkelte alatt még az erdőségben tartózkodtak, de itt már lehetett látni, hogy a meleget árasztó lassan már felfelé lépked trónjának lépcsőin.

Kroáth is odalépett:

– Te Laci! Ez a Bagyula csuda egy fickó! Ez talán még akkor sem ébredt fel, amikor kikanyarodtunk a hálószobából! Talán még most is alszik!

– Lehet, hogy jól teszi! Legalább nem látta, mennyi ruszki lett itt körülöttünk az éjjel! Most már látja.

– Ti is észrevettétek? A fene essen beléjük, ezeknek már tényleg hadifoglyok vagyunk.

– Azok is, Imre! Te tudod merre van az a Jánosháza?

– Pontosan nem tudom. Úgy rémlik, hogy valahol Sárvár környékén. Minek az nektek?

– Hát nem hallottad, hogy ott van a gyűjtőláger? Most éppen minden lépéssel közelebb segítenek minket hozzá ezek a kozákok! Ott pedig tüskésdrótból van a kerítés.

– Hm! Érzésem szerint nem sokára Szombathelyre érünk. Gyerekek! Én semmi áron nem akarok bemenni abba a táborba! Valahol, valahogyan lelépek, ha addig élek is!

Némán gondolkodtak egy kicsit ezen a szent fogadalmon.

– Nyugodj meg, mi sem! Csak a fene tudja, hol és hogyan lehet megpróbálkozni a leléceléssel! Talán még most kellene?

– Én azt gondolom, még mehetünk egy kicsit ezzel a biztonságos karavánnal. Valahol Szombathely után kellene!

Egyikük sem tudott jobbat. A gond között kiapadt a szó is, a menet pedig rendületlenül kúszott a makadámúton – hazafelé.

A lassan elmaradozó égerek, fűzek bozontjai mögül időnként előtűnt, és beleszúrt az égbe két magas torony. Eleinte csak a csúcsuk látszott a mezők felett, majd, egyre közelebb érve, ki lehetett venni rajtuk a kereszteket is.

Rotek, amint lehetett, bizalommal tekintett feléjük. A piaristáknak jó diákja volt ő, s otthon sem hitetlenséget tanult a környezetében. Apja időszakonként végrehajtott káromkodásait már megszokta; különben is, az teljesen más lapra tartozik.

Imre és Bagyula visszatért már a megmelegített helyére. Teljesen egyedül maradt a bakon ülő, szótalan két nagy darab férfi mögött.

Bizalommal nézte a bazilika egyre közeledő tornyait.

A város szinte észrevétlenül csúszott alájuk. A makadámutat szerény parasztházak fogadták be maguk közé, eleinte még járdát sem adva a beérkezőnek.

Most már mindenki a szekereken ült, s tűrte a rugózatlan, kemény zötyögést. Egészen néptelen utcán haladtak végig, ahol minden kapu, minden ablak zárva, s ahol volt redőny, az is szorosra leeresztve. Nem lebbent függöny és kendő, Szombathelynek az az útja most teljesen kihaltan tűrte a vonulókat.

Nem látszott többé sehol Bagyula és Kroáth, Kisnyzny sem. Szalánnak meg már korábban nyoma veszett. Fejét lógatva üldögélt a zötyögő szekéren, s nézte a lassan elvonuló, egyre városibbá váló nagy házakat.

Amilyen észrevétlenül értek be a központba, éppen úgy fogyott is ki alóluk. Kisvártatva ismét kis családi házak szorították össze a hazafelé vezető utat. Közben azért mintha történt volna körülöttük valami

– Tudod, Lacikám? – jártak a gondolatai egymagában az egyhangú zötykölődésben. – Az az érzésem, hogy akár el is kezdhetnénk azokat a francia órákat Lajcsival, meg Bagyulával! Nézz csak körül!

Ahogy átutaztak a városon, figyelmüket az otthonihoz hasonló szép, szebb épületek, a látszólagos elhagyatottságban is megérezhető sajátos hangulat kötötte le. Alig múlt egy hónapja, hogy Bécs felé menet itt is elvonult a háború, s gránát ütötte sebhelyeket hagyott a Bazilika fenséges oszlopai között is.

Hogyan is vették volna tehát észre a közben a menet mellett megsokasodott őröket? Csak ott, ahol a dél felé kivezető egyenes utca összeszűkítette a teret, lett feltűnő a sűrített védőőrizet.

Most már minden harminc lépésre, mindkét oldalon lovagolt egy–egy kozák katona. Egyik sem ügetett előre, egyik sem maradt le. Olyanok voltak a kubánkáikban, mint valami fekete fejű szegek, amelyek az eleven szalagnak a testét rögzítik az ismeretlen jövő deszkájára. Rendületlenül, de szótlanul léptettek az elfoglalt helyükön. Valahol egészen hátul, talán még a karaván város közepén kanyargó vége körül, magányos pisztolylövés pattant.

– A fene egye meg! – mérgelődött. – Elkéstünk! Ezek a kozákok rosszabbak, mint a szegesdrót!

Rotek nem tudott felelni magának. Csak nézte a lassan elvonuló, néptelen környéket, a parasztosra váltott, utcára könyöklő házakat, bezárt ablakokat és kapukat.

A nyugat felé eső oldalon kátránnyal feketére mázolt deszkakapu elé értek. A két szomszédos ház között úgy fért el, hogy csak egy szárnyú lehetett a gyalogos, meg a kocsikapu is. A résnyire nyitott kiskapuban karcsú menyecske állt. A feketére mázolt kapuoszlop mellett alig lehetett észrevenni, mert hosszú, fekete ruhába volt öltözve ő is, akárcsak a kapuja. Félelem nélkül nézte a menetet, meg az előtte elléptető lovasokat. Már az utánuk következő lovak patkói csattogtak a sötét kapu előtt, amikor még eggyel hátrábbról, pontosan két lovas közti táv közepén, nyurga alak vált ki a menetből. A hosszú menyecske gyorsan kitárta az ajtót. Mint a villanás, tűntek el mindketten az újra bezáródó deszkák mögött.

– Nocsak, nocsak! – lelkendezett Rotek. – A Jóska lelépett! Neki már sikerült! Hurrá! Szerencse, hogy a kozák nem látta! Szalán Jóska besurrant egy kapun! Valami asszony engedte be! Sikerült! Lelécelt!

– De hogy a fenébe lehet ez?'Sz úgy tudtam, hogy valahol jóval előttünk utazik azzal a tiszti lánnyal. Pedig ő volt! Isten bizony! Méghozzá úgy nézett ki, mintha várta is volna az a fiatalasszony! Hm, az lehet! Az is lehet, hogy Szalán családfája itt gyökerezik. Biztosan valami rokona volt. Eddig is tudtam, hogy az Isten állandóan Jóska orra elé lógatja egyik lábát! Akkor hát... most már csak ötünknek kell spekulálni! Csak... hol lehetnek a többiek? Úgy itt hagytak egyedül, mint eb a ... Szaharát! Vajon milyen lehet a fogolytábor? Az biztos, hogy én is megpróbálom valahol ... még előtte! Csakhogy hogyan? Hm, azt nem tudom. Igaz, elég sok kását főztem már én is ebben a szűk kis életben! Jó lenne, ha most is sikerülne elővenni valamit abból a lassú agyamból! Majd meglátjuk! – bámulta a kocsideszkán imbolygó széles hátakat a közbülső csomaghegyeken keresztül. – Jó lenne Imréékkel is beszélni, ha lehetne. Azok azonban alighanem azon a szekéren vannak, ahonnan, úgy látszott, a Jóska ugrott elő! Egyébként teljesen mindegy. Egy fél raj úgysem tudott volna úgy elslisszolni!

Lassan elmaradt mögöttük a faluformájú előváros. Belül feldúltan nézegette a kétoldalt zöldellő, de szegényes növényzetet, a mögöttük bókoló lovak homlokát, a kocsikon levő, vagy mellettük gyalogló, tömegnyi népséget.

Kroáth Imre és Bagyula Gyula továbbra sem volt sehol látható. Kisnyzny sem, így hát a rázkódástól bőcörgő fejében semmivé dagadtak a kóválygó gondolatok:

– Ez az irdatlan sok nép most mind a fogolytábor felé tart. Nem kétséges, hogy a nőket, gyerekeket, s talán az öregeket, rövid úton elengedik. De mi lesz az erőteljes férfiakkal, akik le sem tudják tagadni katonaviseltségüket, vagy arra való alkalmasságukat? Ebben a zagyvaságban ki és hogyan igazolhatja magáról az ártatlanságot az előtt az új hatalom előtt? Hát még akinek vaj van a füle mögött, mint nekünk is, arra mi sors vár? Egyáltalán megpróbálja–e valaki ránk bizonyítani a múltunkat? Van–e arra szükségük? Nem! Nincs! Nem is fognak azzal úgy bajlódni, mint ahogyan a zsidógyerek nyugtatgatott, géppisztolyát lóbálva az út közepén! Következésképp: irány Szibéria! Még szerencse, hogy ők sem bizonyít–hatnak semmit. A hónunk alatt nincs jel, másutt sincs semmi. Ha el nem jár a szánk, s kitartunk amellett, hogy elhurcolt leventék vagyunk, akkor talán valahogyan mégis megússzuk! De hiszen ez egy nagy marhaság! A rosseb, aki ezzel a karavánnal szépen besétáljon a tüskésdrótok mögé!

Aztán megint lekókadt a feje, s nem morfondírozott többet. Süketség lett a fejében.

Széthajló sugarak

Mintha évek teltek volna el azóta, hogy a dús burgenlandi dombvidéken még szabadon kószáltunk erdőn–mezőn, harmatos fűben és tavaszi esőtől csorgó akáclombok alatt. Pedig még most is ugyanaz a május ragyogott, de sugarai még kevesebb bíztatást küldtek.

Ebben a sűrűre nehezedett néhány napban vége lett a súlyos háborúnak, Cserei László százados nélkül is kikecmeregtünk Ausztriából. Most kényszerű vesztesként ott zötyögtünk sok más hazavágyóval együtt a hosszú szekérsoron, teljesen bizonytalanná vált reményektől telve. Akkor eszünkbe sem jutott azt firtatni, hogy mi sorsra juthattak azok a társaink, akiktől a Steinberg alatt olyan hebehurgyán elváltunk. Bántódásunk egyelőre nem esett. Nem spekuláltunk tehát azon, hogy milyen lehet az amerikai, angol, vagy francia fogság. Csakhogy arról, ami felé meneteltünk, a Nagyszájútól már hallottunk egyet–mást, s az csupa szorongással töltött el mindannyiunkat. Még úgy is, hogy tudtuk: a mi lovaink patkói már a Haza bazaltkövein csattognak.

– Megőrizted a karikalábú századosod szemüvegét?

– Természetesen! Rongyba csavarva beletettem a pamuting belsejébe. Hátha szükség lesz még arra a vékony aranykeretre!

– Eladtad volna?

– Dehogy! Hova gondolsz? De hát hazafelé igyekeztünk, s abban a teljesen bizonytalan, ismeretlen helyzetben talán az életet, vagy a szabadságot jelenthette volna egy kis darab arany...! Még talán az amiknál is, nemhogy az oroszoknál!

– Hát a vízipipa? Amit abban a szétrongyolt tanyában zsákmányoltál?

– Azt a hátizsákba tettem, a másik pokróc közé. Most, hogy már kiértünk Szom–bathelyből, magam sem tudom, miért, de azt is kivettem, és beleraktam a kenyér–zsákba.

Cs. Torda elmélyülten nézte a barátját. Nem először tekintett így rá. Rotek ilyen–kor mindig jobban kezdett zavarba jönni.

A volt katonatiszt azonban nem magyarázott meg neki semmit. Csak nézett, s pár másodperc múlva már közömbös lett a tekintete.

– Szóval akkor féltetek, hogy most „egyik kapun be, másikon ki” lesz!

– Ahogy mondod. Imádkozhattunk volna úgy is, mint az egyszeri huszár: segíts, Uram, de ne annyira!

A város után átkocsikáztunk még néhány kis falun, s az út egyenesen dél felé vezetett. Minden lépéssel közelebb – haza.

Nem volt már egyikünknek sem semmi szava. Reménytelenül nézegettem az egyenlő térközben léptető fegyveres kozákokat, akik most már mindenkit felparancsoltak a szekerekre. A nap pedig már a delelőjét elhagyva sütött, pici felhő sem akadályozta őt mindenek látásában.

Egy kis községet elhagyva, egyszerre kettészakadt az út. A főbbik, amelyen eddig is haladtunk, élesen balra kanyarodva belemerült egy nyomorék, ritkás, csepétés aljú akácerdőbe. Az, ami az eddigi iránynak megfelelően, egyenesen továbbhaladt – láthatólag valami alacsonyabb rendű utacska: bizonyára az vezet Szentgotthárdra – meg hazafelé!

S a kocsioszlop a meredeken elhajló nagyon folytatta kúszását – nyilván János–háza, tehát a fogság felé.

Mintha megállt volna az ereimben a vér! Az utaknak az a képe azt a fizikaórát juttatta az eszembe, amikor Céci bácsi az atomfizikát magyarázta. A táblára éppen olyan kecses elhajló ívet rajzolt az alfa sugár számára, mint az a rabságba vezető út. Az egyenes gamma pedig az a poros, ami éppen a szülőház felé mutat! Hát nem röhögnivaló?!

Csakhogy amíg én itt röhigcsélek, szép lassan feltűnik majd a távolban a rabkerítés!

Mondom neked, hogy egyáltalában semmi sem volt a tudatomban. Valami belső kényszer alatt felugrottam, összemarkoltam a mellemen az oldalzsák keresztező hevederét. Odaszóltam a bakon ülő egyiknek:

– Hasmenésem van! Be kell mennem az erdőbe!

S a lőcsöt markolva, már ugrottam is le a szekérről.

Nem tudom, nézett–e valaki utánam. Csak azt lestem, hogy milyen messze van tőlem a hóka a következő ló homlokán. Közeledett, de most már nem is törődtem vele. Futás közben kapkodva kapcsoltam ki a nadrágszíj csatját, s toltam le a térdetörött zsávolynadrágot. Meztelen fenékkel guggoltam le egy néhány lépésnyire levő fa tövébe, s egy pillanatra a torkomba szorult a szívem: jön–e az a lövés, ami véget vet mindennek? Ugrat–e utánam a kozák, hogy korbácsával ösztökéljen arra, amit a fa mögül kidugott gömbölyűségem hazudott?

Fél perc alatt elment mellettem két lovas úr is. Fogalmam sincs, hogy tudomásul vették–e a szorongató szükséget, vagy nem is törődtek velem, mert nem is igen mertem az út felé nézni. Az lehetetlen, hogy ne láttak volna ott guggolni!

Akárhogy is volt, nem szólt senki, s az alatt a fél perc alatt azt tartottam már lehetetlennek. Változatlan helyzetben tartott gatyával még néhányat beljebb léptem, s kissé jobban eldugtam a meztelenségemet egy kölyök gyalogbodza csupasz szárcsokra mögé. Ott vártam, vártam. Egyszerre csak arra eszméltem, hogy meg–szűnt mögöttem a kocsik zörgése, lovak zihálása, patkók csattogása.

El sem akartam hinni, hogy elment a karaván, s engem otthagyott az erdőben. Egyedül! Akkor tehát most én is leléptem? Talán sikerült! Hurrá!

Felcibáltam a nadrágomat, s kicsit még leültem az akácfa mohos gyökerére, hogy hagyjam megnyugodni vágtató szívemet.

Valóban sikerült elmaradnom! Az irdatlan szekérsor zaja már nem is hatolt oda a ritkás, csenevész akáctörzsek között sem, s ez azt jelentette, hogy végleg elment. Majd bemegy a drótkerítés mögé, s alkalmasint beviszi magával szegény Lajcsit,

Kroáthot, Bagyulát, meg Kisnyznyt is. Kár! Olyan jól megvoltunk eddig együtt!

Aztán akkor az is eszembe jutott, hogy jómagam mit kezdek most? Azon kívül, hogy megléptem, nem volt semmi a fejemben. Még kép sem, hogy hogyan kell innen még százhúsz kilométert hazáig egyedül megtennem.

Mindegy! Ha már így esett, akkor legalább kimegyek arra az egyenes gammaútra!

Az egyre szélesedő erdőcsúcs ritkás fái között elindultam a másik irányba: kifelé.

Egészen néma volt a táj. Nem hallatszott még kicsi madarak pittyentése sem. A nap a fák tetejére terítette delelő után ferdülni kezdő sugarait. Az akácfák körömnyi ovális levélkéikkel igyekeztek igazságosan elosztani a fényözön feleslegét: világos árnyékot borítottak az avar lepte talajra.

A törzsek között mégsem él meg itt más, mint egy–egy satnya gyalogbodza, a szűrt fénnyel is megelégedő, pasztellzöld levelű vérehullató fecskefű. Itt még gomba sem terem.

Az üres erdőben akadálytalanul értem ki a napfényes oldalra. Ott már egészen világos lett, s a szélső fák alól megláttam az egyenes út felmagasodó koronáját. Vagy harminc méter széles dúsan zöldellő rétből csak egy méternyit emelkedett ki, s én úgy bámultam rá, mint a hihetetlenség káprázatára. Nem mertem kilépni a zöld mezőre.

A szélső fák fedezetében tétován indultam el – hazafelé. Közben eszembe jutott apám. Arról sohasem mesélt, hogy a szibériai szökés során milyen kalandokon ment át, amíg hazaért. Minthogy azonban kétségtelenül sikerült neki, mégis hihető, hogy nem volt simára kövezve az a pár ezer kilométernyi út. Hát akkor mit vagyok én begazolva ettől a százharminctól?!

Helyére rángattam a kenyérzsák hevederébe dugott egyetlen pokrócot, s nagy elhatározással elindultam a füvön a szürke út felé.

Még tíz lépést sem tehettem, amikor nagy ordibálás ijesztett meg:

– Hé–hé! Nézzétek! Ott van! Hé, Szepiii!

Ha még ötven lépést bizonytalankodom, pontosan beléjük botlottam volna az erdő szélén. Ott ültek egy kupacon hárman: Kisnyzny, Bagyula Gyula és Kroáth Imre, s karjukat lengetve üvöltöztek.

– Gondolhatod, hogyan megörültem! Hiszen nem beszéltünk meg semmit, én pedig úgy guggoltam oda a fa tövébe, hogy egyúttal el is búcsúzom tőlük. S lám, most mégis itt vannak!

– Hát ti?!! Hogy kerültetek ide?

– Úgy, ahogyan te! – vigyorgott Győző. – Láttam a gömbölyű fenekedet a fatörzs mellett. Cseles vagy, Szepi, mindenki láthatta, még a kozák is. Akkor, hogy nem történt veled semmi, én is beugrottam a bokrok közé.

– Mi meg Nyznyt láttuk meg. Először azt hittük, hogy tényleg hasmenése van, de hamar rájöttünk a hamisságra.

– Aztán amikor láttuk, hogy az őrség vagy nem vett észre benneteket, vagy talán nem is törődött a dologgal, mi is leguggoltunk. Elment előttünk a karaván...

– Aztán most itt vagyunk, és azt hittük, hogy te meg elvesztél valahova! Hogy másfelé indultál.

– Vagy visszamentél, és lejelentkeztél a ruszkinál! – röhögött Kroáth, apró, szabálytalan fogait mutogatva.

– Nagyon remek dolog, hogy mégis csak szépen összejöttünk! – veregettek hátba sorjában, s őszinte ragaszkodásuk megint nagyon meghatott.

Természetesen kupaktanácskoztak már, s rögtön közölték az eddigi eredményt is: nem tudtak kitalálni semmi okosat.

Mi célszerűt is lehetett volna ott kifundálni? Ismeretlen volt előttünk a táj. Talán azok a honfitársaink is idegenek lesznek, akikkel minden bizonnyal találkozni fogunk. Ki tudja, hol és milyen szovjet alakulat létezik most ebben a hazában?

Érkezésemig azt mindenesetre már kidolgozták, hogy nem járható út az erdőkben–mezőkön való lopakodás. Ezen a vidéken kicsinyek az erdők, közöttük pedig csak–csak át kell jutni a nyílt réteken, mezőkön, legelőkön! Még ajánlólevélnek sem igen megfelelő a bujkálás.

A bizonyosság azonban nyílegyenes vonalban ott húzódott előttünk: Az országút hazafelé irányuló szürke csíkja! Meg az, hogy ebben a csendességben mi négyen teljesen egyedül és szabadon vagyunk. Egyelőre.

A többi a jó–, vagy balsorsunk dolga!

Kroáth, a bátor vállalkozó ocsúdott fel először:

– Gyerekek! Azt hiszem, nem itt akarjuk kivárni a kánikulát! Azt mondom, induljunk el nyíltan az úton! Ki tudhatja azt, hogy jött az a hazatérő oszlop? Főleg, hogy mi onnan léceltünk már le?! Nekünk sem kell tudni róla, nem?! Ha megállítanak, akkor azt mondjuk, hogy egyedül jöttünk.

Kénytelenek voltunk Imrének igazat adni. A jövőt úgysem láthatja senki, itt rostokolni tovább pedig valóban célszerűtlen. Majd csak lesz valahogy!

Felszedelőzködtünk hát, és nehéz gondolatokkal indultunk el a gammaúton dél felé.

A négy árnyék már kissé ferdén esett az itt–ott felborzolt szürke bazaltra. Kezdett elmúlni már a delelő. Körös–körül mozdulatlan és csendes volt a táj. Az egyre bátorodó lépések sem verték fel az út porát, pedig hamarosan egyre bátrabban szedtük a lábunkat.

Egy enyhe kanyar után közelebb merészkedett az erdő az úthoz. Az elszűkülő rét zöld füvében három ekhós szekér vesztegelt, mezítelen rúdjuk vége a jármokkal együtt a földön hevert.

A közelben ott legelésztek a hozzájuk tartozó igavonók is: két pár gyönyörű szürke ökör, meg két pirospej ló. Az ökrök hatalmas, szétálló szarvai furcsán lengedeztek a fák sötétzöld paravánja előtt, amint az állatok jókora csomókat kerítettek körül a nyelvükkel a dús füvekből. A lovak minden pányva, vagy béklyó nélkül lassan lépegettek, s másfajú társaikhoz hasonlóan ők is nyugodtan táplálkoztak.

Ennek a nem várt csendéletnek láttán azért meg kellett torpanni, majd lassan egészen meg is látogatni a sziesztázó csoportot.

Kroáth szótlanul indult feléjük, mi ugyanúgy, egyetértően követtük őt:

– Adjonisten jó napot! – köszöntöttük a kis karavánt.

– Jó napot! – mordult vissza egy kicsi termetű, vörös képű férfi, aki a lovas ko–csi bakján ülve a markából kenyeret és szalonnát szelegetett a bicskájával.

Az ökrösszekerek mellett két asszony ült a fűre terített pokrócokon. Ők is eszegettek valamit, s négy kicsi – négy–hat éves gyerek – szájába is falatokat dugdostak.

– Hova mennek, bátyám? – kezdte vallatni Imre a középkorú parasztot.

Lehet, hogy csak a falat miatt, de talán jó meggondolásból is egy nyelés után, jó későn kapott választ:

– Mink? Daruvárra.

– S honnan jönnek?

– Lafnitzból. Tudják hol van?

– Nem, nem tudjuk. Mit kerestek ott, bátyám?

– Hát, el kellett hagyni nekünk Daruvárt. A németek elköltöztették az egész családot. Osztrákoknál dolgoztunk. Aztán az amerikaiak nekünk adták ezeket az állatokat, meg a szekereket, hogy menjünk haza. Már egy hete úton vagyunk. Hát maguk?

– Mi leventék voltunk. Minket is elhurcoltak Németországba. Aztán most mi is megyünk haza. Hol van az a Daruvár?

– Jugoszláviában. Nem messze a magyar Barcstól.

– De milyen jól tud magyarul! Hol tanulta?

– Hol, hol! Az anyámtól! Mert én magyar vagyok. Csak a feleségem volt horvát, Isten nyugtassa! Meg ez az asszony itt. Az egyik a lányom, a másik a menyem. De csak az első beszél magyarul. A menyem nem.

– Csak ennyien vannak a családban? Hát azok hol vannak?

– Azok már nincsenek! – állt meg a bicska a kezében felfelé maradt heggyel. – De mit akarnak maguk most ezekkel? Kik maguk, hogy itt kérdezősködnek? Menjenek az útjukra!

– Igaza van, bátyám! Ne is haragudjon a zavarásért, elmegyünk. Gyertek, fiúk!

– Isten velük! Jó utat ezzel a fürge vonattal!

– Zbogom! – fordult feléjük a két fiatalasszony is, akik eddig szótlanul hallgatták a beszélgetést.

A négy kicsi gyerek most kezdte újra a majszolást, ahogy felkapaszkodtunk a lejtős rézsűn az útra.

Ökörstop

Az útkorona teljes szélességét elfoglalva egyszerre léptek, ami azt jelentette, hogy szívük könnyű. Azért valami alattomos szorongás mégis lapult bennük, s az nem hagyta, hogy dalra is fakadjanak. Az irány még mindig határozottan déli, bár a poros, szürke szalag az erdőszél ficánkolását követve, helyenként enyhén jobbra–balra kanyarodott. A vidék továbbra is teljesen elhagyatottnak látszott. A mezőkben sem mozdult sem ember, sem állat, szekereknek, autóknak pora sem mutatkozott.

Egy enyhén balra ívelő kanyar után, amelynek a folytatása nem látszott a fáktól, két alak ballagott velük szemben. Olyan váratlanul látták meg egymást, hogy feltűnés nélkül sem kitérni, sem elfutni nem lehetett.

Két orosz katona tartott arrafelé, amerről ők jöttek.

Ha eddig beszélgettek, akkor most elállt a szavuk. Az ijedést azonban nagy önuralommal palástolták: csak semmi feltűnés, elhamarkodott mozdulat! Majd csak lesz valahogyan!

Megfontoltan, nyugodtan közelítettek az ugyancsak unottan lépkedő járőrhöz.

Közelebb érve megsejtették, hogy a léptek lassúságát nem unalom: sokkal inkább a fáradtság vezényelte. Meglehetősen öreg ruszki legények lépkedtek velük szemben. Derékszíjjal elszorított köpenyük, éles pilotkájuk színét a rájuk tapadt kosztól, zsírtól meg sem lehetett volna állapítani, ha nem tudják, hogy azok valaha táboribarnák lehettek. Vállukon istentelen hosszú puskák csövei meredtek felfelé, mellettük jól látszottak a lehajtott négyélű szuronyok.

Most már a bazaltzúzalék recsegő zaja is áthallatszott az egymáshoz közelítőkhöz. A két öreg mégsem kapott a fegyveréhez. Nagy nyugalommal állították meg a fiatalemberek csoportját:

– Sztoj! Kto bjityitye?

Nem igen kellett valami nagy orosz tudás ahhoz, hogy megértsék a kérdést. Hanem arra alighanem választ is várnak, mint ahogy az le is olvasható arról a két, több napos koszos borostával borított arcról. Egészen váratlanul, Kisnyzny próbált serénykedni:

– Micsoda kérdés! Magyar fiatalok vagyunk, nem látjátok? – mutogatott élénken a kezével.

Ezt érthették a katonák, mert az öregebbik máris tovább vallatott:

– Otkúdá hogyítye?

Erre már tanácstalanul néztek egymásra, meg az oroszokra is. Rotek elhatározta magát:

– Várj, Győző! Megpróbálom a horvátot, amennyire megy. Talán megértenek belőle valamit!

Kisnyzny boldogan engedte át a terepet. Kroáth, meg Bagyula izgatottan egyik lábáról a másikra állt.

– Pázsnyáte, drugi! Mi szmo magyarszki mladezsi! – s erőlködve kutatott emlékezetében az érthetetlen okból meg nem tanult horvát szavak után. Nagy nehezen, töredezve azért sikerült előadni a betanult mondókát a leventéről, nyilasokról, elhurcolásról. Az öregek, csodák csodája, meg is értették, s szemükből, magatartásukból kifejezett jóindulat volt kiolvasható.

Amit azonban Rotek feszült figyelemmel megértett a további beszédükből, az igazán nem okozott kellemes, bizakodó érzéseket.

– Azt mondja ez az öreg, hogy akkor sem lehet ám csak úgy mindenfelé kószálni! Dokumentet, igazolványt kér arról, hogy valahol bemutatkoztunk már, s onnan elbocsátottak bennünket. Ha nincs, akkor nem engednek tovább. Be kell menni a gyűjtőhelyre dokumentért. Velük együtt vissza kell fordulnunk!

– A fene egye meg! – fakadt ki Kroáth. – Próbáld megmagyarázni nekik, hogy nekünk nem mondta senki, hogy kell az a papír!

– Azt már mondtam. Arra mondták, hogy menjünk vissza, ott majd adnak.

– Adnak ám! Majd talán pár év múlva... valahol a tundrán! Inkább elintézzük itt ezeket...!

– Ne marháskodj, Imre! Nyugodj meg, mert csak rosszat teszel a vérvörös arcoddal! Látod, hogy már idegesebbek lettek!

Valóban. Azok ketten a szóváltás hangjából is kitalálhatták, hogy forrnak a vérek ezekben a fiúkban. Lelódították a hosszú puskákat a vállról, s a csőtorkolatok most már a lábuk elé szegeződtek.

Rotek agya lázasan forgolódott a koponyájában. Hirtelen eszébe jutott egy szó, amit apja a gyér meséi során olyan csodálatosan bizalmasan, barátságosan tudott használni az orosz viszonylatokban. Gyorsan nagyon–nagyon könyörgő hangon fordult az öregebbikhez:

– Bozsemoj! Szlusaj, Bátyuska! Nase doma je szamo pet kilometer! Molim ljepo, engedjetek minket tovább dokument nélkül! Nem tudja meg senki, hogy elengedtetek, mert mindjárt hazaérünk! Talán nektek is van fiatok, akivel szeret–nétek találkozni! Kérlek, Bátyuska!

Talán az a meleget jelentő kis szócska, vagy Rotek szláv igyekezete, vagy az, hogy akár a fiaik is lehettek volna ezeknek az elnyűtt, öreg katonáknak, láthatóan eltűntette róluk a merevséget. Ha a puskájuk csöve a fiúk lábára nézett, akkor megláthatta Kroáth hivalkodóan elegáns, barna, fűzős cipőjét is. Ha pedig az látta, akkor a gazdájának is a szemébe tűnt, hiszen Imre minduntalan ráköpéssel fényesítette. Bütykös ujjával a cipőre bökve szólt hozzá:

– Nú, harasuó! Ha kicseréled az enyémmel, akkor elmehettek!

– Mit akar ez? – érezte meg Kroáth az eleganciáját fenyegető veszélyt.

– Azt, hogy cseréld ki vele a lábbelidet. Akkor elenged.

Mindannyian az öreg lábára meredtek. Az izgalomtól eddig észre sem vették, hogy annak a világjáró csizmának egyik talpa már alig van kapcsolatban a sarkával.

Lehet, azért jöttek olyan lassan, mert a lépéskor kicsit várni kellett, hogy csattanva csatlakozhassék a csizma többi szilárd alkatrészéhez.

Rotek akaratlanul is felröhögött:

– Na, Imre! Vesd már! Hallod, hogy elmehetünk, ha megkapja a cipődet!

Kroáth felhördült. Arca bíborvörössé, eddig vizenyős kék szeme kobaltkékké mélyült:

– Micsodaaa?! Hogy én ezt odaadjam neki azért a rongyos csotrogányért?! Soha! Értettétek? Soha! Inkább megyek a fogolytáborba!

– Imre, ne marháskodj! – förmedt rá Győző, meg Bagyula is, amikor látták, hogy milyen erős az ellenkezés. – Többet ér neked az a cipő, mint a mindannyiunk szabadsága? Komolyan gondolod, hogy nem adod?

– A rosseb egyen meg, ha levetem! Én nem bánom, akármi is lesz!

A két katona szótlanul figyelte a gyerekek civódását. Azokban pedig már egészen az agyukba futott minden vérük. Mindhárman indulatosan rontottak rá Kroáthra:

– Nahát, Imre, ezt igazán nem gondoltuk volna! Hogy te ilyen legyél... egy szaros cipő miatt!?

Feltehetően Kisnyzny volt az, aki először markolta meg Imre grabancát. Szinte azonos másodpercben már mindhárman megragadták. Bevonszolták a tíz lépésre kezdődő erdőbe, s lenyomták egy kivágott öreg fa méternyi széles tuskójára.

– Azanyád! Majd elbánunk mi veled! – reccsent rá Kisnyzny. Vékony, kemény vonal jelent meg a szája sarkán, mert ő Kroáthtal egyébként is mindig egy kicsit utálkozással viseltetett.

Fél perc alatt megvolt a művelet. Győző kifutott az útra a ragyogó lábbelikkel, s hamarosan visszatért a tátogó talpú, világjáró, durva, koszos ruszki csizmákkal. Megvetően dobta az összeroskadva ülő elé:

– Majd összedrótozod valahogyan! Én meg a helyedben még mezítláb is elmennék! A fene egye meg a pofádat!

Észre sem vették, hogy közben újra üres és elhagyatott lett az út. Az a becsületes orosz ellépegetett már a társával a fogolytábor felé.

Bizonyára igen büszkén abban a fess, talán olyant soha nem is látott fűzős civil cipőben. Használja egészséggel!

Kedveszegetten üldögéltek hárman a simára fűrészelt tuskó tetején. Bagyula valami leveles ágvéget forgatott erre–arra, Győző meg ernyedten lógatta a kezét a két térde között. Kroáth néhány lépéssel odébb ült le egy fa kiálló gyökerére, s hátát nekitámasztotta a törzsre felkúszó nedves mohának. Széttárt lába között utálkozva bámult a tátogó talpú durva, büdös csizmára.

Jó ideje nem jött szavuk. Rotek az erdő szegélye felé fordult, s azt nézte, hogy az akácok kis levélkéi még ebben a duzzadó tavaszban is olyan sápadtak, mintha porosak lennének.

Azt a csendet, amit a bizonytalanság hordozott körül, Bagyula törte meg:

– Nahát, ez aztán így nem megy!

A szélső fák törzseinek karcsú árnyékai már hosszan mutattak az erdő közepe felé, amikor Rotek kifelé bámuló szeme a suttyó cserje fürtös levelei mögött mintha valami mozgást fogott volna meg. Odameredt. Nem csalatkozott. Az út szürke csíkján lovas kocsi közeledett. Fél perc múlva a fülek is érzékelhették már a patkók ütemes csattogását a néhol borza bazalton. Az útközben elhagyott horvátok lovas fogata közeledett feléjük. Rotek fejében villám cikázott össze–vissza. Felugrott a tuskóról:

– Gyerekek! Ott jön a megmentésünk!

Úgy bámultak rá, mintha megkergült volna.

– Meg kellene próbálni csatlakozni a jugókhoz! – hadarta izgatottan. – Azoknak van papírjuk, biztosan benne van a négy gyerek is! Meg mi is négyen vagyunk! Ha igazoltatáskor elbújtatjuk őket, éppen kikerül a létszám!

Bagyula kissé értetlenül, Imre meg duzzogóan közömböset mutatva bámult. Győző azonban azonnal vette a lapot, s lelkesen vágta hátba a barátját:

– Igazad lehet, Szepi! Meg kellene próbálni! Odamégy hozzá?

Az azonban már nem is felelt. Futott ki az útra, s a füves padkán állva várta, hogy melléje érjen a jó erőben levő két piros pej ló.

– Álljon meg egy szóra, bátyám, legyen szíves!

A kis paraszt feszesre húzta a lovak szájában a zablát:

– No! Csak eddig jutottak? Mit akarnak? Csak nem akarnának velünk jönni?!

Rotek alig is hitte, hogy nem neki kell elkezdenie a rimánkodást. Megbátorodva markolta meg a lőcs íveshornyosra faragott tetejét:

– De bizony igen! Éppen azt szerettük volna kérni magától, hogy fogadjanak el útitársnak! A járőr már majdnem elvitt minket a táborba!

– Gondoltam! Már akkor is beszéltünk erről az asszonyokkal, amikor az a két öreg minket is igazoltatott. Maguk meg nem voltak velük. Azt gondoltuk, hogy maguknak is van dokumentjük, s már továbbálltak.

– Dehogy van nekünk! Nincs semmink sem! Azért gondoltuk, hogy, ha befogadnának, akkor a négy kisgyerek helyében éppen beleférünk.

– Hát, papír az van! Angolul, meg oroszul. Csakhogy veszélyes dolog ám ez! Ha megfognak rajta, akkor mi sem igen érünk haza!

Ez való veszélynek látszott, Rotek tudta azt jól. Kicsit elbizonytalanodva bár, de folytatta a győzködést. Valami bizalmat adott az, hogy ez az ember valamiért egyáltalán meghallgatta.

– Tudja, bátya, én is a horvátságból való vagyok. Tudom, hogy hol van Daruvár, s azt is tudom, hogy hol lehet a Murán, meg a Dráván kompon átkelni. Jól ismerem az utat. Elvezetem magukat egészen odáig!

A paraszt továbbra is elgondolkozva lengette a ló fara felett az ostor sudarát:

– Hát nem tudom! Veszélyes játék lenne az!

– Engedje, hogy magukkal menjünk! Kérem! Maguknak adjuk mindenünket is, amink csak van!

– Hm! Maguknak legfeljebb csak tetűjük van! Azért ezt meg kell beszélnem az asszonyokkal is!

Rotek a szeme sarkából látta már, hogy feltűntek az úton az ökrösszekerek is. Komótos lépteikkel most már egészen közel értek a hatalmas, szürke állatok. Ingó–bingó hatalmas szarvaik tövére fényes lánc volt hurkolva: annál fogva vezette a fogatot az egyik asszony. Ruhájuk, fejkendőjük éppen olyan formán takarta jól meglett menyecske testüket, mint a falujabéli horvát asszonyokét. Láttukra szinte otthonosan kezdte magát érezni.

– Ti, Treza! – ugrott le fürgén az ülésdeszkáról a férfi. Most látszott, hogy a magas szárú parasztcsizma felett milyen görbe a sötétszürke halszálkás posztó bricsesznadrág. – Pazi!

A lőcsöt fogva is jól értette, hogy horvátul magyarázza a két asszonynak a helyzetet. Aztán egészen odalépett a nyálzó ökör elé, hogy még jobban halljon.

Örömmel vette tudomásul, hogy a nők kifejezetten helyeslik a társulást:

– Tak, tak! Mire elérjük az őrséget, be lesznek dugva a ponyva alá! Né, né! Nem fognak azok visítozni!

– Na, akkor gyüjjenek csak! – fordult feléje a szőrekopott barna birkakucsma. – Hívja a társait, aztán induljunk!

Azért még visszalépett az asszonyokhoz. Csendesen mondta, hogy Rotek ne igen hallja:

– Onda jos jedno! Oprezite! Mogucs je on razumiti hrvatszki!

Rotek felé biccentett, aki már nagyban kaszált a karjával:

– Gyertek, fiúk! Mehetünk!

– Hanem még egy dolgot meg kell beszélnünk. Úgy lesz jó, ha valamelyikük mindig velem lesz. A lovak fürgébben járnak, sokszor még fél kilométerre is elhagyjuk az ökröket. Ha igazoltatás várható, akkor valami jelet kell adni, hogy időben el lehessen bújtatni a gyerekeket. Két másikuk meg vezesse az ökröket.

– Hinnye! – vakarta meg Rotek képzeletben az üstökét. – Ez aztán egy igazi firnyákos horvát paraszt! Akárcsak az otthoniak! Lám, erre nem is gondoltam! Csak... mi lelhette ezeket, hogy olyan készségesek?!

– No, akkor induljunk! Elsőnek gyüjjön maga előre!

Felültek a szűk deszkára, s az ember megcsiklandozta a sudárral a lovak tomporát:

– Gyia, no! Idemo!

Győző és Gyula megragadta a szarvak tövéről lógó láncokat. Lehet, hogy kissé furcsán érezték magukat, hiszen soha ebben a büdös életben nem vezettek még kecskét sem, nemhogy ökröt.

De az most teljesen mindegy volt: azzal az új helyzettel újra megnyílt számukra a hazaérkezés reménye. Csak azok a kis krabót kölkek is lennének olyan jók is, mint amilyen aranyosak!

Imre egyelőre az asszonyokkal helyezkedett el valamelyik ekhó alatt. A rongyos csizmákat csak azért is otthagyta a fa tövében.

– Csak az a kérdés, mit fog szólni a talpa ehhez a tűhegyes bazalt törmelékhez, ha rákerül az ökörvezetés sora! – röhögött magában Rotek. Azért kicsit megsajnálta, amikor meghallotta keserves sóhajtását:

– Miért is hagytam a bakancsomat a hátizsákban, ami ott maradt a szekéren!?

A lovak patkói ütemesen csattogtak a köveken, s a vasalt kerekek után csak egy leheletnyi vékony porköd terült a padka füveire. Zötyögött a szekér, rázott az egyetlen szál ülésdeszka. Párna gyanánt nagyszerű dolog volt most a szál pokróc, amikor már kényelemben, remélt biztonságban haladtak hazafelé.

Akkor hát ő lett az első vendég a lovak fara mögött. Beszélgettek.

– Én Rotek László vagyok. Annak a kemény szőkének Kisnyzny Győző, a barna busafejűnek pedig Bagyula Gyula a neve. Azt meg, aki mezítláb fogja vezetni az ökröket, Kroáth Imrének hívják – mutatta be magukat a kicsi bácsinak.

– Én pedig Kóbor Mihály. A passzus szerint Mihajlo Kobor, az otthoni nevemen. Nézze, itt van e! – kapart elő a belső zsebéből egy papírt.

Nézte a kettőbe hajtva kártyalap nagyságú iratot. A vonalak közt lila tintával írt szöveg az első két oldalon angol volt. Hiába próbálta elolvasni, nem sikerült. Szinte csak annyit tudott a vadnyugati regényekből, hogy a cowboyt kaubojnak kell ejteni. Így hát inkább a cirill krikszkrakszokkal próbálkozott. Abból is ki tudta venni a lényeget: Mihajlo Kobor + 6 fő, Daruvár, Jugoszlávia.

Ez éppen a hazavezető út!

A gazda oldalvást nézte, és észre is vette:

– Maga ismeri a cirill betűket?

– Hm. Valamennyire. De inkább a bolgárt. Az anyám a horvátot, apám meg az oroszt jól beszéli. A cirillt anyámtól tanultam.

– Akkor maga is ért horvátul, mi?

– Kicsit. Sajnos, én lusta voltam jobban megtanulni. Pedig a barátaim, akikkel kiskoromban mindig együtt játszottam, mind horvátok voltak.

– Kár. De azért nem igen tudnák eladni, mi?

– Nem, azt nem! Meg éhen sem halnék ám!

– Láttam én azt! Mit mondott, hová valósi?

– Én olyant nem mondtam. Csak azt, hogy a horvátságból. Különben pedig Murauráról. Tudja, hol van az?

– Muraura?! – élénkül fel. – Tudom ám! Nyolc hónapig ott voltam granicsár. Annál a vashídnál.

– Tényleg? Mikor volt az?

– Mikor is? Talán negyvenben? Már nem tudom pontosan, mert onnan elvittek Hercegovinába. Aztán ott megbetegedtem, leszereltek.

– Akkor azt sem tudja, hogy felrobbantották azt a szép hidat?

– Fel? Kicsodák?

– Hát a maga granicsár utódai. Azt hitték, hogy az a mozdony, ami a Kacziánerék holmijaiért ment ki a szivattyúházhoz, az páncélvonat. Akkor megijedtek, gyorsan robbantottak, aztán elszaladtak. Bele a mezőbe. Talán ismerte a Kacziánerékat is?

– Bizony igen! – örvendezett a váratlanul előkerült közös emlékeknek. – Akkora hasa volt annak, mint egy söröshordó! Az öregnek meg nem egyszer segítettem a híd közepén felhúzni, meg leengedni a fenékhorgát. Sokszor volt azon méteres márna is! Aztán mindig adott a halakból nekünk is.

Rotek tudta, hogy mind igaz, amit mond. Gyerekfejjel ugyan, de az innenső oldalon ő is tanúja volt mindannak, amit ez a Mihajlo bátya mondott. A régmúlt békés együttélés, a közös környezet, aminek emléke megint olyan fura meglepetésre bukkant elő a sors forgatagában, egészen megmelegítette a feneke alatt a pokrócot. Ferdére fordult, s a lábát nekitámasztotta az ívelt, rácsos támasznak.

A lovak váratlanul, minden felszólítás nélkül, jó egyetértésben megálltak. Kicsit megemelték a farkuk vastag tövét, s vastag sárga sugárban eresztették a porba, amit már le kellett csapolni. Mindketten nagyon természetesen szemlélték a műveletet; a jellegzetes szag Rotek számára sem volt szokatlan.

– Látja, ezek már jobban tudják, mikor kell megvárni az asszonyokat, mint én.

Kihajolt, s az ekhó mellett hátratekintett.

– Jól van! Ballagnak azok szépen! Mindjárt elérnek minket! Aztán mondja, mikor volt az a robbantás? Egészen elromlott az a szép híd? Azt tudom, hogy igen erősen alá volt pakolva azon az oldalon mind a két pillér.

– Negyvenegy húsvét vasárnapján volt az. Nem, nem rombolódott le egészen, elsiették a robbantást. Csak a mederben levő pillér teteje repült szét, a híd teste meg majdnem egészen a vízig lehajlott. Hatodikán már átmentek rajta a németek, tankokkal, meg autókkal is. Mi meg már akkor ott voltunk a maguk laktanyájában, amikor még el se ült a fekete füst.

– Maga? Ott volt? Hogyan lehet az? Hiszen még gyerekebb volt akkor, mint most! Maga ezt most csak mondja!

– Isten bizony igaz! A Kacziáner Árpival, a Sanyival, meg a Mancival – hiszen akkor tudhatja – mi igen jó barátságban voltunk. Elmentünk segíteni rakodni az egyetlen vagonra. Még csak a bakterház előtt voltunk, amikor már repült is a híd. Láttuk elfutni a katonákat. Akkor a magyar határvadászok már átrohantak, s mi is velük a Sanyival. Úgy megpakoltunk rakétatölténnyel, hogy még a Murába is potyogott belőlük!

– A fene egye meg! – csóválta meg a fejét, s a gyeplőt a jobboldali lőcs végére akasztotta.

– Ezek osztrák lovak, Mihály bácsi? Igen értik a horvát szót is!

– A fene tudja! De nem is igen kell a jó lónak szólni. Ért az a zablából is! Ezek meg jó lovak. Pedig nem is voltak párban, amikor kaptuk őket.

– Hát az ökrök?

– Azok is éppen úgy vannak. De azoknak csak az a fontos, hogy valakinek a seggét lássák maguk előtt. Akkor egyenesen mennek. Különben mindenfelé elbóklásznak.

– Különösen, majd ha az Imre tartja a láncukat! – röhögött Rotek.

– Ne aggódjon felőle! A lányom majd keres neki valamit. Azok annyi mindent adtak nekünk, hogy azt sem tudjuk, mink van.

A kerekek ráfjai ismét békésen ropogtatták maguk alatt az őrlődő bazaltzúzalékot. A közelgő lassúmenet élén Bagyula háta közepe volt az ingadozó hatalmas szarvak irányzéka. Gyula már láthatóan egészen otthonosan végezte újfajta munkáját.

Hamarosan oda is értek. Mihály bácsi leugrott a bakról:

– Igen közeledik már az este! Valahol le kellene táborozni!

A hátulsó szekérről váratlanul Imre ugrott közéjük. Kimeredt a szemük: fekete zsíros bőr bakancs volt rajta, láthatóan egy jó számmal még nagyobb, mint Kroáth hatalmas lába.

– No, vidis Danica?! Milyen jó, hogy nem dobtad el ezt a bakancsot! – jegyezte meg horvátul az öreg a menyéhez fordulva.

Imre megbékélhetett már mindenféle helyzetével. Megszokott világoskék színű szemét végigfordította a tájon:

– Amott van egy tanya! Akarjátok, hogy körülnézzek? – bukott ki belőle a maradatlan felderítővér.

– Az nagyon jó lenne, Imre! Hátha nem a szabad ég alatt kell éjszakáznunk!

– Főleg maguknak. Mert mi jól megvagyunk a ponyvák alatt a szekereken. De hát... néggyel többen... aligha férnénk el.

Kroáth ezt már nem hallotta. Hatalmas bakancsában már ott krosztatott a poros füvű padkán a tanya felé.

– No, hajde! Idemo! – akasztotta le a gyeplőt a lőcsről a gazda.

Könnyedén megrántotta, s a zabla rezdülése internacionális nyelven indulást parancsolt a lovaknak.

Lassan elindultak Imre után.

Már jó messziről látszott, hogy igen szegény kis porta húzódik meg a gyatra akácfák ölében. Egyedül állt a kis házcsoport a poros út mentén, a leomlott foltok közötti, valaha fehér meszelés is teljesen szürkére mattult már a ház falán.

Pedig jó hosszú volt az épület, mely párhuzamosan, hátat fordítva állt az út menti árok túlsó partján. Abban együtt lehetett a lakás, nyári kamra, pajta, fészer. Csak a végén ütött el a képtől egy még szegényebb építmény, melynek tetején a zsuppot éppen annyira megcibálta a szegénység, mint mellette a megfeketedett cserepet.

Az lehetett az istálló.

Imre már kinn állt az árokparton, és integetett:

– Be lehet hajtani! Itt éjszakázunk!

A fogatok bejártak az egyébként tágas udvarra, amelyre egyenletes puha szőnyeget terített a pipitér dúsan egybefonódó, pici bimbókat emelgető bozontja. Régóta nem járhatott azon sem szekér, sem igavonó állat, de még aprómajorság sem igen szedegethette a benne bujkáló bogarakat.

A kapu is csak amolyan vastagabb rőzséből tákolt mozdítható kerítésdarabnak látszott. Ferdén lógott a leásott akác cölöpön, két vízszintes tartóját valami bőrdarabokkal szegelték hozzá. Azt a kaput sem becsukni, sem kinyitni nem lehetett.

– Két öregúr van odabenn – magyarázta Kroáth. – Testvérek lehetnek, s ki sem akarnak jönni. Csak legyintettek, amikor mondtam, mi járatban vagyunk. Azt mondták, hogy ami itt volt, azt már a németek elvitték. Annyira el, hogy ide az oroszok hoztak. Aludjunk itt, ha akarunk, meg ha tudunk. Mit bánják ők, csak hagyjuk őket békében.

Gyorsan körülnéztek, és megértették a gazdák legyintését. A sohagazdag pajta szinte teljesen üresen állt, széna–szalma csak elszórt kis csomókban hevert a félreeső sarkokban.

A tömésfalú istálló két tehén, meg két borjú férőhelye lehetett. Az egyik állásban valóban ott szomorkodott egy nyeszlett kis borjú, s ijedten fordította fehérfoltos kis homlokát hátra a szokatlan zajok felé. A tehenek trágyája már teljesen megszáradt ott, ahová lerakták, régóta nem takarította már el azt senki.

– A lovakat azért bekötöm ide – fontolta meg Mihajlo bátya. – Az ökrök kibírják odakinn is. Nem először alusznak a csillagtakaró alatt! De előbb meg kellene itatni.

A ló finnyás, nem szívesen iszik a tehén után. A nagyszarvúakat az asszonyok pedig már odavezették a vályú elé, s a hosszú póznára kapcsolt bádog vödörrel csörömpölve húzogattak bele vizet a mohos oldalú kútból.

– Gyüjjenek, segítsenek már maguk is! – kiáltott rájuk a Treza. – Aztán majd a pajtába menjenek aludni! A ponyva alatt nem férünk!

– Nemhogy nem fértek: inkább alighanem mégis féltek tőlünk! – gondolta Rotek, de csak annyit mondott neki:

– Tudjuk mi azt! Nem kell tartani tőlünk. De azért kulcsolják ám jól be az ajtajukat!

Az asszony ránézett, s mintha kis mosoly futott volna bele a duzzadó szája sarkába. Rotek otthagyta, inkább a lovak orra alá tartotta az összehajtható vászon itatóvödröt.

A pajtában összekapartak minden maroknyi szénát, meg szalmát. A derékalj mégis piszokul vékony, a kora tavaszi éjfél pedig alattomosan hideg lett. Az egy szál pokróc a lengére szabott zsávoly nadrág felett inkább csak befogta a párát, amely a pajta deszkáinak jó nagy hézagai között akadálytalanul közlekedett a huzat hátán. Kisnyzny, Bagyula, meg Kroáth is nyugtalanul forgolódott: egymás melegét keresték. De, a fene ette volna meg, ők mégiscsak tudtak valamelyest aludni!

– Eh! Bemegyek én az istállóba! – határozta el magát, amikor már nem tudott uralkodni a didergésén. – Ott a lovaktól, meg a borjútól biztosan jó meleg van! Az a büdös pedig nekem nem büdös!

Levackolt az üresen maradt borjúállásban. Azt érezte ugyan még, hogy szalma helyett tyúkok és libák megszáradt produktumainak halmára ágyazott, de sebaj! A takarításra már sem erő, sem eszköz, sem idő nincs. Csak fáradtság, didergés, éhség és a szemhéjakat szurkáló végtelen álmosság van.

Az istállóban a fejükre akasztott zabos zsákban szöszmötölt a két ló. A csendes motoszkálás a jó melegben, maga a boldogság!

Egy perc alatt elaludt a tyúkszar tetején.

Ezen a napon a hajnal még koraibbnak tűnt, mint máskor. A fülledt istálló–melegben nem érezte az idegeiben a serkedését, mint már annyiszor. Arra riadt fel, hogy a kútnál szorgalmasan csörömpöl a kifényesedett görbe rúdra kapcsolt bádogvödör. Itattak már a gazdáék, s amikor kidugta borzas üstökét, már egészen világos volt az udvar. Barátai nagy röhejjel üdvözölték:

– Hogy nézel ki, Szepi?! Te egész éjjel sminkeltél? Legalább ne szürke, meg fekete púdert használtál volna!

Próbálta megnézni magát a vályú vizének tükrében, de nem látott semmit a feje sziluettjén kívül. Érezte azonban, hogy veszettül ég a bőre, csíp a szeme sarka. Amíg mosakodott, maga is röhögött magában:

– Ezt a púdert a majorság gyártotta nekem. Sebaj!

Nem búcsúztak a szállásadóktól. Minek is!? Az a fájakopott kétszárnyú ajtó úgyis úgy be van reteszelve, mint valami várkapu.

Zörögve, nyikorogva fordultak ki a szekerek a lígő–lógó jelképkapun a szürke útra. Az ökrök a nagy fejüket lóbálva ballagtak, a lovas fogat már fürgén elporoszkált. Bakján ma Kroáth ült Mihajlo bátya mellé.

Rotek a hátul ballagó ökörpár fényes láncát fogta. A szekéren Danica ücsörgött két gyerekkel: nyolc éves forma kislány lekopott szőke kis haját igyekezett két copfba kötni valami spárgával.

A hatéves körüli fiúcska, Vlado, rövid fekete haja alól két karbunkulus ragyogott a világra. Kenyércsücskét majszolt, és a világért sem tudott sokáig megülni a saroglyán. Egyre lemászott, s ott futkározott az ökrök sebességével vágtató szekér körül. Eleven volt, mint egy kis ördög; talán az anyja szerb vére zsibongott benne olyan szilajul. Ha Danica visszaparancsolta az ekhó alá, tíz perc múlva a szekéroldal bordái közül pottyant ki a két nyekergő kerék közé.

Roteknak tetszett az a nyughatatlan kis srác. Csakhamar azonban az jutott az eszébe, hogy ha nem sikerül a tervük, akkor annak éppen az az eleven fickó lesz az okozója. Ez isten bizony nem fog nyugton maradni a ponyva alatt még öt percig sem!

Vlado nem értett magyarul. Amikor egy kicsit melléje szegődött a lengedező szarvak előtt, megpróbált magyarázni neki a gyatra horvát szókincsével. Nem sok sikerrel. A gyerek úgy nézett rá a ragyogó fekete szemével, mintha kinevetné azt is, amit sikerült megértenie.

Támadt egy ötlete. Amikor Kisnyzny vette át tőle a csörgő ökörvolánt, felült a gyerek mellé, és a tarisznyájából előkaparta a titkon őrzött Bézárd tájolót:

– Vidis, Vlado? Ti moras igrati z njom. De akkor csendben kell maradnod, és nem szabad kijönni a szekérből! Igaz, Mamica?

A gyereknek szörnyen tetszett az állandóan lengedező kék–sárga mutató. Hamarosan teljesen belemerülve forgolódott vele, s hol a fényes tükörbe, hol a résen átkukucskálva szemlélte az elől lóbálódzó szürke szarvakat.

Rotek kissé megnyugodott. Talán ér valamit, még ha esetleg véglegesen meg is kell válnia tőle. Mert lehet, hogy ez a kis vadóc nem akarja majd visszaadni, ha majd el kell válniuk egymástól.

A vidék fél karéjai az egyenes út két oldalán csigalassan kúsztak mögéjük. A nagy Rendező azt akarta talán, hogy lassított filmszalagon lássák viszont a hazai tájat. Üresen, elhagyatottan fordultak a rétek pagonyos szélű erdőkbe, s azok mögött elhanyagoltan heverő, megműveletlen mezőkbe.

A szép tavaszi napsütéstől mintha elaléltak volna a földek. A messze szaladó határárkok mentén sehol sem hűsölt az égerek árnyékában szántóvető ember, tehén, vagy ló.

Pedig a tavasznak abban a hangtalanul harsány zsendülésében bizony illett volna! A szántók tavaszi mezsgyéit csak arról lehetett felismerni, hogy a két oldalukon másfajta magas és másfélén zöld gaz burjánzik. Napsugártól gőzölgő friss barázdákat alig lehetett felfedezni a nem messzi láthatárig nyújtózó, dombosodni kezdő tájon.

Hiába! A háború csak alig néhány napja halt meg, s a szívekbe még nem költözhetett be a béke. Ezeknek a földeknek a gazdái legjobb esetben az állandóan előretörő frontok két oldaláról hol még tovább nyugatra, hol vissza, keletre sodródhattak, aggodalommal viselve bizonytalan sorsukat. S ki tudná megmondani, hány százezer az, aki soha többé nem foghat már ekeszarvat, kalapácsnyelet és tollat? Elmúlt testük idegen földek pórusaiban válik füvek, fák, virágok táplálékává. Mint Hans Wimmeré, Szalai Szaszáé, Tökalsó–Tusnaié, Bródics szakaszvezetőé. Meg azé az ismeretlen, névtelen gyereké, akit oly sietve húztak félre a teherautók, lánctalpak útjából.

Meg a másik oldalon is! Hányszor hány százezer a húszfajta más nációból? Pedig azok zöme még csak nem is önként állt rámeredő puskacsövek elé, zuhogó gránátesőbe!

Ezen a földön nem látszott háborús sebhely. Sehol nem találkoztak cikkcakkban ásott lövészárokkal, amelynek kihányt halmain másképpen sarjad a fű. Egyetlen lövészteknő, vagy lövészkút sem árulkodott az emberek egymást elemészteni akaró étvágyáról. A parlagon maradt földek, kaszálatlan rétek, borzas erdők épségben futottak fel a távolban látszó hol lankás, hol merészebben magasodó dombokra. Úgy látszik, itt nem voltak csaták. „S a két ökör lassacskán ballagott.”

Most már a szűkülő hazában, Zalában jártak. Az utak mentén épségben maradtak a jelzőtáblák is, amelyek egyikén már a vasvári gödör előtt feltűnt a megyeszékhely neve: 25 km. Tudták jól, hogy a vén testvérpár vendéglátásából szabadulva, még ezekkel a „fürge” állatokkal is el kell érniük odáig. Ha valami közbe nem jön!

Onnan pedig csupán ötven a felnevelő város. Ott a három haver leléphet már: hazaértek. Rotek számára pedig még tizenöt, hogy ő is hazaérjen a fatornyosába. Ebben az iramban legfeljebb három nap. Mi az a három nap ez után a kerge hét hónap után!? Ha valami közbe nem jön!

Rotek hanyagul markolta a kifényesedett láncot a Danica ökreinek kormos homloka előtt. Hiába akarta volna szaporázni a lépteket, ezek a barmok úgysem lettek volna hajlandók ebben a békés közegben eldobni a flegmájukat. Ezeknek teljesen mindegy, hogy most Lafnitztól Daruvárig gyalogolnak, s ha megérik, ott lesz a további hazájuk. A csülkeiket, meg a fejüket sem vágtára méretezte a Teremtő.

Így hát beletörődve ballagtak mindannyian a napfényben fürdő tájon. Az ismeretlen sorsot szép lassan is utol lehet érni!

Azon járt az esze, hogy ezt a szép barna bőrű, gömbölyű horvát menyecskét éppen úgy hívják, mint a kotori restis lányát: Danica, azaz Hajnalcsillag. Szép név, gyönyörű név! S úgy látszik találó is! Ez a kis asszony is igen szemrevaló lesz, ha majd hazaér, rendesen kimosakodik, s felvesz valami daruvári horvát ruhát. De az a kotori Danica ennél még sokkal–sokkal szebb volt. Harmatos–friss fehér bőre olyan finomnak látszott, mint a tükörbársony. Fekete hajú finom fejét mindig emelten hordta, és a vonaton a második osztályon utazott városuk líceumába.

Azt a Danicát azonban senki emberfia diák nem tudta megközelíteni. Azt nem lehetett tudni, hogy született, vagy belénevelt volt–e az az elutasító tartás, amivel hidegen nyugtázta, hogy az utolsó fillérjét költötte valamelyik közeledni akarója a másodosztályú jegyre. Elérhetetlen volt! Pedig árnyalt, bájos mosollyal nem egyszer szolgálta ki őket az apja kocsmájában zöld mentalikőrrel, barna diópálinkával egészen addig, amíg hulla részeg nem lett az egész társaság. Akkor meg már úgysem figyelte egyikük sem, milyen tekintettel kíséri őket, amint dülöngélve elindulnak a nyílegyenes vasút mentén a Mura hídja felé. Vajon mi lehet vele most?

De ezt a Danicát sem lehetett ám megkörnyékezni! Valószínű, hogy mindegyikük megpróbálkozott már egy–egy véletlennek hazudott érintéssel, simítással, elértendő szóval. Viseletében megtartott éppen olyan fél karnyi távolságot, mint amaz, ha a sors egyszer már ezt a fajta másodosztályt szánta nekik.

Különben pedig most kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mintsem, hogy asszonyfélével komolyan törődjenek. De azért jó volt a közelében lenni!

Az unatkozó ballagásban kószáló gondolatokat hirtelen éles gyereküvöltés zavarta széjjel. Az éles, jajgató visítás a szekér bal hátulja felől jött.

Rotek ijedten csapta a földre a lánc maroknyi szabad végét, és öklével meglökte az egyik állat vasoxidtól megszürkült homlokát. Ezt a parancsot minden igásmarha megértheti, mert mindkettő abban a pillanatban úgy megállt, mint a cövek.

Hátrafutott a szekér mellett. Vlado visított és jajgatott ott, feje a lőcs, meg a kerék küllői közé szorult. Bal halántéka mellől vér csordult a lőcs sima fáján, és ráfolyt a fekete kocsikenőcsös tengelyre. Kis kezeivel egyik küllőt, meg a lőcsöt markolva, hihetetlen energiával üvöltött.

A pillanatnyi ijedtség után Rotek látta már, hogyan szorult oda az a fej: a kissé kifelé görbülő oldaltám öble éppen az álló gyerek magasságában volt. Oda bedugta valahogyan, a lassan forgó kerék pedig lenyomta oda, ahol már nem olyan könnyedén fért át.

Azt azonban, hogy ez a maradatlan kölyök hogyan került abba a helyzetbe, már nem nagyon sikerült megértenie. Nem is fontos, csak az, hogy a kis testet nem tiporta el a tonnát hordozó vasalt kerék.

Mire megmarkolta a gyereket és a lőcs öbléből kigombolta a fekete fejet, leugrott Danica is:

– Jaj meni! Sto je bilo!? Stá szi ucsinio, gyavolszki deriste!?

– Nocsak! Neked is ördögadta ez a gyerek? – nézett fel rá ferdén. Közben látta, hogy a sárgavarkocsú lányka is csúszik le a saroglyából.

Danica magához ölelte a kisfiút:

– Dragi szinek moj! Nemoj plakati! Ne vikaj, moj maleni! Nincs semmi baj!

Valami zsebkendőfélével kezdte törölgetni a bal arcocskára csordult vért.

– Ne, Danica! Ne bántsa a sebet! Keressen inkább kötszert, ha van! Jó lesz valami tiszta fehér vászon is!

Az asszony megértette a szót, meg a simogató kéz lefogását is. Felmászott a szekérre. Közben Rotek az útszéli fűben ölébe fogva a gyereket, megvizsgálta a sebeit. Vlado már nem üvöltött, csak óriási könnyeket potyogtatva nyöszörgött, és nyugodtan hagyta, hogy a fejét forgassa.

A jobb halánték fölött csak néhány jelentéktelen horzsolás piroslott, meg pár rövid hajszálat vittek magukkal az elforduló küllők. A bal oldalon azonban a halántéknál kissé kiálló koponyacsont felett csúnyán felszakadt bőrből szivárgott a vér. A lőcs durván faragott éle szakította ott fel, jó három centi hosszan.

– Dobro, dobro, Vlado! Nemoj plakati! Mindjárt bekötjük. Nem lesz semmi baj!

Jött már az anyja, kezében hosszú csík fehér vásznat lobogtatva. Valami lepedőből, vagy alsószoknyából téphette.

Az előttük ugyancsak megállt fogatról odaért közben Treza is, nyomában Bagyula. Amint meglátta Danica kezében a tépést, már kiáltott is:

– Ne! Ne tedd rá!

Azt nem látta, hogy meghökkenve néznek rá, mert azonnal vissza is fordult. Futva érkezett újra, s kezében szorongatott valamit.

A praktikus Gyula igazi steril sebkötöző csomagot mentett át a tarisznyájában az új rendbe. És az most nagyon is jó cselekedetnek bizonyult. Egy perc múltán csinos hófehér turbán díszlett a már csak szipogó higanylegényke fején. Az asszony felölelte a szekérre, s demizsonból öntött tiszta vízzel lemosogatta a kis arcocskát. A karaván pedig lassan újra elindult tovább.

Az erdősarok mögé bújt útkanyarban ott várakozott a lovas fogat. Imre ugrott nekik, amikor hallótávolságba értek:

– Hol voltatok ilyen sokáig? Már azt hittük, valami bajotok van! Éppen vissza akartunk fordulni!

– Van is! Vladot baleset érte!

– Micsodaaa? – ugrott le az ülésről Mihály bácsi. – Micsoda baleset? Danica, mit csinált az a gyerek? Hol van? – bújt be a ponyva alá.

– Nyugodjon meg, Mihály bácsi, nem olyan súlyos. Beszorult a feje a lőcs, meg a kerék közé. Látja, már bekötöttük.

– Mért nem vigyáztatok jobban rá, Danica?! – kezdte horvátul korholni az asszonyt, amire azonban aligha lehetett okosat felelni.

– Ki kötötte be? – nézett aztán rájuk. – Milyen a sebe?

– Én kötöttem be. A bal halántékán van egy elég mély szakítás. Azt hiszem, jó lenne orvoshoz vinni. Nincs is fertőtlenítve, ...meg aztán alighanem három–négy öltés is kell!

– Bogati! – fakadt ki. – Még csak ez kellett! Hol találunk most orvost?

– Mihály bácsi! Az utunk Egerszegen úgyis a kórház előtt vezet el. Azt hiszem, a legokosabb lenne oda bevinni. Nincs már messze.

– Igaza lehet! – nyugodott meg, s meghúzta a gyeplőszárat.

– Gyia!

Első találkozások

– Itt megállunk, Mihály bácsi! – fogta meg a gyeplőszárat Rotek. – Itt a kórház.

Az öreg körülnézett. Háromszögletű kis terecske szélén álltak, távolabb a hosszú egyenes utcán ott bólogattak az ökrök öblös szarvai is. A lovak száját elhúzta a Csány–szobor mellett kezdődő kis park felé. Elnyűtt, letiport füves térségre tértek le. Itt, talán nem is olyan régen, alacsony díszbokrok emelhették vesszeiket a pázsiton elszórtan őrködő hársak felé, s bizonyára a bejáratot is jelezte valami élő sövény szélesebb–szűkebb nyílása. Rotek vagy kétszer járt már a városnak ezen a táján. A vasútállomásról vezetett befelé ez a széles út, s a szobor mellett háromfelé ágazott. Most is megvoltak még annak a parknak, a gondozott növényeknek a nyomai. Csakhogy a pázsitot azóta mindenféle keréknyomok szabdalták keresztül kasul, élő, nedvező, mély sebeket hagyva a talajban. Az alacsony, szögletesre nyírt sövénynek csak az állomás felőli sarkán maradt meg egy kis cafata. Jelzésnek, emléknek.

Mihajlo bácsi tehát minden lelkifurdalás nélkül ereszthette a lovait a még meg–maradt pázsitra. Azok pedig, ha tudták volna, sem törődtek volna azzal, ami Rotek fejében forgott. Amint a gazda kivette a fogsoruk közül a megcsörrenő vasat, mellső lábukat szétvetve, csak úgy a kocsi előtt, jóízűen tépkedni kezdték a már harmatát vesztett füvet.

– No, akkor most itt megvárjuk őket.

Öt perc múlva bőcörögve kanyarodott át a két ekhós is a széttaposott árkon.

– Hogy van a gyerek? – lépett oda Mihály bácsi.

– Háá! Igen jó kis srác az most! – felelt Bagyula, aki a baleset óta Rotek helyett lett a vezető. – De fájhat neki! Danica ölében csak nyöszörög.

– Akkor be kéne vinni! Beviszi valamelyikük? Nekem inkább itt kellene maradnom...

Hát ez belátható is. Rotek körülnézett. Imre nem volt látható, Bagyula, meg Kisnyzny arcán pedig a kelletlenség fintora erőlködött. Tudta már tehát, hogy a gyereket ő fogja bevinni az orvoshoz.

S az az orvos lesz a legeslegelső itthon, aki meg fogja kérdezni:

– Honnan jönnek?

A felelet kész ugyan, ... de mégis! Talán dokumentet fog az is kérni. Vagy valaki más, aki ebben az új rendben a körmök alá néz...! S ezt a sebesült kisfiút most igazán nem lehet ponyva alá bújtatni!

Szűkülő lélekkel, de megszokott sorsának fegyelmével lépett a szekérhez:

– No, hodi za mene, Vladicsko! Elmegyünk a doktorhoz..., letörölgeti a sebedet..., olyant is tesz rá, hogy nem fáj...!

Ott állt mellettük a nagyapja is, s horvát szóval bíztatta ő is megnyugtatóan. A gyerek azonban, amikor megértette, hogy mit akarnak tőle, újra a legvadabb hangon kezdett ordítani:

– Nééé! Ne idem! Ne idem! Ne puszti mene, Majkica! – s óriási erővel ölelte át az anyja nyakát.

Ahogy átjöttek rajta, nem volt népes sehol a város. Most mégis arra jött valaki a járdán, s figyelve nézett az idegen hang irányába. Mihajlo és Rotek egy pillanat alatt egyet gondoltak:

– Menj te is Danica! Vidd be Vladot. Ez a Vladiszlav elmegy veletek.

Ballagtak a Csány–szobor mellett. Be a kórház kapuján. Vlado nyöszörgött az anyja ölében, és félt. Danica arca a szokottnál is pirosabb volt, mert féltette az „ördögadta” fiát. „Vladiszlav” léptei bizonytalanok voltak, mert ő is félt... valamitől.

Mintha nem lenne gazdája ennek a kórháznak! A kapu üres, s üresen, néptelenül konganak a hideg folyosók az északi nagy ablakok mögött. Csak a fertőtlenítőszerek szaga émelyíti a gyomrot, amint felfelé kapaszkodnak az emeletre a széles lépcsőn. Egyetlen beteg sem csoszog a hasát, vagy a falat fogva, nem kérdezi senki, mit keresnek itt.

Ájult ez a kórház? Ha nincs beteg, akkor orvos, nővér sem lehet!

Ezen az ajtón van egy Z betű, kissé utána az, hogy LŐ. Ez akkor a kezelő lehetett. Leülnek előtte egy padra, Vlado szipog és nyög, Danica izzad, jön a nehéz szaga. Rotek bakancsának szegei csikorognak a mozaiklapokon:

– Most mit csináljak? Hol keressem az orvost?

A tépelődés alatt mégiscsak feltárul a még mindig hófehér ajtó. Őszülő asszony néz ki rajta, majd egészen ki is lép:

– Mi a baj?

Nem kérdez többet, mert meglátja a fehér kötést a gyerek fején:

– Jöjjenek be! – tárja az ajtót, és néz az asszonyra, akinek a megértéshez most nem kell semmiféle idegen nyelvtudás.

Odabenn alacsony, villogó szemüveges férfi kel fel a fehér asztaltól. Rotek az ajtónyílásból figyeli:

– Akkor hát ez az első találkozás itthon! Nem vén, nem is fiatal. Vajon hogy fog viselkedni? Hogyan?! Hát mint egy orvos!

Arra számított, hogy Vlado nemcsak hogy ordítani, de veszettül rúgkapálni is fog a fehér köpenyek láttán. De nem! Az anyja gügyögése közben nyugodtan tűrte, hogy a fehér lepedős kezelőasztalra fektesse, csak a ragyogó fekete szeme rebbent meg, amint meglátta a kezében a fényes ollót. S az orvos már vágta is le a feltekert gézt:

– Mi történt vele? – pillantott közben Danicára.

– Nem érti, doktor úr! Horvát! Odaszorult a szekér lőcse, meg a kereke közé.

– Maga ott volt? Maga is horvát? – bontotta óvatosan az egészen átvérzett kötést a beszáradt seb mellett.

– Én nem vagyok horvát. De ott voltam!

Figyelmét már csak a seb kötötte le:

– Mondja meg nekik, hogy ezt a nagyot varrni kell. De nem fog fájni,... nővér, legyen szíves elővenni az érzéstelenítőt.

Mire Rotek kikereste elméjének gyatra szótárából a szavakat, máris bekente valami folyadékkal a seb környékét.

– Kérem, vágja le a hajat! Aztán varrunk!

Vlado várhatatlanul csodásan viselkedett. Mozdulatlanul feküdt a fehér asztalon a jobbra fordított fejével, miközben anyja a nyugvó kis kezét simogatta.

Rotek nem láthatta, hány öltés húzta össze a cafrangosra szakadt bőrt. Talán négy, vagy öt lehetett, de a gyerek meg sem nyikkant.

– Félelmetes! Ilyenek lennének a szerbek? Ezt a gyereket most éppen olyan fura félelemmel szemlélem, mint ahogy a Mura túlsó partján cirkáló granicsárok csukaszürke, szétnyíló élű sapkáját szoktam nézegetni. Azt mondták, azoknak is a legtöbbjük szerb.

Danica kérdezett valamit, az orvos Rotekra nézett:

– Mit mondott?

– Azt kérdezi, doktor úr, hogy nem törött–e el a feje?

– Nyugtassa meg: nem! A gyerekfej ilyenkor még olyan rugalmas, mint a gumilabda. De azért szerencséje is volt a kis fickónak!

– Ezt én nem tudom neki elmagyarázni. Majd az apósa!

– Jó! – ült vissza a műtét végeztével az asztalhoz. – Hogy hívják?

– Engem? Ugrott fel benne a félsz a kezébe fogott toll láttán.

– Nem magát! A gyereket!

– Vlado. Vlado Kobor. Öt éves, pet godine ima, je li isztina, Danica?

– Honnan jönnek, és hova mennek?

– Lafnitzból jönnek. Az valahol Felső–Ausztriában van. És Daruvárra mennek ökrösszekérrel. Az meg Jugoszláviában.

– Azt tudom! – bólintott írás közben. – Deportáltak mi? Maga nem ott volt?

– Dde... igen. Csak mi leventék voltunk.

– No jó, menjenek! A sebet elláttam. Mondja meg nekik, hogy le ne bontsák! Ha belázasodna a gyerek, feltétlenül keressenek orvost. S ha hazaérnek, otthon azonnal! Még jó messze kell ballagniuk!

– Igenis, doktor úr! Nagyon szépen köszönjük!

– Najlépsé hválá, goszpodine! – hálálkodott Danica is, és elkapta az orvos kezét. Meg akarta csókolni, de amaz elrántotta.

Pedig nincs tisztességesebb fizetség az orvos számára, mint csók a kezére. Danica meg most egyebet sem tudott volna adni.

Most már kevésbé riadtan osontak vissza Csány László háta mögött a park füvén várakozó szekértáborhoz. Vlado fejének sikeres bevarrása, a szép fehér turbán a homloka felett, mintha eloszlatott volna valamicskét a bennük lappangó szorongásból. Már feledni látszott a küllővel, meg a lőccsel való ismerkedését. Könnyedén szökdelt, de az anyja kezét még nem engedte el.

A sarkon hatalmas ház terpeszkedett, elfoglalva a sorompó felől befutó út frontját is. Rotek szeme felfutott a ronda, omladozó, valaha okkersárgára színezett homlokzaton, a barokkot a copffal ízléstelenül elegyítő stílusjegyeken.

Most csak annyi benyomása lett a látványtól, hogy ez a maflán itt terpeszkedő ház mennyire semmivé teszi az egykori kormánybiztos szabadsághős messzire tekintő alakját.

Csány László mozdulatlanul nézett végig a városközpontot célbavevő sugárúton. Hogyan is sejthette volna, hogy Rotek hét hónapig tartó, csupa kacskaringó gyalogútjának csattanós befejezése nem Muraurán lesz, ha hazaérnek, hanem évek múlva, ávós pribékek „társaságában”, éppen annak az ocsmány háznak a második emeletén? Amögött a kopott tokú ablak mögött, amelyről éppen a diadalmas szoborra esik a fájdalmas tekintet? Meg, hogy – szokás szerint – a sorsa még ott is tartogat számára egészen váratlan, ki nem elemezhető hatású találkozót a békés múlttal?

Az ökrök már nagyon nehezen tápászkodtak bele a megfényesedett fájú igába. Danica és Treza eleget rángatták a szarvak tövére hurkolt láncokat, böködték az ostornyéllel a megcsikaszodott horpaszukat:

– Nooo! Posztávite sze! Hajde–hajde!

Kérődznivaló nem igen akadt a bendőjükben.

– Fáradtak már! Fáradtak a lovak is! Valahol legalább egy napra meg kellene állni! – vélekedett Mihajlo, s ebben alighanem igaza is lehetett. Az a karaván eddig jó néhány száz kilométert tett már meg, egyetlen pihenővel. S az ökrök körmein nincsen patkó...

Fogytán volt már az állatok elesége is. A megzsendült májusi fű adott ugyan nekik a szolgálaton kívüli időszakokban finom rágnivalót, de azért hiányzott már a lónak a nagyobb adag zab, tehénnek a mindenféle fűből kevert széna.

Hosszú, egyenes út borza bazaltján ballagtak, kis falucskákon át, a két oldalon el–elmaradozó, egyesével–kettesével álló gazdaságok között. Az egyik oldalon meredek dombra futottak fel az itt elég jól megmunkált földek, a másikon széles, nyirkos, füzes mező terpeszkedett. Közepén, a távíróoszlopok szabályos, merev őrfala között vasúti sín, amelyen, Istenem, hörgő, pattogó motorral ott vánszorog egy igazi, fekete kis motorkocsi, egy szál magában:

– Ez nem mehet máshova, mint Bakra! Meg Tófejre! Akkor hát egy hurok itt zárul be! Jézusmária! – illetődött meg magában, amint tovanyögött a motorvonat a mocsaras mezőben.

Nézegették a házakat: hova lehetne betérni még most, kora délután, hogy jó időben enni kérhessenek az állatoknak, maguknak is. Meg egy kis pihenést valami istálló fedele alatt.

Kroáth Imre, ahányszor csak visszajött a felderítésből, kedvetlenül csóválta a fejét:

– Nem jó..., szegény népek...., elzavartak...!

A nap már a nyugaton púposodó dombok fölött bujkált, amikor végetért a széles völgy.

Igen. Az a magányos motorkocsi Bakra döcögött. Nemsokára fel is tűntek a távolban a nagy község házai. Talán három–négyszáz méterrel előttük magányos tanya széles udvara kapaszkodott fel a domb szelíden induló lábára.

Imre loholva érkezett vissza:

– Gyerekek! Mihály bácsi! Abban a tanyában senki sincs, pedig az ajtói mind nyitva vannak. Azt hiszem, ott megpihenhetnénk egy napot. A pajta meg tele van szénával!

Befordultak hát a hiányzó kapu helyén a nagy udvarra. A hosszú parasztház tömésfalán vakítóan fehérlett a friss, talán őszi meszelés. A vastag, igen jó állapotú zsuppfedél már a körültekintésre is mintha meleg nyugalmat takart volna.

Az ökrök nyakáról lekerültek már a kifényesedett, sárga igák. Mihajlo is majdnem végzett már a lovak kifogásával, amikor az úton a falu felől hat férfi csoportja tűnt fel. Lassan közeledtek, s látszott rajtuk, hogy éppen hozzájuk tartanak. A kissé beljebb eső ház felé átvágtak a szántatlan földek sarkán. Mindegyikük valami szerszámot szorongatott a kezében, ásót, kapát, meg baltát. Szótlanul, fenyegetően közeledtek, s láttukra abbamaradt a letanyázás művelete. Mereven vártak, amíg a falusiak odaértek a kerítéshez.

– Mit akarnak maguk itten? – morrant rájuk egy bozontos bajuszú, láthatólag legidősebb férfi.

Mihály bácsi talált legelőször szót:

– Mink? Szeretnénk egy napot pihenni ezekkel az állatokkal. Igen fáradtak már. Ebben a házban meg nincs senki, gondoltuk...

– Ne gondoljanak maguk semmit! Itt maguk még az éjszakát sem fogják eltölteni, nemhogy napokat! Még mit nem?!

– Nem akartunk mink semmi rosszat! Holnapután reggel tovább indulnánk!

– Szó se lehet róla, öreg! Negyedóra múlva az úton vannak! Értették? Különben...

A parasztosan felfegyverkezett csoport fenyegetően húzódott közelebb. A négy potyautas, félve az igazoltatástól, igyekezett inkább elhúzódni. Hiszen most mind a négy kölyök ott futkározott a füves udvaron. Az a létszám nem stimmelt volna a dokumentével.

A falusiaknak azonban eszük ágában sem volt ilyesmi. Sőt, az asszonyok, meg a kisgyerekek láttán mintha kissé megenyhült volna a hangulat.

– Honnan jönnek, s hova tartanak?

– Deportálásból megyünk haza Daruvárra. Még nagyon messze van..., az állatok meg már nagyon fáradtak – kaparta elő az igazolványt Mihály.

– Akkor sem engedjük magukat itt maradni, papa! Menjenek Isten hírével! Hanem... – nézett a társaira a bajuszos – szénával megpakolhatnak. Adunk egy kis zabot is a lovaknak. Ezek az állatok azért még kibírják az utat!

A szerszámnyelekre támaszkodva ott álltak még akkor is, amikor a ráfok alatt újra rastogni kezdett a szilánkokra őrlődött bazalt.

A kanyargós, meredek baki partot igen nehezen mászták meg. Még a lovak is kétszer megálltak, megfeszített hátsó inaik remegtek, amint megtartották a szekeret.

A dombtetőről végig lehetett látni a völgybe telepedett nagy falun. Opálos–kékes füstpára telepedett rá: a kémények alatt otthoni vacsorák főttek, amit a bakiak most már békésen fognak elkölteni.

– Az meg ott, az a nagy ház, az iskola, ahol másodszor is kijelentették rám, hogy alkalmas – futott végig Rotekon a gondolat. – Talán nem is volt igaz, csak álmodtam! Otthon is így főhet most az étel a Ledinára terülő fanyar füstök nyár–fűzfa parazsán. De messze van még! Az is álom!

Egészen leszállt már a szürkeség, nyirkos, hideg kézzel legyintgetve a tavaszi gallyakat. Mihály bácsi a gyeplővel lehúzta a lovakat egy hatalmas tölgyfa alá. Hatalmas tisztás volt ott, mert a száz éves lombkorona nem engedett maga alá mindenféle jött–ment erdőt.

– Nem megyünk tovább! Itt éjszakázunk! Rakjanak nagy tüzet! – kezdte leszedni a szerszámot a lovakról.

Csakhamar jókora tűz lángolt az emberderék vastagságú ágak alatt, s a füst tétován bolyongva oszlott szét az élénkzöld lombozatban. Az a füst odafenn elzavarhatta a nyirkos levegőt. A földön azonban a tűztől két méterre már dermesztő hideg lett az éjszaka, s a körbe állított ekhók alatt változatlanul nem fértek meg annyian. Lábukkal a rőt parázs felé fordulva burkolództak bele az egyetlen szem pokrócukba. Az erdő jórészt eltakarodott már onnan. Az a hatalmas, vén tölgyfa azonban még mindig ott őrzi annak az éjszakának az emlékét.

Lassan vánszorogva mászott alattuk a poros út. Az öreg tölgytől kezdve eleinte egymást követték a meredek lejtők, lefelé, meg felfelé is.

Alig volt forgalom ezen a tájon. Gyalogos embert szinte nem is láttak, nem rastogott bicikli kereke sem a rossz út mentén a padka füvébe taposott, most már gyomverte csapáson. Ház is csak itt–ott látszott, hol egy nagy gödör fenekén, hol a dombok lefelé induló taraján. Félrehúzódni sem kellett gépjármű elől; egészen elhagyatottnak látszott a vidék. Egyszer aztán egy hosszú, majdnem egyenes lejtő alján megállapodott a föld: egyelőre nem emelkedett fel újra. A lapságon messziről rá lehetett látni egy nagy falura.

– Na, ez már Hahót! – közölte örömmel Bagyula. – Majdnem Kanizsa! Ha ezen túlérünk, már majdnem otthon is vagyunk.

– Csak el ne kiabáld – szólt rá Rotek. – Különben is, ha ti hazaértek, én még mindig nem. Nekem még hátra van 15 kilométer.

– Gyere velünk te is. Nálunk meglehetsz egy kicsit..., ha otthon minden rendben van – tette hozzá Kisnyzny elgondolkodva. – Aztán majd hazamégy. Lehet, hogy vonat is akad.

– Kösz, majd meggondolom. Még van annyira messze, hogy sok minden történhet.

Közben egyre azon járt az esze, hogy az útjuk az apai öreganyjának, rokonoknak a közvetlen közelében vezet el a város felé. Nemsokára meg is láthat a nyugatra emelkedő szőlőhegyen, a Csinga derekán egy hatalmas gesztenyefát. Az a vén fa nagyon messziről látszik, és éppen a pincéjük előtt áll.

Hányszor, de hányszor tipródott már ott a szúrós kis süngombócokon, hogy kitáncolja belőlük a ragyogó barna golyókat! S onnan fut fel a Nagy–hegyre a családi szőlő, ahol eszmélésétől kezdve annyi szép óra, nap múlott el játékkal, majd metszéssel, venyigehordással, kapálással és permetezéssel!

S már jó ideje szürettel, puttony alatt görnyedve, vörösfenyő gyökeréből font gúzsos préseléssel! Meg jóízű ráhúzásokkal a pintesből, fonott demizsonból, vagy fejtéskor csak úgy, a slag végéből!

Nemsokára meglátja azt a gesztenyefát. Nem volna–e jó keresztülvágni az erdőn, fel Aligvárra, ahonnan már csak egy kis séta odáig, ahol már otthon van?

Kétségek emésztették, amíg a fényes láncot tartva lassan ballagott a bólogató ökrök előtt. Ki tudja, hogyan fogadnák a rokonok ebben az új, ismeretlen környezetben? Talán félnének, s a kis sváb falu, a Langvíz, ki tudja, milyen parancsnokság alatt létezik? A hegyen egyedül, ruha, élelem nélkül egyenesen ijesztőnek tűnt még a kósza gondolat is.

– Majd meglátjuk! – nyomta el magában erőszakkal a spekulálást.

– Az istenfáját, de hosszú ez a falu! – hallotta a szekér mellől Kroáth méltatlankodását.

– Hosszú ám! Négy kilométer, mert csak egyetlen utcája van – nyugtatta meg Bagyula, aki láthatólag ismerős volt ezen a tájon – ez, amin megyünk.

Az állatok láthatóan valóban nagyon fáradtak voltak. A lovas fogat is sűrűbben állt meg, bevárni a lassú szarvakat. Most Kisnyzny ügyelt a bakon Mihály bácsi mellett. Lassan azért kezdtek elmaradozni a házak; a bal oldalon el is fogytak már.

Rotek egyszerre elmeresztette a szemét: a gyalogjárdán, a falu vége felől német katonaruhás alak igyekezett sietős léptekkel velük szemben. Éppen ott torpant meg egy léckeretes kiskapu előtt. Az udvaron fekete–fehérbabos réklis paraszt–asszony foglalatoskodott, s a nyeszlett ajtócska nyekergésére odafordult.

– Jézus Máriám! Édes fiam! Édes gyerekem! – sikoltott fel, s lobogó szoknyával rohant a kapu felé. Ki sem nyitották, csak a léc felett ölelkeztek össze.

Kinyitni azonban már nem is tudták a kis drótajtót. A falu belseje felől, Rotek meg sem látta, honnan, abban a percben ott termett egy géppisztolyos ruszki katona, egy civilruhás fickó kíséretében. Megragadták a fiú vállán a német zubbonyt, s szó nélkül elszakították a kerítéstől, az anyával való ölelésből. A ruszki hátba vágta a fegyvere tusával. Aztán eltaszigálták valahova visszafelé, s cseppet sem törődtek az anyja jajveszékelésével. Amikor utánuk futott, az orosz neki is megmutatta a puskatus fényes borítólapját. A fekete kis asszony összeroskadva állt meg az árokparton. Rotek úgy látta, hogy a könnyei mögül sugárzó gyűlölet nem is a katonának van címezve... Kisnyzny jóval előbbre járt a lovas fogattal, így csak hármuk szívére rakódott rá valami szürke, ólomnehéz bevonat:

– Még a kertkapuban sem biztos...

– Bizonyára minden faluban van ilyesfajta fickó. Városban talán jobban el lehet tűnni...

– Ott is mindenki ismer mindenkit...

Hosszú, girbegurba út következett még, amikorra lassan kék árnyékok kúsztak elő a nyugaton magasodó erdős, szőlősorokkal díszített domboldalakból. Kis faluba forduló út torkolatában várta meg őket Mihály bácsi:

– Megint meg kell szállni éjszakára! Kicsit kora még..., de spórolni kell az erővel!

Természetesen az állatokét értette alatta...

Kis dombra futó út hajlata mögül feketére vénült háztető emelte gerincét. Roteknak úgy tűnt, hogy az apjával egyszer, valamikor már járt ott.

– Oda bemegyek én! Ha igaz, és ha létezik még, akkor annak a valamikori csárdának a gazdája az apám keresztapja. Talán ad szállást!

Nagyon szívesen állt meg a házzal szemben betorkolló útban mindhárom szekér. Rotek belépett a félig nyitott deszka gyalogkapun. A nagy ház mögé kerülve éppen beleütközött egy hatalmas darab pohos, fekete emberbe. Parasztos, sok gombos mellénye talán már össze sem ért kishordónyi pocakján, az arasznyi nyílásban módos gazda fehér ingjének csíkja világított.

– Igen, úgy rémlik, ő az! – gondolta, s olyan tisztességgel köszöntötte, amilyen a sváboknál dukál. – Jó napot kívánok, keresztapám!

A nagy darab öreg kíváncsian, de tartózkodóan nézett rá:

– Lehet, hogy az ördög a te keresztapád, öcsém! Mit akarsz itt?

– Én... Rotek László vagyok..., maga meg az apám...

Az elsötétedő arc megállította a beszédben. Azt azonban látta, hogy az öregemberben azonnal leesett a pengő:

– Ezt mindenki mondhatja! Van valami igazolványod? Ámbár..., ha ezt tudod..., de akkor is mindegy! Mit akarsz tőlem?

– Hát..., csak hogy engedje meg, hogy az éjszaka itt maradhassunk az udvarán! Meg, ha adna valami abrakot...! Az apám ki fogja fizetni!

– Ki ám! Éppen a te apád, ... ha igaz! Nem fogadlak be benneteket, fiam! Menjetek csak el innen minél messzebbre! Még csak az kellene, hogy a nyakamra hozzátok a... a... hatóságot!

Rotek megértette már a dolgokat. Azt is sejtette, hogy az említett rokonság valamiért már régen a hívságba merült, s azért sincs itt most már több keresnivalója. Köszönés nélkül fordult ki vissza a várakozó karavánhoz.

Egy kilométer után hegyes sarokkal facér akácbozót vezette le az úthoz a százados tölgyes–bükkös erdőt. Mellette halvány, fűverte kocsicsapa kanyarodott el Aligvár hegyhátja felé.

Az utak háromszögében, dúsan burjánzó hosszú füvön fogták ki az állatokat hámból–igából: legeljenek legalább az éjjel.

Az út felé leső öreg erdőben bőven akadt száraz ág. Csakhamar öles lánggal lobogott ismét a tűz a szekerek háromszögében. Kisnyzny Rotekra förmedt.

– Mi a fenét akarsz azzal a hosszú, combnyi fatörzzsel? Nincs fűrészünk!

– Sebaj, Győzőkém! Majd elvágja a tűz!

A vékonyabb ágak, gallyak már hamuvá, parázzsá váltak, de Rotek vastag fatörzsét még nem osztotta ketté a melengető tűz. Valami sovány vacsora utóízét szopogatták még az ínyük két oldalán, lovak és ökrök hersegve tépkedték a harmatos, kövér füvet. A kisgyerekek régen elaludtak már a kívülről nedvessé vált ponyvák alatt.

Sugárirányban hevertek a pirosló, hunyorgó parázshalom körül, s elmélyedő gondolataikat a száraz fából lebbenő, kékre váltó lángocskákkal próbálták vigaszosabbra színezni.

Éjfél sem lehetett tán, amikor hirtelen lódobogás hangzott fel mögöttük az út felől. Jó húsú pirospej torpant meg a zabla húzására a tűz fénykörében, s a felriadók láthatták, hogy nincs rajta nyereg.

A szőrön lovagló mokány, civil fiatalember volt. A magasból szólt le rájuk, arcát csak villanásokkal világította a fel–fellobbanó láng:

– Kik maguk? Honnan jönnek, hova mennek?

Tiszta kérdések voltak, mégis csak Kisnyzny tudta legelőször megtalálni a szót:

– Deportálásból! Daruvárra megyünk. Tudja, hol van az?

– Azt én nem tudom. De van valami igazolványuk?

– Persze, hogy van! Mindjárt hozom! – tápászkodott fel, s indult a lovas szekér felé.

Mihajlo bácsi sem alhatott még, mert félrelebbentve a hátsó ponyvaszárnyat, ugrott is át a rácsos saroglyán:

– Itt van–e! – nyújtotta a lovas felé a kettéhajtott kartonlapot. – Hét fő!

A fiatalember elvette ugyan az igazolványt, de a lóról azért nem szállott le. Oda fel meg a nyugvóra állított tábortűz nem sugárzott elég fényt: csak valami lebbenő, vörös sikamlott el a rózsaszín papír felett.

Ugrabugráló szívvel várták az azonnali jövőt.

– Kik vannak még?

– Két asszony. Alusznak már!

– Akkor hol van az a ...

– Daruvár! – sietett segíteni Kisnyzny az emlékezetnek.

– ...Daruvár?

– Az? Jugoszláviában van! Még igen messze!

– No, jól van! Menjenek! – adta vissza a papírt. – Tudják, mi minden gyanús alakot igazoltatunk. Sok fasiszta, SS, meg nyilas akar most hazaszökni. Mi elkapjuk őket! Máma is volt egy fogásunk, de azt az állomástól kezdve lestük. De magukat meg a németek hurcolták el, ugye?

– Persze! Egészen Lafnitzba! Azt tudja, hol van?

– Tudja a rosseb! De az mindegy is! Na, további jó utat!

A jó Isten áldja meg azokat a tétován lobbanó lángokat! A feketekék égen fénylő csillagokat! Mi négyen pontosan úgy festünk, mint az a béke bizakodásába öltözött fiú, hahóti otthona kapujában!

S egyáltalában: kik is lehetnek most itthon azok a civil „mi”, akik arra vállalkoznak, hogy valakiket elkapjanak? Lett itthon alternatívájuk a nyilasoknak?

A fiatalember, oldalra rántva a gyeplőt, beleveszett a fekete éjszakába.

A kétségek egész éjjel nem hagyták lehunyni a szemét. Nem érzett most sem takaró alá búvó hideget, sem a lassan hunyó tűz langyosságát. Nem érezte az ökrök sajátos szagát, ami különben a lovak párolgásától elütő zamattal lengedezett körülöttük a csendes éjszakában. Egyre azon járt az esze: most csak el kellene indulnia ezen a bokros erdőszélen a fekete sötétségben. Ez a kocsicsapa, majd annak megszűntével a kanyargós gyalogút tévelygés nélkül vinné el a pincéjükig. Onnan holnap, holnapután a csingai szeszfőzde mellett le a faluba: öreganyjához, nagybátyjaihoz, unokahúgaihoz...! Biztosan nem ebrudalnák ki, meg be sem árulnák, hiszen ott mindenki szerette őt.

Csakhogy ki tudja, mifajta népség ült most a Koblenz környékéről idetelepült maradékok nyakára?! Biztos, hogy ott is olyasfajta fickók tevékenykednek, mint ez az éjszakai szőrlovas. Meg a társa, aki képes volt azt a fiút a legutolsó másod–percben kaparni ki az anyja örvendezéséből!

Az apja legkedvesebb testvéröccse, Pista bátya ráadásul pedig éppen levente–oktató volt. Talán emiatt őnélküle is elég baja van..., ha megvan!

– Nem. Azt hiszem, nem szabad engednem ennek a kísértésnek! Ez a karaván még sokkal biztosabb módszernek látszik annak a húsz–egynéhány kilométernek a megtételéhez! Hacsak a kölykek el nem kiabálják..., bár Vlado is nagyon bölcsen és csendesen viselkedik a baleset után. Csak azt nem tudom, hogyan szerzem vissza tőle a tájolómat! A hegy pedig..., no, az meg egy marhaság!

Hűvös hajnal volt már, amikor a Principális hídja mellől felágaskodni látszott az öreg szeszfőzde vénségében is lenyűgöző, hatalmas téglakéménye. Korpavár! Az már szinte Kanizsa is, csak a nyeszlett kis Palin van még közöttük.

Az a vén kémény nem úszta meg sértetlenül a háborút: a felső harmadában hatalmas omlás tátongott mindkét oldalán, azon át pedig éppen a kelő nap vörös képe ontotta kévényi sugárnyalábját. Mégsem dőlt le. Mintha egy szíjasra szikkadt vénember mondta volna bele a világba, hogy „ihaj, sose halunk meg!”

Csakhogy mi a rossebnek támadt valakinek kedve meglőni ezt a hatalmas, megmászhatatlan kéményt? Igaz, ha valaki vette a bátorságot, hogy az agyonégett, kénmarta hágcsón felkapaszkodott a koronájára, az a környéken az égvilágon mindent láthatott! Pedig az a szeszgyár lent lapult a völgyben!

Azt viszont el kell ismerni, hogy az az irányzó mestere volt a mesterségének! S nem rajta múlott, hogy a vén gyárkémény átlőve is a talpán maradt.

A lassan ballagó lovas kocsi bakjáról vissza–visszanézett, de az elkanyarodó útról már csak a seb roncsolt széle látszott. Szinte észre sem vette, hogy elmaradt már Palin néhány út menti háza. A kis dombra felkapaszkodva pedig, az egyenes végén feltűntek a város szélső házai.

– No, te Jóisten! Vajon hogyan fogad bennünket a szülővárosunk?! Hogy diadalkapu nem lesz, az biztos!

Visszanézett az Inkey–sírbolttól: az ökörvonat jó kétszáz méterrel hátrább bólogatott. Elől most Treza szorongatta a kifényesedett láncot. A Magyar utca utolsó háza elől pedig eléjük lépett a gimnasztyorkás, hóna alatt dobtáras gép–pisztolyt szorongató katona:

A megbeszélt módon felállt a bakon, s karját széttárva nyújtózkodott.

– Sztoj! Kik vagytok, – hangzott fel a szláv szó, valami szokatlanul sima nyelv–járásban.

Mihály bácsi meghúzta a gyeplőt, s már mondta is a megszokott szöveget. Rotek feneke alatt pedig mintha millió vöröshangya kelt volna életre a pokróc redői között:

– Az istenfáját! Itt most alighanem lebukunk! Úgy járunk, mint az a hahóti gyerek!

Közben a katona pilotkájára esett a szeme: a bal oldalon hüvelykujjnyi trikolór virított: vízszintes csíkokban fehér–zöld–piros.

– Mi a rosseb? Ez talán az új magyar hadsereg? Amelyre a nagyszájú Tóth a fehringi első vonalban ráverte a meztelen fenekét? Nohiszen! De hát miért nem magyarul beszél ez a katona?!

A villanásnyi gondolatsor alatt azonban alighanem az igazoltatás többi formulája is elhangozhatott, mert Mihajlo már megint szolgálatkészen kaparta elő a belső zsebéből a kopásnak indult rózsaszín kartont:

– Szedam oszobe!

S mondta tovább is. Kiejtése kísértetiesen hasonlított a cigányforma legényéhez. Aztán karjával nagy ívben hátra kaszált:

– Tam docsili sze...z' voli...

– Dobro, Tata, idite dalje! – s az árkon át visszalépett a társaihoz.

Azért még nem nyugodtak meg a vöröshangyák a nadrágjában: mi lesz, ha az ekhók alá is benéznek, s nem hét, hanem tizenegy koponyát találnak...?

– Menjünk, Mihály bácsi! Ne itt várjuk be őket! Vágjon közéjük!

Annak azonban nem is kellett volna ezt mondani. Az ostort ugyan nem húzta ki a bőrtokból, de a gyeplőt elég energikusan rántotta meg:

– Gyia!

Az abroncsok keményen és sűrűn ropogtak a bazalt kiskocka burkolaton.

Mint egy villámgéppuska sima sorozata.

Ott álltak a József főherceg utca torkolatában. A felmeredő ponyva két oldalán izgatottan lestek hátra: megállítják–e, vagy tovább engedik a katonák az ökrösszekereket. Itt még minden összeomolhat, ha eszükbe jut kutatni és számolni!

Nem törődtek velük, a jámborok megállás nélkül folytatták lassú útjukat az őrség előtt.

Rotekból nagy sóhajjal szakadt ki az izgalom:

– Micsoda világ! – szólt a gazdához, de csak azért, hogy mondjon valamit. – Most akkor már a magyar hadsereg is ruszki ruhát hord, és oroszul beszél?

Mihajlo féloldalvást furcsán nézett rá:

– Miket beszél maga? Magyar hadsereg? Hol van itt magyar hadsereg?

– Hát azok a katonák! Nem látta a sapkájukon a piros–fehér–zöldet? Igaz, kissé összekeveredve..., de talán az is az új hadsereg miatt van.

– Nohát! Maga azt mondta, hogy gimnáziumba járt! És akkor nem tudja, hogy kiknek a zászlója a fehér–zöld–piros?

Rotek szégyenkezve nem szólt semmit.

– Hát ezek nem magyarok, hanem bulgárok! A szovjetekkel együtt harcoltak! Úgy látszik, ezen a vidéken ezek adják a helyőrséget. Megismerhette volna őket a beszédjükről is!

– Bulgárok! A fene gondolta volna! – morfondírozott magában.

Szólni azonban már nem is nagyon lehetett volna, mert elérte őket a komótos vonat.

A nap akkor már szép óvatosan elbújt a sormási dombok túlsó oldalán. Az aranyos sugarak még fürdették az égbolton úszó tavaszi felhőket, melyeknek gömbölyű arcai tartós, szép májusi napokat ígértek. A betorkolló széles, egyenes sugárúton azonban kelet felől már szürke félhomály óvakodott végig. Nemsokára megint este lesz, s a fiúkkal itt beszélték meg az elválást.

Amint az ökrök odaértek, nem is nagyon érzékenykedtek. Három rongyos alak vált el az eddig búvóhelyet jelentő kocsioldalaktól, s a néptelen utcán sietve igyekezett a házak tövében az alkonyi szürkeség felé.

Hátukon még megvillantak a felhőkről tükröző fénysugarak, aztán az enyhe hajlat után már nem látszott semmi.

– Szevasztok! – kiáltott utánuk Rotek. – Ha hazaérek, lehet, majd megkereslek benneteket!

Még hang sem érkezett a homályba veszők felől.

– Akkor hát, Mihály bácsi, menjünk! Eddig minden rendben van. Ezek helyett meg én köszönöm most meg a szívességüket. Hátha én meg nem járok ilyen szerencsével!

– Megköszönték azok is már! – rántotta meg a gyeplőszárat. – Különben meg mért is kellene úgy félnie? Holnap ilyenkor maga is otthon lesz már. De mink!... Nekünk még nagyon sokat kell kocsikázni!

– Az én falumban horvátok laknak. Szíves népek, ha szegények is. Akár meg is pihenhetnek ott.

– Majd meglátjuk! – ejtette, mint mindig, nyugodtan a szót.

A kerekek most már felmásztak a Harsai–dombon, s a hegyes csücsökben rátértek az Erzsébet tér élen téglázott útjára. Ott már másképpen dörömböltek a ráfok: a puhább hangok mintha az otthont is jelezték volna.

A bakon üldögélve forgatta a fejét. Nem látott semmi különös rombolást sehol, a házak úgy álltak ott, éppen olyan kopottan, de épségben, mint hat hónappal azelőtt.

– Itt talán nem volt valami nagy csata! – szólt fennhangon.

Mihajlonak azonban sokkal nagyobb bajai voltak, és nemcsak hét hónapja. Nem is csoda, ha nem lelkendezett a város jó állapotán: neki tökéletesen közömbös volt ez a dolog. Hallgatott hát, de egy helyen mégis az alkonyat felé mutatott az ostornyél hegyével:

– Hát az mi!?

Kis utca sarkán fekete, üszkös romok meredtek a sötétedő égre.

– Azt hiszem, ez volt a dohányraktár. Biztosan felgyújtották! – nézett körül jobban. Még látott a téren valami furcsát; mintha még valami hiányzott volna, de most nem tudta, hogy mi.

Gondolatait a Király utca vonta magára, de azokat már nem közölte Mihajloval:

– Ha „akkor” nem akartam volna becsapni a Kari bácsit, nem kocsikáznék most erre! Ha egyenesen a Práter felé fordítom a Turán kormányát, nem találkozom Brabáccsal; akkor nem lett volna Hunyadi, meg Neuhammer–Strans, meg hegyivadászat, meg minden! Akkor nem hagytam volna itt a gyönyörűséges Szőke Lányt, aki... – te Jó Isten! ... hiszen mindjárt ott is leszünk a háza előtt!

Forróság öntötte el. Már oda is értek a zöld keretű, sárga betétes kapu elé, amely olyan volt a ház homlokzatának közepén, mintha csak egy folyosót zárt volna le.

Ismerte már ezt a gyalogkaput, de csak kívülről. Hogy hol él a szívének legked–vesebb azon belül, azt nem tudta. A forró együttlétek itt..., pont itt szokták még egy fullasztó csókkal megérni a végüket, aztán becsapódott ez az irigy, izgalmas ajtó...

– Mi lenne, ha most meglátna az ablak függönye mögül? Megismerne? Kijönne? Leszedne a szekérről, vagy elfordítaná a gyönyörű szőke fejét? Mondaná–e, hogy most már nagy fiú vagy!?

– Vagy talán nincs is már meg? Vagy csak nekem nincs? Istenem, de jó lenne, ha csak legalább egy pillanatra is, megláthatnám!

Nem lebbent függöny az ablakokon, s az utca is teljesen néptelen volt. A lovak pedig közömbösen kopogtak vásott patkóikkal a málló téglaburkolaton. A perc elmúlt. Azt is, meg a kedves házat is eltakarta a kanyar ívében álló nagy épület.

– Most már valóban meg kellene állnunk valahol! – morgott Mihály bácsi a szőrekopott kucsma alatt. – Van itt valahol erdő?

Egészen besötétedett, mialatt Sáskaország temetője mellett nyikorogtak a kenetlen kerékpuskák.

– Van persze! Nem messze kezdődik a bajcsai erdő. Legfeljebb két kilométer!

Szomorúan vette tudomásul, hogy még egy éjszakát itt kell töltenie. Más körülmények között röhögve tenné meg a hazáig tartó tíz kilométert. De ha Langvíz mellett nem hagyta ott ezt a karavánt, most már igazán nem szabad!... Türelem, csak türelem! A fene tudja, mi minden költözhetett a rengeteg erdőbe, a fityeházi nyíresbe, amerre az út hazafelé vezet!

Az erdő csúcsos vége előtt azonnal lekanyarodtak a Práter magas, de mindig száraz füvű rétjére. Gyorsan megszedték az éjszakai tűz fáját, volt bőven a karvastag letört száraz ágakból.

Most nem tudott már az asszonyokkal, gyerekekkel együtt vacsorázni. Tétován járta be a tábor környékét, ameddig az élénk tűz lobogó lángja megvilágította.

Egyszerre így is beleesett egy nem mély, de frissnek látszó homokos falú árokba. Körülnézett. Cikkcakkosan futott tova a friss futóárok, és a birkalegelő felé hajolva néhány méter után beleveszett a fekete sötétségbe.

Futóárok...! Vajon kik ásták ide a Práter nyugati szélére? Az ostromra készülő bulgárok...? Vagy a várost védeni akarók a Mura felől betörők ellen...? Ki tudja! De itt van, s – legalábbis most – nem látszik mellette roncs, sírhalom, vagy öldöklésre utaló más nyom. Hiába! Kicsi az a tűz ahhoz, hogy a lángja többet mutasson meg a közelmúlt történetéből, mint amennyi elég az aggodalomhoz!

Visszament a tábortűzhöz. Danica akkor vitte be az ölében a melegben elaludt Vladot a ponyva alá. A kisgyerek kezéből az elalváskor kiesett a Marschkompass; ott feketéllett a leterített kendervászon lepedőn.

– Az éjszaka már aligha keresi! Holnap meg már végleg elválok tőlük!

Zsebre vágta a tájolót, s lábbal a tűz felé ő is elvackolódott. Álom azonban most nem jött hozzá vendégségbe.

Az álom helyett eszébe jutott viszont, hogy mi az, ami hiányzott az Erzsébet térről. A keleti sarkon volt az a nagy üresség: ott, ahol a nyilasok tördelték miszlikre a Fischl–féle papírbolt, meg más zsidó üzletek kirakatait. Ott, a Városháza előtt látta azt a bricsesznadrágos, magas csizmás grófkisasszonyt, aki fonott lovaglókorbácsával mutatta, hogy mit csináljon a csőcselékje.

Valahol ott volt a Rabinekék óra–ékszerüzlete is. S Endre nem jött el velük a Hunyadiba, mert... zsidó volt ő is. Vajon merre vezethetett az ő – meg a többi zsidó osztálytárs – görbe gyalogútja?...

A kígyó a farkába harap

– És akkor hazaértél!...

– Haza! De még nem voltam otthon!

Délutánra kelve ballagtunk kifelé a Muraura előtti kis faluból. A kiflicsúcsra kanyarodó utca végéből önkéntelenül is jobbra tekintettem.

A falutól elszakadva ott magasodtak a kis domb tetején az Újtelep házacskái. A tetők csúcsai, a kémények kilátszottak az alacsony fák, bokrok sötétzöldjéből, de a növénytakaró egyenletes magasságát nem törte meg semmi kimagasodó fa sem.

Hiányzott onnan az a vén diófa, amelynek az ágaira – Istenem – nem is olyan régen, felkapaszkodott az az összeroncsolt, véres kis gyerektest!

Alig látszott már az utolsó ház mellől induló egyenes dűlőút is. Dudva verte fel már a kocsicsapát. Csak abból lehetett sejteni, hogy ott volt, hogy a két oldalán más színű gyomok emelték a fejüket szűk, hosszú sávokban.

Azért ez már mégiscsak a legközelebbi otthonom volt! Megéreztem a kis patak szagát, amely valahonnan a Gyóta–puszta, meg a Bóni–hegy közös hónaljából indul, s rövid, szeszélyes futkározás után beleszakad a Principálisba. De a halait nem onnan szerzi. Amannak a mocskos, büdös vizében nem él meg az aranyos pikkelyű compó, a törpeharcsa, meg a menyhal, amiket itt a szakadékos partok öbléből feles számmal szedtünk ki Istivel, puszta kézzel tapogatva lyukakban és tuskók környékén.

Igen! Amott hörpintettem tiszta, hideg vizéből, hogy leöblítsem gyomromnak a keserű bombafüst, meg a széttépett gyerektest miatt keletkezett háborgását.

Most azonban nem akarok lemenni a partjára. Amott látszanak már a piros–fehér sávosra festett sorompó hatalmas rúdjai, rézsútosan bökve a delelőjét elha–gyott szép tavaszi nap felé. Ha azok alatt átmegyek, akkor mondhatom csak, hogy most már a falumba értem! Onnan kiemelkedik már a fák fölé a templom szürke bádoggal fedett hegyes teteje is; innen még csak a dombja látszik, ahogy kiugrik a Princi rétjeiből, hajdani mocsarak síkságából.

– Vedd már fel azt a telefont!

– Miért? Csörömpöl?

– Nem csörömpöl, hanem énekel. Nem hallod?

– Tudhatod jól, hogy én már régóta nem hallom meg a telefon csörgését – lépett a készülékhez. – Halló! Rotekék vagyunk, tessék!

Telefontorzított, de ismerős hang szólt a vonal másik végén:

– Szervusz, Lacikám, üdvözöllek! Én meg a Cs. Torda vagyok!

– Ne! Nem igaz! Lacikám! Szervusz! Tízezer, meg egy éve nem hallottalak! Légy szíves, halkítsd le egy kicsit azt a rohadt rádiót!

– Mit? Mit mondtál? Nem értettem!

– Nem persze! Csak a konyhába kiabáltam vissza a mikrofon mellől.

– Olesnak? Hogy van? Hogy vagytok, Szepi?!

– Neked nem vagyok Szepi! Különben... vagyunk. Őszesen és kopaszodón. Veletek mi van?

– Mi is vagyunk. Én is mondhatnám azt, amit te. De majd megláthatjátok. Azért hívtalak, mert szeretnék invitálni: látogassatok meg bennünket. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk! Sok víz folyt le azóta a Dunán...

– A Murán! – vágott közbe. – Ti nem tudtok jönni?

– Jó! Neked a Murán! És tudnánk menni, csak... csak Noémi ünnepel. Szeretné, ha itt láthatna viszont benneteket. Értsd tehát úgy, hogy a meghívás tőle ered.

– Hát, tudod, ezen el kell gondolkozni! A vizek folyása sok mindent megvál–toztatott már. Te! A Barna Asszony hajába olyan makacsul vegyültek a fehér szálak, hogy megunta már a velük való örökös küszködést. Hagyta hát, s most már csak ólomszürkétől fehérig terjed a színskála a fején. Sokszor elfogja a gyengeség is, meg sajnos engem is a volán mellett. Különben mit ünnepeltek?

– Tudod? Ha csak a sima névnapról volna szó, akkor most meg volnék sértődve a kérdésed miatt!

– Soha sem felejtettük el az április huszonkettedikét, ne is mondj ilyent!

– Nem, nem, az igaz! De most másról van szó! Noéminek ez majdnem egyben a hatvanadik születésnapja is. Tudod, csak néhány hét a kettő között a különbség, s úgy gondoltuk, hogy most egyben tartjuk meg az ünnepet. Spórolunk is vele, meg a család is így tud az idén a legjobban összejönni. Szeretnénk, ha ti is itt lennétek! Kérünk, ha lehet, gyertek el!

Közben a hajdani Szőke Lány, az Exbarna Asszony is elszabadult a szűrőkanál mellől, s Rotek mellett állt:

– Torda Lacival beszélsz? – tett tanúságot a rendkívüli hallásáról.

– Igen! Beszélj te is!

Felállt a kis kerek puffról, s nézte, hogyan ömlik el a felesége arcán valami nagyon–nagyon régen látott bizalmas melegség.

– ...Igen, igen! Feltétlenül, ha addig valami váratlan közbe nem jön ... majd valahogy kibírja ő is, meg a Lada is... jó, jó, igazad van, lehet, hogy valamelyik gyerek elvisz bennünket... Noémi nincs a közelben?... Kár, úgy szerettem volna hallani a hangját... puszilom és téged meg üdvözöllek... jó, jó, téged is puszillak! Visszaadom, szia!

– Na, akkor, hallom, megegyeztetek? Tudod, hogy ez a döntő szó!

– Nagyon várunk benneteket! Ne hozzatok semmit, és csak akkor értesítsetek, ha valami miatt valóban nem tudtok eljönni! És mondanod sem kell: majd átadom Noéminek a telefoni kézcsókodat!

– Jó, köszönöm. Akkor a viszontlátásra... pontosan egy hónappal egy másik nevezetes évforduló előtt!

– Ez... ez mit jelent?

– Majd megtudod... vacsora után! Szervusz, és köszönjük a baráti meghívást!

A lakás a régi volt, bár az idő éppen úgy megkoptatta, mint ahogy ragyogó, friss fényképek veszítik fényüket az évek múlásával: megtalálható és felismerhető rajta minden, valahogy mégis hiányzik valami róla.

A korábbi bútorok egy része újabbra cserélődött ugyan, de azok a darabok, amelyek nem fértek külön szobába, kirívóan ütöttek el a szülőktől örökölt patinás, eltompult élű barokkos vonalaktól.

Az időfolyó sodrásától megkoptak az emberkavicsok is. Cs. Torda Laci homloka is hátrább tolódott már, bár keményszálú fekete hajába csak a halántéka körül vegyültek apró, szürkés végű szilánkok. Legfeljebb fél emberöltőnyi múltban oly délceg katonatiszti gerince is mintha meghajlott volna már egy kicsit, amikor a csengetésre kitárta az ajtót:

– Isten hozott benneteket! – hámozta le róluk a tavaszi felöltőket – féltünk, hogy nem jöttök el. Csak ketten jöttetek?

Noémi a nappaliból lépett hozzájuk:

– Szeervusztook! Úgy örülök, hogy látlak, Oles! Mutasd magadat!

Nem mutatta, hogy észrevette–e barátnőjének változásait, amelyek az övénél pedig sokkal szembetűnőbben látszottak: tíz év korkülönbség megkerülhetetlen jelei.

Noémi haja most is vörös–arany hajzuhatag, s ezúttal nem kontyban viseli. Szabadon omlik le a hátán, csak egy diszkrét kis gyűrű fogja laza, szétlebbenő csokorba. Szinte csoda, hogy a hosszú hajszálak végei még most sem osztódnak raffiaszálakba.

Csak egy vigyázatlan karmozdulatnál felcsúszott ruhaujj miatt fedezték fel a bal karján a hosszúkás, vékony fehér kis hegeket: a nagy barna májfolt helyén voltak azok.

Rotek kezében megállt a villa, amikor rámeredt. Noémi észrevette, s egészen felhúzta a karján a sötétszürke szövetet:

– Meg kellett operáltatnom! Azt mondták, el fog rákosodni. Csak nem hiányzik neked? – kérdezte csúfondárosan.

– De igen! Nagyon is hiányzik! Nem ezek miatt, mutatott a hegek felé – az a folt hozzád tartozott!

– Így is van! – helyeselt Torda is. – Csakhogy más fontosabbakat is elveszítettünk már magunkból, ami mind nagyon hiányzik. A többségébe bele is lehet törődni..., de ez... Az a helyzet, hogy a műtét ragyogóan sikerült. A combjáról vettek bőrlebenyt... rettenetesen fájdalmas volt! De még azt is kibírta szegényem. Hanem...

Noémi lehajtotta a fejét. A csokorba fogott hajtömeg tövén láthatóvá váltak a hajszálak pici fehér csonkjai.

– Sajnos, a műtét némi változásokat okozott az inak és idegek környékén. Sokszor érzéketlenné válnak a középső ujjaim, azt hiszem, valamilyen frontvonulatoktól függően. Általában sem olyan érzékenyek már, s ezért csak elvétve veszem elő a gobelint. Azt mondták az orvosok, hogy ezzel számolnom kell.

Hát, számolok is! A fiókban ott hever néhány megkezdett darab. A kedvem sem esik mindig össze a jó időjárási fronttal!

– Néhányat, sajnos, el kellett adnunk – vette vissza a szót Laci – de a mamáéból egyet sem! Noémi művei pedig igazán sikert arattak! Valóban megtisztelték őt a felajánlott árakkal.

Rotek ismét körülnézett. Valóban! Mintha valamivel üresebbek lennének a falak, mint az utolsó, régen történt látogatáskor. A fennmaradt művek közül pedig csak alig néhányon lehetett Noémi stílusát meglelni.

És még valami hiányzott. Valahogy úgy, mint egy kimagasló diófa a fityeházi Újtelep fakoronái fölül. Csak most hirtelen nem jött rá, hogy mi az.

Az ágaskodó piros–fehér sorompók előtt leugrottam a szekérről.

– Hát akkor, Isten velük, Mihály Bátya! Még egyszer köszönöm, hogy segítettek. Csak tegyenek egészen úgy, ahogy magyaráztam.

Még az utolsó kis község előtti döcögésben elmondtam, hogy a sorompó után le ne térjenek a köves útról. Elmennek a templom és az iskola előtt, aztán egy jó hosszú egyenes szakasz – a Malom út – végén kétfelé szalad az utca. Kerítéses kőkereszt áll ott, annál meg balra forduljanak. Kollátszegen a Hangya előtt, az iskola mellett találnak még egy keresztet a nagy téren, de ott is egyenesen menjenek majd tovább. Ott majd elveszik a bazalt, de az az út nem vezet már sehova máshova, mint két–három kilométer után a kakonyai révhez. Ha azon átkelnek, akkor már otthon is vannak.

– Te, Laci! – szólalt meg elgondolkodva Torda. – Nem volt ebben a dologban részedről valami hamiskodó célzatosság? Daruvárra egyenesebb úton is eljuthattak volna!

– Bevallom, volt egy pici! De nem sok.

Elsősorban csak halványan emlékeztem arra, hogy hol van Daruvár. Annyit tudtam, hogy az nem Muraköz, tehát a háború során nem került vissza. A kakonyai rév után azonban mindjárt ott van Légrád, az a Dráván túl van, tehát bizonyosan Jugoszláviának maradt terület.

Mihály bácsi pedig határozottan jelentette ki még az ismeretségünk elején, hogy a legrövidebb úton szeretné elérni a hazájukat: lehet, Danica, meg a gyerekek miatt, akik egy szót sem tudtak magyarul. Nem tudom, de valahogy megértettem ezt a törekvést.

Nem is olyan nagyon régen volt, hogy Alsódomborúban egy kapunak támasztva pumpáltam a biciklim kerekét. Ott állt mellettem egy hat éves forma kis legény, aki egy hirtelen pillanatban akkorát vágott a tarkómra, hogy lerepült a leventesapkám:

– Szvinya magyarszki!

Akkor gyorsan becsapta a deszkakaput, s beiszkolt a házba.

S akkor értettem meg életemben először, hogy sem ezek a horvátok, sem más náció, soha nem lesznek magyarok. Félő, hogy jó barátok is csak nagy nehezen.

Ezért értettem Mihajlo szavait is. S ha a céljaimra felhasználtam, az is csak tizenöt kilométer erejéig van. A városig mindenképpen el kellett jönniük.

Különben pedig rossz vége is lett a dolognak!

– Hogyan?

– Amikor már ellustultak a váratlan viszontlátás örvendezései, apám hirtelen megkérdezte:

– Akkor most te hogyan is jutottál haza?

– Hogyan? Hát ökrösszekéren!

– Ökrös... szekéren?!

– Igen, igen! Egy család roncsai mennek haza valahonnan Ausztriából Daruvárra. Két ökrös, meg egy lovas szekér. Egy férfi, két asszony, meg négy gyerek. Azokkal jöttünk Szombathelytől.

– Azokkal? Akik a Ledinán táboroznak?

– A Ledinán?! – volt rajtam az elképedés sora. – Miért táboroznának azok most a Ledinán?! Megmagyaráztam nekik, hogy merre menjenek!

– Azám, az istenedet! Csakhogy azok a Kollarics–keresztnél megkérdezték még egyszer. S akkor aztán elmondták nekik, hogy a kakonyai rév is, meg a légrádi rév is fel van robbantva. Elúszott az árral. Sehol sem lehet most átkelni sem a Murán, de a Dráván sem! Te ugyan jól átráztad szegényeket!

Egy ideig szólni sem tudtam. Amikor már tudtam, elhatároztam:

– Akkor én most kimegyek hozzájuk!

– Nem mész sehova! – röffent rám. – Eltörik a lábadat!... bár ezt a dolgot te sem tudhattad... – szelídült aztán. – Én beszéltem az emberrel. Megmagyaráztam, hogy a Szentháromság–erdőn át hogyan juthatnak a legrövidebb úton Beleznára. Onnan meg Gyékényesre. Ott is felrobbantották a hidat, de azért fogattal át lehet menni. A Hermánék meg vittek nekik egész szekér szénát, meg zabot is. Más élelmet is kaptak a Házakelőttiektől.

– Akkor holnap szép csendben eljutnak tovább is!...

– El, persze, mert innen már csak homokban lehet a szekereket vontatni. Hiszen tudod!

Tudtam hát! Eleget jártam vele a Szentháromság–erdőt, ahol még a viperákra is ügyelni kellett!

– Látjátok, így lett rossz a dolgok egyik vége!

– Hát a másik?

– Ezért mondtam az imént úgy, hogy .... de azért még nem voltam otthon.

A sorompónál leugrottam tehát, s búcsút intettem. Az asszonyok nem nagyon láthatták azt, mert a fáradt, lassú állatok még csak akkor kanyarodtak ki a fityeházi kifli csúcsából.

Egyelőre nagyon nem óhajtottam senkivel sem találkozni. A vasútpart kisalakozott nyílegyenes gyalogútja ott hajlott le a sorompó bakterházához. Az a járda mindig nagyon népes volt: az Újtelep agyonvagdosott, sáros, kátyús kocsiútja helyett ott közlekedett a vasutasokon kívül is szinte mindenki, gyalog és kerékpárral.

A másik, az északi oldalon a hajdani vasútépítők azonban magas töltést emeltek a bevágásból kihányt földből. Koronájára a gyorsan növő akácból telepítettek sövényt az északi viharok által kavart hófúvások elleni védelmül.

Azok a fák akkor már öregek voltak ugyan, de az akác még a gyökeréből is folyton szüli a gyerekeit. Az embernél magasabb töltés, meg a tetején burjánzó haragoszöld, tüskés élő sövény azzal bíztatott, hogy mellette észrevétlenül eljuthatok öregapámék házáig.

Nem mentem át tehát az úton ferdén átvágó sínpáron, csak azt vártam meg, hogy a szekér abroncsai átrecsegjenek rajta. Ezért nem láttam azt sem, hogy a korábbi két vágány helyett most csak egyetlen rongyos szerénykedik ott,... de ez most nem is lényeges.

A tavasztól puha talajon nőtt magas fűben elindultam az állomás felé.

Háromszáz méter után, a Csóthy–féle pusztához vezető dűlőút megszakította a töltést. Éppen át akartam ugrani a kocsiútnyi nyílás előtt, amikor nagy viháncolás, orosz kiabálás kényszerített egy meglehetősen dús akácbokorba. Belekushadtam a szálas fűbe, s nem emlékszem, hogy szúrtak–e az akáctövisek, vagy sem.

Valahogy tudat alatt meghallottam még, hogy kolompol a sorompó.

A bevágásból két alak lódult elő nagy viháncolással. Az egyik szinte felismerhetetlenségig koszos, zsíros, elnyűtt orosz katonaruhában. Gimnasztyorkáját derékszíj szorította, de a fején csak a kurtára nyírt, de így is borzas szalmaszőke haja látszott. Fegyvere láthatólag nem volt, s a pilotkájával szaporán csapkodott a társa felé.

Az pedig nem volt más, mint egy igazi nő! Egészségügyi szolgálatos. Bárisnya.

Az ő derekát nem szorította már a lakkozott fekete derékszíj. A csatos végét a markában szorongatta, a másikat meg a katona húzta maga felé, hogy az éles sapkával megcsaphassa a kislányosan rövidre vágott koromfekete hajkoronát.

Úgy keringtek, forogtak ott az orrom előtt a derékszíj két végén, mint amikor mi is ostorost szoktunk játszani a Ledina kesernyés szagú libahagyatékai között.

A csizmák azonban most csak a nedves homokot túrták borzasra. Egy eszeveszett lódítással végül is egymásba ütköztek, úgy zuhantak le összekapaszkodva a földre. S közben vadul marták egymást az ajkukkal, artikulátlan nyögéseikből, kurta kiáltásaikból szinte megéreztem a vodka szagát.

Az istenfáját a szerencsémnek! – járkált bennem ugyanolyan halkan a gondolat, mint az imént a sorompó kolompolása. – A végén még ez a két rongy kurválkodó fog éppen úgy lebuktatni, mint Hahóton azt a szerencsétlent azok a dögök!

Sunyítottam, s ha lehet, még jobban belefúrtam magam a füves bokor tövébe a szinte karnyújtásnyira előttem fetrengők elől.

– Most mi lesz? Ha ezek most észrevesznek itt engem, akkor bizonyára máshogyan fog folytatódni a dolog, mint amannál a gyereknél: ezek itt rövid úton agyoncsapnak!

A katonakéz azonban már a rövid szoknya alatt matatott, a fekete harisnya felett már karcsú combok fehérlettek. A háromnegyedes zubbony gombjai is sorra nyiladoztak, s a nő fojtott sóhajtásokkal turkált valahol a katona mocskos nadrágja alatt.

Mégis inkább csak a félelemtől voltam teljesen megmerevedve, s eszembe sem jutott, hogy ilyesfajta színjátékot még soha nem is láttam, nemhogy ilyen közvetlen közelről!

Ki tudná megmondani azonban, hogy ilyenkor hányféle stílusuk van az isteneknek? A nő hirtelen kigurult a katona alól, felugrott, s egy kézmozdulattal a fekete flór harisnya fölé rántotta a szoknyáját:

– Nyet! Ne még! Gyere, iszunk még egyet a bunkerban! – értettem ki a lány selymesen lágy orosz szavaiból.

Megragadta a katona mindkét kezét, s felhúzta magához. Az még visszanyúlt a fűbe a ledobott pilotkájáért.

– Most! Most fog észrevenni! – futott bele a fejembe minden vérem, s felkészültem, hogy a legnagyobb erővel vethessem át magam a felettem magasodó fasor gátján.

Azok ketten azonban a tomboló szerelem bódulatában éltek már. A legkisebb gondjuk lehetett azt nézegetni, hogy a közvetlen közelükben nem leselkedik–e rájuk a bozótban egy kiszolgált hunyadista.

A szalmaszőke fiú még ahhoz sem vett semmi fáradtságot, hogy megigazítsa a mocskos nadrág szétgubancolt sliccét. Valaha fehérnek sejthető ingének széle kilógva maradt. Így kerengőztek tovább egymást dobálva, csóválva, össze–összecsapódva a fehér homokos úton.

Hirtelen úgy szállt rám a megkönnyebbülés, mintha valami megállt volna bennem. Csak egy–két másodperc múlva néztem tova a keringő pár felett a jól ismert tájra.

Igen, ez a föld a Csóthy méltóságos apátúr birtokának talán a legszebb része. Amott magasodik a fél évezredes hárserdő most még élénkzöld bongyora, az innenső széléből kilátszik a hosszú cselédház fehérre meszelt oromzata. Ott vannak a nagy szalmakazlak is, úgy púposítják a hátukat, mint valami nyújtózkodó sárga macskák.

És megritkulva bár, de ott őrködnek a sudár jegenyefák is, melyek egyikéből jó régen készült egy szép kis disznófürösztő teknő:

– Ájlévájlé alamuszidáré dikkendáré...

Ez az odáig tespedő föld pedig gondosan meg is van szántva! Igen, az ősszel még megszántották a cselédek, de a vetésre már aligha kerülhetett sor: a barázdák hátán csak az elmúlott kemény tél boronált valamicskét, alig véve el valamit a hantok ekevas okozta fényességéből.

Mégis van valami furcsa ezen a hatalmas táblán, ahova búzaszentelőkor a káplán kísért ki valaha minket a kisiskolából, hogy imádkozzunk a jó termésért! Ez a föld akkor olyan sík és sima volt, mint egy fák között földre ejtett asztallap.

Most meg...? Megvan! A közepén valami nagy domb emelkedik ki belőle... Olyan, mint valami tönkjevesztett gomba, melyre rádobáltak abból a földből, amelyből cseperedett. S a gombához a pusztai jegenyés útról szélesre taposott egyenes út ágazik.

Aha! Akkor hát az az a bunker, ahol ezek még egyet inni akarnak! Meg...! Nohát! Mi a fene lehet az? Tán tábori kupleráj...?

Azok ketten mindenesetre rátértek már a kitaposott útra. Tovább nem jutottak ugyan, mert megint mind a ketten a földre zuhantak, s láttam, hogy a vad hentergésben már lefelé indult a katona nadrágja is.

Ebben az állapotban lehet a legbiztosabban olajra lépni!

Felpillantottam. Láttam, hogy az a bokor, amelybe belevetődtem, nem is olyan nagyon kölyök: ovális levélkéinek füzéreit magasabban hordta már, mint a hófogó töltés gerince. Most már azt is éreztem, hogy tavaly letört száraz ágakon hasalok, s a tövisek elhalt hegyeiből jó néhány belefészkelt a meztelen hasamba.

Még egyszer a hentergők felé pillantottam, aztán egyetlen ugrással átvetettem magam a vén akácfák koronázta töltésen.

A túlsó oldalon forró volt a magas fű, ahogy legurulva ott is lekushadtam. Az idén még azt sem kaszálta le senki. Meg az ősszel sem; a tavalyi lábonszáradt barna szárak szívták magukba a napfényt, attól lettek olyan forrók.

Körülnéztem. A vasútárok túlsó partján teljesen néptelen volt a sürgönypóznák A betűi között futó salakozott járda. A nap már valahol a Mura fűzesei, nyárfarengetege fölött koslatott, ferde fényével üzent, hogy nemsokára aludni tér.

Amott pedig már látom nagyapám magasra nőtt körtefájának csúcsát! Azt messziről meg lehet ismerni, mert mindenki más okosan visszavágja a nyurga körtét. Ő nem! Miért is bántaná?!

Ahogy leugrottam a vasútnak ásott mély árokba, összeroncsolt, lyukas oldalú rozsdás sínekbe botlottam. Azok is az ősz óta hevertek ott, azóta, hogy a német utászok szép sorban felrobbantották őket.

Én azt a színjátékot is láttam. Valamikor október végén ott lődörögtem a vasútparton, amikor a hat német löködte a sínen a város irányából a lapos pánváglit. Kettő a platón szerelte párba a paxit patronokat, rakta beléjük a gyutacsot, gyújtózsinórt. A másik két pár felváltva nyomta a sínek kötéseihez a szerelékeket, gyújtott, és futott a pályakocsi után.

Bámulatos flegmával végezték a mesterségüket, cseppet sem zavartatva magukat a tizenöt méterre tőlük robajló robbanásoktól, fekete, büdös füsttől, repkedő acél–, meg bazaltszilánkoktól.

Azok a sínek most félrehúzva hevertek ott. A használhatóbbakból megépült most már a másik vágány, amelynek fényes is volt már a koronája. A sínkötések azonban még véletlenül sem estek egymás mellé: Ebből látszott, hogy miből és hogyan építették újjá ezt az árván maradt sínpárt.

A földbe ásott putrinak is van története. Tizenkét–tizenöt segédszolgálatos nő lakhatott benne. Pontosabb létszámot nem igen lehetett megállapítani, mert sohasem voltak láthatók alakzatban, vagy együtt. Többnyire csak párosával közlekedtek a bunker, meg a vasútállomás közötti legrövidebb úton, a vasútparton. Fekete kamgarn zubbonyukat a félhosszú szoknyával, puha, ráncos szárú csizmácskáikat én legalábbis soha nem láttam a faluban.

Voltak közöttük szemrevalóak, nehézkes tenyeres–talpasok, de veszettül csinosak is. Akárcsak az a tatárforma ott a bokor, s a szemem előtt. Arról sem hallottam soha, hogy falubéli férfi akadt volna velük össze valahol – egyetlen esetet kivéve.

Azt pedig a pályamunkások mesélgették az órahosszat tartó ebédszünetekben, akikkel egy–két hét múlva már együtt krampácsoltam a bazaltot a roncsolt végüktől megszabadított sínek alatt. Ezért aztán nem biztos, hogy hiteles ez a mese, mert ezek a horvát pályamunkások az egész országban mindig is hírhedett pletyka–hordozók voltak.

Két bárisnya állítólag a vasútparton a káplánnal akadt össze, aki olyan frissen érkezett egyenesen a Vatikánból, hogy a Miatyánkban is „szanktificsétur”–t, meg „cséló”–t ejtett. Ő reverendába, amazok pedig géppisztolyba voltak öltözve.

Talán egy csomó lenyelt vodka adta a két leánynak az ötletet, hogy ezt a papot most megerőszakolják. Nem mondom, izgalmas feladatnak is láthatták a százgombos, állig begombolt reverenda eltávolítását. A jó középkorú pap nyilván holtra vált, amikor megértette a szándékot, amit az egyik nő a földre ejtett szoknyájával is jól szemléltetett. Bizonyára erősen tiltakozott is, mire a másik ráfogta a dobtárast, s a zárat rángatva fenyegetően pattogtatta ki a fűbe a csillogó réztöltényeket.

Egyáltalán nem az esetleges szüzességi fogadalomnak, vagy a káplán életkorának, netán gyakorlatlanságának tudható be, hogy a felszabadító bárisnyák úgy sem mentek vele semmire. A nyavalya tudna ám fenyegetésre szerelmeskedni még egyszerű, gyarló férfi létére sem!

A káplán kétségbeesett fohászai megeredhettek, mert hirtelen széttépte a mellén az apró, gömbölyű, hímzett gombokat:

– Sztréláty! Tudá sztréláty!

A nők persze kevésbé súlyos dolgot akartak elkövetni a pappal, csak megcsúfolni akartak valamit, ami az ő vallásukban elvetni való volt. Nagyon megmérgesedhettek hát, mert a fegyver tusával úgy oldalba vágták szegényt, hogy beesett egy már sarjadni kezdő krumpliföldbe. Még biztosan bele is rúgtak néhányat a kecses kis csizmájukkal. Aztán otthagyták, s elmentek a bunker felé.

Mondom, nem tudom, hogy ez így volt–e. Az azonban biztos, hogy a tisztelendő úr három hétig nem tartott kismisét: összevert bordákkal az ágyat nyomta. A Méltóságos Apátúr pedig akkor már olyan összetört lett a vénségétől, de még jobban ennek az istentelen fajzatnak a felszabadításától, hogy már ő sem tudott a szószékről semmit sem prédikálni.

Jó pár hét – néhány hónap? – múlva a cselédházból ezzel a hírrel jött be valaki a vasárnapi misére:

– Egész éjjel tankok jártak a mezőn. Motorok dörögtek, és lánctalpak csikorogtak. Bunker meg nincs már, teljesen elsimították a szántót!

Nem tankok: Sztálinyec traktorok lehettek azok, dózerrel. Egyetlen éjszaka alatt valóban úgy eltűntették a segédszolgálatosok pazar palotáját, mintha sohasem domborodott volna ott a Csóthy apátúr volt földje közepén.

Hogy mi lett a nőkkel? Azt megint nem tudni. Azt is mondogatták azonban, hogy azok a magukat feláldozó lányok már egytől egyig vérbajosak voltak.

Azt pedig minden frontot járt jól tudta, hogy a szovjet hadvezetés hogyan szokta gyógykezelni a hasonló fertőzött telepeket...

Úgy éreztem, hogy a vasút árkában ott járok már valahol a nagyszüleim kertje végében. A távoli állomáson ott láttam az egyenlőtlen hosszúságra szabott síneken ütemtelenül, nyöszörögve elhúzott szerelvény hátulnézeti körvonalát. A gyalogúton sem látszott sehol semmi mozgás. Így is volt. Amikor feldugtam a fejemet a meredek rézsűből, éppen magam előtt láttam papa gyümölcsfasorát, amely kettőbe osztotta a nyugdíjas évekre vásárolt keskeny telket.

Egy szökéssel a fák alatt sarjadó pázsitra ugrottam. Abban a mozdulatban éreztem meg, hogy most valójában hazaérkeztem már. A szívem kellemetlenül lódult egyet, sóhajtanom kellett.

A parasztház felé eső utolsó almafa alatt lépkedtem, amikor éppen a méheséből jött ki a nagyapám. Kiáltottam:

– Csókolom, nagypapa!

Megtorpant, s a gyalogkapu mohos lécére támaszkodva bámult rám a vizenyős kék szemével. Aztán hirtelen mindkét kezével a fejéhez kapott. A kopaszságtól fénylő koponyája csattanása erősebbnek tűnt, mint az én köszöntő kiáltásom:

– Szűzmáriaédesanyám! Szekrementomszentség! Gyerek! Te vagy az?!

Ő még véletlenül sem szólított soha faszinak, mint a nagyanyám. S ő is csak engem; Istit sohasem illette ezzel a disznóságszagú előnévvel. Hogy miért, nem tudom.

– Én vagyok, papa! Megjöttem!

– Hála Istennek! Nahát! Azt hittük, hogy sohase látunk már!

– Az is megeshetett volna! De beengedne már?

– Ajjaj! Gyere, gyere, fiam! – rántotta félre a nyiklő–nyeklő ajtócskát. – De mindjárt be ám a konyhába! Talán jobb lesz, ha ma még nem látnak meg téged itthon!

Odabenn már teljes lett az otthon érzése. A konyhában minden a megszokott helyén volt: a dikó az ablak alatt a fal mellett, a másiknál a csikósporhelt, előtte a deszkából szegelt fás–szenes láda. Az ajtó mellett a lenyitható felsőajtós szekrény, amelyet jobb helyen szekreternek neveznének. Mama azonban csak trimónak hívta. A festék rajta kopott és elzsírosodott volt már, de én most sokkal–sokkal szebbnek láttam, mint valaha.

Változatlan a lépésnyi széles, földes folyosócskáról nyíló első szoba, amelyben csak vendégeknek ágyaztak meg ritka alkalmakkor. Ők általában a konyhai dikón aludtak ketten: hiába, a nyugdíjasnak akkor is spórolnia kellett ám!

Én azonban mindig bemehettem oda, leheveredni egy kicsit a díványra, amely felett papa végtelenül féltett, naponta ellenőrzött, faragott szekrényű faliórája mérte méltóságosan lengő ingájával a változatlanul múló időt. Kettyentett is, és rendesen elzengte a negyed–fél–egész órákat.

A hátsó szoba azonban nem szoba: sokkal inkább gazdasági lomkamra. Abban volt polcokon, állványokon elrakva minden, ami a kicsi konyhába nem fért. A padlásra abból indult az a rettenetesen izgalmas grádics, amelynek dobogó deszkafokain csak igen ritkán lehetett a gyereknek felmásznia. Az alatta képződött térben pedig használaton kívüli állapotában éppen elfért a mézpörgető.

Papa éppen onnan került elő, hogy idejében véget vessen a hazai környezetet újra foglaló gondolataimnak:

– Biztosan éhes vagy. Itt van egy kis oldalas, faragjál belőle! Nem sok, az ősszel kaptuk apádtól a disznóvágáskor. Meg van itt egy füstölt csúcsostúró még, öreg–anyád kapta a Dezsgyek Katitól. Tudod, hogy a Dezsgyek Majkát agyonvágta egy bomba?! Hát hogy is tudhatnád!? – csapott a homlokára.

Engem azonban most jobban érdekelt az a kis darab oldalas:

– Papa! Ez csak nem annak a disznónak a bordája, ami a palánknak csórta apát?

Elkerekedett a szeme:

– Te... te hogyan tudsz arról?

– Apa novemberben eljött utánam Baktüttösre. Elhozta nekem ennek a másik felét. Akkor még félig béna volt a dereka. Ő mesélte.

Farigcsáltam a csontra száradt hártyákat, s vártam, hogy mama is előjön valahonnan. De nem jött.

– Hát a mama hol van?

– Elment a Házakelőttre. A Bednyákné megrándította a vállát... Azt kenegeti, meg tusakolja. Már itthon kellene lennie... Biztos ezerjófüvet keres valahol. Mondta, hogy kellene neki... Vagy talán benézett hozzátok...

Első szavam lett volna különben, csak aztán más lett a sorrend:

– Mi van anyáékkal? Megvannak–e?

– Meg! Megvannak. De a házatok... az leégett!

– Leégett?

– Le bizony! Tövig! Erről jut eszembe! Jó lenne, ha én most elfutnék hozzátok. Meg kellene mondani, hogy jössz hazafelé. Nehogy valami baja legyen a váratlanságtól! Meg... hátha van valaki ott, aki előtt jobb lenne nem mutatkoznod. Te csak falatozzál addig. Talán a mama is hazaér közben.

– Papa! Hányadika van ma?

– Hogy hányadika? Azt bizony nem tudom! De mindjárt megnézzük a naptárt.

Amíg a trimóban megkereste a rúgós szárú pápaszemét, felnéztem az asztal fölött a falra feszített naptárra.

– De hiszen ez a Friss Újság tavalyi naptárja, Papa! Ezt ugyan nézheti!

– Ne törődj te azzal, gyerek! – lépett közelebb, felgombolva fülére a szemüveg szárait. – Azt tudom, hogy máma kedd van, mert öreganyád úgy ígérte a gyömöszölést. Akkor meg tavaly ugyanezen a napon eggyel korábbnak, tehát hétfőnek kellett lennie. Mert a tavalyi volt a szökőév. Lássuk csak! – húzta vastag mutatóujját a konyhai gőztől meghullámosodott újságpapíron. – Talán május utolsó hetében lehetünk, akkor ... máma kedd, ... ezen hétfő, huszonkilencedike! Nem, az nem lehet, mert tegnap volt pünkösd hétfője!

– Huszonkettedike van, fiam, május huszonkettő!

Elment. A mama meg csak nem jött, a csinos ezerjófüvek biztosan valami messze csapásra vezették őt.

Kiültem a küszöbre, s elnézegettem a meggyfák vékony vesszőit, melyek kecsesen hajlongva az alattuk ágaskodó füvekkel akartak csókolózni. Papa elintézte már a jókora lugasát is: az illatos Elvira tövek magasra fásodott törzsein két–három szemre vágott vesszőből már üde zöld csecsemőtenyerek fordultak a fény felé.

– Igen! Most már itthon vagyok!

Nagypapa lihegve ért vissza:

– A fene egy meg! Nincs otthon senki, és a mama sincs ott. A szomszédokat sem láttam!

– Ne mérgelődjön, papa! Én most már hazamegyek innen! Anyának kutya baja sem lesz attól, ha belebotlom a küszöbön!

– Hát jó, menjél! De a vasútparton! Nem kell, hogy mindenki meglásson végig az Újtelepen!

– Hát akkor kezitcsókolom! Mamának is!

– Á, az holnap úgyis ott lesz nálatok! Meg az új úttól a közraktárak belső oldalán menjél! És pár napig ne is mutatkozzál ám!

– Jó, köszönöm, papa! Isten vele!

Újra a távírópóznák A betűi alatt róttam a nyílegyenes, salakozott járdát. Fejem felett a vastagra rozsdásodott telefondrótok öblei csendesen zenéltek: hűvösödik a napszállta alkalmából.

Az esti szürkületben először leültem az iparvesszőtől sárgálló–vörösödő gödör partjára. Csak néztem a tető nélküli, ablaklyukas, kormos falromokat. Az iparvessző is nyíratlan volt, akárcsak vetetlenek a papi birtokok többi földjei.

Hét hónappal ezelőtt ugyane vesszők mellől néztem vissza utoljára erre a házra...

Nem sírtam. Nem azért nem sírtam, mert méltatlannak gondoltam volna magamhoz, a frontviselt marconához...