Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai

Előszó

Első rész: A Mura kavicsokat görget

A tiszt, aki nem visel rangjelzést
A szülők
Csityek
Anya
Rottenführer Hans Wimmer
A fiú, aki nem is akart fára mászni
A leventék
Román pilóták Muraura felett
Oles, a szőke lány
Gomolygó sötét fellegek
Brabács
Berghoffer szakaszvezető

Második rész: Kényszerpályán/1

Második rész: Kényszerpályán/2

Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch

Negyedik rész: Arcvonal a határon

Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében

Zárszó

Első rész

A Mura kavicsokat görget

A tiszt, aki nem visel rangjelzést

– Nos, akkor most mond valamit nekem?

A Zala folyó bal partján ültek. A víz tiszta tükör, egy szellőcske sem borzolta immár meglassúdott színét. Odalátszott a hídvégi útkaparóház, meg az út túlsó oldalán valaha volt kastély parkjának néhány öreg akácfája. Friss levélkéik még csak most hajtottak ki, a vén ágakon még nem látszottak a virágfürtök kezdeményei.

Rotek fél fenékkel egy alacsony kis gáton ült, a vashíd felé fordulva. Nagyon jól ismerte ezt a szép, íves kis acélhidat. A háború alatt látott itt strázsáló, lábtekerős bakákat, akik valami ellen őrizvén, irgalmatlanul igazoltatták még a bicikliző tizenévest is.

Aztán hányszor, de hányszor futott át rajta motorral és autóval is, mindannyiszor úgy érezte, hogy olyan kedves a hozzá tartozó vidékkel együtt, mintha teljesen az övé lenne.

Amikor aztán halász apósa lett, majd' minden szombaton ez a híd volt a közúti végállomás. Olykor meg csattogó zivatar, őrjöngő zápor elleni menedék, de friss szénaággyal megvetett hálószoba is.

Most azonban minderre alig gondolt. Csak nézte az acélívek egymással összefutó rácsait, és arra gondolt, hogy volt egy másik gyönyörű íves hídja is, ami az életéhez tartozott. Ugyanebben a látószögben benne volt a katonatiszt is, aki fél könyékkel az ősszel született, most már erősödő fűre támaszkodva hevert a töltés oldalán.

Új itt minden most. Töltés ugyan eddig is volt, de csak amolyan árvízvédő, ami, ha átszakadt sem jelentett nagy szerencsétlenséget, mert csak a hatalmas, sáskákatermelő, semmirevaló mocsarat őrizte az éppenséggel neki való víztől.

Ez a friss gát most visszajelenti Cholnoky Jenő igazságát, és egy veszte felé rohanó világ nehezen megszületett önkritikáját is. Ez a megerősített új gát most már az újra létrejött Kis–Balatont őrzi, rendszere a lápos vidéknek visszaadja a valódi vizet és életet.

Csak a híd a régi, a Zala már nem.

Az előtte ülő katonatiszten sima a barna köpeny. Mindketten szolgálaton kívül vannak. A kigombolt, lelógó köpenyszél kamgarn zubbony gombjait engedi előbújni.

Nyugodtan néz a tiszt felé, igen, ilyen egy rendes katonatiszt. Csak hát, az Isten érdemére, mi lehet a rangja? Sehol semmi rangjelzés! Rémlik, a kollégák az őrházban talán századosnak szólították!

Kettejük mögött egy kis öböl származik ki a folyó medréből, keskeny csatornával. Vize éppen olyan sima és kristály, mint az anyjáé, meg a túlsó parti gát mögött kezdődő hatalmas tóé, ami valami halteleltető lehet. A víz színe azonban olyan kék, hogy látszik rajta, legfeljebb tizenöt fokos.

A tiszt ezeket a gondolatokat nem láthatta Rotek szemében; a hallgatást tétovázásnak vélte.

– Tudja, igazán nem akarok senki múltjában sem turkálni. Arról azonban, akit itt a gátaknál, meg a duzzasztóknál alkalmaznak, természetesen információkkal kell rendelkeznünk. Ezt megértheti. Azt sejtheti, hogy van is elég mindenkiről. Magáról is. Éppen ez keltette fel a figyelmemet, és kértem arra, hogy bizonyos dolgokat mondjon el nekem. Lehetőleg úgy, ahogy az valaha történt, nem úgy, ahogyan most érzi.

Az információk magáról – különösen az utolsó húsz évről szerzettek – nem zárják ki az itteni működéséből. Bevallom, a maga korosztályának életsorsa ismeretlen előttem. Érdekel, mint egy életforduló tanújáé. Kérem tehát, ha lehet, tartsa magát a megbeszéltekhez.

– Százados elvtárs, maga fiatalabb nálam. Igazán kisgyerek lehetett akkor, amikor mi már belekerültünk annak a háborúnak a zivatarába, amit ma már természetesen nem lehet úgy szemlélni, mint akkor.

– Valóban. Negyvennégyben tíz éves voltam.

– Nos, ígéretemnek természetesen eleget teszek. Azt azonban ne várja el, hogy mindent teljesen úgy mondjak el, ahogyan abban az időben éreztem. Tudja, az én fiatalkori sorom sokkal bonyolultabb volt annál, mint amire a beszerzett információiból következtethetett. Ebben az időszakban benne van a szülői, iskolai, az általános állami nevelés, amelyek cselekedeteimet valójában megalapozták. A szerelem is! A történteket mindenesetre érthetőkké tették. Véletlenek is akadtak bőven.

Nem tudom, megfigyelte–e már, ha van egy hatalmas, sima mező, amelyen a vakondtúráson kívül nem akad egyéb tereptárgy – hogy katonai kifejezéssel éljek –, a rajta átjáró ember akkor sem képes egyenes gyalogutat taposni. Az, ha van is látható cél, akkor is görbe lesz. Hát még ha nem is látszik torony a mező szélén!

Egyes esetekben a meggondolásra mód sem volt. Aztán a kudarc okozta nagy törés, az elvesztett háború, az önveszélyezés feleslegességének tudata, a továbbélés módjának megválasztása, konszolidáció magamban – hosszú–hosszú időn át bujkálva a hozott rendben –, hát egy kicsit természetesen átprogramozott. Így hát, amit mondani fogok, nem nélkülözhet valami mait sem. Igyekezni fogok azonban az akkori érzelmeimhez híven mesélni magának.

A cselekedeteimet évtizednyi rettegés, félelem és a harmadíziglenig tartó megtorlás sejtelme jutalmazta. E generáció sorsának – tudomásom szerint – nincs irodalma. Ezért mindent el fogok mondani magának. Az okozatokat mindenki ismeri, ezekről nincs mit mondanom.

Mit tudhattam én akkor, amikor az októberi hideg esőben elindultam a Turán biciklimen Kanizsára az apám pénzt hozó szivattyújáért, hogy annak a keserves útnak akaratlanul még keservesebb folytatása lesz?

Mit tudhattam akkor arról, hogy e tisztességből megtett hirtelen lépés mit eredményez, hogy a vérünket teljesen hiába kínáltuk fel az akkor is imádott és féltett hazánkért. Apám is, Hanzi is azt mondotta korábban, hogy ez a háború számunkra már csak veszett ebek szánalmas acsarkodása.

Mégis elmentem az utolsó félórában, a villámokat viselő Hanzi féltő intelmei ellenére is.

Mi akkor felkínáltuk magunkat a Hazának. Többször huszonezren. Hiába tettük, ráadásul annak tudatában, hogy nincs már 2. Magyar Hadsereg sem, amit ifjú lelkesedésünkkel még feltölthettünk volna.

Nem hittük a való végzetet, ami már összeölelt minden ifjút. Azokat is, akik valami más utat választottak – talán csak a túlélésre. Mi, akik önként elmentünk, tán a könnyebbik utat választottuk.

A Hazát azonban sem mi, sem azok, akiket elvittek megmenteni nem tudtuk.

Maga, őrnagy most furcsán néz!

– Nem nézek, Rotek! Láthatja, hogy be van hunyva a szemem.

– Azt ugyan látom. Csakhogy azt is szeretném tudni, hogy maga mit lát most a rózsaszínű szemhéja alatt.

– Azt hiszem, hogy az most még nem tartozik magára.

Rotek nem tudta mire vélni a nyers szót, de azért zavartalanul folytatta:

– Jó! Volt közöttünk olyan, aki örökre ottmaradt a sziléziai homokban a vörös petokraka áldozataként. Volt, aki más utat keresett és talált. Akik megmaradtunk és haza is akartunk jönni, a pácolt koponyáinkat ajánlottuk fel a vörös csillagnak azért, hogy itthon élhessünk. Érthető, hogy az, aki szerencsésen hazajutott mégis megpróbált beleilleszkedni abba a rendbe, amiről mendemondákból, szem– és vértanútól, paptól, miegymástól eddig hallott. Ne csodálkozzék hát, őrnagy, ha a további mondandómat nem tudom teljesen az akkori élményeimre korlátozni.

– Bevallom, volt egy perc, amikor azt hittem, ennyit sem mond.

Rotek végignézett a fél könyökére támaszkodó tiszten, majd a surranója orrát nézte. Az egyensapkán, meg a gallér hajtókáján a Kis–Balaton Nemzeti Park emblémája fénylett. Vajon miért is beszélek én most ennek a katonának? – gondolta.

– Tudja, százados, vagy őrnagy elvtárs? – és kérdőn nézett a termetes, sportosan izmos emberre. Olyan arcra, amelyről, ismeretlenül is, valami bizalom sugárzik át egy pillanat alatt.

– Mindegy ez most – mondta az, anélkül, hogy legyintett volna. – Különben őrnagy – tette hozzá közömbösen, amikor rájött, hogy a bizonytalanság zavarhatja társát.

– Nos hát, őrnagy elvtárs, mindaz, amit ezután mesélni fogok, réges–régen feszül bennem. Az én korosztályomat csaknem kötelezően kapta be a háború emberdarálója, hiszen negyvennégyben tizennyolc évesek voltunk. Katonai szolgálatra alkalmasak. Kitűnő előképzettséggel a Levente jóvoltából. Vállra a fegyver, a kenyérzsákba száz lőszer, négy Vécsey–gránát. Tudsz kúszni. Más nem kell, mehetsz a frontra. Nekünk azonban valamilyen forrásból még elszántság is kellett, mivel mi még nem kaptuk meg a SAS behívót.

Az őrnagy nem szólt semmit. Igaz, Rotek nem is várta.

– Soha nem olvastam, vagy hallottam arról, hogy ezekben a vérzivataros időkben ezek közül a 18 évesek közül miként került össze legalább hetvenezer arra a bizonyos célra, s aztán miként sodródott ide–oda legtöbbször akaratlanul.

– Miért mondott éppen hetvenezret?

– Hát, én három hadosztályról tudok, ami, ha nem is teljesen, de jórészt a közeli korosztályokból verbuválódott. Akkor más már nem igen akadt, legfeljebb a frontokról hátravont hadseregroncsokból. Őrnagy elvtárs bizonyára jobban tudja, hogy egy hadosztály létszáma huszonötezer körül volt.

Rotek nem hagyta magát kizökkenteni gondolataiból, folytatta ott, ahol az őrnagy kérdése megszakította.

– Úgy érzem, effajta vallomással nemcsak magának tartozom. Tartozom az embereknek egy fehér folt berajzolásával, amelyben az én sorsom csak egyetlen a sok közül. A légkör azonban – az egész füstköd – azonos, melynek hatásait később semelyik ítélkező sem vette figyelembe.

A fiaimnak sincs sejtelmük sem arról, hogy miként és milyen indítékokból alakultak azok az események, amelyeket egyébként jól tudnak.

Tudja, nagyjából én is így voltam az apámmal. Nagyon későn, már szinte teljesen érdektelen időben tudtam meg másoktól olyan dolgokat róla, amikről soha nem mesélt. Igaz, egy látszólag szürke élet indítékairól nem is igen lehetett volna kérdezni. Pedig azok a dolgok mennyi mindent megmagyaráztak volna az ő magatartásáról! Logikáját később, amikor már kerestük, nem is értettük. Nekem minden bizonnyal ékes példával, valami ismerettel szolgált volna azoknak a lépéseimnek meggondolásához, amelyek később baloknak bizonyultak.

Félre ne értsen! Semmit sem akarok apámra kenni, mert az így úgy sem lenne igaz. Tartozom tehát az ő emlékének is!

Elhallgatott, és egy picit visszagondolt arra, hogy az imént, az apjával kapcsolatban, igazat mondott–e. A háta mögül, az élővíz felől éles loccsanás hallatszott. Harcsa? Ilyenkor? Hátrafordult, a tükröt megtörő vízgyűrűk közepét kereste. Csak egy kacsa a sás szélén!

Nem! Ami Apával volt, az nem kacsa, legfeljebb ismeretlen értelmű bizonytalanság! – társított a gondolatokban.

A hirtelen jött sok szótól Rotek kissé kifáradt. Nem kenyere a beszéd, nehéz szépen sorba rendezni a szavakat, elkerülni a botlásokat, megkeresni a helyes kifejezést. A folyó felett átnézett a nagy tóra, és arra gondolt, hogy az új őrházban felöltözött már a váltótársa, és indul a duzzasztókhoz. Ennek az őrnagynak a két katonája meg alighanem sütteti a nappal a terepszínű zubbonyát. Az őrháztól belátni az egész tavat, ahol a csukáknak már az ivadékaik bujkálnak a tavalyi zsombékok között. A többi hal most készülődik az új nemzedék létrehozásához.

– Értem, Rotek. Megértem, amit eddig mondott. Ismétlem, hogy ez a beszélgetés nem kihallgatás, hanem pontosan az, amit az előbb kifejtett. Tudni és érteni szeretnék bizonyos körülményeket, indítékokat, mert tudom, hogy az emberek többsége önmagáért a rosszért nem cselekszik hibásan. Csak hát magán kívül eddig még senkibe sem akadtam, aki az engem érdeklő dolgokat – éppen a fehér foltok berajzolásához, ahogy az imént mondta – sorsokkal tudná bemutatni.

– Miért, őrnagy elvtárs? – ütötte fel a fejét Rotek. – Ha szabad kérdeznem, mi lenne akkor, ha nem viselne egyenruhát? Miért érdekli mindez olyan különösen?

– Megmondom. Tudósító voltam a hadseregnél. Most már nem művelem, de írónak azért megmaradtam.

Kicsit elgondolkodott. Eszébe jutott a bemutatkozás. Az őrnagy névjegyet adott. Egyszerű, de választékos mélynyomással Cs. Torda László, pesti cím, telefon állt rajta, semmi más.

– Nekem nincs névjegyem. Rotek vagyok.

– Nem tesz semmit. Már minthogy a névjegyet illetően! – sietett helyre tenni a dolgokat.

– Sajnálom! – mondta Rotek, mialatt a kis kártyát áttette a bal kezébe. – Nagyon illendőnek és hasznosnak tartom. Én mindig szégyenkeztem, mert úgy éreztem, ennek a szokásnak a kiirtásával az önérzetünket is letéptük. Apámnak volt névjegye. Éppen ilyen szép. Csak egy kicsit hivalkodóbb! – mosolygott pöszén. – Egy kőművesmesternek, úgy látszik, illett minden tudnivalót feltüntetni rajta. S neki már akkoriban is volt telefonja! – dicsekedett azzal, ami nem volt az övé.

– Nem nagy ügy – vélte az őrnagy. – Már minthogy a névjegy.

– Nem. De nálam ez mégis csak valahogy kimaradt. Csak nem akarja megírni!? – kapott észbe, és kapcsolt vissza.

– Lehet! Lehet, hogy érdemes, Rotek! Majd meglátom!

Most mit tegyen? Ki mindenkit fog a maga dolgain kívül felelőssé tenni a történtekért? Kiket fog megbántani? Tán magukra ismernek? Mindegy. Most már benne van! Már eddig is annyit mondott, hogy el nem zárkózhat.

– Jó, őrnagy elvtárs. Elmondok mindent, ami érdekli. Csak arra kérem, hogy a neveket ne írja ki, vagy változtassa meg őket, csináljon velük valamit.

– Ez természetes! Ígérem! Ha jobban esik, ne is mondjon neveket. Majd én költök helyettük.

– Az jó lesz. De azért valahol jó lenne kiírni valami olyasmit is, hogy ennek a történetnek a szereplői, kivéve egyetlen egyet, valódi hús–vér emberek, vagy azok voltak.

– Rendben van! – mosolygott az őrnagy. – Még valamit, hagyja az elvtárs szót, jó? Én például arról is tudok, hogy a maga szolgálatának bizonyos időszakában a katonáknak nem járt semmiféle titulus a rang nevén kívül. Úr sem, és más sem – mosolyodott el kicsit a fél szájával.

– Hm. A magam részéről általában el nem ítélem az urazást. Katonákkal azonban ez ma mégsem megy, de a pucér rangbéli megszólítás annak idején nekem is tetszett. – szabadult fel kissé Rotek is. – Különben fel kell világosítanom, hogy olyan „körben” alig forogtam, ahol nem a magyar kincstári megszólítás lett volna kötelező.

– Jó, akkor ebben megegyeztünk. Hadd kérdezzek még valamit!

– Tessék!

– Tulajdonképpen mi késztette mégis arra, hogy kötélnek álljon éppen velem, amikor a maga állítása szerint soha senkinek semmit nem mondott el az életéről?

– A belső konszolidáció időszakában erősítésképpen saját magamnak lett volna szükségem őszinte beszélgetésekre. Bizonyos tényekkel el is kezdtem ilyet egy általam balgán intelligensnek és megértőnek vélt korifeussal. Tíz perc alatt szimpla piszkos fasiszta lettem, és minden véglegesen így lett a helyére téve. Felfogtam, hogy Isten tudja hányadszor, de ismét eltévedtem az életben. Bezártam a lakatot.

– Na és velem? Velem mi van?

– A katonatiszteket – beleértve azokat is, akik parancsait minden áron teljesíteni kellett – általában nem tiszteltem. Mégis volt egy–két olyan személy, akiből minden ismérvével kiérződött az intelligencia. Különösen egy századosra emlékezem szeretettel, aki az embernek kijáró gondossággal, felelősséggel vezetett először osztagnyi, majd zászlóaljnyi társammal együtt három hónapon át a háború agóniájában. Paradoxon, hogy a legeslegutolsó napon, szinte az utolsó percben, csak az agyamnak egyetlen véletlenül józanon maradt sejtje akadályozta meg, hogy ezt az embert közvetlen közelről kettéfűrészeljem a Berettámmal. Maga, őrnagy, valahogyan ezt a századost hozza vissza most, magam sem tudom, miért. Különben, ez volt az egyik oka annak is, hogy századosnak véltem.

Kíváncsi vagyok, hol fázom rá ismét erre a dologra! Mindegy, legfeljebb erősebb lesz az émelygésem, mint máskor, amikor spontán meséltem valahol valakinek valamit.

A másik a lélegzetnyi szünet után szótlanul várta a folytatást.

– Van még egy gondom. Aligha tudom én ezt az egészet szépen, sorba rendezett formában előadni. Nem lehet az elejéről kezdeni és a Z–nél végezni, mint az ábécét.

Az élet olyan, mint egy nagy folyó. A fő meder az, hogy „vagyunk”. Hogy mekkorák és milyenek, azt azonban a mindenfelől beágazó mellékfolyók milyensége és nagysága határozza meg. A Duna a Fekete–tengernél nem az már, mint a Fekete–erdőben. A torkolat árja a mellékfolyók forrásaiból ered. Meg persze a mesterségesen beleöntött mocsokból.

– Hát, ez jó hasonlat – vélte az őrnagy – és való igaz. Tudja mit? Mindkettőnkön segítek azzal, hogy rákérdezek valamelyik mellékfolyó, vagy kloáka torkolatára. Maga meg elkezdi az eredeténél. Mit szól hozzá, Rotek?

– Jó! És köszönöm, őrnagy!

Mindketten álltak már. A törvényes útját járó nap a gátőr árnyékának szélét vetette a katonatisztre.

Felléptek a gát tetejére.

– Megmondom őszintén – szólalt meg a tiszt, amikor már egymáshoz igazították a lépéseiket –, kezdetben egészen másképpen fogalmaztam meg a forgatóköny–vünket. Azt gondoltam, hogy maga majd szépen, egészen sorjában, elmesél mindent, ha megértette, hogy mit akarok tudni. A vizekről szóló példázata azonban összezavarta a menetrendemet.

Rotek oldalvást, szótlanul és kérdőn nézett rá.

– Az első kérésem tehát az, hogy meséljen előbb a szüleiről.

A szülők

Egy szusszanásnyi szünet után, kissé meglepve válaszolt:

– Szégyenkezve kell bevallanom, hogy abban az időszakban – most már tudom – alig ismertem gondolkodásukból valamit.

Apám alapvetően jó ember volt. Nagyon jó. Kérlelhetetlen szigorral bár, de nagy szeretettel minden olyanra megtanított, amit tudott. Ha az állványon égetett a nap, akkor sem engedett lazítani, sem nekem, sem a többi munkásának. De magának sem. A forró falra dél felé is ugyanúgy kellett húzni a maltert, mint kellemes, hűvös hajnalokon.

A csikorgó hidegben fát fűrészelve nem engedett kesztyűt húzni, mivel neki sem volt.

Soha nem magyarázott. Csak azt tegyem, amit ő. Érzéketlenül szétlökte a nem egészen függőbe került téglasarkomat, a rosszul lezárt poroszsüveg boltozatomat. Nem érdekelték a víz– és vérhólyagjaim. Felzavart a leégett templomtorony boltozatára is, pedig jól tudta, hogy a létraállvány teteje jó hatvan centivel alacsonyabb, mint a párkány, nekem pedig tériszonyom van. Negyvenötben már telet sejtető őszi reggelen raktuk fel a tótszentmártoni templomra a tetőt. A gérbe vágott szarufákat felül az ács barátunk húzta, alulról meg én toltam, amíg értem. Egyiknek a deres végéről aztán lecsúszott a kötél. Az élesre fűrészelt favég rázuhant a kezemre, a kisujjamról lenyúzta a húst, meg a bőrt. Az ács a tetőn csak hanyatt esett, más baja nem lett. Az ujjamat apám patyolat tiszta gézzel kötötte be. Átküldött a szomszéd faluba az orvoshoz, aki igen megdicsérte azt, aki ilyen szépen bekötözött.

Addig még sohasem láttam ilyen szakszerű kötszert. Ha megsebesültünk, anyánk csak tiszta ronggyal szokott ellátni minket.

A géz azé a német katonáé volt, akit a meszesgödör ásása közben leltek meg a plébánia udvarán. A zubbony bal alsó zsebében steril maradt a leforrasztott gézcsomag, mert ebből nekem annyi bajom sem származott, mint abból, hogy anyám a sebemet később diófa olajjal kezelgette.

Egyszer aztán én is hordtam a zubbonyomban ilyesmit.

A bort azonban –amióta a koromnál fogva megihattam – sohasem tagadta meg tőlem.

Így tanítgatott tűrni és dolgozni. Meg káromkodni is.

Ragyogóan sakkozott, és még fényesebben ultizott.

Hát..., ilyennek láttam addig, amíg úgy tudtam, hogy ennek így kell lennie, és nem is lehet másként. Mivelhogy ő az apám, és őnála tökéletesebb hogy is lehetnék?

A katona szótlanul lépegetett az aszfalton. Rotek a friss, zsenge, ritkás füvet nézte, ami olyan akaratosan tört ki a homokból, mint amilyen határozottnak az apja élt a gyerekkori emlékeiben.

– Nagyon hálás vagyok az apámnak, mert sok mindent megtanultam tőle, ami a mindennapi élethez szükséges. Ahhoz mindent. Azon felül azonban szinte semmit. Soha nem mesélt a sorsáról, élete folyásának tapasztalatairól. Ezekkel szemben is érzéketlen volt és az érvényesülésében sem használta fel.

Sok testvéres, félig sváb, félig horvát parasztgyereknek született. Onnan lett kőműves. Most már tudom, hogy gondolkodásmódjában és vágyaiban soha nem is jutott ennél tovább. Amikor mester lett, a nála komplettebb iparos ellenfelei ledörzsölték a jó vadászterületekről. Így abban a kis Mura menti faluban telepedett le, ahol a szegény horvátoknak mutogathatta, hogyan kell a maltert keverni. Meg hát oda vonzotta őt egy szőke lány is, aki ugyancsak félig horvát volt. Feleségül vette, benne egyúttal megtalálva azt, aki nálánál is akaratosabb, erősebb és önzőbb. Így aztán ez a csupa szíj apám itt is alulmaradt.

Amikor már kicsi lett, beteg és elhasználódott, egyszer azt mondta nekem:

– Édes fiam! Bár ne szült volna meg anyám!

Gyenge agyvérzését kiheverve, hetvenkilenc éves korában hagyott itt minket. Halála finomabb volt hozzá, mint az élete.

Sokszor, de sokszor végiggondoltam én az ő immár megtudott életét. Őrzöm a gyűrűjét, meg a kitüntetéseit, amelyek között egyetlen egy sincs, ami a Horthy–korszakból származnék. Hanem a három Kiváló Dolgozón túl ott van az én irataim között az oklevél a Tanácsköztársasági Emlékéremről is – amelyet 1959–ben maga Dobi István írt alá paraszt–kisiskolásan rajzolt betűkkel – meg persze az ezzel járó kitüntetés is.

Az őrnagy egy pillanatra mintha megtorpant volna. Rotek azonban ezt nem vette észre, csak kicsit visszafordulva folytatta az egyre melegedő tavaszi levegőben. Az apja emléke is segített ebben a felmelegedésben.

– Kőműves segéd volt már, amikor az első világháború nyitányát az orosz fronton élte át. Mit tett, vagy mit nem, nem tudom, de villámgyorsan hadifogságba esett. A négy esztendőt ott töltötte a szibériai nyírfaerdőkben, ahol faszeszt főztek, és a mezőkön dolgoztak, meg a murmanszki vasutat építették.

Erről az időszakról néha mesélt valamit. Tudom, hogy azok a mafla oroszok figyelembe sem vették, hogy ő kőműves. Csak egyszer, amikor kriptát kellett építeni valami újdonsült uraságnak. Az ő lován szökött meg abból a rettenetes egyformaságból. Beszélt arról, hogy hányan haltak meg, vakultak meg a nyírfaszesztől. Persze, ha ő is nem inkább a bort szerette volna úgy, mint ahogy a pálinkával nem volt barátságban, lehet, hogy nem is lehetett volna az apám.

A két ember diszkréten nevetett egy kicsit, és ez olyan jól esett a zubbonyok alatt.

– Emlékezem, hogy nagyobbacska koromban, amikor már elvitt magával vadászni is kocsmáros, jegyző, meg földbirtokos vadásztársaival, szó esett a tűz körül, a pintes üveg sétája alatt a kommunistákról is. De én nem tudtam, mi az, így hát nem is nagyon figyeltem másra, mint a pattogó–füstölgő tűzre, meg a kormos, csöpögő szalonnára. Az is igaz, hogy minderről igen tartózkodóan ejthettek szót, mert a kommunizmusról értelmesebben és kerekebben már csak diákkoromban, a templomban hallottam. Imádságban. Meg akkor, amikor egy ízben – talán negyvenháromban lehetett – a csendőrök összefogták ezeket a kocsmárosokat, meg néhány parasztembert. Azt beszélték, azért hajtották át őket a Mura hídján, mert kommunisták. Az egyik kocsmáros a keresztapám volt, a másik meg szeretett engem. Hát akkor milyenek is azok az emberek?

Néhány nap múlva azért visszajöttek a medjimurszki faluból, de én nem hallottam, hogy a történtekről beszéltek volna valamit.

Nem tudom hogyan, de a világrengés nyugtával apám hamarosan hazakerült. Pesten aztán felvette a spanglit, meg a kőműveskanalat, és én ma is gyakran azon merengek a gyötrelmes paloták alatt, hogy vajon melyiknek a téglájára tapadhatott édesapám bőrének egy szemerkéje.

A kövek azonban nem beszélnek, bár szépek, és lelkük van. Az az érzésem azonban, hogy másként nem dolgozhatott volna, mint hogy megszerezte magának a MÉMOSZ tagsági könyvecskéjét. Onnan tudom ezt, hogy – bár ez a könyv nincs az emlékei között, a fehér terror beköszöntével talán saját maga égette el – most már ismerem őt. Amikor Rákosiéknak könyörögni kényszerült, egyik levelében nagyon ügyefogyottan utalt arra, hogy milyen lelkes építőmunkás is volt ő, és régi szakszervezeti tag. Mindez azonban csak akkor tudódott ki, amikor a családunkból már mindenki túl volt mindenen. Ő is a saját maga lehetséges átformálódásán.

Lassanként odaértek az imént még kilométernyire látszó két horgászhoz.

A két beszélgető jó napot köszönt.

A két férfi is szükségét érezte egy kis pihenésnek a kilométernyi séta után, meg hát nem is nagyon siettek.

– Nem zavarjuk, ha leülünk picit?

– Nem, csak ne dobogjanak.

Aztán megint szótlanul meredt a botja spiccére. A víz a diadalmas szép tavaszban mártózott olyan nagyságban, amilyenre a megokosodott ember akarta.

Az út mellett leültek a töltéskorona szélére. Harmatnak nem volt már hamva sem, lábukat lenyújtották a zöld, enyhe rézsűn.

– A tizenkilences forradalom tehát valamelyik palota állványerdején, meg a MÉMOSZ–ban találta. Fogalmam sincs, miképpen vélekedett Kun Béláról, meg Szamuelyről, mert e neveket nem tőle tanultam meg. Öregapám emlegette őket sokszor: a vasúti szolgálat okán kapott talpfa tüzelőjét a legényeik bizony elvitték. A fizetség két jókora pofon, meg a pocakjára egy barátságos lökés volt a puskatussal.

– Persze – mondta az öreg, akit végtelenül szerettem –, ha proli, akkor se tiltakozzon!

Apámat azonban egy szép napon, az összes többi kőművessel, napszámossal együtt, teherautókra lökdösték.

Ezt így mondta. Nem tudom, igaz–e, mert a mese idején a házában még csendőrök laktak. Az ellenkezőjét sem tudom. A MÉMOSZ zászlóaljban mindenesetre részt vett a felvidéki hadjáratban a csehek ellen. Bizonyítja ezt az érem a fiókomban. Akkoriban néha gyéren beszélt is erről, de a hőstettre éhes gyermeki szem láttán mindig ez volt a mese vége:

– Hát aztán egy golyó éppen eltalálta a csákómon a forgót, pedig el voltam bújva egy fa mellett. Csak a forgóm látszott ki. Leesett, odalett!

– Hogy mi esett le, és lett oda, később megértettem. Akkor nem. Csak elhittem, mert nem tudtam még, hogy a vörös katonáknak nem volt csákójuk, forgójuk meg még kevésbé. Ezt a képet bizonyára valami regényből vette, de még inkább abból a nagy könyvből, ami öregapámé volt, és az Első Világháború nagyszerű, írásos, képes emléke.

Néha azonban, ha valami okból jobb volt az általános jókedve, elővett egy dalt:

A sapkámba fehér őszirózsát dugtatok.

Általános, titkos szavazati jogot is adjatok!

Általános, titkos szavazati jogot, ha nem adtok,

Mindig őszirózsás gazemberek maradtok!

Egyedül még szűk családi körben sem igen hallottam dalolni. Bár mandolinom zenéjét szívesen hallgatta, meg a dalomat is, melyet valami munkán a frissen vakolt falak ütöttek ide–oda.

A primitív csasztuska arról vallott azonban, hogy a politika őt sem hagyta bevésődött nyom nélkül. Nekem ez a dal csak dal volt akkor, mert mit tudtam én Károlyiról, meg minden másról, amit ez a rigmus takart. A jobb alsó karján mindenesetre a Szent Koronás magyar címert viselte, alá tetoválva, hogy 1914.

A nagy kudarc után hamarosan hazakerült, összeházasodott anyámmal, aki vasutas gyerek volt, és egyébként valami távoli ágon unokahúga is. Egykettőre megszületett a nővérem, akinek születési éve azonos a Horthy–korszakéval.

Szegény apámnak alighanem jól le kellett húznia magát abban az időben, mint a nyúlnak a barázdában, s utána is csak a mélységes mély hallgatás oldhatta meg politikabeli problémáit. Talán tanácstalan is volt, vagy érdektelen abban, hogy a gyerekeinek adjon valamilyen világnézetet, filozófiát.

Dolgozott, megpróbálta kihasználni az akkori konjunktúrát. Tehetsége szerint érvényesült is, a világnézeti nevelést rábízta az akkori társadalomra. Nem tudom, jól érti–e, mit akarok most érzékeltetni.

– Biztosra veheti, hogy igen.

– Mire – a határbeli erdősházhoz éppen ebédet vivő anyámból – megérkeztem, nekem már a horvát parasztok zsuppos, sárfalú házai között palotának számító, manzárd–palatetős házat épített. Az a ház volt az életem kerete, ami még vén koromban is azt jelenti, hogy otthon. Olyan még egy nincs, olyan meleg, békés és biztonságos!

Apám egyszer csak felvett tízezer pengő kölcsönt, azért, hogy az állomáshoz közel, munkájával kifizetett telken, nagy házat építsen. Ezzel közelebb vélt kerülni jegyzőhöz, orvoshoz, földbirtokoshoz, tanítóhoz. Szóval a falusi felső tízezerhez. Való, hogy helyileg – később meg sorsában is – odakerült. Mert szomszédok lettek ott is, meg egyszer csak a büdös szalmán is. Ott aztán lett egyenlőség!

A falusi előjáróságban azonban, ahova talán az adója révén automatikusan került be, legfeljebb csak annyi szava maradt, mint a gazdag kocsmárosnak. Szerintem nem is küzdött többért. De nem is tanulta ám meg a földdel való bánás jogi fortélyait! Igaz, abban az időben arra nem is volt valami nagy szüksége. Földet akkoriban még nem vettek el.

Hanem a kölcsönnek elég nagy ára volt, a tíz évi törlesztésen és anyám ugyancsak hosszú távú rosszallásán kívül is. Különösen a következményeit tekintve, melyeket azonban akkor még nem lehetett látni. Ha a helyébe képzelem magam, alighanem én is nekimentem volna egy ilyen építkezésnek.

Hiszi–e, őrnagy, hogy abból a nagy házból éppenséggel csendőrlaktanya lett!?

A kölcsönre a javaslatot ugyanis úgy kapta meg, hogy a törlesztés időtartama alatt az új házban otthont ad a csendőrőrsnek. Havi száz pengő lakbérért.

Megcsinálta! Kétezer pengőt nyert is rajta, amiből éppen futotta kamatra. Maradt azonban egy olyan háza, ahol – szegény úgy gondolta – a csendőrök után mind a két gyereke megtalálja az otthonát, a hízóiknak is a kukoricaföldet, a krumplinak valót, meg a gyümölcsöt. Talán öregségükre sem maradnak egyedül.

Hát nem lett úgy! Egyik gyereke sem ment vissza oda. A ház végül is átok, értéktelen jószág lett az idők során. Földjét elvették, s ma már csak valami régi, de nem meleg emlékek fűznek minket hozzá. Meg anyánk, aki ugyancsak szidva–átkozva bár, de kitart az emlékek romjain.

A háború végnapjaiban ez a ház tégláig leégett. Az ő számukra ez volt a felszabadulás első kézzelfogható jele. Akkor égett, amikor apám a Mura hídján ugyancsak végszóig őrködött annak a vasnak az épsége felett.

Csityek

Anyám nyelvén jutott el hozzám a történet. Negyvenöt márciusában már minden helyőrségnek büdös lett a hidat őrizni. Így hát behívták a faluból a katonaköteles idősebbeket, akik mégsem voltak még egészen nyomorékok. Heten voltak. Éjjel–nappal állt valamelyikük a valaha kacagva ívelő szép híd elején, mely nem olyan régóta már csak két talpfa–mankóra támaszkodva szemlélte a folyó hol mélán kóválygó, hol vadul vágtató sodrását. Egy szál puska volt a beszélgető társuk, amit a szíj közepére akasztva éppen úgy viseltek a vállukon, mint a mezőre menet az összekötött szerszámokat szokták vinni. Apa volt a rangidős őrparancsnok.

– Tudod, hogy tizedes volt. A többi ennél alacsonyabb rangú. Hordtam neki az ételt, amennyi csak kellett. A többieknek is hozta a felesége, menye, lánya. Csityeknek az anyja hozta.

Alig tudott már végigjönni a Kishíd pallóján, amit a két sín között dobtak a meztelen talpfákra. Szédült. De azért mindig ott volt a csapatban, hozta a fiának a kukoricakenyeret, a gánicát.

Április elsején nem voltak ott a pallók a hídon, pedig húsvét vasárnapja volt. Nem tudtunk átmenni. Féltünk is nagyon, mert az oroszok ott állottak valahol annál az erdősháznál, ahonnan én téged még magamban hazahoztalak. A németek még a faluban nyüzsögtek, és ugyancsak nagyon féltek. Bosnyákok is voltak közöttük, piros fezben, amiken rajta volt az a két ezüst villám. Szerbül is beszéltek, így igen jól megértettük őket. Nagyon futottak már kifelé a faluból. A fejünk felett sivító szörnyek sikoltoztak az ólmos égen, hol délről északra, hol fordítva, hol egyszerre mindenhonnan. Szörnyű robbanások rázták az ablakokat. Némelyik után karvastag ágak lohadtak le az akác–, meg a gesztenyefákról, hullott a cserép a háztetőkről.

Aztán hirtelen béna csend támadt. Kicsit vártam apád pallói, meg létrái között a fészerben, ahova hirtelen elbújtam. Aztán az egyetlen gondolatom csak apa lett. Futottam a hídhoz. Az állomáson négyen verődtünk össze. Menyecske egy sem volt közöttünk. De nem volt ott Csityek mama sem.

A pallók, mint mondtam, már nem voltak ott a Kishídon. A félelemtől félig esztelenül álltunk ott, amíg két német hirtelen ránk nem ijesztett. A híd talpfái közül dugták ki zöld sisakjukat:

– Los, los! Weg von hier! Zak–zak! – hessegettek minket vissza mind a négy kezükkel a falu felé. Meg még kiabáltak valamiket, amelyeket már nem értettünk.

Néhány tíz métert visszafutottunk hát, aztán megálltunk tanakodni. Akkor a két németet láttuk a túlsó oldalon a Nagyhíd felé iramodni. Aztán irtózatos robbanás nyomása terített le minket a fekete salakra, az éppen sarjadzó békarokkák közé.

– Bozse nas! Jaj meni! Jaj nekünk! Jaj, Istenünk, mi lesz velünk?!

– Elvesztek az emberek!

– Ha itt fognak minket, meghágnak az oroszok! Jajjaj! Azok mindenkit meghágnak, akin szoknya van! Aztán kifordítják!

– Az embereket meg elviszik! De előbb bepirosítják a fülüket!

– Jaj, Istenem! Jaj meni! Most mit tegyünk!?

– Asszonyok! Fussunk a hegyre! Aztán öltözzünk férfi ruhába! Meg kormozzuk be az arcunkat, meg hamuzzuk meg a hajunkat! Meg tegyünk púpot a hátunkra vánkosból! – kiabáltak össze–vissza, ahogy a záporozó kavicsok, szilánkok után úgy tértünk magunkhoz, mint a libák a tömés után.

– Asszonyok! Az Isten kezében vagyunk! – szóltam én. – Az embereket már nem érjük el. Segítsünk hát csak magunkon, azok is magukon! A szőlőhegy jó! Fussunk oda!

Ott volt akkor már a fél falu. A fiatalabb asszonyok és a lányok valóban koszos, szakadt condrákban, kezük, lábuk fekete, undorító és mocskos. Ezért aztán a legcsinosabbat könnyen meg is lehetett ismerni. Az volt a legvisszataszítóbbra maszkírozva. Az öregasszonyok megelégedtek a saját állapotukkal.

Az éjszaka rettenetes csendjében csak az aludt, aki valami miatt jobban összebarátkozott a hordók nohaszagú csapjával. Ha asszony volt, nem is kellett neki valami sok, de a félelemtől valamit mégis csak tenni kellett!

Hajnalban újra kitört a pokol. Húsvét hétfő volt, április másodika, de Krisztus sírjából minden ördög részegen ugrott ki, és mindannyi az égen üvöltött.

– Mindent elmesélt anyám, de csak az apámat folytatom! – torpant meg Rotek az elbeszélésben.

– Azért az ördögök között mégis ott volt Krisztus is, mert a rettenetes égzengésben, ami megint a fejünk felett tombolt, egyszer csak előkerültek a hídőrök.

Apa a kiálló pofacsontján feszülő hamuszürke bőrből csak annyit mondott:

– Hát, látod anyu, most már itt vagyok én is! Ég a házunk!

Aztán összecsuklott. Gyomorgörcse lett, és véreset hányt.

– A többit Csityektől tudom, aki később érkezett ki a faluból. Az a nagy ember teljesen összeesett, eleinte csak sírt. Alig tudta elmondani, hogy a pici kis száraz anyját félig széttépve találta meg a faluvégi házuk előtt, a szederfa tövén. Ott temette is el.

Később aztán elmesélte a hídőrség utolsó perceinek történetét:

– A nagy robbanásról tudtuk, hogy az csak a Kishíd lehetett. Aki aludt, az is felébredt, mert úgy lehetett érezni, hogy rászakad a beton plafon. Mind a heten ott álltunk az őrház előtt.

Először két német futott, aztán három magyar. Azok valahonnan a Linyákból, a mezőből. A németek átfutottak a hídon. A magyarok közül egy főhadnagy, másik kettő valami tisztes volt.

A Laci bácsi csak állt, és nem jelentett, amikor a fiatal főhadnagy megállt vele szemben. Csak nézett, és fogta a puskát a lábánál.

A főhadnagy azt mondta, hogy nincs többé Magyarország. Hogy minden magyar odaát van már Muraközben, meg Ausztriában. Meg megparancsolja, hogy teljes menetfelszereléssel induljunk át a hídon mi is, előttük.

Igaz, mi ilyesmiről beszélgettünk már abban az őrházban, de hogy hogyan is lesz majd, azt senki sem tudta. Mindannyiunknál ott volt a Mannlicher, csőre töltve.

Akkor azt mondta a Laci bácsi:

– Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, lehet, hogy nincs Magyarország. De a mi családunk ott van, abban a faluban – és az állával a füstök–lángok felé mutatott–, amott Keleten, a nyárfák mögött. – Alázatosan jelentem, a főhadnagy úr ilyen parancsot nem adhat!

A két tisztes hallgatott, és meg sem mozdult. Még a puskájukat sem vették ki a nyakukból. A tiszt azonban a pisztolytáskájához nyúlt, és felhúzta a tetejét. Laci bácsi meg abban a pillanatban bevágta a karabély csövét a főhadnagy mellének, és kibiztosította. Meg mi is – mindannyian. Mind a hárman meg voltak célozva.

– Aztán, ha mégiscsak parancs, akkor – alázatosan jelentem – a parancsot megtagadjuk! Ha a főhadnagy úr nem megy jószántából nélkülünk át a hídon, akkor mi elsegítjük a feléig. De onnan aztán a Murában utazik arra, délre! – intett most meg már a folyó felé.

– Hát – tette hozzá Rotek – az irány éppen nem volt valami szabatos, mert az ott erősen délkeletnek folyik.

A tiszt azonban a puskacső lyukja miatt ezt is pontosan megértette. Kezét levette a pisztolytáskáról:

– Tizedes úr! Ezért a hadbíróság előtt fog felelni!

– Aha! Ami ott jön a muszkák között! De ha maga is úgy akarja, akkor csak várja meg itt, velünk együtt!

A főhadnagy azonban nem akarta. Intett a két katonájának, s vissza sem nézve, elindult a híd felé. Laci bácsi puskacsöve meg úgy fordult utána, mint a szélkakas a szél után. Mi meg a másik kettőre tartottuk a lyukat.

A két német akkor ért a túlsó partra. De nem álltak meg, tovább futottak az egyenes töltésen. Aztán levágtak a bokrok felé. Alighanem ők is szerettek volna mihamarabb Stájerba érni.

A két magyar katona azonban nem mozdult. Egyikük megszólalt:

– Papa! Tegyék már le azokat a puskákat! Mi sem akarunk átmenni. Maguk idevalósiak. Ha kaphatnánk valami civil ruhát...?

Laci bácsi kicsit nézett a bozontos szemöldöke alatt, aztán bólintott:

– Jól van! Na, emberek, nekünk vége van a háborúnak. Hazamegyünk. Csityek, maga után sem jön ide többet az édesanyja...! A puskákat, lőszert, gránátokat pedig bele a Murába! Ez az utolsó parancsom!

Kilenc karabély cuppant a vízbe. Mindahányan úgy vágtuk bele, mint a gerelyvetők a gerelyt dobják. Utána potyogtak a tölténytáskák, melyek egy kicsit tétováztak az örvény tetején, mielőtt elmerültek volna. A két jött–katona a lábával rugdosta le a pallóról a Vécsey–gránátokat, melyeket a kenyérzsákjukból öntöttek ki. A derékszíjakat azonban megtartottuk, de zubbony alá, a nadrág korcába csatoltuk.

– Majd keresünk maguknak valami ruhát. De most aztán iszkiri, emberek, mindenki haza!

Mi öten a Mrtvicának a folyóhoz érő végén mentünk át, mert arra volt a legközelebb haza. Ott dűlőút gázolt át a piócás, térdig érő vízen. Laci bácsi meg a két jöttel hármasban a robbantás füstjétől még keserű szagú hídromokon ugrált át a vasútállomás felé.

Alighogy átgázoltunk a holtág iszapján, iszonyatos dördülés tántorított meg bennünket. Az ijedtség és a fülünket érő nyomás mellett még láttuk, hogy a híd ívei ronda fekete füstben tűnnek el a nyárfák csúcsai mögött. Talpfák és vasak röpködtek magasan, mi meg csak álltunk, és néztük, hogyan veszett el végleg ez a szép híd. Valami visszatérő németek mégiscsak felrobbantották.

– No, fiam – folytatta anyám –, apád ugyan eltalálta szegény Csityek sorsát. Pici anyja valóban sohasem látogatta meg őt többé sehol. Ott temette el a vén szederfa alatt, ahol szétroncsolva akadt meg a bomba hajításában. Azt azonban még nem találta el, hogy kinek a háza ég a faluban akkora füsttel–lánggal a vadgesztenyék mögött. Amikor aztán az állomásról meglátta, csak annyi ereje maradt, amivel a vaksötétben kitántorgott a hegyre, és megtalált. A többit tudod.

A szőlőhegyet elárasztó bolgárok is hulla fáradtak voltak, és a legkisebb gondjuk volt fellebbenteni a condrákat. Néhány kilométerrel odébb, a szomszéd kis falu innenső végén, ahol utolérték a futó zöld ruhásokat, már a géppisztolyokat sem igen tudták használni. Bosnyák SS–ekkel akadtak össze, kiknek hasonló tőrjeik voltak, mint ezeknek a majdnem–horvátoknak, akikkel alighanem még beszélgetni is tudtak volna. De ott, akkor, csak a tőrök, meg a kiomló piros vér beszélhettek. A téglagyári zsellérházak, meg zsuppfedeles tömésfalak tövében ölték halomra egymást, kegyetlen párharcokban. Az ébredő Nap meg csak közömbösen nézte az iszonyatos vérengzést a maga hideg, Murából felszívott ködpáráján keresztül.

– Ünnep, nagy ünnepi nap volt pedig ez, húsvét hétfője! És folyton rád gondoltam akkor, fiam, és sírtam. Talán a te véredet is így eresztik el valahol a hideg földre, vagy te a másét. És ez majdnem egyre megy.

– Tényleg! – gondoltam. – Hol is voltam én akkor? Tudom! És azt is tudom, hogy azon a napon valóságosan is ömlött magyar fiúk vére valahol egy osztrák erdőszélen, Zöldi Márton martalócainak sortüzében.

De ez már egészen más történet.

– A szőlőhegyen azonban – hallgattam tovább anyám meséjét – ha nyugalom nem is, de béke már volt. A bolgárok beszédjét a falubeliek valamennyien remekül értették, és fordítva is. Így hát csakhamar csökkenni kezdett az emberek feszültsége. Előbb a valódi öregmamák nyújtottak egy–egy csupor bort, darab kukorica–, meg rozskenyeret az elnyűtt, de azonos nyelvű unokaféle gyerekeknek.

Előjöttek azután a férfiak is. De azok már másokkal ittak, mert emezek gyorsan elrohantak arra, északnyugat felé. A halottaikat azonban otthagyták, hogy a szőlőhegy népe temesse el őket.

El is temették azok tisztességgel, meg az ottmaradott németeket, bosnyákokat is. Közös sírba. Ott már nem voltak ellenségek.

– Hát, így volt, őrnagy! És így volt, mert anyám mesélte! – fejezte be Rotek.

Anya

Az őrnagy az órájára pillantott:

– Fél kettőkor el kell mennem. Talán induljunk vissza. Jól eljöttünk az őrháztól!

– Nem kell visszamennünk. Ott, a kanyar után van egy csónakunk, s most kell erre jönnie a kollégámnak is a gáton. Majd átvisz minket, s a zsilipek felett visszakerülünk.

– Jó! – állt fel amaz, és jól megnyújtotta a combját.

Negyvenöt május végén aztán mégis csak hazakerültem.

Mielőtt az udvarba léptem volna, az esti szürkületben először leültem az árokpartra, és csak néztem a tető nélküli, ablaklyukas, kormos falromokat. Mellettem, a gödörben, nyíratlan volt az iparvessző, amelynek fala mellől hét hónappal azelőtt visszanéztem erre a házra.

Ha nem is akkor, amikor gondoltam, de mégis csak leégett!

Nem sírtam. Nem azért, mert ezt már nem tartottam magamhoz, a frontviselt marconához illendőnek. Ez a nagy ház soha sem volt olyan kedves nekem, mint az a másik kicsi, ott lenn a horvát faluközépen, a Ledina szélén.

Aztán meg, nem is olyan régen, álltam én is egy ilyen nagy ház ropogva égő eresze alatt, lángokat, füstöt okádó, durrogó ablakai mellett. Azt sem én gyújtottam fel! Vagy talán mégis: én is?

Öregapám, akihez a faluba érkezésemkor, részben óvatosságból, de meg mert előbb értem az ő házát, már betértem, mindenre kiokított. Amikor a nyugodni készülő napfényben először meglátott, a mindennapi Jézus Mária után kicsúszott ősz bajusza alól a szekrementomszentség is. Arról tudtam aztán, hogy érkezésemen túl valami más nagy dolog is történhetett, mert neki ez volt a legékesebb káromkodása és imája is. Nem lepett hát meg a kormos romok látása.

A szüleimet azonban nem találtam sem a melléképület mosókonyhájában, sem másutt a ház körül, bár minden nyitva volt, aminek zárja volt. Nagypapa is úgy loholt vissza az imént a konyhájukba, a kopasz koponyáját dörzsölgetve, hogy nem találta anyámat. De már csak előkerül valahonnan. Ledőltem hát a fürdőkádon átvetett kétszemélyes szalmapriccsre. Az volt a fekvőhelyük.

Anyám alig lepődött meg, amint – lépéseit végre meghallva – kiálltam az ajtóba.

– Fiam! Hála az Istennek, meg annak a Boldogságos Szűz Máriának! Vártalak! Már napok óta vártalak, fiam! – mondta, amint azért a mégiscsak boldog ölelés– és csóközön véget ért.

– Hogyhogy napok óta? – kérdeztem megrökönyödve. – Hát `sze én el voltam veszve! Rólam hónapok óta nem tudhattál semmit! Hogy vártál mégis éppen most?!

– Megálmodtam, fiam! A Szűz Anya egy hete megmondta nekem, hogy már jössz hazafelé. Imádkoztam, hogy érjél is szépen haza.

Visszaszámláltam az időt. Május kilencedikén hajnalban még a lövészárokban voltam, s ahogy onnan kiugrottunk, és hátrafelé indultunk, éppen úgy jöttek ki a szemközti erdőből a ruszkik, akik között magyarok is voltak. Aztán még két nap, vagyis egy éjszaka, amikor csupa kétség, félelem, új fajta tapasztalás közben valóban hazafelé vehettük az irányt.

Anya tehát, ha álmodott, jól álmodott. No – gondoltam – ez a Szűz Mária aztán tényleg tudhatott minden olyat, amit nekem is jó lett volna tudni! De lehet, hogy tudtam is, mert lám, hazaértem.

– De mondd, fiacskám, – nézett rám anyám – nincsenek állataid?

Először igen értetlenül nézhettem, de aztán leesett a pengő:

– Hhh, anyukám! Ha hasra fekszem itt a fűben, tíz perc múlva már nem találsz meg! Elszállítanak!

– No, akkor csak feküdj is ott. Van–e valami csomagod, ruhád?

– Nekem csak ez az egy buzgó kenyérzsákom van. Benne egyetlen magas nyakú, fehér kötött pamut ing. Másom nincs. A nadrágom szárát levágtam, mert meleg volt, és különben is, igen el volt törve.

– Abban is van tetű?

– Igen. A korcában egész sörketelep van!

– Apának azért maradt valami ruhája – intett a meredező falak felé. – Megfürdesz, aztán felveszel valamit. Válogatni nem nagyon lehet. Én meg kifőzöm ezt a rongyot, ami rajtad van.

– De hát – kapott észbe –, nem vagy–e éhes?

– Nem. Papáéknál ettem már egy kis oldalast.

Látásra egyébként sem igen aggódhatott az erőnléti állapotom miatt, mert az utolsó hónapi első vonalbeli koszt miatt valóban úgy néztem ki, mint egy hízófélben levő malac. Anyám azért mégis hozott a küszöbre kenyeret, szalonnát, meg frissen sarjadt újhagymát. Aztán a mosókonyha tégla tűzhelyére feltett egy jó nagy horganyzott fazekat, amit a kútról telehordtam vízzel.

– Le se ülj ám az ágyra! – intett szigorúan.

Nem mondtam meg, hogy az imént még végig is feküdtem rajta. A tetű azért mégsem olyan friss állat! A fürdés után, amely az udvaron, a disznófürösztő teknőben zajlott le, már tiszta ingben, melynek begombolatlanul is szorított a nyaka, meg a válla, meg valami nadrágban élveztem az otthon hangulatát.

A munkájáról egyszer csak megjött apám is. Apró, sietős lépte megtorpant, amint meglátott:

– Fiam! Fiaaam! – kerekedett el fényes, barna szeme.

Hosszan és erősen magához szorított, és semmit sem szólt. Tudtam, hogy most sír. Sír, mint akkor, amikor erre a pályára vágtam át életem váltóját. Aztán a kérges kőműves tenyerébe fogta a kezem, úgy mondta:

– Látod, fiam, mi van itt?

Éreztem a kezén, az ujjain, a kemény, mésztől kiszáradt bütyköket és ez nekem nem volt új. Csak most újra igen–igen jó volt!

– Látom, apukám! Én meg, hála Istennek, megjöttem!

– Azt pedig én is látom! De éppen jókor!

– Most mi lesz? Hol lakunk?

– Hát, felépítjük! Innen most átköltözünk a fáskamrába. A nyáron kibírjuk ott. Ezt a mosókonyhát lebontjuk. A helyén építünk egy házacskát, két szobával, pajtával, meg pincével. Aztán meg a nagy házat...

Anyám fazekában, a tömény lúgban, már abálódtak a törött zsávoly nadrágba, meg az ing varrásai alá rejtőzött állatok. Most még ezek a condrák is nagyon kellettek. Vacsora közben, a kölcsönös mesélések alatt, minden tisztázódott.

A családnak tulajdonképpen semmije sem maradt. Némely ruhadarab, amit a padláson volt beton víztartály rejtett el, lezuhantában a szájára fordulva. Azokból is azok, amelyeket a patkányok nem használtak el fészeknek. A kertben a bunker mellett elásott bödön zsír, meg egy másik, amelyben szalonna és hús volt lesütve.

A többit – már talán a tűz előtt – mindenféle katonák hurcolták el, ették meg, míg meg nem haltak, meg a szomszédok mentették meg az elégéstől, úgy, hogy többé azt vissza nem szerezhettük.

– Hát – sóhajtott apám –, dolgoznunk kell. Itthon is, meg máshol is. Van már néhány munkám, adott a front. Te meg, jobb lesz, ha egyelőre nem nagyon mutatkozol. Bár a párttitkár neked jó barátod volt. A Ságrics Laci. Az apja nekem is. Tőlük talán nem kell tartani, de sose lehet tudni. Sokan mások is feltűntek most, akiktől esetleg félni lehet.

– De jól nézel ki, fiam! – váltott hirtelen.

Gyorsan összedörzsölte a két tenyerét, mint máskor is, valahányszor örülni láttam. A kemény bütykök inkább zörögtek, semmint surrogtak.

A fáskamra ritkaléces térelválasztója mögött laktunk tehát azon a nyáron. A záportól, viharoktól a tető azért mégis csak védett, és a lécekre feszített ponyva egy jurta izgalmas képzetét keltette. Apám eljárt dolgozni. Kenyeret, lisztet, egyebet kapott érte. Így hát nem mondhatom, hogy ennivalóban szűkölködtünk volna.

A mosókonyhát, amiben hazaértemkor fogadtak, lebontottuk. Az anyagát anyámmal ketten tettük tisztába. Pincegödröt ástunk, és gerendának a Deltából hordtuk a szétrobbantott síndarabokat. A kilométernyi út alatt a kemény acél kegyetlen barázdákat vágott a vállunkba. Cserébe én javítottam ki a pályamester szolgálati házának omlásait. Ő ugyanis közvetlenül a szomszédban lakott, így alig kellett kimennem az utcára.

Kora őszre beköltöztünk az új pincébe. A levegő tömény pára, és a friss mész szagától súlyos, fojtó volt. Éjszakánként fulladoztam, és sokszor mentem ki a csillagos, vagy éppen csepergős ég alá a szabad levegőre. Szüleimet ez a súlyos lég láthatóan egyáltalán nem zavarta.

A karácsony abban az évben az ünnep ünnepe volt, mivel a felső, frissen vakolt két szobában, cserepes tető alatt gyújtottunk a kicsi karácsonyfán gyertyákat. A kisgyerekkortól bennünk élő dallamokba beleénekeltük azt is, hogy a Kis Jézus a nővéremet is épségben segítse haza.

A következő év végén végre tetőt kapott a nagy ház is. Az anyagot ehhez azonban akkor már nem lehetett olyan kézen–közön beszerezni, mint a vasgerendákat. Így aztán – féltem, nem féltem – kénytelen voltam valahova elszegődni. Vasúti pályamunkás lettem, s mivel azért az idő is kissé eljárt már, senki sem bántott.

Vittem is haza annyi pénzt mindig, hogy a heti egy doboz gyufát megvehettük rajta. Így építgettük hárman újra azt a jövőt, a sorsot, amelyről akkor még egyikünk sem tudta, hogy annak a vége mégis csak újra a fekete gyalázat lesz.

Ott jártak már a déli, de még nem merőleges napfényben a folyó éles kanyarulata felett. Rotek kiáltott:

– Gerzson, Geerzsoon!

Pár tíz méterrel feljebb, a túlsó part gátjának koronája mögött mozdult valami. Egy zöld sapkás fej lökte fel a levegőt, majd az egész alak fellépett a koronára. Az is zöld volt. Kutatva nézett a kiáltó felé.

– Gerzson! Gyere, vigyél át minket ezen a folyamon! – kiáltott Rotek.

A jó hosszú séta után kellemesen zsibbadó derékkal ültek a meleg deszkán, és nézték, amint Gerzson a bal far mellett szakszerűen merítgette a vízbe a rövid, keresztfogantyús lapátot. A húzás után a leheletszerű, szinte észrevehetetlen feszítés volt a kormány.

– Nos – szólt kisvártatva a tiszt, anélkül, hogy a középső deszkán visszafordult volna –, úgy érzem, még hiányzik valami!

– Hát, a szóból már nem sok van. Történet azonban még akad.

Éltünk, dolgoztunk. Hazakerült a nővérem is, két gyerekkel, de férj nélkül. Az nem jött. Engem a plébános, akinek a templomára toronysüveget, meg tetőt tettünk, és magántanár volt a Pázmány Péter Egyetemen, beprotezsált.

Apámat azonban a két ház viszonylagos tehetőssége alaposan beajánlotta az új rend, az általa már alighanem jól ismert proletárdiktatúra új gyakorlóinak. Az ajánlást persze tetézte az is, hogy a hivalkodó háza ráadásul a nép elnyomásának hadiszállása is volt. Kémkedéssel vádolták meg, amit állítólag a Láncos Kutyának végzett volna, az orvossal, a jegyzővel, a kocsmárosokkal, meg néhány egyszerű parasztemberrel együtt.

Különös, hogy a csendőrök ilyesfélével soha nem zaklatták, pedig több okuk is lehetett volna rá.

Amikor Muraköz idetartozott, kölcsönös jó barátság fűzte Kotor nagyközség bírójához, meg az egyik elöljáróhoz, aki ugyancsak iparos volt. Mindketten gyakran megfordultak nálunk, mindkettőjüknél mi is, gyerekek és szülők egyaránt. Ahogy az jóval későbben kiderült, mindketten partizánok voltak. Persze, ha most elgondolom, jobb is, hogy az ÁVH ezt nem tudta.

A ház azonban, amit valaki felépített, akkor is kellett kincstári célokra. De már csak ingyen. A bér mindenesetre a világon a legegyszerűbb: verés, rugdalás, gyalázat. Pedig nem volt bizonyíték sem, mégpedig azért, mert nem is lehetett. Bizonyosan tudom, hogy – miskolci hadjárat ide, csendőrség oda – őt az ilyen dolgokkal megkörnyékezni nem lehetett. Az ilyenfajta kereskedés eszébe sem jutott volna sohasem.

De meg aztán nem is igen kerestek bizonyítékokat.

A házakat elkobozták, ezeket az embereket pedig elhurcolták valahova. A tulajdon édesanyjuk sem tudta, melyik pince fenekén rohadnak a szalmával együtt. Szegény apám most aztán valóban egy levegőt szívott a falusi felsőkkel!

A szombathelyi ÁVH pincéjének lépcsőjén együtt rúgták le őt is a főjegyzővel. Hat hét alatt súlyos gyomorvérzése lett. Így aztán hazaküldték a kórházba, onnan pedig száműzték. Anyám vele ment, és békarokkával, meg ezerjófűvel nagynehezen meggyógyította.

Abban az időszakban az én sorsom is szinte azonos volt az övével, csak nem tudtam erről. A tárgyalásomra kirendelt védőügyvéd részére pénzt kértem. Azt az ötszáz forintot, amit küldtek, abban az időben és helyzetben bizonyára igen nehéz volt megszerezni. Mégsem lett elég ahhoz, hogy a jogszerűség csúszdáját a Népbíróság ülnökei előtt egy picikét megolajozhatta volna.

A fogságomból az ő száműzetésükbe mentem haza. A gyermeki kor itt aztán le is zárult. Én kinősültem abból a száműzetésből. Lassan–lassan az ő számukra is enyhülni kezdett a világ, ami ki nem érdemelt szenvedéseken és megpróbáltatásokon kívül alig adott nekik valamit. Tudom – mert én magam is olyan lettem –, hogy az egyetlen örömük mindig is maga a munka ténye volt, és maradt is, s ez megérlelődő gyümölcs nélkül is folyton űzte, hajtotta őket.

Ötvenhétben visszakapták a házaikat, s hazamehettek az ismert, kedves, szegény horvátok közé. Már nem háborgatta őket senki. Apám a vállalkozással felhagyott, de szakmáját állami, szövetkezeti, vállalati alkalmazásban folytatta.

S egyszer csak eljött a Tanácsköztársasági Emlékérem dicsősége is. Azt is megérte.

Bár tudtam volna ezekről akkor, amikor a saját dicsőségemet kezdtem alapozgatni! Talán megláttam volna, hogy nem úgy kell, ahogyan én tettem.

– Nos, őrnagy, most aztán tényleg vége van – kapta el Rotek a ladik orrából a zsilip beton zúgójának peremét.

Amaz is, Gerzson is, felállt a csendes part mellé simuló járműben, egymás mozdulatainak ingását gyakorlottan kihasználva, ügyesen kiléptek a partra.

Az őrnagyot mély, komoly gondolatok húzták fel a töltésre. Szó nélkül lépett az ösvényre szórt mészkő zúzalékon, s a gerincen megállva várta Rotekot.

Rotek, miközben mellből és hasból többször nagyot sóhajtott, mert émelygett a gyomra, arra gondolt, bár volna most itt egy alma. Lehajolt, s a fű közül kitépett néhány egészen friss, fiatal sóskát, talán az is jó lesz. A savanykás zöld íz ismerősen omlott le kétoldalt a nyelve mellett.

– Hát, kedves Rotek – fogadta a zsilip vasai mellett az őrnagy –, szinte úgy érzem, hogy nem is kellene többet mondania. Amit elmesélt, az olyan, mint a közvilágítás, a környezetből mindent mutat, és magyaráz is. Mégis! Ezek után még inkább kíváncsi vagyok arra, hogy végül is mi, hogyan történt. S a továbbiakhoz magyarázat tán nem is kell.

Az őrháznál jártak már.

– Nem tudom, hogy hol s mikor találkozunk újra. Majd felhívom, mint a múltkor, vagy itt, vagy otthon. Gondolja, hogy folytatni fogja? – kérdezte hirtelen fordulattal.

– Most már?! Természetesen! Már benne vagyok. Csak most gyógyulnom kell... mára bizony elég volt! – emlékezett a sóskára.

– No, akkor Isten áldja! Viszontlátásra, Gerzson!

A fehér mészkő zúzalék rastogott a kerekek alatt. Az aszfaltról már csak a motor hullámzó zúgása hallatszott, lassan beleveszve a délutánba forduló fénybe. Aztán az is egészen elenyészett, mivel a fénynek nincsen hallható hangja.

– Te, Rotek! Mi ez a ...? Ki neked ez az őrnagy?

Nem volt kedve magyarázkodni:

– Jó barátom. Nem ismertem eddig, mert az apáink révén kerültünk össze. Atyai jó barátom tehát,... s beszélgettünk kicsit – találta ki gyorsan.

Gerzson furcsán nézett rá, de azért nem szólt többet.

Rottenführer Hans Wimmer

A kőműves vállalkozás akkor még jól virágzott. A tehetősebb polgárok és az állami konjunktúra adtak elég munkaalkalmat. Rotek meg a nővére végezte az iskoláit, ki–ki a maga tehetsége szerint. A történelem azonban akkor már abba a kis faluba is befolyt, mindenféle kisebb–nagyobb történések formájában.

1944–et írtak. Tavasz óta már csak kerékpárral jártak be a városba, mert nem voltak vonatok. A gimnáziumban különben is tudtukra adták, hogy ezt az évet ugyan bezárják, de a következőt nem biztos, hogy megnyitják. Így hát a nyári vakáció tudatának kellemes zamatába valami más ízű fűszer is került, amiről tulajdonképpen senki sem tudta, hogy micsoda is.

A magyar hadseregek már elvesztek az irdatlan orosz mezőségekben, egy–egy véletlenül hazakerült fiú udvarláshoz ilyen dalokat énekelt a lányoknak:

Ágyúcsőre tábortűz világít,

rajta írom meg e kis lapom,

amíg fényes, holdas itt az éjjel,

és az égen fényes csillag gyúl.

Ámde ágyú, srapnelgránát robban,

amikorra hazaér e pár sor.

A mi édes, kicsi fiacskánkat

csókold meg helyettem, édes, százszor!

Kis fiacskám, látod, ez a térkép,

ez meg itten az orosz határ.

Zord mezőkön a te jó apádra

leskelődik százezer halál!

Kérve kérd az Istent: óvja, védje,

s hozza vissza a te bús anyádnak!

Kis fiacskám, egyetlen reményem,

kulcsold össze kis kezed imára!

Jó anyácskám, jaj de szép a térkép,

nem volt ily szép játékom soha!

Mennyi sok szín! Jaj de gyönyörű ez,

s mennyi ország! Úgy vágyom oda!

Ámde nékem soha nem mutattad,

hol jár apa muszka határ szélén!

Édesanyja átkarolja forrón:

Mennyországról nincs térkép, szegénykém!

Akik itthon voltak, azok már csak munkaszolgálatosok, akikkel mindenféle facér jutasi szakaszvezető azt csinálhatott, amit a szadista ösztöne csak kigondolni tudott.

Rotek ilyesfélének is szemtanúja volt. Az a nagy ház nem csak a csendőröknek, hanem a magyar hadsereg romlott csökevényének, a német helyőrségparancs–noknak, meg az ÁVH–nak egyaránt helyet kellett adjon. Átkozott még a téglája is!

Március tizenkilencedikén, virágvasárnap, éppen misén voltak az évszázados kicsi templomban, ami akkor talán azért tűnt olyan igen nagynak, mert oda el kellett járni.

A káplán fohásza alatti csendbe kívülről egyszerre hatalmas hang harsant:

– Itt vannak a németek!

A krédóra emelt karok még jobban megmerevedtek, a káplán a szakramentumtól a döbbent csend felé fordult.

A mise félbeszakadt. A templom percek alatt kiürült, mindenki elfelejtett szenteltvizet mártani az ujja hegyére, meg térdet hajtani az örökmécs előtt.

Hazafelé azonban csak a fiatal férfiak indultak. A menyecskék, öregasszonyok egy csoportban ott verődtek össze az apátsági istállók sarkánál, azon tanakodtak, hogy nem volna–e inkább tanácsos visszamenni a templomba.

Aki visszament, vagy ottmaradt a szúette padokban, egyre várta, hogy megkondítják–e a harangot.

Rotek meg Isti bátyja azt sem hallották, hogy „Bozse nas”, pedig biztosan volt. Futottak hazafelé, mert az anyjukat megerőszakolják; mert az apjukat falhoz állítják; mert ide német nem kell; mert a magyarokat Turánba fogják telepíteni.

– Nekem van egy fokosom!

– Nekem meg egy tőröm! – lihegték egymásnak a rohanás közben.

Ahol kellett, ott elváltak. Rotek egyedül futott tovább a nagy házhoz. Közben megtervezte, hogyan jut hozzá a rag alá rejtett kétélű tőrhöz, melynek létéről az apja sem tudott, pedig az ő vizes kövén fente borotvára mindkét görbe élét.

Az utcán azonban az égvilágon semmit sem látott. A ház körül sem. Elszántan, de egy kicsit megnyugodva lökte be a kiskaput. Bizonytalanul lépett a már egyenetlenre süppedt téglajárdán a hátsó sarok, a kút felé, ahol a bejárat volt.

Ott azonban meghökkent, s a lába a téglába gyökerezett. Az udvar bizony tele volt német katonákkal, akikről azt sem lehetett egyszerre meglátni, hogy SS–ek, vagy a Wehrmachthoz tartoznak–e. Az első ijedelem után azonban azt már látta, hogy arra a tőrre itt aligha lesz szükség.

Ezek a katonák éppen olyan fiatalemberek, mint amilyennek magát tartotta. Valamennyi zubbony és ing nélkül ténfereg az alig zsendült füvön, a jól melegítő, késő délelőtti napfényen. Ott hevertek még a gondosan gereblyézett sóderos részen, és az ölfarakás tetején is. Fegyvereik szanaszét szórva a levetett holmijuk mellett. Az egész bagázs úgy nézett ki, mint egy meghajszolt, fiatal csorda. Semmi győző–megszálló formájuk nem volt. A farakás tetején a nadrág korcában tetvészkedtek, és valahányan a Lili Marlent énekelgették.

– Hát, ide nem kell a tőr!

Bement a konyhába. Az anyja körül a tyúkhúsleves, meg a fokhagymamártás illata kevergett. Arcán semmi indulat, félelem, vagy más érzelem nem látszott. Csinálta a virágvasárnapi dolgát.

– Anyu! Nem bántottak?

– Ezek? 'Sze ezek kisgyerekek! Olyanok, mint te. Alig várták, hogy mosakod–hassanak a kútból. Minden lavórt odaadtam nekik. Vittem is már egy–kettőnek zsíros kenyeret, meg hagymát is adtam. Hogy' lehet ilyen fiatal gyerekeket így kidögleszteni!? – méltatlankodott.

A gimnáziumban Rotek jóval jobb volt németből, mint matematikából. Lehet, hogy negyedrész véréből kifolyólag, amihez Reiss atya remek pedagógiai képessége is jócskán hozzájárult. Kiment hát a tetvészkedőkhöz, mert azok legalább nem aludtak.

Sokat nem, de azért annyit megtudott, hogy tegnap este még valahol Varasdon túl álltak ugrásra készen, hátukon a teljes menetfelszereléssel. Ott jöttek el Muraszentmária mellett, ahol az őket előző öregebbeket ágyútűzzel akasztotta meg a határt őrző magyar helyőrség. Mire az ellenálló laktanyát maguk mögött hagyták, elhallgatott az ágyúdörgés. Ők nem tudják, mi okból. Így hát most békében itt vannak, s nem tudják, merre és mikor fognak tovább vonulni.

Az anya a konyha fehér abrosszal terített asztalára tette az ebédet.

Virágvasárnap. Négy fehér tányér. Négy arany fürdő a kövér tyúkból, fenekén kockatésztával ágyazva. Fazék mellett a főtt hús, piros sárgarépa, illatos petrezselyem, pasztinákkoszorúval dicsőítve. A főhely most az asztal rövidebb felére esett, mert a hosszabbik az anya munkahelye, a tűzhely felé nézett.

Erre az ünnepre a nővére is otthagyta az egyetem formalinszagú boncasztalait, és öccsével együtt már ott ült, kanalát a gyöngy levesbe merítve.

Hirtelen kivágódott az amúgy is éppen csak behajtott ajtó, mivel künn is meleg volt: belül még jobban.

Német katonatiszt rontott be. Se jó napot, se krüszkott, se semmi. Gyorsan körülnézett. Alighanem az illatokra jöhetett, mert szó nélkül félrelökte az éppen leülni készülő apát. A géppisztolyát a mellén lötyögtetve pillanatok alatt behabta az apa számára kimerített forró levest. Rotek, szemből ülve, csak leste a minden kanálnál kileffegő lófogait, meg a tányérsapka alól kilátszó sutaszőke hajtarlót. Mert hát a sapkáját sem tette le, mint más rendes ember, ha eszik.

Bal hajtókáján egyetlen ezüst négyzet világított fekete alapon a keletről beeső fényben. Egyikük sem tudta még akkor, hogy ez egy igazi Untersturmführer, azaz alhadnagy. Apa levesét azonban megette, meg a tányérról a fél tyúkot, az egész zöldséggel együtt. Szó nélkül. A ló fogaival.

Az egész család meredten bámult, még a mindent gyorsan helyre tenni tudó anya sem tudott megszólalni. Most mit kell csinálni? Az apa is tanácstalanul állt ott, ahova ez a falánk ördögfi félrelökte.

Roteknek megint eszébe jutott a tőr, ott a rag alatt.

A láthatóan kielégítő étkezés után aztán egészen kultúráltan megtörölte a száját a szalvétával. Miután a széket hátralökte sem lett köszönöm, vagy valami hasonló, semmiféle nyelven. Helyette, a géppisztolyát gyakorlott mozdulattal a hóna alá lökve, azt mondta:

– Freulein! Sie sind sehr schön! Gleich eine echte deutsche Dame!

Eddig azt sem lehetett látni, hogy másra is nézett volna, mint a főtt tyúkhúsra. Mindenesetre valami okból nem vette észre, hogy ez a fajta szép szőke haj, kék szem, amilyen a nővéremnek volt, éppenséggel nem germán, hanem szláv nyom lehet. Egyébként pedig a nagy lerohanási hadművelet, meg a mondanivaló célja miatt aligha is gondolhatott ilyesmire. A szeplők a lány orra tövén azonban lehettek valódi németek is.

A líceumban is tanítottak német nyelvet, így hát a nővér is jól megértette azt a félreérthetetlen mondatot. De ha elpirult is, az csak a mélységes utálattól lehetett.

A sürgölődő anya mindebből azonban semmit sem vett észre. Számára ez a nagy fogú, faragatlan porosz éppen olyan fiatal, éhes katona volt, mint amazok, ott künn az udvaron. Kínálta tehát a fokhagyma mártást, meg a rántott szárnyat is. Azt azonban már nem fogadta el.

A szívesség azonban mégiscsak hagyhatott benne valamit, mert a lányt ismételten dicsérgetve, szívélyesebb lett. Ebben persze segíthetett a meleg, finom tyúkleves is. Széles vigyorral cigarettát pattintott elő az automatán sodró dóznijából. Sőt a nyálazást is az apára bízta. Aztán az egész firnyákos dóznit a markába nyomta.

Rotek szeme csak a csupa fekete vas géppisztolyon csüngött, amely most már, cigarettasodrogatás közben, egészen hanyagul lóbálódzott az alhadnagy vállán. Nagyon szeretett mindenféle fegyvert, bár az apja tanításai során a vadászatban abszolúte tehetségtelennek bizonyult.

A faragatlan katona, miután az apáéval közös üvegből megivott egy pohár bort, elment:

– Sie sind sehr guten ungarischen Menschen! Freunden zu dem Deutschen!

Ha tudta volna Rotek gondolatát a tőrről, meg a gyorsan kiürült templomból a faluét...!

Az ölfarakásokról délután a fiúk is elmentek. Otthagyták a körömmel leölt tetű–hullákat. Egy füstölgő gulyáságyú jött egy teherautó után kapcsolva, abból a csajkájukba krumplifőzeléket vágtak.

– Ebben – gondolta Rotek – babérlevél is aligha lehet!

Aztán eltűntek, Isten tudja, hova. De a nagy riadalomból mégis csak a béke illata maradt vissza. Rádió nélkül is elterjedt a híre annak, hogy a kormány vendégeknek tekinti ezeket a németeket, és megtilt minden ellenállást. Hogy aztán ott fenn, Pesten, hogyan gondolták, azt persze nem tudhatta senki.

Néhány nap múlva egyszerre csak nagy, fekete, nyitott limuzin ropogott be a kavicson az udvarra. A tiszt, akinek a gallérján négy ezüst négyzet villant, a ház sarka mögött megálló szép kocsiból kilépve kurtán kiáltott:

– Gazda! Gazda!

Rotek apja, kezét tétován csúsztatva a lépcső lapos kapaszkodóján, szembeállt a tiszttel:

– Tessék! Én vagyok a gazda!

A százados – ahogy később megtanulták, Hauptsturmführer – sima, egyáltalán nem recsegő németséggel, gyorsan mondott neki valamit.

– Nix ferstén! – aztán még ugyanazzal a lélegzettel bekiáltott a házba. – Gyere ki, fiam!

Ketten aztán megértették, hogy ő lesz ebben a faluban a helyőrség parancsnoka, és hogy a sofőrje, meg a gépkocsija itt fog lakni. Ő maga nem. Mutassák meg neki a házat. Bementek abba a részbe, ahol laktak. A „Hastuf” minden udvariaskodás nélkül nyitott be minden helyiségbe.

– Itt ki lak? – szólalt meg váratlanul magyarul a kis szoba küszöbén, ahol Rotek holmija volt nem túl nagy rendetlenségben.

– A fiam – szólt az apa, kissé meglepődve.

– Gut! Sehr gut! Milyen öreg te vagy? – fordult a fiúhoz.

– Tizennyolc leszek.

– Hans! – kiáltott ki a küszöbről a kocsiból már kikászálódott nyurga németnek, aki éppen lakli karjait lengette, s a lábszárait nyújtogatta. – Du wirst hier wohnen, mit... hogyan téged hívnak?

– Ladislaus.

– Ahá, mit Laci – fejezte be a mondatot. – Ihr seid eben gleichen alte, nicht wahr? Seid Ihr in einem guten Freundschaft auch! Hol te tanultál ilyen jól német nyelv?

– Az iskolában. Gimnáziumban.

– Gut! Sehr gut! Hans! Was ist mit dir? Los! Auspacken! Reggel én jövök érted.

– Jawohl, Hauptsturmführer! – mímelte a bokaösszecsapást a nyurga Hans, amint csomagjaival máris jött fel a lépcsőn. Félrelökte velük az ajtóban ácsorgókat, levágta őket az egyetlen díványra.

A zsákokból fanyar katonai – mocsok, fegyverolaj, naftalin – keverék szag ömlött szét a szobácskában, nemsokára megtöltve az egész lakást is. A többi ajtót az anya elég gyorsan be is csukta.

– Asztán én egy kicsi orosz is tudok, nemcsak magyar! – dicsekedett el a tiszt az apának, az előszoba küszöbén állva.

Rotek figyelmét azonban inkább Hans géppisztolya kötötte le, amit a pucér falba vert szegre akasztott fel. Csoda, hogy ez a malterba vert vacak szeg megbírja ezt az ütött–kopott fegyvert, amelynek a csöve most a sarokba, az egyenes tárja meg a padló felé mutat. A lakli német percek alatt szétrakta a szobában a büdös zöldes–fekete zsákokat, táskákat. Minden sarokba került valami. Térképtáskája azonban tétován a karján maradt. Látszott, hogy azzal most nem tud mit csinálni.

Rotek kinyitotta a szekrényét, ahol a felsőbb polcokon a tankönyvei, lejjebb egyéb holmija – ingek, gatyák, harisnyák – sorakoztak elviselhető rendetlenségben.

– Tedd ide a táskádat, Hans! – gyűrte a fehérneműket egy polccal alább.

A terasz köve bágyadtan fogadta magába a márciusi napsugár ígéretét. A lent ültetett három Elvira–tő gondosan metszett csapjairól még csak most kezdtek előmerészkedni azok a selymes rügyek, melyekből nyárra–őszre majd haragos zöld levelek hajtanak, és eltakarják a nap elől az illatos, lelógó fürtöket.

A két idősebb ott beszélgetett, és – te jó Isten! – nem kellett nekik tolmács. Megtalálták a közös hangot, mivel a hadifogság miatt Rotek apja is kifogástalanul beszélt oroszul. A horvátok között is megélt egy kicsit vele.

Negyed óra telhetett el, amikor a százados bekiáltott:

– Hans! Ich geh' weg!

– Jawohl, Hauptsturmführer! – ugrott ki Hans a slusszkulccsal.

– Nein, nein! Gyalog megyek! – mondta azzal a lágyabb német szólással. – Reggel érted jövök. De korán!

Elment. A két fiú hamarosan mindennek helyet talált a kis szobában. Egészen jól megértették egymást. Abban nem is kellett nagyon egyezkedni, hogy Du–Te.

Vacsora közben, amelyre Hanzit is meghívták, azt mondja az apa:

– Ez a százados igen rendes. Jobban beszél oroszul, mint én.

Aztán látszólag minden előzmény nélkül:

– Holnap meggyalulok három táblát.

– Minek, apa? – kérdezte a lány, aki úgy tekintette a neki kölyök németet, mintha ott sem lett volna.

– Meg kéne festeni. Megkért ez a tiszt. Megígértem.

– De hát miféle táblák azok?

– Útbaigazításra valók. A két útra, ami bejön a faluba, meg egy a parancsnokság elé. Megfested, fiam?

– Persze, meg! – válaszolt, és arra gondolt, szerencse, hogy ebbe a faluba az út csak bejön, ki meg nem megy. Itt van az ország, de talán a világ vége is. Ha nem úgy volna, a fene tudja, mennyi táblát kellene most megfestenie!

– Mit kell rájuk írni?

– Azt majd holnap leírja ez a ... ez a... haptumfirer..., vagy mi az ördög. Az embernek kitörik a nyelve!

– Ha–upt–sturm–füh–rer! – tagolta Rotek, Hanzi vigyorgó bólogatása közben.

Hanzi aztán a következő napokban eligazítást tartott az SS rangsorról, ami akkor egyiküknek sem igen akart a fejébe menni. Sokkal könnyebb volt azzal a fekete géppisztollyal megismerkedni, amit még aznap este szétszedtek. Egy csomó fémes csattogás között azért összerakni is sikerült. A két fiú hamarosan olyan közel került egymáshoz, mint azok a jó barátok, akik egymásnak mindent mondhatnak.

Mondtak is. Hans nem is német, hanem osztrák volt. Passau mellett volt apja kis asztalosműhelye, amit ott kellett hagynia. Annak a mesterségnek a nyoma meg is látszott rajta. Olyan suta volt a tartása, amilyet csak a kézi gyalu taszigálása tud kinevelni az ember vállában és a derekában. Mozdulatai éppen olyan meggondoltak, mint ahogy az a sivító szalagfűrész előtt feltétlenül szükséges. Gondolataiból is a vörösfenyő üdítő, egészséges illata áradt.

A már két évi orosz frontszolgálat azt a szociáldemokrata apai szellemet még alaposan meg is érlelte, amit akkor magában viselt, amikor ráerőszakolták ezt a zöld egyenruhát. Elejétől kezdve e százados mellett sofőrködött, aki maga is osztrák volt. Abban az egyetemes katonai szellemben aztán igen nehéz volt eldönteni, hogy mi különbség van tartalékos, tényleges, vagy továbbszolgáló katona között.

Hogy ők ketten – a tiszt, meg a sofőrje – miket beszélgethettek az átéltek során, azt rajtuk kívül senki sem tudhatta. Egy–egy történet vad dolgokról szólt, de ezeket akkor is, most is, mindenki tudta és tudja. A tanulság azonban mindenesetre az, hogy egyetlen figura általában nem tud kibújni a felsőbb erők által szerkesztett forgatókönyvből.

Hanziból – és alighanem a parancsnokából is – mindenesetre teljesen hiányzott a német gőg és nemzeteket lehengerlő meggyőződés. Bár erről alig nyilatkozott. Csak egyszer. Egyetlen egyszer!

Fejcsóválás azonban több is akadt, amelyeknek az értelmét Hanzi nem igen magyarázta el.

A közlekedés hiánya a várostól eléggé elszigetelte a falut. A hírek azonban valami úton–módon mégis csak eljutottak oda is. A városban maradt barátok, ismerősök szava együtt érkezett a keleten kélt távoli morajlással. Ott is nyugtalanok voltak az emberek. Az újságokból mindenki másfélét olvasott ki, s a hogyan továbbról ennek megfelelően alakultak a képzetek. Volt, aki fülének kedves zene volt a Liberátorok délnyugatról támadó bariton zengése. Mások átkozva rázták öklüket az égre, az egymást rendíthetetlen hullámokban követő dörgő, gyilkos szörnyetegekre.

A keletről érkező, nyomott ég alatti dübörgést azonban alighanem mindenki csak a zilált idegeiben érezte. Aligha tudta, hogy az mit jelent: halált, vagy életet; ha életet, akkor milyet tol maga előtt.

A történések órája tehát nem állt meg, és nem is késett. Rotek is érezte eddigi nyugalma végének közeledtét, s az ezekre vonatkozó gondolatokat falubéli barátaival egyre cserélgette.

Az idősebbek már hiányoztak. Nem is olyan régen még sírva–ríva kísérték ki a vonathoz azok, akik szerették őket. Sokuk miatt egyszer csak újra sírás–jajgatás keletkezett, amiben a remény már egyáltalán nem is volt jelen.

Most hát ez a korcsoport, a Roteké, következhetett a sorban. Huszonötös, huszonhatos, huszonhetes születésű fiúk, ami annyit jelent, hogy tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc évesek. A spontán paláverek alatt, amelyek hol a Mura fűzbokrai alatt, hol az unalmasra ürült állomáson, hol a szomszéd muraközi falu vasúti restijében folytak, sok szó esett arról, hogy most mit kellene, vagy mit lehet tenni.

Volt, akit az apja ellátott annyi világszemlélettel, hogy a saját dolgait elég jól helyre tudta igazítani. Azt mondta a Giovinezzára, hogy az szép, persze, hogy szép dal. De csak az olaszoknak lehet jó, ha jó. Nem tisztelte a Hitlerjugendet, és az utolsó volt, akinek a bokája a leventében összecsapódott Horthy nevének hallatára. Úgy látszik, hogy egyedül ő tudta, ennek a kis társaságnak egyetlen tagja sem érdekelt abban, hogy ez a rend, ami a maga formájára nevelte fel őket, össze ne omoljék. Hogyan is lenne az, amikor a felmenők csak kisparasztok, legfeljebb vasutasok és kétkezi iparosok. A legméltóságosabb szülő a falu jegyzője, tanítója, akiknek éppenséggel ugyancsak nem sok félnivalójuk volt.

A többi fiú ilyesmit azonban aligha érezhetett. Ami nevelés az iskolától, meg az állomások plakátjaiból eredt, meg a leventében beléjük szívódott, az mind mást mondott. És azt valami okos mérlegeléssel nem lehetett egyformára szépíteni.

Előttük állt például a hittantanár, azzal a göndör, fekete hajával, ami olyan fekete volt, hogy már kékesen csillogott, mint a varjú tolla. Azt mondták, hogy ilyen hajuk csak a legmagyarabb magyaroknak, a székelyeknek van. A rangja főhadnagy, és egy magasabb páncélos egység tábori lelkésze.

Amikor a szabadsága alatt bement az osztályokba, kínosan finom anyagú és szabású zubbonyán legfelül, ott, ahova esküre szokták tenni a kezet, a Signum Laudis csillaga ragyogott. Lehet–e valami ennél fényesebb a tizennyolc éves gimnazista számára?

Azt mesélték, hogy ezt a csillagot, meg a tábori keresztet csak a tábori miséken viselte. Máskor, rajongva szeretett Székelyföldjén robajló csatákban, egy véletlenül megmaradt Turán, vagy félelmetes Tigris farán lapulva a keresztje már három egymásba csavart magyar nyeles kézigránát volt. Melle előtt, a Signum Laudist eltakarva, páncélököl. Az volt a szakramentumja.

Egyikük sem emlékezett arra, hogy a számos szelíd piarista szerzetes tanár közül akár egy is megbotránkozott volna ezen. A rendházból legalábbis ilyesmi nem jutott ki a diákok közé. Gerencsér István hittantanár, a tisztelendő, modern keresztes vitéz, rajongásra és követésre méltó hős!

A város pályaudvarának mindkét főkapuja felett, belülről a főhelyen ugyanaz a plakát: a Kárpátok görbe koszorúja mögül feltornyosuló torz emberi fej, a csúcsos–hegyes sisakon ötágú vörös csillag. A plakát mögött megbúvó emberből ezen kívül csak a két előremarkoló tenyere látszik. A tíz ujj karmairól azonban éppen olyan vörös vércseppek csorognak, mint amilyen a csillag vöröse. Vadállat–karmai tépik, marcangolják a Szent Haza földjét, az imádott, himnuszos hegykoszorút. Annak a cafatjaiból is csorog a vér. Felirat nincs, nem is kell. A plakát beszél! Aki a csarnokba bármelyik oldalról belép, a szemközti boltozat zárókövén feltétlenül meglátja ezt a plakátot.

Van ott azonban másfajta plakát is:

– Ha kilősz egy szovjet tankot, kapsz két hold földet! Minden bolsevista páncélosért két hold föld! Gondold meg! Állj be a páncélgránátos hadosztályba!

Itt azért mégsem lehetett tudni azt, hogy mit gondolt az, aki ezt elolvasta. Mérlegelhetett, ha nincstelen paraszt volt, bár akkor – ebben az országban – nem lehetett tudni, hogy hol is lesz az a két hold föld. Talán a fagyos orosz sztyeppén? Hamarabb azonban két négyzetméter valahol az árokparton, s még jó, ha legalább hatvan centi mélyen.

Akárhogy is volt azonban, a maga vérmérséklete szerint mindegyikük elfogadta, hogy ez a haza, amelyben már csaknem férfiak lettek, veszendőben van. S a későbbiekben aszerint is cselekedett. Mert ebben a faluban kevés volt az olyan tapasztalt felnőtt, aki tudott – vagy merészelt – volna a fiának, keresztfiának, barátja fiának, valami bölcset mondani.

Egy, csak egy volt, akit bizony maguk között titokban komcsinak neveztek, de azért mégsem verték meg.

Meg volt még egy: Hans Wimmer SS Rottenführer.

A két fiú esténként, meg máskor is, sokat beszélgetett a büdös kis szobában, ahol a déli nap a szegen fityegő bádog géppisztoly körvonalait a falra másolta. A zsákokból is csak a minden napra való fehérnemű került elő, melyet Rotek anyja minden különösebb zavar nélkül összemosott a fiáéval.

Hansnak a parancsnoka nem sok dolgot adott. Naponta egyszer mindenesetre kiautóztak a kátyús dűlőúton ahhoz a csodás Mura–hídhoz. Ezen az úton annak a szép, sátortetős, nyitott kocsinak mindig meg kellett úsznia a Mrtvica poshadt, piócáktól hemzsegő vizét. Az udvaron megálló kocsiban azonban Rotek soha sem látott vizet, s ezért kijárta, hogy egyszer ő is elmehessen velük.

A gyönyörűségesen puha hátsó ülésen eldőlve elmondta, hogy ez a víz a Mrtvica, azaz Holtág. Közben azt leste, hogy az ajtó alatt miért nem folyik be a víz, amit a bőgő motorral gázoló autó sárgára kavart. Hanzi hátranézett, és megpróbálta kimondani a horvát szót, de kitörött a nyelve, és így csak a fogait mutogatta. A százados azonban az elsőre hibátlanul ejtette ki, úgy, mint egy született szláv.

Hanzi egy ízben jónak látta szétszedni és kitisztítani a nagy fekete kocsi porlasztóját. A tompán ezüstös fémtest zugaiban még ott feketéllett az olajjal átitatott iszap, de Hans ügyes csavarhúzója egyre fogyasztotta. Csakhamar egyre kisebbedő részek hevertek az asztalra terített újságpapíron. Mindenféle furcsa üregek és lyukak árasztották magukból az éles, agresszív benzinszagot, mely még súlyosabbá tette a kis szobában a naftalinból és fegyverolajból keveredett katonabűzt.

Rotek még sohasem látott ilyet. Némán nézte az asztalon egyre szaporodó apró holmikat, lyukas csavarokat, rugókat, sárgaréz úszódobot. Felettébb kíváncsi volt arra, hogy hogyan lesz belőlük újra egy egész tömb súlyos karburátor.

Lett. Hanzi a csavarhúzójával a sarkokból kivakarta a mindenféle koszt, s rátörölgette az újságpapirosra. Tűvel átszúrta és megfújogatta a lyukas csavarokat, belefújt a fekete üregekbe is, és közben aprókat köpködött.

Egy óra múltán ott állt az asztalon a porlasztó kiglancolt tömbje. Hanzi fújt egy nagyot. Odébb emelte, de a mozdulata megmerevedett.

A papír gyűrődései között ragyogó fényes kis acélgolyó vigyorgott csúfondárosan. A nyurga német rámeredt, majd felcsípte az ujjával, s továbbra is némán szemlélte.

Rotek szólalt meg éppen olyan csúfondárosan:

– Ügyes vagy, Hans! Még maradt is belőle!

Amaz megcsóválta a fejét:

– Horch! Tu schönstes Pekawe der Welt! Herrgottzakrament!

Azzal sietve kezdte újra lebontani a porlasztó fedelét. Újra láthatóvá lettek a fekete üregek, meg a lyukak. Mindketten tanácstalanul nézegették őket.

– Vajon honnan eshetett ki ez a Pekawe? – szólalt meg Rotek.

– Was? Wasden?

– Hát ez a golyó! Te mondtad, hogy Pekawe!

Hans először rámeredt a vizenyős kék szemével, aztán harsányan elröhögte magát:

– Pekawe! Az nem golyó, hanem a Horch! Personen–Kraft–Wagen! Érted?

Rotek nem szégyellte magát, hiszen ő ezt nem hallhatta soha. Inkább rámutatott az egyik lyukra:

– Nézd, Hans, az körülbelül éppen akkora, mint a golyó!

Az újra felcsípte a gúnyolódó kis alkatrészt, s a lyuk fölé tartotta.

Lehet, hogy nem akarta beledobni, az tompa kottyanással mégis belepottyant. Bent is maradt, hiába fordították fel, rázták és ütögették a szürke spialter testet.

Hans hamarosan megunta a hiábavaló próbálkozást. Mindkét lakli karjával nagyot vágott a levegőbe, s percek alatt visszacsavarozta a felső részt.

A kocsi ezek után rángatva és tüsszögve ugyan, de mégis csak kiment a kapun, s aligha Hanzin múlott az, hogy egyszer csak újra büszkén és egészségesen duruzsolva ropogott vissza a fehér kavicson. Ez a malőr a németek hadi sikereit akkor mindenesetre nem befolyásolhatta.

Az udvaron folytatott vezetési gyakorlatok során – miközben sikerült kitörni egy szép kis körtecsemetét, máskor tökéletesen kimeríteni az akkumulátort –, meg a szolgálaton kívüli csavargások alatt célzatosság nélkül megismerték egymás nézeteit, gondolatait.

Hans Wimmer is hazafi volt. Éppen úgy féltette a hazáját az idegenektől, mint ezek a magyar fiúk. Csakhogy ő már megért egy változást azokból, amelyeket a szocdem apjából a fa illatával együtt beszívott szellem egyáltalán nem kívánt. Akkor ahhoz ő nem tudott mit szólni. Csak tudomásul vette, hogy az Anschluss után hamarosan fel kellett vennie az új uraság mundérját. Abban meg most félt egy másik olyan egyenruhától, melynek hordozóit már két év óta közvetlen közelről figyelhette ott, ahonnan folyton–folyvást elzavarták. S most, jó darabon, még utána is jöttek.

– De most itt már elég messze vagy, Hans! Idáig csak nem jönnek! Nem lehet, az nem igaz, hogy idáig is elérhetnek... Sokan vagyunk még, ... eléjük megyünk... megállítjuk,... vagy az angolok az égből előbb ideérnek,... vagy történik valami más!

Azok a tépő karmok akkor még nem martak bele az ország testébe.

Az osztrák gyerek ezeken a beszélgetéseken soha nem volt vidám. Ha kivillantotta is nagy, lapos fogait, az inkább volt vicsorítás, mint mosoly. Ő tudta már, hogy ez a távolság semmi, és semmi Rotek mindenféle képzetekből származó balga hite is.

– Láácii! – húzta szét a nevet. – Du darfst nirgendshin fortzugehen! Bleib' in Ruhe daheim, wenn es möglich wird! Nincs igazad! Nem vagytok elegen, ... és mi sem vagyunk már! Az egész világ van ellenünk, mert ez a jelvény – görbítette meg a jobb hajtókáját – gyilkosok jelvénye! Ich sage dir, Lazie, dieser Krieg ist schon kaputt!

– De hát..., – folytatta volna Rotek. – Te... te hogyan mondhatsz ilyet?

– Ladislaus, úgy látszik, te nem tudsz semmit! – mondta merev arccal, és ebben a kérdésben többé nem nyilatkozott. Ez az arckifejezése is ismeretlen maradt a további barátságban.

Hanzi szava azért alaposan lerombolta benne a tanári, plakátokról vett, meg a leventéből származó lelkesültséget. Eddig is hallott már sokféle mendemondát, amelyekhez használati utasításként azt mellékelték, hogy elhinni nem szabad. Beszélni róluk még kevésbé. Ilyen egyenes választ azonban, olyan hiteles forrásból, mint amilyen a Hanzi volt, még soha sem hallott. A szó ráadásul előrántott belőle még egy gyötrő emléksort is, ami végül is a bélyegen bélyegző lett.

Valamelyik agysejtjéből előugrott a látvány, Skopál bácsiék tört menete négy csendőr között az állomás felé. Mint már annyiszor, megint elöntötte arcát a forróság, amint arra gondolt, hogy szertelenül és balgán talán ő is hozzátett valamit ezeknek az embereknek a gyalázatához. Pedig nem volt oka erre, és nem is akarta. A mostani hirtelen visszaemlékezés négyszeresen kínzó lett.

Hans észrevette barátja vörösödő arcát:

– Was ist los, Lazie!?

Egy kis idő kellett, amíg visszarándult a gyötrelmes történetből a mai témába:

– Ja, ja, Hans! Ich glaube dir! Nem megyek sehova. Es wird irgendwie bald zu sein!

Hogyan is gondolhatta volna akkor, hogy élete görbe gyalogútja mégis csak elvezeti innen?

Hans megadta a passaui asztalosműhely címét. A két fiú, arcukat egymáséhoz szorítva – ehhez az osztráknak egy kissé le kellett hajolnia –, megesküdött, hogy a háború után megkeresik egymást.

– Lazie! Én visszajön Bözsihez!

– Gyere is, mert a húgom vár téged!

Hans Wimmer soha sem jött vissza, sehova. Senki sem tudja, hol került számára az a kis föld, amely helyett neki még csak nem is ígért két holdat senki. Talán azért nő felette sallangos, kék virágú katáng, meg szállongó pihéjű pitypang!

A fiú, aki nem is akart a fára mászni

Azt most el kellett fogadni, hogy Hans és a parancsnoka ott él a környezetükben. Ez az Ortskommandantur – jól tudni, miért – légvédelmi tüzérségből került ki. A víztorony alatti mezőn – ahol ölnyi bokorszigetekben mindig sok margaréta nyílott; a fű között a javasasszonyoknak kelletve magukat, a csinos ezerjófű halvány lila virágocskái bújtak meg cselesen, és a kikirics élte rejtelmesen mérgező életét – négy kis légvédelmi gépágyút tettek le. A nagy vontató teherautók nyomában hamarosan felállt a letiport fű a kaszálatlan réten. Nemsokára csak egy kis gyalogsövény maradt olyan görbén, hogy a sima mezőt tekintve, meg sem igen lehetett érteni a kacskaringóit.

Ez a kitiport ösvény egyben azt is messziről mutatta, hogy a lőszerraktár a víztoronyban, ennek a beton műremeknek a lábában van. A legénység további útját azonban már nem, mert az átvágott a síneken, váltókon, talpfákon és bazalton. Így aztán nem lehetett látni, hogy a szállás a vasúti töltés árnyékában lapuló, földbe süppedt, ócska kis parasztház földes szobájában van.

A raktár dugig tömve tíz–tíz mafla nagy patront ölelő, íves tárakkal, melyeknek érzékelhető súlyosságát a csúcsokon ékeskedő piros, meg zöld karikák sem tudták palástolni. A szűk kis ajtón alig–alig fértek át a vasalt, két fogantyús ládák, amelyekben ezeket a most még szelíd kis darazsakat hurcolni kellett.

Ennek a négy darab két centis FLAK lövegnek a hadászatilag fontos vasúti csomópontot, no meg a még fontosabb két hidat kellett volna védenie az idomtalan, félelmetes Liberátorok ellen.

Az Olaszország felől érkező dörgő hullámok azonban érzéketlenül húztak el a kis falu felett, és nem törődtek sem a háromfelől összefutó vágánycsomóval, sem a csillogó vizeket átszelő szürke acélhidakkal. Csak a levegő rengett rendszeresen a sokszor tízezer lóerő zengő motorzenéjétől.

A riadókra a görbe csapáson odarohantak ugyan a tüzérek a lövegekhez, kinyitották a tartalék csövek és lőszerek ládáit, és bevágtak egy–egy íves tárat a lövegzárba, az irányzó azonban, aki a majdnem kényelmesnek mondható ülésből a két kézi tárcsával fordította a csőtorkot, óvakodott lenyomni az elsütőpedált. Lehet, azért, mert a célpontok általában túl magasan jöttek, vagy túl sokan voltak. Mit is csináljon négy ilyen kis földikutya azzal az ezernyi lomha szörnyeteggel, amiket még egy csomó fürge moszkitó, meg ezüstösen villanó kétfarkú sasmadár is kerülget? Bölcsen csendben maradtak hát, és nem ugattak. Amikor aztán északkelet felé elhalt az orgonamuzsika, a legények szépen visszaballagtak a szálláshelyre. De akkor már a közvetlenül szomszédos kocsma felől. Azt is gondolhatta volna az ember, hogy a nagy semmittevésben rendesen már célozni is elfelejtettek. Ez a kis hely mindenesetre, míg ott voltak, remek lehetett számukra.

Egy ízben fordítva jött a dübörgés a felhők közül. Megtépázott bombázó egység romjai igyekeztek ezúttal Itáliába, mellőzve minden kincstári alakzatot. Vadászkíséret nélkül, csúszkálva imbolyogtak a levegőben. Azt lehetett hinni, hogy ezek a böcörgő–billegő szörnyetegek lesodorják a templom tornyát, amelyben nem volt meg már a nagyharang.

Rotek kifutott a kert alá. Még a kukoricás szélére sem ért, amikor iszonyatos dörrenés rázta meg a ház ablakait, csörgette a lazán álló cserepeket. Dobhártyája a robbanást valahonnan a két kilométernyire levő másik kis horvát falu felől észlelte.

A víztorony alatt ekkor megszólaltak a kiskutyák. Az éles kis csaholások után irdatlan magasságban sorban pattogtak szét a sorozatok. Olyan kis fehér gomolyagok maradtak a kék égen, mint a virágzó nyárfák szállongó, fehér vattapelyhei.

A gépek repülési magasságában azonban nem keletkezett sem fehér, sem fekete felhő, és egyetlen egy sem tántorodott meg jobban, mint annak előtte. Elrepültek.

A murai nyárfák horizontja alatt eltűnő vasmadarak északkelet felől mintha magukkal húzták volna a bűzüket. Fekete füst áramlott be a mezőkről, s barna lett, amint a házak széttördelték.

Rotek a lőpor füstjét ismerte már, melyet – még szilárd állapotban – kis mércével maga töltögetett bele apja tizenhatos vadásztöltényeibe. Az a füst azonban kék volt, és kesernyésségében is illatos. Ezt a piszkos barna, fojtogató bombabűzt életében most érezte először.

Átugrott a kertkapun, és a füst ellen futásnak eredt.

Nem messze a szomszéd kis falu. Fő utcája úgy hajolt ki az országútra, mint a kifli vége.

Itt már más rohanókkal is találkozott. A kiflivégtől kezdve a dűlőút – bakfis kukoricák, éppen csak a földből kitört krumplihajtások között – nyílegyenesen célozta meg a falu melletti kis dombtetőről idelátszó néhány házat. A fekete füst onnan oszladozott már a szántások felett.

– Bombát ledobták az amerikaiak!... csak egy bomba... ippeg az Újtelepre, ... – hangzott a kaj nyelvjárás ízeivel a lihegő borzongás.

A még mindig füstölgő tölcsér az egyetlen, nagyon széles főutcát szakította ketté. Homokot pergető pereme kerítéstől–kerítésig ért. A robbanás a környező kis házakról leseperte a tetőket, beszakította az ajtókat, ablakokat, megrepesztette a téglafalakat. Az egyetlen régebbi tömésház elrepülni készült szalma tetőzete a sárfalat is magával húzta, és most megadóan ölelkezett az agyoncsapott kúttetővel.

Körös–körben leveleiktől és apró ágaiktól tisztára fosztott akácfák nyújtóztak ijedten az ég felé.

Egy nagy diófa megrettenve támaszkodott hatalmas ágaival a szomszéd háztetőre. Gyökerei a vastag, ferde törzse alatt kihúzták magukkal azt a homokos földet, amibe eddig kapaszkodtak, és az elszörnyedett bámészkodóknak megmutatták.

A széttördelt ágak között fekete rongycsomó, amelyből csöpög valami. A tuskó mögött, a feltúrt, törmelékes földön aligmúlt menyecske kuporog.

Arcára tapasztott két tenyere mögül csak néhány nyögésszerű szó hallatszik:

– Szinek moj!... moj dragi szin!... kiszelo moj decsko!...

A fiatalasszonyt ott, és akkor, nem is próbálta senki vigasztalni. Nem is lehetett volna mivel. Ezt az összeroskadott fájdalmat, a magába esett kuporgásában, csak hagyni lehetett.

Valakik létráért indultak, hogy lehozzák az alaktalan cafatgombócot, az összeroncsolt öt éves kis testet. Onnan, ahova ez a kisfiú még csak nem is akart felmászni.

Rotek gyomra felfordult a rettenetes látványtól. Valamelyik elfújt kapu helyén hazafelé indult a mezőkön át. Csak akkor kezdett felocsúdni, amikor a homokos földbe mélyen belevágó kis patakba botlott, amelynek tiszta vize egyben faluhatár is volt. A hűs vízben megmosta az arcát és a nyakát, és most nem keresett halakat a behajló bokrok gyökerei között. Hagyta, hogy a hideg víz becsorogjon az inge alá, egészen a nadrág kötéséig. Felnézett a magas, világoskék égre:

– Te, Isten! Ezért a gazságért még az is igen kicsi fizetség lett volna, ha azok a kis fehér pamacsok oly magasra, még Hozzád is, fel tudtak volna kapaszkodni! Gazemberek! Alattomos gyilkos brigantik!

Hirtelen eléje tűnt a pályaudvar kapuboltozatáról „az” a plakát.

A következő szombaton a kocsmában versenyt ivott egy német tüzér–, meg egy magyar határvadász őrmester. Pálinkát ittak, amelybe az ivás előrehaladott állapotában valaki erős piros paprikát is kevert. A verseny úgy dőlt el, hogy a németet, amikor az asztal alá esett, kihúzták a pajtába a szénára, és otthagyták. Ott meg is halt. A határvadásznak még maradt annyi öntudata, hogy megitta a fél liter tejet, amelyet korsóból öntöttek a torkába, ő megmaradt.

A temetés után egy héttel a csendőrök befogták a kocsmárost, meg még két–három másik embert. A hídon át a folyón túli nagyközségbe kísérték őket, a nyílegyenes vasúti pálya mellett. Két csendőr oldalt, kettő hátul. De mégis csak úgy, vállra vetett Mannlicherrel. A kísértek és kísérők mindannyian jól ismerték egymást, és eddig, ezen a dolgon kívül, az ég adta világon egyéb bajuk nem volt egymással. A faluban az a hír járta, hogy név szerint jött a parancs, ... mert ezek merényletet csináltak, ... mert ezek kommunisták.

Hát persze! Az esetről az Ortskommandanturnak mindenesetre jelentést kellett csinálnia. Azt azonban nem sikerült bizonyítani, hogy az az erős piros paprika csak a németébe került, s azt sem, hogy ki tette bele.

Az elhajtottak egy hét múlva maguktól hazakerültek. Soványan és törődötten, de épségben és éhesen. És nem mondtak többet, mint hogy segített a kotori bíró, meg a Radmanics kerékpárműszerész, talán még az otthoni Samu csendőr–parancsnok is. Azt sem mondták, hogy hogyan.

Azt most még nem lehetett tudni, hogy ezeket az embereket – meg még jóval többet is – egy másfajta karhatalom is elhajtja majd, mert fasiszták, kémgyanúsak, meg idegenek a nép testétől, meg kulákok. Hogy ebben a faluban négy hold föld a bűnösségben éppen annyit fog érni, mint a Láncos Kutya kölykeivel való barátság vádja. Meg azt sem lehetett tudni, hogy a kotori barátok partizánként érik meg tragikus végüket, egy – számukra utolsó – akció során.

A leventék

Ebben az esztendőben széles mosollyal köszöntött be a nyár. A helyi határvadász laktanya két fajta salakkal borított udvarát reggelenként langyos napsugár mosta végig, mely a feketében elnyelődött, a pirosban meg még pirosabb lett. A kerítések–menti pázsitot és virágágyakat később, amikor már egyre feljebb hágott a létráján, és ettől mind mérgesebb lett, sűrűre ültetett vadgesztenyék koronái óvták, a drótkerítésre felkapaszkodó tömör hajnalkafallal együtt.

Korábban Rotek, a drótfonatba dugott orral, nem egyszer nézte a vörös salak felett röpködő szürke labdákat, a vakító fehér sortban, tornacipőben és trikóban teniszezőket.

A kerítésen kívül is ismerte őket, a helyi tisztek, tiszthelyettesek feleségeit, meg fiait, lányait. Itt azonban idegenek voltak neki, személytelenek, mert a mindenkori vendégekkel együtt – a maga ugráló vörös–fehérségében – az egész kor idegen volt a számára. A teniszig még nem nőtt fel, meg a fehér lányokig sem, és így nem kerülhetett erre a salakra, még a tanító–, jegyző–, meg orvosfi barátai révén sem. Erre a gondosan öntözött pályára? Ütő a kezébe? Labdaszedő meg nem akart lenni, bár a kocsmák kuglipályáin, a falusi emberek számára szívesen állítgatta a kiszálkásodott fababákat, dobálta a vályúba a tökös fagolyókat. Az a „téka”, amit ott kapott, melegebb lehetett a markában, mint amihez itt jutott volna.

A pirostól kerítéssel elválasztott fekete salakra azonban egyszer csak odakerült. Ezen a hatalmas, tompa fényű asztallapon még a sarkokban sem nőtt fel a kákics, meg a csillagpázsit.

A határvadászok akkor is komoly, kemény életet éltek. Harci rendjükből hiányzott az öncélú fegyelmező, unaloműző foglalkoztatás. A szolgálat fáradalmainak levezetésére mindenféle kincstári színekkel festettek–mázoltak, gyomláltak. Saraboltak, gereblyéztek, és disznókat hízlaltak.

Minden tavasszal friss salakot hoztak, a kupacokat szétterítették, és négy–négy, fekete simléderes Bocskay sapkás egyre csak húzta és tolta a mázsás beton hengert. Addig–addig, amíg az udvart újra friss, sima terítővel terítették asztallappá.

A kútházból esténként benzinmotor hupogása hatolt a faluig, amely a kútból a víztartályba nyomta fel a vizet. A vasúton kívül ez volt itt az egyetlen vízmű.

Erre a nyárra elnéptelenedett a teniszpálya, s ezért valami poros, szürke szemfedőt kapott. Megelevenedett azonban a laktanya, melynek csak a kisebb részét foglalta el a rendes legénység. A szobák olajos padlójára katonás igazodással, tömött szalmazsákok kerültek, közlekedő folyosókkal.

Az udvar fekete bársony terítője fölé a délnyugati szél a Mura nyár– és fűzfa fanyar illatával kevert iszapszagát hordta, és így fogadta az ideérkező sok fiatalembert, a nyári levente táborok legénységét.

Rotek három háromhetes tábort csinált végig ezen a nyáron, egy–egy raj első szalmazsákján. Kimenő zubbonya vállpántján és ellenzős sapkája vörös posztóján két arany stráf, ifjúvezető.

Házuk csak háromszáz méterre van onnan. A fák koronája mögött idelátszik a teteje. De csak akkor megy haza, ha – isten bizony – rendes kimenőt, vagy kimaradást kap. Nem is akarja másként. Jól érzi magát a „puskával tisztelegj..., díszoszlopvonal jobbra előre...” légkörében.

A táborban igazi katona csak a táborparancsnok, meg a néhány fős törzs. A kiképzőkeret osztálytársai és barátai közül került ki. Erre a munkára mindannyian még a tavasszal „szerződtek”, amikor az osztályban még az évzáró izgalmait viselgették.

Itt van, aki még nem tudja, hogy majd pap lesz, de most a fogai között szedi szét az éles Vécsey–kézigránátot. Itt van az, aki a vak, esős éjszakai erdőben sorra lebirkózza a tábor egész legénységét, hogy vizsgáztasson a váratlan támadás elhárításából. Ő talán tudja, hogy tornatanár lesz. A leendő orvos a fedezésre, szökellésre és szivárgásra oktat. Akiből ügyvéd akar lenni, az lövészteknőt ásat az erdő ritkás tölgyfái között, ott, ahol a tuskómaradékokon a csoprosgomba üdül. Teljes komolysággal folyik a Bézárd–tájoló, a térkép kezelése. Nagy túrákon, árkon–bokron, vizeken keresztül, erdőn–mezőn gyakorolják az egyenes odatalálás tudományát.

A pihenőkön egy–egy harapás, egy korty víz, és a hólyagos sarkakon a kapca igazítása után helyzet–megállapítás a térképpel, előre–hátrametszés.

Némelyik éjszaka a keret és a legénység vagányabbjaiból alakult csoport megtámadja a laktanyát. Erre előre csak abból lehet következtetni, hogy az ügyeletes zseblámpájának fénye takarodó után néhány álcázottan üres szalma–zsákra esik. Ilyenkor természetesen riadókészültség.

A tábor mindegyik tagja tudja, hogy hol a helye, mit kell csinálnia. Azért mégis előfordul, hogy a Tigriseknek sikerül a „lőszerraktárt felrobbantaniuk”, azaz elemelni tíz rúd szalámit.

A következmény a másnapi szabad pihenő megvonása. Helyette alaki foglalkozás, és rendkívüli udvarrendezés.

Kiképzőnek és legénységnek egyaránt. Kimenő és eltávozás ugyanis alig van itt. Minek is kellene a tág vidékekről ideérkezett fiúknak ez alatt a három hét alatt. Jöttek, mert muszáj volt. Sokan természetesnek vették ezt, mint a katonák, amikor megkapják a behívójukat.

Régebben egyszer Rotek ott ólálkodott az útkereszt mellett, a Kollarits kőfe–szület vaskerítésénél. Valahonnan lóháton jött két csendőr. Ismerte őket, persze, hogy ismerte. Megálltak a legszélső, ócska kis ház előtt, melynek a sárfala már a földben is alig tudott megkapaszkodni.

A tekintélyesebb, nagybajuszú átkiáltott a korhadásában is száradt kapu felett, amely alighanem csak azért állott ott, hogy mutassa, valamikor fa volt ő is. Meg, hogy itt azért valamiféle porta is van, ha a fűzfonatos kerítését az egymás után következő elázások és száradások sora el is ette már, vagy éppen eltüzelték.

– Hej! Kókol! Gyere csak ide!

Az ólak felől valahonnan előkerült egy fiú, és sandán, félénken sompolygott át az udvar tömör, illatos pipitér szőnyegén, melyen csak néhány kósza jérce csipegetett bogarakat. Megállt a kiskapuban, melyet nem is kellett kinyitnia, mivel abban nem is volt semmiféle ajtó.

– Tessék, Samu bácsi! – mondta egészen halkan, és mélyen lehajtott fejjel.

– Először is, most nem vagyok neked Samu bácsi! Értetted?

– Értettem, tiszthelyettes úr! – és alighanem tudta már, hogy a hivatalos hangra ok is van.

– Másodszor pedig, már háromszor nem voltál a leventében! Megint! Nem volt elég a múltkori figyelmeztetés!? Hol voltál?

– Beteg voltam, Sa..., tiszthelyettes úr!

– Na, ne mondd! És mi bajod volt?

– Hááát..., kiverte a lábamat a vörös – találta ki kínjában a gyerek, és még most sem mert felnézni.

– Hazudsz, Kókol! Mindegyik vasárnap láttak téged két lábon, ami nem is vörös, hanem fekete volt! Apád meg lesz büntetve! Öt pengőre!

– Apámnak nincs öt pengője! – emelte fel most már lassan a szőke üstökét. Talán egy sincs. Én meg mind a három nap dolgoztam a Túlsarkiéknál. Már az a pénz sincs meg.

– Mindegy, fiam! Mégiscsak meg kell, hogy büntesselek! – szólt a csend–őrparancsnok, aki nagyon is jól tudta, hogy ezeknek a falu legszegényebbjeinek sokszor tán még kukoricakenyere sincs, nemhogy csak úgy öt pengője. Most nyolcvan fillér a napszám. Hétfőtől kezdve minden reggel bejössz az őrsre, és egész nap fát fogsz vágni! A maradék húsz fillért meg csak előteremtitek! – rántotta meg jobb felé a zablát.

– Igenis, tiszthelyettes úr! – szólalt meg csendesen a fiú, ahogy a két csendőr az utca porán elfordult.

Aztán pedig egész héten át vágta a fát az őrsön, és rakta tele vele a fészert.

A táborbeliek azonban mégiscsak valamilyen lelkesedéssel csinálták azt, amit kellett is. A második hetek elején már olyan egyszerre lépett az egy szem kürt szavára a század, hogy a bakancsok patkóinak zaja egyetlen kurta roppanásnak hallatszott. A laktanya sarka melletti fordulóban a négy szakasz díszoszlop–vonalának sorai olyan sugarasak voltak, mintha az esőcsatorna tengelyén egy óriási legyezőt nyitogattak volna.

Dalaikat Kodály százas gyűjteményeiből szopták. A táborzáró tábortüzek mellett, a száraz tölgy–bükk ágakból kibukó kék–vörös lángok fényében felcsendült a meleg áhítattal átitatott dal:

Erdő szélén estvéledtem.

Subám fejem alá tettem.

Összetettem két kezemet,

úgy kértem jó Istenemet:

Jó Istenem, adjál szállást,

mert meguntam a járkálást,

idegen földön a lakást,

éjjel–nappal a sok sírást!

S a tűz melegétől a füstbe lebbenő fények olyan arcokat világítottak meg, akik szerették és hálásak voltak azért, hogy magyarok.

Politika? Az nem! Az ott semmilyen sem volt. Ha csak az nem, hogy jól tudták, ez az égi félgömb, melynek a legtetején egyenletes, tiszta, de társtalan fénnyel világít egy ragyogó csillag, olyan országra borul, amely a hazájuk. S amelynek peremén most valami szebb jövőre készülnek.

A tábortűz utáni napon a puskák, amelyeknek csak a szíjuk volt igazi, szép rendben az állványokon maradtak. Jött egy másik tábor, s a legeslegutolsó után mindenki számára jött valami más. Hogy a köszöntésükben mi is a „szebb jövő”, azt mindenki arra érthette, amire akarta.

Az első tábornak a júniusi naptól jó melegen maradt valamelyik estéjén, nem sokkal takarodó után, felsivított a kapuügyeletes sípja. Rotek a szalmazsákok

ösvényein még a rajának létszámát, az esti rendet ellenőrizte, amikor benyitott a napos. A folyosó lámpájának sápadt fényében furcsa, kaszáló árnyékot vetett egy kis fehér faldarabra a karja:

– Gyere! Téged keresnek.

– Ki a fene az?

– Nem tudom. Az ügyeletes azt mondta, hogy valami német.

A lila tölcséres hajnalkafal mellett Hanzi álldogált.

– Indulunk, Laci. Azonnal indulunk!

– Hova, Hans!? – döbbent meg – pedig jól tudta, hogy ennek egyszer csak így kell történnie.

– Tudod, hogy nem tudhatom. Csak menni kell, a motorok már járnak. Siettem hozzád, és innen is sietek. Isten veled! – mondta hirtelen magyarul, és szorosan átölelte barátját. – Bözsinek mondd meg, hogy háború után visszajövök hozzá! Meg hozzád, Lazie, ha..., ha...

Keze, amely most olyan igen erősen szorított, valamitől nedves volt.

A német fiú most hirtelen megfogta, és gyengéden meglökte Rotek vállát:

– Te Lazie! Énekeljük el még egyszer utoljára a nótámat! Itt van a mandolinod?

– Persze, hogy itt! – s már rohant is a körletbe a hangszerért. Megpendítette. A húrok zengését a hajnalka lila tölcsérei szívták fel az indájukba, s dús bozótjukban visszhangtalanul tűnt el a két fiú búcsúdala:

Am Golf von Vizcaya

ein Mägdelein stand,

ein blonder Matrose

hält sie bei der Hand.

Sie klagt ihm ihr Schicksal,

ihr Herz var so schwer:

Sie hat keine Heimat,

kein Mütterlein mehr!

Fahr mich in die Ferne, mein blonder Matrose,

bei dir möcht' ich sein im Wellengetose!

Wir gehören zusammen, wie der Wind und das Meer,

von dir mich zu trennen, ah, das fällt mir so schwer!

Elhalt a zene és az ének. A hajnalkafal sem adott vissza semmit Hans rekedt, színtelen hangjából. A sötétségben úgy ment el, mint ahogy az utolsó búcsúszó sorvadt el a fekete éjszakában.

Szegény, szegény Hanzi! Vajon hol eszegette le a föld a húst arról az ujjadról is, melyet apád a fűrészporból felmarkolva, biciklin vitt be utánad a passaui kórházba, amellyel aztán a géppisztolyod ravaszát kellett volna húzogatnod?

– Hans! Gott mit dir! Gott mit uns! Pass auf! És várunk téged!

A nyurga német szinte úgy lökte el magától. A sötétben a mozdulatlan vad–gesztenyék alatt csak a benzin, meg a fegyverolaj szaga maradt utána. A becsukódó vasajtó csendesen nyekergett, mint ahogyan Rotekban is valami, amint a földet sem érezve a talpa alatt, az egyenes, kavicsos bejárón visszabandukolt a körletbe.

Csak hajnal felé nyomta el a zavaros álom a szuszogó, hortyogó, nyögő, fülledt szoba katonaszagú levegőjében.

– Hanzi elment!

Ezt az ürességet – ahogyan az már lenni szokott – a többi nap elnyomta. A forgószínpad rendben forgott a laktanya és az erdő között elterülő, legelőnek se nagyon jó réten. Hosszú bordák, és a közöttük enyhén domborodó hátak jelezték, hogy ezt a földet valamikor megszántották. Talán akkor, amikor a hitbizományi nagybirtokból a falu népe egy részének nadrágszíjakat adtak.

A sívó agyagon azonban alighanem sorra törtek el az egylevelű kis ekék, amelyeket legfeljebb csak egy tehénke vontathatott. Így itt maradt legelőnek, melyen tanyát vert a csipkebokor, őszre hajolva csinos kis piros bogyóit mutogatva a gyéren elpotyogtatott tehénlepények felett.

Ezen a sivár, kiégett legelőn ezek a fiúk kész katonák lettek. Már tudtak annyit, mint az igazi harcterekre került sorosok.

Legalábbis ezt mondták azok a törzstisztek, akik ragyogó, sima és cikornyás díszű egyenruháikban minden tábort megszemléltek. A fiúk azonban a frontról hazakerült barátaiktól hallhatták:

– Dehogy is tudnak mindent!

Román pilóták Muraura felett

Augusztus huszadika ebben a faluban nagy ünnep. Szent István, a Szent Korona napján itt mindenki ünneplőbe öltözik, és tisztelettel imádkozik a miséken. Aztán meg vigad a mézsörös sátrak szomszédságában.

Búcsú van.

A ringliseket a felső padlatokon gyerekek hajtják körbe–körbe, e szolgálatért kapnak egy–egy ingyen menetet egy faló hátán. A ringlises vörös, felpuffadt pofával fújja a fényesre glancolt réz trombitát. Sorra durrognak a töltetek a lezuhanó, mindenféle célfigurák alatt. A mutatványos minden durranás után kanálkával tölt egy kis sárga port abba a lyukba, amibe a figura szára beleesik. Az egész Ledina csupa durrogás és trombitazaj, mert a legények ugyancsak jól tudnak célozni, és örömmel ülnek fel együtt a leányokkal a láncosra.

A sátrakban ajándékokat vesznek. Mézeskalács, szentkép és olvasó; szeretőre, vagy csipkelődőre festett fakanál; trombita papírból, fából, bádogból; szájharmonika... Szóval, minden, ami azt mutatja, hogy az emberek szeretik egymást Szent István napján.

Pedig ezek az emberek itt valójában horvátok.

A leventék tisztára pucolódott százada is megmutatta itt magát. A repedezett rézkürt kissé hamis, de vidám dalára, szépen egyszerre lépve vonultak a nagymisére, aztán meg a mézsörös sátorhoz. A messziről jött fiúk itt kerültek a legközelebb egymáshoz, ahogy a csapos a kifúrt fenekű félliteres üveg száját az ujjával dugva be, szorgalmasan hordta a csalafinta italt a csajkafedelekbe.

Hazafelé – már minthogy a laktanya felé – hiába szólt volna a hamis kürt akár vigyázzmenethez is. De nem tudott az már semmit, mert az édes italtól beragadhatott a csutorája. A gazdája meg nem tudta azt sem, hogy az a kürtnek melyik végén található. A szakaszok összekeveredve, egymásba kapaszkodva tértek vissza a kényszerűen józan állapotban maradt napos által szélesre tárt kétszárnyú, drótos kapun.

Ez a nap azonban mindig meghozza az ősz halvány leheletét is. A Mura iszap–szaga bánkódó lemondással ömlik szét a vasút töltésén át a Ledinán, a legelőn, amelyről közös munkával sem lehet kiirtani az alattomos, puha levelű fűtüskét, a sztricsikát. Ez a mindig napos nap az érzelmek, a „másvalami” következése sejtel–mének, meg a fiatal szerelmeknek napja is. A búcsúból sok ösvény vezet a legelőn át a Principális mellett eluralkodott terebélyes savanyú levelű sóskaborbolya–, meg galagonyabokrok között. A Mura partjának fűzei, s közöttük a cigánykender szálas sövényei még őrzik a forró nyár szerelmét, s az ősz bágyadását szívesen feledtetik az összeboruló párokkal, akik itt is, ott is feltűnnek, s eltűnnek közöttük.

Az effajta hangulatok azonban a tábor kapuján kívül maradnak. Az ügyeletes tiszt harsány sípszava minden ötvenedik percben felhangzik a bordás legelőn, s a rajok vezetői a forgószínpad következő állomásához vezetik embereiket.

Azon a napon is – augusztus huszonharmadikán – vidáman jött fel a nap a vasutat szegélyező akácsor mögül. Az ősz eleji hűvös hajnal könnyű páráján, mely az ágak között lebegett, piros arccal kelt át, és olyasmit súgott a korán kelőnek, hogy „ma is szép nap lesz”.

Az is lett. A reggeli torna, a reggeli étek után kivonultak a rajok a legelőre, meg az erdő szélső árnyékai alá, ahol kikopott már a fű, csupasz föld lett az avar helye a jancsiszeges bakancsok alatt. A friss, tiszta levegőben élesen hangzott a forgásra szólító sípszó.

Talán a harmadik forgás után – a messzi városból – hirtelen felhangzott a szirénák hullámzó üvöltése, melyet talán a szél, talán a még teljesen fel nem oszlott köd hozott el idáig. Nem volt ez újság, máskor is volt ez így. Riadót itt csak olyankor fújt az ügyeletes tiszt, ha délnyugatról már elkezdődött a Liberátorok zengése. A jel akkor is csak annyit jelentett, hogy az egész század kényelmesen besétált a még

nem vén tölgyfák éppen csak összeérő, takaró árnyékába. Most sem harsant fel a riadó kürtjele, a rajok a tanterv szerint rendben forogtak az oktatók között.

A megszokott zajokat azonban egyszerre furcsa recsegés, és eddig nem ismert motor üvöltés zavarta össze. Kelet felé, ott, ahol a falu állomását majdnem egyenesen célozta meg a vasút, fekete, madárszerű árnyékok buktak le a fák koronája mögé, és suta ívben emelkedtek újra fel, szörnyű üvöltéssel és recsegéssel.

Ezt a színjátékot az egész tábor a mezőn megmerevedve bámulta, s esze ágában sem volt elrejtőzni az erdőben. A Messerschmittek – mert azért messziről is fel lehetett ismerni őket – egyszer csak nem zuhantak többé a fák mögé, hanem a lendületes felemelkedés után sorjában éppen a bámészkodó tábor fölé vágtak. Törzsükön és szárnyukon világosan látszott a németek fehér árnyékú fekete keresztje.

Négyen voltak. Az erdő felett ismét elfordították a szárnyukat, és idegszaggató üvöltéssel buktak az állomásra. A téren és az erdő szélső fái között arasznyi töltényhüvelyek potyogtak recsegve, pattogva és füstölögve, szinte megelőzve a kilövések dörrenésszalagjait.

Hát most mi ez?!

Most már persze nem kellett a riadójel. A század a fák koronái alól értetlenül szemlélte a Messerek egyre megújuló, lebegő, dörgő, gyilkos ámokfutását.

Az állomáson vakvágányon vesztegelt egy szép négyhuszonnégyes mozdony a bakterház előtt, gőz alatt. Még akkor is békésen pöfögtette a kompresszorát, amikor a masiniszta, fehér gőzfelhőt eresztve ki a sípból, a városi szirénák után pár perccel ugyancsak elfújta a maga hujjogó riadóját. A parancsot nyilván telefonon kapta, és éppen úgy nem vette komolyan, mint a táborban az ügyeletes tiszt, mert kócrongyával ráérősen törölgette a fényes rezeket. Ilyen esetekben a vasutasok sem igen szokták izgatni magukat. Legfeljebb kinyitották a füves, virágokkal teleültetett oldalú beton óvóhely páncélajtaját.

A Messerek más, komolyabb cél hiányában ezt a meztelen mozdonyt igyekeztek eltenni láb alól. A fák közötti réseken jól látszott, ahogy néhány vasutas rohan a bunkerba, és magára csapja a vasajtót.

A mozdony gépészei már nem értek el odáig, alighanem a kerekek mögött kerestek maguknak fedezéket. Annyit azért még hősiesen megtettek, hogy minden lehető gőzcsapot megnyitottak, és leejtették a tüzet is. A dómokból előtörő gőz a repülőgépek rohamai során egyre nagyobb fehér felhőben vette körül a fekete mozdonyt. Úgy látszott, hogy gőz dől még a szerkocsiból is. S közben a rétre és az avarra a fatörzsekhez simulók közé egyre hullott a füstölgő, forró rézhüvely.

Mindez csak pár percig tartott. Egyszerre csak már nem fordultak többé vissza a gépek. Egy éles felívelés után elhúztak vissza, arra kelet felé. Elvégezték a munkájukat. A mozdonyt szitává lőtték, s egy acélmag rárontotta a téglát, meg a vakolatot a bakterházban éppen alvó asszonyra.

Más baj nem történt. Egyenlőre senki sem értette, hogy mi is volt ez. A foglalkozást lefújták, a táborparancsnok megpróbált telefonon értesüléseket szerezni. A fiúk szakaszonként körben ültek az udvaron, amikor végre megtudták:

– A románok kiugrottak a háborúból, és azonnal, hadüzenet nélkül, hátba támadtak bennünket. Az ország több helyén galád és aljas terrortámadásokat hajtottak végre a német hadsereg gépeivel és felségjele alatt! Ezt a hazát most már egyre több ellenség bontja és mardossa!

Roteknak ismét eszébe jutott a diófára felvetett gyerekcafat, meg a csarnok kapui felett lebegő plakát is.

Oles, a szőke lány

Ezen a tavaszon, amikor a történelem keserű ízét már érezni lehetett a közönséges évzárós izgulások között, Rotek az állomáson találkozott a Szőke Lánnyal. Sötét bakfis kalapja alól tömör, lágy, szőke haj zuhant majdnem egészen a kis drapp kabátka dragonyáig. A kicsi, majdnem pisze orr gyerekkori szeplőket idézett. A forma oly tökéletes, mint amilyennek Szűz Máriát képzelte.

Rotek nem tartozott a rámenős fiúk közé. Inkább félszeg volt, és pajtásai – egyáltalán nem több értelmű – évődését a lányokkal általában meredten és émelygéssel figyelte. Gyakran ott is hagyta emiatt a társaságot.

Most, hogy a hűvös tavaszi szélben a váróterem előtt összefonódott a szemsugara a fázósan összehúzódó lányéval, mégis forró izgalom öntötte el. Nem az a fajta, ami másokban a tökéletes, karcsúra fűzött alak, a telt kebleket sejtető, egygombos, pici kabát, a klasszikusan ívelő lábszárak láttán kél, valahol a lágyék táján. Ebben az összefonódásban Rotek megérezte, hogy ha valaha valakivel együtt akar leélni egy életet, akkor az csak ez a lány lehet!

Abban az időben még nem volt olyan könnyű az ismerkedés. Éltek még olyan illemszabályok, amiket betartottak. A Szőke Lányt a baráti körbe tartozó unokanővére mutatta be. De hogy pontosan mikor, azt Rotek bódultságában soha nem tudta megmondani. Úgy tűnt neki, hogy ez a bemutatás talán sohasem létezett, mert mindig–mindig, már a Hold vékony szarván üldögélve is ismerték egymást. És nem is születhettek másnak, mint egymásnak!

A Szőke Lány Rotek rajongását mindenesetre elfogadta. Elkezdődött hát egy olyan szerelem, amelyben az egymást várások forrósága, a csókok és ölelések tüze gyakran váltott át a lány kegyetlen hidegségébe és lenéző kimértségébe. Mégsem lehetett ezeket a találkozásokat elhagyni, nem várni, mert annyira kellettek egymásnak.

A fiúnál három évvel idősebb volt, aminek azonban semmi jelentőséget nem tulajdonítottak.

– Mindegy! Az semmi! Szeretem, sze–re–tem! Érti, Oles? Úgy szeretem, hogy vagy maga, vagy senki lesz a feleségem!

A lánynak azonban mégiscsak jelenthetett valamit ez a különbség. Nem tudni, hogy bántani, vagy inkább ajzani akarta–e a fiút, vagy éppen csak reális volt, amikor gyakran négyszemközt azt mondta neki:

– Kisgyerek!

Ilyenkor azért mégsem volt soha hideg és visszautasító.

Rotek gégéje alatt, a mellében, a szíve gyökerén állandó maradt valami nyomás. Egyforma volt ez akkor is, ha egy–egy elhagyott, bokros sétányon, vagy fal tövén eszeveszetten ölelték egymást, de akkor is, ha a lány másokkal cicázott, mindenkihez kedves volt, csak hozzá nem.

Álmatlan, forró éjszakákon, ágyban, füvön és szalmazsákon, egyre csak az járt az eszében:

– Kisfiú! Valamit tennem kell! Valami nagyot kellene tennem!

Tábortüzek lángjának kékes–lila lebegő szarkalábjai között felfedeztek egy egyenletesen fénylő tiszta csillagot az éjféli kék zeniten, a Vegát.

A meredeken felbökött ujj tisztán látszott a világoskék égen:

– Látja, őrnagy? Az ott. Éppen a fejünk felett.

– Igen, látom.

– Bizony az! Hat teljes évig vonzottuk és taszítottuk egymást. Kívántuk és utáltuk egymást.

A csillag azonban közös volt, és az is maradt. Sok–sok viszontagság, másfelé járás, együttes és külön gyötrődés ellenére összefűzött minket. A Szőke Lány a feleségem lett, és én az ő férje.

Csakhogy ez a csillag akkor is ott volt ám az ég csúcsán, amikor engem, ragyogó gyermeknek, megszült az anyám. És csak mostanában veszegetem észre, hogy az bizony számomra talán nem is szerencsecsillag, hanem a balsorsom csillaga.

A Szőke Lányból sem kaptam én meg mindazt, amit olyan tiszta fénnyel láttam belőle akkor kiáramlani.

Az ő születésének is éppen az volt a vezérlő csillaga! Meg az lett az első fiúnké is. Még az órámat is Vegának hívják. Szép csillag. Semmi csillag!

Annyit azért mégis megtett, hogy – ha sok baj között is, de valami mindent beborító összetartozás fényével – idáig együtt tartotta életünket.

– Ne fürkésszük tovább ezt a csillagos eget!

Itt aztán már nem igen lehetett több szó.

– Menjünk, jó? – indítványozta Rotek.

– És a harcsák? – kérdezett vissza az őrnagy.

– Essen beléjük a fene! Ha jól be van ojtva már, őrnagy, akkor holnap úgyis kimegy valahová még pecázni.

– Nem hiszem, Rotek! – villant a zseblámpa gyér fénye. – Azt hiszem, hogy én sohasem leszek megszállott. Bár ez a nap, mondhatom, igen kellemes volt.

– Én meg mindig veszett horgász–halász voltam! – húzta ki a csapkodó szákot az iszapszagú vízből. – De elmúlt már az is. Már én sem sajnálom idő előtt elhagyni a vizeket. Mi legyen a halakkal?

– Hát, nekem nem kellenek. Sem a feleségem, sem én nem értünk hozzájuk, így kívülről. Vigye haza maga őket!

– A feleségem engem is kidob velük együtt! Tudja mit!? – mondta hirtelen ötlettel – holnapután délutánra meghívom egy bogrács halászlére, Noémival együtt!

– Hm... Jó! Köszönöm a feleségem nevében is. Ő imádja a jó, kissé csípős halászlét. De csipetke nélkül!

– Azért, azt hiszem, akkor egy kicsit mégis itt kellene maradnunk.

– Minek?

– Hát, a harcsa miatt. Akkor lenne igazán jó a halászlé!

– Majd mi veszünk egyet, s visszük. Jó?

– Hova gondol, őrnagy!? Harcsát venni? Ezen a környéken? Lehetetlen!

Azon a napon négyesben valóban ott ültek a láncon lengedező bogrács előtt.

Ez a remek, teltkarcsú asszony mégiscsak szerzett valahol egy kölyöknél nagyobb harcsát, melynek lapos feje most ott tespedt a bogrács fenekén. Olyan közvetlen–séggel tette le a szürke asztalra, mintha öröktől fogva ismeretségben lettek volna.

Pedig nemrég volt még, amikor az őrnagy bemutatta neki őt a három szobás lakásukban.

Az asszony nem kérdezett semmit, tehát mindent tudhatott, amit kellett. Már a megszólítások keresgélése közben is könnyített Rotek dolgán:

– Kérem, ne zavartassa magát. Szólítson csak Noéminek. Ez a nevem, és szeretem, ha barátaink egyszerűen így hívnak – szólt meleg alt hangon, amiből Rotek azt érezte, hogy biztosan szépen énekel is.

Erről később meg is győződhetett. Mindenesetre azt gondolta, hogy ez a nő megint egy olyan asszony, akit valami módon csak szeretni lehet.

Most az őrnagyra nézett, aki látszólag nem figyelt sehova. De a pici mosoly a szája szögletén azt mutatta, hogy ezt a fordulatot már ismeri. És a vallatottját egyúttal barátjuknak ismeri el.

Most, a bogrács riszálása közben vette észre Rotek, hogy a Szőke Lány, aki közben már Barna Asszony lett, milyen remekül összeoldódott már ezzel a bronz remekművel! Hogy' tudnak csevegni! Látszott, igen jól érzik magukat együtt.

Rotek néhány vékony gallyat dugott a már csak pislogó tűzre.

– Mondja, őrnagy! – szólalt meg aztán csendben. – Érzi–e úgy, hogy elbeszélé–seimben történt eddig valami?

– Hát, nagy valami mindenesetre nem. De ez nem jelent semmit. A gobelin is millió apró öltésből áll össze, s csak a végén, amikor teljesen kész, akkor mutat valamit. Az aztán valakinek vagy tetszik, vagy nem. Vagy szép, vagy nem.

– Hm. S azt sem lehet többé újra csinálni, akárcsak az életet. Honnan van az a rengeteg gyönyörű gobelin a lakásukban? – találta meg a hasonlat eredetét.

– Noémi! – bökött az orrával a karját szék karfáján nyugtató asszony felé. – Néhány darab anyámtól való, tőle szerette el. S aztán ő is rendületlenül csinálta tovább. Életművek azok a gobelinek. Érzelmi, lelki gazdagság. Meg, persze, vagyon is. Bár soha nem adtunk el egyetlen darabot sem. Legfeljebb ajándékoztunk. De maga? Maga hol tart a gobelinjén?

– Hm. Nem is tudom. Ettől a vörösbortól a fejem is összezavarodott kissé. De most már mindjárt kész ez a főzet! – riszált megint egyet a bogrács kengyelén. – Ezért hát majd, legyen szíves, kérdezzen ismét.

A bronzhajú asszony kétszer merített a bográcsból.

– Ez a keményebb hús micsoda? – kérdezte mélyen csengő hangján.

– Compó, ugye, Rotek? – szólt a férje. – Tegnapelőtt este fogtuk a... a...

– Bézsenyi vizen.

– Ez az az igen apró pikkelyű, amit olyan nehéz tisztítani?

– Hát igen. De azért annak is megvan a módja. A nagyobbakat nyúzni kell. Ezeket forráztam, mert azokat a gilisztákat ezek még nagyon fiatalosan nyelték le. Nem tudták, szegények, hogy azokban hegyes horog van elrejtve.

A két férfi valamiért összenézett.

– Ma már úgysem lesz több mese – szólt a tiszt. – Hamarosan elmegyünk. Köszönjük a szép délutánt, meg a vacsorát!

S ha legközelebb találkozunk, arra kérem, mesélje el már, hogyan lett katona. Tulajdonképpen eredetileg is az érdekelt.

– Most már sorjában is az következik. De az indítékok elsorolásával azért még nem vagyok egészen készen. Mondja, őrnagy! Maga sohasem jegyzetel?

– Eleinte készültem rá. De a maga meséjében kevés a lexikális adat, a történeteket meg akár szó szerint visszamondom. A neveket meg – megegyezésünk szerint – úgyis én komponálom.

A két asszony összekaronkozva jött fel a dombon. Amikor a vendégek kocsija, a mészkőzúzalékot ropogtatva eltűnt a kanyarban, Oles olyan rajongással nézett a férjére, mint olyankor mindig, amikor elhitték, hogy jóban is vannak.

Kézenfogva lépkedtek le a rozzant betonlépcsőn.

Gomolygó sötét fellegek

Búcsú után a viháncoló nyár forró kacaja gyorsan kihűlt. Az idő szája sarkán néhány nap alatt csak valami bágyadt mosoly maradt. Az utolsó tábor búcsútüzének füstje a földre terült, és a porcikafüvön ülők szemét csípte, torkát fojtogatta. A törzs és a kiképzőkeret tagjai, ha lazán is, de ismerték a való állapotot: a vörös karmok most, most fognak belevájni a Kárpátok gerincébe! És ők egyre csak azt dalolják:

Szellő zúg távol, alszik a tábor.

Alszik a tábor, csak a tűz lángol.

Rakd meg, rakd meg, rakd meg, pajtás, azt a tüzet,

Isten tudja, mikor látunk megint téged!

Szellőzúgásnak fárad a hangja,

kis falucskának szól a harangja.

Hallga, hallga! Szól a harang: bim–bam, bim–bam,

szívünk mélyén kél a visszhang: bim–bam, bim–bam.

Ide nem hallatszott el olyan, hogy Békepárt, meg Népfront. De a Békás–szoros felől az ágyúdörgés, gránátüvöltés igen.

Szeptemberben a halvány őszi mosolyt gyakran kezdte váltogatni az egek könnyű könnye. A felhők ilyenkor délnyugat felől omlottak át a folyó felett, és a közöttük áttörő napsugárból valamiféle reményt éreztek kimelegedni. Azt rebesgették, hogy valamelyik naplemente után az iszonyatosan dübörgő repülőgépek nem bombákat hoznak, hanem angol katonákat. S azok aztán a szállongó Sztalin–gyertyák fényözönében majd megmentik Magyarországot.

Hát, lebegő fáklya elég hullott az égből. Mindenfelé lehetett találni finom, pehelykönnyű kis zsebkendőféléket, az ejtőernyőiket. Katona azonban egy sem esett közöttük.

A faluban azonban néhányan megvadultak. A bohém borbélyról addig is tudta mindenki, hogy nyilas, de azt csak afféle bolondériának könyvelték el. A vendégei úgy hallgatták azokat a zavaros fejtegetéseket, amiket hajvágás–borotválás alatt kiteregetett, mint valami mulatságos mesét. Aztán meg ki nevetve, ki megvetve mondta: durák!

Abból az eszméből az iskolában nem lehetett hallani. A papok ezt a szemléletet még annyira sem engedték elburjánzani, hogy magyarázniuk kellett volna. Csak egyszerű, tisztességes magyarságot tanítottak az intelligenciára alapozva.

Így hát Rotek, ha már nem lehetett kitérni előle, összeszűkült lelki szemekkel nézte a Pöcér térítő igyekezetét, amely azonban a faluban mégsem maradt teljesen eredménytelen. Sokszor felmerült benne két kép:

A lovaglócsizmás, bricsesznadrágos nyilas bárónő képe, amint a két év előtti tavaszon korbáccsal mutatott azokra a kirakatokra, melyek pultja mögött zsidó tulajdonos várt vevőkre. Ezeket a kirakatokat be kellett törni! Félt és undorodott a zavarodott, őrjöngő csoporttól. Nem értette azt, amit a rombolás közben ordí–toztak, ezért jó egyetértéssel nézte a köcsögsapkás rendőrök ugyancsak elég kemény fellépését a rend helyreállítására.

A másik kép a Skopál bácsi kis kirakata volt, az út mellett két vascölöpön. Utolsó előttiként ő repesztette meg az üvegét annak a kirakatnak azzal a csúzlival, amit éppen az öreg zsidó szatócstól kapott ajándékba.

Én sem vagyok különb, mint ezek a zavarodottak! – gondolta akkor, amikor az a zavaros csőcselék, bárónőstől, már eltakarodott a Fischl papírbolt szilánkokra zúzott kirakata elől.

Talán ugyanebben az időszakban történt, hogy Rotek valahogyan elvetődött egy hungarista nagygyűlésre. Valami olyasmi alakult ott meg, hogy: Keleti Front Bajtársi Szövetsége, vagy ilyesmi.

A hatalmas terem, mely amikor belépett, már tömve volt, csaknem teljesen sötétbe borult. A bejárattal szemközti teljes falat vörös drapéria borította, amely még csak mélyítette a füsttel terhelt sötétséget. Négy, vagy hat igazi fáklya füstje veszett el imbolyogva a fullasztó levegőben.

Az ugyancsak vérvörössel letakart hosszú asztalon egy nagy, talpas, vékony feszület állt. Mellette kétoldalt stílusosan gyertyatartók, vastag, lobogó lángú gyertyákkal. Az asztal mögött négy, rangjelzés nélküli katonatiszt állt, és nézett a zsibongó, árnyékba burkolt tömeg felé.

Amikor a félkörös, súlyos függöny szárnyát félrelebbentve belépett, egyikük éppen szónokolt. Itt hallott először ősgyökerekről, turáni vérről, az őshaza átértékelt dicsőségéről. Meg egy olyan titkos szervezetről, amely majd hamarosan magja lesz egy nemzet új, friss hajtásának, egy igazi, eredeti magyar népnek.

Sok mindent nem értett ebből a sok ember gőzébe, meg a fáklyák büdös füstjébe üvöltött beszédből.

A hazát megmenteni?... Azt még értette. De minek kell a nemzetből új fát nevelni? És milyenek, mik is azok a vérgyökerek? Kik lesznek azok az új magyarok, ha ezek valamiféle tiszta fajtára akarnak alapozni? Hiszen ebben a hazában ma eredeti, fajtiszta magyar szinte nincs is már!

Ezek is, akik most itt vannak, és közbeüvöltözve helyeselnek, biztosan félig szlávok, félig svábok. Mint én magam is! – futott át zavarosan az agyán. A beszéd közepe táján érkezhetett, mert a teremben már igen meleg volt, és hamarosan befejezte a szónok is:

– Jöjjetek közénk, testvérek! Aláírásotokat friss véretekkel pecsételjétek le, mint ahogyan ezer esztendeje Árpád apánk kötött vérszerződést a vezéreivel! Irtsuk ki a bolsevizmust, tűzzel, vassal és vérrel, hogy az a haza, amelyet ők megszereztek, megmaradjon nekünk! Vesszenek a kommunisták, ezer éves rendünk felforgatói!

Éljen a Magyarok Nagyasszonya ölében a Szent Magyar Korona! Kitartás! Éljen Szálasi! – s jobb karja kifeszített tenyérrel, mereven előrelendült.

A fekete árnyak a széksorok első harmadában felugráltak, és hasonló karlen–dítéssel kiáltották a nyilas üdvözletet. Tétován felálltak a többiek is, és Rotek hallotta, hogy valaki Gömbös Gyulát is élteti.

– No, ezt a nevet legalább ismerem! – gondolta.

Emlékezett egy választásra, aminek még kisgyerek fejjel volt tanúja. A faluban addig legfeljebb csak a sörös autó benzinszaga terült szét. De akkor beporzott egy nagy, zöld személyautó is. Némelyeknek azon el lehetett jutni a Ledinán zajló kortesgyűlésekre. A kortesek egymást lökdösték le a legelőn felállított nagy boroshordó tetejéről. Volt, aki megbékélt a szamártövis, ördögszekér és a sztricsika társaságával, békésen elheverve a rövid füvön. Úgy rémlett azonban, mintha bicskázás is esett volna.

Most azonban a párás büdöstől émelygett a gyomra. Meg a tömegtől is, amelyet még csendesebb formájában sem tudott elég jól elviselni. Meg attól a félelmes, sejtelmes hangulattól, amelyet ezek az emberek abban a teremben az imbolygó vörös–fekete környezettel teremtettek.

Olyan ez, mint egy összeesküvés! Egyelőre mégsem mert kilépni az ajtón. Az asztal körül tolongók már felírták a nevüket a fehér papírlapokra, és valamilyen szúró–, vagy vágószerszámmal felsértették az ujjbegyüket. Véres ujjlenyomatukat rátették az aláírásra.

A hátulsó sorokban néhány meggondolta magát. Közéjük vegyülve ő is megkönnyebbülve lépett ki a már felgyúlt esti villanyok alá. Vállát hátrafeszítve a tiszta, szabad levegőben nagyot sóhajtott:

– De jó is volna most egy alma!

A Pöcér szájából is éppen ezek a hangzatok ömlöttek a báderáj émelyítő illatai közé. És ez a mondanivaló őt is hogyan megváltoztatta! Vékony kis nyeszlett alakjából, a nevetséges figurából valami ijesztő határozottság sugárzott. Rendü–letlenül agitált, kínálgatta a belépési nyilatkozatokat.

Addig, amíg Rotek szemtanú lehetett, talán három, vagy négy fiatalember vállalkozott. Idősebb és paraszt egy sem akadt köztük. A tagság így inkább csak a szorosabb baráti körből, a diáktársadalomból került ki. Az is csak azért, mert a Pöcérnél a borbélyműhelyben mindig kitűnően lehetett marháskodni, és mindenféle disznóságokról beszélgetni. Úgy látszott, hogy csak hecc az egész, nem kell komolyan venni belőle semmit.

Pöcér neki is kínálgatta a belépési nyilatkozatot. A fiúk is hívták őt fúrton–fúrt, tartózkodása miatt váltig szekálták. A létszám azonban nem szaporodott sem vele, sem több mással, akik idegenkedve nézték ezt a még nem nagyon, de mégis erősödően hangoskodó társaságot.

Mire megérkezett a behívója, ezekre a fiúkra már fekete posztó ruha is került. Az Árpádsávos karszalag tekintélyét nyeglén lóbálódzó géppisztoly tette még fenyegetőbbé.

A barátok térítő rohamait egyre nehezebb volt elviselni, mivel előlük kitérni sem nagyon lehetett. De hát itt, ebben a kis faluban, kivel szemben, és miért kellett volna félelmet kelteni, amikor a puskáik tusát – tudomása szerint – még a félelmetes csendőr urak sem használták?

De hát ez most valahogy más volt. Azt sem tudta, hogy erről a jelenségről miket gondolhatott az egyre ritkábban megjelenő csendőrjárőr.

A tehervonatok szeptember második felében megsokasodtak a vasúton. A rendező vágányokon néha olyan nagy volt a tülekedés, hogy az állomáson kellett megállnia olyanoknak is, amelyeket máskor a Deltában állítottak meg.

Jött egy–egy olyan tehervonat a város felől, amelyben a marhavagonok ablakait tüskésdrót zárta le. Mögülük sápadt, zilált, megkínzott emberarcok meredtek a reménytelen semmibe, és fásultan nézték az épületen az utolsó magyar táblát. Talán nem is látták.

Az állomáson lézengő néhány ember sem mutathatta sokáig a megrendülését, mert az ilyenkor valahonnan előrajzott csendőrszakasz mindenkit bezavart a váróterembe. A látványra megereszkedtek Rotek inai: talán Skopálék is...!

Rotek, ha arra járt, mindig kalimpáló szívvel állt meg azon a helyen, ahol a Magda, meg a férje, Brickta vére ölelkezett a vasút bazaltjának mélyén. Nem akarták felvarrni a sárga Dávid csillagot. Inkább a vonat acélkereke alá menekültek.

A két megmaradt öreg azóta talán nem is élt. Csak volt.

Az a szomorú szerelvény még ott vesztegelt az állomáson, amikor a másik oldalon kilépett a térre:

– Hogy' is lehetne rendet tenni magamban? Az égvilágon senki semmi okosat nem mond. Csak Hanzi, aki azóta azonban Isten tudja, hol jár!

A vasúti tumultust másfajta vonatok is tetézték. Ezek is marhavagonokból álltak, de az ajtajaik tárva–nyitva. Belőlük a hágcsó fölött nadrágok, székely harisnyák lógáztak. A vonat végén néhány zárt kocsiban tehenek, birkák, kecskék. Azok mögött meg alacsony oldalak között szekerek, taligák, meg széna.

Erdélyiek jöttek hazulról, s mentek valahová, a világ másik vége felé.

Istivel ballagtak a vasútparton, a mély bevágás fölötti sétányon. A bejárati jelző előtt éppen akkor állt meg egy ilyen vonat. Az ajtóban ülők közül a fékcsikorgás közben odakiáltott nekik valaki:

– Hé, fiúk! Milyen állomás ez?

– Ez? Muraura!

– No, akkor most már hamarosan megérkezünk!

– Miért? Hova mennek?

– Hát, mink vagy Burgenlandba, vagy Muraközbe, vagy Ausztriába igyekszünk. Maj' meglássuk, hol tesznek le minket.

– Burgenlandba, igaz, erre is el lehet jutni, de az kerülő. Maguk aligha mennek már oda.

– Pedig azt mondták, hogy vagy ott, vagy Muraközben fődet kapunk. Vagy Ausztriában munkát.

A fiúk jól tudták, hogy ilyen vonatról sem Muraközben, sem Stájerban nem rakodtak le. Marad hát az ausztriai munka. A néhány szó alatt a vagonajtó korlátja is megtelt támaszkodókkal. Közöttük egy barna arc, hollófekete hajzuhatag.

Rotek megragadta Isti karját:

– Te, Isti! Odanézz! Nem az Etel van ott? Az a fekete! Vagy a szemem káprázik?

Isti a valóságban sokkal hamarabb biztos lett, mert már kiáltott is:

– Etel! Etelka!

– Istiii! Szűzmáriaédesanyám! Isti!

– Én, én vagyok, Etel! Gyere le!

A lány akkor már félrelökdöste a lógó lábúakat, s a ruhájukba kapaszkodva hasmánt csúszott le a bazaltkúpra. Hosszú szoknyája széle hátul a domborúságain feszült meg. A kavics ferde oldalán egyensúlyát vesztve, a padka füvére hem–peredett.

Addigra a bürökszárakba kapaszkodva, a fiúk is lecsúsztak a bevágás meredek oldalán. Isti úgy rántotta magához a lányt, mintha csak egy rongybaba lett volna.

A fullasztó csók alatt mindenki hallgatott. A vagonajtóban ülők a jelenetet megdöbbenéssel vegyes kajánsággal nézték. Csak messze, a vonat elején pöfögött közömbösen a fekete mozdony.

– Isti! Isti! – bontakozott ki a lány. – Nem hittem, hogy valami még egyszer összehoz minket! Te Jézusmária! Isti!

– Hogy kerülsz ide, Etel? Hová mész? Hova indultál? – kérdezett közbe Rotek, kicsit azért is, hogy megtörje ezt a két egymásba esett hangulatot.

A lány csak most nézett rá:

– Te! Te meg a Szepi vagy! Szepi! Aranyos bogaram! – s az igazán zavarba esett fiút viharosan a dús melléhez rántotta. Ez a csók azért mégis más volt, mint amilyenben Istivel olvadtak össze. De azért jól esett, mert a párnája mégiscsak két telt, ruganyos, izgató női mell. Rotekban a lapockái felé áradva, szétömlött a kívánat. De hát, ez a lány az Istié. Azé volt akkor is.

Etelka kérdezés nélkül, gyorsan, de nem hadarva mesélt:

– Gyerekek, egyedül vagyok itt. Apa és anya az összeszedhető ingóságainkkal már korábban eljött. Én nem akartam, mert otthon akartalak megvárni, Isti. De jött, és elért minket a háború. Apa és anya is nagyon félt, mert azt mondták, hogy az oroszok minden magyarokat visszavisznek Ázsiába!

A románok meg azzal fenyegettek, hogy megtizedelik a székelységet. Legelőször a bírókat akasztják fel. Így aztán az egyik tehervonatra felhajtották a két tehenet, összeszedtek a cókmókot, és beültek a vagonajtóba. Azért én is meggondoltam volna magamat, mire a vonat elindult, mert igencsak egyedül voltam abban a nagy héjas házban. Csak a kecskék maradtak az ólban. Futottam is a vonat után, de már nem értem el. Most nem tudom, hol vannak. Két nap múlva, csak úgy, alig valamivel felültem én is ide – bólintott az állával a vagon felé, ahonnan az imént letülekedett.

– De látod, Isti, milyen is az Isten!? Most engem elhozott hozzád. Pedig én vártalak téged oda, hogy megint áfonyás csirkesültet adhassak neked. Föld is volt elég, és tudod, hogy a szüleim milyen szívesen láttak téged. Most azonban minden odavan, és én nem tudom, hogy mi lesz velem! – hajtotta le szép holló haját a már nem tisztán székely viseletű blúzára.

A látomás, meg a beszélgetés miatt Rotekban valami igen tiszta vízforrás fodrai törtek elő.

Ezt a lányt negyvenkettő dús telén ismerték meg Csíkszentkirályon, ahova a városi diákok vállalkozó csapata elment sízni, meg hegyivadász haditudományokat tanulni. Akkor az mindannyiuk számára csak kalandos, izgalmas kirándulás volt. Sejtelmük sem lehetett arról, hogy valamikor szerepet kap a résztvevők jó részének sorsában is.

Tizennégy boldog, izgalmakkal és élményekkel teli nap.

Rotek akaratlanul is tanúja lett a kötésnek:

– Az iskola után visszajövök ide!

Az a borvíz itt most aztán hirtelen újra felbuggyant. A Mura iszapillatához azonban annak a záptojás szaga is hozzákeveredett: az iskola befejezve nincs, háború és népek kavarodása van, nem Isti van ott Erdélyben, hanem Etelka itt az ország másik szélén, egyedül.

A mozdony hirtelen szaporán kezdett pöfögni, és tátitát sípolt. A bejárati jelző rácsos karja srégre ferdült, és a mozdonyvezető sziszegve oldotta ki a vagonok fékjeit.

– Etelka! Ne menj! Gyere, hazaviszlek mihozzánk!

– Isti! Ha akarod?! Itt maradok, Istikém! Vencel bá! Vencel bá! – kiáltott fel a már megrándult vonatra – dobja le a csomagjaimat! Én nem megyek tovább. Ha esetleg apámmal találkoznék, mondja meg neki, hol maradtam.

– Hát hol maradsz, te lány? – repült le a bazaltra egy batyu, meg egy jókora bőrönd vége is megjelent.

– Hol is, Isti?

– Muraura! – kiáltott oda Rotek, aki a lassan elhúzó vonat mellett futva húzta le a barna bőröndöt, meg még egy kis kézitáskát is. A batyu anyagában megismerte a székely harisnyák puha gyapjú szövetét.

A vonat elment, Etelka ott maradt. Szorosan karolták egymást Istivel, és Rotek nagy zavarban volt.

Istiék háza alig háromszáz méterre volt onnan. Lassan ballagtak a simára bicik–lizett sóderos salakon, a távírópóznák A betűinek szárai között. A lány karolta Isti derekát, mert annak a vállán húzott a nagy batyu, bár nem volt valami nehéz. A súlyosabbik csomag természetesen Roteknak jutott. Ferdült vállal cipelte utánuk a bőröndöt.

Most már a napnak is fáradni kezdett a szeme. Vörösre fordulva nézegette éjjeli nyugvó ágyát az akácsor mögött. Isti anyja a Friss Újsággal éppen a lámpacilinder kormát tisztogatta a kis tornácon, amikor beléptek.

– Anya! Hoztam valakit. Bemutatom neked. Szakács Etelka.

Böske néni eléggé haladó gondolkodású asszony volt, ezért Istin semmiféle zavar sem látszott. Fél szemmel pillantott fel a lámpaüveg mögül:

– Jó' van! Gyertek be.

Abból a felpillantásból azonban az lett, hogy gyorsan kihúzta az üvegből az összegyűrt papírt, és néhány néma másodpercig behajlított könyökkel nézte a fekete lányt, meg a három csomagot.

– No! Akkor is! Gyertek már be. Jut azért egy hely éjszakára.

Az anyával csak a kissé hibás legnagyobb lánya volt otthon. A többi gyerek – Istin kívül szám szerint három – még valahol máshol kószált. A kicsi konyhában így azért elfértek.

– Nem éhes, Etelka? – tett valami kalácsfélét Böske néni az asztalra. – Egyék!

– Köszönöm, nem vagyok éppen éhes, de... – vett azért a kezébe tisztességből egy darabot.

– Egyél, Etel! – bíztatta Isti is, de alighanem csak azért, hogy mulasztani próbálja kezdődő zavarát. Látszott az arcán a tusakodás, ami ebben a percben csendet is teremtett.

– Anya! Etel nem csak egy éjszakára lesz nálunk! – lökte ki végül.

– Hát?! Hanem? – állt meg az égő gyufaszál a lámpabél fölött. Mikor aztán az ujján kezdte érezni a láng melegét, értette hozzá gyorsan a kormos szélétől meg–szabadított kanóchoz. A magához térő, kicsi, füstölő lángra rátette a tizenegyes cilindert, amitől az rögtön fehérebb és nyugodtabb lett. Közben alighanem rendet tett magában is:

– Jó, jó. Gyertek, üljetek le! Holnap majd mindent megbeszélünk. Azt hiszem, apádat is érdekelni fogja a dolgotok.

Rotek már akkor is szorongva gondolt az elkövetkezőkre, amikor Etel hasmánt csúszott le a vagonról. Elképzelni sem tudta, hova lesz a lány abban a pici, vasutas ONCSA házban, ahol tulajdonképpen csak a konyha, előszoba, meg egyetlen szoba lett többé–kevésbé komplett. A másik szobára éppen csak ajtó meg ablak került. Padlóra már nem tellett. A hibás lány priccse azért ott volt a surrogó Mura–kavicson, ahova deszka helyett eddig még csak valami rongyszőnyeg került. És ebben a házban éltek összesen hatan.

De hát, ez igazán nem az ő dolga. Sietve és kapkodva búcsúzott is:

– Nekem most már haza kell mennem. Tudja Böske nénje, milyen anya! Szervusz, Etelka! Szervusz, Isti!

Mire azonban megfogta volna a drótos kiskapu billenős kilincsét, a lépcsőről utána szólt az anya:

– Te! Várjál csak egy kicsit! – s imbolygó, hibásnak tűnő lépteivel hamar utol–érte. – Mondd, mi ez? Te biztos tudod, mi ez, ezzel az Etellel. Ki ez a lány?

A fiúnak igen rosszul esett, hogy nem tudott egy kicsit jobban sietni.

– Etel? Etel gazdag lány! Csíki székely, az apja a bíró. És azt hiszem, az Istivel jegyesek.

– Jegyeseeek? Nahát! Nem is tudtam ilyesmiről! És hogy került ide?

– Most vettük le a vonatról.

– S mi az, hogy gazdag? Hol gazdag?

– Hááát, mondtam, hogy az apja a bíró Csíkszentkirályon. Húsz holdja, meg erdője van. Legalábbis volt. Ennyit tudok, Bözsi néni. Meg azt, hogy Istivel akkor elígérkeztek egymásnak. Hadd menjek már!

– Azt még csak tudod, hogyan kerül ide egyedül!? Miért jött el hazulról? Hol az apja?

– Hááát, Etel azt mondta, hogy a szülei már... De Böske nénje! Ezt kérdezze már tőle. Engem meg engedjen, mert kikapok! – fordult ki lassan az utcára.

– Jó' van! Eredj, mert anyád tényleg megpofoz, ahogy én ismerem!

Etelka persze nem maradt abban a zsúfolt házban. A faluban azonban ott maradt. Őszre neki is jutott egy fekete egyenruha, meg Árpádsávos karszalag.

A néhány ezután érkező vonatról került még tán két menekült székely, vagy szász lány, kiknek az otthona éppen a Skopál bácsi kék homlokzatú háza lett, amely mögött csupa fekete gyász honolt a történetüket ismerők számára.

A félsoros utcát gyakorta a fél éjszakába nyúló tivornyák zaja lepte be. A málla–dozó vakolat csak azért nem hullott az arra járók nyakába, mert a két kicsi ablak közét hatalmas drapéria takarta, melynek közepén ott ékeskedett a négyágú fekete nyílvessző. A valaha volt szatócsbolt ajtaja felett is a csíkos zászlót lengette a bánatos őszi szél.

Magda zongorája eleinte szólt még a sztricsikatüskék közé. Nem sokáig. Tőkéjét és kalapácsait amúgy is elette már a szú. Így hát hogyan is bírhatta volna a vad tivornyák csapkodását? Lehet, hogy a részegen üvöltözők a megsárgult billentyűin járták az esztelen, kihasadó szenvedély táncait. Vagy azon szeretkeztek, amíg ki nem törött mind a három lába.

A falusiak sietve jártak el a ház előtt akkor is, amikor az nappali ájult álmát aludta. Elkerülték a napról napra mind jobban sápadozó ifjú lakóit is.

Rotekban a ház tragédiájának megtaposása miatt állandó lett az émelygés. Fekete szégyen kínozta akkor is, amikor ráért arra gondolni, miképpen csúzlizta ki annak a kis kirakatnak az üvegét.

Brabács

Így múlogattak el a kora őszi, változó időjárású napok.

A vasúti forgalom szinte teljesen elapadt. Kifogytak a tüskésdrótos ablakú vagonok. Lófogú, harmonikázó németeket sem lehetett látni platóra horgonyzott járművek között. Erdélyből sem jött többé megijesztett paraszt. Úgy látszott, hogy az egész világon eluralkodott az a reményvesztett bénaság, ami a hirtelen felvillantott októberi reménység kialvását követte.

Rotek tudattalanul fogadta mindezt. Létezett, mint ahogy minden „csak volt” körülötte. Azért, mert... csak!

A vigasztalanul ömlő eső függönye mögött azt mondja az apja:

– Úgy látszik, fiam, hiába várunk vonatot. Holnapután pedig nekem igen kellene az a szivattyú a Csobánczi Kari bácsitól. Tudod, a becsehelyi orvoslakáshoz. Holnap mindenhogyan be kell menni a városba.

No, Laci – gondolta azonnal –, ha már kell az a szivattyú, akkor te már készítheted is elő a lelkületedet! Mert ha nincs vonat, akkor más sincs, mint a bicikli. S ha nincs napsütés, akkor vagy ború van, vagy éjszaka. Ha nem éjszaka van, akkor ömlő eső lehet csak, és akkor is be kell karikáznia azért a szivattyúért.

Az anyja jókor reggel eléje tette a köményes rántott levest, amivel nagyobb teljesítményekkel kecsegtető napokon szokta a reggelt kezdeni. Ha többen voltak, csurrant belé tojás, meg ecet is, de a fiú ezt nem becsülte semmire. Inkább kis kockákban aprított bele egy fél vöröshagymát.

Az őszi eső egyforma makacsul ömlött a lehervadt határban. Az izmos Turán bicikli azonban ezt az állhatatosságot semmibe vette. Talán azért, mert a sárhányó elején egy spialterből levő, térdelő hun vitéz feszítette íját, és szegezte a szembe csapkodó fénylő cseppeknek a nyílvesszőjét. A pedált taposni azonban nem segített. A köves út felénél azért elég biztosan tértek le a közelítő gyalogút kanyargós homokjára. A gumik futása csendesebb, de nehezebb is lett.

A város határában elérte a nagy, terpeszkedő felhőlepedő szélét. A hanyatló fű között kanyargó ösvény világosabb lett, az égi víz makacs zuhogása szemerkéléssé csendesedett. Csak a nyárfákon lógó sárga levelekről koppantott nagyokat a gumírozott sátorponyvából készült viharkabátra, amely most igazán remekül vizsgázott. A vastag posztó nadrág, meg a sztearinnal itatott bakancs jóvoltából csak a leventesapka mentén becsurgó kis nedvesség okozott némi kellemetlen érzést. De az semmi!

Az ösvény itt visszakanyarodott a mezei kocsicsapás mellé. A különben is laza, most még jól fel is ázott homokos iszapban szakasznyi katona caplatott ugyancsak a város felé. Élén, éppen úgy agyonázva, kicsi termetű hadnagy küszködött a süppedő sárral. A menetfegyelem láthatóan nem volt szigorú, nem is lehetett. A víztől fényes arcok felett összevissza álltak az ellenzős sapkák. A karabélyok is úgy lötyögtek a vállakon, ahogy a legkönnyebben lehetett őket most elviselni. Természetes, hogy felkapcsolták a köpenyek sarkait, és az is, hogy a lépéstartást elnagyolva ugyan, de mégiscsak nótáztak.

Hiába! Ha a katona énekel, akkor sokkal többet kibír, mert sok mindent észre sem vesz:

Esőbe', sárba' masírozik a baka,

De mégse bántja a búbánat.

– Meg a diák! – kiáltott közbe a bicikliről.

– Igazad van, öcsém! – szólt vissza a hadnagy, nem törődve azzal, hogy csizmája jó csomó latyakot loccsant széjjel.

No – gondolta végig, amíg az enyhe lejtőn felhajtott a bazaltkockás útig –, ez a hadnagy már az új szolgszab. szerint való. Nem lovon megy a szakasza előtt, még a jobb úton, mellette sem. Köpenye, meg a sapkája sem különb. Ha a rangjelzése nem volna, meg a csizma, éppen úgy bakának nézhetné valaki. Most már azt sem mondják, hogy „alázatosan”, ha jelentenek neki.

Az utcákon ívelő kiskocka burkolaton vidáman berregett a Turán gumija. A sárhányón térdelő hun íja bizonytalanul rezgett, de most már nem is volt mire célozgatnia.

Mire Kari bácsi jóleső segítségével felkötözte a súlyos szivattyút a csomagtartóra, teljesen eltűntek a ronda, rohanó, fekete felhők. A felettük levő ólmos is fényesedni kezdett, s itt–ott át is lőtte a nap nyila, mely azonban már alig tudott valami meleget küldeni a megázott kövekre.

– Aztán jó lenne, ha nem a Práter felé mennél! – szólt utána Kari bácsi, amint a lejtős udvaron lefelé imbolygott a túlterhelt hátsó kerék. – Menj a postaúton!

– Jól van, majd meggondolom! – nyugtatta meg az öreget. Magában meg azt gondolta, hogy a rosseb menjen azon a hosszú, bazalt görgetegen. Azért, mégiscsak arrafelé indult a kapuból, mert Kari bácsi nézte, hogy' ül fel a nagy súlytól támolygó gépre.

Közben nem is sejtette, hogy ez a látszólagos engedelmessége mi mindennel fogja megjutalmazni.

Nem messze volt onnan a Fő út, ahol balra le kellett fordulnia, ha hazafelé akarta venni az irányt. A sarokig a kerékpár egyensúlyát is megtalálta, és komóto–san nyomta a pedált a teljesen néptelen utcán. A macskakövek között kezdett már eltünedezni a több napos eső, néhol már szürkéllett a kövek egyenetlen háta.

A forduló előtt, ugyancsak biciklivel, valaki megelőzte. Nem is nagyon figyelt rá. Csak akkor, amikor az illető jó pár méterrel előbbre érve leugrott a gépéről:

– Né, Szepi! Csak nem te vagy az?! Szevasz!

– De! Miért is ne? Szevasz, Brabács Laci! – egyensúlyozott le ő is az osztálytársa mellett. – De régen láttalak!

– Persze! Tudod miért? Én kocsmába nem járok, te meg templomba nem.

– Na ja! – nevettek együtt.

– Mit csinálsz itt, Szepi?

– Látod! Hurcolkodom – intett hátra a csomagtartón imbolygó vasra.

– Apádnak?

– Annak. Holnap kell neki ez a szivattyú.

– Azt hittem pedig, hogy a találkozóra jöttél.

– Találkozóra? Miféle találkozóra?

– Hát te nem is tudsz róla? Megyünk katonának. Megyünk a frontra. Az egész osztály.

– Katonának?! Frontra?! – hebegett Rotek. – Az egész osztály?!

– Persze. Csak a zsidóink nem lesznek ott. Különben mindenki jön. Én azt hittem, hogy te is a sorozásra jöttél! Persze! Elfeledkeztünk rólad... abban a faluban!

– Sorozásra... csak a zsidók nem... – nézte némán a kormány középső csavar–ját. – S mindenki...

– De szerencse, hogy éppen most jöttél be! – folytatta Brabács. – Most legalább te sem hiányzol.

– Én... én erre nem készültem, Laci!

– Hahahha! – nyerített amaz. – Ezt éppen úgy mondtad, mint Grujber atyának a gazdaságtan órán. Mit kell erre készülni? Megyünk, mert most rajtunk a sor! Nem ezt szajkóztuk egész nyáron is, ott a laktanyában? Remélem, nem akarod kihúzni magadat!

– Én... én... nem akarom. De mégis..., meg kellene beszélnem apával. Tudnia kellene róla..., meg anya is...!

– De jó fiú lettél hirtelen!

Kemény és fensőbbséges lett a hangja. Szeplős arcáról ugyanaz a határozottság sugárzott, amivel kétségtelen tehetségének segített abban, hogy az osztály egyik elsője legyen. A másik első a szótlan, félénk Kreiner Frici, a rabbi fia, aki az élet mindennapjain kívül az égvilágon mindenütt otthon volt. Persze, ő most nem jön velünk.

– Most arra már nincs idő! A sorozás a gimiben már elkezdődött. A Hunyadi hadosztályba soroznak. Mindenki ott lesz! Nem érted?! Gyere te is, Szepi! Te nem szoktál kilógni a sorból, Szepi! Két hét múlva a fronton leszünk. Különben is – tette hozzá, csendesen és pöszén mosolyogva – egyikünk faterja sem tudja. Majd jön a behívó, s akkor menni kell.

Rotek tétován tekergette a kormány hullámosra esztergált fa fogantyúit. Azok azonban keményen állottak a nikkelezett csövön, és nem mondtak neki semmit. Gondolat nélkül indult el Brabács után, és nem fordult le a Fő úton. Azon túl, egyenes irányba esett az iskola, ahol már megkezdődött a sorozás.

Nem emlékezett rá, hogy az udvaron hol hagyta a szivattyúval megterhelt biciklit. Arra sem, hogyan jutottak fel Brabáccsal a régen látott, de el nem felejthető illatú folyosóra. Arra eszmélt, hogy valamelyik osztály környékén sokan ácsorognak, és néhányan kiabálnak, és verdesik a hátát, meg a vállát:

– Né, a Szepi! Hol szedted fel, Brabács? Gyerekek, ezt aztán kifelejtettük!

– Ki ám! De a jó sorsa mégis idehozta – mondta úgy, mintha ez az ő érdeme lett volna. – Most aztán tényleg együtt vagyunk. Voltatok már benn?

Néhányan már voltak.

– Megy, mint az ágybaszarás!

Odabenn néhány egy sorba tolt pad mellett katonatisztek, meg tiszthelyettesek. A tágas placcon pucér fiúk fehér sora kanyargott, összefont karokkal őrizve valamit az imént levetett ruhák melegéből.

– Vetkőzzenek! – szólt oda a padsor elejéről egy őrmester az újonnan belé–pőknek.

– Most, most történik valami visszavonhatatlan! – érezte inkább, mintsem gondolta. – Miért is jöttem én most ide?! De hiszen még elmehetek! Még nem késő! – tapogatóztak ujjai a kemény ponyvakabát gomblyukain. – De nem, nem mehetek! Itt vannak ezek a katonák. Meg mit szólnának a gyerekek? Gyáva szar, lepcses szájú, ronda paraszt, falusi bunkó. Pedig a Szepi, az nem volt sohasem olyan. A Szepi, az nem lógott ki sohasem a sorból. De mi lesz otthon? Mit szól apa, meg anya?

Amíg lassan–lassan lekerültek a ruhái, kifűzte a sztearinos bakancsot, eszébe jutott a plakát az állomáson, meg a diófáról a gyerek holttestből lassan csöpögő vér. Ezekkel a fiúkkal együtt egész nyáron azt oktatta, amit frontkatonának kell tudni. De eszébe jutott a Nagyhíd és a Kishíd között a vágány bazaltján lemeszezett, rozsdálló vérfolt is, ártatlan emberek érthetetlen tragédiája. Összegabalyodott gondolataiba az őrmester hangja reccsentett bele:

– Igyekezzen, kérem! És a harisnyát is levetni!... – meg még valamit mondott.

Ő is érezte már a bőrén a fűtetlen terem hidegét. Odalépett az őrmester elé, aki a tenyerét nyújtotta feléje. Azt hitte, hogy kezet akar fogni vele. Hasonló mozdu–latára azonban visszahúzta a kezét, s rámeredt:

– A személyi lapját kérem! Nem mondtam, hogy azzal együtt jelentkezzenek?

– A... a személyi lapomat? – ütött a bal felső zsebére, azaz hogy a meztelen mellére. – Jaaa? Igenis! – kapott észbe, és futott a fogashoz. Amikor a lapot átadta az őrmesternek, már a meztelen bokáját is összeütötte.

A sorozóbizottság mindent megnézett rajtuk, ami kívülről arra mutatott, hogy alkalmasak. A lúdtalp felnézése után egy hatalmas termetű őrnagy, aki a hajtókáján orvos jelet viselt, megkérdezte:

– Van valamilyen betegsége?

– Nem! Nincs!

– Alkalmas! – mondta a szemébe.

Nem sokáig kellett már ácsorogni a folyosón. Tudta, hogy beszélget az osztály–társaival, meg olyanokkal – főleg keristákkal –, akiket csak látásból ismert, azt azonban nem, hogy mit. Ködös és nyomott volt az agya. Úgy érezte, hogy a nyolc éve jól ismert épület szakadt rá. Az az érzés éppen olyan volt, mint amikor Céci bácsi, a matek tanára, pontosan itt, ez előtt az ajtó előtt fogta meg a karját:

– Fiam, én téged megbuktatlak a matematikából!

Az előbb az az „alkalmas” éppen úgy hangzott.

Hamarosan megjelent az ajtóban az őrmester:

– Álljanak két sorba! Sorakozó!

A másodpercek alatt gyakorlottan sorbaállók elé kijött az egész sorozóbizottság. Egy másik őrnagy lépett kicsit előbbre:

– Fiúk! Maguk ettől a perctől kezdve a Magyar Királyi Honvédség tagjai, a Hunyadi Páncélelhárító Hadosztály katonái. Üdvözlöm magukat, és Főméltóságú Kormányzó Urunk és a Hadvezetőség nevében! Köszönöm azt a döntésüket, hogy önként vállalkoznak magyar hazánk védelmére. Tudhatják, mi vár magukra. Bevonulásuk után gyors kiképzésen esnek át, amely Kaposvár környékén fog megtörténni. Azután a frontra mennek, ahol bebizonyíthatják hazaszeretetüket, mostani elszántságuk valódiságát.

A háború kegyetlen. A fronton minden rosszra, a halálra is fel kell készülniük. Aki maguk közül áldozatul esik az ellenség golyójának, az a Magyar Szent Korona vértanúja lesz. De aki vitézül harcolva életben marad, az a magyar haza hőse.

Éppen ezért nem mondok én most maguknak olyat, hogy minden kilőtt orosz tankért kapnak két hold földet. Tudom, hogy egyiküknek sincs arra szüksége. De még jobban tudom azt, hogy maguk enélkül is meg fognak tenni minden olyant, amit a lelkiismeretük, az Ezeréves Szent Magyar Haza szeretete diktál.

Most menjenek. Álljanak be azoknak a katonáknak a helyére, akik vérük folyamával már megpróbálták feltartóztatni az ellenség áradatát. Az ott áll már az ezeréves határ mentén, és földünket, magára hagyott magyarságunkat akarja elpusztítani. Menjenek, és segítsenek megszabadítani a magyar népet, Szűz Mária országát a nemzet halálának félelmétől.

Behívójukat időben megkapják. A jelentkezés közvetlenül a vonatnál, az állomáson lesz.

Isten óvja a Szent Magyar Hazát, és óvja magukat is!

Az őrnagy minden dagályosságot nélkülöző szavai valami kis komoly megnyugvást loptak be a zavarodott, semmit érző hangulatba. Nagy elszánással nyomkodta az ingó–bingó gép pedáljait a szikkadófélben levő homokos gyalogutakon. Zavaros gondolatai egészen ellepték az agyát. Arra sem emlékezett, hogyan érkezett haza. Egész úton azt érezte:

– De jó is volna most egy alma!

Apám a szivattyút örvendezve fogadta:

– No, megjöttél, fiam?

– Meg, apa! De igen nehéz ez a dög!

A változást anyám vette rajtam észre:

– Csak nincs valami baj, fiam? Elestél? – fürkészte végig a ruhámat.

– Nem estem el. Meg el is estem. Különben nincs semmi bajom.

– Ezt hogy kell érteni? Eláztál? Vagy mi? Gyere, vetkőzz! Adok száraz alsót.

– Nem kell, Anyu! Ami reggel elázott, az már megszáradt. Mondom, nincs semmi bajom!

Minél jobban állítottam ezt, annál biztosabb volt benne, hogy van. Láttam, hogy amint a dolgunkat tettük, egyre csak ferdén nézegetett rám. Apám is felfigyelt már, de egyenlőre nem szólt semmit. Anya azonban hamarosan újra kezdte:

– Megmondhatod ám, akármi is van. Te most nagy dolgot tettél, hogy hazahoztad azt a szivattyút!

Az engedékeny mellébeszélés még csak hízlalta az idegességemet. Fogalmam sem volt, mit kell most tennem. Mondjam? Ne mondjam?

Brabács azt mondta, hogy egyikük faterja sem tudja. Hát a „muterok”? Azok tudják–e? S ha igen, mit szóltak, szólnak? Talán, tényleg igaz, majd jön a behívó. Abból nem derül ki az önkéntesség. Akkor majd csak sírnak.

Attól nem féltem, hogy megvernek, mert ahhoz már elég nagy voltam. Meg aztán az mit is jelentene? De a szavuktól, főleg apámétól, attól tartottam. Minthogy a magamét most már letettem egy iskolapadra, és ezzel sem igen voltam megelégedve, a most várhatók már egy kissé soknak látszottak.

A tépelődés, meg a zavar biztosan lerítt a képemről, mert most már apám is kezelésbe vett:

– Anya mindig meg szokta látni, ha valami baj van!

Egyszerre nagy kínnal, önkéntelen bukott ki belőlem a féligazság:

– El kell menni katonának!

Erre aztán igazán felütötte a fejét, mert ez aztán már nem asszonydolog volt:

– Kinek kell elmenni?

– Hát nekem.

– Hová kell elmenni?

– Hát, katonának!

– Hogyhogy? Ki mondta neked ezt? Hol mondták? Hogyan mondták? Vagy behívót kaptál? De annak meg ide kellett volna érkeznie!

– M... m... még nem kaptam behívót... De majd jön.

Anyám, aki eddig bálvánnyá meredve hallgatta a vallomást, megragadta karomat, és megrázott:

– Te félrebeszélsz! Mit beszélsz?! Mondd el azonnal, mit beszélsz!

Elmondtam.

Anyám összeroskadva ült le a sarokban egy stokedlira, s mindkét kezét a lágyékára szorította. Éppen úgy, mint egyszer, amikor megkapta a Németh sógor halálhírét. Emlékeztem erre a mozdulatra.

Apa egy darabig nem szólt. A maga módján emésztette a tettemet. Anya egyszer csak felugrott, és ismét megrázott:

– Téged csak egyszer kell egyedül kiengedni a házból! Mindjárt csinálsz valami marhaságot! Mindig is ilyen hebehurgya voltál, és mindig bajt okoztál nekünk, és mindig rá is fizettél! A fejünkre meg szégyent hoztál! – és mondta volna vég nélkül azt, ami egy anya szótárában a gyereke butaságára van.

Apám közben azonban valamiket helyrerakott magában:

– Hagyd, anya! – vett ki a ráncigáló markolásból. – Anyádnak igaza van. Nagy marha vagy, fiam! Mondd csak, valóban el akarsz menni?

– Apa! – tértem kicsit magamhoz. – Tudod, hogy eszem ágában sem volt. De hát, ha az egész osztály megy, én sem maradhatok. Mit mondanának rám? Éppen most, amikor tudom már, hogy mindegyik elmegy?

Nem kérdezte, hogy előzőleg miért nem kértem tőlük tanácsot. Most már látom, hogy ő ezt akkor egyáltalában nem is kérdezhette, és azt is, hogy ezt alighanem be is látta.

– Apa! Ott az utcasarkon kellett döntenem!

– No! Jól ugyan nincs – tette mészkérges tenyerét a vállamra – de most így van. Én úgy látom, hogy nem fogtok ti már katonának menni. Egyikőtök sem. Az a behívó nem fog előbb ideérni, mint... – s elharapta, amit még ki kellett volna mondania. – Ha pedig mégis jön, akkor az már semmi. Nem mész sehová. Mit érdekel minket, mit csinálnak mások?!

Most már azt is látom, hogy az, amit mondott, az ő életének a sajátos diplomáciája volt. Azt is tudom, hogy a történelem szennyes vizein ennek szerén tudott olyan jól fennmaradni. Nekem azonban ez nem volt alkalmas, és nem is úgy lett.

– Hanem hogyan lett? – kérdezte az őrnagy, aki már régóta nem szólt semmit, és néha úgy látszott, hogy nem is figyeli társa meséjét.

Az imént még a szigeten barangoltak, ahol a kései kánikulától a száraz göröngyre tepert füvek fölött a cickafark sallangos levelei uralkodtak. A rekkenő, mozdulatlan pára a nagy vízre is ráülepedett. Szemmel alig, inkább a lélegzetvétellel lehetett érzékelni a fojtó, szellőtlen, forró gőzöket a tó felett, amelyből a kis sziget jóformán ki sem emelkedett. Mindkettejüket egyformán verte a víz, és egyikük sem akarta elismerni a másik előtt, hogy ebben a nem alkuvó párás hőségben milyen rosszul érzi magát. Rotek, akinek a vérereit már jócskán megviselték a tizenhét–tizennyolc éves kortól elfogyasztott – talán mázsányi – cigaretták, fulladozva és akadozva beszélt arról, amiről soha, sehol, senkinek.

Most már fent ültek a kemény akácfából mesterien ácsolt kilátó lépcsőjének tetején. Itt néha mégis arcul legyintette őket egy kis szégyenlős légáramlat – onnan ide, vagy innen oda. Ezt a pici kis hűsítő légmozgást is alighanem csak a magas támaszkodó – mellvéd, meg az árnyékos alsó lépcsőfok szintkülönbsége hozta létre. Ültek egymás mellett az árnyékban, elfoglalva a lépcső teljes szélességét. Ülhettek, mert ide most senki sem jött nézelődni. A rekkenő, alattomos, nedves hőségben még a sirályok sem keltek útjukra, mert a hínárok között a kishalak is a mélyebb, hűvösebb gödröket keresték. Itt most nincs mit látni. A párától bágyadt fényű napsugár, úgy látszik, minden létezést felfüggesztett.

– Látja, őrnagy? Ilyen egyszerű ez. Lehet, hogy valaki valahol meg tudta volna mondani, hogy minden így fog történni? És hogy a többi minden is ugyanúgy lesz, ahogy aztán lett? Csakhogy a vizek, ha valahonnan a hegy oldalából kitörnek, bizony nem tudják meg, merre fognak folyni! Azt sem, hogy miért éppen arra, amerre! A környezet szabja meg, hol csordogáljanak szilajon és fiatalon, vagy lassan felnövekedve hol zuhanjanak alá. És azt sem tudják, hol lesznek majd mocskosak. Szóval, nem is tudják, mi történik velük.

Ha akkor járt volna vonat; ha nem zuhog olyan kitartóan az októberi eső; ha nem lett volna Turán biciklim; ha apám nem épít orvoslakást, ahova szivattyú kell; és mondhatnék még néhány hasonló „ha”–t, akkor a háború tragédiájának utolsó jelenetébe nem így kerültem volna bele. S a többi minden sem úgy lett volna, ahogyan lett. Ezt az utolsó jelenetet azonban sehogyan sem lehetett volna kikerülni, mert a főrendező maga a háború volt, és saját maga vezényelte a világ nagy zenekarát is. Isten tudja, hol és hogyan ért volna mégis utol!

Az, ahogyan történt, voltaképpen nagyon egyszerű volt. Kérdés, hogy célszerű is? Mindenesetre a görbe gyalogutak is mindig vezetnek valahova, mint ahogy engem a Práter ösvénye és az életem örvénye a Hunyadiba vezetett. Pedig nem akartam! Isten bizony!

Tudta, hogy az őrnagy most, két térde között imafélére szorított tenyere felé lógatva a fejét, nézi őt. Azt azonban nem látta, hogy hogyan nézi.

– Érzem – szólalt meg amaz egy kis csend után –, hogy a történetének tulaj–donképpen vége van. Már annak, ami engem eredetileg érdekelt. Csakhogy – cikákolt egy kicsit a forró párában – most már az is rettenetesen érdekesnek látszik, mi volt tovább. Bevallom magának, most már nemcsak az általános történelem miatt, hanem alighanem teljesen személyes okokból is.

– Nocsak! – nézett fel Rotek a fejlógatásból.

A tiszt azonban már helyreigazította az arcát, és erről tovább nem mondott semmit:

– Azt azért még mondja el, hogyan lett mégis „úgy”! Jó?

– Jó! De nem itt, mert én már meg is fulladtam. Menjünk be a faluba, és igyunk egy üveg sört!

– Ketten egyet? – kajánkodott az őrnagy

– Ha előbb az én kezembe adja, magának nem marad belőle semmi. Üveg sem! Jobb lesz, ha megreszkírozzuk a külön adagot. Vagy ha nem, akkor kólát kell a volán mögé önteni!

Nos, a szülőkben másnapra azért elült a nagy ijedelem. Én azonban mégis egyre úgy éreztem, mintha egyik vállam valahogyan meztelenül kimeredne a kabátomból.

Az első éjjelek lidércesek voltak. Nyomta a hasamat ez a nagy elhatározás, mert tudtam, ha arra kerül a sor, feltétlenül megteszem, amire szerződtem. A napok azonban a történelem viharos szele szerint múltak, és leteperték az étvágytalanságot okozó szorongást.

„Azon a napon” apám éppen a faluban volt, és ezzel rontott be:

– Figyeljetek, anya, fiam! Vége a háborúnak! Horthy letette a fegyvert! Békét kért a ruszkitól! Vége! Vége! Látod?! Nem kell bevonulni!

Én is éppen az imént futottam haza. Az állomáson, Berghoffernél, talán tíz perccel előbb hallgattuk a rádiószózatot. Akit láttunk, mindenki tapsolt és ugrált, és nem nézte, hogy kit ölel meg abban az örömben, amelyben apám is ránk tárta az ajtót.

– Ki volt az a Berghoffer? – kérdezett közbe az őrnagy.

Berghoffer szakaszvezető

– Berghoffer? Az egy pici, vörös emberke volt. Annak talán még a köldöke is olyan pöttyös lehetett, mint a pulykatojás. A már nagyon is hátrafelé növő homloka mögött gyéres, vöröses szalma hajat nyomott laposra az ellenzős határvadász sapka.

Öreg legény volt akkor ő már azon az őrsön. Már akkor is ott szolgált, amikor a lengyel véreinknek ez a haza még menedéket adott. Akkoriban szombatonként száz, vagy százhúsz furcsa, szögletes sapkás rakott tábortüzet azon a salakon, amelyet később mi, leventék tapostunk jó laposra. Dalaik, meg a hitvallásuk is a falu lakosainak szívében maradtak:

Jescse Polszka nije zaminemlja puki mi zjemi,

Co nam obca moc pzsevidarlona sablam odijemi.

Mars–mars, Dombrovszki!

Z zjemi vlonszkjej do Polszki,

Z tvojim pzsevodem,

Zlamcsim szjem z narodem.

A faluval együtt éltek addig, amíg a drótos kapu szigorúan be nem zárult előttük. Az addigi szeretett rokonokat azután már csak a határvadászok gondozták, de a kerítésektől el nem zavartak senkit, aki kenyeret, szalonnát, kis bort lódított át a lila hajnalkák felett.

Ezek a lengyelek mégis mind kevesebben lettek. Senki sem tudta akkor, hogy hogyan fogynak a megszigorodott tábor lakói.

Az a tél is igen kegyetlen lett. A sebes Murára is harminc–negyven centis jég–páncél nőtt, és maga alá szorította a kavargó örvényeket. A mély hóban megso–kasodtak a határvadászok csapásai, és egy–egy helyen egyenesen irányt vettek az acélosan koppanó jégtakaró felé is. Azokon a megszélesedett ösvényeken – azt mondják – a Berghoffer csizmáinak is ott volt a nyoma.

Egészen biztos, hogy valami sváb eredetű volt ő. A neve mellett szikár, csontos alkata, pulykatojás képe, szíj természete, mozgékonysága mind arra vallott. De, ahogy ez kiderült, éppen olyan magyar volt, mint amilyeneket ebből a fajtából módomban lett megismerni. Még ha némelyik villám jelet viselt is a gallérján.

– Jól érzett rá, őrnagy, egy jellemre! Ez az ember, ott, a Mura–híd elején meg–érdemelne egy mellszobrot!

Minket, a lődörgő fiatalságot, különösen kedvelt. Akármelyikünk került oda az állomásra, bátran bemehetett az őrszobára, és bámulhatta a Hughes gép lefutó fehér szalagját. A szöveget be is olvashatta valamelyik határvadász tintaceruzája alá. Tanított és versenyeztetett minket.

Egy ízben – még kora nyáron volt – azt mondta, hogy indítsuk be a generátor motorját, mert Hughes forgalom lesz. A kis, kéthengeres Csonka–motor indítókarja már alighanem igen kopott lehetett, mert a barátaim markában egyre elugrott a racsni. Nekem sikerült, mert jó erősen benyomtam a kart, és egy határozott, félfordulatnyi rántás után szépen pörögni kezdett a motor. A sima berregésre Berghoffer elismerően nézett rám, amit nem lehetett nem észre venni.

Amivel még jobban megkedveltettem magamat, az a morze volt. Azelőtt ezzel nem foglalkoztam többet, mint hogy a jeleket írni és olvasni tudtam. A villámgyors koppanásokat azonban itt a fülben kellett rögzíteni. Bennem a négyes ütem rögződött meg úgy, hogy még percek múlva is vissza tudtam mondani, hány ilyent hallottam. Így a jelek sokszorosát, meg a tört részeit is. A haverok között hatvan–néggyel győztem.

A motor meg a morze nekem tágabb teret nyitott a büdös, olajszagú őrszobán. Sokszor kódorogtam náluk, úgyhogy néha a ruhám is naftalinszagú lett.

Egy késő tavaszi napon a falon megszólalt a telefon. A katona, aki leemelte a horogról a barna fanyelű kagylót, hosszú képpel szólt hátra:

– Szakaszvezető úr! Németül kiabálnak!

Berghoffer kényelmesen tolta fel magát az asztal lapjáról. A telefonból valóban igen izgatott német hadarás terjedt szét a büdös petróleumlámpa alatt. Berghoffer kicsit hallgatta a szóáradatot, aztán neki is elnyúlt a vörös képe. Növekvő homlokán hátralökte az ellenzős sapkát, és egyszerre belekiabált a fekete tölcsérbe:

– Nix dájcs! Mondd magyarul, az anyád istenit!

A német üvöltés megerősödött, de vélhetően ugyanazt darálta.

– Mondom, hogy nix dájcs! – azzal elvette a fülétől a kagylót. Így most meg–erősödve csörgött ki belőle:

– Particanen ratatata–bumm–bumm–bumm!

– Persze rata is, meg tata is! A jókurva sváb anyádat! Dögöljetek meg! – mondta különösebb felindulás nélkül, de mégsem egészen nyugodtan. – Pista! Szedd magadat! Keresd meg valahol a százados urat. Mondd meg, hogy Muraszentmárián a partizánok megtámadták a német helyőrséget. Erősítést kérnek. Az intézkedés nyomán másnap délelőtt odaért egy csendőr zászlóalj, aminek azonban már nem sok dolga akadt. A németek azonban egy hét múlva az egész falut porig felégették.

Hazaérkezésem után hallottam, hogy Berghoffernek egyszer mégiscsak el kellett mennie a Muraközbe. Ott is maradt. Partizán kéztől esett el, így abban az időben hősi halott lett. Aztán meg már senki nem beszélt sem róla, sem a többi határvadászról, sem a lengyelekről.

Most hát itt van az emlékük a kis cvergli Berghoffer szakaszvezető parancs–noksága alatt.

Mindketten a csuromvizes zsebkendőjükbe törölköztek.

– Mehetnénk lassan!

– Menjünk!

Lekopogtak a csörgősre száradt lépcsőfokokon. Az ótvaros apró pázsit szinte ropogott a lépteik alatt. Lihegve kapaszkodtak át a mesterség csodálatraméltó–ságát magán hordozó íves fahídon, amely azonban mégsem illett bele ebbe a tájba. Majd valamikor, ha ezek a pici kocsányos tölgy csemeték, meg égerek – melyeket most még meszeléssel kell a fűtengerben láthatóvá tenni – az égig nőnek, talán majd akkor tompul el ennek a remek hídnak a hivalkodó kiugrása. Hacsak addig el nem korhad.

Egyikük sem kért jegelt sört. Rotek vigyázva öntött a poharakba, majd az övét egy hajtásra lehúzta. Úgy érezte, hogy a szeme körbefordul a függőleges tengelye körül.

– Hanem aztán estére kelve megint pördült egyet a világ. Erről aligha kell beszélnem. A néhány órai örömös megnyugvás ismét zaklató feszültséggé, bennem meg ráadásul önváddá is bolydult. A szüleim többé sem ilyet, sem olyat nem szóltak. A feketeruhás haverok azonban ettől kezdve jóval peckesebben jártak, bár – most már elmondhatom – tudomásom szerint abban a faluban senkit nem bántottak. Nem tudom, azért–e, mert erre senki okot sem adott, vagy nem is akartak. Hajlok azonban arra, hogy – ismerve őket – az utóbbit higgyem jobban. Csak marháskodtak, mint máskor is, mindennel. Meg a magam módján jómagam is.

Most már nem emlékszem arra, hogyan jutott el hozzánk a behívóparancs. Valahogyan azonban azt is megtudtam, hogy az a vonat, amelyen a városban összegyűlt fickókat szállásolják el, hajnali négykor ér oda az állomásunkra. Így hát én nem utaztam be a városba. Gondoltam, legalább egy kicsit tovább otthon maradhatok.

Az előző napon apám nem volt otthon. A behívó megérkezése – néhány nap – óta észrevettem, hogy akkor is elmegy hazulról, ha nem fontos. Már pakoltam a barna presspann bőröndömbe, amely jó néhány tábort megjárt már velem, s fényes szegecsekkel rögzített sarkai már elég jól lötyögtek.

Anyám szótlanul rakott ki annyi fehérneműt, amennyit az anyai ösztöne diktált. Ingek, gatyák, zoknik, kapcarongy és pulóver. Már délelőtt megsütött egy csomó diós bejglit, amelyből kettőt, zsírpapírba tekerve, ugyancsak odatett a bőröndbe kívánkozó minden mellé. Meg füstölt sonkadarabot, kolbászt, szalonnát és kenyeret, almát. Szokásával ellentétben mindent szótlanul és nagyon–nagyon komolyan tett. Tudom, azért, hogy az én súlyos lelkiállapotomat még nehezebbé ne tegye. Meg talán még reménykedett is.

Csak akkor szólalt meg, amikor a ruhaneműk fele az élelmiszerek sokasága miatt kimaradt a bőröndből:

– Vidd el, fiam, apa hátizsákját is.

A magam szokása ellenére most én sem vitatkoztam. A sok–sok nyulat, fácánt látott, és emiatt Isten tudja hányszori mosástól kifakult zöld zsák is jócskán megtelt. Így legalább azt is tudtam, melyik zsebben van a tisztálkodószer, a fényes finn tőröm, meg más olyan, amit esetleg többször is elő kell kapni. A hajtókája alá összetekert pokróc is került.

Mire apa, a gondtól még jobban csontos arcával, jó estét köszönt, a két csomag bepakolva, összekötözve, lecsatolva hevert az előszobában. A belépőnek lehetetlen volt meg nem látnia. Így tehát tudhatta azt is, hogy a letett garast én már többé meg nem fordítom.

Néma és nyámmogós–szurkálós vacsora után feküdtünk. A szobámban a széken gondosan sorba rendeztem a harci öltözékemet: a még beszámítható állapotú sztearinos bakancs, ponyvából saját munkával készült, szegett bokaszorítók, a levarrt élű, talpallós posztó sínadrág, a derekán kapcsos dzseki, meg a fehér ponyvából varrt viharkabát, amely olyan kemény volt, hogy a padlóra téve magában is megállt. Legfelül az ellenzős leventesapka, oldalán két arany stráffal.

Gondolhatja, milyen alvás következett. Valami kótyagos kábulat inkább. Az is minduntalan szétrebbent, mint a verebek, ha macska ugrik közéjük. A zseblámpa fényében fél óránként néztem meg az órát, hogy ennek az átkozottnak nem kell–e még csörögnie. Aztán meguntam ezt az állapotot. Felkeltem, és teljes menet–készültségbe tettem magam. A tél szagát hordozó, sötét éjszakában, melyben egyetlen csillag sem mutatta ragyogó köldökét, ott ültem az ablak előtt és a hasamról minduntalan a zsebórámat húzogattam elő. A zseblámpa a Szőke Lány beragasztott pici arcképét világította meg, amit ezentúl a legeslegmelegebb és féltettebb helyen viseltem csaknem végestelen végig. Mondtam is neki:

– Most elmegyek. Én most elmegyek. Ha nem jövök vissza onnan, akkor neked igazán senki leszek. Mint sokszor olyankor, amikor felettem elnéztél, a szeretésemet gyerekesnek mondtad. Ha pedig mégis hazavet majd a sorsom, akkor már nagy fiú leszek. Legény! De addig azért mégis maradjál velem! Az illatodat is, látod, magammal viszem! – s mélyen magamba szívtam a cigarettatárcába hajtogatott kicsi, lopott zsebkendőcske Tosca–illatát.

Még nem csörgött az óra, amikor meghallottam egy vonat dübörgését az állomáson. Kifutottam a kapuig. A raktárépületek közötti nyíláson, a gyér vasúti lámpák fényében, két nyitott vagont láthattam. A korláthoz támaszkodva néhány alak nézett bele a szögletes lámpák körül szállongó enyhe ködbe.

– Hát akkor... itt az idő!

A szülői hálószobában kis lángra csavarva világított a petróleumlámpa. Az égett olajszag arra vallott, hogy nem most, az iménti zörgésemre gyújtották meg. Szegények, ők sem alhattak. Ahogy beléptem, a pironkodó kis lángot teljes lepkeszárnyra csavarták fel.

– Apa! Anyukám! Itt a vonat! Mennem kell! – léptem oda a fekvő apámhoz.

– Fiam, ne menj el! – ült fel olyan riadással, amilyent soha, de soha nem tapasztal–tam tőle. S ezzel olyant ütött a szívemre, ami semmi más érzéshez nem hasonlítható.

– Apukám, elmegyek! El kell mennem!

Meg akartam csókolni, de nem hagyta. Egészen jobbra fordult, s arcára húzta a vánkos csücskét. A dunyha vonaglott a válla felett. Sírt!

Anyám csak azt mondta csendesen, amikor az ajtó mellett megöleltük egymást:

– Vigyázz magadra, fiam! Ha tudsz, írjál!

Meleg, simító csókja nedves volt az arcán elkent könnyektől.

– Isten veletek! – keményítettem meg magamat, amennyire tudtam, s behúztam magam mögött a nagy, fehér ajtót.

Ő biztosan nézett az ablakból, amint eltűntem a vasúti gödörben magasodó iparvesszők sövénye mellett.

Ebben az alig száz méterben tudtam meg, milyen is az, ha valaki megéri a semmit!

A hideg csendben, valahonnan messziről, csak a mozdony pöfékelése hallatszott. A vagonokból csak itt–ott jutott ki a szöszmötölés, motoszkálás, a sarok koppanása a padlón. A talpfákból készült bürüről kiáltottam:

– Brabács! Gyerekek!

Az éppen előttem támaszkodók közül szólt valaki csendesen:

– Itt vagyunk. Szevasz, Szepi! Ide gyere!

– No – próbálta valami széttörni bennem azt a nagy üreset –, ez a hintó aztán szépen a kapunk elé állt!

Annak a valaminek ez azonban nem sikerült. A hamarosan felzendülő vonó–kapcsok között mindenki néma volt, csak a kerekek beszélték egyre gyorsuló ütemben vas a vason beszédjüket. Talán a gyerekek is éppen így lebegnek a bizonytalan, rossz érzetekben. De hát!? Minden a helyén van, nem? Ezt akartuk, nem?

Egyelőre éreztem még, hogy a vonat arrafelé csattog, amerre a Mura–Dráva is kanyarog. Aztán egyszer csak elfordult a szeretett folyóktól, s belevágott az erdős–pagonyos Somogyba.

A napnak nem akaródzott felkelni még. A sötétség sapkája alatt mégis valami fény ütötte fel a fejét. De nem keletre, hanem onnan, ahol erre a hideg végzet–vonatra felszálltam. A fény eleinte csak sejtés volt, de az északi látóhatár arasznyi része hamarosan lobbanó vörösbe borult.

Ott ég valami! Ott nagy tűz van! És ott lehet a házunk! Körülbelül ott lehet!

Azt a nagy semmit hirtelen betöltötte a rettenet:

– Apa! Anya! Csak nem...?!

A gondolataim hirtelen úgy kezdtek forogni a fejemben, mint a seregélyek sötét csapata a szőlők felett.

– Most mit tehetek?

Közel álltam ahhoz, hogy leugrom az érzéketlenül csattogó vonatról. De visszavonat nincs! Ez a negyven körüli kilométer egy nap. Addigra, ha „úgy” van, már az üszök sem lesz meleg! S ha tényleg... magukra gyújtották... a házat, akkor most már nincsenek is!

– De nem! Nem! Ez marhaság! – tért vissza kissé a mellembe a józanság. Nem olyanok ők! Az a tűz nem lehet a mi házunk! Az ide sem látszanék!

A keskeny, piros vonal akkor is ott vonaglott még az ég északi peremén, amikor a nap már derengőre világította a vastag, szürke felhőket. Tudja mindenki, aki ébren él át pirkadatot, hogy ezt a beszivárgó fényt csak érezni lehet, érzékelni nem.

A vagonok belsejében hígan alvók is mocorogni kezdtek már, a recsegő deszkák között a beszélgetés is megindult. Aztán egyszer csak nagy rángatózások között megállt a vonat egy soksínű pályaudvaron. Kaposvár. Megérkeztünk. Vagy inkább tovább indultunk egy nem látható gyalogút görbe vonalán?

– Kiszállás! Két sorban sorakozó a vagonok előtt! – harsant valahonnan előlről, és hullámzott végig a vagonsor mellett.

A felhők alja már jócskán világos szürkére változott, mire két tiszt – kezükben nagy mappával – odaérkezett.

Az iratköteg tetejéről egy lap minden vagon után az aljára került.

Az egyikről az én nevemet is kiáltották.