Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai

Előszó

Első rész: A Mura kavicsokat görget

Második rész: Kényszerpályán/1

Második rész: Kényszerpályán/2

Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch

Negyedik rész: Arcvonal a határon

Vikingek
Csendélet az arcvonalon
Egy függöny legördül
Jeltelen ösvényeken

Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében

Zárszó

Negyedik rész

Arcvonal a határon

Vikingek

Már kora hajnal óta riadókészültség van. Teljesen felöltözve üldögélnek az ágyakon, és a vaslábaknak támaszkodva próbálják meg visszacsalni a rövid éjszaka álmait.

Cserei százados esti kihallgatása után Rotek különben sem tudta lehunyni a szemét. A riadóra riogató sípok még egy kis megkönnyebbülést is hoztak az álomtalanságba. Most legalább ég a villany, s ha a többiek szunyókálnak is, nem kell egészen egyedül lennie az éjszakai hangoktól még feketébb sötétségben.

Kijátszva az ügyeletes éberségét, kilépett a lépcső elé. Mélyen beszívta a hűvös, tiszta levegőt. Ott lenn, száz méterre, változatlanul perlekedett a Mura a medrében heverő hatalmas sziklákkal. A nedves levegő tisztán vezette fel a locsogó morajlást.

Teljesen sötét volt még mindenütt. Inkább csak érezte, hogy a Zirbitzkogel felől, amelyet olyan lóhalálában hagytak ott, vastag felhők tolakodtak az ég csillagokkal telehintett boltozatára. Talán azért nem rajzolódtak ki keleten, lassan derengő körvonalakkal a Gleinalpok máskor mindig a völgyre meredő vonulatai, tarajai.

A folyó felé lejtő rét azonban nem volt elhagyatott. A sötétségben inkább csak hallani, mint látni lehetett, hogy valamelyik barakkból időnként talán szakasznyi ember tolakodik ki a szűk ajtón. Sorakozik, aztán elindul a homokos úton a raktárak felé. Mire visszaér, indul már a következő is.

– Mi a nyavalya lehet ez?

Nem tudta az ügyeletes sem:

– Különben is, hogy mertél engedély nélkül kimenni?

– Jól van, no! Émelygett a gyomrom. Kellett egy kis friss levegő, hogy ne hányjak!

Már valóban világosodni kezdett, mire a századukra került a sor. Most már látta is, amit az imént csak úgy a tüdejével érzett. Súlyos, sötétszürke felhőtakaró terpeszkedett az egész táj felett. A közeli hegyek, amelyek mindig a bezártság szorongató érzetét keltették benne, most egészen beburkolóztak. A völgyben kialakult huzat nyirkos cafatokat vágott a sorakozók nyaka közé. Ebben a magasságban úgy lehetett képzelni, hogyha felugranak, bele tudnak markolni egy legombolyodó szürke tekercsbe.

Mindegyik szakaszt Lenk András zászlós vezette fel a magazinhoz. Ott volt már minden ismert és ismeretlen tiszt, tiszthelyettes és tisztes. Ott voltak garmadában azok a fegyverek is, amelyeket a nyugat felé menekülő magyar hadvezetés konvojairól szedtek le. Azokat osztották most ki, nagy szervezettséggel.

Először mindenki személyi fegyvert kapott. Nem nagyon válogatott a törzsőrmester: az ott heverő halomból felmarkolt egyet, és a hozzá lépő markába nyomta. A következő állomáson pedig gondosan megnézték a fegyvert, és bőven adagolták a hozzájuk való lőszert. Volt ott nyúlánk orosz karabély, amelyen lecsukva rajta volt egy ronda hosszú négybordás szurony; volt dobtáras, ráccsal burkolt csövű ruszki géppisztoly, zörgő–csörgő egyenes tárú német géppisztoly, meg a jóisten tudja, még miféle fegyver. A rajparancsnokoknak PPK, vagy parabellum pisztoly jutott. Olyan előreívelő tárú, szép gépkarabély azonban, mint amilyennel Doki flangált Neuölsnél, egy sem akadt. Pedig Rotek árgus szemekkel kutatott legalább egy darab után.

Helyette egy csinos, karcsú, meztelen csövű, fa tusás géppisztolyt nyújtott át az osztogató tiszthelyettes.

Beretta volt. Héthatvanötös. Karcsú nyakát markolva, elégedetten szemlélte a könnyű kis fegyvert. Az is eszébe ötlött, hogy olasz ruhához olasz fegyver a stílszerű.

Négy géppuska került a szakaszhoz. Rotek röhögve ismerte fel a tusátlan Gemmet, meg a Gebauert. Még jobban mulatott, amikor az utóbbit éppen Krakovics vállára vágták. Attól tartott azonban, hogy a másik az ő tulajdona lesz, ezért odaszólt az ott álldogáló Lenknek:

– Nekem van ám már egy Faustom is!

– Tudom én azt! Nyugodj meg, másnak is lesz nemsokára!

Előkerült egy híres nevezetes Blitzgewehr is. Tudták már, hogy a mellé nem lehet elegendő embert találni lőszerének a cipelésére. Azt Lenk Csuma Miki kezébe nyomta:

– A százados úr parancsa! Azt hiszem, tudsz róla!

– Igenis, zászlós úr, tudok! – morogta kelletlenül, s a rácsos csőburkolatánál fogva hányavetien dobta a vállára. Az ajtón kifordulva nagy koppanással ütődött az ajtófélfának karcsún ívelő tusa.

No! Ha eddig valaki fegyverszűkére panaszkodott volna, most igazán megelégedhetett! Az egész szakasz úgy nézett ki, mint a szilvába hemperedett sündisznó. A saját fegyvere lőszerei mellé mindenki megrakodott a géppuskák rakaszaival. Mezítelen hevederek fogták acél–réz bilincsbe azok derekát–mellét is, akiknek a keze mással volt elfoglalva.

A nemzetközi hadiipar termékeitől roskadozva értek vissza a barakkjuk elé. A lejtős mező akkorra már tele lett a tábor egyenruhás lakóival. Mindenütt rendezkedés folyt. Hangos vezényszavak reccsentek az esőszagú levegőben.

Az egész zászlóalj szerkezetét átforgatták. Az eddigi négy század helyett hármat alakítottak, négy–négy szakaszra osztva. Minden szakaszban ugyancsak négy raj, egyenként tizenöt fő létszámmal. Ez persze azzal is járt, hogy összezavarodtak az eddig megszokott társaságok. Új raj– és szakaszparancsnokokat jelöltek ki. Nem érvényesült mindenütt az az eddigi elv sem, hogy feltétlenül frontjárta katonák legyenek.

Rotekéknál is megtörtént az átszervezés. Annyit azért sikerült elérni, hogy az összeszokottak legalább egy szakaszban maradhattak. Raja élére egy nyurga, lomha járású tizedes, Síki Lajos került, aki öregkatona létére sem kóstolt bele a front keserű füstjébe. A szakasz előtt egy Dőri Zoltán nevű zászlós állott. Semmivel sem volt idősebb, mint a sorkötelezettség előtt rendkívülien bekerült diákok.

Tulajdonképpen ő maga is diák volt még, csak a sarzsijával járó öntudatot az első időkben inkább gőgnek vélték.

A rajban ott maradt Sarlós, Kisnyzny. Oda került Csuma Miki, akinek a vállán a villámgéppuska billegett, s a derékszíját egy parabellum hatalmas tokja húzta a csípőjére. A lőszerese öregkatona lett, aki megkapta Rotek addig viselt karabélyát. Mindkét karját egy–egy zöldre festett bádog rakasz nyújtotta egyenesre. A mellén összefűzött, rezesen csillogó heveder fonódott keresztbe.

Rotek maga valahogy megint a sor végére sodródott. Az a hely automatikusan azt jelentette, hogy a rajparancsnok helyettese is.

Megint! Pedig egy cseppet sem kívánta!

A reggeli és az ebéd hideg élelem volt. Sőt! Az osztogatásnál három napi adagot raktak a zsákjukba kenyérből, konzervekből és a hitleri cvibakból. Az adagok bőven elfértek még a lenvászon zacskókban csörgő lőszerek felett. A derékszíjakon kézigránátok lóbálóztak. Akinek a Vécseykből jutott néhány darab, annak vagy a viharkabátja, vagy a hátizsákja zsebét húzták.

A felbolydított zászlóaljban mindenütt feszültség uralkodott.

Késő délután kanyarodott ki a menet a táborból. Mindenki érezte, hogy most istenhozzádot kellene mondani ennek a hegy árnyékában lapuló tábornak, mert ide vissza már soha többé nem térnek. De a front szaga már idecsapott az olajtól sikamlós fegyverek képében, amikkel úgy megrakodtak, mint megannyi tisztességes muli. A nyilas tisztek által ígérgetett páncélozott szállítójárműveknek természetesen csak a híre volt meg, az is hamisan. A hegyivadász járjon csak gyalog!

A néhány civil utas alig tudott mozdulni a vasútállomáson. A várakozásban mind jobban eltespedt katonák dőltek mindenütt a lerakott hátizsákoknak. Mindenki igyekezett valami védettebb helyre húzódni, mert az április, az úgy látszik, Leobenben is bolond. Fel–felüvöltő, süvítő szél támadt, melyről nem lehetett megállapítani, hogy melyik völgy torkából tör elő, össze–vissza csavargatva a lengébb öltözékeket.

Valamikor késő éjjel állítottak elő egy vonatot. Egyetlen kurta parancs hangzott el:

– Beszállni!

A sorozatos légiveszélyek miatt alig–alig pislákolt a pályaudvaron egy–egy vaksi lámpa. Most azonban nem is igen kellett volna nagyobb fény: senki sem törődött azzal, hogy milyen kocsira mászik fel. Egy fekete árnyék azonban azon őrködött, hogy a peron teljesen kiüresedjen. Hamarosan felhangzott a forgalmista sípjele, s... egy vonat megint elindult... valahova.

Rotek egy magas palánkú nyitott tehervagonba zsúfolódott a társaival. Kis ideig fegyvereken, zsákokon és egymáson bukdácsoltak át, amíg helyet találtak. A többit elintézte az egyre gyorsabban rohanó vonat zötykölése.

A vonat vágtatott, a vak sötétségben senki sem tudta, hogy az égnek melyik tája felé.

– De jó is lenne most egy alma!

Reggelre kelve még bolondabb lett az időjárás. Szótlanul gubbasztottak, jobb híján a kenyérzsákokban turkáltak a töltények között rágnivaló után.

Dél körül járt az idő, amikor egy kis állomáson végre lassulva csattogtak a váltókon a vaskerekek. A bal oldalon lapuló igénytelen kis épületen rövid név: BRUNN.

Itt kihányta őket a vonat. A bakterházzal szemben, láthatólag tavaszi megmunkálásra váró mezőn, oszlopvonalban sorakoztak fel a századok. Itt most látni lehetett az egész alakulatot: három gránátos, egy aknavető század, egy szakasznyi különleges feladatokra – talán felderítésre – kijelölt legény, és a törzsparancsnokság.

Rotek erőltette a szemét. A különleges alakulatban felfedezni vélte Focit és Kroáthot. Az aknavetősök között nem látszott Husi dagadt alakja. Betartotta a szavát: mégsem csapott fel hegyivadásznak. A fene tudja, hol kódorog most a Hunyadi többi részeivel.

Nem volt ott Birkás Laci sem, és a tisztek közül hiányzott Markos hadnagy délceg termete is. Talán ott maradtak Zágrábban. Csak nehogy a partizánok, vagy éppen a Szent László Hadosztály önkéntesei bánjanak el velük!

Sebaj! A szomszéd rajban kesernyés arccal ott görbed Krakovics, akinek a lőszerese akkora korongtárakat hord a culáiban, mint amekkora lángosokat szokott sütni anya a kemencéjében. A másik szakaszban pedig ott van Brabács. A szeplői mintha most kevésbé virítanának.

A törzskar tisztjein ívelnek a tányérsapkák, fényesek az SS jelzései. Hajlott, vézna alakjáról felismerte a szadista Obersturmführert.

Megint ketten álltak a század előtt: Cserei László százados és Lenk András zászlós. Az első szakasz bal sarkán pedig Gyurgyák Ferenc őrmester.

Együtt van tehát a sziléziai stáb! Most akkor mehetünk a frontra!

A Hegyi Varangy szólt a zászlóaljhoz, tőle telhetően erőteljes hangon. Most nem fontolgatta a megszólítást:

– Katonák! A zászlóaljat bevetették a Keleti Frontra. Az most már innen nem messze húzódik. Tehát nem Magyarországon, de ahhoz egészen közel fognak érintkezésbe kerülni az ellenséggel. A hadvezetés elsődleges célja leváltani a Viking Hadosztály katonáit, amely ezen a területen vitézül egyedül tartja az arcvonalat. Másodlagosan: a zászlóalj része lett annak a csapatösszevonásnak, amellyel a német hadvezetés hazánkban vissza akarja vetni a Vörös Hadsereg csapatait. Jegyezzék meg tehát, ha csatára kerül sor, akkor itt már a Magyar Szent Koronáért fognak harcolni. Felszólítom mindannyiukat: akár tettek esküt, akár nem, a haza felszabadítása érdekében a legfegyelmezettebben viselkedjenek, minden helyzetben teljesítsék parancsnokaik parancsait. Magatartásuk legyen megfelelő a magyar katona dicső hagyományainak! Innentől kezdve az ellenség látókörében, tehát a fronton vagyunk. A menetelés az első vonalig a szabályok szerint biztosított legyen.

Vonuljanak fedezetten. Légitámadás esetén a lehetőség szerint használják fegyvereiket. A Hegyivadász Zászlóalj e perctől kezdve harcoló alakulat. Katonák! Küzdjenek becsülettel a Magyar Hazáért! Végeztem! Elvonulni!

A táj itt már egészen megváltozott. Tiszta, szépen gondozott gazdaságokat hagytak maguk mögött, s ez a magában természetes rend mintha azonos lett volna a Marthaéknál látottakkal.

Vajon merre járhat most Csigavér, a magyarul már biztosan megtanított lovacskájával?

A tudat, hogy itt most már csak két napi járóföldre vannak az idestova négy hónapja elhagyott hazától, mindenkit feldobott. Az erdőkkel koronázott dombok között könnyebbé vált a páncélököl, géppuska és kézigránát.

A burgenlandi parasztgazdáknak ez a természetes rendje–tisztasága ragályos lehetett. Ha járt is erre már valamilyen hadsereg, az is meglehetősen kultúráltan viselkedett.

Fehring után terjedelmes gyümölcsöskerteken át vezetett az út. Furcsán, de szép sorban csinos kis pincék álltak egymás után két sorban. Egészen olyanok voltak, mint otthon a tehetős gazdák présházai. Az udvarok mögött alacsony almafák ágain élénkzöld kis levelek növekedtek. Készülődtek, hogy hónaljukból holnap már pirosas szélű fehér kis szirmokat bontsanak az akadályokat nem ismerő tavaszban.

A présházak pincéi tárva–nyitva álltak. Hatalmas hordók hasaltak az ászokfákon, és a puskatus koppantására csak néhány válaszolt kongó döndüléssel.

Az előttük itt megfordult katonák úgy szereztek bort a hordókból, hogy először kikopogtatták a szintjét. Alatta azután legfeljebb csak egy centivel lőtték át a szürke tölgydeszkát. Pedig bizony elég sokan járhattak már itt, mert némelyik hordón három–négy lyuk is jelezte a bornak ilyetén való vételezését. A feleslegesen kicsorgó lé megszáradt csíkokat hagyott a hordók csínjai fölött, s a földpadló is elitta már a hebehurgyán kiloccsantott nedűt.

Ki más lehetett volna, aki felfedezi a lefelé sorakozó lyukakat, mint Lajcsi:

– Gyere, Szepi! Lőj egy lyukat!

– Mért én lőjek? Mért nem lövöd ki te?

– Mert a te géppisztolyod csak héthatvanötös. Ez meg kilences. Akkora lyukat robbant ebbe a fába, hogy egyszerre kifolyik az összes bor!

– Tudod mit, Lajcsi? Lőjön a rosseb! Ott a hébér, vegyünk azzal!

– Nincs arra idő! A többiek elmentek már!

A szóváltásra odakeveredett még valaki. Előkapott egy PPK pisztolyt. Egy centivel lejjebb célzott a legalsó lyuk alá, és lőtt.

Az hatharmincötös lyukat csinált, és nem tépte szilánkosra a homlokdeszkát.

A kicsurranó sárga sugár alá már hárman–négyen is tartották a kulacs poharát. Aztán meg a kiüresített kulacsot is.

– Ejnye, gyerekek, ez igazi tüzes rizlingszilváni! De honnan a fenéből kerülhetett ide?! Hiszen a környéken sehol sem láttunk szőlőt!

– Bolondok vagytok! Ez nem szőlőből való! Almabor ez! – tudta valaki jól a dolgot. – De most már menjünk! Tényleg elmaradtunk!

A pici, kerek lyukon bánatosan csordogált utánuk a fel nem fogott illatos lé.

A kocsiút a kerteken túl egy merész kanyarral lankásan ereszkedő völgy felé vette az irányát. Itt már nem büszkélkedett rastogó kavicsburkolattal, közönséges, lovak és szekerek vágta dűlőút lett belőle.

Ahol a hajlat kibukkant a vizenyős mezőre, ferdén leszúrt lécre szegezett furnér tábla állott: ACHTUNG! FEIND BLICKT HEREIN!

Az élen járó felderítők tisztelték is a táblát. Egy kis nekifutással a fedezetlen mező nyúlványán át az erdőbe vezették a vonulókat. Ha idelátnak, akkor ide is lőnek!

Az erdő túlsó felén ismét vasalt kerekű szekerek által mélyre bevágott horhos kanyarodott le egy másik széles, lapos mezőre. A beágazó kerékcsapa elárulta, hogy homokbánya az.

– Légiriadó! Rejtőzz! – hangzott fel hirtelen elölről.

Bevágták magukat a fák között lapuló cserjésbe, fonadékos szederindák közé. Az égből azonban sehonnan sem hangzott repülőmotorok dübörgése. Így tehát jólesően pihentek egyet addig, amíg más parancs nem érkezett.

A szakaszparancsnokokat szólították. Jó negyedórába telt, amíg visszaérkeztek:

– Emberek! Itt kipróbáljuk a fegyvereket. Mindenki teljesen töltse tele a tárakat. Az összeset rövid sorozatokban kell kilőni. Cél: ott szemben a homokbánya fala. A tűzparancs a százados úr három pisztolylövése. Tüzelőállást elfoglalni!

Csuma Rotektól nem messze vágta bele a Blitz villás vaslábát a puha földbe. Lőszeresével kissé bajlódva fűztek be egy ládából kígyózó csillogó hevedert. Látta, amint felfelé fordított tenyerén szinte simogatóan tartja a zárdugattyú magasságában. Amott, a másik oldalon meg a Gemm. Válltámaszának helyén levő gömbölyű csonk, meg a vállgödre közé próbálgatja valaki beszorítani a bal öklét. A csonka fegyver két oldalán úgy kunkorodott lefelé a tár, mint valami elfajzott kanadai kos szarva.

Mindenki zörgött, csörgött, és csattogtatta a zárakat.

Hamarosan meghallották a gyors egymásutánban leadott három pisztolylövés pattanásait. Ütközésig húzták az elsütő billentyűket, és a völgy megtelt a mindenféle fegyver robajló hangjával. A géppisztolyok, karabélyok és pisztolyok egyes lövései egymásba folyva dörögtek. Miki géppuskájának szava simán percegő suttogásnak tűnt ebben a hangzavarban. Olyan volt, mint amikor otthon futtában végighúzta a karikahajtó botját a Sánta Pista bíró bácsi akáclécekből készült kerítésén.

A Beretta nagyon kellemes kis fegyvernek bizonyult! Kis tusáját jól beszorítva, egyes lövésben alig lökött. Sorozatban is nagyon könnyű volt lefogni az enyhén jobbra felfelé igyekvő, lángrejtő résekkel díszített csőtorkolatát.

– Eh – gondolta – ezzel nem is szabad egyeseket lőni!

A nagyon jól érzékelhető hármas–négyes sorozatoktól kiürült egyenes tár helyébe belökött egy telit. A sorozatbillentyűt tövig húzva, kéjjel engedte bele a homokfalba mind a negyvenkét tompa hegyű rezet:

– Úgyis annyi van belőle, mint a rosseb!

A sárga part addigra már jól beomlott. Ha eljön majd ide a lovával, vagy traktorával az osztrák paraszt, könnyedén megmerítheti lapátját a rézzel, meg ólommal dúsított homokban. Egy darabig nem kell csákánnyal–kapával falat omlasztania!

A tömör harci zengés hamar elcsendesedett:

– Légiriadó elmúlt! Menet!

Esteledett már. A domb tetején szép nagy kastélyt takartak a gyönyörű, öreg fák. A zászlóalj minden kis zugot betöltött benne. Mindenütt ültek, és feküdtek, falak mentén, asztalokon, lépcsőkön, a hatalmas előcsarnok mozaik padozatán.

A parancsnokság már megszervezte az őrséget. Mindenki evett, ivott, majd pokrócába burkolózva éjjeli nyugovóra tért a Fegyveres SS Első Magyar Sízászlóalja.

Reggel már nem sok gyaloglással kicsi, alig néhány házból álló falucskához értek. A középen uralkodó kis téren, magányosan álló nagyobb épület, amelyet az ellenség láthatólag a zászlóalj parancsnokságának utalt ki. Mindenesetre erre vallott az a néhány gránát, amely valahonnan keletről, az erdők felett érkezett, és megfontoltan csapott le: előbb az épület mögött, aztán előtte, majd pedig egészen mellette. Nem is sokat törődtek már a menetrendszerűen érkező süvöltésekkel: a törzs nyugodtan és megfontoltan pakolta le ládáit a terecske és az erdő találkozásánál.

Az azonban biztosnak látszott, hogy vendéglátóik már tudnak róluk, és várják őket.

Csak a törzs és a hadosztály parancsnoksága, meg az aknavető szakasz maradt ott. A gránátosok rövid pihenő után, a dombot ölelő erdőség fedésében, tovább haladtak.

A szeszélyes szél eközben kissé szétcibálta a felhőket. Két rongy között kifújt résen elég laposan pillantott már le egy kévényi fény, amikor az elöl járók megálltak, a többiek pedig szétömlöttek a fiatal bükkösben.

A szakasz– és rajparancsnokokat eligazításra szólították. Addig lehetett konzervet bontani, kapcát igazítani, főleg azonban az újra idetalált, dűlőúton várakozó teher–autóhoz járulni. Azon pedig egy hatalmas hordó szabályosan bevert csapjához, amely minden nyekergésre adott italt az alája tartott edénybe.

Édes, fűszeres, magát kellető ital volt benne! Igazi ürmös bor! Vermut! Amitől nem érezni, hogy részeg az ember fia. Csak kellemes bódultsággal leülteti a fa földbe eredő gyökerére, belefekteti a nedves, puha avarba.

Hamarosan tudattalan, lanyha álomban hevert ott az egész zászlóalj a pattanó rügyek fanyar illatában. Ha ezt az ellenség látta volna!

Csendes, de jól irányzott rugdalásokkal a rajparancsnokok vetettek véget az idillnek. A világoskék szemű Síki tizedes is csendes szóval magyarázott a félkörben állított legényeinek:

– Alkonyatkor behatolunk az orosz vonalak mögé. Az első feladat, hogy átvágjunk egy dombot a nyakánál. Az ellenséges állások a domb karéján vannak. A zászlóalj itt kiegyenesíti a túlságosan kanyargós arcvonalat.

A raj feladata birtokba venni két tanyát. Mindegyiket géppuska védi. Azokat meg kell semmisíteni. Ezen kívül ki kell hoznunk két német hullát az oroszok orra elől. Az elfoglalt új állásokat meg kell szilárdítani.

Az első tanyát még most este az egész raj együtt közelíti meg. Elfoglalása után te, te, meg te, ott maradtok. Bevárjátok, amíg hajnalig elhozzuk a halottakat. Akkor a másodikat újra együtt támadjuk meg. Értettem?

– Igenis!

A három „te”: Csuma a Blitzgewehrrel, Rotek a Panzerfausttal, meg Sarlós volt, a vállát görnyesztő dobtáras géppisztolyával.

A gépfegyver persze semmit sem ér a személytelennek tűnő lőszeres nélkül. Azt a három mozdulatot így természetesen négynek kellett értelmezni.

– Akkor: indulás!

Borult égbolt alkonyati szürkeségében vonultak az erdők közé ékelődő réteken. Talán a csajkákból hörpögetett vermut tette, hogy gondtalanul lépegettek a puha avaron, harmattól itatott zsendülő füvön a nyurga tizedes után.

– Ott a tanya! – torpant meg hirtelen egy erdő csücskén, ahonnan nem vezetett út a lágyan lejtő, majd emelkedni kezdő mezőn. Fákkal körülvett házcsoport fekete tömege emelkedett ott: azt kell legelőször elfoglalniuk.

– Gyerünk! Futás!

Közben azonban szagot kapott már az ellenség. Valahonnan a menetirányból sivító gránátok keltek légi útra. A becsapódások kurta dörejeivel szinte egyidőben hallatszottak a kilövések böffenései.

A tüzérségi tűz tétovasága azonban arra vallott, hogy ez a támadás meglepetés lett az oroszok számára. A lövedékek céltalanul kóvályogtak a vonalaik háta mögé. A határ hangos zengésén túl egyéb zavart nem igen okoztak. Akkor kezdtek eszmélni, amikor jókora rohanás után közvetlenül a domb tetején álló házak tövébe értek. Itt egy fedezéknek alkalmas domborulat mögött lehasaltak. Csak ott fogta el őket először az az érzés, hogy ettől kezdve már nem biztos az életük.

Nem a feltételezett géppuska tüze fogadta őket, de sok töprengésre így sem igen jutott mód. Síki gyorsan és határozottan adta ki a parancsait és már szökött is fel fektéből. Utána rohant az egész raj, készen arra, hogy a vendégfogadó fegyverszóra valami fedezékbe vessék magukat.

De nem szólt sehonnan semmilyen fegyver.

Rotekék berontottak a lakóházba. A nagy ajtó nem volt becsukva. A Beretta karcsú csöve könnyedén lökte ki, egészen sarokig. Sarlós beugrott rajta, és azonnal le is lapult. Fegyverével íveket rajzolt a sötét előszoba láthatatlan falaira. A harmadik társ kicsapta a szobaajtót. Akkor meg Rotek ugrott be kibiztosított géppisztolyával.

A szobában fülledt, büdös volt a levegő. Égett petróleum bűze keveredett idős emberek környezetében érezhető szaggal. Fűszerként még valami ólszag is terjengett.

A szagok villanásszerű benyomása alatt azt is meglátta, hogy a szobában nem csak ők hárman vannak. Kicsi petróleumlámpa még apróbb fénye két öreget világított meg. A Beretta csöve előtt, az asztal mellett töpörödött kis öregasszony állt. Támaszkodó keze úgy remegett, mintha nem lett volna benne csont. Az öregember az egyetlen ágyban, összegyűrt dunyhával összekeveredve feküdt.

Pár másodpercig szótlanul, egymásra meredve állt a négy alak. Akkor nyekergő, remegő hangon, alig hallhatóan megszólalt az öregasszony:

– Pitte, qualen sie uns nicht! Wir sind ärmen, älten und kränken!

Rotek látta már, hogy a lába is remeg, és rogyadozva áll az asztal mellett. Bebiztosította a fegyverét, az asszonyhoz lépett. Vézna kis karját megfogva leültette a kopott, karikós támlájú székre.

– Fürchten Sie nicht vor uns, Oma! Nem esik semmi bántódásuk. De mondja meg, hogy vannak–e oroszok a tanyában!

– Talán már nincsenek. – csóválta meg kócos, hófehér kis kontyát. Ezt a mozdulatot alig lehetett megkülönböztetni a reszketéstől. – Voltak, de már el... elmentek!

Az ágyon mozdulatlanul nyugodott az öregember csontra soványodott arca. Talán nem is volt magánál, vagy aludt. Az ágy azonban mégis megmozdult egy kicsit, alóla mocorgás zaja kélt.

Hárman három sarokba ugrottak. Lövésre készen irányozták a csőtorkolatokat az ágy felé.

– Áj–áj! Schiessen sie nicht, pitte! – sikoltott fel a mama.

Felugrott az asztaltól. Az ágy felől pedig félreismerhetetlenül hangzott fel egy disznó páros röffenésekkel tarkított szuszogása. Az ijedtségtől, meg az öregasszony sivalkodásától egyelőre nem lehetett röhögni.

– Pitte, schiessen sie es nicht ab! Ez már az utolsó malacunk! – kapaszkodott Sarlós karjába. – A többit mind elvitték a katonák! Nincs már másunk, csak ez az egy kis disznó! Öregek, betegek vagyunk! Kérem, gyerekeim, ne bántsák!

Rotek gyengéden visszanyomta a székre:

– Ne féljen, mama, nem bántjuk azt sem! Nem vagyunk mi rablók. Csak az oroszokat akarjuk innen elkergetni. Tehát nincsenek itt oroszok?

– Mondtam már... talán... nincsenek!

Látszott, hogy gyenge, öreg kis ereje kezdi már elhagyni. Különben is folytatni kellett a kutatást.

– Oma! Feküdjön csak le maga is! És nyugodjon meg. Nem lesz miattunk semmi bajuk.

– Hát kik maguk? – engedett fel kissé a feszültsége.

– Most nem érünk rá, Oma! Ha lehet, majd visszajövünk. Most pihenjen, és vakarja meg a malaca hátát!

A tanyában valóban nem tartózkodott ellenség. A nyoma azonban ott volt: a lakóház ablaka előtt kifli alakban kiásott géppuskaállás nézett a félkörben alant vonuló völgyre. Síki tizedes odaparancsolta Csumát a Blitz–cel:

– Hajnalban jövünk vissza ide. Legyetek éberek, és vigyázzatok egymásra! De reggel nehogy belénk géppuskázzatok!

A közben feketére festődött estében elvonultak az erdő szélén heverő két Viking holttestének a felkutatására. Úgy látszik, Sarlós Lajcsi is elment velük, mert most már sehol sem volt látható.

A gránátok süvöltését most már géppisztolysorozatok ropogása, szálfegyverek pattogó csördülése dúsította. Messziről, erdők fáitól megszűrve jutott odáig a harci zaj: ott valóban kibontakozott valamilyen küzdelem. Az égre felrepült egy–egy világító rakéta is. Ívelésük végén bánatosan enyésztek el a földre leszállt éjszakában. Csuma a kifli közepébe zökkentette a géppuskája lábát. Befűztek egy hevedert, és mindhárman az árok szélén ülve hallgatták az éjszakában a visszhangtalan dörrenéseket, süvítéseket.

Rotek eszmélt fel először:

– Gyerekek, ez így nem jó! Itt üldögélünk, a tanya mögül meg akármilyen csörtető ruszki is nyugodtan idevághat egy kézigránátot! Őrködjünk legalább a két sarkon!

Miki egyedül maradt az ablak előtti ívelt árokban. Ők meg csendben, lassan sétáltak a ház két sarka között, amely még egy kőhajításnyit se jelentett. Megszokták már azt is, hogy fejük felett néha elsüvített egy akna, vagy gránát, s messze túl, az erdőből hallatszott a robbanások robaja.

Éppen összetalálkoztak Csuma háta mögött, amikor megzörrent az ablak spalettája. Lekushadva kapták arra a fegyverek csövét, de csak az öregasszony nyitotta résnyire az ablakot:

– Pitte! Kommen sie zu helfen herein!

Roteknak kellett indulnia, mert a lőszeresnek a géppuskás mellett a helye.

Óvatosan tolta be az ajtót a Berettával. Ujja a sorozat billentyűjét érintette. Soha sem lehet tudni...!

Omának azonban nem volt más baja, mint hogy az ágy alól előmászott süldőt valahogy vissza kellett tömni, meg a fanyar szagok között fekvő vézna kis ember alá friss lepedőt kellett becibálni.

Kissé megnyugodhatott már, mert a műveletek közben ismét kérdezett:

– Kik maguk? Nem németek, az biztos! Hallottam a beszédjüket. Éppen úgy beszélnek, mint azok az oroszok, akik tegnapig idejártak.

– Oma! Valóban nem vagyunk németek: magyarok vagyunk. És mit mondott? Azok az oroszok is így beszéltek?

– Így bizony! Éppen így! Szóval magyarok. Akkor... hogy kerülnek maguk német ruhába is, meg orosz ruhába is?

– Azt én nem tudom. De biztos, hogy ilyenek voltak?

– Biztos, biztos! Azért még jó a fülem! Furcsa is volt nekem, hogy az oroszok kétfélén is tudnak beszélni.

– Bántották magukat?

– Nem. Azok nem bántottak. Meg azok a németek sem, akik az oroszok előtt voltak itt. Nagyon fáradtak voltak. Nekik adtam az utolsó tyúkomat. De azok az oroszok, akik nem úgy beszéltek, mint maguk, azok elvitték ennek a malacnak a párját. Meg opa óráját. Most nincs óránk, mert az ott a falon, már régen elromlott.

– Jól van, jól! Csak nyugodjanak, Mama. Mi mindenesetre nem bántunk itt semmit!

Egyre a fejét csóválta, amint behúzta az ajtót. Ezzel belül maradt a savanyított petróleumbűz:

– A hétrosseb! A ruszkikkal együtt magyarokkal is szemben állunk!

Amint kiért a géppuskafészekhez, már újságolta is:

– Gyerekek! A ruszkik között magyarok is vannak!

– Biztos valami átállt alakulatot osztottak szét – hallatszott Csuma sima, flegma hangja a sötétben.

Az idő haladt. A szemek sarkában érezni lehetett, hogy készülődik már a pirkadat. A völgyecske alját keretező fák sora előtt sötét árnyak mozgása ugrasztotta be őket a félkör alakú árokba. A mellvéd és a rohamsisak széle között feszült idegekkel lesték az alakok mozgását. Az azonban nem lopakodás volt: a tanya magasságába érve egyenesen átvágtak a réten.

Sarlós jött, mögötte – Rotek nagy megrökönyödésére – Foci.

– Hát te?! Hogy keveredtél ide?

– Felderítettem. Kroáthtól elszakadtam, ezek meg majdnem lelőttek.

– Hát a többiek?

– A lábukra derékszíjat kötve húztuk ki őket. – sustorogta Sarlós.

– Húztátok?! Kiket?

– Hát a két Viking hullát! Oszladozóban voltak már szegények... és a szaguk... grrr! – undorodott még most is. – A fejeik talán, meg a kezük, el is maradtak. A többiek temetik őket valahol.

Talán tíz perc múlva tűntek fel a szürkeségben a hiányzó árnyékok. Lajcsi addig sem tudta abbahagyni az öklendezést, amíg Rotek az elől caftató Síki elé állt:

– Tizedes úr, jelentem, különös esemény nem történt!

– Jól van! Hagyd a fenébe! Mindjárt világos lesz. Nekünk pedig még azt a tanyát is fel kell derítenünk! Indulás, fiúk!

Akkor már látszottak a fák koronáinak árnyéka fölött átellenben a hasonló tanyák tetői. Ahhoz, hogy oda elérjenek, le kellett rohanni a réten, a rét alján át egy szántáson, amelyen még egy vakondtúrás sem mutatkozott fedezéknek. Rohanás közben már ki lehetett venni az akácsor túloldalán a géppuskafészek friss mellvédjét.

Rettenetes hosszú volt az az ötven méternyi szántás – teljesen fedezetlenül – a hatvan méterrel odébb gömbölyű sisak alatt az irányzékon át leső ruszki szeme előtt. A hajnal sem volt kegyes: azon a reggelen rekordnak tűnt a gyorsaság, amellyel a környezet világosodni kezdett.

Nem tudták mire vélni, hogy nem indul meg a golyózápor erre a remekül megvilágított hat célpontra. Közben azonban lábuk alól elfogyott az ötven méter szántás. Közvetlenül a lőállás orra előtt beugorhattak egy vízmosásba. Szerencsére olyan mély volt az, hogy teljesen eltakarta még a házak tetőit is.

Pár másodpercig lélegzetüket vesztve lapultak az agyagos, meredek oldalhoz. Síki szólt rekedt, izgatott, fojtott hangon:

– A Faustot nekik! Kézigránátokat is!

Egy kattanás, két kattanás. Rotek szíve úgy kalapált, hogy azt hitte, az irányzék hosszúkás rése táncol a szeme előtt. Centiről centire dugta fel a sisakját addig, amíg a pereme alól kileshetett a sárga földkupac felé. Nem látott senkit, géppuskát sem. Felemelte a páncélöklöt, s a résen beállította a kifli közepét. Hüvelykujja remegett az elsütő fogantyún.

– Várj! – ugrott fel Síki egyik közeli akác takarásában. Óvatosan kémlelt, még feljebb tolta a fejét, majd egészen nyíltan kilépett:

– Nincs itt senki! Üres! Gyerünk tovább, fiúk!

Kiugrottak a horhos peremére. A szérűskert végében csúcsosodó szénakazalig rohantak.

A hátuk mögül derengő fényben, szürkés háttér előtt emberi alak fekete foltja látszott az épület sarka mellett. Csak állt ott görnyedten. A tizedes fojtott hangon kiáltott feléje:

– Halt! Wer da?!

Hallotta, vagy sem: az árnyék nem mozdult. Síki izgatottan lökte meg Foci karját:

– Célozz!

Halkan kattant a fegyver biztosítója. Fónod Laci ráfektette az arcát a puskatusra. Síki még egyszer kiáltott, kissé hangosabban:

– Halt! Wer da?! – mivel az alak továbbra is mozdulatlanul állt ott, ráförmedt – lőj!

Hosszú narancsszínű csík csapott ki a csőből. A lövés döreje tompán visszhangzott a pajta, a disznóól és a ház négyszögében.

Az alak most már nem volt látható. Síki ismét gyorsan kiadta a parancsokat:

– Ketten jobbra, ketten balra körülfutni a tanyát! Én az udvarban leszek a gép–puskással. Jelzés a füttyjelem – két rövid, jellegzetes fütty süvített fel első platinafogai közül.

Rotek balra lódult az L alakú ház hosszú oldala mentén. Valaki még futott utána, de nem nézte, melyikük az. Ezen a falszakaszon csak egyetlen kis ablak látszott, deszka spalettája zárva. Átbújtak alatta. A sarkon megállva kikémleltek a homlokzat elé. Ott két nagy ablak szárnyai lógtak ernyedten kitépett sarkaikon. Nyílásuk üresen tátongott. Kivette a kenyérzsákból az egymásba csavart két magyar nyeles kézi–gránátot, és kihúzta a biztosító csapot. Érezte, hogy mögötte a társa is lövésre készen tartja a fegyverét, s mindketten lekushadva vártak valamire.

A házban mély csend honolt. Egy pattanásig feszült perc után belestek az alsó sarkon. Bútorok roncsait sejtették a sötétségben, s azok közül moccanás sem hallatszott.

Tovább futottak. Rotek az udvar felőli sarkon vette észre, hogy a derékszíjára függesztett másik kézigránátja, egy nyurganyelű német, elveszett.

Most, ahogy visszafutott, érezte meg, hogy milyen nehéz a páncélököl, meg a zacskó lőszer a tarisznyában. Combjait ólmos fáradtság ernyesztette, a szeges bakancsok alig akartak elszakadni a nedves fűtől. Bánta már, hogy megsajnálta azt a rohadt kézigránátot, de azért az ablakok alatt lebújva megkereste. Ott lapult egy pucoktúrás tövében.

Mire visszaért a sarokra, társa már Csumával állt a kukoricagóré mellett. Miki rekedt, suttogó hangon éppen válaszolt a nyilván már feltett kérdésre:

– Lent vannak a pincében. Mire ideértünk, már nem volt senki az udvaron. A tizedes azt mondta, várjalak meg benneteket, és biztosítsunk.

Csend volt a házban, és csend az egész tájékon.

Tíz perc telhetett el, amikor a tornácon előbukkant Síki, Foci, meg Sarlós. Most már rohamosan világosodott, a gazdaság kontúrjai egyre élesebben váltak el egymástól a keleti égbolt színfala előtt.

– Gyerünk! Világosra vissza kell érnünk, különben... – s nem mondta, hogy mi lenne akkor.

Toronyiránt rohantak le a néptelen géppuskafészek mellett a vízmosás meredek oldalán, át a mögötte lapuló szántáson, az erdő széléig terített sarjadó réten. Ezt azonban már láthatta az éjjel állásaiból visszavonult, vagy elzavart ellenség is.

Valahol, nem messze a hátuk mögött jó pár aknavető kezdett böfögni. Gránátjaik szaporán hullottak a futók előtt és mellett.

Itt most már nem lehetett mást tenni, mint észvesztve rohanni. A lövedékek nem jelezték sivító füttyel az érkezésüket. A robbanások zengésében csak itt–ott lehetett meghallani a kilövések mélyen csukladozó hangját.

Valószínű, hogy most egyikük sem gondolt arra, hogy egy repeszdarab milyen éles és kemény lehet. Meg forró! Csak vágtattak át a réten, árkokat ugorva a derékszíjukon lóbálózó kézigránátok nehezékével, kezükben–ölükben a súlyos fegyverekkel.

Csoda, hogy a gránátözönben mindannyian sértetlenül értek az erdő óvó takarásába. Lélegzetüket vesztve roskadtak le egy–egy fa tövén, elbújva a már ritkuló aknagránátok ágakat taroló repeszei elől.

– Na, ezt megúsztuk, fiúk! – nyugtázta sikerüket Síki tizedes, s a platina fogsora között füttyentett egyet.

Rotek később sem tudta megállapítani, hogy viharkabátjának jobb alsó lebenye, meg a zsebe, már eddig is kezdett–e rongyosodni, vagy talán most kapott egy marék apró, fáradt szilánkot valamelyik fekete füstfelhő közepéből.

A század harcálláspontját Cserei százados egy nagyobb tanyán választotta ki. Jobbról is, balról is, meg szemből, jól odahallatszottak a szórványos puskalövések. Ezzel azonban mit sem törődve vonultak a házba és körülötte mindenütt heverésző társaik közé. Síki bement jelenteni a századosnak.

Várakozás közben Rotek megfogta Foci karját:

– Te! Mi volt a pincében?

– Meglőttem a gazdát!

Arcán zavar, meg egy kis szégyen is tükröződött.

– Talán meg is halt?

– Nem, nem halt meg. A combját találtam el. Lefutott a pincébe. Ott volt az egész család. Asszony, kisfiú, nagyocska lány. Bekötöztük. Szerencsére csak a húsán ment át a golyó. De hát mért nem szólt, amikor rákiáltottunk?

– Te, Foci! Te oda is céloztál..., vagy csak véletlenül találtad combon?

Nehezen emelte fel vöröslő szempilláját:

– Tudod, én otthon sem szívesen lőttem lesből a vadra. De ha kellett, ... akkor az ott is maradt!

Síki kisvártatva gondterhelt arccal lépett hozzájuk:

– Nincs pihenő! A szakasz már kint van az első állásokban. Indulás, fiúk!

Fónod Laci már eltűnt az udvarról. Búcsút sem mondott. Ő nem tartozott egyik századhoz sem. Neki lityegő–letyegő, távcsöves ruszki automata puskája volt.

Ahogy az egyik oldalon kifordultak a tanyából, a másikon teherautó motorja bőgött fel. Hátán megroskadt, mocskos, szürke alakok. Köpenyük bal karján nagy nehezen kivehető posztócímer, amelynek közepén talán egy W betű díszlett. Az autó vitte kifelé a legendás Viking Hadosztályt.

Fegyvereikkel együtt bőven elfértek az ürmösbor hordójának helyén, meg a pótkocsin.

Ezen a frontszakaszon lehettek vagy negyvenen.

Csendélet az arcvonalon

A szakasz már kint dekkolt az erdőszélen. Kényelmesen beköltöztek a lövész–lyukakba, amelyekből legfeljebb öt–hat fiatal tölgyfa dereka mellett lehetett kilátni a hosszan, kanyargósan húzódó rétre.

A szakasz harcálláspontja egy földbe ásott verem, amelyet azonban jó erősen befedtek két arasznyi vastag tölgy törzsekkel. Volt abból itt elég. Felpúpozott földtömeg is védte még a tetejét és az oldalát gránáttól, golyótól, repesztől. A földsánc előtte fél kanyarban húzódott, tetejét a Villám géppuska szeges lábai borzolták össze.

Montecuccoli eszes hadmérnökei sem tudták volna jobban elhelyezni ezeket a hevenyészett fedezékeket, mint ezek a fél hullára nyűtt Vikingek. A kanyargós, kiszögellő, majd behúzódó erdőszél takarásából az egész völgyet be lehetett látni. A bunkerből másodpercek alatt el lehetett érni minden fontos lövészállást, amelyek nem voltak mások, mint a földbe ásott, embernyi mély lyukak. Némelyik két személyre készült: a kihányt földkupac takarásában ott állt az éber, válla gödre előtt a géppuska ívelt tusa. A társ pihenhetett kicsit a mögötte kialakított föld ülőkén.

A védvonalon azonban meglátszott, hogy nem hosszú időre készült. Sehol egy méternyi futóárok, a harcosok megelégedtek a fák takarásával, ha ki kellett rohanni. Miért is dolgoztak volna annyit, amikor a hadosztályból megmaradt néhány katona annyi halált látott már, hogy egy kis golyófütyülés, gránátvijjogás már meg sem kottyanhatott nekik?

A bunker a szakasz arcvonalának eleje, vagy vége. Tőle balra már az előttük elterülő völgybe derékszögben torkolló másik kezdődik, amelyhez a túlsó oldal meredek, erdővel fedett dombja merészkedik le. Azon már ruszkik uralkodnak, s ha akarnák, könnyedén guríthatnának le rajta aranyos kis kézigránátokat. Ott nem lehet állást foglalni.

De nem is kell. Alig száz méterre újabb domb emelkedik. Az meg már újra a szomszéd szakasz tulajdona. Azon a keresztező völgyön nem fut senki végig! A fegyverek mindenhonnan odalátnak!

A lapos rét alig száz méter széles. Rajta – a senki földjén – tanya fekszik, épületekkel körülzárt udvarral. Túlsó széle láthatóan a szemközti erdőszélhez esik közelebb, de a bunkertől sem kellene többet futni harminc méternél. Lefele fut tehát az orosz baka is, meg a gránátos is, ha be akar jutni a tanyába.

Az átellenes, jó magas domb tetején is házak kéményeit lehet látni. Kitűnő kilátás nyílhat onnan a hegyivadászok feje tetejére.

Síki tizedes elfoglalta a helyét a fedezékben. Fájdalmas arccal ült le a korhadástól már szagos szalmára, és magához intette Rotekot:

– Tudod, hogy te vagy a helyettesem?

– Sejtem, tizedes úr, mert mindig én voltam az utolsó a rajban.

– Helyes. Akkor hát figyelj!

A helyed itt lesz a mellvédnél. A lövészkutakkal te tartod a kapcsolatot. Elsősorban megmagyarázod a raj tagjainak a következőket: tilos az indokolatlan fegyverhasználat – a Vikingek mély csendben voltak itt, hogy be ne mérhessék az állásokat –, egész éjjel éber készültség. Senki ne aludjék el, különösen hajnalban, mert a ruszkik akkor szoktak meglepetéseket okozni. Nappal minden második ember szundíthat egy kicsit. A többi változatlanul figyel.

Hirtelen eltorzult az arca, és nehézkesen emelte kicsit odébb a fenekét. Kis szünet után folytatta:

– A tanyába éjszaka bejár az ellenség, tehát alig negyven méterre lehet tőlünk. Ott balra, abban a cserjésben van egy géppuskaállás. Csuma, meg a lőszerese ott tartózkodjon éjjel. Te vigyázol rájuk innen a bunkertől.

Ha valakinek van mersze, lemehet a tanyába – nappal, de a tudtommal és engedélyemmel. Ott azonban lesnie kell! Egyrészt azt, hogy mit lát az ellenségnél, másrészt esetleg szembetalálkozhat egy ott rekedt mongollal. Egyelőre nincs több. Máris indulhatsz oktatni.

Nyögve fordult a hasára, és sisakjának peremét a szalmára támasztotta.

– De tizedes úr! Mi baja van magának?

– Hagyd, a rosseb egye meg! Megint kijött az aranyerem. De csúnyán ám! Orvosságom meg nincs. Talán kikúrálom meleg sós vízzel, ha hagynak a ruszkik.

– És amit elmondott, azt honnan tudja? Hiszen együtt érkeztünk ide!

– Ez a százados úr parancsa. Őt meg a Vikingek parancsnoka tájékoztatta. Most menj, és figyelj!

Két harcálláspontról látták el az „ügyeleti szolgálatot”. Mindegyiket a század gránátosai uralták, és ott ugyancsak kereszttűz alatt tudták tartani egymás senkiföldjét.

Jobb kéz felől a messzeségben, lankás domboldalon, két tanya takarta egymást. Vonaluk mellett friss, sárga színben, cikk–cakkos vonal kanyarodott el a dombvonulat mögé. Az vajon az ellenség futóárka lehet? Vagy a németek ásták kik még a bizakodóbb időkben? Nem tudni. Most mindenesetre néptelennek látszott, még távcsővel sem lehetett ott semmilyen mozgást észlelni.

Hanem a két tanya egyike alighanem az, ahol az első éjszakát töltötték a két öreg, meg a disznaja mellett. Meg ahol Foci combon lőtte a néma gazdát. Milyen jó is, hogy akkor olyan töksötét volt, nem látták, hogy szinte kézigránát dobásnyira vannak az oroszoktól. Ők azon az éjjelen biztosan bevonultak abba a remek erődítménybe!

Most meg ott vannak szemközt a házcsoportban, amelynek piros kéményei jól odalátszanak a dombtető még kopasz fái között. A falak mögött bizonyára aknavetők ücsörögnek, mint a kutyák, amelyek várják a gazda parancsát.

Ezen az oldalon egyelőre mindenki betartja a csendrendeletet. Nappal a túlsón is, semmi hang, semmi mozgás a fák között. A ruszki katona azonban éjszaka járja az erdőszélt, és géppisztolyával tá–tá–ti–ti jeleket lő a levegőbe. Eleinte röhögtek rajta: lám, a ruszki azt már megtanulta magyarul, hogy „haj–rá Fra–di”. Néhány ébren töltött éjszaka után azonban már kezdett idegesítővé válni az a morzézás. A tilalom ellenére bizony egyre gyakrabban pattant el ezen az oldalon a fegyver, és küldte ólommal bélelt üzenetét a sétafikáló irányába.

Ez a játék azonban nem volt nevetni való. Az éjszakákban eldörrent lövések irányát pontosan bemérték, és hamarosan nemcsak a tá–tá–ti–ti szólt a szemben fekvő erdő széléről. Karabélyok kemény hangjai között pontosan irányzott golyók süvítettek minden lövészkúthoz, koppanva vágódtak a tölgyek kemény törzsébe.

Az éjszakák ettől fogva mind idegesítőbbek, fárasztóbbak lettek. A kivörösödött szemeket egyre nehezebben lehetett nyitva tartani. Belekóstoltak abba, hogy hogyan lehet állva elaludni, s szédülve mindenféle rémeket látni a felrebbenés után.

Lélektani hadviselés volt ez a javából ott, ahol láthatóan az ellenség sem szándékozott valamilyen komolyabb támadást indítani.

A raj arcvonalával szemben puszta volt a domboldal. Ott kiirtották az erdőt, a közepe táján még ott magasodott egy rakás ölfa. Nappal csak annak a fedezetében lehetett ritkán valami mozgást észlelni. Ott előretolt megfigyelőállás volt, és a mozgás még addig sem tartott, amíg kibiztosították a fegyvert.

Odahívták Focit is a távcsöves puskájával. Napokig lesett ott szegény, de nem lőtt egyet sem.

– Mit látsz, Foci?

– Hm! Tulajdonképpen csak azt, hogy azokban a hasábokban már több a réz, mint a fa. De ott tényleg megfigyelők vannak. El kellene tüntetni azt a farakást! Biztosan éjszaka váltanak.

– Ja! De mi a nyavalyával? Hát van ennek a zászlóaljnak egyetlen ágyúja is?

– Ez igaz. Meg kellene próbálni átlőni egy Faustot. Nincs messzebb száz méternél!

– Marhaság! Nem fog az menni!

– De ha nekitámasztanátok a végét egy fatörzsnek...?

– Az még nagyobb marhaság lenne! Nem megy az át oda!

Az ötlet mégis a fejükben maradt. Addig–addig, amíg valamelyikük neki nem állt faágakból összekötözni egy andráskeresztet.

Az „üteget” a szélső fák takarásában állították fel, közvetlenül a Vikingek által készített riasztóvonal mögött. Az nem volt más, mint a bokrok között kifeszített drót, amire mindenféle konzervdobozokat akasztottak üres töltényhüvelyekkel, meg kavicsokkal megrakva. Azoknak csörömpölniük kellett volna, ha a túlsó oldalról esetleg odaigyekvő hívatlan vendég beleakad. Ők leleményesen még kiegészítették a rendszert néhány Vécsey–kézigránáttal. A kupakjukat a dróthoz kötötték, alátámasztották valami vékony vesszővel, és kihúzták a biztosító csapot. Az „aknazár” elvileg jónak látszott. Csak nehogy valami nyúl, vagy más erdőlakó rezzentse meg a drótot!

A Faust sárga feje tehát ott ágaskodott egy fa mohos töve mellett. A cső vége két gyökér között nekitámasztva és lekötve. Az elsütő fogantyúra erősített spárga a legközelebbi lövészkúthoz vezetett. Az irányzék létrájának százas jelzése mögött ott látszott az az ominózus ölfarakás.

– Kész! Tűz!

A sárga cső hatalmas robbanással szakadt millió darabra, és – a szétcsapó fekete füstön áttörve – repeszei a kopasz ágakat kaszálták. A fej azonban kibontotta négy csillogó acélszárnyát, és inogva, billegve repült át az erdőszélen heverő két döglött tehén bűzlő teteme, meg a zöldülő rét felett.

Hanem a röppálya nem azt mutatta, hogy el is jut odáig, ahova szánták. A szemközti erdő szélső fáinak ágai között tűnt el, hatalmas dördüléssel vágta széjjel piszkosfehér füstjét.

Ha az a katona, aki ott lapult a barnálló végű hasábok mögött, tudta volna, hogy mi volt az a robbanás, de jót röhögött volna!

A kitartó, idegfeszegető pötyögtetés ott a túlsó oldalon alighanem része volt a lélektani hadviselésnek. Az ellenség annak a klasszikus formáját is elővette.

Valamelyik napnyugtakor megafon szólalt meg az ölfarakás felől, tiszta, szép, csengő magyarsággal:

– Hunyadi páncélosok! Figyeljetek szavunkra! Figyeljetek! Tudjuk, hogy kik vagytok! Tudjuk, hogy közületek a fiatalokra a nyilas brigantik kényszerítették azt az egyenruhát. A közöttetek levő öregkatonákkal talán együtt szenvedtünk a Vörös Hadsereg csapásai alatt. Tudjuk, hogy őket is nyilas tisztjeik parancsolták be a vagonokba, hogy segítsenek a hitleri fasizmus életét megnyújtani!

Mi is magyarok vagyunk. Sokan vagyunk itt. A szovjet hadsereggel együtt űztük ki afasiszta hadsereget Magyarországról. Hazánk most már szabad. De a ti számotokra ez a haza nem haza! Ti Hitler ágyútöltelékei és kiszolgálói vagytok. Halálra szánt harcosok!

Kit és mit védtek itt, Hunyadisták?! Ez az ország nem a hazátok. Mit kerestek hát itt? Mi hamarosan kezet fogunk az amerikai, angol és francia katonákkal. Ti hol lesztek akkor? Sehol, mert eltűnik mögületek a germán fegyver, s nektek a győztes frontok között nem lesz helyetek! A hitleri nácizmus a végső óráit éli. Gondolkodjatok, Hunyadisták, gondolkodjatok! Még nem késő számotokra! Dobjátok el a fegyvereteket, és jöjjetek át hozzánk! A háború végeztével akkor hazamehettek anyukátokhoz, feleségetekhez, gyereketekhez. Akkor lesz számotokra is hely az új Magyarországon. A demokratikus rend megbocsájtja nektek azt, hogy segítettetek megnyújtani az emberiség veszedelmének létezését. Gondolkozzatok, és jöjjetek! Várunk benneteket! Ha azonban úgy döntötök, hogy továbbra is szolgáljátok galád gazdáitokat, akkor újra és újra meghalljátok Rákosi Mátyás elvtárs rátok vonatkozó ítéletét: halál a Hunyadira!

A front teljes hosszában mindenütt elhangzott ez a szózat. Általában némán és meredten hallgatták, de egy–egy magányos lövés Cserei százados határozott parancsa ellenére is mindenütt elrepült az „elvtárs” felé.

Csuma lőszerese, egy Tóth nevezetű öreg katona kiugrott a fedezékéből, letolta a nadrágját, és a csupasz fenekét mutatta, tenyerével néhányszor megcsapkodva:

– Hogyisne! Ezek otthon még az asszonyokat, meg az öregeket is összefogdossák, és viszik Szibériába! A hadifoglyok, ha túlélik a fogságba esést, akkor sem remélhetnek semmit. Ők is azonnal eltűnnek, talán soha többé nem kerülnek elő. Mit gondoltok, miért jöttem én el? Mert láttam én, hogy mi történik a bolsi bánás–módban! Ne higgyetek neki, gyerekek! Az oroszok Magyarországot elfoglalták, ezek a komcsik meg segítettek nekik!

– Most vajon kinek lehet jobban hinni? – tűnődött magában Rotek, meg bizonyára mások is. – Mi lehet veled otthon, te Szőke Lány? Pici képedet most már a cigarettadóznimban őrzöm, ahova összerágott kenyérbéllel ragasztottam bele. Hiába, Kedves, a kis órát el kellett adnom cigarettáért, amiből azonban mostanra már egy sem maradt. Velük együtt elszállt a levegőbe már az illatod is. A Tosca foszlányai szinte már csak a sajgó szép emlékekből sejlenek vissza.

– És megvagytok–e valahogyan, apa és anya? Hogy ment át felettetek az a front, amelynek katonái itt lapulnak szemben a tanyákban és a zöldülni készülő erdőben? Remélem, valamit csak jelentett a horvát, meg az orosz tudásotok, s ha nem ért valami más baj benneteket, akkor talán jobban kijöttetek ezekkel, akikre mi a seggünket verjük!

Vajon meddig tart még ez a most már valóban reménytelennek látszó színdarab? Visz–e még valahova innen tovább valamilyen vonat?

Valóban! Hol is tarthatunk most az időben?! Lássuk csak!

Húsvétkor, amiről azért még ott is értesülni lehetett, még Leobenben voltak. Azután jött a Zirbitzkogel, majd a rohanás ide, a hármas határ csücskéhez. Itt is elmúlt már egy pár nap, tehát valahol április végén tarthatnak.

Hanem a tavasz azért nem is tavasz eső nélkül. Valamelyik hajnalra észrevétlenül, szinte lopakodva, meg is eredt. Nem jött viharral, és nem ömlött. Csak kitartóan, megfontoltan kopogott az acélsisakokon, a vízhatlannak hitt zöld viharkabátokon.

Most már az is megtűrte a fején a vaskalapot, aki – mihelyt tehette – undorral buktatta le, ki sem kapcsolva az állszíjat.

Pedig az sem sokat segített. A kihajló peremeken a tétován kopogó cseppecskékből éppen úgy csurgadozó lé lett, mint ahogy a fák rücskös ágain. Nem lehetett tehát biztosan tudni, hogy milyen utakon jutott be a nedvesség a zubbonyok gallérja alá, a nadrágok korcaiba, s a szorosan betekert lábszárak mentén a kapcákig. Egyet lehetett csak tudni: a második esős napon már mindenki gőzölgő dunsztban járt.

Az egyformán sima szürke ég, az idegpattogatóan megfontolt eső szinte teljesen lecsavarta a már amúgy is alig pislogó lángocskát az elszántság lámpáiban. Susmogva fontolgatták, nem volna–e jobb szót fogadni annak a megafonnak?

De azért nem ment át senki. Féltek a fülek pirosra festésétől.

A tavaszi eső azonban rügyet bont. Ott, az Alpok füves dombokká simult lankáin is először az akáccserjék tüskéi alól erőlködtek ki pici szárú, ovális, harmatzöld levélkék. Vidáman gyűjtöttek össze néhány esőcseppet, hogy aztán azok is az alattuk bujkáló gránátosok nyakába csurgassák őket.

A kialvatlanságtól, a meleg dunsztban megélénkült tetvektől, a tétlenségtől kínozott legénység idegei már alig voltak normálisak.

Valamelyik szakasz már nem bírta elviselni a két döglött tehén mind jobban elhatalmasodó bűzét. Az éjszaka sötétjében kimentek hát a senki földjére és valahogyan elkaparták őket. A túlsó oldalon is egyetérthettek ezzel, mert egyetlen lövéssel sem zavarták ezt a lopva nem végezhető munkát. Azért mégis hősi cselekedet, vitézi tett volt az!

Hírlett, hogy Cserei százados elrendeli az összefüggő védővonal kiépítését. Nem is nagyon vártak parancsra. Elkezdték a munkát a gyalogsági ásócskájukkal, de gyorsan abba is hagyták. Azok a kis szerszámok a fák gyökereit csak sok–sok izzasztó csapkodásra vágták el. Ennek az alakulatnak, ahogy ágyúja, távcsöve nem volt, úgy nem volt még tíz ásója, csákánya sem.

Sarlós Lajcsi éberen őrködött a lövészkútjában, az erdőbe mélyen hátranyúló kövér szántóföld sarkánál. Máskor is örökké pislogó szemhéja most vörös volt, és vérágas a szeme. Nyúzottan mocorgott a sáros földfalak között, és sisakja minduntalan előrebillent. Szemének szurkáló, égető fájdalmát a gödör fölé boruló akácbokor segített csillapítani: Lajcsi csak le–letépett egy–egy esővízben puhult fiatal levélkét, és a szemhéjára borította. Nagyon lelkiismeretesen őrködött.

A hajnal merészkedett már elő a zalai dombok felől, amikor hirtelen felhangzott egy géppisztoly hosszú pattogása, benne pedig Sarlós üvöltése:

– Riadóóó! Riadóóó! Hátunk mögött vannak az oroszok!

Felriadtak az álltukban szendergők, s nagy kínnal kiugrott a bunkerből Síki tizedes is. Csumát a Villám–géppuskával a beugró szántás szélére parancsolta, a többiek rajvonalban kanyarították körbe azt az erdőrészt, amit Lajcsi elárasztott dobtárának összes golyójával.

Az elázott barna tölgy avaron nesztelenek a léptek, még a gallyak is csak halk nyögéssel tűrik a szeges bakancsok nyomását. Talán emiatt sikerült az ellenségnek észrevétlenül a hátuk mögé lopóznia.

A megerőszakolt idegek most másfajtán feszültek a pattanásig. Megélénkültek az agysejtek, szinte jólesett fától fáig osonva, egymást fedezni a gyorsan világosodó terepen.

A szomszédos raj ugyanezt tette. Egyéb kommunikációs eszköz híján, előzetesen megbeszélve, okarina–féle hang volt a jeladás, amelyet a két hüvelykujj között az összeszorított marokba fújva, többen is elő tudtak állítani.

Szerencsésen össze is találkoztak, anélkül, hogy egymást lőtték volna halomra. Ruszki azonban egy sem volt, talán még a lába nyoma sem.

Lajcsi zavarodott szemmel kászálódott ki a gödörből. Látszott, hogy még mindig nincs magánál. A közben előkerült zászlósnak is egyre csak azt hajtogatta rekedten és habzó szájsarkokkal:

– De én láttam! Láttam őket! Ott voltak minden fa mögött!

Rotek megértette ezt az állapotot. Ő is ráeresztett egy rövid sorozatot valamelyik éjjel a bunker oldalából kiálló kóróra, mert azt hitte, hogy valaki kerüli a dombot. Pedig csak a sisakkal, meg az álommal megterhelt feje lódult egyet, s az árnyéknak attól mozognia kellett.

Lajcsi tehát átmenetileg kétség kívül kissé megbolondult. Dőry zászlós hátraparancsolta a századtörzshöz, pihenőre.

Rotek társa, amikor nem a bunker mellvédjénél volt az őrhelye, Bucsuta lett. A kétszemélyes lövészkútban szépen váltogatták egymást a földből faragott ülőkén.

Bucsuta különben igen rendes, barátságos, jószívű fickó. Megvolt azonban még az a jó tulajdonsága is, hogy csodálatos flegmával fogadott minden külső hatást, a konyhát és a géhás kocsit kivéve.

E vonásán alapult az is, hogy inge, nadrágja szorosabb és hajtásokkal rendelkező részeiben az átlagosnál jobb tenyészhelyre leltek a lusta, opálos kis férgek.

Már nemigen lehetett ott olyan valaki, akiben ne mászkált volna néhány tetű. Biztosan Dőry zászlós úrban, de talán még Cserei századosban is mocorogtak.

Hanem, amit Bucsuta művelt, az már közbotrányokozás volt! A napnak szinte minden percében a zubbony gallérját húzogatta mindkét kezével, mint a hegedűs a húrokon a vonót. Ha a derékszíját riszálta, akkor a Mauserét nekitámasztotta a lyuk falának, s ettől a csőbe hullott a homok.

A vigasztalanul pötyögő esőtől is ingerülten szólt rá:

– Az istenit! Hagyd már abba azt a rohadt vakarózást!

– De ha annyira csípnek! – felelt olyan szelíden, hogy szinte nem lehetett rá haragudni.

– Csípnek, csípnek! Mert olyan sokan vannak benned, hogy nemsokára észre sem veszed, hogy kimásztál a lyukból! Mért nem ritkítod őket?!

– Ja! Mikor ritkítsam? Talán itt mindjárt levetkőzzem?

– Akkor, apikám, amikor mindannyian tetvészkedünk! Csakhogy te akkor vagy alszol, vagy a kondérok fenekét vakargatod!

Bucsuta azonban mit sem törődött ezzel. A ritka lövésekkel együtt is csendes éjszakában benyúlt a gatyája alá, s a hasa körül mind a tíz körmével vakarózott. Bőre harsogása hangosabb volt, mint a kósza, gellert kapott golyók berrenése.

Felváltva álltak két–két órát a kihányt földkupac tetejére támasztott fegyverük mögött. A fákon túl kezdődő rétre ügyelő nem hunyhatott.

Valamikor az éjszaka közepén állt Bucsuta a mellvédhez, Rotekot meg elaltatta a megfontolt hersegés, ami felőle érkezett.

– Amíg vakaródzik, legalább nem alszik. – gondolta.

Ütések tompa hangjára riadt fel, amelyek azonban a sisakján zuhogtak. Rebbenve kapott a Beretta nyakához, hogy kibiztosítsa, s a lángrejtő rézsútos bevágásait felfelé fordította. A mélyszürke háttér előtt két alak állt felette biztos terpeszben; tőlük származott az ébresztő, meg a mozdulatra a nyers hang is:

– Nyugi, nyugi! Ti már nem mozoghattok, mert halottak vagytok! Az egész vonal hulla lenne már, ha azok odaát nem lennének éppen olyan lusták, mint ti! Sarlós már lekaszabolt volna bennünket! Ezért hadbíróság járna, értitek?!

Nem nagyon kellett azon mit érteni! Dőry zászlós állt felettük egy őrmesterrel. Bucsuta is elaludt tehát, a puskájára borulva. De talán még így is a köldökét vakarta.

Néhány nap alatt kifogyott a mennybéli puha, szürke tartályból a víz. Ahogy jött, éppen olyan finoman állt is el az eső, s valami, lenn alig érezhető fuvallat segített a napnak elvékonyítani a felhőtakarót. Előbb csak néhány kis rongyon, majd jó nagy foltokon sütött át. Sugarai bátortalanul erősítést és bizalmat bújtattak a gőzben abálódó testekbe.

Rotek ott üldögélt a gyepen a századtörzs tanyája mögött. A pár napos csendes eső megsúgta a füvek gyökereinek, hogy a tavaszt hozta meg nekik, a bágyadt nap pedig ébresztőt énekelt a sugaraival. A telet átvészelt öreg fűszálak közül ellent–mondást nem tűrően szúrtak elő a friss hajtások, s a fáradt, haragos zöldet frissre festették.

Ott, ahova telepedett, agyonhajszolt kapcákat, valahogyan kimosott ingeket, gatyákat viseltek azok a friss füvek a hátukon. A napsugár talán kihajtja belőlük a vizet, ami azonban most már nem izzadtságból, hanem igazi kútból származik. Félmeztelenül üldögélve a langyos fényben azon fáradozott, hogy minél több példányt a napvilágra hozzon a rovaraiból. Közben elnézte ott fenn, a domb tetején, azt a nagy házat.

Fehérre meszelt épület nyúlik be hosszan, egyenesen, egészen a merészebben lejtő dombgerincig. Akárcsak otthon az egyszerű parasztházak, csak módosabb kivitelben. A szekérút enyhe hajlással kanyarodik eléje, követve a felette még jobban emelkedő lankás domb vonalát, s azon a másik oldalon el is tűnik. Valaha piros cseréptetejéről ingadozó kis foszlányokban most csalja ki a napmeleg az előbbi pár nap lopva beszívódott esőcseppjeit.

Firnyákos lehet ez a Burgenländer! Vagy az őse volt az!

Az innenső végen, amit most alulról szemlélhetett, az egyenes épületsor egészen a hirtelen lehajló gyepkontyon ér véget. Természetes, hogy az utolsó tag a disznóól, meg az istálló. Ezek csak annyira vannak távol a meredekségtől, hogy a föld meg ne induljon alattuk. A falat a gazda még függőlegesre is faragta. Három méterrel mélyebben az lett a trágyadomb, ahova akár vellával is le lehetett szórni a trágyát, egyet–kettőt lépve az istálló ajtajától. Nem kell takargatni, kazlazni, és a kicsorgó felesleges lé vékony erecskében folydogálhat a völgy felé. Valahol aztán elkapja egy másik hajlatból érkező igazi forrás kristálytiszta vize. Azután együtt táplálják kövérre a medrecskéjük mentén a laput, paprikafüvet, lósóskát.

A trágya hasznos, és szükséges a gazdaságban. Minél több van, annál jobb. Ebből a célból az árnyékszék is a trágyadomb felett kapott helyet. A deszkákkal burkolt fülkébe a felső szinten lehet belépni; a többit a szabadesés törvényére kell bízni.

Eddig ez rendben is volna! Csakhogy mintha elfogyott volna minden fa az erdőből, mire ez a hátulról emeletes alkotás elkészült! Az ülőke alatti két méteren nem jutott már deszka az oszlopok beburkolására. A gyanútlan, jámbor szemlélődő így olyan látványnak lehetett tanúja, ami az életben ritkán fordul elő. Csak türelmesen várja meg, hogy az a fekete lyuk rózsaszínre világosodjon!

Kroáth görnyedt alakja tűnt fel a meredeken. Roggyant térddel ereszkedett le, és futva kötött ki a száradóra teregetett szürke fehérnemű mellett.

– Hallottad, Szepi? Megfejték a kecskét!

– Meg? Kinek sikerült?

– Az Ivánnak. Remekül érti! Csak a rossebre való az a tej!

– Ivánnak! Ki az az Iván?

– Hát nem tudod? A szökött ruszki, ott a tanyában. Nem is tudsz róla?

– Szökött ruszkii? Mi a fene! Orosz katona, aki hozzánk szökött?

– Éppen úgy! De nem is orosz, hanem valami mongol, vagy kirgiz. Tegnapelőtt este jött át, fegyvertelenül, és csak úgy zubbonyostól. Még derékszíj sem volt rajta.

– Átjött? Csak úgy? Aztán mit mondott?

– Azt mondta, hogy elege van már a háborúból. Nem akar már lövöldözni. Meg, hogy tudja, hogy mi magyarok vagyunk. Meg, hogy nagyon megszerette a magyarokat, és nem akarja őket bántani. Aztán észrevette, hogy milyen beteg az a kecske, és hamarosan meg is fejte.

– Őt nem rúgta fel?

– Te! Az az Iván igen ismerheti az ilyent. Először mindjárt vizet melegített, és sót tett bele, jócskán. Azzal lemosta a tőgyét, megmasszírozta, aztán hátulról, a két lába között megfejte. Pocsék egy tej! Hasmenést kaptam tőle.

– Te ott voltál akkor?

– Ott. Láttam, és kóstoltam.

– És hogyan tudod te mindezt? Hogy tudtatok vele beszélni?

– Abban a szakaszban van a Sztalin. Tudod, az a gurgulaszemű ruszin. Azzal remekül megértették egymást.

– Sztalin. Nem tudom, melyik az. Gondolom, csúfneve az.

– Az hát! Azért, mert éppen olyan ocsmány kinézete van.

Ezt így mindenesetre el kellett hinni. Csakhogy valami nem stimmelt Rotek gondolatai között:

– Te, Imre! És az a ruszki csak flangál ott, közöttünk? Hát nem hoztátok hátra, ide a parancsnokságra?

– Háát, arra, azt hiszem, nem is gondolt senki. Olyan jámbor és szolgálatkész. Szerintem a parancsnokság nem is tud róla.

– Éppen azért! Te, Imre, én azt hiszem, hogy ez nem rendjén való dolog! Ebben van valami csalafintaság, a mi részünkről meg egy nagy marhaság!

– Hm, lehet! – meresztette a völgy felé vízzel higított tinta színű szemét. – Majd meglátjuk. Holnap úgyis ti lesztek a sorosak a tanyán.

A hajnalnak még a sötétjében csörtettek felfelé a kanyarodó horhosban. Már tudták, hogy nem messze a tanya, amely a domb gerincéről uralta a mindkét oldalra elkanyarodó völgyet, a frontvonalat.

A horhos tetején találkoztak a második szakasszal, amely, megunva a négy napos őrködést, gondtalanul jött lefelé a dohos párát lehelő avaron.

Ebben a nagy nyugalomban bevett szokás lett már, hogy a leváltottak nem várták be a váltást. Ha eljött az idejük, egy–két embert hátrahagyva, nyugodtan indultak el a pihenést jelentő századtörzs felé.

Iván valóban ott volt, ha ugyan tényleg az volt a neve. A külső kinézete mindeneset–re nem oroszra vallott. A mocskos, zsíros pilotka alól ragacsosnak látszó fekete haj hullott a homlokára, félig eltakarva a ferde, mongoloid szemgödröket. Pedig mongol sem igen lehetett. Bennük a „mongol” hatalmas, idomtalan, esetlen termetet idézett fel. A házból előtűnő alak pedig a közepesnél alacsonyabb volt. Sapkájáról, zubbonyáról hiányzott minden csillag és rangjelzés. Csak a koszrétegen maradt világosabb foltok mutatták, hogy bejelentkezését azok eltávolításával tette hitelessé.

Furcsa, hogy Dőry zászlós sem mutatott semmi felindulást, amikor oroszul neki is bemutatkozott. Megveregette a vállát, s zavart mosollyal csak annyit mondott:

– Nyeponyemáj!

Ebben maradtak. Meg abban, hogy szép békésen tűrték, hogy ott mocorogjon közöttük. Valahogy olyan természetes lett, hogy nem akarják bántani.

Iván mindenesetre rendesen megfejte a kecskét, Csuma a Blitz–cel elhelyezkedett a géppuskaállásban, ahonnan rendesen oda tudott lőni mind a bal, mind a jobb oldalon látszó harcálláspontok elé.

Rotek is elfoglalta szokott helyét az istálló mögött a fészerben. Ott még valamelyik magányos Viking csinált magának fészket a hátrafelé nyíló kis deszkaajtó mellett. Onnan, rejtve, jól be lehetett látni az egész kanyarodó völgyet; róka surranása, ág roppanása sem kerülhette el a figyelmét.

A házból kihurcolt, már teljesen a beleit mutogató paplanon ült, elnézte a földtúrást a völgyön egyenes vonalban a másik dombtetőre húzó, bokros kocsiút mellett. Az éjszakai előretolt őrhely volt az: mély árok, melynek a túloldalra mutató végét ágakkal és földdel fedték le a leváltott ősök.

Nagyon jól látszott az innen is, onnan is. Megértette már, hogy azon az éjszakán, amit még az „esős évszakban” ő is ott töltött, miért nem lehetett még az orrukat sem kidugni a rothadásszagú nyirkosságból. Annak a fedezéknek a helyét talán még Moszkvában is ismerték.

Félelmetes éjszaka volt az! Rotek torkára valami rettenetes fulladás telepedett, és semmi áron nem tudta visszafojtani a görcsös köhögési rohamokat. Az eső pedig akkor ráadásul makacsul esett, a sáros lé lefolyt a lejárón, és mocskos iszapot készített a szertefoszló tollpihéből, meg a magával sodort agyagból. Mindketten tudták azt is, hogy az erdő széle néhány tíz méterre van, az az erdő az ellenségé, tehát éppen olyan közel vannak ők is hozzájuk.

A fejet pedig nem lehet kidugni, még ha ott fulladnak is meg. Arra a földkupacra még a szuroksötétben is pontosan rá volt irányítva néhány csőtorkolat, fél percenként dördült a lövés. Hallani lehetett, hogyan koppan a golyó a vastag ágakon, ha áthatolt a sárrá ázott földtakaráson.

Az a borzalmas köhögés pedig még pontosabbá tette azokat az irányzékokat!

Most, hogy a kövéredő napfényben innen fentről szemlélte azt a kísérteties terepet, sehogyan sem értette, miért nem sétáltak ki komótosan értük azon az elhagyatott kocsiúton. Szép csendben a nyakukat is elvághatták volna!

Amott, kissé balra, néhány fa tövében látszik Csuma jól álcázott géppuskafészke. Miki borzas üstöke hajol a závárzat fölé, most – úgy látszik – feleslegesnek tartja a sisakot. Tóth, a fenékveregető, nem látszik sehol. Talán kajáért kajtat valahol. Csak nem akar Mikinek kecsketejet hozni?

Nem csoda, ha most lekívánkozik a fejekről a vaskalap! A lopakodó fuvallat letisztította az égről még az opálosságot is, a nap minden bátorodó erejével tűz le erre a csodálatos, erdő–mezős vidékre. Mintha május lenne, mintha béke is lenne... otthon. Oly nyugalmas most itt, egy lövés sem pattan sehol.

Valahogy befelé is fészkelődött, hogy ez így is van. Kilépett a kis deszkaajtón, és leült a vakító fehérre meszelt fal alatt heverő téglákra. Arcát a fényes, meleg sugarak felé fordította, és egy kicsit nem gondolt semmire.

Botor cselekedet volt! Még talán öt percet sem üldögélt ott, amikor füttyentve csapódott be egy golyó a feje mellett a tömésfalba. Rögtön utána meghallotta a kilövés dobbanását is, s lerepedt mészlemezkék hullottak a fal tövébe. Természete szerint azonban csak akkor ijedt meg, amikor már visszaugrott a pajta takarásába:

– A rosseb! Ez a golyó forró üzenetet hozott nekem! Még szerencse, hogy már tölcséres lehet az a csőtorkolat, vagy nem olyan jó lövő a küldője, mint Foci! Különben úgy jártam volna most, mint szegény Szasza, ott Neuölsben!

De nagy marha is vagy, Laci! A nyavalyakórság van, nem béke, nyugalom!

De a május azért már nem lehet olyan messze!

A ferdeszemű Iván estére kelve ismét megfejte a kecskét. Ott álltak, és nézték, milyen avatottan rángatja a két csöcsét a hátsó lábai között. Az állat hálásan tűrte a műveletet, Iván pedig vigyorogva kínálgatta a körben állóknak a szalmiákszagú italt. Mivel nem kellett senkinek, ugyanolyan vigyorogva megitta ő maga. Belefért!

Aztán jött az éjszaka, amikor mindenkinek kint kellett lennie a saját lyukjában. Ivánnal természetesen már nem lehetett törődni, meg különben sem figyelgették már.

A következő hajnalon voltak sorosak a leváltásra a szomszéd tanya lakói. Pirkadott már, amikor óriási üvöltözés lökött életet az elsatnyult idegekbe. A senki földjén át a tanyához felfelé vezető ösvényen sötét árnyékok rohantak, az épületek közül az oroszok köcsögnyi kézigránátjainak jellegzetes robbanásai hallatszottak.

Felroppant a Villám–géppuska a fák között, de egy rövid sorozat után elhallgatott.

Síki kirohant a házból. Utána futott Rotek is Csumáékhoz.

Tóthtal együtt fejvesztve kapkodtak a géppuska felett, kezük minduntalan összekeveredett, amint új hevedert próbáltak befűzni.

– Lőj már! Lőjetek már, az Istenit! – üvöltött a tizedes, és géppisztolyából, csak úgy fél kézzel magasra tartva, a teljes tárat a támadók felé eresztette. Rotek kezében is megszólalt a Beretta, de jól tudta, hogy annak még talán a hangja sem jut el odáig, nemhogy a pici golyócskája.

Az ösvényen pedig új, talán szakasznyi sötétszürke alak rohant át a mezőn. A tanyában addigra már elcsitult a csatazaj. Csak a huri–huri üvöltözés hangzott onnan is, meg a rohanók felől is. Pedig talán még öt perc sem telt el a támadás kezdetétől.

Végre újra megszólalt a Blitz. Hullámzóan futott be a heveder a reszkető fegyverbe, s a jégverés gyorsaságú sorozat édeskés lőporfüstöt terített a bokrok közé. Rotek csak a sorozat végén látta meg, hogy Csuma úgy húzza a billentyűt, hogy félrefordítja a fejét, és a szemét teljesen ráncosra szorítja össze. Ha nem lett volna ez az izgalom, biztosan elröhögi magát:

– Husi is éppen így csinált, amikor Stransban ki kellett lőnie a Faustot. Úgy látszik, ezek a kövérek már csak ilyenek!

A következő hevedernél azért már kinyílt a szeme. Síki szava szerint rövid sorozatokkal gondosan végigszórta az ösvényt, a tanyától kezdve.

Akkor már elült minden zaj és minden mozgás. Feszülten figyelték a völgyet, tartva a támadás folytatásától.

Síki futárt küldött hátra, miután a távcsövével megállapította, hogy a ruszkik elfoglalták a másik harcálláspontot.

– További parancsot kérek!

Az pedig az lett, hogy a szakasz maradjon a helyén, de védelmi vonalát rendezze át az elfoglalt tanya felé.

A tizedes gyakorlottan osztogatta a parancsait, kijelölte az új lőállásokat. A délután folyamán Dőry zászlós is megjelent, és ő sem vette észre, hogy valaki hiányzik a szakaszból. Mégpedig Iván!

Ő már Csereinél is jobban tudta, hogy mikor, hol van váltás, meg azt is, hogy az milyen lezseren zajlik le. Ügyes gyerek az Iván! Nemcsak a kecskét tudja jól megfejni! Mi meg valóban nagy marhák vagyunk.

Az oroszok akkor futottak át azon a száz–egynehány méteren, amikor már talán csak a készülődő utolsók maradtak ott. Azok meg az első „huri”–ra, az első kézigránátra a rajuk után szaladtak.

A visszafoglalást a következő hajnalra tűzték ki. Elég pontosan kidolgozták az együttműködési tervet és csodálatosan csendben zajlott le! Akkor hajnalra már nem volt senki a tanyában! Az éjszaka visszamentek, és ha voltak, magukkal vitték a halottaikat is.

A villámgéppuska még egyszer megszólalt a fronton.

Akkor ismét ott voltak a bunkeros vonalon, ahol védtelenül nyúlott be északról a nyílt völgy. Ott feküdt előttük a senki földjén a néhány ház, amelynek a feje felett távcsővel meg lehetett volna látni, hogy melyik fa tövében nevelkedik a vargánya.

Esteledett. A napsugár a nyugati dombvonulat lankás teteje felől egészen ferdén érkezett a fák közé, és jól bevilágított a késő áprilisi enyheségben száradó avarra.

Rotek ott támaszkodott a bunker bejáratát takaró íves mellvédnél. Nem messze jobbra tőle ott pusmogott a soha fel nem fedett, nappali géppuskaállásban Csuma, meg Tóth. Talán azért is voltak olyan csendben, mert az imént pakolták tele a bendőjüket az egyik fa alacsony ágára fellógatott füstölt sonkából, mely a senki földjén előttük terpeszkedő tanyából származott. Csak életveszély árán lehetett onnan beszerezni.

Fényes nappal kellett érte átfutni a teljesen nyílt, lejtős réten. Éjszaka ugyanis a másik oldalról a ruszkik voltak sorosak a látogatásra.

Ennek ellenére még mindig akadt valami ennivaló a hatalmas padláson.

Lehet azonban, hogy Mikiéket is megérintette a mély, nyugodt csend, ami az alkony előtt szelíden megülte az egész vidéket. Mintha nem is lett volna háború! Mintha csak arra vártak volna az emberek, hogy átellenből, a fák csúcsa felett idelátszó kémények aljából, odakiáltson valaki:

– Kukucs!

És mintha mindjárt felelhettek volna is rá, mint ahogy kicsi korában apja–anyja, ha „játszásiból” meglátták őt:

– Dádác!

Talán káprázat ez az emlék, ez a hangulat?

Szemben, a meredek domboldalt borító fák között hét–nyolc alak tűnt fel. Lejöttek egészen a lejtő közepéig, és teljesen nyíltan, fesztelenül ide–oda kóboroltak.

Hogy kik azok, és hova tartoznak, mutatta a bokájukat verdeső hosszú, pézsmabarna darócköpenyük. Abból a távolságból azt is ki lehetett venni, hogy legalább kettejük fejét éles szélű, lapos tányérsapka fedi, ami nem ível az ég felé, mint a német tisztek sapkája.

Rotek most látott először ilyet. A napokban megint itt járt Foci, és éppen ilyes–miről beszélgettek:

– Foci! Azon kívül, hogy nem csinálsz semmit, mi a dolgod itt?

Arcához emelte a tízlövetű automata ruszki puskát, és megfontoltan belenézett a távcsőbe.

– Éles tányérsapkákat keresek. Lehetőleg piros paszpólosokat.

– Na és? Találtál már?

– Persze. Nem is egyet.

– Lőttél is rájuk?

– Természetesen. Az a dolgom.

– Lelőtted őket? – nézett rá kicsit meredten, kicsit hitetlenül.

– Azt nem mondtam. Te azt kérdezted, hogy lőttem–e rájuk. Lőttem hát!

– Hála Isten, Foci! Tudod, egészen más, hogy lehetőleg lelövi az ember azt, aki vele is ugyanazt akarja csinálni. Meg talán a támadáskor, ... a háborúban. De így,... lesből...?!

– Te! Nem emlékszel arra, amit a Zirbitzkogelen mondtam neked?

– De! Emlékszem. Azt mondtad, hogy hánytál a lesvadászattól. Meg azt is mondtad, hogy ha hús kellett, akkor először megugrattad a vadat, s úgy lőtted le. Akkor itt meg, ha lőttél, melléje céloztál?

– Valahogy úgy. Ne félj, így is megugrottak! De ne mondd senkinek! Nem kell elszámolnom se lőszerrel, se sapkával.

– Rendes vagy, Foci!

Azok meg most, ott szemben krosztatnak az erdőben. Tényleg! Mintha gombát keresnének.

Rotek odahallotta, ahogy Tóth felhörkent Csuma mellett. Biztosan megragadta a karját is:

– Odanézz, a szentségit! Pörkölj oda!

– Dehogyis pörkölök! – hallatszott azonnal Miki rekedt hangja is. – Tudod, hogy innen nem szabad „csak úgy” lőni!

– De hát azok a mocskok pimaszul itt flangálnak az orrunk előtt! Eressz rájuk egy sorozatot!

– Nem! Menj a fenébe!

– Akkor meg add ide azt a stukkert, te hülye némberszívű!

Alighanem hirtelen kiragadhatta Miki álla alól a gépfegyvert, mert két–három másodperc múlva ott vágtatott el Rotek háta mögött a kitiport ösvényen. Egyik kezében, két szíjával közrefogva, a Blitz, a másikban egy zöld bádograkasz.

Izgatottan szólt be a bunkerban fájdalmasan mocorgó Síkinek:

– Tizedes úr! Jöjjön ki! Tóth valamit csinálni akar!

A rajparancsnok eltorzult arccal, a fenekét szorongatva bújt elő a szűk lyukból:

– Mi? Mi az?

Magyarázgatásra azonban már nem volt idő. Rotek hallotta, amint csattan a fegyver két acéllába a lövészteknő peremén, majd egy pillanatnyi zörgés után felharsant a Villám–géppuska egymásba folyó hosszú roppanása.

– Adja ide a távcsövet, tizedes úr!

– Odabenn maradt. Mit csinál ez? Megbolondult?

– Meg! Meg amazok is, odaát! Ott járkálnak az erdőben, fedezetlenül. Ez a Tóth meg lekaszálta őket.

A géppuska addigra már elhallgatott. Vagy elakadt a vezetetlen heveder, vagy kifogyott. Ennél a szerszámnál sosem lehet tudni!

Rotek átnézett a távcsővel. Ott most már teljes mozdulatlanság lett, de sehol nem látszott egyetlen heverő, vagy vonagló test sem. Éppen olyan üres és elhagyatott, mint ezelőtt tíz perce. De mégis! Ott, annak a vastagabb fának a töve mögül mintha csizma orra látszana ki! Meg amott is,... ott meg talán egy köpeny sarka.

A tizedes kivette a kezéből a távcsövet, és ő is végigpásztázta az erdőt:

– Nem látni semmit! Tóth pedig azonnal jöjjön vissza!

Sokkal nagyobb gond volt elviselnie a folyton vérző, égő aranyereit, mintsem megfenyíteni, netán kihallgatásra rendelni a forrófejű lövészt. Sziszegve bújt vissza a bunkerba.

Ott különben sem volt soha többé kihallgatás.

Tóth parancs nélkül is jött már vissza. Attól az egy sorozattól igazán még át sem melegedett a rácsok mögé bújtatott cső. Mint aki jól végezte dolgát, zökkentette ismét Miki elé a fegyvert:

– A piszkosok! Elintéztem őket!

– De jó, hogy ilyen nagy marha vagy! – hallotta Rotek Csuma rekedt röhögését. – Az irányzék hatszázon maradt... höhöhö..., azok meg még százra sem voltak!

Rotek csendben motoszkálva üldögélt a századtörzs udvarán egy farakáson. A most kapott két szivart igyekezett gondosan szétboncolni, hogy kidobhassa belőle azt a büdös, szürke, itatóspapírforma merevítőt.

Mostanában már nem négy cigarettát kaptak, hanem két szivart. Igaz, jó megtermettek voltak, de inkább talán a dohányzásról való leszoktatásra, mint élvezetre alkalmasak. Rettenetes büdös és erős füstjük a kevésbé edzetteket fuldoklásra kényszerítette, kivált, ha a beosztás kedvéért párszor ki is lökték belőlük a parazsat.

Már korábban rájött, hogy azt az ocsmányságot a legfelső dohánylevél alatt rejtőző papír okozza. Szépen szétbontotta hát a dohányipar e remekeit, s a dohányából szép cigarettákat sodort. Volt úgy, hogy csak valami újságpapírba, de – Isten tudja, honnan – mindig akadt cigarettapapír is.

Annak a cigarettának majdnem olyan volt a zamata, mint annak, amelynek a dobozára rá volt nyomtatva: WARUM JUNO IST RUND?

Éppen finoman végignyalta a papír szélét, amikor az utca felől Kroáth tűnt fel az épület sarka mellett. Odaszólt neki:

– Szevasz, Imre! Ne sodorjak neked is egy cigarettát?

Nyugodtan nagylelkűsködött, mert tudta, hogy nem dohányzik.

– Szevasz. Kösz. Tudod, hogy nem – állt meg azért, kezet nyújtott, de vizes szemével valahogy mereven nézett Rotekra. – A fene enné meg!

– Mit méltatlankodsz? Valami bajod van?

– Van hát! Most jövök a százados úrtól. Tudod, hogy elfogyott a konyháról a hús.

Valóban. Amire a raj felérkezett a váltás után a vonalból, a kihűlt gulyáságyúból csak fagyos krumplifőzeléket sikerült kivakarni. Nem nagyon szomorkodtak, útnak engedték az ominózus klozet mellett a mélységbe. Eszébe jutott az is, hogy abból a két sonkából, ami a bunker mellett – mindenki szolgálatára – fel volt függesztve a fára, már igencsak kilátszanak a fehér csontok.

– No és!? Mi gondod neked azzal?

– Hogy mi? Hát az, hogy a százados úr kiadta nekem parancsba, másodmagammal menjek le valamelyik tanyába, és hozzak húst a konyhára. Lehetőleg disznót – és még merőbben nézett.

– Te, Laci! Úgy hallottam, hogy te már voltál abban a tanyában..., tudod, ott előttetek. Nem jönnél el velem?

– Hm, Imre! Igaz, hogy voltam ott. Nem egyszer, kettesben Sarlós Lajcsival. Csakhogy ott már nincs semmiféle hús. Se élő, se száradt. A padláson már csak köpesztett tökmag van, egy szalmahombárban. Mi hoztuk el az utolsó két füstölt sonkát. Hiszen ettél belőle! Aztán meg a rosseb menjen oda még egyszer! Akkor is majdnem otthagytuk a fogunkat!

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy odaátról már lestek ránk. Tudták a szokást!

– Elmondod? – vigyorodott el szélesen és kajánul, s ő is leült a farakásra.

– Lajcsi iramodott először le a lejtőn. Már én is kifutottam a bozótból, amikor valahol a közelben tompa dobbanást hallottam. Rögtön utána a dombtetőről meg–érkezett az aknavető kluttyantása is.

Az akna szerencsére bedöglött. Baj lett volna, ha nem, mert a dobbanását is éreztem futás közben. Tehát akkor már lesték, hogy mikor megyünk.

– Azért lementetek?

– Persze le! Akkor már nem lehetett volna visszafordulni. Gyorsan elértünk az istálló takarásába, addig nem tudtak még egyszer tölteni.

– És akkor ott kussoltatok a fal tövében?

– A fenét! Lajcsival mi már igen tudtunk ketten egymást fedezve mozogni. Gyanakodtunk ugyan, hogy talán nemcsak aknát küldtek elénk, ezért gyorsan átkutattuk a házat, másfelé meg az ablakok sarkából lestünk. Nem volt ott senki. Nem volt a padláson sem, csak az az utolsó két sonka árválkodott a spárgáján. Te, Imre, marha nagyok voltak! Mintha borjúról származtak volna!

– Tényleg hatalmasak lehettek, én is láttam.

– Meg ott volt még a szalmából font hatalmas kas, félig volt még hántolt tökmaggal. Azon a tetőrészen, amely a ruszkik domboldalára nézett, már régebben fel volt húzva kissé néhány cserép. Csak annyira, hogy a szem sugara kibújhasson a vékony résen. Lehet, hogy még a Vikingek is lestek onnan. Te, Imre, az az erdőszél ijesztően közel jött a falhoz! Azoknak, ha már ott voltak a fák között, nem is kellett bujkálniuk, meg futkározniuk. Akár egész nap észrevétlenül járhattak–kelhettek ott. Akkor nagyon elfogott a félelem. Az jutott eszembe, hogy ahányszor Lajcsival odalátogattunk, mindannyiszor könnyűszerrel és észrevétlenül a hidegre tehettek volna bennünket. Megpakoltuk a zsebeinket tökmaggal, én pedig a kampójánál fogva mindegyik oldalamon egy–egy sonkát a derékszíjamra akasztottam. Úgy beszéltük meg, hogy együtt utazzon mind a kettő, mert kiegyensúlyozott terheléssel könnyebb a futás. És az fut elsőnek, aki könnyebben fut. Ott álltunk már az utolsó fedezék, az istállófal mögött és fohászkodtunk. Akkor Lajcsi egyszerre hirtelen kivágtázott a mezőre, és rohant, ahogy csak bírta a lába. Túljutott már a kis út felén, amikor lövés tompa dobbanását hallottam a dombtető felől. Lajcsi biztosan nem hallotta meg, de el sem esett, hanem a következő pillanatban már behempergett a sűrű kökénybokrok közé. Szent Szakramentom! Tehát még mindig lesnek ránk! Én meg még mindig itt vagyok a mező innenső oldalán, ezzel a két állatian megnőtt sonkával! Most mi a rossebet csináljak? Itt hagyjam őket? Akkor is át kell futnom az irányzékuk előtt! Estig meg csak nem maradhatok itt! Eh! Nem hagyom őket! Valahogy majd csak lesz! Átkiáltottam Lajcsinak, aki alighanem ott dekkolt már abban a gödörben, ahonnan Tóth a minap megsorozta a dombtetőt:

– Lajcsi! Eressz oda egy sorozatot!

A bokrok közül felszaporázott a „gitár” mind a hetvenkét pattanása. Én meg:

– Boldogságos Szűzanyám! – nekilódultam. – Igen nehezen futottam, mert igen nehéz volt a hús. Még félútra sem érhettem, amikor a jobb fülem mellett akkorát csördült valami, hogy éles fájdalom szúrt a dobhártyámba. Két további ugrás után a bal mellett is. Meglőttek? – inkább csak úgy villant át az agyamon. Nem, mert még futok, és arra sem gondolok, hogy hány jöhet még azon a néhány méteren. Nem jött több, s egy másodperc után már én is ott hasaltam Sarlós mellett a hűvös földkupacon. Örömömben és az üdvözlet viszonzására én is feltartottam a Beretta karcsú csövét, és átküldtem egy tárnyi darazsat,... valahova. Nekem csak harminchat volt, de egyben megegyeztek a Lajcsiével: egyik sem juthatott el oda, ahonnan minket majdnem a földre fektettek! Azon melegében, még ott fekve, kielemeztük a történteket:

– Tudod, Szepi, a te marha szerencséd alighanem az a két sonka volt. Figyeltelek. Úgy kapkodtad a fejedet, mintha a Városligetben a pofozóbábú lettél volna. Mert az a pali nekem is a fülem mellé lőtt. Alighanem igen jó lövő lehetett. Talán mesterlövész. Rám csak azért egyszer lőhetett, mert talán nem volt automata a puskája, vagy talán rád tartogatta a célzó keresztet. A másik marha szerencséd meg az volt, hogy éppen mindig a másik oldalra kaptad a fejedet. A rosseb! Mind a három füttyenő, csattanó golyó pontosan a koponyánk közepére lett küldve!

– Tudod, Imre, a Boldogságosról Lajcsinak nem szóltam semmit.

– Hanem, mondom, abban a tanyában, isten bizony, nincs már semmi kaja. Muszáj odamenni?

– Azt hiszem, mindegy. A százados úr nem mondta kifejezetten. Csak úgy utalt rá, hogy meg kellene nézni. Igazad is van! Tudok egy másik gazdaságot, ott hátul – bökött a válla fölé a hüvelykujjával –, ahol biztosan megvan még a majorság. A gazda minden nap haza is jár etetni. Oda eljössz velem?

– Ma? – nézett fel Rotek a nyugati égre, ahol már kezdte rózsaszínre festegetni a tavaszi felhőfoszlányokat az elgyalogló nap. – Muszáj ma menni?

– Nem. Majd holnap reggel kimegyünk. Jó?

– Rendben. Te csináld majd az ébresztőt!

Már világosság öntötte el a tudomásuk szerint front mögötti völgyet, amikor az istállóajtó félfájába beleütődött Kroáth géppisztolya. Ráérősen ballagtak át a tüdőt tágító friss levegőben, a sarjadásnak indult, harmatos réten. Az orrban is, meg valahol a sejtekben is, érződött már a megfiatalodó esztendő zöld illata. Talán éppen most fordít magán egy lapot a Mindenséget letakaró nagy naptár? Lehet, hogy a következő lap üres rubrikái alatt már az fog állani: május?

Abban a tanyában, ahova beértek, nem látszott semmi rombolás. Lehet, hogy igaz volt az érzésük, hogy idáig nem ért el a halálos huzavona.

Kétlábú jószág nem volt látható sehol, s nem is törődtek vele. Az ólból azonban szuszogás, mocorgás hallatszott, közbevetve egy–egy elégedett röffenést is. Imre tehát jól tudta azt is, hogy innen még nem vittek el mindent.

A megelégedett röfögés szaporább lett, amint beléptek a tágas, hófehérre meszelt ólba. A fenét ól: disznóház volt az! Módos, kultúrált, okos gazda szép majorsága.

A három rekesz közül az egyikben lökdösődött a négy kese süldő. Örülhettek. Talán azt hitték, hogy a gazda jött vissza, aki láthatólag nemrég járt itt. Azt persze egyik sem gondolta, hogy az ajtónak az elsötétedése valamelyikük korai végét jelenti.

– Na! Az a közepes talán jó is lesz! – futtatta végig Imre a szemét a sima, rózsa–színű hátakon.

– De hogyan fogjuk elvinni? – aggodalmaskodott Rotek. – Itt csak nem bonthatjuk széjjel! Ez meg úgy megvan száz kiló, mint egy!

– Odakint van egy talicska. Nem láttad? Eltoljuk azon.

– Láttam – emlékezett már – de az nem talicska, hanem tragacs.

– Felőlem lehet tragacs. De jó lesz, nem?

S már lépett is be a feléjük tülekedő disznók közé. A kiszemelt homlokához tartotta a fegyver ferde éllapját.

A lövés csördülésétől visszhangoztak a sima falak, s a kese lerogyott. A többiek kicsit megijedtek, és a legtávolabbi sarokba ugrottak, de aztán tudomásul vették, hogy ők élve maradtak.

Az a szép kis félhízott pedig útra kelt a tragacson a század gulyáságyúi felé. Rotek tolta, Kroáth pedig a derékszíjával befogta magát a rácsok elé, hogy a nedves, puha réten, a rajta átcsörgedező patakon, biztosan átjusson a rakomány.

Rotek szakasza arra az estére már ismét meg volt invitálva a „tanyás” senki földjéhez. Abban azonban biztos volt, hogy abból a malacból aligha jut el hozzájuk olyan szalonnás gulyásleves, mint amilyennel Tökalsó temetésekor Neuölsben elrontották a gyomrukat.

A könnyűszerrel zsákmányolt malacot másnap, dél múltával látta viszont. Az örökké nyekergő nagykerekű kordén érkezett a vonalba, apró darabokra vagdalva, egy kotlában szürke kásafélébe keverve. Ha a szokástól eltérően meleg lett volna, talán meg is lehetett volna érezni rajta a frissen forrázott, vagy perzselt disznóhús zamatát.

Az étel azonban még langyos sem volt, mire a fejét lógató nagy fülű muli mögött végigkocogott a vonal mögött, az ellenség elől fedezett kanyargós csapáson. A szemek az étekosztó kanálról minduntalan a Síki tizedes bunkerja melletti fa felé tévedtek, amelyen már kezdett aggasztóan hosszúvá, vékonnyá és fehérré fejlődni az utolsó sonkák két csontja.

Lassan már olyan gondosan vakargatják róluk a vékony hártyát is, mint Foci karácsonykor messze, Neuhammer–Stransban.

Kroáth izgatottan szólt Rotekhoz:

– Te, Szepi! Add kölcsön a géppisztolyodat!

– Mért adjam én neked a géppisztolyomat?! Sze' ott lóg a hátadon a tiéd!

– Mert ez egy nagy szart ér! Minden negyedik–ötödik tölténynél megáll. Felakad, vagy nem adja fel a lőszert, vagy mi a rosseb tudja! Nekem meg most kell egy megbízható fegyver!

Rotek nem értette:

– Minek most neked egy megbízható fegyver? S pont az enyém? Csak nem vadászni mész?

– De, a francba! Ja, te nem tudod:

Tegnap, amikor jelentettem a százados úrnak a disznót, megkérdezte, hogy honnan hoztuk. Ahogy megmondtam, olyan vörös lett, mint a pulyka taknya. Majdnem leharapta a fejemet:

– Marhák! Nem úgy gondoltam én! Azt akartam, hogy a két vonal közül hozzátok valahonnan!

– Látod? – folytatta búsan. – Éreztem én azt! De nem mertem mondani neki, hogy miért nem beszélt világosan, mert igen mérges volt. Most kiadta a parancsot, hogy ma éjszaka menjünk át oda, s fogjunk egy „nyelvet” öten. Fónod is jön. Mindjárt ideérnek. Beláthatod, hogy ilyen ócskasággal nem mehetek oda! Na! Add ide!

Fegyvert cseréltek. Rotek valamiért nem mondta meg, hogy a Berettát is meg kellett pisztergálnia, mert a hüvelykidobó annál is belelökte néha a hüvely éles szélét a felszálkásodott faágyba.

Azért bízott benne, hogy sikerült azt a szálkát is kifaragnia, amikor az ellenkező oldalán meg szép kicsi betűkkel belevéste, hogy OLES.

Annak örül, hogy ha átfogja a karcsú nyakat, a hüvelykujja éppen azon a négy szép betűn nyugszik. Azóta nem lőtt vele.

Csakhamar odaért a másik három is. Nesztelenül jöttek az avaron, mert valóban közöttük volt Foci is. Nagy, vörös orrát előremeresztve kémlelte az első falig lefutó negyven méter mezőt. Hátán keresztben ott volt a csodálatos, ütött–kopott puska. Távcsöve a kenyérzsákban lapulhatott.

– Na! Itt nem lesz kunszt átlopakodni a sötétben!

– Nem hát! Mi a Lajcsival fényes nappal is lejártunk. Csak vigyázzatok azért, mert lehet, hogy éjszaka ők is lejönnek a tanyába.

– Legalább hamarabb megfogjuk a nyelvet!

– S mikor, merre jöttök vissza?

– Azt nem tudom. A vállalkozásnak Dőry a parancsnoka, ő tudja a pontos tervet. Szürkületre ér ide. De alighanem jó messze el kell csavarognunk odaát!

Mire a nap korongja, a rózsaszínű eget mind vörösebbre váltva, eltűnt a nyugati erdős dombok bolyhai között, megjött Dőry zászlós is. Bebújt a bunkerba, és susmogott valamit Síki tizedessel.

Rotek a fedezék félkörös mellvédjének dőlve nézte, amint az öt alak lassan belevész a szürke párába, s egészen beleolvad az istálló jól ismert falába.

Ha akkor valakinek jelentést kellett volna tenni, akkor csak azt lehetett volna mondani: az éjszaka különös esemény nem történt.

A sötétség csendjét inkább már otthonossá tette az a néhány pattanás, ami innen–onnan magányosan hangzott fel, és rögtön el is veszett az éjszakában. A fekete eget nem szántotta rakéta, nyomjelzős lövedék csíkja, és mintha a föld is most vedlette volna le magáról az előző havi megfagyott bőrt.

Mintha ezen a földön minden és mindenki megfáradt volna: még a háború is. Bucsuta békésen hersegett a hasán a tíz körmével, miközben szemhéját bizonyára álomra nyomta a rohamsisak görbe pereme.

Aki tudta, az is teljesen elfeledkezett az este vállalkozásra indulókról. Egyébként is..., ki tudja, merre járnak. Hirtelen lövöldözés nem tört ki sehol.

Friss, könnyű párás hajnal köszöntött rájuk. Az ég kéksége már fényes kis sugarakat engedett előre, amelyek az előttük kiszélesedő völgy közepén a tiszta fehérre meszelt házfalon játszadoztak.

Az erdő kiszögellő sarkán akkor felharsant egy ordítás:

– Ruszkik! Ruuszkíík a tanyában!

S ezzel együtt megszólalt minden fegyver is, amely azon a tájon vesztegelt. Az ellenkező sarokról felugatott a Gebauer, vagy a Gemm géppuska is, szaggatott dörrenései a Villám sima sorozatához képest dadogásnak tűntek.

Odarohant Csuma is, s a heveder végénél fogva magával vonszolta Tóthot.

Irtózatos golyózápor zuhant arra a szerencsétlen tanyára, ahol a megvilágított fehér fal előtt valóban néhány árnyalak vonta magára a gránátosok haragját.

Rotek is kipróbálta, hogy Imre milyen joggal ócsárolta azt a súlyos dobtáras fegyvert. Az első rövid sorozat alatt éppen csak azt sikerült megéreznie, hogy a karját miként kényszeríti jobbra felfelé a súlyos, rázkódó dugattyú. Akkor elakadt, nekivágta egy fa törzsének.

Mire újra elindult, a házak között megszűnt már minden mozgás.

Imre vállalkozása ezzel a gitárral valóban dupla életveszély lett volna.

– Csakhogy mikor és hogyan kapom vissza a Berettámat?! – tűnődött magában.

A nagy csatazajra Síki is odarohant, de már messziről ordított:

– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! Nem lőni!

A fegyverek elhallgattak, csak az édeskés–keserű lőporfüst terjengett kékesen a bokrok között. A kukoricagóré mögül pedig kibújt, és ott lengett egy fehér ruhadarab.

Dőryék tértek vissza. Hoztak magukkal egy épségben maradt nyelvet. Csakhogy eltévedtek az éjszakában, s nem a tervezett helyen, hanem az elindulástól alig egy kilométerre értek ki.

Talán az a peches ruszki hozta magával azt a marha nagy szerencsét, hogy a golyók rájuk szakadó áradatát épségben megúszták.

Hát persze! Mi a fenének is kellene tudni az egyszerű katonának arról, hogy az ellenség között merrefelé bőcörögnek a bajtársaik!

Nem elég, ha a bunkerban a tizedes tudja?!

Egy függöny legördül

– Emlékszel, Lacikám? Valahol, valamikor régen, az eleje táján, azt kérdeztem tőled: hogy látod, történt valami?

– Rémlik. Talán azt feleltem akkor: nem sok.

– Így van. Azóta sokat meséltem neked, s az írástól gyakran fájdult meg a csuklóm is.

– Sajnos, az utóbbi időben nem sokat találkozhattunk. Kacagtató túlzás az, hogy a nyugdíj az nyugalom is. Magam is gyakran érzem a fáradást, különösen az unokák egy–egy kiadós látogatása után.

– Mit panaszkodsz? Hiszen te még egészen fiatal nyugdíjas vagy. Nem is tudod, mi az. A fáradásodat pedig az életritmus hirtelen változása okozza.

– Tudom. Mégis! Rossz! A történeteid azonban kicsit segítenek, ha van lelkem elővenni őket a fiókból. Furcsa, hogy azóta Noémi is valahogy éppen így van. Lehet, hogy az ő környezeti energiája hiányzik nekem is.

– Hogy van?

– Külsőre nem sokat változott. No!... Kicsit, hm, molettebb lett. De egészséges, hála Istennek!

– Dolgozik még a gobelineken?

– Dolgozgat. De a fáradtságát éppen ott látom meg. Sokszor oly tétován húzza a fonalat. Máskor meg csak megáll a keze a ráma felett, a szeme meg valahol a színes minták között. Azt hiszem, olyankor nem is lát semmit, csak néz.

– Tudom, hogy megviselt benneteket a családi probléma.

– Az is. De egyre többször mélyül el a régebbi bántó eseményekben. Furcsa módon főképpen abban, hogy anyám hogyan tudott olyan természetességgel gyorsan elmenni apám után.

– Nagyon szerethette anyádat!

– Nagyon. Hiszen tudod, hogy ő nem ismerhette az anyját. Aztán meg ott maradt az a sok szép gobelin, aminek a fonalai alá az ő szép, megnyugtató, szelíd lelkét hímezte. Noémi, amikor csak úgy néz, alighanem az ő szellemével társalog. Most már nem is nagyon segít feldolgozni a jegyzeteimet. Pedig még bőven van belőlük. A tieidből is.

– Gondolod, mondhatjuk, hogy történt valami?

– Ahogy átfutottam az utolsókat, azt mondhatom: kár volt neked szidnod azt a csillagot! Az Isten tartott a markában benneteket.

Az alatt az idő alatt, amíg ti Németországban flangáltatok, az igazi frontokon tízezerszámra rogytak a földre, repültek darabokra katonák, civilek, asszonyok és gyerekek. Átrajzolódott alattunk a föld, s ti azt nem is vehettétek észre. Én sem, mert akkor én még kisgyerek voltam. Valódi, nem olyan, mint te a Szőke Lányod számára. Ha jól vettem ki, a hadosztályod bevetésre sem került. Az, hogy te Neuölsnél belekóstoltál az igazi öldöklésbe, csak epizód. De megúsztad. Talán, mert őrzött a Vega, vagy mi. Szalai Szaszának, meg Tusnai Tökalsónak biztosan nem volt olyanja. Azért maradtak ott a lengyel homokban. Igazán nem könnyelműen mondom, de szerencsére csak hárman ... Amíg a Zirbitzkogelen boldogultatok, amíg a lankás Burgenlandban cicáztatok a ruszkikkal, szinte békésen futott el felettetek az idő. Az az idő, amely minden másodpercében ketyegés nélkül is változást hoz.

– Akkor tehát az egészben tulajdonképpen „nem történt semmi különös esemény”. Úgy gondolod?

– Azt nem mondtam. Rajzolatnak egész jó. De drámának nem.

– Abban remélem egyetértünk, hogy amibe ez a semmi kis sors illeszkedett, az dráma volt a javából. Nem?

Cs. Torda László nem válaszolt azonnal. Szeme, amely körül már nála is fel lehetett fedezni az idő múlását, teljesen párhuzamosan nézett el valami épület gerince felett. Látható volt, hogy most nincs előtte semmilyen horizont. Kissé fáradtan szólalt meg végül:

– Ne haragudjál! Hiszen én vettelek rá, hogy elmondjad. S az ok most is változatlanul fennáll!

A hatalmas naptár valóban fordult egyet, s a bőven omló napsugarak május második hetének piros betűjére világítottak. Kint a vonalakban nem igen tudta ezt senki. Az idő érzékelhetetlen lett az egymást követő váltások, éjszakai virrasztások, s a vidékre terülő érthetetlen csend miatt.

Rémlik, hogy talán éreztek valami nagy változást.

Azt már Leobenben tudták, hogy Berlin a végnapjait éli, hiszen az utolsó pillanatokban csúsztak ki Csigavérrel a halálos gyűrűből.

Itt is motoszkált már valami arról, hogy az a város, ami eddig nekik egyáltalán nem volt fontos, el is esett. Most persze fontos lett, mert ez azt is jelentette, hogy legalábbis a szolgálatnak talán hamarosan vége lesz.

Ezeket a híreket azonban nem tették közzé, nem cáfolta, nem erősítette meg senki. Csak ott kóválygott a levegőben, s talán a túloldalról fújta arra a langyos szellő.

Többé nem szólalt már meg a megafon sem a dombok tetején. Számukra tehát megmaradt a halál ígérete, bár ennek a beváltására sem tett semmit a szemben kushadó szovjet hadsereg.

Meglehet, hogy a bizonytalan vég illata mégiscsak onnan származott. Sztalin ugyanis azóta, hogy tolmácskodott Iván, meg Dőry között, hol feleslegesen virgonckodott, hol meg földig lógatta az orrát. Amit azonban Iván után mondani tudott, csak annyi volt, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak. Hitték, nem hitték: nem tudni. Valószínű, hogy inkább csak félretolták a tudatukban.

És akkor az első piros betűs után valamelyik rubrikában megint elkezdődött egy nap. Éppen úgy jött, mint bármelyik előző abban a tizennyolc éves életben. Csak arról lehetett tudni, hogy itt van már, hogy ott, ahol a földek taréja össze–csókolózott az éggel, vékony csíkban sugarak érkeztek. A halványsárga fények lassan pirulni kezdtek. Ahogy belestek az alacsony felhők alá, az éj sötétjéből árnyékokat csináltak, s ettől azonnal mindent meg lehetett látni. Nem tudta senki, hogy ez az új nap szerda és május kilencedike.

Ha tudta volna, akkor sem jelentett volna semmit. Akkor még nem lehetett sejteni sem, hogy a nyomdák ezt a napot az idők végtelenjéig fogják belenyomni a történelemkönyvekbe. Az éjszaka ébrenlétében is nyugovóra tért sejtek akkor kezdtek a derengés hívására elevenedni, amikor a takart völgy felől nagy sebbel–lobbal tizenöt–húsz főnyi társaság csörtetett fel az avaron. Nem törődtek semmilyen harci előírással. Csörögve–zörögve, tüsszögve, krákogva és kiabálva jöttek. Élükön vitéz Dőry Zoltán zászlós, szakaszparancsnok. Valamelyik raját már összeszedte. Már messziről kiabált, és karjait lengette:

– Azonnal elhagyni az állásokat! Teljes felszerelés! Kifelé a lyukakból! Gyerünk, gyerünk! Hátra! Visszavonulás!

Mindenki értetlenül bámult. A túlsó oldalról lövés, kiabálás, de még moccanás sem hallatszott. Mélységes csend ülte meg a senki földjét. Dőry odarohant a bunkerhoz, melynek mellvédje mögött Rotek, benne meg Síki tizedes élte át az éjszaka gyötrelmeit:

– Tizedes úr! Azonnal adjon parancsot a visszavonulásra! Mindenki teljes fegyverzettel azonnal hagyja el az állását! Lenn a völgyben várjuk a raját!

– Mi történt, zászlós úr?! – kászolódótt elő fájdalmas képpel a rajparancsnok.

Dőry azonban nem tudta, vagy most nem törődött azzal, hogy Síkinek vérzik az aranyere. Rárivallt:

– Ne kocolódjanak! Vége a háborúnak! A németek letették a fegyvert! A zászlóalj azonnal visszavonul. Siessenek, mert az oroszok itt érnek bennünket! A többit megtudják a törzsnél! Gyerünk!– azzal visszavágtatott a begyűjtött rajhoz.

Ezt a váratlan villámcsapást csak eltorzult képpel lehetett tudomásul venni. Síki úgy bújt vissza a lyukon összeszedni a cókmókjait, mintha semmije sem fájna. Közben onnan kiabált ki.

– Laci! Riasszad a gyerekeket!

Lóhalálában ugrált ki mindenki a fedezékéből, és futva igyekezett utolérni az elcsörtető másik rajt.

Rotek, a tizedessel együtt, utolsónak maradt. Közben lassan megbátorodott az a történelmi fénycsóva is, s ráömlött a fűszálak csúcsain remegő harmatcseppekre.

Ebben a percben megelevenedett az átellenes hegyoldal. Óriási hangyák rohantak lefelé, s csak ebben ütöttek el a fák árnyékától. Meg a hangjukkal.

Üvöltözve áradt lefelé a tömeg:

– Huri–hurííí! Hurráááá! – s az eleje, amely már kiért a nyílt mezőre, az ég felé nyújtva rázta a fegyverét. De nem dördült–pattant egyetlen lövés sem.

Megigézve, meredten bámulták ketten a lefelé ömlő, réten átrontó hadsereget. Síki megragadta Rotek karját:

– Azt kiabálják, hogy „vojna kaput”. Vége a háborúnak. Isten! De mennyien vannak! Gyere, rohanjunk, mert mindjárt itt kapnak bennünket!

Most már nem látszott rajta, hogy fáj a feneke. Futás közben azonban folyton hátra figyeltek: amazok nem gyorsabbak–e náluk.

Az üvöltözés azonban láthatólan megállt az elhagyott állásoknál. Nem hallatszott semmi más csatazaj, robbanás sem, s ahogy sebesen távolodtak az összeverődött szakasszal, lassan az is beletompult az erdő szűrőjébe.

Nem, nem hagytak hátra semmit. Megvolt minden rohamsisak, oldalzsák, bádograkasz és heveder, teletömve lőszerrel. Ott állt a mezőn lábnál a Blitz, Gebauer és Gemm. Vállakon és hátakon a géppisztoly, karabély, változatlan harckészültségben.

Az a jóindulatú tábla most is ott dülöngélt még az erdőből kióvakodó út sarkán. A figyelmeztetést azonban, hogy idelát az ellenség, lemosta már a papírkartonról a tavaszi eső. Most már nem is volt rá szükség, hiszen befejeződött ez a háború. Akkor meg nincs már ellenség sem. S aki nem ellenség, az elől minek bujkálni?

Vagy talán mégis kell?

Ahogy visszaértek az állásokból, és a század összeverődött a vizenyős réten, amely felett az a mulatságos klozet uralkodott, Cserei százados úr gyors eligazítást tartott:

– Emberek! Az itt töltött idő alatt ebből a századból egyetlen katona sem hagyta el az alakulatot. Ezt köszönöm. Ebből azonban arra is következtetek, hogy továbbra is együtt akarnak maradni, és nem akarnak szovjet hadifogságba esni. A háború véget ért. A hadviselés azonban érzésem szerint nem. A hírek szerint az amerikai hadsereg már ma éjszaka el akar érni Grazig, a Mura vonaláig a Jaltai Egyezmény értelmében. Amennyiben egyetértenek, vállalkozom arra, hogy a századot a lehetőség szerint elvezetem Grazba. Ott az amerikai hadseregnek fogjuk megadni magunkat. Az odáig vezető út mintegy hetven kilométer. Ha nem jön közbe valami, holnap hajnalra odaérhetünk. Meglepetésekre is számítva, senki ne dobja el fegyverét és lőszerét. A zászlóaljtörzzsel és a többi századdal semmi kapcsolat nincs, tehát teljesen magunkra vagyunk utalva. A fegyvereinket csak az amerikaiak előtt szeretném letenni. Igyekezzünk együtt maradni, figyeljük egymást! Fiaim! Ha bíznak bennem, akkor utánam!

S a karikalábú százados fürgén átugrotta a kis eret, ami magába fogadta az eddigi vendéglátó paraszt trágyaléjét.

Sebbel–lobbal siettek a bontakozás illatát árasztó erdők, nedves földszagot párálló földek között. Együtt maradt a század, de nem tartott semmiféle zárt alakzatot. Nem szerveztek figyelőrendszert sem: mindenki akkor nézegetett hátra, amikor kedve volt.

Gránát azonban nem üvöltött az égen, nem csördült lövés visszhangja a fatörzsek között, nem szűrődött csuklássá aknavető csőtorkolatából a kilövés zaja. Szép, kora reggeli, hűvös csend ült a tájon.

A ferdére dőlt tábla mellett Kroáthba botlott.

– Szepi! Búcsúzzunk el a ruszkiktól! – húzta fel nagy reccsenéssel géppisztolya dugattyúját.

– No, búcsúzzunk hát!

S a Beretta karcsú csövét kinyújtott karral magasra tartva, húzta a sorozat billentyűjét. A homokbányai főpróba óta csak egyetlenegyszer repült ki a felfelé rezdülő csőből egy teljes tár lőszere.

Imre fegyvere csak párat ugatott, szokása szerint egy–kettőre felakadt.

– Akurvaanyádat! – vágta félre vicsorogva a nedves avarra, de aztán meg–gondolta, és mégis felvette.

Áthaladtak az almás hegy házacskái között is. Most már nem láttak sarkig kicsapott ajtókat, s nem lehetett tudni, hány hordón sorakoztak szépen lefelé a mindenféle kaliberű lyukak. Az almabor illata ott lebegett a piros tetők, zöld gyepek között, de most nem törődött azzal senki.

Hamarosan kiértek egy szűk makadám útra, amely alkalmasint ahhoz a kis állomáshoz vezetett, ahol leszálltak a kormos vonatról. Az azonban már elmaradhatott mögöttük, mert az út láthatóan egyenesen nyugat felé vette az irányát. A távolban hosszúra nyúlt hegyvonulat sötétkék taréja zárta le a szemhatárt.

A kis út nem tudta befogadni a visszavonuló német hadsereg áradatát. Most az is látszott, hogy még mennyien vannak ők is, akik annak a tudatában veszik valamerre hazafelé az irányukat, hogy már nem került rájuk a végső sor.

A bazaltból hengerelt szürke csíkon tülekedtek a mindenféle gépkocsik. Személy–és teherautók próbálták előzni egymást, közöttük talán Szaharát is járt oldalkocsis Zündappok dübörögtették boxermotorjaikat. Azokról többnyire fényes, vízhatlan köpenybe öltözött tisztek próbálták üvöltözve érvényesíteni tegnap még mindenható tekintélyüket.

Ma már azonban semmi sikert nem arattak. A visszaözönlő hadsereg számára már csak az volt a fontos, hogy végére érkezett az a négy éves kínszenvedés, amiből annyi százezer bajtársnak nem jutott más befejezés, mint a saját életéé. Senki nem törődött tehát az éles tányérsapkák alól elindult dühös üvöltözéssel, hiszen ma végre nem érvényes már a beléjük erősített vasfegyelem. Ki a fene törődik most már nem létező hadbíróságokkal?

A sofőrök flegma képpel forgatták a volánt, és bőgették a motorokat, hogy kihasználják azt a kis rést, ami az előttük füstölő járművek, meg a közöttük caplató gyalogosok között néha megnyílt.

Cserei százados úr az út mellé érve megállította a századot, és bevárta a lemaradtakat. Rotek a Faust csövére támaszkodva nézte a tolongó tömeget:

– A francba! Ezek ugyan nem igen nézegették, hogy kik előtt is teszik le a fegyvert! Egyszerűen eldobták valahol, s utána vágták még a sisakjukat is. Nem lóbálózik az oldalukon a gázálarc hullámos tokja, s a teherautók tömött tömegéből sem látszik ki egyetlen karabély csöve sem. Csak a motorosok mellén fityeg keresztben a megszokott, szürkére mattult bádog géppisztoly.

Hát hogyne! Ezek nagyjából otthon vannak. Amerre most kivörösödött képpel loholnak az útpadkán, meg az árkokon túli szántásokon, nekik arrafelé van hazafelé. Bár nem tudni, hogy ami az arcukon látszik, az gond, bánat, aggodalom, vagy öröm és megkönnyebbülés.

Egyetlen biztos az a törekvés, hogy minél gyorsabban, minél biztosabb távolságra jutni a győztes ellenségtől.

Az amerikai hadsereg éjfélre a Muráig ér. Addigra odáig kell eljutni, ha már egyszer így történt.

Mi is oda igyekszünk, csakhogy megint egyre távolabbra hazulról. A fene ette volna meg! Azokon a zöldülő dombokon majdhogynem otthon éreztük magunkat! Milyen közel voltunk! Most meg mehetünk valahova még hátrább, ahol ugyan ott van a zászlóalj többi része, meg a hadosztály is. Valahogyan majd csak hazavergődünk az amiktól! Hiszen most már kitört a béke! Vagy nem? Elpusztulni most már talán nem muszáj!

Közben beékelődtek egy pár lépésnyi üresnek tetsző résbe. Az annyit jelentett, hogy az árkokon túl a földekre is leterülve, nagyjából együtt tudtak maradni. A menetsebesség a hatalmas zsúfoltság miatt egyáltalán nem volt erőltetettnek nevezhető, de azért elég jó iramban haladtak a sötétlő hegykoszorú felé. A vert hadsereg nem vonszolta magával a tüzérségét, az ellátó járművek is zöld, meg szürke köpenyekkel voltak telezsúfolva. Ha elfogyott a benzin a tartályokból, dühösen leugráltak, beleborították az árokba, és felgyújtották. A tűzbe meg beledobáltak minden olyan holmit, ami a visszavonulásban csak terhet jelentett. Mindenfelé, még beljebb a mezőkön is, nagy halmok lángoltak, amelyekből égő textil, bőr, olaj és robbanó lőszerek füstje terült szét a szép tavaszi, mozdulatlan levegőben. Akkor ott, azon a sávon, a tömör emberfolyam és az elenyészett hadianyag azt jelezte: a függöny lehullt!

Az exelvtárs, a volt elhárító tiszt, félig hunyt szemhéja alól pillantott az exhunyadista barátjára. Vízszintesen kis ráncok húzódtak fel a szemöldökéről, és oldódtak bele a homloka aljáról induló függőlegesekbe. Az arc azonban még mindig olyan markáns, mint amilyenen valaha a Hídvégi híd díszlete előtt futott végig a tekintete.

A fotel karjain nyugvó könyökére kulcsolt kézzel ült, s szokása szerint kurta szóval szólt:

– De ezeket akkor biztosan nem így gondoltad, ugye?

– Hm. Mit mondjak neked? Tulajdonképpen semmit sem gondoltam határozottan. Akkor minden teljesen bizonytalan lett. Erre az egész vállalkozás alatt egyáltalán nem is számíthattunk. Akkor minden mozgott, még a jövőkép is a tudatok alatt. Így hát a felettünk, s velünk is szövődő történelem inkább csak az izmok s csontok között valami megfogalmazhatatlan érzésekben jelentkezett.

– A századosotok nem segített?

– De! De bizony segített! Ahogy a körülmények engedték.

Már a puszta jelenléte is valami bizalmat öntött, nemcsak belém, másokba is. Mindig közvetlenül, őszintén szólt, és kellő időben. Ez jó, megnyugtató volt. Ha nem mondták volna, akkor is kiérzett belőle a kitűnő emberismerő tanárember. A pedagógiai érzéket észrevenni kevésbé, inkább megérezni lehet. Belőle pedig már a puszta megjelenésekor kiáramlott. Mi, a neuölsi ötvenkettek, már a sziléziai fagyban beszélgettünk ilyesmiről:

– Gyerekek! Ez a Cserei, isten bizony, nem véletlenül csavarog velünk annyit ebben a töksötét erdőben! Ez alighanem ki akarja kerülni a németeket is, meg a ruszkikat is!

– Láttátok?! Elől ment be a faluba az égő ház irányába. Amikor aztán valahonnan elcsördült az a rövid sorozat, szó nélkül, azonnal visszafordult. Így teljesítettük a feladatot is, meg szépen el is illanhattunk.

– Jaja! Lehet, hogy azért dugott el most meg minket ebben az erdészházban. Igen rendes faszi ez a Cserei!

– Tudod, Laci, ez így is lehetett. Amikor Csigavérrel visszakerültünk a zászló–aljhoz, ez a vélemény már egyöntetű és elterjedt volt. Még Markos hadnagy is osztotta, bár sok minden másban nem értettek egyet. Feltehető, hogy viszonyát azzal a remek, energikus fiatalemberrel véglegesen a zászlóaljra tespedt nyilas tisztek rontották meg. Mondtam már neked, hogy Cserei akkor inkább annak a századnak a vezetését választotta, amelyben a megmaradt negyvennyolc neuölsi, meg a zömmel középiskolás többi önkéntes tömörült össze. Úgy érezte, hogy ezekért a fiaiért továbbra is tud valamit tenni, lehetőség szerint óvni, talán hazavezetni is tudja őket.

Mindenki tudta, hogy Szalai Szasza és Tusnai Tökalsó halála, Doki és a vörös tizedes sebesülése nem rajta múlott. Különben is: önként mentünk el a háborúba. Oda, ahol ingyenben osztogatják a halált.

Nagyon sokat gondolkodtam azonban azon, hogy mi a rossebet keresett egy olyan művelt, tapasztalt, széles látókörű tartalékos tiszt a fegyveres SS–ben! Egy gimnáziumi tanár!

– Hát azt érted, hogy a te Gerencsér atyád mit keresett a tank hátán? Elmondásod szerint egyik kezében összecsavart kézigránátokkal, a másikban meg a tábori feszülettel? Hát őt – pap létére – mi vezérelte?

– Ja! De ő a reguláris magyar hadsereg tisztje lett, és az is maradt.

– Önként!

– Önként!

– Nahát akkor! Mindketten jól tudjuk, hogy a Hunyadi Hadosztály is magyarnak indult.

– Önként.

– Önként! Csatlakozni a regulárishoz. És te is úgy vélekedtél, hogy átjátszottak benneteket. Amikor ti jelentkeztetek, még M.Kir.volt. Mire bevonultatok, nyilas lett: egyenes út az SS–be, nem?

– Ez igaz. Az amúgy is kóválygó folyóba két–három hét alatt zuhant bele a törmelék, s zárta el az addigi medrét. S hogyan félreterelte a sodrát!

– Na, látod! – bökött hosszú mutatóujjával Rotek felé. – Ap... lighanem... Cserei már korábban is szolgált, amikor sok mindenki átkerült a Hunyadi Hadosztály állományába. Te magad is mesélted, hogy az angyalföldi gyerekeket már Kecskemét alatt kipróbálták a Katyusák. Vele sem történt tehát nagyobb csoda, mint veletek!

Felindultan igazgatta magát a kényelmetlenre ült fotelban. Aztán fel is ugrott, az ablakon kinézett a ragyogó hószőnyegre boruló rózsaszín fényre, ami már a ház nyugati oldala felől érkezett. Rekedt, reszelős hangon szólt vissza:

– Hagyjuk a fenébe ezt! Folytasd inkább, mi történt tovább veletek!

Ott ömlött tehát hosszú, három útnyi széles csíkban a dolgát vesztett hadsereg.

A beékelődött század már jól szétzilálódott. Egyre jött valahonnan hátulról egy–egy motorkerékpár, mindegyik rájuk kapaszkodó Wehrmacht, meg SS katonákkal a lehetőségig megterhelve. Némelyiken hatan is utaztak, s még így is úgy látszott, hogy nincs előttük akadály. Zavar nélkül kerülgették a meg–megtorlódó járműveket, miközben az oldalkocsi kereke lent járt az út árkának meredek rézsűjén. A képtelenül elferdült gépet hörgő hengerei végül mégiscsak visszatornászták az útra, hogy vezetője ördögi ügyességgel hajthasson a gyalogló katonák közé.

Ha mégsem sikerült, voltak elegen, hogy feltolják, sőt felemeljék.

A hátunk mögött, a vonulás zajaitól eltekintve, csendes volt a környék. A hegyivadász gránátosokat most már csak úgy lehetett megtalálni, hogy a kutató szemet a zöldről szürkére fakult viharkabátokra kellett beállítani.

Mindenfelé elszórtan, és a németekkel vegyülve lehetett őket felfedezni. De hogy az eleje merre jár, azt már nem lehetett megállapítani.

Jól szétszóródtunk. Cserei százados a besorolás előtt röviden csak annyit mondott:

– Akinek sikerül eljutni odáig, várjon Graz legelső névtáblája környékén.

Feltűnt két kicsi gép a fehér felhőgomolyok között keringőzve.

– Flieger! Flieger! Achtung! Flieger! – hullámzott előre valahonnan hátulról a figyelmeztető kiabálás. Nem kezdett senki menekülésbe, bár tudta mindenki, hogy ezek már csak orosz gépek lehetnek. De minek? A háborúnak vége, nem lő már senki senkire, ezek meg nyilván csak figyelik a vesztett sereg vonulását.

Hanem néhány másodperc múlva, mélyen az út felett repülve, mint veszett sasmadár, csapott le három kétmotoros vadászbombázó. Gépágyúikból dübörögve ontották a gyanútlan tömegre lövedékeiket. A mélyrepülés alsó pontján még valami kis bombákat is dobtak; olyan volt, mint amikor egy vékából krumplit önt az asszony a disznók elé. Dörögve robbantak az útkoronán, és a sajátjukon kívül repeszeket csináltak a makadám bazalt zúzalékából is.

A borzalmas meglepetés után azonnal még három vijjogó, dörgő szörnyeteg érkezett az égből, és ontotta a halált a bombákkal, robbanó gépágyú lövedékeivel.

Utánuk még három. Kilenc Rata lendült vissza a magasba a látóhatáron a hegy–vonulat fölött, hogy visszatérjen, és hátulról újra kezdje a számukra immár teljesen biztonságos hadműveletet.

Az út az első attak után a lehetőségig kiürült. A katonák mindkét oldalon a sík mezőbe rohantak: Ezen a tájon nem volt semmiféle fedezéket adó tereptárgy. A déli oldal felé, vagy két kilométernyire, látszott ugyan egy kis erdő, de messze volt. Mégis sokan fejvesztve rohantak arra. Azokat meg a közben mélyre ereszkedett két veszedelmes varrógép vette tűz alá, szaporán ropogtatva a gépfegyvereit.

A legelső sorozat még a tanya előtti szakaszon robogott végig. Akkor éppen ott mentem a ház előtt. Magam sem tudom most sem, hogy miért nem a házak közé, hanem az ellenkező oldalon az út árkába vágtam be magamat. Azt tudom, hogy a bal szélen meneteltem, és lehet, hogy az utat valami jármű zárta el. Ott lapultam tehát a kövön robogó lövedékek zuhataga mellett. A földre szorított sisakomon törmelék kopogott, s a torkomba a fűszálak között keserű füst áramlott.

Amikor eldörgött felettem a gép, felugrottam, és még vagy tizenöt méterrel beljebb szaladtam a mezőbe. Többre nem maradt időm, mert már ott volt a második is, s máris újra kezdődött a pokoli játék. Ott is hasra vetettem magam.

Furcsa, de jól tudtam, hogy már szépen nevelkedett őszi búzában fekszem. Akkora volt már, hogy vízszintesen néző szemek elől jól elrejtett volna. De onnan fentről? Egy lapos, hosszúkás foltot láthatott a pilóta, ha nézett, ami számára lehetett volna akár egy földhöz vágott varangyos béka is. De ha katona, akkor talán már halott.

A harmadik eldörgő gép után az út felett kicsi csend lett. A sisakom éle a földbe ékelődött, megéreztem, hogy a rögzítő bélés bőre nyomja a homlokomat. A lenyomódott búza zöld illata fanyar földszaggal keveredve jutott a tüdőmbe. Ettől azt is észrevettem, hogy mindkét kezemet ostobán a vaskalap tarkójára szorítom. Akárcsak otthon, amikor apám nyaklevese már útnak indult.

Hanyatt fordultam. Azt hittem, hogy vége már ennek a gyalázatos orvtámadásnak, amikor lecsapott a következő, és már dörögtek is a gépágyúi.

Ott feküdtem szétcsapott karokkal, és isten bizony nem volt bennem egy szikra félelem sem. A gyorsan süllyedő gépmadár szépségét figyeltem. Meg azt, hogyan csapnak előre a tompa csillogással pörgő légcsavarok mögül a hosszú, füsttől rőtre váltó lángcsóvák. Nagyon szépek és impozánsak voltak azok a vadász–bombázók! Teljesen elfeledtették velem azt, hogy ott heverve, milyen jó célpont lehetek, meg azt is, hogy ma van a béke első napja. Az viszont eszembe jutott, hogy ezekbe a galád dögökbe, amilyen alacsonyról gyilkolnak, egy ügyes gránátos talán még egy páncélöklöt is bele tudna ereszteni.

– Tényleg! Hova lett a Faust?!

Nem mertem megmozdulni, de tudtam, hogy nincs ott mellettem. Aztán eszembe jutott, hogy amikor belevágtam magam az árokba, olyan messze eldobtam, ahogyan csak tudtam. Ösztönösen azokra a kicsi homokgejzírekre emlékeztem, amik Neuöls határában oly szorgalmasan fröcskölték a szemembe a homokot a sárga orra elől. A gyújtó akkor is benne volt, meg most is.

A gép eldübörgött felettem, és kecses ívvel vágott fel újra az úszkáló fehér felhők közé. Mögötte azonban már hallatszott a második raj harmadikjáé.

Szűz Anyám! Hát ennek már sohasem lesz vége?! Itt fekszem céltáblaként, nem tudok elfutni sehova! Még megkapom itt azt az egyet!

A frissen érkezett nem sokkal a tanya előtt kezdte a lebukást. Valahol távolabb egymásra torlódott minden. Talán ott hasznosabb lesz már a huszonkettes lövedék!

A fülsiketítő dübörgésbe, recsegésbe, robbanások dörgésébe most új hang keveredett. Valahonnan villámgéppuska sima, összefolyó rövid sorozata hallatszott. Feltámaszkodtam, körülnéztem.

A ház sarka mellett mintha Csumát láttam volna meg. Sziluettje egy ember–magasra felnyírt fenyő törzse, meg a fal éle között látszott. Bal kezével, madár–fogással szorítva feszítette géppuskáját a sarokhoz. Körülötte kékes füst szállt a virágoskertbe. Vízszintesre erőltetett bal könyökéről futott be a sárgán csillogó lőszer a fegyverébe. Szapora rángatással éppen akkor próbálta egyenesre igazítani a láthatóan a földről induló hevedert.

– Nahát, ez a Miki! Segíteni kellene neki! Úgy látszik, a Tóth elkeveredett tőle.

Most megint csend volt. Csak valahol a látóhatár mögött morajlott az ég, s a két kis mérges szúnyog keringett egyre a kéklő erdő környékén. Emberekre vadászott.

Felugrottam, átvágtam az úton a kiskapu felé. Az árokban ott sárgállott a páncélököl. Kicsit távolabb zöld köpenyes test hevert mozdulatlanul. Feje az árok alján, lábai kicsavarodva a padka szélén. Mintha kalimpált volna, amikor elesett.

Valóban Csuma lapult ott a sarok mögött. Egészen biztos, hogy nem is látta, ki lép melléje. Kiposszanóra vörösödött arcán verejték csurgott végig, s reszelős, vékony hangján egyre csak azt hajtogatta:

– A rohadt dögök! Mocskos állatok! Rohadt dögök! Mocskos állatok!

Közben indulatosan rángatta a könyökét, hogy a rakaszból kígyózó heveder egyenesre alakuljon a závárzat előtt.

– Segíts! Ezek a mocskok még visszajönnek!

Magyarul szólt, pedig fel sem pillantott. Talán a bakancs zápfogainak koszorújáról látta, hogy összetartozunk.

Valóban. Kelet felől újra felmorrant az ég alja, s máris fröcskölt az útburkolatban keletkezett kis kráterekből a bazaltzúzalék.

Hosszan, egyenesen húzott el az első gép az út felett. Miki nekifeszülve szorította a vállát az ívelt tushoz, és vicsorogva húzta a ravaszt. Most nem sunyorított a szemével, a heveder pedig simán, akadálytalanul futott be a fegyverbe:

– A kuuurva anyááádat! – üvöltött szinte sírva a röpködő nyomjelzők után.

A gép nagyon sebesen tovaszállt, de a heveder fele is kicsörgött a kurta káromkodás alatt. Nem baj! Itt van már a következő:

– A mocskos, rohadt Istenedet!

A heveder vége kifutott a tenyeremből, süketen csattant az élelem nélkül maradt zárdugattyú. Nem volt több lőszerünk, de az a Rata mintha megbillent volna egy kicsit a legutolsó szemektől.

Miki zihálva engedte el a lába mellé állított fegyvert. Csörömpölve esett a szűk téglajárdára, és csüggedten guggoltunk melléje mi is. A kis kertet és az egész udvart megülte az édeskés–kesernyés kék lőporfüst, amely egészen elütött az út környékén terjengő büdös, fekete porostól.

Talán ez lehetett az oka, vagy talán a pilóta rádión jelezte a tűzfészket, a másod–perc múlva előrontó következő a házra irányította a gépágyúkat. Vagy három az udvar gyepét fröccsentette fel, a többi ott dörgött végig közvetlenül mellettünk a házfalon, s a tető cserepein. Száraz malter, piros téglatörmelék repült széjjel a két ökölnyi kráterekből, zsindelydarabok koppantak a sisakok acélján.

Nyakunkat behúzva guggoltunk ott a fal tövében, amíg elviharzott az a gazember. Ránéztem Csumára, ő is rám, s láttam, hogy csak akkor ismert meg. Azt is láttam, hogy a felindulást nem számítva, teljesen nyugodt. Nem értünk rá megijedni.

Nem mondott több csúnyát, de rekedt, fátyolos hangján furcsa mód ugyanazt a megjegyzést tette:

– Hát ilyen a béke első napja?

Közben kilestünk a sarok mögül. Az a gép, amely talán elvitt magával néhányat a Blitz ajándékaiból, kivált a csatasorból. Szárnyát élesen megdöntve az erdőcske felé vette az ívét, és nem lendült fel a magasba. Az útra merőlegesen szállt el északi irányba, de a szétzilált, mezőkbe vágott sötét csíknál újra feldörögtek a gépágyúi.

Nagyon csúnya nyomokat hagyott az a szép munka!

Megkerestem az árokban a Faustot. Az a test odébb, most is teljesen mozdulatlan volt. Irtózva ugyan, de megfordítottam, amit Csuma nézni sem mert. A csíkos Wehrmacht jelzés felett középkorú, nagyon borostás és nagyon fekete arc, amit még a halál sem tudott szürkévé tenni. A köpenye mellrésze egy hatalmas rongycsomó, amiben nem lehet megállapítani, melyik a posztó, melyik a szív. Egy hatalmas, véres, rongyos cafat lett abból az emberből, aki – velünk együtt – most már békésen hazafelé igyekezett.

Megbolydult az üres gyomrom. Miki azonban jó távolról rám kiáltott:

– Gyere már! Most nincs idő temetni!

Igaza van. Valaki majd eltemeti. Meg talán minket is még. Lehetséges.

Végig az egész úton egymásba futott autók, alájuk ékelődött motorok. Rajtuk és bennük félreleffent sisakok, amelyekben benne van a fej is. Kicsavart tartású testek az árokban, a rézsűn és az árokba fordult lángoló, ropogó járműveken, szerteszét a zsenge búzavetésben.

A makadámút olyan, mintha valami bolond eke járt volna végig rajta hosszában. Kráter kráter mellett, még mindig áramlik belőlük a bűzös fekete füst, és összekeveredik a perzselődő emberi hús szagával. Sértetlenül maradt emberek forgatják a tehetetleneket. Némelyiket elvonszolják valami megmaradt járműhöz, vagy kötözgetik, és ott hagyják fekve a serkedésnek induló füvön.

S az áramlás lassan újra megindul nyugat felé. Talán nem jönnek még egyszer...! S ha igen? Valamelyikük azt is biztosan megússza. Talán én...

Ketten ballagtunk Mikivel az árokparton. A tehetetlen géppuskát először ott–hagyta, ahova nagy zörögve ledöntötte. Amikor azonban látta, hogy én felemelem az árokból a Faustot, meggondolta magát, és a lángrejtő tölcsérénél markolva, a vállára dobta.

Keresztbefordult autókat, egymást támogató, vonszoló katonákat kerülgetve gyalogoltunk az útpadka szálas, kemény füvén.

Alig távolodtunk a házaktól, hosszú, majdnem egyenes vonal tűnt elénk, amely sötét sávjával, az erdő felől érkezve, megbontotta a termékeny mező síkját.

Patak volt az, amely nem tudni, hogy honnan folyt, de egész biztosan a Mura felé sietett, keresztezve ezt az utat. A Mura pedig, tekintélyesre dagadva, ott vágtat csaknem a kertünk alatt.

Látszottak már a híd beton terelőinek fekete–sárga csíkjai is. Óriási tumultus uralkodott ott, a hídon is, meg mellette körös–körül a mezőben is. A padka ott néhány méterre fogyott, s az áramló menet összetorlódott. Így érte a váratlan légitámadás. Ott szinte minden lövedék és kis bomba elevenbe talált, mert tenyérnyi hely sem maradt ahhoz, hogy a kőburkolatot érhesse. A katonák szerteszét futottak a szántáson, réten, s jó néhányuk sötét folt formájában végleg ott is maradt.

A hídon nem lehetett átmenni. Bal kéz felé kerültünk tehát, hogy ott ugorjuk át az alig méter széles patakot.

Az alacsony, fekete lyukban is rettenetes állapotok uralkodtak. Aki tehette, már a legelső repülőgép dübörgésére beugorhatott oda. Elég biztonságban érezhette magát ott a kis bombák, meg a lövedékek záporában.

Most mégis csupa hentergő, jajgató ember töltötte meg a híd alját. A szűk patak medre is tele volt heverő testekkel, kaszáló karokkal, üvöltéssel. Néhány talpon maradt először azokat huzigálta, akik fejjel buktak bele a sekély mederbe, s kifolyó vérük most már egészen rózsaszínre festette a fél órája még kristály vizet.

Azt nem tudom, hogy merrefelé vitte el azt a vért. Azt azonban láttam, hogy a híd lábának környéke telis–tele volt a gólyahír frissen sarjadt, világoszöld pozsgás leveleivel.

Megálltam, és meredten néztem a megdöbbentő látványt. Csuma azonban átugrotta az árkot és a csövénél markolt géppuskát egyensúlyozva a vállán, tovább futott. Odébb azonban megállt, és görcsösen legörnyedt. Hányt.

Mikit sohasem láttam többé.

Hirtelen viszont Sarlós meredt elém. Most mindkét szája sarka habos volt, halálsápadt képén vérmaszat vöröslött.

– Lajcsi! Lajcsikám! Mi van veled? Megsebesültél?

– Én szerencsére nem – hörögte rekedten suttogva. – Hanem nézz oda! – s félájultan rogyott le a gólyahír fényes levelei közé.

Akkor megláttam Dőry zászlóst is. Görnyedten állt, és lefelé beszélt valakinek valamit. Két viharkabát ült előtte a földön. Egyik nekitámaszkodott a híd pillérjének, és magához szorítva ölelte a másikat. Mindkettőjük arca, kabátja, keze csupa vér, s az ölben ülőnek ferdén a másik mellére csuklott a nyaka. Arcát azonban még így sem lehetett megkülönböztetni a másikétól. Mintha ugyanaz a fiú ült volna ott két példányban, egyforma csendesen. Csak az egyik halott volt már.

Jobb lába ernyedten lógott le a víz felé. A bal azonban rövidebb lett egy lábszárral. A térde helyén éppen olyan véres cafatokban végződött a nadrág, mint annak a Wehrmacht katonának a mellén a köpeny. Csak ez a comb a rongyok felett nadrágszíjjal el volt szorítva.

Dőry nekik beszélt. Eddig alighanem vigasztalni próbált. Most azonban azt magyarázta, hogy menni kell, hogy ezen már nem lehet segíteni! A sápadt, vértől maszatos fiú azonban csak ernyedten lógatta a fejét, s néha picit megrázta:

– Nem! Nem megyek!

A zászlós a vállára tette a kezét, s még akart neki mondani valamit. Az azonban az érintésre felkapta a fejét, s magán kívül üvöltött rá:

– Nem érti, hogy nem megyünk tovább?! Nem hagyom itt temetetlenül a test–véremet! Menjen, és hagyjon minket békén!

Dőry kilépett a híd alól, s meglátott minket:

– Gyertek, fiúk, menjünk tovább! – szólt gyenge, beletörődő hangsúllyal.

Lajcsi mesélte aztán, amikor a menetelés egyhangúsága elverte felőlünk a megrendültséget.

– Ikrek voltak. Egy csomóban álltunk ott hárman. Hallgattuk a vijjogást, dörejeket, robbanásokat. Láttuk, hogyan terülnek a földre a réten szétfutó emberek. Mi azért biztonságban éreztük magunkat a híd alatt.

Akkor az erdő felől egészen alacsonyan jött a Rata. Végigrohant a patak fölött, és belőtt a híd alá. Láttad, mit csinált!

Annak a gyereknek eltalálta a térdét. Abban robbant a lövedék, azt sem tudta mondani, hogy jaj! Amint elsüvített a gép, azonnal elkötöttük a combját. De hiába! Minden szétroncsolódott... percek alatt elvérzett. Ott halt meg a testvére ölében. Úgy, ahogy láttad őket.

– Nem ismerted?

– Nem. Azt sem tudom, melyik századból valók.

A torkomat hirtelen ellepte a karcoló szárazság:

– De jó is lenne most egy alma!

– Mi az?! Mit mondtál?

– Semmit! Semmi!

Nem mondtam meg Lajcsinak, hogy azt a gépet Mikivel hogyan megsoroztuk. Nem mertem megmondani.

Jeltelen ösvényeken

A nap kezdte elhagyni már a delelőjét. Dőry erőltetett menetet diktált a saját iramával, s ez indokoltnak is látszott. Sok idő elveszett a légitámadás miatt. Grazban pedig bizonytalan messzeségből hívogatott az amerikai hadsereg.

A vidék lassan megváltozott körülöttük. Most már ott lett az orruk előtt a távolból kéknek látszó dombvonulat. Az út egyre szaporodó fák szegélye között egyszerre bekanyarodott egy domb mögé, melyet már teljesen beborított a zsendülő erdő. Az eleinte lankás emelkedőket, lejtőket egyre merészebbek követték, néhol szik–lákkal falazott hegyfokokat kerülgetett.

Lehet, hogy az egymást követő kanyarok, az aljnövényzet rohamosan zöldülő akarása miatt most már egészen néptelennek látszott az út. Az irányát ezért csak sejtették: északnyugat. Arrafelé van Graz.

Lehet azonban az is, hogy az erdők, dombok között egy–kettőre felszívódott a kitört békétől megmámorosodott, dolgavégezetlen hadsereg. Egyenként, vagy csoportosan osonnak át jeltelen ösvényeken valamerre, ahol talán civil ruhát, vagy búvóhelyet remélnek találni.

Most egyelőre nincs jobb kilátás a megmaradásra, mint a hegy, meg az erdő. Az ellenség bizonyára ellepett már minden lakott helyet. Csoda, hogy ezen a kanyargós úton nem dübörögnek még tankok és csapatszállító járművek, nem látszanak a most már csak kevesek előtt ismeretlen idegen egyenruhák.

Nem kellett tehát attól tartani, hogy Cserei T. László százada szétszóródik, és nem találkozik Graz legeslegelső táblájánál. Az biztosan megvan, mert az osztrákokat eddig még soha senki nem bántotta olyan nagyon.

Csakhogy hol van még az a tábla!? Vajon nem kényszerülnek–e ők is elhagyni a biztos vezetést jelentő országutat, s bevenni magukat a vaddisznó–, s őzcsapásokra?

Jó, nagyon jó, hogy Cserei csak cowboyoknak akarja átadni a Blitzgewehrt, meg a Panzerfaustot!

A Mura nyílegyenesen vág keresztül a városon. Helyesebben talán inkább úgy kell hinni, hogy a praktikus osztrákok ott építették meg a házaikat, ahol a Gleinalpok lábánál kitör az egetverő hegyek szorításából, s a fennsíkon kissé megnyugodva veszi útját Steierból ki. Magyarország felé. Muraura felé. Hazafelé.

A Mura hazamegy.

Itt azonban szégyenletes a sorsa. Igaz, ahogy Rotek otthonról is ismerte, itt is biztosan állandóan csintalankodott. Az osztrák ezért két mederbe kényszerítette, azokat pedig irgalmatlan egyenességgel, vonalzó mentén kikövezte.

Hiába! A nagyvárosokban ez a folyók sorsa!

Most ott ballagnak sietősen még az exellenség felőli oldalon. Rotek nézi a frissen áramló vizet, ami két–három hét múlva ott örvénylik majd a megroggyantott hídjuk gránit lábai körül.

Nem látja tisztán, mert lezuhant már az alkony. S itt azt a fanyar iszapszagot sem érzi, ami otthon langyos estéken elárasztja az egész környéket. Csak tudja, hogy ő van ott, és bizonyára letisztította már magáról Leoben szennyét. Majd a szlovén hegyekig újra tisztálkodhat, mert Graz is elintézi őt.

Most is langyos az este. Várakozó csend és néptelenség az utcákon, s az egyre sűrűsödő sötétben már nem lehet látni az azonnal a város nyugati peremén felszökő hegykezdemények taraját. A hernyótalpas bakancsok surranása gyengén verődik vissza a házak lábazatairól.

Itt–ott azonban hangos beszéd hallatszik, megnyomorított németséggel, osztrák dialektusban. Nyitott ablakokba kitett rádiók szólnak, amelyekből egyre hírek ömlenek a süppedt némaságú utcára.

Rotek alig érti azt a svábosra hamisított beszédet, amelyet még a viharvert hangdoboz is eltorzít. Hogy mi a téma? Azt nem nehéz kitalálni.

Most azonban nem fogalmaz meg semmit. A század, számolatlanul, hosszúra nyúlt csomóban krosztat az utcán, ahol nincs semmilyen törmelék, rom. Már nem is nagyon látják egymást a sötétben, talán csak a menetelés zaja tartja együtt a társaságot, ami most még hegyivadász gránátosok csoportja.

Cserei százados úr valahol elől megy. Egy rádiós ablak előtt azonban megtorpan–hatott, mert egyszerre összesűrűsödik a laza csoport.

Igen. A bemondó a legfrissebb híreket mondja. A szövegből kiérteni a szövet–ségeseket, angolokat, franciákat, ruszkikat és amerikaiakat.

Most hirtelen megérti azt is, amit mond:

– Az amerikai hadsereg, amelynek ma éjfélre el kellett volna érnie a Murát, mint a megszállási övezet határát, megállt Leobennél. További szándékukról jelenleg még nincs semmi értesülés.

– Na! Puff! Az amik nem sietnek még békében sem. Akkor hát ide sem fognak elérni, és nem ismerkedhetünk meg a Tarka Regénytár sombrerós hőseivel! Kinek fogom akkor odaadni a Berettámat?

Igaz, ott, Leobenben is van Mura!

Ez csak egy villanásnyi gondolat volt. Annyi, hogy alatta már hallatszott is Cserei fojtott hangú parancsa:

– Emberek! Ide hozzám!

Összetömörültek körülötte.

– Figyeljenek! Az amerikaiak nem érnek ide éjfélre. Holnap sem, mert megálltak Leobennél. Most csak egyet tehetünk, gyorsan átmegyünk a másik oldalra, és eljutunk Graz külvárosi vasútállomására. Talán akad valami, amivel vasúton továbbmehetünk. Gyerünk! Indulás!

Mintha kissé hígabbá vált volna az éjszaka feketesége. Az imént még többemeletes nagy házak folyamatos sora jelölte az útjukat, amelyek a világűrben kószáló fényecskék elé álltak.

Megérezték, hogy kijutottak a városból. A gyenge derengés nem csinált ugyan árnyékokat, tehát továbbra sem láttak semmit. A levegőn azonban érződött, hogy a kövekből áradó langyosság helyébe mezőség nyirkos hűvössége lép.

Valahol a közelben ott lehetett a folyó is. Nem csobbant, de ott kellett lennie. A bakancsszegek csikorgásán kívül más hang nem hallatszott.

A remény éjféli időpontja jócskán elmúlhatott már.

Aszfaltozott úton gyalogoltak. Tudták, hogy szoros tömegben vannak a görbelábú százados körül, pedig egy hangos szó sem hallatszott. A szívekben a jövő bizonytalanságában ott lapult a bizalom is.

Valahol előttük, ott, amerre igyekeztek, egyszerre megtört a csend. Sok, nagyon sok motor tömör dübörgése kélt, s vált percek alatt egyre erősebbé. Gyenge földi fények kisvártatva megszaggatták a sötétséget is, s bizonyos lett, hogy azok összetartoznak a motorok hangjával.

– Talán mégis elértek ide az amerikaiak?! Lehet, hogy rossz volt az a híradás?! – döbbenhetett mindenkibe a gondolat, mialatt megtorpanva, és az utat ellepve állt a század. Cserei százados azonban nem bizonytalankodott:

– Az árokba! Fedezés! Gyorsan! – hallatszott azonnal fojtott, erőteljes hangon a parancs.

Árok csak a mező felőli oldalon volt. De az aztán jó mély. Rotek csörömpölve ért talajt valahol a fenekén, összekeveredve más bukfencező, káromkodó társával.

Markolást érzett a karján.

– Ki vagy? – ismerte meg Cserei rekedt, fojtott hangját.

– Rotek, százados úr.

– Nahát! Kerestettelek volna. Megvan a Faustod?

– Igenis, százados úr!

– Helyes! Élesíts! De ne biztosíts ki, ne idegeskedj! Benne vannak a gyutacsok is?

– Igenis, százados úr!

– Helyes! Ne idegeskedj! Csak a parancsomra lőj!

Közös pályafutásuk alatt másodszor kattant halkan a tapogató ujjai alatt a fegyver célzókerete, amint függőlegesbe állt. Most sem volt sok értelme, mert éppen úgy nem lehetett átnézni rajta a fekete háttérbe, mint amott, Sziléziában. Csakhogy akkor ott még dúlt a háború. Most meg már, azt mondják, béke van. Alkalmasint már második napja!

Az első jármű már oda is ért a vonaluk elé. A fényszórók takarói alól a centimé–ternyi résen gyér, tompított fények vetődtek a már teljesen elhagyatottnak látszó útra. Szorosan gördültek, titokzatosan surranva, közvetlenül egymás után. Végeérhetetlennek tűnő oszlopban tekintélyes hadsereg vonult az árokban szo–rongó sisakok felett.

Nagyon csendben jártak a motorok. Nem csörgött lánctalp sehol, a távolban sem. A felvonulás tompán surranó gumikerekeken zajlott az orruk előtt, s a harctéri világítás nem jutott el az árokban lapulókra.

Rotek már az első elhaladása alatt feldugta a fejét. Elvégre látni is kellene valamit, ha már egyszer esetleg el kell ereszteni azt a ronda sárga fejet! Az égbolt azonban olyan sötét volt, hogy csak a gyenge első fehér, s a kissé erősebb, hátsó vörös fényeket látta.

Azok visszaverődő gyenge sugaraiban azonban némelyiken mégis rövid ágyúcsövet vélt felfedezni.

– Akkor hát ezek valamilyen páncélosok! Biztos valami olyanok, mint amilyeneket nekünk is ígértek. De ki a rossebek ülhetnek bennük ilyen néma csendben?

Cserei mintha megérezte volna a gondolatát:

– Ezek aligha amerikaiak! Azok nappal jöttek volna. S nem ilyen lopakodva. Szájon továbbadni: nyugalom!

Rekedten, suttogva ment tovább mindkét oldalra a parancs. Az időérzék naplemente óta és a fáradtságtól is hiánycikk lett. Most pedig teljesen elmosódott az idő múlása. Lehetetlen volt megbecsülni, mióta vonul ez a hadsereg ott az orruk előtt és a fejük felett. Fél órája? Egy órája? Vagy az örökkévalóság óta? Ujja reszketett már a Faust biztosító csapján, s a feszültségtől egyre úgy érezte, nem lehet kivárni Cserei parancsát! S azt sem tudta, hogy a Beretta a hátán van–e, vagy rajta hasal.

A századost is éppen úgy pattanásig feszíthette az izgalom, mint őket. Egyre ismételte a nyugtató üzenetet:

– Csak nyugalom! Továbbadni! Nyugalom!

A menetoszlop éle alighanem beért már a város első részeibe. Akkor onnan elnyújtott kiáltás szűrődött hozzájuk:

– Sztoooj!

– A hétszentségit! Akkor hát ezek nem valamilyen, hanem orosz páncélosok! Onnan jönnek, ahonnan a kultúráltabb, barátságosabb ellenségnek kellene érkeznie! A kultúra azonban a lustaság testvére. Ezek meg már itt vannak, ahol nem kellene lenniük! Most mi a rosseb lesz?!

Az orosz kiáltást azonban a kabinokban nem hallhatta minden sofőr. Rádió pedig nyilván nem volt minden járműben. A vonuló oszlop úgy zárkózott szorosra, mint a harmonika redőzete. Addigra azonban elhaladt már előttük a legutolsó gépkocsi is, s teljesen hallásküszöb alá halkult a motorok duruzsolása.

Rotek közelében szédülten feküdt mindenki az árokban, és parancs nélkül sem mozdult. Ez több a soknál! Óvatosan visszakényszerítette a felállított célzókeretet, a végére rácsapta a rögzítő szuronyzárat. A kattogtatás alatt hallotta, hogy a százados felmászik a ferde oldalon, s a padkán állva adja ki a következő parancsát:

– Mindenki maradjon az árokban! Fegyverek tűzkészen, biztosítva! Kroáth, Fónod, Rotek, Sarlós hozzám!

– Fiúk! – szólt hozzájuk. – Itt vagyunk már a pályaudvar előtt. Fónod, Kroáth! Ti menjetek be az állomásba. Nézzetek körül, van–e ott vasutas. Kérdezzétek meg, lehet–e számítani valamilyen vonatra. Azt is nézzétek meg, hogy nincs–e ott vasúti jármű.

Rotek és Sarlós kísérjen be a forgalmi irodáig, aztán biztosítson a külső oldalról. Ismételjétek a parancsot.

– Gyerünk, indulás! Negyed óra múlva itt legyetek! Mindjárt hajnalodik!

Az elkanyarodó utcán hamar odataláltak az állomáshoz. Az égi derengés azért ahhoz elég volt, hogy az egyemeletes épület sziluettje gyengén kirajzolódhassék. Máskülönben mindenütt változatlanul sötétség uralkodott, s inkább valami hatodik érzék zsinórja mentén találták meg a bejáratot.

Tapogatóztak. A lépések visszhangjából következtették ki, hogy az a bejárat voltaképpen kapualj, mely felett végigvonul az első emelet. Elképzelni sem volt nehéz, mert otthon is olyan volt minden nagyobbacska vasútállomás. Rácsos vaskaput tapogattak ki, amely inkább lógott a sarkain, minthogy nyitva volt.

A vágányok felőli oldalon sem látszott semmi fény, nem hallatszott mozgás zaja. Kroáth és Foci bizonytalanul indult előre, amerre a forgalmi irodát sejtették.

Rotek, Sarlóssal együtt, visszatért a megbeszélt helyre: a kijárat előtti térre. Csendesen körüljárták, s egyre a homlokzatot figyelték, hogy nem villan–e valahol egy kis fénysugár.

Nem villant. Az ablaktábláknak sem volt mit visszatükrözniük, még ha spaletták nélkül bámulták is a grazi utcát.

Egy helyen megállapodtak, ahol érezhetően ívben kanyarodott a kihegyezett, méteres lécekből állított kerítés. Fáradtan döntötték neki a hátukat, s fegyverüket tüzelésre kész helyzetben tartották. Figyelték a most már biztosan vége felé haladó éjszakát.

A neszezés nélküli csendben rájuk szakadt a tegnap hajnal óta tartó menetelés, a légitámadás és az éhség testi–lelki fáradtsága. Hirtelen megérezték, hogy mennyire húzza a vállukat a lőszerrel teletömött kenyérzsák és a géppisztoly hevedere, milyen nehéz mindaz, amit cipelnek!

Megfordultak hát, s hogy fájó gerincüket pihentessék, hónaljukkal rátámaszkodtak a lécek éles végeire. Rotek letámasztotta a páncélököl fejét, s térde között szorította a felfelé álló csövet.

A kertben lógó karokban kellemesen bizsergett a pihentetés. Továbbra sem mozdult sehol semmi.

Ott, felakasztva magukat, el is aludtak.

Nem tarthatott sokáig az az álom, mert a hajnal érkezését azért már érezni lehetett. Lehet, hogy az élénkebbé vált derengés, meg a reggeli párák élesedő illata nyitotta fel a szemüket. Ijedten néztek szét, mert körülöttük most már mindennek alakja és színe lett.

Az első gondolat Fociékra, az első pillantás pedig az épületre esett.

A homlokzaton a hajnal finom áramlása a piros–fehér–piros zászló könnyű kelméjét lebbentette, csak annyira, hogy benne a jobbra tekintő fekete sasmadár mozdulatlan maradt.

Az osztrákok tehát felébredtek már. Vajon otthon milyen lehet most az épületeken lengő zászló? A vörösön kívül maradt–e legalább még egy sáv azokon a vásznakon? Talán a zöld?

Ezek is csak éppen olyan rohanó gondolatok voltak, mint ahogy ijedtükben bevágtattak a peronra. Itt is olyan csinos sárga a kerámia burkolat, ami folyton csúszik a már simára kopott zápfog–szegek alatt.

Sehol egy árva lélek! Se mozdulat, se nyitott ajtó, és Fociék sincsenek sehol!

– Szakramentomszentség! – csúszott ki Rotekból öregapja káromkodása.

Vágtattak vissza arra, amerről sejtették, hogy idejöttek.

A szürkére derült úton ott állott Cserei százados. Mellette csak Kroáth és Foci, meg Dőry zászlós állott. Tanakodtak, és egyre az állomás felé nézegettek. A század változatlanul az árokban hevert, de a sisakok a padka fölött domborodtak.

A tanácskozók megmozdultak, amikor a két vágtató közelebb ért. Cserei előbbre lépett, s fojtottan rájuk rivallt:

– Hol voltatok? A társaitok már visszaértek!

– Százados úr, jelentem, figyeltünk! – válaszolt Sarlós a bizonytalanságtól rekedten. – A megbeszélt helyen.

– Ugyan! Ne hazudozz! Kerestek benneteket! Kroáth még füttyentett is! Tudjátok, mit kockáztatott?! Azonnal mondjátok meg az igazat!

– Százados úr! – lépett közelebb elszántan Rotek – a kerítésnek támaszkodtunk, és ... elaludtunk.

– Gondoltam! – hörögte nagyon felindultan, majd megragadta Rotek bal karját, rántott rajta egy fél fordulatnyit, és betekert szárú görbe lábával alaposan fenéken rúgta. – Marhák! Gazemberek!

Cs. Torda hirtelen mozdulattal visszafordult az ablaktól. Nem igen lehetett már szemlélnivaló a nagy házak közötti térségen. A könnyű függöny puhán hullott vissza a helyére. Laci felélénkülve lépett az asztalhoz, és a hasas pohárból megnedvesítette a nyelvét a savanykás borral. A fotel magas háttámlájára támaszkodva nézett a mesélőre, barna szeméből nedves érdeklődés fénylett:

– Mit éreztél akkor?

– Hm! Tulajdonképpen semmi tudatosat. Azaz, hogy... nem tudom!

Karom addig is a mellemen keresztben fekvő Berettán nyugodott. A markoló tenyér, s a hirtelen rúgás felszabadította a bennem feszülő ingerültséget. Kirobbanó dühvel csapta hüvelykujjam jobbra a biztosító billentyűt, a mutatóujjam meg a sorozat ravaszára csúszott. Eszemet vesztve téptem ki magam a szorító markolásból, s a géppisztoly csöve szinte érintette a százados mellét. Agyamat ebben a pillanatban csak az a gondolat uralta, hogy az egész tárat beleeresztem ebbe a karikalábú tisztbe! Kettéfűrészelem azért a seggberúgásért!

Az az idő azonban csak a másodperc rettenetes töredéke volt. Pillanatnál is rövidebb. A kimerültség, idegszakadás végtelen, meg nem határozható időszaka. Mégsem húztam meg azt a ravaszt. Az a borzalmas pillanat elmúlt, s most már láttam a tiszt körül állókat, akik mindebből semmit sem vehettek észre. S újra azt a századost láttam a cső előtt, akit annyira tiszteltem, szerettem, mint talán a saját apámat. Akiről tudtam, hogy egyedül neki köszönheti ez a száz ember, hogy idáig olyan simán eljutott, mint ahogy kivezette osztagát is abból a pokollal felérő berlini zsákból. S aki ugyancsak nem érzékelte, hogy az imént csaknem ott végezte, azon a derengő, szürke, idegen úton, idegen fegyverem harminckét golyójától. Ahogy csendben visszabillentettem a biztosító csappantyút, mérhetetlen szégyen öntött el. A szégyen ráült kimerült, szakadozó idegeimre, s még nehezebbé tette tovább hurcolni a harci súlyokat és saját, egyre sötétebbre váló gondolataimat Azt a tört villanást, amelyben gyilkossá és egyben Csereinek ugyancsak halott párjává váltam volna, sohasem tudtam magamban igazán helyre tenni. Ott csak elfeledni lehetett, amelybe azért jótékonyan besegített az azon az ösvényen való kanyargás, amely mellett egyelőre még nem látszott semmiféle jelzés.

Akkor, abban a helyzetben már csak az a rúgás lehetett a hadbírósági ítélet. Cserei azzal napirendre is tért a félórás kötelességszegés felett, és gyorsan adta ki további parancsait:

– Mindenki fel! Futólépés előre az úton! Az első nagyobb tanyába fogunk betérni! Valahogy elrejtőzünk az oroszok elől!

Azzal már fürgén szedte ő is hernyótalpas bakancsait.

Most már nem is lehetett mást tenni, mert veszedelmes fürgeséggel ömlött széjjel a széthúzódó völgyben a világosság. A jobboldali mezőben a Mura fátlan partjait is jól fel lehetett fedezni.

Nem kellett nagyon messze futni. A bal oldalon hamarosan elértek egy nagyobb épületcsoportot, ahol a nagy pajta az úttal párhuzamosan, az ugyancsak tekintélyes ház pedig merőlegesen zárta körül a hatalmas gazdaságot.

– Gyerünk! Mindenki bújjon el valahova! De még csak köhintés se legyen!

Zsúfolásig tele lett a pajta, pedig a parasztnak nem valami sok szénája maradt tavaszra. Két ló, két tehén mellett is találtak helyet, meg még a lécből készült kukoricagóréba is jutott a hullafáradt legényekből.

Nem is nézte azt senki, hogy hova dobja le magát. Azon nyomban elaludt az egész század, amelyben már tegnap reggel óta nem számolták, hogy ki hiányzik.

Nem tarthatott sokáig az az ernyedt alvás. A nap csak akkor dugta fel vörös korongját a keleti hegygerinc fölé.

Maga Cserei futott be a pajtába, ahol Rotek is nyújtotta a lábát a földön. Üvöltött, és rugdalta a szanaszét heverőket:

– Riadó! Fel! Ébredjetek! Nyakunkon az oroszok! Futás fel a hegyre! Nincs más út! Fel a hegyre!

Még félig aludtak, ahogy nekilendültek a magasan a fejük fölé tornyosuló domb oldalának. Futtában Rotek meglátta még, hogy az istállóból Dőry zavarja ki az oda fészkelődötteket, a górénál pedig mintha Lenk Andrást vélte volna felfedezni.

Szemlélődésnek, lelkendezésnek azonban nem volt itt most az ideje. A folyó felől veszett üvöltözés, ordítozás hallatszott. A folyó túlsó oldaláról ömölhetett az irdatlan sok orosz a hídon át, s a zavaros ordítozásból csak azt lehetett tisztán kivenni:

– Hurrááá! Huri–huriii!

A hegy tövén nem volt kerítés, mert nem is kellett. A domboldal olyan meredeken és magasra emelkedett, hogy még a szarvas, meg a vaddisznó is megfontolta, hogy leereszkedjen–e rajta. Úgy látszott, hogy a középkorú bükkfák, amelyek benőtték az oldalát, alsó ágaikkal a földbe kapaszkodnak, hogy függőlegesek maradhassanak.

De most már csak az az egy lehetőség maradt a menekülésre. Nekifutottak hát. A hátuk mögött egyre közelebbről jött a szétterjedő, zűrzavaros kiabálás, de lövés nem pattant egyetlen fegyverből sem.

Könnyű lehet azt mondani: nahát, Istenem, mi az egy hegyivadásznak felfutni a hegyre.

Abban a meredek erdőben ottmaradt azonban az őszi avar. Az élénksárgára száradt, tojásdad bükklevelek vastag rétegben borították a talajt, s a hó eltakarodása után arra is volt elegendő idejük, hogy zörgősre száradjanak. Mit sem értek ott az olasz bakancsok talpán karéjban vicsorgó acél zápfogak! A talpak alatt minden lépésnél megindult a vastag avar, s vitte magával lefelé a lábakat is.

Pedig most valóban futni kellett volna! A tanya vonalában a ritkás aljnövényzet között már sötét alakok tűntek elő, s azt is lehetett néha látni, hogy üvöltözés közben fél kézzel az ég felé rázzák dobtáras géppisztolyukat.

Rotek egészen utolsónak maradt, mert a Faustja egyre akadályozta az orra előtt meredő gyürkicető, vagy valami gyökér elkapásában. Teljesen kifulladva állt meg egy vastagabb fa tövén, s lenézett az elsüllyedt völgyre.

Igen. Látta ott bujkálni az alakokat, akik most kezdtek a meredeknek nekiveselkedni. Szerencse, hogy az ő csizmájuk talpa nem volt olyan ügyes szegekkel felékesítve, tehát a vastag avaron még jobban csúszott. Látta, hogy a domb tövétől kezdve csak ímmel–ámmal csinálják az üldözést.

Nekitámaszkodva a bükk rücskös oldalának, picit megnyugodott. Az is eszébe jutott, hogy ennek a páncélökölnek most már valóban nem lehet semmi haszna:

– A nyavalya cipelje tovább! Inkább szép csendben odaajándékozom ezeknek a kedves ruszkiknak!

A gyutacspárt jó lendülettel dobta a mélységbe. Aztán visszakattintotta a bunkófejet a sárga csőre, s a fatörzs mellé fektetve megadta neki az első, egyben utolsó kezdő lökést.

A sárga micsoda a levelek tetején elindult azok felé, akik számára gyártották. A meredek oldalon egyre gyorsabban túrta a laza avart, s Rotek egy másodpercig még látta a cső végén a kerek, fekete lyukat.

A megnémított fegyver kikerült még néhány fiatal fatörzset. Aztán a színe összeolvadt a bükkös párnájáéval, s eltűnt a szeme elől:

– Isten áldjon! Nem sajnállak, pedig eleget hurcoltalak a nagyvilágban! Meg azért sem, mert te ott, Neuölsnél, nem lettél volna olyan jó hozzám, ha eltalál az a sorozat, mint én most tehozzád! Valamelyik ruszki majd megtalál, és játszásiból majd téged is átküld valami nagy bokor felett!

De ezeket már csak futás közben gondolta. Most már hamarosan ott volt a domb teteje, amelyen csaknem vízszintesen húzódott egy szélesebb vadcsapás, vagy talán erdész ösvénye.

Hamarosan utolérte a többieket, s békésen továbbra is utolsónak maradt.

A domboldali fiatal bükkös itt már nagyon érett fenyőerdőnek adta át a hegyeket. Bámulatosan gyönyörű, sudáregyenes vörösfenyők között kanyargott az ösvény, amelyek csak toronymagasságban borultak össze innen lentről csak arasznyinak látszó koronáikkal. A sűrűn egymás mellett álló csodálatos oszlopok között az az érzés támadt, hogy az Isten gótikus katedrálisában gyalogolnak valahova, és most még az sem fontos, hogy hova.

Nicsak! Amott az egyik daliás koronáját fehér lepel takarja, melynek selymét finoman lebbenti meg a fenyőtűk között kószáló szellő. Széléről vastag kötélcsontok lógnak le. Azok meglódítására már nem elegendő az a kicsi légmozgás, amit talán a kék ég tenyérnyi foltokként látszó drapériája küld erre a csodálatos vidékre.

Vajon miféle katona kalimpálhatott le azon a selymen egy repülőgépről? Küldték? Lelőtték? Orosz, angol, amerikai, francia, lengyel, vagy német lehetett? Magyar biztosan nem! Meg nagyon sebesült sem, ha oda tudta tornászni magát ennek a gyönyörű óriásnak a törzséhez, elvagdalni a köteleket, és lemászni a sima, vörös pikkelyes kérgen.

Ez a vidék nem is hegy, hanem valami hátság lehet. Az ösvény, amelyen lépdeltek, csaknem vízszintesen kanyargott a gyéren tenyésző bokrok között. Itt–ott enyhe lejtő következett, odébb pedig erőlködés nélkül jutottak ugyanolyan magasságba.

Hogy merre húzódik a domb, azt elég bajosan lehetett megállapítani. Hiába bámultak felfelé, és keresték volna a napot, a természetnek abban a nagyszerű katedrálisában egészen összeborultak a fejük felett az oszlopfők tűlevél lombkoronái. Tenyérnyi foltokon át csak azt lehetett látni, hogy világos az égbolt.

Rotek meglátta azonban, hogy a puha, élénkzöld moha azoknak a fáknak a tuskójára kapaszkodik, amelyeket balkézről hagynak el. Akkor ennek a csapásnak az eredője nyugat lehet.

A kissé megnyugodott hangulatban már szóbeszéd is járta. Úgy hírlett, hogy akadt olyan polgár azon a tájon, akinek valami érdeke fűződött ahhoz, hogy ugyancsak sürgősen elhagyja Grazot. Nagyon jól ismeri a vidéket, ő vezeti ott elől a hadifogságban válogató csapatot.

Azt is mesélték, hogy az a gazda, akinek a tanyájába úgy bevágtak hajnalban, mint a varjak a nyárfásba, a béke új helyzetében igen gyorsan feltalálta magát. Talán nem is nagy csoda, hogy aggódott a hozzá befészkelt – most már idegen – fegyveresek miatt. Elvégre meg kell tartani a gazdaságot, megóvni a családot, becsületet. Az pedig nem megy máshogyan, mint a hatósággal kilakoltatni a hívatlan vendéget.

Gyorsan és titokban elszaladt hát a Murán túlra, ahova az árokban lapulók sorfala között az éjszaka bekanyarodott az új hatalom.

A kilakoltatás sikerült. Kaptak érte egy világlátott Faustot – gyújtó nélkül.

Érezni lehetett, hogy fogy már a hátság. Lassan megváltozott az erdő jellege: ritkulni kezdtek, majd egészen elmaradtak a fenséges szálfák, a lassú lejtőt kevert tölgy és bükk erdő borította. Sűrűbb lett az aljnövényzet, a bokrok hézagaiba tüskés szederinda fészkelte be magát.

Aztán egyszer csak egészen világos lett. A csapat ott összetömörült, mert Cserei százados megállt. Mindenki leült a puha avarra, amíg az idegenvezetővel valamit tanácskozott. A meredekebbé vált nyugati lejtőn ki lehetett látni az alacsonyabban álló fák koronája felett – egy másik hegyoldalra.

Ott emelkedett előttük egy magas, magányos hegykúp. A tetején hatalmas várkastély körvonalai sötétedtek a már délutánba hajló égbolt előtt. Roteknak úgy tűnt, hogy Judenburg várát látja maga előtt magasodni, mert kísértetiesen hasonlított rá.

– Áh, az nem lehet! Nem gyalogoltunk mi annyit! Hiszen az még Leobennél is nyugatabbra van, legalább annyival, mint Graz lehet Leobentől!

Felesleges a töprengés, mert Cserei máris hozzájuk fordult:

– Emberek! Ez itt előttünk Steinberg kastélya. Itt most le kell mennünk a völgybe. Leoben északkeletre van tőlünk. De légvonalban legalább száz kilométer, és közbül ott van a Gleinalpok. Nincs más választásunk: meg kell kerülni ezt a hegyet, s ha sikerül, egyenesen nyugatra tartani. Talán valahol Köflach környékén megtalálhatjuk az amerikaiakat.

Fiúk! Azt hiszem, innentől nehéz lesz együtt maradni. Félő, hogy már a vár környékén ruszkikba botlunk. Ezért most feloldom az alakulati fegyelmet, igyekezzen mindenki a belátása szerint tovább jutni, lehetőség szerint együtt maradva.

Most induljunk, rejtőzködve le kell jutni ezen a lejtőn. Ha szétugrasztanak bennünket, szerencsés hazatérést kívánok! Indulás!

Cserei sejtése igaznak bizonyult. A mintegy száz ember bokortól bokorig osonva ereszkedett le a lejtőn, s hamarosan bazalttal épített utat pillantott meg az aljában.

A meredekké vált domboldalba azonban a kastély felől jól be lehetett látni. Be is láttak. A sötét falak mögül hirtelen éktelen üvöltözés csapott ki, még nagyobb, mint reggel, a tanyánál. A szerpentinben közelítő úton fekete hangyafolyam zúdult lefelé ordítozva, és a fegyvereket rázva.

Tegnap a kastélyt is ellepték az orosz csapatok. Most lezúdultak, hogy bekerítsék a lopakodókat.

Lövés azonban most sem dördült. Az orosz baka nyilván jobban megbecsülte a friss szagú békét, mint a könnyen vitézkedő légierő!

Mialatt átrohantak az úton, és megállapodtak a várhegy lábának lankáján, az üvöltözés egyre csak folyt le a kastélytól. Már szétterjedt ott is, ahol a szerpentin utolsó kanyarja simult enyhe lejtéssé. Körül voltak véve!

Rotek tanácstalanul szétnézett. Mindenütt futó, bujkáló alakokat látott, és megpillantotta Cserei századost is a közelben.

Nem figyelt már senkire. Lázas sietséggel bujt ki két kenyérzsákjának hevederei közül, s turkált bennük. Valamiket átrakott az egyikbe, majd a nélkülözhetőt nagy lendülettel messzire hajította. Lecsatolta a derékszíját is, s egyet gondolva, előhúzta táskájából a pisztolyát. Egy picit a tenyerén tartva nézte, majd recsegve szétszedte. Darabjait a világ négy tája felé szórta szét.

Egy perc múlva a két görbe lábszártekerő futólépésben eltűnt egy bokor mögött.

Már nem volt senki a közelében. Úgy érezte, hogy már a remény sem.

Az azért belenyilallott, hogy ha itt kapják az oroszok a nyakában a géppisztollyal, akkor nulla százalékra csökken a túlélés esélye. Nekilátott hát utánozni az elfutott parancsnokot.

A Berettán nem sok szétszedni való akadt. Kihúzta a zárdugattyút, s egyben belehajította a közeli bokorba. A másik oldalra dobta a fegyvert, a tárakat, a kenyér–zsákból a tartalék lőszert valami gödörbe vágta, amelynek a feneke egészen vizesnek látszott.

Más fegyverféle már nem akadt, de így meg teljesen üresen maradt az oldalzsákja. S nem is tudta, hogy most fusson–e, vagy ne. Akkor az út felé nézve megpillantott egy alakot egy bokor takarásában.

Sarlós Lajcsi volt. Kidőlt, korhadó fatörzsön ült, és nagy nyugalommal a havasi gyopárt bontogatta le a sapkájáról, meg a zubbonyának bal karjáról.

– Most mi lesz, Lajcsi?!

– Tudod, Szepi, én már nem csinálom tovább ezt a bújócskát! A rosseb tudja, hol vannak az amik! Talán nincsenek is! Ezekkel meg valahol egészen biztosan újra összeakadunk. Én kimegyek az útra, s hazafelé veszem az irányt!

– Megadod magad?

– Mit megadod? Sze' vége a háborúnak, béke van! Békében pedig nincs hadifogoly! – sustorogta elszántan, szája szögleteiben azzal a kis habbal.

Rotek elgondolkodott. Közben azonban már ő is leült Sarlós mellé, s szinte öntudatlanul tépni kezdte sapkájáról a fekete posztódarabot.

– Gondolod, hogy jó lesz? Sikerül?

– Nem vagyunk messze hazulról. Mi a nyavalyának menjek még messzebb? Hogy még nehezebb legyen hazajutni?

– De elvihetnek Szibériába!

– Talán nem. Hiszen csak leventék voltunk. Azért talán ezek is emberek! Megvan az igazolványod?

– Nincs. Már eldobtam. Minek? Lerí rólunk, hogy hol voltunk. Úgysem hiszik, hogy csak úgy elhoztak bennünket. Ebben a ruhában?!

Valóban. A fegyvereket el lehetett dobni. Le lehetett tépni a havasi gyopárokat is, de a helyük a posztó eredeti színében ott sötétlett a németforma sapkán, zubbonyon. Bizonytalan ez az egész. De itt és most mi lehet biztos?

A cserje között új alak bukkant fel. Ijedten ugrottak fel, lábuk a földbe gyökerezett. De nem orosz volt, hanem Szalán Jóska. Nyugodtan lépett hozzájuk, és fesztelenül leült a tuskóra.

Meredten néztek rá egy pillanatig. Azt tudták, hogy velük együtt elindult a MÁV NTE jeles kapusa. Baktüttösön az utolsó esték egyikén még meghívta mindkettőjüket egy öregasszony házába, ahol valahogyan kieszközölt egy hatalmas tál borzalmasra édesített mákos mácsikot.

Lajcsi osztálytársa volt a Keriben, s jó barátja is. Csakhogy Jóska nem olyan gyerek volt, aki megelégszik akármilyen törekes szalma derékaljjal, szívja az agyonzsúfolt helyiségek izzadságtól büdös levegőjét. Egészen búzavirágkék szeméből mindenkire mindig bizalom és kedvesség sütött, ami nem takart még csak álnokságot sem. Felettébb rendes gyerek volt Szalán Jóska.

Csakhogy az a közvetlenség minden erőszak nélkül valahogyan arra kényszerítette a környezetét, hogy egy csomó helyzetben magától értetődően engedjen át neki előnyöket. Jóska tudta, s anélkül, hogy provokálta volna, ki is használta ezt. Mondhatni: elfogadta.

Az a szemernyi gőg, amit elegáns termete, sima barna haja alól a kék szeme, a simulékony modora talán észrevenni engedett, inkább csak abból eredhetett, hogy csapatán kívül is országos neve volt kapuvédői tehetségének:

– Csak annyival vagyok több nálatok, hogy egyiktek sem tudna nekem gólt rúgni! Még a tizenegyesről sem!

Sarlós és Rotek Baktüttös után már nem találkozott vele. Bizonyára elkapott valami magasan repülő labdát, s ölében tartva besiklott valamelyik alakulat törzséhez. Talán írnoknak, vagy valami ilyenfélének.

Most azonban ott ült a fatörzsön, s egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a másik kettő meredten nézi:

– Most mit bámultok? Nem vagyok kísértet!

– De Szalán! – találta meg először Sarlós a hangot – Isten bizony, alig hiszek a szememnek! Szevasz, Jóska, az Isten áldjon meg!

– Szevasztok. Most mit akartok csinálni?

– Mit? Éppen azon tanakodunk Szepivel. Fussunk tovább? Vagy hagyjuk a fenébe? Te mit gondolsz?

– Én már döntöttem, nem megyek tovább! Elindulok hazafelé. Lesz, ami lesz. Talán sikerül. Különben pedig nem is vagyok egyedül. Odébb még jó páran készülődnek, hogy kimennek az útra, s megadják magukat a legelső ruszkinak. Gyertek ti is! Menjünk haza!

Jóska szelíd szava most is döntött. Most figyelték csak meg, hogy ő milyen eredeti módon oldotta meg a havasi gyopár sötétlő helyének problémáját: eldobta az egész sísapkát! Barna haja egyenes tincsben lógott a homlokára.

– Akkor mi is megyünk veled!

Jókora csoport gyülekezett már össze odébb, a sűrű cserjés mellett. Tizen–kilencre számolták egymást. Egy jó félszakasz.

Ott volt Kroáth görbe háta, Kisnyzny, Bagyula és Rotek megrebbenve fedezte fel Kurnik Ferit, akit csak egyetlen muraurai táborból ismert. Az egerszegi fiúval azonban majdnem olyan bensőséges lett a kapcsolata, mint Hanzival, az SS Rottenführerrel.

Feri a tábor után elveszett a szeme elől, bár vele kettesben kellett volna mennie valahova egy göcseji kis faluba, táboron kívüli ifjúvezetésre. De hát abból nem lett semmi, mert inkább a nyilasok csinálták tovább a nevelést.

Sejtelmük sem volt egymásról ebben az elvetélt hadseregben, de most az örömös ölelkezésben egyben egészen megegyeztek: mindenáron és minél előbb haza!

Ott volt Sztalin is. Gurgula szemét, amelyről valamilyen betegségére lehetett volna következtetni, most már ő is Ungvárra vetette. Ha ezt a ruhát valahogyan le tudja vetni, talán neki van a legjobb esélye!

Előkerült valami öregebb katona is, aki az imént a bokorba vágott sarzsija miatt, talán önként, elvállalta a rangidős parancsnokságot:

– Gyerekek! Úgy vélem, talán legjobb lenne zárt alakzatban elindulni. Akkor látják, hogy nem valami kóbor, gyülevész népség szivárog az úton, amelytől tartani kell. Talán nem állítanak meg olyan sokszor.

Ha mégis, akkor mindenki mondja azt, hogy leventék voltunk, és a nyilasok hoztak ide minket.

Ebben látszott némi igazság is. Mit is kell tudnia azt másnak, hogy mi hogyan történt!?

Összekapták magukat, és nagy, izgalmas elszánással két sorba rendeződtek az enyhén kanyarodó bazaltos úton.

– Mit éreztél?

– Mikor?

– Amikor a ...századosod... elfutott!

– Jaaa? Hogy mit? Tudod, Laci, a későbbi életem során jelentkezett még ugyanez az érzés. Főleg akkor, amikor valami igen nagy bántás ért hirtelen, ami ellen nem lehetett védekezni. Olyankor nemcsak, hogy legyökereztem, hanem egészen tisztán éreztem mindannyiszor, hogy a cipőm talpán át kifolyik valami belőlem, bele a földbe. S akkor aztán végtelenül elgyengültem. Valami idegösszeroppanásfélét jelenthetett az. Sokkal később, a legutolsó eset után évekig vonszoltam a következményét. Hát ilyet éreztem ott, abban a megkavarodott erdőben. De akkor csak egy percig tartott. Tovább kell csinálni, s immár Cserei százados úr nélkül. Nem értem rá töprengeni.

– Mintha valahol már utaltál volna ilyesmire.

– Igen, jól emlékszel. Az apám tört, elszürkült gloriólás szembogaránál.

– S mi lett az oldalzsákkal? Felvettétek?

– Én vettem fel, de Lajcsi is rácsapott. A légitámadás óta olyan volt a kenyérzsákja oldala, mint a rossz rosta. Egy fél maréknyi bazaltszilánkot szedett ki belőle az úton, ami ott ment be, ahol nem illett. Sarlósnak alighanem igen nagy szerencséje volt az a mániája, hogy minden nyavalyát felszedett, és egy darabig a zsákjában hordozta. Még furcsa, görcsös gyökérdarab, vagy kavics is akadt néha nála. Így hát megúszta a szilánkfröccsöt. Most kérte, hogy hadd legyen az övé az eldobott zsák.

– Nekiadtad?

– Természetesen. Csak előbb még gyorsan belenéztem, bár láttam, amint a százados lázasan pakol át belőle a másikba.

– Üres volt, mi?

– Első pillantásra igen. De bele is nyúltam, és a sarkában rátapintottam valami simára. Az egyik vékony aranykeretes szemüvege volt. Az olvasó.

– Honnan tudod? – kérdezte izgatottan Torda.

Rotek alulról pillantott rá:

– Onnan, hogy... hazahoztam. Mire Lajcsi odalépett, és megfogta a hevedert, már a markomban volt. Nem vette észre. Később mindenfelé dugdostam, amíg akadt hely magamon. Végül pedig abban a vastag, nyakatlan jéger ingbe volt csomagolva, amelyben a tetveimet is gondosan hazamentettem.

– Most hol van?

– ... Hát.., benn a fiókban, a többi emlék között. Ott van a Marschkompass, az erdőben talált lupé, a zabráló szovjet katonától megvett Doxa óra, meg apám Tanácsköztársasági Emlékérme társaságában – nézett ismét kutatva a már megnyugodott barátjára. – Kinek és hogyan adhatnám vissza? Cserei eltűnt az életemből. Kutatni utána pedig több okból is bajos lett volna.

– Persze, persze!

– Különben is, ... az már emlék. Cserei talán oda is adná már! Akárcsak az órát sem kérte már vissza a tulajdonosa. Pedig vele ráadásul jó ismerősök is vagyunk!

– ???

– Majd elmondom azt is. Úgyis újfent az engedélyedet kell kérnem, hogy visszaugorhassak az akkori jövőbe. Valami alig hihetőt ugyanis itt kell elmesélnem.

– Hiszed–e, Laci, hogy a Berettámat még egyszer viszontláttam?

– Nafene! Az valóban elég hihetetlennek tűnik!

– Pedig nem álomkép, nem is vízió volt! Meggyőződtem róla!

– Beretta rengeteg fegyvert gyártott. Milliószámra géppisztolyokat is!

– Az igaz. Csakhogy azok nem kerülhettek oda, ahol én találkoztam újra „azzal”. Akkor már a millió billpengők korszakában voltunk. Lezajlottak már az igazolási eljárások. Jómagam, minthogy 1945 júniusának vége előtt már otthon voltam, nem számítottam „nyugatosnak”. Már elég bátran krampácsolhattam a bazaltot a város pályaudvarának új váltói–kitérői alatt, amelyekkel kicseréltük a felrobbantottak helyére sebtében épített elnyűtteket. Milyen kiszámíthatatlan is a sors! Tudod, kivel találkoztam az igazolási tárgyalásomon? Nem találnád ki, és talán éppen úgy nem hiszed el, mint a Beretta dolgát! Kerki Lacival! Fogalmam sem volt, hogy otthon van. Egyszer csak szólították a belépésre, s csak akkor figyeltem fel a nevére. Olyan név nem volt több még a környéken sem. Kíváncsi voltam nagyon rá. Be is lépett. Valóban ő volt, s nyegle tartással állt meg a valahonnan előkerült kommunista, meg szociáldemokrata bizottsági tagok előtt. Az eljárás tulajdonképpen egyszerű volt, s természetesen a szokásos adatfelvétellel kezdődött. Tőle is kérdezték a nevét, születési adatait. A foglalkozásra és a katonai rendfokozatra utaló kérdésre Laci, anélkül, hogy tartása, vagy hangja megváltozott volna, egyszerűen azt felelte:

– Orvos. SS Obersturmführer.

– Mintha kézigránátot vágott volna a placcra! Mind a négyen vagy öten felugráltak, és kívülről is behívtak valakiket. Szorosan körülfogták, és fél perc alatt eltávolították a bámulók elől. Megvallom, hogy én csodálattal bámultam a mögötte becsukódó ajtóra.

– Mi lett aztán vele? Nem tudod?

– De! Tudom. Hamarosan valahogyan átjutott a határon. Visszament Német–országba, és igen jó nevű orvosprofesszor lett.

No, de ez csak egy kis közjáték volt a sokszor hihetetlennek tűnő egyéb találkozásokból. A világégést követő, rendeződni kívánó zűrzavar parányi darabkája. Ott tartottam, hogy a vasúton tudtam a legjobban elhelyezkedni, mivel akkor mindenki „arccal a vasút felé” fordult. No, meg persze ott kíváncsiskodtak a legkevésbé az ember viselt dolgai után. Krampácsolni mindenkinek joga volt. Hanem akkor már megkezdtük a leégett ház felépítését. A hetente megkeresett néhány ezermillió billpengőből legfeljebb gyufát tudtam hazavinni. Cserepet, szigetelőanyagot, szeget, meg ezer más dolgot csak az akkori kereskedelmi utakon: csereberével lehetett szerezni. Az épületfáért az erdészt is meg kellett valahogyan kenni. Apám fejében benne volt a természetes paraszti ész, vállalkozóit pedig már szerzett az idők során. Kertünkben a kukoricaföld mezsgyéjét magasra emelkedő dohányszárak jelezték, amelyeken sorban terpeszkedtek a harminc–negyven centi átmérőjű, méregzöld levelek. A hatalmas gyümölcsös füvében egy szem hullott körte, szilva, cseresznye, meg barack sem maradt. Azon az őszön a hegyről is hazahozatta a Kocsis Gyuri bácsival a tekintélyes törkölyt, amit más éveken hanyagul, trágyának, a szőlősorok közé szokott teríteni. Az a kis ház, amit a leégett mellé építettünk, az lett a nagynak a kincseskamrája. A padlásán kövér lapickákban száradt szép sárgára a dohány. A pince simára taposott földjén zavartalanul ült elénk a selyemszőrű kis szürke egér, hogy a mellső lábai közé fogott kenyérdarabkát rágcsálja, míg folyik a púpból a tüzes víz.

Arra gondoltam, amíg mozdulatlanul néztem, hogy talán az ember is így kezdte valamikor. Nem lehettünk olyan fáradtak, hogy naponta meg ne vágjunk néhány rézbarna lapickát, vagy le ne csurgassunk egy–két liter főzetet. Az akkor bőven és kitűnő minőségben termett borral együtt az volt a valutánk. Nagyon hatásos valuta!

Azon a napon a vastag, kékfestő szatyorban tíz kicsi csomag dagadt a munkás–ruha, meg a napi elemózsia mellett. Anyám az este készítette össze, két tenyerében latolgatva, hogy azok mindegyike megvan–e öt deka.

A Szabad Nép papírjába csomagolva, szép sárga, finomra vágott dohány volt bennük. Igen értékes valuta, amellyel talán a cement csúszdáját kellett volna kenegetnem.

Az a papír sem a véletlen műve volt. Anyámnak akadt ugyanis két lovagja a falut megszállott hadseregből, akiknek egyikét sem lehetett jóindulattal ruszkinak nevezni. Az egyik nagy, benga, esetlen mongolféle, a másik meg mokány, mozgékony tatár. Azért jól megértették egymást is, meg anyámat is, akinek a kegyeibe, Isten tudja, valahogyan jól beférkőztek. Rendszeresen jöttek borért, pálinkáért, meg dohányért, s pecsenyére sütve kapták vissza azt a libát, ami alig–hanem a szomszéd faluból keveredett oda a hónuk alatt. De máj nélkül kapták, amit pedig nagyon is kerestek a húsok között. Nem is tudom, hogyan vágta ki magát a tettes ebből a helyzetből. Azt elvégre mégsem lehetett állítani, hogy a libának mifelénk nincs is mája!

A feneketlen katonazsebekből viszont mindig került elő valami számunkra értékes dolog: só és cukor, amit a mongol lovag minden elfogultság nélkül a rettentően mocskos, taknyos zsebkendőjébe takarva tett le anyám elé az asztalra:

– Vigyis, Mamka! Száhar!

Az is előfordult, hogy egy csodálatosan egyben maradt, iszonyú ócska kis teher–autó állt meg a kormos falak előtt. Jó csomó nyersen fűrészelt deszkát hordott be róla a két legény, anyám meg praktikusan hallgatott, és nem kérdezte, honnan való. Honnan? Hát a lágerból!

Nos, ez a két fickó oktatott ki minket arra, hogy milyen értékes újság is az a Szabad Nép. Annak jó vékony a papírja, szép karcsú tölcsért lehet csinálni belőle a mahorkának, és nem lobban minduntalan lángra az orr alatt, mint a Pravda! Anyám tehát éppen olyan céltudatosan csomagolta beléje a dohányt, mint amilyen közvetlenül kezelte az ismerőssé vált szovjet katonákat. Haladt is ám elég jól az építkezés!

Falézolás után elindultam a város felé, hogy hasznosra váltsam a nekünk feles értéket. Az állomáson hosszú szerelvény vesztegelt, a mozdony a túlsó végen lustán pöffentett. Az utolsó vagon alig állt előbbre a tolatási határjelnél, amit az imént léptem át.

Óriási katonába botlottam. Ott ácsorgott a zárlámpa mellett, éppen a mahorka–szivar csücskét köpte ki. Közelebb érve eleinte inkább csak a karcsú, de hatalmas termet kötötte le a figyelmemet. A nyúlt, fehér arc, a sötétszőke tarló a pilotka alatt, inkább valami lettre, vagy litvánra vallott.

A vasutasok gyalogútjának fekete salakos csíkja közvetlen mellette vezetett. Megláttam, hogy a könyöke alatt géppisztoly simul egészen az oldalához.

Megdobbant a szívem. Egy Beretta? Ruszki katonánál? Nem lehet az!

Közelebb somfordáltam. Az volt! Egy Beretta!

Most már nagyon érdekelt az a már el is felejtett fegyver. Hogy még közelebbről lássam, s mégse gyanakodjon, megszólítottam:

– No, kák gyela, taváriscs?

Ártatlan szemmel fordult felém. Kék volt az.

– Harasuó! Kuda igyos?

– Megyek a városba, – intettem arrafelé, mert azt már nem tudtam az ő nyelvén. De azért megértette.

– Iz rabótom?

– Tak! Da! – keveredtem a horváttal, s közben igyekeztem még egy kicsit közelebb férkőzni hozzá. Szemem egyre azon a szép, karcsú, tompa szürkére kopott csövön, meg a két lángrejtő résen legelészett. Az egyenes tár vége a hóna alól bukkant előre.

Bizonyára jóindulatú bizalmaskodásnak vélte a kíváncsiságot, mert hirtelen benyúlt a köpenye zsebébe, s előhúzott valamit:

– Szlusaj! Nye náda?

Óra, szép, lapos, ezüstösen fénylő zsebóra volt. Ujjai között elég vastag, egészen aranynak látszó lánc öble omlott ki, s ott lógált az orrom előtt.

– Nú! Davaj rákija!

– Nyima rákija! – emeltem meg könnyen a táskámat.

– Csto imájis? Szigaréta?

– Nye szigaréta! Tabak ja imaju.

– Mahorka?

– Nyet, nyet! Tabak!

– Nú, nú. Pakazsi! Davaj!

Elővettem egy „pontosan” öt dekás csomagot, s kibontottam. Megszagolta, s ujjai között megmorzsolta a papírt:

– Harasuó, ocsiny harasuó!

– Na, akkor itt van! – nyújtottam feléje. – Harasuó?

– Nú, nyet, nyet! Nyemnyuógó! Davaj jesjo bolsje!

Még két csomagért odaadta az órát. A cserebere közben kilazult a hóna alól a géppisztoly tára, s elém löttyent a teljesen mázavesztett barna tusa megfeketedett karcsú nyaka. A zárdugattyú alatt a belérakódott kosztól teljesen feketén rajzolódott ki a négy betű, amit saját kezűleg véstem bele az erdőben: OLES!

Az én kedves kis géppisztolyom volt az! Minden kétség kizárva!

– Tudod, Laci, sokszor fogott el már a félelem érzete véletlenek láttán – folytatta Rotek egy kis szünet után. – Most is megtörtént. Hibás reflexeim miatt azonban csak akkor kezdett meredezni a sörény a gerincemen, amikor már kifelé kopogott a bakancsom a peron keramit burkolatáról. Elgondolkodtam: ez a litván óriás ott volt abban a folyamban, ami úgy áramlott le a várból kanyarodó úton, mint ahogy nekünk kellett volna megjátszani a „szittya fergeteget”. Megtalálta és összekereste a géppisztolyom darabjait. Azóta ott hurcolja az oldalán azt a belefaragott négy betűt is, ami neki nem jelent semmit, mert fogalma sincs arról, hogy merre is lehet, és milyen megtestesült báj a viselője.

Még szerencse! Mert az a fickó kimosakodva, rendes ruhában, az intelligensnek látszó ábrázatával, daliás termetével érhet esetleg még többet is, mint jómagam... Miért is nem vertem a fa oldalához, hogy törött volna el a karcsú nyaka! Mert lám, el is hozta magával ide, abba a városba, ahol Oles, a Szőke Lány él, és eddig jó–szerivel alig vette figyelembe, hogy frontharcosként lejelentkeztem nála. Cseppet sem látszott a szemén, hogy nagyobb fiúnak néz, mint amikor, hét hónappal azelőtt, elmentem mindenkitől. S akkor most idejön ez a délceg balti katona, és az oldalán hurcolja a nevet, amin a hüvelykujjam nyugodott volna, ha egymást célozzuk meg valahol az erdőben. Ez a gyerek nálam érettebb és szemrevalóbb. Mardosott a féltékenység. Hát most mondd: nem félelmetes?!

– Az! Furcsa és félelmetes. Hacsak mégis nem káprázott a szemed.

– Látom, nem hiszed, amit meséltem. No, jól van! Akkor a különös véletleneknek olyan jelenetével folytatom, aminek a bizonyítékát most, azonnal a szemed elé is teszem! Bele a tenyeredbe!

Torda felemelte a fejét, és elsötétülő nézéssel pillantott barátjára:

– Folytatás is van?

– Nyugi! Nem úgy folytatódik, ahogy te most alkalmasint gondolod. Bár a drama–turgiában igazán kínálkozó lehetőség lenne. Csakhogy én nem forgatókönyvet, hanem a valóságot mondom el neked, mely bármilyen meglepő és hihetetlennek tűnő dolgokat képes produkálni!

A sorompó előtt levő parkban leültem egy padra, és előhúztam a lágyékomnál hidegedő órát. A vastag sárga lánc az én tenyeremből is lágyan omlott alá, s fényesen csillant a számlap üvege. Egyenes mutatói a pontos időn álltak, s alul a kis körben szorgalmasan pattogott a másodpercmutató.

A súlyos alpakka ház nagyon csinos Doxa órát rejtett.

Örültem neki. De azért nem sokat nézegettem ott a járókelők előtt. Mindenki tudta akkor, hogy hogyan származhat ruszkihoz egy ilyen óra.

Otthon kissé szorongva számoltam be a vásárról, mivel az öt dekás csomagocskákról elszámolni is kellett. Számoltam azzal, hogy sokáig úgy sem tudom rejtegetni, kár lett volna a cement árát hárommal többre taksálni. Anyám azonban egészen élénken fogadta a csillogó Doxát:

– Na! Csakhogy egyszer a helyén volt az eszed! Most legalább van már óra is a házban! Akaszd fel, fiam, arra a szegre!

Öregapámnak is volt zsebórája. Milyen bakter is lehetett volna, ha nem tudja egészen pontosan, hogy az ezernegyvenkettesnek itt van–e az ideje, vagy sem.

– Ez ni! – húzta ki a szekreter egyik fiókját, s egy átlátszó fedelű dobozból az asztalra tett egy teljesen zárt, gyönyörű ezüst órát. – Látod, ez is Doxa. Sokkal öregebb, mint amit a tavariscstól vettem. Abban az időben, amikor a papának szüksége lett rá, pontosan járó, megbízható órát kizárólag a Doxa gyártott. Minden vasutasnak az lapult a mellénye zsebében, hozzá többnyire vastag lánc is járt, amit a mellény gomblyukába fűztek. Le ne essen az a drága óra!

– Másoknak is volt, s általában úgy viselték.

– Persze, persze! Csakhogy akkor nekem nem ez az egymásra fonódó nyakú, ágaskodó csikókat, virágokat és leveleket mutató cizellálás volt a fontos. Még a nagyapa sajátos mozdulata – ahogy előhúzta a zsebből és ujjai között felpattintotta a fedelét – sem.

– Hát akkor mi?

– Az, hogy tudtam, hátul dupla feneke van, amit néha valamiért felnyitott a bicskájával. Azt nem lehetett ugyanis a recés felhúzógomb megnyomásával kinyit–ni. Meg azt is tudtam, hogy a fényes belső fedélbe bele van vésve a neve. Az volt a fontos.

– Az miért kellett neked?

– Hát azért, mert evett a fene megtudni, hogy kié volt ez a zabrált óra. Talán ebbe is bele van vésve... Bele is volt! A körzeti rendőrünké...

Torda hangosan, jóízűen elnevette magát:

– Visszaadtad?

– Egy fenét! Akkor most nem tudnám a tenyeredbe tenni, bizonyítéknak!

Torda érdeklődéssel nézte a körömmel felpattintott belső fedélen a kezdetle–gesen, talán bicskaheggyel belekarcolt, de azért jól olvasható nevet.

– Nem gondolod, hogy tisztességtelen dolog volt?

– De!

– Akkor miért nem tetted meg?

– Miért, miért! Felsőbb hatalmak miatt!

– Ezt hogy érted?

– Amikor anyám hazajött valahonnan a faluból, elmondtam neki a lehangoló felfedezést:

– Anya! Én visszaadom ezt az órát a Pista bácsinak!

– Akkor meg megint hülye vagy, fiam! Mi a fenének kellett azt az órát is szét–bontanod?

– De hát, anyukám! Ha meglátja, megismeri!

– Majd nem látja meg! Nem fogod hordani! Különben is: nem loptad, hanem vetted! Kinek mi köze hozzá, honnan származik?

– De akkor is! Pista bácsit jól ismerjük, s ez az óra az övé!

– Menj, fiam, a fenébe a lelkiismereteddel! Hát azt a sok mindent, amit mitőlünk elzabráltak a falusiak, már mind visszahozták? A dunyhákat, paplant, asztalt, székeket, fürdőkádat? Hányan adták vissza? Azok nem félnek, hogy mi megismerjük? Lehet, hogy a nővéred rekamiéja éppen a te Pista bácsidnál van! Meg a csónakodat? Miért nem adja vissza a Bolla? Azon is rajt a nevünk.

– S akkor te már nem is akartad visszaadni.

– Hát, megvallom, ebben az utolsó okfejtésben volt valami igazság. Igyekeztem a dologra nem gondolni, bár mindig szörnyű zavart éreztem, ha a rendőrrel találkoztam. Az pedig elég gyakran megesett, mert a felesége nagyon szoros barátságban volt a Szőke Lány társaságával, akivel időközben rendbe jöttek a dolgaink. Féltem, hogy a zavart arcomról kitalálja, hol ketyeg a fess órája. Ez persze az én belső feszültségem volt, egy darabig. Aztán lassan szürkévé vált, egy darabig.

– Miért? Mégis megtudta?

– Hát, ez az utolsó a véletlenek között, ebben a darabban. S egyben a csattanó is.

Három év múlva már egyetemre jártam. Leakasztottam hát a szegről a Doxát: miért is ne lehetne flangálni vele Pesten, ahol a Pista bácsival való véletlen találkozásnak nulla volt a valószínűségi foka. Az aranyló láncot is, – amiről egy ékszerésszel már kitaláltattam, hogy csak dublé–, éppen úgy hordtam, mint öregapám: a nadrágszíj bújtatójába fűzve lazán fityegett a hasamon. Igen jól festett.

Hideg évszak volt, amikor visszaindultam Pestre. A vonaton azonban már párás, kellemes melegben lehetett utazni.

A négyülésű boxban a közlekedő mellett a szélső helyre ültem le, utánam még néhányan szálltak fel Muraurán. Közöttük Pista bácsi is, s jólesően zuhintotta le magát a szemközti, ablak melletti helyre. Beszélgettünk. A jó meleg mindenkin megbontotta a téli öltözéket. Én is kigomboltam a télikabátot. Nem volt az eszemben, hogy a karéjban kilefegő lánc, meg ez a rendőr összetartoznak.

Lehet, hogy eleinte nem nagyon látszott ki a kabát redői alól, vagy nem figyeltek egymásra. Valahol a város előtt csattogó váltók felett vettem észre, hogy mereven nézi a hasamat.

– Mit bámul ez? – lestem lassan lefelé, és akkor én is megláttam, hogy mit.

Megismerte a láncát. Még egy kissé közelebb is hajolt, de nem szólt semmit, csak nézett.

Rettenetes zavarban voltam. Lassan valahogy visszahúztam a kabát ráncát, aztán felkaptam a táskámat, és sietve elbúcsúztam. Lehetett, mert a vonat beért az állomásra.

Pista bácsi, ahogy akkor, máskor sem szólt soha egyetlen szót sem. Igaz, azután már csak ritkán találkoztunk.

Lehet, hogy valóban nála lehetett a nővérem rekamiéja? Nem! Az nem lehet!

– Nos, Lacikám, ilyen volt hát a Berettámmal való találkozásom is.