Szertics László: Gyalogutak
A könyv adatai

Előszó

Első rész: A Mura kavicsokat görget

Második rész: Kényszerpályán/1

Második rész: Kényszerpályán/2

Obersturmführer dr. Kerki László
Két zsák krumpli – hajnalban
Kakastollas Andrások
Mura
A karikalábú százados
Tűzkeresztség
Öreg Mátyás cigány
Neuhammer
Cottbus
Gáspár Pista hungarista

Harmadik rész: Ganz umgekehrt Marsch

Negyedik rész: Arcvonal a határon

Ötödik rész: Templomtorony a tájoló résében

Zárszó

Ötödik rész

Kényszerpályán/2

Obersturmführer dr. Kerki László

Az állomás valahol a város szélén lehetett, mert a korai alkonyban kiszállva nem látszottak egyenes–görbe utcák, sorban álló házak. A széttört–havas út üres telkek, kerítés nélküli térségek mellett vezetett a város felé.

– Odanézzetek! – torpant meg hirtelen Sarlós, és hátramarkoló kezével megállította a mellette gyaloglót is.

A szürke ég alatt jókora kapu sziluettje merült eléjük. Felette feketén rajzolódott az ólmos felhőkre a drótfonatra tűzködött bádog felirat:

Arbeit macht frei.

Ezt a képet látták már valahol! Talán a Magyar Futárban. Mégis! Most közvetlen közelről szemlélni a valóságos jeligét, elven döbbenetet váltott ki belőlük. Mi is lehet valójában a nyílegyenesen vezető betonút két oldalán? A kettős, feszes szegesdrót sor, közöttük a magas őrtorony is való igaz, mert azokat látják a szürkeségben kirajzolódni! És látták a sisakos katona sötét árnyékát a Blitzgewehr mögött. Csak álltak, bámultak. S a közös gondolat alighanem csak egy volt: szerencse, hogy mi a kapun kívül vagyunk!

– Gyerünk innen! Ott egy kocsma, menjünk inkább oda be! – törte meg valamelyikük a csendet.

Úgy tetszett, hogy az az épület, melynek utcára nyíló ajtaján időnként dohányfüsttel keveredett pára ömlött ki, a drótkerítés síkján belülre esik. A nagy terem tekintélyes hossza, a szűk utcai homlokzat is erre vallott. A kármentőféle pult, egészen bent, a terem ajtóval ellentétes keskeny oldalán helyezkedett el. Zöld és szürke egyenruhák üldögéltek az asztalok mellett, mindenféle rangban és mind a kétfajta katonai jelzést viselve. A terem zsúfolt volt, és a zsongásnál jóval erősebb kocsmazaj töltötte be. A levegő fullasztóan tömött a csizmaolaj és másfajta katonaszaggal keveredett cigarettafüsttől. A belépő, jelzés nélküli viharkabátokra ügyet sem vetett senki.

A pultnál csak citromsavval ízesített herbateát lehetett kapni, egy csomag Kneckebrot kíséretében. Tíz pfennigért mindenki teleihatta magát, ennélfogva az emelkedett hangulatot legfeljebb csak a kimenő felett érzett öröm eredményezhette. Ha valakiben mégis nagyobb nyomás uralkodott, annak oka talán nem is ebben a kocsmában volt keresendő.

A fanyar teáról Roteknak a pusztaszentlászlói kocsma jutott az eszébe. Néhány nappal elindulásuk előtt ott búcsúzott Istitől. A barátai közül ő volt az, akivel legutoljára találkozott. Vele küldte haza utolsó üzenetét. A zsivaj ott nem volt ennél sokkal hangosabb, pedig a bezsúfolódott katonaság ott igazi bort ivott. Ihatott snapszot is.

Egy wehrmachtos törzsőrmester produkálta félelmetes vérebét. Pórázon tartotta, de levette róla a bő szájkosarat. Rámutatott valamelyik katonára: Partican!

A kutya a szóra ösztönösen összerándult, és gépiesen a mutatóujj irányába ugrott. Amikor azonban megkapta a szagot, összecsapta szétnyílóban levő félelmetes állkapcsait, és szemében kialudt a vad tűz. Egyelőre okosabbnak látszott, mint a gazdája.

Körülnézett, meglátta kettejüket. Isti akkor még jó minőségű civilben volt, és fizette a borokat. Rotek testén azonban már elég büdös és foszladozó volt a hazulról hozott „egyenruhája”. A katona odalépett hozzá:

– Lassen Sie zu zeigen, was sie weiss!

Rotek ebből megtudta, hogy ez a dög szuka, de a környezet békés és érdekes. Belement hát a játékba.

– Na, gut!

– Partizan! – irányult feléje a vastag mutatóujj.

A kutya, aki sunyi szemmel eddig is nyilván mérlegelte, hogy ez a ruha esetleg rászolgálhat a bizalmatlanságra, negyven kilójával vad erővel ugrott feléje. Pórázánál fogva „lőtávolon belülre” rántotta a gazdát, és hatalmas mancsát a vállára csapva, óriási állkapcsával a torka felé kapott. A lihegő vörös torokból a rettenetes fogsorok közötti véres húsok dögletes bűze lökődött Rotek arcába. A viharkabátba mélyedő karmok és a mögötte álló asztal miatt alig tudta annyira hátrakapni a fejét, hogy ez a rettenetes vadállat le ne harapja az orrát.

A megtántorodott pórázt Isti, meg egy zöld katona kapta el.

Ez a közelmúlti emlék az elhagyott haza fintora volt. De ez a fintor ennek a lágernak a „belterületén” mintha még folytatódott volna.

Az ajtón kifelé gomolygó büdös pára cafatai között karcsú, elegáns tiszt jelent meg. A szélfogóban megállva körülnézett. Éles tányérsapkája kecsesen ívelt felfelé, hosszú köpenye palaszürke, simára kártolt, s alatta csak a ragyogóra kefélt tiszti csizma látszott. Derékszíja némely nőszemély által is irigyelhető kicsi hurok volt.

Az ágrólszakadt gránátosok azon tűnődtek, hogy most hogyan is kell viselkedni. A tiszt közben előbbre lépett, akkor már látszott a baloldali fekete gallérmezőben a három fényes kocka. Rotek tekintete onnan a fekete ellenző alá siklott. Abban a pillanatban fel is ugrott:

– Laci! Laci! Szevasz, Laci!

Az meghökkenve nézett a sűrű füstben eléje nyomuló alakra. Egy másodperc múlva azonban meglepetten lökte vállon Rotekot:

– Naa, Szepii! Te vagy az? Szevasz! Hogy kerülsz ide?

– Hát, vonaton. Meg itt van Sarlós, meg Kisnyzny, meg Krakovics is – terelte oda az asztalukhoz. – Ismered őket?

– Szevasz, Lajcsi! – nyújtott kezet. – Kerki László vagyok – fordult oda a másik kettőhöz, s a köpenyét a szék hátára hajtotta. Zubbonya bal karján látható lett a fára tekeredő kígyó.

– Ti mikor bújtatok ebbe a ruhába? – kezdte a gőzölgő tea felett.

– Hát, ebbe nem régen. De ha azt akarod tudni, hogy hazulról mikor jöttünk el, akkor az november. Hát te? Felcsaptál igazi SS–nek?

– Fel – felelte könnyedén, csak a szeme mélyén látszott valami elnehezedés, ami azonban lehetett a maró cigarettafüsttől is. – Jó sorom van. Orvos vagyok a katonakórházban.

Rotek mandulái körül még ott lapult a kutyakaland emlékezetének keserű íze. Most azonban máris újra emlékezni kellett, de jóval előbbi dolgokra.

Kerki Lacit nagyon jól ismerte.

Még javában folyt az élet az iskolában, amikor a vasúti közlekedés már mind nehezebbé vált Muraura, meg a város között. Egyre több, tankkal, meg teherautóval megrakott vonat csattogott át a Delta mindhárom sarkán. A rajtuk dülleszkedő katonák már nem énekeltek–harmonikáztak. A megsokasodott hadi szerelvények összekuszálták a polgári menetrendet. A személyvonatok rendszertelenül, nagy késésekkel jártak, sokszor egészen ki is maradtak. Az iskolában pedig már nem lehetett olyan sűrűn azt mondani: tanár úr kérem, késett a vonat.

Be kellett hát költözni a városba. Szeki Ferkóval kettesben foglalták el Kerki néni legkisebb szobáját, melynek két ablaka a csendesebb mellékutcára nézett. Hogy melyikük szülője intézte ezt a szállást, azt nem tudták, bár telekszomszédok és keresztkomaságban lévők voltak, évek óta még csak nem is köszöntek egymásnak.

Ez az évtizede tartó haragvás azonban alighanem csak asszonyi rendezés lehetett. Rotek apja, meg Balázs bácsi, Ferkó apja, ha találkoztak, azért minden zavar nélkül mégiscsak váltottak egymással egy–egy szót. Igaz, ritka eset volt az, mert Balázs bácsi soha nem járt kocsmába. Megjelenése, finom és halk hangja művészlélek intelligenciájára vallott. Szinte még a vasutasok egyenruhája sem nagyon illett hozzá. Valóban: ha hazaért a vasúti raktárból, ahol ő volt a főnök, gyakran hangzott át a másik nagy házból a hegedű finom, hintázó zengése–sírása.

Rotek és Szeki sem tisztelte a csendes háborúskodást. Igaz, hogy személyes látogatásokat csak Rotek tett Szekiéknél, eleinte olyan alapon: „csak anya meg ne tudja!” Később pedig már nem számított az sem. Úgy hitték, hogy a falubeliek közül ők ketten vannak egymással a legeslegjobb barátságban.

Nem csoda hát, ha Kerki néni szobájában találkoztak, ódon, de csodás bútorok között, ahol a szekrényből levendula és naftalin enyhe illatkeveréke ömlött elő. Kerki néni ugyanis azt tartotta, hogy a levendula és a dohány szaga a szú ellen is jó, a naftalin meg csak a molyoknak való. Mindkét ablakon vastag fa spalettákkal lehetett még jobban elzárni a nappali zajokat, meg a port, s növelni az éjszakai nyugalmat. A szoba hosszú, sötét folyosó végén helyezkedett el, ahova Kerkiéktől soha semmilyen hangos szó nem jutott el. Lehet, azért, mert ilyen talán nem is igen esett ott.

Laci akkor már a város kórházában cselédkönyvezett. Zűrzavaros, zilált idők, kevés orvos, sok beteg – idegenek is. Természetesnek látszott, hogy inkább bent lakott a kórházban, keveset látták otthon. „Takarodó” után bőven volt ideje Kerki néninek is benézni hozzájuk, hogy másnap aztán simogató–korholón mondhassa nekik:

– Már megint nyitott rádió mellett aludtatok!

Egyszer gondoltak egyet, s meglátogatták Lacit. Elég sokáig keresték a pavilonokban is, amíg a főépület egyik különszobájában ráakadtak. Nem is sejtették, hogy esetleg tapintatlanok is lehetnek.

Egy gyönyörű lánnyal volt bizalmas kettesben, aki fekete alapú, sárgamintás pongyolában feküdt a paplan felett. Zavartan mentegetődzve vonultak volna vissza, de Laci, székéről fel sem állva, invitálta őket:

– Szevasztok! Gyertek be. Üljetek le.

– Hová? – néztek körül. A kis szobában a sok festéssel vastagra zománcozott fehér ágyon, vasszekrénykén, meg a széken kívül nem is fért volna be más bútordarab. A széken meg Kerki ült.

– Hát oda, az ágyra. Bemutatom nektek Borbálát. Ez a Feri, az meg a Szepi – akarom mondani, szintén Laci.

A lány egy picit felemelte a fejét a vánkosról a bemutatkozáshoz, és kissé felhúzta a térdét. Szeki leült. Rotek, karját összefonva, a radiátorhoz lenyúló csőhöz támaszkodott. Nézte a nyúlánk lányt, aki a pongyola jóvoltából még sokkal karcsúbbnak volt sejthető.

Válláig érő szurokfekete haj omlott el a fehér párnán. Most zilált volt. Nem ragyogott, mint akkor talán, mielőtt erre az ágyra került.

– Hm! Most már látom, miért jársz te haza olyan ritkán! – gondolta csúfolódva, de egy kicsit egyetértően is.

– Jó, hogy jöttetek, gyerekek. Nekem most úgyis el kell mennem. Szórakoztassátok Borit. Meséljetek neki, de őt ne hagyjátok sokat beszélni. Igen gyenge még.

Elment. Fehér köpenye sarkát odacsípte az ajtó, ezért picit újra megnyitotta.

És akkor meséltek, beszéltek Borinak. Egyre többször keresték fel a kis fehér szobát, és Kerki láthatólag nem féltékenykedett. Egymás közötti marháskodásukat a lány mind nagyobb mulatsággal figyelte. Bizonyosan kiérződött abból a kis horvát falu hangulata, s a Mura iszapillata. Nemsokára egy–egy csipetet elfogadott a hazaiból is, amit zsírpapírba tekerve kóstolónak vittek a lábadozónak.

Bori kreol bőre alatt kezdett mutatkozni a gyógyulás pírja. Egyszer aztán azt mondta:

– Gyerekek! Igen finom minden. De ne hozzatok nekem ennyit. Laci rendszeresen ellát anyukája remek konyhájáról. Az esnék a legjobban, ha csak virágot hoznátok.

Laci ezek szerint sokszor hazajárt, csak nem találkoztak otthon, és nem is hallották őt. Az étel mindenesetre valóban finom lehetett annak a szelíd, dzsentriillatú tanárfeleségnek a keze alól, aki a régi, kiforrott recepteket mindenféle kakukkfüves fűszerrel is támogatta.

– De azért az én anyukám, meg a keresztanyám főztje sem utolsó ám! – gondolta.

Bori hamarosan olyan szépen kezdett gyarapodni, hogy már magáról is elmondott sok mindent. Megtudták, hogy Kolozsvárról indult el; otthagyta apját, aki román, anyját, aki magyar; de mindkettő ugyanilyen hollófekete, mint ő maga. Ő éppen azért jött – szülei meg éppen azért nem –, mert felemások voltak, de így is jól megértették egymást. Benne azonban a magyar vér folyt kissé erőszakosabban, s itt akart valahol valamelyik iskolában tanítani.

Abban a zűrzavaros időben azonban nem találta, akiket keresett. Természetes, hogy egy idegen tanárnő számára helyet: még kevésbé.

Valahol Gyékényes előtt a vonaton lett rosszul. A diagnózis: testi és idegi kimerülés, idegösszeroppanás.

– Behoztak ebbe a kórházba, és igazán jó volt hozzám mindenki. És szerencse, hogy ez a kedves, jó Kerki Laci is éppen itt szolgál – mondta őszintén és pirulás nélkül.

A kertben egy nagy, öreg fenyőfa alatti padon egyszer már azt is lehetett neki mondani:

– Te Bori! Te most már olyan jól nézel ki, hogy igazán itt kellene hagynod ezt a kórházat!

Úgy kapta fel a fejét, hogy látszott: nagyon meglepte, hogy motoszkáló gondolatait mások mondják ki helyette:

– Nincs hova mennem!

– Hát Laci? Laciék?

– Esett szó róla, de nem mertem erőltetni. Laci olyankor olyan ideges és zárkózott lett! Innen meg nem enged el.

A finom kreol arcban ragyogó lett a fekete szemek sarka. De azért a könnycsepp nem indult el. A két fiú összenézett. Ők is akartak már beszélni erről Lacival, s lám, velük is olyan ridegen, szó nélkül végzett. Lehet, hogy annak a jóságos asszonynak a végtelennek hitt megértése mégiscsak véget ér, valahol a dzsentriszagú család védelménél?

A lány hamarosan abbahagyta a kerti sétákat. Ha mentek hozzá, többnyire az ágyon gubbasztott. Felhúzott térdeit átfogta karjaival, s állát azokra támasztotta. A sok sírástól beesett lett a szeme, révetegre tompult benne a karbunkulus fénye a csalódott jelentől, bizonytalan jövőtől. Már nem csevegett olyan kedvesen, és az étele is gyakran érintetlen maradt a kis szekrényen. Rotek és Szeki féltőn és aggódva nézték, miként kezd újra olyan töltetlenné válni a fekete–sárga kimonó ujja, mint amikor először látták meg.

– Bori! Ez így nem mehet tovább! – mondták neki mindketten. – Ki kell innen menned! Érted, Bori? Itt újra tönkremégy!

– Laci nem enged! – szólt, s most bőségesen elöntötte arcát a könny. – Nem értitek hát?! Nincs hova mennem! Nincs! Nincs!

– Akkor menj haza! Most még lehet! Apád–anyád vár téged, ha ugyan életben hagyta őket az aggódás, meg a szomorúság! Nesze! – kotorásztak a zsebükben. – Odaadjuk a pénzünket! Menj haza!

– Nem kell! Van elég pénzem! Ti meg tűnjetek el innét! Soha ne is lássalak benneteket! – ugrott fel és vadul kicsapta az ajtót.

Kerkivel talán egy hét múlva találkoztak. Arca olyan sárga és nyúlós volt, mint a romlóban levő sajt. Betegebbnek látszott, mint Bori.

– Megszökött! Elment! Rohadt dögök! Ennek ti vagytok az okai! – rontott nekik.

– Az lehet – jelentették ki, amikor a dühe kissé lelohadt. – De te meg egy piszok csirkefogó vagy, tudod? Miért nem hoztad ide anyádhoz, mi?

– Nem lehetett – esett egyszerre magába. – Annyit megtudtam, hogy Pécsre váltott jegyet. A nő a pénztárban még emlékezett rá.

Tanácsot nem kért, de nem is lehetett volna adni neki. Másnapra ő is eltűnt. Kerki nénitől pedig a hátsó, árnyékos szobába még annyi sem hallatszott be, mint eddig. Csak éppen tétovább lett a lépése, ő maga pedig mogorvább, és beesettebb az apróráncos arca.

– De hiszen ez éppen erről beszél! – riadt fel gondolataiból. – Talán ez a Lajcsi is tudott erről a kalandról?

– ...ott csak annyit tudtam meg, hogy az orvos nagybácsit Szentesre vezényelték a Magasságkutató Intézethez. Az meg már rég felpakolt, és elindult valahova a nyugati végekre.

Nehéz volt, mert már lépten–nyomon igazoltattak a tábori csendőrök: Hogyhogy nem katona? Mit csavarog itt?

Azt hiszem, a szerencsém többet ért, mint a cselédkönyves egyetemi igazolványom. De a magyarok azért azt mégiscsak nézték valamire. Úgy indultam tovább mindenhonnan, hogy hazamegyek. Megnézem, ott van–e már a behívóm.

Arad előtt a vonaton a Gestapót azonban már nem érdekelte az egyetemi, meg a kórházi pecsét. De meg a dumám se! Hamarosan egy hideg téglapincében találtam magam, ahol más sem volt, mint laposra hengerelt nyirkos szalma. Más miatt sem tudtam aludni. Mégsem tudtam, hogy este van–e, vagy reggel, amikor a nyeszlett, géppisztolyos őr rám nyitotta az ajtót. Reggel volt. Késő reggel. Ódon szobában fekete egyenruhás tiszt állott háttal az ablaknak támaszkodva, karba tett kézzel.

– Üljön le – szólt kurtán.

Az asztalon ott láttam az igazolványomat.

– Szóval maga orvos – állapította meg kijelentő módban.

– Nem vagyok az, csak leszek.

– Az nem biztos, mert maga katonaszökevény.

– Nem vagyok az! A szigorlatig felmentésem van.

– De ha én akarom, akkor öt perc múlva mégis az lesz – lépett az asztalhoz, és a fiókból kivett valamilyen nyomtatványt, behívóparancs volt – és egy óra múlva főbe lőjük!

Éreztem, hogy itt valami azért mégiscsak szőrmentén megy. Egy picit meg–nyugodtam, annak ellenére, hogy egészen elhittem, amit mond.

– Mit kíván tőlem?

– Szükségünk van orvosra a kórházban. Hajlandó ott szolgálni?

Láttam már, hogy itt nincs más kiút. S hát miért is ne? A beteg az beteg, akárki is; lehetőleg meg kell gyógyítani.

– Rendben van, őrnagy úr. De mi lesz a diplomámmal? Orvosi esküt sem tettem még!

– A diplomáját megszerezheti Berlinben. Amint hallom, kiválóan beszéli a nyelvünket. Nem lesz nehézsége. Ott majd leteszi a szigorlatát. De előbb az esküt! A német népre!

Láthatta, hogy meghökkenve nézek rá, mert az öklére támaszkodva, meredten nézett a szemembe:

– Mondanom sem kell, hogy be kell lépnie az SS–be!

Fejbevágva meredtem magam elé, de a tétovázást látva, hatalmasat csapott az asztalra:

– Herrgott! Mit tud maga most ezen spekulálni?! Nem érti, hogy nincs más választása?! – üvöltötte vörösen.

– Szeretnék eljutni Kolozsvárra!

– Eljuthat. A kórházzal együtt – bökött rám a mutatóujjával.

– Hát, el is jutottam. Ide. A kórházzal együtt. Breslaun keresztül. A kórház–parancsnok fél óra alatt beöltöztetett egy alhadnagyi egyenruhába.

– Meg a Pázmány címere mellé kaptál egy plecsnit is a hónod aljára, nem? – csúfoskodott Sarlós.

– Na nem! – röhögött Kerki. – Az ezredes is orvos volt. Így szépen elfeledkezett az esküről is, meg a tetoválásról is. Nektek van?

– Nekünk sincs. Rólunk is megfeledkeztek, pedig mi nem voltunk csupa orvosokkal körülvéve.

– Borit pedig nem találtam meg. Talán itt van ő is..., vagy volt..., pedig ha még egy kicsit vár... – s Rotekra vetett gyors pillantásában mintha még mindig szemrehányás villant volna. – Tényleg! Mi van a Szekivel?

– Nem tudom. Egyedül jöttem el a faluból – szólt bele a sűrű, zsongó füstbe. – Feri még otthon volt akkor. Mondd csak, Laci! – hajolt hirtelen egészen közel hozzá – igaz... az... – s a kármentő felé bökött az állával, ahol a fehérkötényes pincér öntögette nagy kancsójából a fanyar teát.

Amaz értette a kérdést is, meg a mozdulatot is:

– ...Fogalmatok sincs, hogy még mennyi igaz, amit még nem is tudtok!

A zötyögő vonaton „hazafelé”, ziláltan, kábán és választ nem igényelve, egyre csak egyetlen kérdés kavargott az agyában:

– Ej, Hanzi, Hanzi! Tu kluger Hans Wimmer! Was hast du mir doch gesagt?!

De jó is lenne most egy alma!

Két zsák krumpli – hajnalban

A hegyivadász zászlóalj csak nem akart duzzadni. Ötvenen–hatvanan lézengtek a nagy, hideg kaszárnyában. Dolguk sem igen volt más, mint pucolkodni, meg próbálgatni annak az eszes posztó lábtekerőnek a nyolcasait. A visszhangos falak között valamelyik délután váratlanul a riadó sípszava harsant fel:

– Teljes felszereléssel sorakozó!

– Mi a rosseb üthetett ebbe a Lenkbe? Eddig még soha nem fordult elő, hogy ilyenkor kellemetlenkedjék! Hát ez, ebben a csúfos időben, csak valami gyakorlat lehet!

Odakint reggel óta üvöltött az északról a sziléziai alföldre tört orkán. Vadul lecsapó göngyölegei, amelyek a jégbe dermedt Északi–tenger száraz fagyát ömlesztették magukból, őrjöngve cibálták az alacsony, terebélyes fenyők eltörhetetlen ágait.

A hadapród a folyosón felállott két sor elé lépett:

– Tizenöt ember kell. Meg a két puska. Az már lépjen is elő.

Az egyik pedig ragyogó csővel, fényes tusával és nyakkal, csőtorkolat–védővel, éppen Roteknál volt. Závárzatából még az az egy kis porszem is hiányzott, amit olyanféléknek, mint Spiess, feltétlenül észre kellett volna venniük.

– Még tizenhárom önként jelentkezőt kérek. Őrségbe és őrjáratba kell menni!

Odakint rettenetesen dühöngött a fagyasztó orkán, de Lenk András hadapródőrmestert ebből a társaságból senki sem akarta kényszerű helyzetbe hozni. Némi egymásra–nézegetés után mindenki előállt. Az nem tudható, hogy a tizenhárom felettit milyen megfontolás alapján nyomta vissza a sorba. Roteknak olyan érzése volt, hogy gyakorlott, jó parancsnoknak valami különleges hatodik érzéke van a válogatáshoz. Ilyen érzetei neki is voltak a leventetáborokban.

– Köszönöm, emberek! Szakaszvezető úr, ön a parancsnok – hivataloskodott „szolgszab” nyelven. – Eligazításra kérem az irodába. A puskások is jelentkezzenek lőszerért. A többi oszolj! Végeztem!

A lőszert egy páncélszekrényből adta elő. Minden szögletes táskába négy–négy sárgán csillogó sor töltény került, ötönként sima acélsínbe szorítva. Fejenként negyven fekete, meg piros sapkás rézhegyű töltény.

A megőrült, szilaj, jeges szélviharban azon az erdőn vágtak keresztül, ahol napokkal előbb, tűzrakás céljából, oly sikertelenül birkóztak ezekkel a pikkelyes, barna ágakkal. Az erdő túlsó szélén valami allén bukkantak elő, ahol a sűrű tűcsomóktól szelídített szélvihar teljes szabad erővel csapta őket szembe.

Nem esett sem hó, sem dara. A szél a földi havat sem tudta már felkapni, mert az előző napok erőtlen napsugara, meg az éjszakai fagy, közös erővel merevre és acélosra ötvözte. Nem tehetett tehát mást, mint hogy dagadó, fekete fellegeket göngyölítsen magával őrült iramban, széleiket minduntalan széjjeltépdesve, hogy azokból újra másikakat gyúrjon.

Egy kis asztalformán sima mezőségen néhány magas, mereven álló akácfához érkeztek. Lombtalan ágaik mintha csúfolkodva dacoltak volna ezzel a jegestengeri széllel. Ezekkel a csupasz ágakkal az ilyen viharok nyilván jó barátságban voltak, mert ezen a pusztán a hangok mindenféle magasságát és színét kiáltották széjjel, jól összeszokott duettben.

Az akácok mögött véget ért az asztal felső lapja. Ott megtört a talaj eddigi szintje, a fák koronázta hurok után négy–öt méterrel lejjebb ugyanolyan laposan folyt tovább.

A szakaszvezető megállt az akácok karéjában:

– Ez a kijelölt harcálláspont. Legjobb lesz, ha csinálunk valami szárnyékot.

Csak akkor folytatta az eligazítást, amikor néhány pokrócot, csücskeiknél összekötözve, sikerült a fák derekához erősíteni. A pokrócok a szél alatti oldalon megtörték a vihar tomboló erejét.

A megmaradt takarókba burkolózva összebújtak.

– Feladatunk: őrjáratozás a tőlünk három kilométerre levő faluig – mutatott a törésvonal felső peremén kanyargó kitaposott kocsiútra. – Minden gyanúsan viselkedő személyt igazoltatni kell. Felszólítás a megállásra: „Halt! Wer da?” Ha nem áll meg, egy figyelmeztető lövés föléje! Vészhelyzetben kettő lövés! Az már húsba is mehet! Mindkét karabély csőre töltve, feszítve és biztosítva! A további szakasz járőreivel kapcsolat a falu kocsmájában. A kocsmai tartózkodás legfeljebb tíz perc. Ha az idő alatt az érintkezés nem jön létre, visszaindulás. Nyilvánvaló támadás esetén a fegyverhasználat kötelező!

– Indítsatok, fiúk! – nézett a két puskásra. – Vigyázzatok! Mire visszaértek, a következő kettő ki lesz jelölve!

A szárnyékból kikerülve teljes erővel verdeste hátba a két fickót a szélvihar. Az ellenzős sapka lehúzott lehajtójára feszített gallért még valami sállal is le kellett volna kötni, hogy legalább a hátuk közepéig ne bújhasson be a széllel együtt a hideg is. De itt most erre a célra csak mocskos, szakadozott zsebkendő akadt.

Mentek. A meleg bakancs hernyótalpa alatt roppant a lovas kocsiktól göröngyösre tördelt hó. Az előbb még csak készülődő, de mostanra már lezuhant sötétségben se jobbra, se balra nem láttak semmit. Az utat is csak abból a világosságból sejtették, amit a hó minden feketeségben is mindig áraszt magából.

Az út azért mégis bevezette őket a faluba. A kocsmához is. Olajszagú, fekete padlón siklott a tekintet a söntéspultig, amely mögött vendég nélkül, egyedül üldögélt egy közepesnél idősebb férfi. Fehér köpenye felett bólogatott a busa feje. Még nem aludt, de látszott, hogy mindjárt elalszik. Köszönésüket csak bólintással fogadta, csevegéshez egyébként egyiküknek sem volt nyelve.

A tágas ivóban hatalmas vaskályha ontotta a meleget. Oldala cseresznyére pirosodott már a benne tomboló tűztől. A mellette álló nagy bödönben kerek végű, negyed téglányi szenek mutogatták magukat. Ilyen jól megy a lengyeleknek? Vagy ez alkalomból a hadsereg látta el ilyen jól ezt a kocsmát? Ki tudja?

– Járt már itt valaki? – próbálta a kocsmáros német tudását Rotek.

– Nein. Gar niemand bisher – mormolta a kocsmáros, s kurta szavával vissza–süllyedt előbbi állapotába.

– No, ezzel aligha tudunk szót érteni! – fordult a társához.

– Talán nem is fontos. Mennyi ideje vagyunk itt? – dörzsölte a vaskályhánál félig fagyott kezét.

– Még egy picit melegedhetünk. Visszafelé széllel szemben megyünk.

– Jó!

Szétterpesztett lábbal, székét kicsit hátrább húzva, hagyta a meleget oda sugározni, ahol a legkellemesebb, és a legtovább megmarad.

A visszaút legalább ötször nehezebb volt. Hiába itt már a nyakba kötött zsebkendő! Ez a lökdösődő szélvihar a talp szélébe ágyazott fogas szegek alól is elfújta a jégtörmeléket. Lihegve, összefagyva jelentkeztek a szakaszvezetőnél:

– A parancsot végrehajtottuk. Különös esemény nem történt. A kocsma megvan, és jó meleg.

– Van zseblámpájuk?

Ezt a kérdést nem igen értették.

– Nincs. Nekünk nincs olyan.

– Csak azért, mert elfelejtettem átadni, amikor elindultak.

– Semmi baj. Világítottak ezek a fekete felhők, szakaszvezető úr!

A két puska más vállakon azonnal visszafordult, most már egy lapos zseblámpa társaságában. Rotek és szavafogyott társa előkotort egy–egy Kneckebrotot. Irgalmatlan keménységét a kulacs már kásásodni kezdő vizével próbálták enyhíteni.

– Eszméletlen ez a hideg! Próbáljunk összebújni!

Magukra húztak két pokrócot, és a csontra fagyott havon megpróbáltak valami kényelmesebb testhelyzetet elfoglalni. Úgy feküdtek ott összeszorulva, mint a villák, amelyeket a háziasszony mosogatás után gondosan egymás ölébe helyez.

A szakaszvezető máshova is állított őröket.

Arra riadtak fel, hogy meg vannak fagyva. Hiába a fejre húzott pokróc, a fülre hajtott sapka, a lábszártekerő, meg a meleg bakancs. Az orvul örvénylő szél a takarókat valahogyan alulról is átjárta, és az olasz posztó által legkevésbé védett térdük jege elárasztotta egész testüket is. Felálltak, ugráltak, csapkodták a vállukat, és megigazítottak egy elszakadt spárgát a pokrócpalánkon.

Őrjárat érkezett vissza a faluból:

– Különös esemény nem történt.

– Szakaszvezető úr! – állt oda Rotek egyik gubbasztó csomag elé. – A rosseb rostokoljon itt ebben a fagyban! Inkább jelentkezem az őrjáratra!

– Én is! – szólt mögötte egy csendes hang.

A puska karcsú nyakának markolása mintha elfújt volna minden beléjük bújt fagyot, pedig az is jéghideg volt.

Az út első harmada után érezték meg, hogy milyen hulla fáradtak.

A kocsmáros, aki megint az ajtó belökésére riadt fel ülő álmából, meleg teát tett eléjük a pultra. Az engedélyezett pihenő tíz perc. Az alatt el lehet nyújtani a lábat, meg a karikós támlájú széken hátravetni a fejet is.

Az összefagyást oldó kellemes, bizsergető félig–álomból recsegő kiabálás riasztott:

– Eeh! Was ist hier?! Gibt's hier wohl ein Hotel?!

Ijedten ugrottak fel, kapkodásukban csak a félköríves, széles ezüst csíkot látták a vállapokon. Rotek a hasáról előkaparta a mosolygó képes órát:

– A szentségit! Már majdnem fél órája! Már elmúlt három!

Amint kiléptek a szabadba, az indulatos szélvihar azonnal kifújta belőlük a begyűjtött pici meleget. De helyébe nem adott sem éberséget, sem frissességet. Elszántan feszítették szembe vele a mellüket.

Már csaknem kiértek a faluból, amikor hirtelen két alak bukkant eléjük a sötétségben.

– Halt! – villantotta a két férfira Rotek a zseblámpa sugarát – Personalausweiss bitte!

A kereső fény mindegyikük kezében egy–egy szürke lenvászon szatyrot világított meg. A hosszú füleken látszott, hogy elég komoly súly húzza őket. Néhány lépéssel odébb a társa már kibújt a karabély szíjának öleléséből, és a csövet a csípője felett rájuk irányította.

Az igazolványokon jól kivehetően látszott a jobbra fordított fejű sasmadár, meg karma között a karikába foglalt horogkereszt. A sárga, gyenge fényben az írást nem igen lehetett olvasni. Az különben sem jelenthetett semmit. Két lengyel ember; inkább csak mérgelődésre küldte őket eléjük az Isten!

– A fekete rossebnek jöttek elő ezek éppen most!

Azért még kötelességének tartotta a szállítmányról is meggyőződni:

– Was gibt in den Sacke? – irányította a fénycsóvát a közelebb álló szatyorra.

– Kartoffel!

Belevilágított a készségesen szétnyitott szutykos fülek közé. Valóban barna, hosszúkás, göbös krumplikat látott ott, de közben igen–igen fázott is.

– In Ordnung! Geh'n sie weiter! – kattintotta le a lámpát.

A két alak egy másodperc alatt eltűnt a házaknak csak sejlő körvanalai között. Ők meg újra nekidőltek a lökdösödő légáramlatnak. Az erőlködés közben Rotek gondolatai csak visszamaradtak a falu szélén. Az igaz, hogy amit látott, az valóban krumpli volt. Így visszagondolva azonban valami mégis olyan furcsának tetszett. A felső gombócok alatt mintha valami szabályosabb görbület is előkandikált volna! És olyan héja volt annak a krumplinak, mint egy pici teknőc púpja.

– Hol is láttam már ilyet? – zakatolt benne valami sejtelem.

Hirtelen megtorpant, és földbe gyökerezett a lába:

– Megvan! Az istenit! Ott a pincében azok a tojásgránátok voltak olyanok! Ezek a fickók a krumpli között alighanem kézigránátokat cipeltek!

Hallgatag társa már öt lépéssel előbbre járt, s most visszanézett:

– Mi van? Rosszul vagy?

Valóban nagyon rosszul érezte magát. Úgy tűnt, hogy a kalimpáló szíve rögtön az üres gyomrába szakad. Az iménti felismeréstől ráadásul elöntötte a hideg veríték is, ami az áthűlt ruha alatt azonnal fagypont közelire változott.

Érzett már ilyesmit. Negyvenkettő nagypéntekjén, amikor a jugók felrobbantották azt a gyönyörű Mura–hidat, Szerdahelyre taposta egy kincstári bicikli pedálját.

Akkor is ilyen szadista szélvihar söpört végig a folyó völgyén, és félmaroknyi nagyságú vizes hópamacsokat vágott a szemébe, meg a nyaka közé. Az azonban csak egy egyszerű futárszolgálat volt, nem pedig egy ilyen hirtelen stressz, tárban sorakozó éles töltények mögött.

Társa már visszalépett a cölöpként állóhoz, és meglökte a vállát.

– Valami bajod van? Mi van veled?

A lökéstől elszakadt a talpából a fagyos föld felé áramló bénultság. Nagynehezen megmozdította a százlábú bakancsot:

– Semmi! Csak kicsit fáradt vagyok!

– Gyere! Mindjárt ott vagyunk! Gyere, vezetlek.

– Nem, nem kell. Tudok menni.

A jó szellős szárnyékig érve azért kielemezte ezt a dolgot:

– Ha időben észreveszem azt, amit most gyanítok, akkor mi most már aligha taposnánk ezt a havat. Az én puskám a hátamon volt, ez a majomkirály is éppen csak, hogy kivetkőzött az öleléséből.

– Tényleg! – szólt oda hirtelen gondolattal – csőre van töltve a puskád?

– Tudja rosseb! – és kis kattanás után – nem, nincs. Mi az, hogy tényleg?

– Semmi. Csak úgy eszembe jutott.

– Akkor hát – folytatta a gondolatait – ki kellett volna boríttatnom a krumplit. Aztán, ha a fele kézigránát volt, akkor ezek zsebében a pisztoly biztosan csőre volt töltve!

De hát minek cipelne kézigránátokat két polgárember? Talán nem is voltak azok! Csak, amilyen dög vagyok, meg fázom, biztosan a szemem káprázott. Most pedig az a hülye agyam rémüldözik!

Mégis! Mi a rossebet keresett hajnali háromkor, ebben a jeges éjszakában, az a két fickó a krumplijával az utcán?! Valami itt mégsem stimmel! Meg valamiért mi is itt kínlódunk, és az nem lehet csak a semmi! Csak tudnám, hogy mi az a valami!

Most már különben késő is! Hiába lőnék kettőt a levegőbe. Azok a gumók úgy eltűntek már a sötétnél is sötétebb éjszakában, hogy át lehetne forgatni az egész falut, mégsem találnánk semmit.

Jobb lesz erről hallgatni! Ez a lomha nem vett észre semmit. Lehet, hogy nem is lett volna mit. Lehet, hogy csak a fáradtság rémlátása az egész! Káprázat!

Úgy érezte, hogy azok a rücskös derekú fekete akácok körbe járnak a kiszögellés domború peremén. Pedig csak az ő agya forgott a koponyája csontjai között körbe–körbe.

– Különös esemény nem történt!

Kakastollas Andrások

A reggeli eligazításon rájuk bökött a hadapródőrmester:

– Indulás azonnal a pályaudvarra! Délelőtt két vonat érkezik. Folytatjátok a harci feladatot. Megvan még a nyílt parancsotok?

– Megvan, őrmester úr!

– Akkor hajrá! Sok szerencsét!

Alighogy kiléptek a görbe tábla mellett a peron betonjára, egy hosszú tehervonat máris bedübörgött a rozsdalepte sínen. Még el sem ült a fékek csikorgása, a távoli fák koronája fölött máris a magasba tört a másik mozdony pakura füstje is.

A vonatok fegyvertelen, de igazi hadsereget hoztak. Percek alatt megtelt a sima placc barna köpenyekkel, amelyeken a derékszíj szabályosan szorította le a bal oldalon fityegő kenyérzsákok pántjait. A fejeken ellenzős, vagy sima, duplahajtókás Bocskai–sapkák, csúcsukon barna, vagy ezüst sapkarózsában a nemzeti színek. Alattuk a három kis gombon a leffentyűs, ferde keresztes Szent Korona dombornyomata.

Ezek aztán katonák! Bár megviselt, sokat átélt, de érett magyarokat vetett most ide a sorsuk. Parancsnokaik vezényszavára laza, de magukban hordott fegyelemmel sorakoztak a vagonok előtt.

Azt sem tudták, hogyan fognak behatolni ebbe a fegyelmezett hadseregbe.

Rotek egyszerre meglökte Sarlóst:

– Odanézzetek!

A középen megmaradt szűk sávon, a vonatok vége felől magas, karcsú katonatiszt tűnt fel. Az izgő–mozgó társadalom felett legelőször a sima, adjusztált tábori sapka magasodott ki. Az is különösen azért, mert az oldalán hetyke, hátrafelé kunkorodó kakastollak kis csokra rezdült minden lépésére.

Azok a lépések pedig olyan hosszúak és simák voltak, mint a gólya léptei, amikor a sekély vízben békára vadászik. A beton felett úgy rakta lábait egymás elé, hogy a hosszú köpeny dacára is képtelenség volt sílécet nem képzelni hozzájuk.

– Te! Ez határvadász! Elhiszed? Meg kellene próbálni!

A szó alighanem felesleges volt, mert Sarlós az ő hirtelen határozottságával máris az út közepén termett, és összeütötte a bakancs sarkát. Az oldalt kiálló fogas szegek fémes–keményen csattantak.

– Hadnagy úr, Sarlós Lajos gránátos jelentkezem! – emelte tenyerét a zöld sapka széle mellé.

A hadnagy meglepetten torpant meg ez előtt a furcsa akadékoskodó figura előtt. Reflexszerűen ő is a sapkájához emelte a kezét.

– És most mit akar tőlem?

– Hadnagy úr, jelentem, a Hunyadi Hadosztály hegyivadász zászlóalja számára toborzunk. Itt a nyílt parancsunk.

– Olyan is van, hogy hegyivadász zászlóalj?

– Elvileg már van – mutatta a sapkája mellett a havasi gyopárt. – Csak éppen ember nincs még benne.

– Ki a parancsnokotok?

– Lenk András hadapródőrmester úr.

– Micsodaaa?! – ugrott neki váratlanul a hadnagy, s a viharkabát vállát megragadva istenesen megrázta. – Mit mondott? Mondja még egyszer!

Sarlós persze nem értette a nagy indulatot. Ijedtében, meg a cibálás miatt szakadozva jött elő billegő fejéből:

– Lenk... András... hadapród...

A hadnagy éppen olyan hirtelen engedte el, mint ahogy megragadta. Lajcsi megtántorodott.

– Azonnal vezessetek hozzá! Különben... várjatok itt! – gondolt meg mégis valamit. – Itt várjatok, és el ne mozduljatok!

Visszafordult, és eltűnt a peront megtöltő tömeg között.

Tíz perc sem telhetett el, amikor a fejek felett újra megjelent a lebbenő kis kakastoll.

– No! Most menjünk!

A laktanyaváros feltisztított betonútján olyan hosszan és frissen csúsztatta a csizmatalpakat, mintha éppen sífutást rendezne. A négy fiú ebben az iramban alig tudta emelgetni a nehéz bakancsokat.

Lenk, iratok fölé támasztva fejét, az egyetlen íróasztal mögött ült, amikor belökték az ajtót. A hadnagy egy pillanatra megállt a keretben, majd még nagyobb hevességgel, mint amivel Sarlóst megragadta, eléje lépett:

– Bandi! Bandikám!

Lenk felnézett. Először teljesen elmeredt, majd vörösre vált arccal ugrott fel:

– Bandi! Bandikám!

A két katona ott ölelkezett, szó nélkül szorították egymást. Arc arc mellett, s az ölelkezésből csak valami artikulátlan csuklások törtek elő. Látszott, hogy ez a pici Lenk, meg a nyurga, sikkanó léptű hadnagy nagyon váratlanul talált egymásra.

– Én már eltemettelek téged, Bandi! – szólt végül a hadnagy nagyon felindultan.

– Én pedig téged nem! Reméltem, hogy kijuttok abból a pokolból..., ha már egyszer én nem tudtam visszamenni!

– Hát, a zöm azért kijutott. Sok sebesültünk, néhány halottunk volt, de a támadás elakadt. S azt nektek köszönhetjük! Ti kezdtétek meg korábban a csatát. Itt van az egész sereg az állomáson. Küldd értük ezeket az embereket!

– Elég lesz egy gyerek is! – ocsúdott fel, és mindjárt csúfolkodott is. – Rotek, vidd a parancsot.

Vitte Markos András ludovikás hadnagy, a Békás–szoros volt parancsnoka írásos utasítását várakozó egységéhez.

Amikor a háromcsillagos főtörzzsel lépve kikanyarodtak a részeg tábla mellett, azért nem látta a három rajos rendben masírozók végét, mert az még a mozgalmas peronon áramlott. Aztán meg azért, mert a kereszteződések kanyarjainál hol a vörös törzsű fenyők, hol az épületek téglatestei takarták el. Azt azonban tudni lehetett, hogy sokan vannak. A csizmák patkói és csigaszegei egyszerre roppantak, élénk és tömör visszhangot keltve az emeletes falak között.

Most aztán egyszerre lett zászlóalj, Markos András m.kir. hadnagy parancsnoksága alatt! Lenk András pedig boldogan vetette le eddigi tisztét, s vette fel a szolgálatvezetői teendőket. Még az is a helyettesítés kötelezettségével járt.

Az eddigi alkalmi csoportok felbomlottak. A klikkek persze a nagy átrendezés során is igyekeztek együtt maradni. Lehetőleg egy rajban, de egy szakaszban feltétlenül. Az egységek zömét a frontról visszajöttek: sokat tapasztalt, kemény öregkatonák alkották. A negyven–ötven, többnyire önként eljött diák eltűnt ebben a seregben.

Ki tudhatta már, hogy az alakulat léte a négy botor: Sarlós, Krakovics, Kisnyzny meg Rotek bolond kezdeményezésén alapult?

Hamarosan egyformára szürkült minden. A most jött katonák is felvették az ellenzős zöld sapkát, a mocskos zöld, a magyarnál sokkal silányabb olasz sínadrágot. Hernyótalpas bakancsra cserélték az elnyűtt határvadász csizmákat, és feltekerték a rugalmas posztó lábszárvédő szalagokat. Ezáltal aztán mindenki egyformává vált. Az arcokról meg nem lehetett leolvasni, hogy viselőjük látott–e már életében orosz katonát.

Az a nap is eljött, amikor a felállott zászlóalj teljesen készen jelenhetett meg a hadosztályszemlén.

Nagy tér szélén, két szakaszos díszoszlop vonalban haladtak a középen terpeszkedő emelvény előtt. Tele volt az szürke köpenyekkel, íves tányérsapkákkal, amelyek díszein diszkréten csillant meg a felhők közül kikukkantó napsugár.

A zászlóalj szakaszai a bal vállon viselt, összekötözött lécek miatt nem forrhattak úgy össze együtt ingó–bingó egységekké, mint ahogy azt a német regula diktálta volna. Meg aztán arra nem is lett volna idő, hogy ez a Kárpátok karéjáról érkezett hatalmas tömeg a sarok mellé lépést gyakorolhatta volna a laktanyák szögletes udvarain. A léptek azonban keményen roppantak a szárazra kapart betonon.

Sarlóst a szigorú „balra nézz” sem akadályozta abban, hogy másfelé is néze–gessen. Átkiáltott a balról mellettük menetelő szakaszhoz:

– Husi! Mit cipelsz?

A megszólított gépiesen odakapta a fejét, így a paranccsal éppen ellenkező irányba nézett. Meglátta őket:

– Nem látod, marha? – és ismét a közeledő emelvény felé fordult.

Csak a vak nem látja, hogy Husi egy jókora vaskorong alatt görnyed. Aknavető talpa az, és mögötte Dobozi Laci vállán gyalogol utánuk a sapkával letakart szájú cső is.

Ez a Husi, Lendvai Gyuszi, olyan málé, azért tették a vállára most is azt a ronda dög vasdarabot. De úgy kell neki! Miért nem jött, amikor hívtuk!? Mindenki tudja, hogy milyen nyuszi ez a Gyuszi! Ki más markába is nyomták volna gyakorló lövés céljából a Faustot, amikor annak a mibenlétét oktatták? Egy darabig mindent rendesen elintézett: belökte a fészkébe a két gyutacsot, a nyelet összekattintotta a fejjel. Hanem amint az irányzék hosszúkás keretét kezdte felállítani, és ezzel egyúttal az elsütő fogantyú szabaddá vált, kicsattanó piros arca látható gyorsasággal kezdett halványodni. A körülállók röhögve azt figyelték, hogyan fordítja egészen félre a fejét, tömi ezer ráncba lehunyt szemhéját, amint lenyomja a fogantyút. Csak úgy mellékesen észlelték, miként csap ki hátul a kétméteres, fekete füstbe ágyazott vörös láng, hogyan száll imbolyogva a sárga gombóc a bunker fala felé.

Azután azért ő is bement a bunkerba. Ámulattal szemlélte az öt centi átmérőjű kerek kis lyukat a harminc centis betonfalban, amelyen át óriási dörrenéssel bújt át tíz kilónyi robbanóanyag. Mindenütt kesernyés, fojtó, szürke füst terjengett, amely éles helyzetben egy pillanat alatt a holttá váltak szomorú szemfedőjévé válik.

A gondolat tömör és gyors, mint a villám. Sarlós azonban, éppen az emelvény előtt, már újra sustorgott:

– Tudod, ki az ott középen?

– Valami tábornok!

– Az bizony! Az a Grassy. A hadosztályparancsnok. Vezérőrnagy.

Rotek hiába erőltette a szemét. Nem látott mást, mint hasonlók gyűrűjében egy szabványos SS katonatisztet, a szürke köpeny vállán arany fonatokkal. De hát... Sarlós mindent tud!

Mura

– Az iménti gondolatokból a robbanások döreje, a füstök bűze jobban megmaradt bennem, mint az a kép ott, a szemlélő parancsnokok előtt. Hogyan is sejthettem volna, hogy az idők egyforma folyásában nemsokára nekem is lesz egy olyan sárga társam, mint amilyennel Husi a bunker oldalába lőtt bele? S hogy attól, nyűgösen–hűségesen magammal hurcolva, a huszonnegyedik óra utáni első percekben milyen simán, finoman és csendesen fogok elválni?

– Megint előrebeszélsz! – nézett rá ferdén a jó tűz felett remegő könnyű füstön át a barát, aki úgy toppant be az életébe, amilyen váratlanul szinte minden történése keletkezett.

Először – teljesen a tudta nélkül – mint a Hatalom vizsgáló tisztje. Csak akkor csapta fel sisakjának rostélyát, amikor megsejtette, hogy itt most olyanokat is megtudhat, amikről általánosan aligha szerezhet tudomást. Amik pedig őt magát is mód felett érdeklik. Zűrzavaros korszak ráncaiban rejlő porszemeket, amik mégis megalkották azt a légkört, amiben mindennek meg kellett történnie.

Azután hamar lehullott az érdeklődés hivatalosnak beállított álarca. Amint a kíváncsi szemsugarak mellett lassanként feltűnt arcának mindenféle ránca is, kap–csolatuk meghitt barátsággá alakult.

Ez a Cs. Torda László előbb levetette az egyenruháját, majd a sutba vágta azt a tollát is, amivel hivatalos tudósításait írogatta.

Csak az a tolla maradt üzemképes, amivel először mindent miszlikre boncolt. Aztán minden kaleidoszkóp–porcikát újra, más formában össze tudott pöckölni.

Rotek mindenesetre úgy érezte, hogy meséinek nem kis szerepük volt ebben az átalakulásban. Talán joggal, hiszen sokszor fordították együtt arcukat a kora tavaszi éledő napmeleg felé. S amikor irgalmatlan kánikulai ragyogás tűzött le a földre, mintha apáik fiatal, összekaronkozott árnyéka fogta volna el fölöttük az ibolyántúli sugarak özönét.

Laci, egészen váratlanul, tegnap délután állított be:

– Szeretném megnézni azt a Murát, amiről annyit áradoztál. Láttam már valahol máshol, de nem ott és nem úgy, ahogy a te emlékeid felfűződnek rá. Lehetne?

– Persze! A dolgom felől igazán lehet. A határőr meg most már nem kérdez mást, mint, hogy: meddig óhajtanak maradni az urak? – s lehet, hogy megnézi a horgász igazolványunk.

– Tudom. Azért jöttem! Meddig leszünk kinn?

– Most már egész éjjel lehet. Éjfél felé jár a harcsa. Hajnalban meg a ponty.

– Hoztam sátrat is! – sunnyogott a bajusza helye alatt.

Most itt ülnek hát, Muraura meg Kakonya között, a Nagykanyarban. Egy–egy rőzsedarabot dobnak a tűzre, és felpillantanak, ha nagy dübörgéssel, csattogással elhúz felettük egy–egy vonat a magas töltésen.

Olyankor a forgóban lassan visszafelé áramló víz tükrén, a parti kövek tövében, apró kis rezgések kelnek, melyekben riadtan spriccelnek széjjel a víz színe alatt leskelődő domolykók. A vonat csattogásának múltával azok a kis hullámok mindjárt meg is halnak.

Azon az egyetlen gyalogösvényen bújtak be ide, amely korábban a felszántott és naponta gondosan elboronált nyomsávon át bejárónak volt kijelölve. Minek is kellett volna több, hiszen a horgászok, akárcsak a hegyivadászok, mindig egy nyomon járnak. A folyó partját szegélyező földcsíkból már régen eltűntek a taposóaknák, felverte őket a magas cigánykender, a földiszeder áthatolhatatlanabb sövényt fon tüskés indáiból, mint valaha a szegesdrót.

– Azt mondják a falusiak, hogy amikor felszedték a tüskésdrótot, itt maradt egy jókora gubanc. A katonák azt már röstellték elszállítani, inkább az egészet belökték ide, ebbe a nagy forgóba. Az árvizek aztán ide–oda göngyölték. Végül maga a folyó állapította meg, hogy a legjobb helye ott lesz középen, ahol a víz két áramlat között alig mozdul. Az iszap aztán félig belepte, és teljesen lehorgonyozta. A horgász, aki nem járatos itt, feltétlenül arra a csendes vízre célozva próbálja ki távdobási tudását. Több is ott már a horog, mint a dróton a tüske.

Aztán meg, nézd, milyen csodás is a természet! Amióta nem vágják ki a parton a fákat, szélhurcolta pihékből máris feldugták a hegyüket a nyárfasuhángok, s kemény levelükkel a szélben citeráznak. Amoda meg talán valami madár vitte el a berekfa körömnyi, ragadós, fekete gubacsát. Ahogy magasabb lett a kendernél, máris terjegeti az ágait, s neveli törzsének sárga fáját. Ami az itteniek szerint tűzön kívül semmire sem jó. Annak azonban igen is jó! Az öreg horvátok jolsvának hívták ezt a fát.

– Miért? Olyan jó tüze van neki?

– Nem! Inkább nagyon puha a tüze. Gyorsan ellobban. Hanem, ha az izzó zsarátnokot leöntötték vízzel, olyan sima, szép faszén lett belőle, mint a fekete bársony. Abból aztán tüzet téve – persze szárítás után – sokkal kitartóbban folytatta, mint amikor abbahagyatták vele. Teljesen füsttelen, tartós és illatos parazsat adott.

– Mire volt az jó?

– Ezen a környéken kenyérsütésnél használták. Azzal fejezték be a kemence melegét, mert a tiszta lángja leégette az előző hasábok kormát. Amikor aztán bevetették a kukorica–, meg rozskenyereket, az élő parazsat visszatették a kemence lyukára. Ott őrizte a külső hidegtől azoknak a csodás zamatú barna héjaknak belső melegét.

Ebből a fából errefelé nem igen van erdő. Ha néhány hasáb az udvarra került belőle, azt erre a célra gondosan félretették.

– Tényleg nagyon szép ez a folyó! – nézett végig az áramlástól ráncosodó víztükrön.

Arrafelé már csak a hálni készülő nap vetette feléjük egyre jobban piruló sugarait.

– Olyan, mintha abból a szakadékos partból az arany folyna elő! Furcsán érzem magam itt! Itt mindennek illata van, és az összekeveredik. Azt hittem, hogy az a Muraszag csak költői kép nálad.

– Az atyaúristen tudja, hogy ezen a lapályon mi készteti a Murát erre a szeszélyes, játékos kanyargásra! Van olyan hely, ahol olyan omegát ír az agyagos kavicsba, hogy a nyakában csupán kétszáz méter a száraz. A víz meg két kilométert csavarog a két pont között.

– Valóban. Annak idején éppen elég gondot okozott a régi, tizenkilences határok kitűzése.

– Részt vettél benne? Elég marhaságot csináltatok akkor, mondhatom!

– Ne beszélj! Tudod, hogy nem rajtunk múlott!... Különben csak néhány tárgyaláson voltam jelen. És láttam sok–sok szép régi térképet. Tényleg egészen más most, mint akkor volt!

– Ha belegázolsz abba a csalánba ott – mutatott Rotek egy húsz méterre kezdődő bozótra –, megtalálod a fehérre meszelt „MNK” oszlopot. Azon túl egy lépéssel már Jugoszláviában jársz. A párja meg amott van a túlsó parton, idelátszik a fehérsége.

– A századelőn ezek szerint ott volt a fősodor közepe!

– Hát még korábban hogyan lehetett?! A múlt század végén az a vasúti mérnök a terven vonalzóval egészen bátran húzhatott itt egy egyenes vonalat a muraurai Delta csücskétől a Légrádi–hegy előrelépő lábáig. Ott lett aztán, az első kényszerű sínkanyar ölében az a bűbájos, jázminos Kakonya–puszta megálló. Ami most már csak mese. Láttam őt a forrásainál is. Beleléptem valami kristálytiszta pocsolyába, amely láthatatlanul bujkálva áztatta a fűszálak töveit. S nem tudtam, hogy az a víz: ez a víz! Láttam Leobennél, ahol már jó kamasz. Ott meg lehet érteni kanyargásának okát: arra kell folynia, amerre a legurult sziklatömbökön keresztül hatalmas hegyek ugráltatják, a domborodva vágtató hullámaiban pisztráng tanyázik. Láttam Grácban, ahol hézagtalan gránitfalak közé szorították, és beleengedték a város mocskát. Onnantól kezdve nem lakik nála a pisztráng. Itt meg talán azért olyan kanyargós, mert amikor boldogan kiszabadul a stájer hegyek szorításából, és azt gondolja: most már hajrá! – akkor meg egyszerre a rátkai löszdombok teszik eléje a lábukat! Talán a kudarc miatti mérgében hányja–veti magát, és egészen a haláláig ássa évtizedenként máshova görbe árkát a muraközi síkság agyagjába. Innen nem messze fogadja be őt a Dráva. Száz éves, alámosott fűzfák gyökereibe kapaszkodva, óvatosan ereszkedik bele az egészen másfajta vizet hozóba, s elveszíti szép leánynevét. Hallod azt a sustorgást?

– Hallom, persze. Akartam is kérdezni, mi az?

– Az egy sarkantyú. Fél gát a folyó közepéig. Ennek a két fehér oszlopnak az összekötő vonala ott érhetett el akkoriban odáig, hogy a vasút még éppen elfért mellette. A mérnökök nyilván ismerték a szeszélyeit. Azzal a sarkantyúval, meg ezekkel a beleszórt nagy kövekkel védték a töltést a tomboló árvizek veszett sodra ellen. Gyerekkoromban még egészen jó állapotban volt az a gát a gondos, tömör falazás miatt. Ma már csak terméskövek halmaza, amely azonban mégis remekül megmaradt a helyén. Emberemlékezet óta Susogó annak a helynek a neve, mert közepes vízállásnál szelíden csobog felette és a kövek hézagaiban a víz. Az alacsony szint szépen megkerüli a gátat, az árvíz pedig elrohan felette, mintha ott sem lenne. Olyankor még csak nem is domborodik. Olyankor nem susog. De az azért szépen kimossa a csendes időszakokban az öblébe rakódott iszapot. Ott mindig mély a víz; kitűnő haltartó hely. Sajnos, a határőrség harsogó Stihl fűrészei beledöntötték a folyóba azokat a délceg nyárfákat, amelyeket talán még a vasút építői ültettek, s amelyek nem engedték meg a tüskés bozótoknak, hogy alattuk létezzenek. Onnan is eltűnt a szép pagony, a selymes csillagpázsit. A Láncos Kutya korszaka óta kihalt innen az értelmes élet. Ez az eleven víz nem csapja többé hajók közé szorított malomkerekek iszamós deszkáit. A korok vihara elsodorta Kakonyáról azt a csodálatos kompot, amelyet a két parton kihorgonyzott drótkötél tartott, és amely a víz sodra által hajtva, igen rendesen hurcolta a szekereket onnan ide, innen oda. Az a komp – meg a többi hasonló a Murán–Dráván – a nációk békéjének fuvarosa volt. Most, hogy az a rév nincs, az emberek is másként beszélnek. Kakonyán kipusztultak a tavasszal édes illatot árasztó jázminbokrok. Összedőlt már a csárda is. Nem találkozik ott többé egymással a magyar oldali horvát a muraközi magyarral búcsúkon, alkalmi mulatságokon ölelkezve, iszogatva és danolva. Igaz, meg sem bicskázhatják egymást, bár az ilyesmi akkoriban kizárólag csak valami személyes ügy lehetett. A granicsárok ma nem szólhatnak egymáshoz a folyó felett, ami messze viszi a hangot. Csak rejtve lesik egymást. De meg a horgászok sem, akik között pedig egymásnak még rokonai is lehetnek. Csak a csendes szavakból, amelyeket a víz sodra teker át lassan a másik oldalra, próbálják megtudni, hogy amazok odaát miről is beszélgethetnek.

A kora őszi berek felett hirtelen lezuhant a csend, és tapinthatóvá vált a hallgatás. Ott, ahol a nap már kezdte magára húzni mályvaszínű paplanát, a berekfák takarásából nagy fekete sereg vágódott fel a szakadozott, könnyű felhők paravánja elé. Fiatal varjak próbálták ki még egyszer, lefekvés előtt, sötét szárnytollaik tartását. Kell a gyakorlat, hogy biztosan kiállhassák majd a dühöngő, kemény viharokat, amikkel az eljövő tél fog legénykedni. Ezernyi varjúbakfis és suhanc kavargott hatalmas csapatban, fellendülve és lecsapva a tompuló fényű víz fölé, s a mutatvány sikere feletti örömét éktelen károgással jelezte. A zajos fekete felhő még egy kicsit ide–oda lendült, végül valamelyik megfontolt szárnycsapású öreg után hirtelen bevágott a magas nyárfásba.

Akkor egyszerre újra lehetett hallani a Susogó sustorgását, a csendesen áramló víz egy–egy bizonytalan eredetű loccsanását. A lombok közül egy–két kurta kis károgás jelezte még, hogy minden jól ment, sikerült biztonságosan megragadni az ónszürke, hajlékony ágakat. Lehet azonban, hogy ezek a rövid varjúkurjantások az öregek megelégedett, dicsérő szavai.

Az a kemény, haragoszöld lombozat most még jól elrejtette a károgó sötét bandát. Nemsokára azonban, ahogy az idő tovább tekeredik, meglágyul a levelek bőre, egyre halványabb lesz a zöld. Mire egészen sápadtra sárgul, a nyelvek tövei egyre nehezebben hordozzák még a megkönnyebbedett lapocskákat is. Egyszer aztán abba is belefáradnak. Akkor a bágyadó napfényben kis tenyerükkel egymás után eresztik el az ágat, s pillogva–forogva szálldosnak alá. Odalenn kis koppanásokkal jelzik, hogy vége az életüknek.

Az elmúlásnak ez a tétova játéka addig tart, amíg valami facér szélvihar meg nem unja messziről szemlélni a levelek szállongását. Egyszerre csak összekapja magát, végigsöpör a Mura könyökei felett, és egy perc alatt a földre csavarja az erejüket vesztetteket. Csak néhány makacsabb marad ott a faágak végén. Tovább rezeg ott, és mutatja: honnan is jön az a szél, ami most már bebújik a varjak pihenős tollai közé is. Nem rejti tovább a bozontos fészkeket, és ezek a nagy nyárfák fekete virágba borulnak az estére hazatérőktől. Ezek a hatalmas szirmok úgy ülnek ott a hintázó ágakon, hogy püspökfalatjuk mellett lefelé lógatják kékesen csillanó, gondosan bezsírozott szárnyuk csücskét. Így mutatják meg az utat az egyre hidegebbé váló eső csorgásának.

Mire azonban ezek a fák egészen elalusznak, a leveleikből rakott meleg takaró alatt ott lesz minden, aminek ott kell lennie. A korhadás melegében ott rejtőzik a lepke, bogár petéje, hernyója, bábja. Vackot csinál magának az egér. De most még ott matat, és könnyedén szedegeti össze az eleségét, ami önként bővében telepedett egészen az orra elé.

Ezekkel a levelekkel béleli ki odúját a pézsma, vidra, meg a sün. Ők csak akkor mennek el aludni, ha ebből a takaróból egyúttal a fehér pamacsokban hulló hó derékalja is lesz. A lassan mászkáló varangy is keres magának egy lyukat. Ha oda behúzódott, tavaszig már csak olyan lesz, mint egy ökölnyi nedves agyaggombóc, amit szorosan odatömtek a gyökerek közé.

Az elmúlt napsugárnak azért még búcsút intett egy utolsó, karcsú kis sirály hegyesen villanó szárnya, ahogy a vízről a magasba vágott. Ilyenkor már ő sem rikolt, mert a felszínen nem látja már a játszadozó küszök ezüstös villanását.

A sátor előtt égő tűzből felcsapó sziporkák egyre fényesebbek lettek. A nap belefeküdt a nyoszolyájába a Varasdi–hegyek mögött, s magára húzta az utána maradt világ fekete paplanát.

A két jó barát most már nem látta a botok spiccét sem. Egy kicsit fogták még a víz sodrásától enyhén húzódó–lazuló zsinórt. Most azonban a víz alatti élet is álmos és lusta lett. Így hát karóhoz kötötték a botok végét, s lazítottak egyet az orsók recsegőjén. Ültek, feküdtek a fanyarul leterülő füstben, és meséltek. Helyesebben, Rotek beszélt, Cs. Torda pedig hallgatta. De azt nem lehetett biztosan tudni, hogy lehunyt szemhéja alatt alszik–e, vagy a mesét issza.

A karikalábú százados

A február eleje – vagy csak azon a vidéken, vagy abban az évben talán másutt is – egészen váratlan időjárást produkált. A kemény, általában csendes januári fagy tizenöt centis jégbe burkolta a szakadékos partú, csendes folyású, mély Bobert.

Most meg! Valahonnan a cseh hegyek felől lopakodva, egyetlen éjszaka alatt, langyos lég érkezett. Jöttét legfeljebb csak azok vették észre, akik valamilyen őrségben kinn toporogtak az Isten szabad ege alatt.

Ennek a mindenbe beszívódó tavaszi melegnek nem volt nehéz dolga a vékony hóval. Igaz, hogy a hólé kis pocsolyákban egy darabig ott téblábolt a fagyott homok tetején. De azért hamarosan megtalálta a maga kis réseit, lyukjait, hogy bebújhasson a jeges réteg alá. Akkor aztán a Tél Király birodalma már arról az oldalról is rombolódott. A tetejére épített jégpáncéllal ugyanígy bánt el a Bober folyó vize is.

Az idő tehát meglágyult. A háború azonban, mint ahogyan az a hadakozásban mindig lenni szokott, megkeményedett.

Már napok óta súlyos morajlások érkeztek éjszakánként délkelet felől, csak úgy lappangva a sötétségben. Akkor tudtuk már, hogy a szovjet hadsereg Boroszlót ostromolja, amit a németek Breslaunak hívnak. Onnan jött a front morajlása, de ezideig még csak csendes szorongást okozott.

Talán kilencedike lehetett. A kitisztult reggeli égbolton két kétmotoros vadászbombázó dübörgött el a laktanyaváros felett. Nem vijjogott belőlük bomba, s az erdőkben felböffenő Flakok sivító lövedékei elől üvöltő motorokkal könnyedén vágtak fel a magasba. Egy–kettőre el is tűntek.

Alkonyattájt sokadmagukkal tértek vissza halálos tehertől hajladozó szárnyvégekkel. Valahol a Bober mellett tespedő hatalmas istállók környékén ejtették le magukról a bombákat, majd megkönnyebbülve, játékos lendülésekkel, gépágyúikból harsogó sorozatokat szórtak célpontjaikra.

Azok az istállók! Hallomásunk szerint – talán mondtam már – zsúfolva voltak nyomorúságos, rothadó szalmán ágyazott mindenféle civillel. Asszonyok, gyerekek, öregemberek. Ahogy később megtudtam, ott fészkelt a nyilasok időközben ide mentett – vagy jött – hadserege, a Hungarista Hadosztály is. A kőlaktanyákban nekik már nem jutott hely.

Breslaunál közel jött hozzánk a harctér. A légiriadót már egyáltalán le sem fújták. Teljes menet– és riadókészültségben várakoztunk a szobákban. A viharkabát felett összecsatolt derékszíjjal, oldalunkon a kenyérzsákkal kényelmetlenül hevertünk a meztelen, töreket hullató szalmazsákokon. Hallgattuk az időnként körös–körül felroppanó gépágyú–sorozatok robaját, a bombák sivítását és dörrenéseit. A bezárt ablakok résein beerőszakoskodott az a szag, ami fejemben a diófa ágára felvetett gyerekcafat, és a magából kiesetten nyögő horvát anya filmkockáját világította át.

A feszültség és a tétlenség összeveszéséből szövődött híg álmot hajnal felé a sorakozó sípszava zavarta szét.

1945. február 10. Egészen sötét volt még, amikor a szokásos rendben felálltunk a kockaépületek közötti nagy téren. Az úton lapos, szögletes szekerek sorakoztak. Előttük fél, vagy egy–egy pár ló fújta orrlyukaiból a könnyű párát. Azokban az istállókban, úgy látszik, voltak odavalók is. Most már az is látszott, hogy a szobákban való tétlen heverészés a sorunkra való várakozás volt. A tábor útjain szakadatlanul indultak valamerre a hadosztály alakulatai.

Mihelyt a hátizsákjainkat felszórtuk a szekerekre, a zászlóalj eleje már el is indult. Álmosan, leragadt szemmel lépkedtünk, s aki odafért egy szekérhez, az az oldalát fogva aludt menetelés közben. Ahol az út az utolsó épületet is elhagyta, és kilépett a vöröslő törzsű fenyőerdőbe, még csak egy düledező táblát sem lehetett látni. Addigra azonban kezdett kiszürkülni a fekete sötétség. Úgy éreztük, hogy északkeleti irányban léptünk ki a tág szabadságba. Hátunk mögül azonban feltámadva és fel–felerősödve hallatszott a félelmetes dörgés. Messze előttünk mindkét oldalon hatalmas tüzek fénye festette rőtre a levegő páráját.

Ragyogóan szép reggel lett. A kinyílott világosság teljesen kiűzte a szemekből a csípős álmosságot, a tagokból az ólmos fáradtságot. Előre is, visszafelé is végignéztem – ameddig csak láthattam – a szép erdőbe beleerőszakolt szürke betonszalagon imbolygó sokaságon. A fejek mellett csak egy–két szálfegyver csöve látszott felmeredni.

Arra gondoltam, hogy milyen jó is ez így, fegyver nélkül! Ha másként lenne, akkor most éppen az ellenkező irányba gyalogolnánk, délkelet felé, ahol emberi testek szakadnak, vagy egy kis lyuk miatt feküsznek szépen le a fagyos földre.

Aztán kicsit meg is döbbentem, hiszen számoltunk ezzel, amikor eljöttünk. Most meg félek? Meg örülök is?!

Az ám! Csakhogy az OTTHON volt! Most meg ITT vagyunk! És az nem mindegy, bár változtatni nem lehet rajta.

A monoton lépkedésben ráértem egy kicsit filozofálni, bár a feszültség úgy lapult bennem, mint a kávé alján a zacc.

Az idő múlása összemosódott. Lépkedtünk a mind fényesebbé váló napvilágon, és nem törődtünk azzal, hogy hány óra van.

Az erdőben, baloldalt az út mellett, közvetlenül az első fatörzsek között kis csoport ácsorgott. Az árok szélén szürke köpenyes tisztet pillantottam meg, amint megakadt a szeme a fülem mellett billegő Mauser csövén. Persze, hogy megakadt, hiszen éppen az ilyeneket leste. Tüstént rá is mutatott, majd a mutatóujját félreérthetetlenül maga felé görbítgette. A puskát egyedül nem küldhettem oda, így hát odavittem, és megálltam előtte. Az árok átugrásakor először csak a láb–tekerőtől plasztikussá lett lábszárak tűntek elém. Az a két lábszár a bakancsoktól kezdődően olyan görbe volt, mint egy O betű.

Ezen azonban nem lehetett sokáig tűnődni, mert a két következő lépés már a mokány, zömök tiszt elé lódított. A feszes bőrű, széles, piros arcban szép kék szemekbe láttam, melyeket egészen nagyra tágítottak a vékony arany keretbe foglalt sok dioptriás üvegek.

Egy pillantással azért még megállapítottam, hogy a gallérján fekete foltok vannak. Azokban azonban mindkét oldalon három–három igazi magyar arany csillag világít. Ezen már spekulálni sem lehetett. A mereven hátrafelé bökő hüvelykujj parancsára a többi ácsorgó közé léptem.

Mindenkinél volt valami fegyver: szálpuska, vagy pisztoly. Komolyabb azonban semmi.

Szótlanul álldogáltunk. Arra gondoltam, hogy a hátizsákot a pokrócokkal, alsóneműkkel, tartalék bakanccsal, csajkástól, kanalastól, szappanostól elvitte a szekér. De a többiét is ám! Így hát a hiányérzet is lassan egyformaságba olvadt.

Előttünk az úton „elvonult a hadnép hosszú, tömött sorban”. Csupa szürke, meg zöld legény a kocsik között és mellett, akik közül a karikalábú százados mutatóujja még jó néhányat kikampózott. Aztán egyszerre üres és csendes lett a vágás. A zászlóalj eltűnt északnyugat felé.

A százados a csendben várakozó csoport felé fordult:

– Álljanak sorba!

A pikkelyes törzsek tövén guggolók is feltápászkodtak, és a csoport a puha, felengedett tűlevélpárnán nesztelenül vette fel az ezerszer is gyakorolt szakasz alakzatot.

Az arany keretben villogó szemüveg végigpásztázta a zöld hegyivadász sapkákat.

– Ötvenkettő – mondta hangosan, amint végigért a sorokon, majd az arcvonal közepére lépett. Tudtuk és vártuk, hogy eligazítás következik. A szakasz előtt állva láthatóan kereste az ideillő megszólítást.

– Emberek! – kezdte aztán, eldöntve magában, hogy jó néhányunkra alig–alig illik a katona elnevezés. Az, hogy „gránátos” meg azért nem jó, mert többen voltak ott érettebbek is.

– Emberek! A zászlóalj parancsnokságától azt a parancsot kaptam, hogy a fellelhető fegyveres erővel fedezzem a visszavonulást. Mindannyiuknál van valamilyen fegyver, amit még kiegészítünk lőszerrel és egyébbel. Vegyék tudomásul, hogy a feladatunk a legteljesebb éles feladat. Megadott harcálláspontra, a frontra fogunk vonulni. Elvárom, hogy mindenki katonához méltóan, a parancsaimnak engedelmeskedjék! A nevem: Cserei László tartalékos százados.

Rotek az elbeszélés közben, egy fatuskón ülve, az iparkodó tűz sárga–piros kis lángocskáiba meredt. Onnan olyan jól ki lehetett olvasni azokat a majdnem elfelejtett emlékeket! Egy bottal időnként befordította a forró ágvégeket, melyeknek a bele a túlsó végén izzó parázstól ingadozó fehér gőzcsíkocskákat fújt a hűvösödő levegőbe. Olyankor könnyű kis sziporkák ugrottak elő, és vidáman táncolva hagyták maguk mögött a lebegő lángnyelvek lila peremét. Végül maguk is felolvadtak a környező sötétben, életet adtak egy–egy hangulatnak, gondolatnak.

Most meglepetten kapta fel a fejét, mert a kempingszék lába nagyot nyekkent. A barátja csizmatalpát látta a tűz fényében megvillanni, amíg a bokrok sziluettjébe veszett test azt is maga után nem vonta.

– Hát ezt meg mi lelte? Sz' az előbb még azt hittem, alszik!

Kicsit várt, és vékony gallyakat dobott a hamukoszorú közepébe. A tüzecske élénken fellángolt. A lebbenő fényben meg lehetett látni a kölyök éger törzsére kapaszkodó szulák cérnányi, csavart indáját. Aztán ő is kilépett a sárgás fénytérből, és odameresztette a szemét, ahol már semmit sem lehetett látni:

– Laci! Mi van veled? Rosszul vagy?

– Neeem! – hangzott onnan, ahol a napfényben nemrégen még egy vénséges fűzfa állott. – Mindjárt megyek. Már megkönnyebbültem.

– Jaa? Akkor Jó!

A sátor elülső sarkából előkapott lapos palackkal fogadta a tűz fényébe visszatérőt:

– Gyere! Kortyintsunk egyet. Jót tesz. Elrontottad tán a gyomrodat?

– Hm! – adta vissza az illatos üveget. – Nem először, amióta te ezt a mesét mondod!

– Miért? Olyan émelyítő az? Vagy rosszul csinálom? Különben – folytatta választ sem várva – furcsa! Neked, úgy látszik, az árt meg, ha sokat hallgatsz. Nekem meg az, ha sokat dumálok!

– Észrevettem én azt!

– Meg én is a tiédet! Tudod mit? Ha mindkettőnknek olyan rossz, hagyjuk abba!

– Szó se lehet róla! Most tudok valamit, amit eddig csak sejtettem. S emiatt a valami miatt most már sokszorosan érdekel az, ami tovább is történt veletek.

– Megmondod, mi az?

– Megmondom, majd ha eljön az ideje! Most csak folytasd, kérlek!

– Jól van! – billentette meg a fejét Rotek. – Te tudod! Ott hagytam abba, hogy a karikalábú százados eligazítást tartott.

– Ott – igazolta a helyzetet amaz, és még egyet húzott a kisüstiből. – Igyál te is!

– Most pedig vegyenek elő papírt és ceruzát, ha van. Lediktálok egy nevet, amelyet tanácsos lesz cédula nélkül is megtanulni. Ha ugyanis szétugrasztanának bennünket, vagy valaki leszakadna, igyekezzék arra a helyre eljutni. A zászlóalj ugyanis oda vonul vissza.

Írják hát fel, de tanulják is meg! A város neve: Leoben. Betűzöm: L–e–o–b–e–n... Ausztriában van, és nehogy összetévesszék Leubannal! Az is van ugyanis, de az máshol, mint ahova igyekezniük kell. Megvan?

– Igenis!

– Továbbá, négy rajt alakítsanak. Álljanak négy sorba!

A társaság megkeveredett, és csakhamar kialakultak a nagyjából egyforma hosszú sorok. Szótlanul várta meg a nyüzsgés végét, aztán villanó szemüvege mögül elnézett a szakasz fölött:

– Lépjenek ki azok, akik tisztesek voltak!

Hatan is kiléptek a sorok közül.

– Szakaszvezető? Kitűnő! Ön, ön és ön – mutatott a három feltartott kézre – első, második, harmadik raj parancsnoka. Tizedes?! Egy! Ön a negyedik raj parancsnoka. Önök pedig – nézett a megmaradt őrvezetőkre – a rajparancsnok helyettesei. Helyük a raj végén van. Egyébként is: Bárki menetel is a raj végén, érezze magát a rajparancsnok helyettesének. Belépni!

Mialatt a kijelöltek elfoglalták a helyüket, az első sor közepe táján álló alacsony, mokány emberre tekintett. Róla tudhatta mindenki, hogy micsoda, mert a századoshoz hasonlóan ő is a magyar rangjelzést viselte a hajtókáin: egyetlen ezüst csillag, vastag ezüst ék öblében.

– Őrmester úr! Ön a helyettesem. Lépjen ide mellém!

Most már két mokány állott a nedves tűleveleken sorakozók előtt, de csak az egyiknek volt olyan szép karikós a lába.

– Hol szolgált, őrmester úr?

– Hatos határvadász őrzászlóalj, jelentem. A nevem pedig Gyurgyák Ferenc.

– Emberek! Helyettesem tehát Gyurgyák őrmester úr. Bármilyen akadályoztatásom esetén az ő parancsát kötelesek elfogadni.

– Őrmester úr! – fordult most már az újdonsült helyettes felé – gondoskodjék róla, hogy az első pihenő alatt teljes névsor készüljön az egységről. Egy példány önnél is legyen.

– Értettem, százados úr! – fogadta a parancsot magyar tisztelgéssel.

Most pedig: indulás! Oszlopmenet rajonként! Irány utánam!

Sarkon fordult, betekert görbe lábszárai az erdő sűrűje felé vettek irányt. A megszáradt szürke aszfalton most már nem járt más, csak a messziről idehangzó, de le nem írható zaj, amit erdők–mezők szűrtek valami nyugtalanító neszezéssé. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy elfelejtsük: olyan utak is léteznek a világon, amelyek mindig vezetnek valahova, akármilyen görbék is. Itt, a hámló törzsű fenyők között csak a tájoló mutatta a százados kezében a kanyargó sor irányát.

Az őrmester a sorok mellett gyalogolt. Meg–megállt, és a következő raj mellett taposta tovább a puha avart. Tehette, mert ebben a rengetegben nem volt semmilyen aljnövényzet. Közben szervezte a figyelés rendjét:

– Az első ember előre figyel. A rajparancsnokra. A második balra előre. A harmadik jobbra előre. A negyedik egészen balra, az ötödik egészen jobbra. Az utolsó ember hátra figyel, az utolsó előtti pedig az utolsóra, hogy észrevegye: mikor akarják őt a sor végéről lekapni. Vegyék komolyan ezt a dolgot, mert sötétben mindig az utolsó harcos tűnik el hangtalanul, esetleg átvágott torokkal!

Valami baljós érzés kezdett minket kerülgetni e szavakra. De az erdő teljesen elhagyatott, csendes volt, és a jó fényben egyelőre talán nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikünket csak úgy elhurcolják „nyelvnek”.

Jócskán kanyarogtunk már a fák között, amikor a százados hirtelen álljt, pihenőt parancsolt. Amikor köréje sereglettünk, láttuk, hogy egy nyírfacsoport tövében nagy kupacban mindenféle hadieszköz van felhalmozva. Alkalmas hely volt, mert a fenyők valamiért kissé távolabbra takarodtak a nyírfáktól, s így egy kicsi tisztás képződött. Lőfegyver azonban alig akadt. Inkább csak géppuskahevederek, ládákban Mauserekhez lőszer, kézigránát, tojás és nyeles formában, de mindegyik kékre festett gombbal és kupakkal. Meg jó néhány Panzerfaust, abból a tök formájú nagyfejűből, aminek a súlya tizenegy kiló, s amilyenből egyet Husi belelőtt a betonbunker oldalába.

Észrevettem, hogy egy sima arcú srác csendesen letámasztja egy fa törzséhez karabélyát, és a kupac széléről felemel egy fekete géppisztolyt, ami egyáltalán

nem hasonlított a németeknél addig látottakhoz. Szép, sárga fa tusa volt annak; olyan érdekes, furcsa a csöve, és jókora, széles tár görbült elegáns, enyhe ívben előre alóla.

– Emberek! Mindenki szedjen a fegyveréhez való lőszert! Annyit, amennyit csak bír! A kenyérzsákokat is megrakni! Mindenki vegyen magához legalább két kézigránátot! Ha tud, többet! Ügyeljenek, hogy piros hegyű is legyen a lőszer között. Az nyomjelzős, tehát látni fogják, hova lőnek. Minden raj utolsó embere vegyen fel egy Faustot. A gyutacsok ott vannak – mutatott egy festetlen sárga ládára –, utána jelentkezzenek nálam. Maga pedig, fiam, ott talál lőszert ahhoz a gépkarabélyhoz. Sokat vegyen fel, mert ez igen tud szaporázni! Tegyen el legalább hat tárat! – vette észre, hogy a simaarcú milyen gyönyörűséggel nézegeti azt a szokatlan fegyvert. – A fausztosokkal maga is jelentkezzék nálam. Most pihenő. Egyenek, igyanak, ha van mit.

Furcsa, de valahogy én is egyik sor végére keveredtem, ahova nem jutott tisztes. Így hát a parancs értelmében felvettem egy nyeles sárga tököt, és a csövénél lóbálva indultam a közben messzebbre vonult százados felé. Akkor még eszembe sem jutott az, hogy rajparancsnok–helyettes is lettem. Még kevésbé az, hogy kijelöltem magam egy kis torokátvágásra is.

Nem volt nehézségem a fej leszedésével, a gyutacsok berakásával, és Cserei szótlanul figyelte, hogyan pattintom vissza a most már veszedelmes fejet a sárga nyélre.

– Lőkészültség! – parancsolta hirtelen.

Felemeltem a célkeret lemezét. Kattanva szabadult fel az alája rejtett elsütőbillentyű.

– Elég! Rakja vissza. Látták kérem, hogyan csinálta? – fordult az odaérkezett másik három felé.

De csak egynek kellett magyarázni kicsit, meg a gépkarabélyt megismertetni azzal a fiúval, akit később csak Doki néven ismertünk.

Jó fél óra telhetett el a feltarisznyázással, meg a kegyetlenül kemény Kneckebrot szopogatásával, amit csak a felsértett ínyekből kiserkenő vér fűszerezett kicsit sósra. Innivaló is csak úgy akadt, hogy néhány előbbre látó kulacsából szoptuk ki kortyonként az alighanem már több napos vizet.

Az osztag ott kanyargott libasorban a pucér aljú erdőben, a századossal együtt ötvenhárom taggal. A vonulás néha meg–megtorpant. Ilyenkor a parancsnok alighanem belenézett a tájoló résébe, hogy lássa, merre is kell most tovább igyekezniük.

Talán a nap is megunta már, hogy vaksin bámulja az elhagyatott, de valamire várakozó országutat. A lefegő, csomós tűlevelek között mind kevesebb fényt küldött a földre, s ebben a csökkenő világításban mind jobban egybeolvadtak a piszkoszöld egyenruhák a drappjukat vesztett fatörzsekkel, a fagyoktól mart örökzöld lombokkal.

Elölről érkezett az utasítás, amit szájról szájra kellett adni.

– Mindenki fogja meg az előtte menő valamijét. Teljes csend, az elszakadás életveszélyes!

Ettől kezdve gyakoribbá és kissé hosszasabbá váltak a megtorpanások. Most már teljesen sötét lett, és ha nem fogták volna az elől menetelő puskatusát, vagy viharkabátjának csücskét, bizony annyifelé mentek volna, ahány raj volt az osztagban. A foszforeszkáló mutató biztosan mutatta az irányt a karikalábú százados kezében. Az egymást rángató csendes indulások után határozottan kanyargott tovább az egymást sem ismerő, összeverbuvált alakulat.

Fogalmuk sem volt arról, hogy meddig meneteltek a vak sötétségben. Közben azonban mindenki számot vethetett azzal, hogy azon a nyírfás tisztáson alighanem egy kissé túlbuzgóak voltak a lőszerek vételezésében. A rézzel megtömött kenyér–zsákok, a tölténytáskákba pakolt patronok kegyetlenül húzták már a vállukat. A derékszíj is tudomásra adta, hogy az alsó élének tartója bizony csak a nadrág korca alatt levő csípőcsont!

Inkább csak úgy megérezték, hogy ebben a nagy feketeségben nincsenek egyedül. Amerre botorkáltak, mindenütt valamiféle mocorgás, sok embernek szó és hang nélküli jelenléte érződött a kifejezetten langyos estében. Egyszerre suttogva érkezett elölről a parancs:

– A kapcsolatot továbbra is tartva gyülekezzenek egy csomóba!

A fák itt már ritkulhattak. Nem messze lehetett az erdő széle. A lompos ágcsomók alá néha vöröses fény vetett egy–egy lobbanó, kócos sugarat. De annak a fénynek akkor még nem volt semmi hangja. Annyit azonban tett, hogy egy–egy villanásra megmutatta a közvetlen környezetet. Igen sokan voltak ott az erdőben. Mindenfelé sötétbe vesző katonák között is ágyúk és aknavetők csövére, meg talpára vetődött a lobbanó fény. A mocorgáson kívül a gyanta illatától durván elkülönülve, jól érződött a fegyverolaj szaga, meg a hozzájuk hasonlóan mosdatlan katonák bűze.

– Ez lehet talán a front? – érezték meg mindannyian az igazságot.

Erős fél órát várakoztak ott, egy csomóba gyűlve, mialatt az őrmester létszám–ellenőrzést tartott. Csakhamar ismét szájról szájra szállt a suttogó parancs:

– Indulás tovább, az eddigi rendben!

A kis pihenő alatt a parancsnok alighanem utasításokat vett fel valahol, ebben a hallgatag, várakozó, félelmetes erdőben.

Az összekapaszkodott menetben érezték, hogy bal felé egy nagy kanyart tesznek. Közben mind közelebb kerültek az erdő széléhez. Onnan már látni lehetett, hogy az a tétován lobbanó vörös fény egy nagy lánggal égő ház, egy falu közepén. Itt már hallani is lehetett az égő gerendák sziszegő roppanásait. A lángok alulról megvilágították a füstöt, ami szilajon szállt tova a szurokfekete ég felé.

Az a tűz azonban mégsem volt akkora, hogy az egész falut megmutatta volna. De az nem számít, mert a házakat, a parancs szerint, nekik kellett kitapogatniuk.

A nagy kerülés után enyhe horhoson ereszkedtek le a néhány méteres törésen, ami, úgy látszik, végigvonul az egész sziléziai síkságon. A falu ennek a megtört asztallapnak az öblében feküdt, s az a tűzben álló ház alkalmasint valahol a közepe táján lehetett.

A horhos alján a tűz világánál már ki lehetett venni egymás arcát is. Csak itt vették észre, hogy néhányuk, köztük a Doki is, a rohamsisakon spárgából font hálóval jelent meg ezen a rendezvényen. Biztosan így volt eddig is, csak nem figyelték.

A százados itt ismét eligazítást tartott.

– A faluban oroszok vannak. Osztagunk feladata felderíteni, hogy milyen erőkkel. Hajnalban támadás indul ellenük. Mindenki elsősorban a kézigránátjait tartsa készenlétben. Ha harcba bonyolódunk, kegyelem nincs: lőni, szúrni és ütni kell! Ha szétszóródnánk, gyülekezés a falu melletti kis erdős dombon. Most pedig, fiúk, utánam! – és elindult a falucskába bekanyarodó, felengedett fagytól sáros kocsicsapán.

Valakik bementek az első házakba. Az egyetlen elemes zseblámpa a századostól származhatott. Az utcán feszülten ácsorogva várták, hogy mi történik a tehénszagot árasztó házban. Puskáik csövét mindannyian arra szegezték. A kézigránátok kupakjai lecsavarva, a zsinórjaikon lóbálództak. Végre kijöttek:

– Itt nincs ruszki!

A falu egészen kicsi volt. A szélső házakat elhagyva, egy hirtelen kanyar után, az égő ház teljes fényében fürödtek a suhángokból font kerítések.

A kanyar után rögtön egy hosszú ház terpeszkedett, amelynek az utcafrontját a sistergő, lobogó tűz sárgán világította meg. Ablakaiban háromszögekre törött üveg csillogott, a tető cserepeit robbanások már félig lesöpörték. A törmelék ott hevert a valaha talán okkersárga lábazat tövében.

Hiába! Abba a tűző sárga fénybe be kellett hatolni! Az egész csapat úgy festhetett a csendesen surranó vizes homokon, mint egy begazolt kecskenyáj, amint a kolomposa után settenkedik. Valakik már odaértek a ház tövébe, mert a bakancsok alatt cserepek törmelékei reccsentek. Valahonnan kurta géppisztolysorozat roppant.

A szűk utcán mindenki oda kushadt, ahova tehette. Ki a kerítés árnyékába, ki a szegletébe száműzött klozet deszkafala mellé. A puskák csövei mindenfelé néztek, mert senki nem tudta, honnan jött az a váratlan kis sorozat.

Rotek is a klozet takarásába ugrott. Markába szorította a sima tojásgránátot. Látta, hogy egy megvilágított sisakról hogyan hullik le a spárgából kötött álcázó fonat, és tudta, hogy az a géppisztoly csak a megzilált tetőn rejtőzködhet!

Feszülten figyelt a barnálló cseréproncsok felé. Furcsa, de félelem helyett inkább a késő éjszaka egyre erősödő nyirkosságát érezte bebújni a tarkója mögé.

A csapat megtorpant a sorozatra. Főleg azok, akik fedezék híján az utca közepén maradtak, megmerevedve álltak, majd kezdtek arrafelé húzódni, ahova a házfáklya világa nem hatolt el. A feszült percek alatt csak a tűz ropogása verődött vissza a közeli házfalakról.

Fejében eszeveszetten kergetőztek a gondolatok:

– Mit csináljak most? Lőjek, vagy dobjam a gránátot?! De hova?! Az a tető olyan a tűz piros fényében, mint egy rossz rosta: mindenütt kisebb–nagyobb rongyok, lyukak feketéllenek a felületén! Ki tudja, melyiken keresztül néznek a védő sötétből a szemek? Melyik üres ablak fája mellett húzódik meg az a nyilván nem nagy létszámú ellenség?

Pattanásig feszült idegekkel, a kibiztosított puska ravaszán tartott ujjal várt valamilyen folytatásra. Megszólal–e halálos roppanással még több fegyver? A csapat zöme teljesen védtelenül, takarás nélkül áll az utca közepén a lobogó fényben! Minden kockázat nélkül egy szálig le lehet kaszálni őket!

– S ha úgy lesz, mit csinálok én akkor ezzel a lusta, egyet lövő Mauserral? Talán jobb lesz a gránátokhoz folyamodni!

Nem lehet tudni, hogy ki indult meg legelőször visszafelé. A százados úr valahol az élen lehetett. Mindenesetre egy perc sem telhetett belé és a csapat újra a kerítések jótékony félhomályában lapult, annak a rövid sorozatnak az elindítója sem fedte fel magát többé.

Lehet, hogy csak egyetlen szem kis ruszki vojnik bújt meg a cserepek között. Az is lehet, hogy ő volt jobban begazolva, mint az az ötvenkettő. Vagy talán csak okosabb volt.

Megérkezett az újabb parancs:

– Irány az erdős domb!

Átugráltak a nyomorék vesszőkerítésen. Követték a karikalábú századost, aki tudta, hogy merrefelé is van az a gyülekező hely.

Ezek a lengyel, vagy miféle parasztok igen jó mélyen felszántották a földjeiket. A hantok fagyának felolvadása egyetlen, fél lábszárig érő iszappá változtatta azt a mezőt, ahol át kellett vágniuk a fák koronázta dombocska felé. Nehézkesen cuppogtak és botladoztak a sárban, s a szürke lábszártekerő sem tudta megakadályozni, hogy a napokban vízzé alakult hó a bakancsukba szivárogjon.

Valahogy mégis elérték a száraz dombot, amelyen az erdő nem volt más, mint a sötét égre meztelen ágakat teregető néhány akácfa.

– Őrmester Úr!

– Parancs, százados úr!

– Létszámellenőrzést kérek! További szigorú harckészültség!

A számbavétel természetesen pihenőt is jelentett. A fák vastag törzsei mögül meredten bámulták a lángban álló épületet, amely teljes terjedelmében látható lett onnan. A környéken azonban sehol semmi mozgás. Csendes, mozdulatlan a karéjban kerülő erdő is, ahol a hajnali támadásra felsorakozott katonák lapulnak. Itt, a szusszanás közben, először érezték meg azt, hogy a tiszt, akinek a gondjai alá kerültek, igazán nem kedveli azt a gondolatot, hogy magyar fiai itt vesszenek, ebben az idegen, sziléziai mezőben.

– Százados úr, jelentem, egy fő hiányzik!

– Ki az? Lehet tudni, hol maradt el?

– Jelentem, nem lehet tudni – s mondta a nevet, amit az eltakart zseblámpa fényénél egy papírról olvasott le.

– Akkor kicsit várunk! Talán előkerül. Addig figyelés mellett pihenő.

A sötétségben persze már mindenki a bakancsába, meg a lábtekerő menetei közé préselődött iszapot piszkálta, és a töltények között a kenyérzsákjában kaparászott valami rágnivaló után. Ha a falu közepén nem égett volna az a nagy tűz, az egész jelenet akár egy nem egészen jól sikerült kirándulásnak is megfelelt volna.

A nyugalom érzetének azonban hirtelen véget vetett az egyik figyelő.

– Őrmester úr! Valami mozgás van a mezőn!

Tüzelőállást kerestek a szélső fák tövei mögött. Hanem az a mozgás csak egyetlen szál ember, aki meredten áll meg a domb lábánál, amikor rámorrannak:

– Állj! Ki vagy?

Az eltűnt volt, aki így most szépen megkerült. Esze ágában sem volt betartani az előírt jelentési formulát.

– Aszentségit, gyerekek! Hát ezt nem gondoltam volna!

– Mit? Mi volt veled?

– Hát, hát az volt, hogy amikor ránk lőttek, akkor én már előbbre voltam. Nem tudtam visszakerülni, s az árnyékokban az égő ház mellé keveredtem. Onnan akartam errefelé jönni. Hát a ház sarkánál, ahogy kiléptem, a másik oldalról éppen egy ruszkival ütköztem össze. Az tartotta a géppisztolyt, én meg a puskát. Igen megijedtem! Meg az is! Csak bámultunk egymásra. Közben elénk, meg mögénk potyogott a tetőről a cserép, meg a zsarátnok. Aztán, amikor már egy kicsit néztük egymást, az is szótlanul megfordult, meg én is. Gyerekek! Éppen olyan volt, mint mink. Fiatal srác, mocskos és szakadt köpenyben. No, mit szóltok? Én már láttam ruszkit!

Az elefántmenet újra ott kanyargott a nesztelen tűlevéldunyhán. Hátuk mögött lemaradt már az égő ház pattogó zaja, és más szöszmötölés sem hallatszott a környéken. A lobbanó vörös fényecskéket is elnyelte már a tömény feketeség, ami csak olyankor áll elő, amikor valami miatt még a felhős égbolt sem látszik.

Ilyenkor, februárban, a nap már korán lefekszik, reggel pedig sokáig lustálkodik abban az örökké forgó ágyában. Így aztán nagyon nehezen lehet megtudni, hogy a magára húzott fekete dunnát kezdi–e már félretolni hajnali nyugtalan álmában.

Nem tudták tehát, hogy hol is vannak abban a langyos éjszakában. Csak mentek egymás után, az előttük lépő viharkabátjának dragonyát markolva. A levegő illatán érződött, hogy még mindig benne járnak az örökzöld, törpe őserdőben. A menet meg–megtorpant, meg huzakodva ismét megindult. A százados egyeztette a Marschkompass foszforeszkáló jeleit, további parancsot kért tőle.

Mi sem változott az éjszaka arculatán, amikor elértek egy erdei ház tisztására. Kívülről semmi fény sem látszott. Mégis, amikor Gyurgyák őrmester beterelte az egész alakulatot, belül kis petróleumlámpa még kisebbre csavart pislákolása fogadta őket. Az erőlködő fény a lámpával arányos nagyságú szobát világított meg, ahol a legnagyobb helyet egy kettős ágy foglalta el.

– Pihenő! – jelentette ki az őrmester. – Próbáljanak aludni egy kicsit. A házon kívül fény és hang nincs! Értették?

Gyorsan előkerültek a negyed cigaretták, mialatt a kis házban minden talpalatnyi helyet kihasználva elhelyezkedtek. Az ágyon többen is egymáson keresztben hevertek, a falatnyi asztalon ketten, lábuk a földig lógott.

Aludtak? Nem aludtak? Talán inkább csak elbódultak attól a fáradt izgalomtól, hogy most végre már a fronton vannak. Ott, ahol nem tudni, hogy a következő percben mi történik, s azt a valamit befolyásolni nem tudják. Most azonban lehet pihenni, a papírjánál csípett csikk elszívása után a fejet lelógatva, ülve bóbiskolni.

Tűzkeresztség

Az álom még nem ragasztotta le egészen a szempillákat, amikor hirtelen süvöltés kelt az égen. A mélybe hajló hang kurta robbanásban végződött, nem is olyan messze a kis házban alvók mögött. Aztán még egy, meg még egy, sorban egymás után.

Fent voltak már, amikor a százados belökte az ajtót:

– Riadó! Mindenki utánam! Futás!

Odakinn már érezhető volt a visszavonhatatlan hajnal, azon a meg nem fogható derengésen, ami a tisztáson kezdett terjedni. A figyelem azonban nem oda irányult. Fejük felett a süvöltések egyre gyakrabban jeleztek azonnali robbanást. Onnan, ahonnan a hajnal volt érezhető, óriási ricsaj, fegyverdörgés, robbanások robaja lódult elő az egyenes földút felett.

A harci zaj felé futottak. Nagy mező szélére értek, ahol Cserei nagyot kaszált a karjával. Ez a mozdulat azt jelentette, hogy: csatárlánc! A sor szétnyílt a mezőre. Ott már látni lehetett, hogy nem messziről kelve pici fények húznak el fölöttük és mellettük. Villámgyors mozgásukat visszafelé tekintve megpillanthatták. Előttük, mögöttük és közöttük narancsszínű robbanások, melyeknek érkezését nem jelezte előre semmi hang.

Rotek jobb füle mellett hirtelen olyan élesen csördült meg a levegő, hogy Faustot tartó kezével akart odakapni. Dobhártyája sípolt, de a foglalt kézzel nem lehetett megvakarni.

– Az istenit! Ezt már nekem szánták! – gondolta magában. Nem állt meg, megijedni sem volt ideje.

Megint odaértek annak a hatalmas asztallapnak a kanyargó pereméhez, amely, úgy látszik, Alsó–Sziléziában mindenütt végigvonul. Néhány méterre magasodó peremén hatalmas akácfák csupasz koronái tűntek már elő a derengeni kezdő égbolt paravánja előtt. A karéjban kis falu bújt meg az alul is laposan folytatódó szántóföldek között. Ugyanolyan, mint amiben az este jártak. Vagy talán ugyanaz? Nem, nem ugyanaz, mert a lejtős út annál a másik oldalon vezetett lefelé, és mellette kerítés is volt. Meg abban égett az a nagy ház! Itt meg nem ég semmi, csak a fegyverek döreje, az aknavetők csuklása kél onnan, a házak közül. A levezető út mentén meg, amerre a százados úr fordult, borzasztó üvöltözés, géppisztolyok ropogása, melyeknek eredetét most még csak a torkolattüzükből lehetett érzékelni.

Az akácok ágait rontó robbanások közt szürke köpenyes alakokkal találkoztak. Pokróc csücskeit fogták össze, melynek alja a földet söpörte. Úgy húzták hátra azt a katonát, aki számára már befejeződött a háború.

– Na, most ez lesz itt a sors! – gondolta nyugodtan, amíg néhányad magával kikúszott a dombgerinc pereméig. Gyorsan lövészteknőt ástak maguknak a langyos légtől már száradni kezdő homokban. A Faustot balról maga mellé tette, közben egyre csak nézte az előtte már lassan kirajzolódó épületek gerincét.

A százados már eltűnt az út menti cserjék között, ahonnan most másfajta alakok kezdtek előtűnni. Hátra, a mező felé futottak. Utánuk ugyancsak sötét árnyak, akik a menekülőket valamilyen bottal, vagy korbáccsal csépelték. Arról a szakaszról hallatszott oda a nagy dulakodásnak a zaja.

Előtte, a keresztben álló legszélső nagy épületig feszülő szántón egyelőre csend volt. Az ellenség hagyta, hogy jól beássák magukat. Csak a vijjogó aknák röpködtek szanaszéjjel, s minél rövidebb vonyítást hallattak, annál közelebb dördült el a robbanás.

Baloldalt egy apró, vörös tizedes jött melléje Tökalsóval. A fiút legalábbis így szólították a barátai, a pécsi diákok. Ők ketten restellték feltúrni a homokot. Nem messze Rotek balja mögött, kiszemeltek egy pázsitos mélyedést, amely alighanem egy akácfa tuskója helyén maradt ott. Egymás mellett belefeküdtek, és előrenyújtották a puskájuk csövét.

Egyszer csak jött egy akna. Rotek csak annyit hallott, hogy „sssiúbumm”. Repeszek csapódtak bele az előtte álló fa törzsébe, felülről még álomban levő faágak koppantak a sisakján. Jajgatást hallott, hátranézett.

A kis vörös tizedes akkor fordította meg a kínjában fetrengő, hörgő Tökalsót. Az–tán rögtön feltápászkodott. Bal combján rongyos a nadrág a viharkabát széle alatt.

– Megsebesültetek? – kiáltott hátra az egyre erősödő csatazajban.

A tizedes nem felelt. Talán nem is hallotta. Rotek feltámaszkodott, és akkor vette észre, hogy a rongyok közül folyik a kis vörös vére. Az ő baja nem lehetett olyan súlyos, mert kívülről gyorsan rátekert valamit. De Tökalsó mozdulatlan maradt. A kis tizedes felnyalábolta, és hónaljánál fogva kezdte hátrafelé vonszolni. Abban a vézna vörös emberkében annyi erő volt, hogy sántítva bár, de elvitte onnan a jó súlyosnak látszó gyereket. Meg a puskákat is.

A faluig merülő lejtős út környékén változatlan hevességgel folyt a golyóváltás. Valamelyik fal mellől géppuska megfontolt szava hallatszott, lövedékei a századossal együtt levőket keresték. Ők alig negyven méternyire lehettek a legszélső háztól, amelyről a lassan derülő reggel megmutatta, hogy a teteje szalmából van. Azt is sejteni lehetett már, hogy az istállóféle épület oldalsó ajtaján sűrűn közlekednek az ellenséges katonák árnyékai, amelyek most még legfeljebb szürkéknek látszanak. Onnan, az útmenti bozót fedezékéből hirtelen felívelt egy Faust bunkó feje. Billegve szállt a szalmatető felé. A hatalmas robbanás nyomán szinte pillanat alatt borult lángba az egész épület. A lángok most már vörös fénnyel világítottak a csatatéren.

Rotek ráért körülnézni. Balra tőle, egészen az út elejéig, most már, hogy Tökalsóék kidőltek, senki sem látszott. Azon túl, ott elől, Cserei, és vele többek között ott van Sarlós Lajcsi is. Jobbra, nem messze tőle, ott hasal Keresztúry Pista, akinek egy másik igazi frontról már van tapasztalata. Azon túl meg, valahol amögött a vastag akác mögött, Kisnyzny. Rajta túl még két–három valaki. Azután meg a nagy semmi. Ott már vége van az arcvonalnak. Szemben vele száz méter a felolvadt szántóföld. Az irányzékát már beállította a térség másik szélére, ahol az asztal peremével párhuzamosan nagy, cseréptetős téglaépület áll. Az pajta lehet, mert a szürkületben is látszik, hogy egy szakaszán deszka a fala. A szürke felületen fekete téglalap: a hátsó ajtó. Közben most még más nem látszik, a föld felett maradt könnyű párában minden egybeolvad. Keresztúry szólt oda neki:

– Te! Figyeld csak azt az ajtót!

– Aha! Ott ki–be járnak! De hova tűnnek aztán?

– Lőjünk oda, ha elszürkül a lyuk!

Csupa piros hegyű lőszer zsúfolódik már a Mauserban. Valóban igen jól látni, hogyan ível a golyó pontosan a fekete téglalap közepébe. Azt azonban nem, hogy mi történik azokkal a villámgyorsan megjelenő, s eltűnő foltokkal. S gondolni sem akar arra, hogy mi lesz, ha át kell rohanni ezen a puha szántáson.

Vagy onnan, abból a könnyű ködből, ahol a mindent látó nap most készül előkászálódni éjszakai vackából, hirtelen dübörgő tankok vágják fel csörömpölő lánctalpakkal a homokot? Akkor mit csinálnak itt ennyien? Nála mindenesetre csak ez az egyetlen Faust van! Meg két–három nyomorék német kézigránát, amit még összecsavarni sem lehet!

Az események azonban nem sok időt hagytak az elmélkedésre.

Az ellenségnek itt aligha volt T 34–ese, mert a gránátok és aknák röppenő süvöltésébe, robbanásaiba csak a lángoló istállóból kélt még több dörej. Abban lehetett a ruszkik lőszerraktára, és most a lángok forró szeretkezésétől egyszerre kelt idő előtti életre mindaz, ami nekik volt szánva. Hatalmas dörejekkel és éles csattanásokkal játszadoztak a falucska házainak falai, meg a környező nagy akácfák pucér ágai. Égő gerendadarabok, lángoló szalmacsóvák húztak kalimpáló, szikrázó tűzijátékot a levegőbe, a robbanások sorozata a boronafal szilánkjait repítette széjjel. A tűzijáték elfedte a pirkadat halvány derengését ott túl a falun, ahol ez a nagy síkság megnyugodva terpeszkedett tova. Most hirtelen csend lett. Elült a kézifegyverek, gyalogsági ágyúk és aknavetők zaja. A faluból éles és magas hangon szónoklatnak tűnő orosz kiabálás foszlányai jutottak ki a földben lapulók fülébe.

– Hallod? – szólt oda Keresztúry Pista. – A komiszár most önti belé a lelket a ruszki harcosokba. Meg a pálinkát. Elkészülhetünk a kutyavilágra! – s gondosan csörgette a puskája závárzatát.

Valóban! Néhány perces halotti csend után, amit az égő istálló végső ropogása festett alá, isten tudja, mennyi torokból, felharsant a „hurii–hurii”. A dűlőúton tömör sereg rontott ki, és csípőből ropogtatva a dobtárasokat, összekaronkozva próbált átrohanni a mintegy negyven méteres senki földjén. Most mindenki, aki azon a tájon létezett, veszett sietséggel töltötte újra meg újra a fegyverét. Lőtte a szemből jövő másikat, akit soha sem látott. Még arról az elhagyatott jobb szárnyról is szaporán dörrentek a Mauserek a kirontott tömeg felé. Azt nem igen lehetett látni, hogy az ívelő nyomjelzős lövedékek milyen változásokat okoztak ott túlnan, mert az üvöltöző tömeg csak nem akart fogyni. Egyre újabb és újabb hullámok zúdultak a beékelődő úttorkolat felé, ahol a karikalábú százados, meg a többi pajtás állt helyt, egyelőre derekasan. Azt sem lehetett onnan látni, hogy azon a kis úton hány ember fekszik már halva, vagy sebei vonaglásában.

Egyszerre megint kibontotta pattanó acélszárnyait egy Faust. Könnyű dolga lehetett. Legfeljebb húsz–harminc méternyit kellett repülnie a levegőben, tehát biztosan nem is imbolygott az ívelésében. Közvetlenül az előretörő harcos tömeg előtt lobbant fel robbanásának fekete füstbe ágyazott villanása. Mindenkit lesöpört ott a palettáról. Utána csak a zajos csend maradt. Szemközt, a távoli erdő koronái fölött most már megjelent egy keskeny vörös csík. Komolyan próbálkozott a nap azzal, hogy megnézze, mi is történik ott lent, azon az istenverte golyón. Földi páráktól eltorzított arca gyorsan emelkedett a horizont fölé. Piros fénye gyorsan szétkergette a könnyű ködöt azon az icurka–picurka csatatéren is.

Rotek a feje előtt felhányt homokbucka mögül a felkelő nap, meg a füstölgő csend felé bámult. Egyszerre csak sűrű, pici gejzírek támadtak balra előtte, és a dombgerinc homokját a szemébe fröcskölték. Lekapta a fejét:

– Aszentségit! Ez mi volt?

Némi töprenkedés után óvatosan próbált újra kilesni a lövészteknőből. Amint azonban a sisakja feljebb emelkedett, a rövid sorozat azonnal lecsapott, pontosan a mellé fektetett Faust sárga orra előtt.

– A fenébe is! Ez a ruszki, meg ez a páncélököl mindjárt a mennyországba röpít engem!

Anélkül, hogy újra megpróbált volna kinézni, kinyúlt, és a csövénél fogva félrefordította azt a veszedelmes jószágot. Csak hadd lógjon most a feje inkább abba a kis mélyedésbe, ahol a szemből jövő napsugárban az ismeretlen ellensége nem veszi észre a sárgaságát. Közben furcsán az jutott eszébe, hogy otthon ilyenkor, amikor napkelte van, hét óra körül lehet az idő.

Most már, hogy elhárítani vélte a sápadt veszedelmet, óvatosan megint feldugta a fejét. Az a sorozat megint azonnal becsapott ugyanarra a tenyérnyi helyre, ahol a homokban már legalább negyven megszelídült rézdarabka lapult. Ebben a pillanatban azonban meglátta, hogy az előttük nyújtózó pajtától idébb hosszú földhányás húzódik: alkalmasint répa– meg krumpliverem. Annak a bal sarkáról könnyű füst száll fel, ami a már narancssárgába fordult napsugarakban egészen szép kéknek látszik. Ott lapul tehát a személyes ellenfele!

– De hát hogy van ez? A páncélököl árulkodó sárgaságát már gondosan eltávolítottam! Mitől vesz hát éppen akkor észre az a katona, amikor a sisakomat emelem?

Ha lehetett volna, a homlokára csap. Így csak állszíja körül lefordította fejéről a vaskalapot, és jó erősen beledörzsölte a gyalogsági ásóval feltúrt homokba:

– Na persze! A Grassy tábornok tiszteletére beolajoztam ezt a kurva sisakot! Most meg ez a ruszki a róla visszacsillanó fényt látja meg!

– Pista! – szólt át a mellette fekvőnek. – Látod ott azt a krumplivermet?

– Látom, persze!

– Légy szíves, eressz oda néhányat. Ott fekszik egy jóbarátom, és nem engedi felemelni a fejemet.

Pista fegyvere olyan gyorsan dörrent, amilyen gyorsan lehet hátrahúzni, meg előrelökni a Mauser zárdugattyúját. Rotek visszaillesztette a már fényét vesztett vaskalapot, s most már ketten küldték oda a maguk után kék–narancs csíkot húzó nyomjelzős golyókat. A célpont mindenesetre csak a könnyű kék füstöt lehelő, földből hányt gúla csücske volt, mert mögötte nem látszott semmi.

Nem jött onnan több sorozat. Azt azonban a narancsból mind jobban citrom–sárgára váltó fényben sem lehetett látni, hogy hever–e ott élettelen emberi test, vagy csak a melege maradt meg a földhányás ferde oldalán.

Ha nem volt T 34–esük a ruszkiknak, akkor lett a németeknek Stukájuk. Valahonnan a vaksin opálos égből csaptak le a falura, és idegszaggató üvöltéssel, de rettentő elegáns felívelésben oldották ki bombáikat. Vagy háromszor–négyszer zuhant le a raj, és nyomukban már a többi ház alkatrészei is kalimpálva–kóvályogva keveredtek a lőszer–istállóéval a levegőben.

A megtámadottak azonban aligha félhettek túlságosan ezektől a madaraktól. Abban a pillanatban, amint a gépek szirénái felüvöltöttek, a házak közül szaporán ropogó gyalogsági össztűz robaja hallatszott. Rotek már korábban is hallotta valahol, hogy a Stukák legcélszerűbb elhárítása úgy történik, hogy a ruszki baka hanyatt vágja magát, és minden lehető fegyverével célba veszi a már szinte függő–legesen zuhanó gépet. A golyóhoz ebben a helyzetben nem kell röppályát számítani az irányzékkal, meghalni meg úgyis csak egyszer lehet.

A sortüzek töménységéből mindenesetre arra lehetett következtetni, hogy ott lenn bizony igen sokan lehetnek!

A benzin azonban, ami csodálatosképpen mégiscsak jutott erre a kis falura, végtére is elfogyott. Kiürültek a bombatartók is. A látogatásnak vége lett, szinte csendnek tűnt a lángoló istállótól szétterülő robogás.

Alig vették észre, hogy fülüknek hiányzik a pusztulás hajnal óta tartó szüntelen zaja. Ez a támadás összeomlott, s akik még épen maradtak, megbújtak a romba dőlt falucska falai között. Vajon mi következik most? Ellentámadás?

Egyelőre azonban semmilyen parancs nem érkezett. Csendben feküdtek ott, nem figyeltek a teljesen világosra került vidékre, és féltek attól a parancstól. Arra ocsúdtak, hogy a hátuk mögül a fejük felett átrepült egy villámgéppuska teljes hevedere. Úgy nyúlt el a homokon, mint a fejbevágott kígyó. A lőszerek hegyei sunyin sárgállottak a gyér füvek között. Tompán puffanva utána görincölt egy szürke posztóval bevont nagy kulacs is.

Rotek hátranézett, de már csak egy pár görbe, betekert lábszárat látott eltűnni a suttyó akácbokrok ágai mögött.

Kimászott a Faust orra elé pottyant holmikért. A kulacsban rummal jó erősre fűszerezett forró feketekávé volt. Gondolni sem mert arra, hogy elindulásuktól fogva éppen itt, egy szétbombázott kis sziléziai falu határában lesz része ilyen élvezetben!

Keresztúry Pista, meg Kisnyzny is, átszellemült arccal kortyolt abból az isteni alumínium edényből. A heveder tartalmából is jutott mindenkinek annyi, amennyi eddig elrepült onnan.

– Odanézz! – kiáltott hirtelen Pista, és karjával jobbfelé kaszált.

A legszélső répaverem sarka mellől elindult egy kétkerekes jószág. Egyenesen a teljesen fedezetlen, ekevasmélyen felázott, nyílt szántóföldnek.

– Masinka! Géppuska! – állapította meg tárgyilagosan. – Alighanem készítheted a Faustodat! A marhák! Milyen ostoba parancsnokuk lehet ezeknek a szerencsét–leneknek! – fogta rá a csőtorkolatot a csigamódra előremászó sötét tömegre.

Onnan, majdnem szemből, nem látszott, hányan taszigálják a sárban a gépfegyvert. Talán hárman. A szaporán dörrenő puskák golyói vinnyogva és berregve pattantak tova a páncél lemezéről, és némelyik narancsos–kék nyomot húzott valamerre a távoli erdő felé.

Egyáltalán nem lehetett észlelni, hogy ez a puskatűz valami zavart okozott volna a lassan előrekúszók számára. Már elértek a szántónak majdnem a feléig.

– Tényleg, Laci! Nem tréfa ez! Menj oda azzal a páncélököllel! Ezek istenbizony még megszorítanak itt minket!

Rotek szíve hirtelen kalimpálni kezdett. Nem is gondolt olyant, hogy „most hát elérkezett”. Csak azt tudta, hogy annak a gépfegyvernek nem szabad tüzelőállásba jutnia! Meg azt, hogy mekkorát fog robbanni a nyaka mellett a vastag, sárga cső! Lassan megfogta a végét, és kihúzta a fejet a kis mélyedésből.

Kezdett már feltápászkodni, amikor a lejtős út vége felől újra megszólalt minden fegyver. Az a szerencsétlen három ellenség most már abba a sávba jutott, ahol oldalról teljesen fedetlen maradt.

Olyan lett az a dolog, mint egy kivégzés. A Masinka nem mozdult többé, örökre mozdulatlanok maradtak a testek, melyek a Jóisten tudja, honnan jöttek ide azért, hogy megint más földről valók golyói járják át őket – egy harmadik náció földjén.

Többé nem mozdult semmi a környéken. A nap már kifényesedett, és a földi dolgok iránt teljesen érzéketlenül járta útját az égbolton. Korai melege lassan átjárta az idegességtől belülről átnedvesedett viharkabátokat, és elűzte belőlük a feszültséget. Az idő múlásáról teljesen elfelejtkeztek. Legfeljebb azon tűnődtek, hogy mi is lesz a következő parancs.

Megsurrant mögöttük az akácos szálkás füve. Sarlós bakancsa botlott oda. Természetes, hogy szája sarkában ott volt az a kis nyál, amikor sustorogva megszólalt:

– Ti meg vagytok bolondulva? Meddig akartok még itt hasalni? Amíg a ruszkik ott az erdőben a hátatok mögé nem kerülnek? A százados úr dühös, és nem tudja, mi van veletek!

– Miért? Ti hol vagytok? És mi a helyzet?

– Mi már újra annál a vendégháznál vagyunk! Visszavonulunk. Ti nem kaptátok meg a parancsot?

– Nem szólt nekünk még a kutya sem! A rosseb a pofátokat, Lajcsikám!

– Akkor gyertek már! Mindenki ott van! Mindenki!? – botlott bele saját szavá–ba. – Néggyel kevesebben! Szasza, meg valami Bródics meghalt. Tökalsó, meg egy tizedes sebesült. Gyertek már!

A korai özönlő fényt már az arcukba kapták. Megkönnyebbülve, szaporán lépkedtek a homokos dűlőúton. Rotekból dal buggyant elő:

Akkor örül a rajkó, mikor döglik a disznó,

Sej, ladoma dikk–dikk–dikk–dikk–dikk.

Keze–lába csupa zsír, három hétig nem is sír,

Sej, ladoma dikk–dikk–dikk–dikk–dikk.

Ájlévájlé alamuszidáré dikkendáré...

Hirtelen mintha megállt volna a levegőben a hernyótalpas bakancsa:

– Isten! Hogyan jutott most eszembe ez a cigány dal!? Hiszen ezt az öreg Mátyás cigánytól jó pár esztendeje tanultam! S azóta szinte soha nem énekeltem, pengettem a mandolinon!

Járhatatlanul sűrű fenyőültetvény mellett állt Cserei százados úr. Mintha vidáman csillant volna valami a szemüvegén.

Öreg Mátyás cigány

Hogyan is volt?

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren nem túl, inkább a Murán innen, volt egyszer egy nagy hársfaerdő. Megvolt az talán tíz katasztrális hold is. Az utolsó előtti urasága, méltóságos Csóthy Géza apát úr sem tudta talán, hogy milyen öreg is az az erdő. Mindenki biztosan azt mondta rá, hogy az már emberemlékezet óta ott van. Hatalmas, dús lombjukkal egeket verő koronák terültek szét, és alattuk csak az a szegényke fű nőtt meg, amelyik mindenáron kerülte a napfényt. Száraz, sótlan, hosszú szálkái még a kecskéket sem igen kínálgatták eleséggel, s társa csak a szamártövis volt, amely vörösessárga tüskéivel minden halandó állatot rettegésben tart a pusztán.

Isten tudja már, ki ültette ezeket a fákat. Három karolásnyi vastag törzsek sorakoztak ott, olyan elhelyezkedésben, amilyent a valamikori növekedés alatt egymásnak megengedtek. Most a hatalmas ágak végei, melyek a kiágazásnál vastagabbak voltak más becsületes fák föld feletti tuskójánál, egymáshoz értek, és nyaranta illatos, egymurvás, hosszúszárú virágokat hoztak a méhek, meg a köhögők örömére.

Azok között a kincset érő fák között volt egy, amelyik különös módon öregebbnek látszott. Pedig aligha volt az, csak talán serdülő korában erőszakosabb lehetett a többinél a fény felé való nyújtózásban. Az első, leghatalmasabb ága olyan közel kezdődött a földtől, hogy egy kis lógázkodással az ügyetlenebbek is könnyűszerrel feljuthattak a rücskös, átfoghatatlan törzsre.

A falu egyik fele ezek alatt a tiszteletes hársak alatt járt a Bóni–hegyre, s hazafelé jövet nem kellett attól tartani, hogy – nohától kacskaringózva – sűrű fatörzsek állják el az útjukat. Egyszer–kétszer az apát úr ahhoz is hozzájárult, hogy ott tartsák meg a május elsejei ünnepséget, ahol a sima földet az a híg árnyék borította, amit csak hársfa tud ajándékozni az embernek.

Egyszer volt... Most már nincs...

Az ősi, nemzeti értéknek számító hársakat az utolsó gazdák, a Méltóságos Titkárok letarolták. Földre roskadtak az emberderék vastagságú ágak, a több méter kerületű ráncos törzseket üvöltő motorfűrészek darabolták szét. Vajon hol mindenhol szolgálhat most ezeknek a hatalmasságukban sem hivalkodó fáknak lemezekre hasogatott selyme? És hol is van az Isten?

Abban a legeslegnagyobb fában volt egy lyuk. Egy odú bejárata. Abban az odúban pedig akkora lódarazsak fészkeltek, mint az óriás Tölgyesi csendőr hüvelykujja.

Isti fedezte fel őket, mert ő is arra járt a Bóniba. Eleinte csak nézegették a tiszteletre méltó barna–sárga potrohú, berregő darazsakat, míg ki nem találták, hogyan kell őket megtréfálni: sárral betapasztani a lyukat, és messziről figyelni, hogy a kívül rekedtek kívülről, a bentiek meg onnan, milyen dühös elszántsággal bontják–rombolják azt a galád agyagdugót. A lódarazsak mindenesetre nem tréfának vették a dolgot.

A darázs nagyon okos! Egy–két eset után nem lehetett már felmászni a vastag ágakon, mert ott bújt valahol egy őr. Riasztására dörögve robbant ki egy jó nagy csapat a lyukon. A lódarazsak fullánkját meg a méhekénél is sokkal jobban kell tisztelni! Azon túl csak messziről lehetett megpróbálni egy–egy sárgombóccal eltalálni az odú száját.

Egy napsugaras, ernyedt falusi napon Roteknak eszébe jutott, hogy meg kellene nézni a darazsakat. A hársfás felé vezető pusztai utat a szomszéd falutól is jól látszó magas jegenyék mutatták, hogy nagy téli hófúvásban is meg lehessen találni az erdőaljban megbúvó cselédházakat.

Már a kanyarodó előtt megfontolt fejszecsapásokat hallott.

Talán a múltkori vihar törte derékba ezt a jegenyét, bár szilánkos hasadás sem a földben maradt tuskón, sem a rönkökön nem látszott. A méltóságos úr talán valami szolgálatokért odaadta a cigányoknak, hogy vájjanak belőle teknőt, meg melencét.

Az egyik rönköt öreg Mátyás bácsi csapkodta hosszúfejű nagyoló fejszéjével. Unokái már kettéhasították a másfél méteresre fűrészelt törzseket, ott hevertek a füves útszélen.

– Jó napot! – köszönt rá az öreg cigányra, a villanó fejszétől tisztes távolságban megtorpanva.

A fejsze nem állt meg a szóra, még a bozontos szemöldök sem emelkedett fel. A mellig érő sárga szakáll közül valami morgás azért kihallatszott, s erről Rotek tudta, hogy Mátyás bácsi a köszönést tudomásul vette. Éles, szűk fejszéje a fehér fahúsra csapott, és messziről egészen puhának látszó forgács röppent ki a bővülő mélyedésből.

Az öreg cigány egyáltalán nem sietett. A szakóca lassan és kimérten emelkedett a magasba. Lezuhantában sem lehetett látni, hogyan jut a nyelébe elég erő ebből a szikár, görnyedt, vén emberből. A füvön és az út homokján jócskán hevertek már azok a szép fehér színű, bársonyos szilánkok.

Mátyás bácsi nem pihent, de szólni sem szólt semmit.

– Talán nem is látja, hogy itt vagyok!

Egy perdülő fadarab azonban eltalálta a csípőcsontját. Az egy szál vékony klott gatya hagyta, hogy megérezze: milyen kemény is az a bársonyosnak tűnő, sarkos forgács. Felszisszent, és jól megdörzsölte az ütés helyét.

Az öreg most, anélkül, hogy megállt, vagy felpillantott volna, rámordult:

– Eredj innen, te gyerek!... Megüt a fa... anyád meg majd... engemet sid!

Minden szünetnél lecsapott a fejsze, és tompa reccsenéssel bővült alatta a mélyedés.

– Az Isten! Ez mégis tudja, hogy itt vagyok! S azt is látta, hogy eltalált a forgács!

Kissé távolabb húzódott, de csak tovább nézte ezt a komótos csapkodást. Úgy látszott, hogy az öreg cigány nem vesz többé róla tudomást. Öreges, megfontolt csapásokkal mélyítette a teknő belsejét, s Rotek egyszerre azt hallotta, hogy a fejsze egy dal ütemére csap le újból meg újból:

Ázs éjjel ázs álmombán... sílt málácsokát láttám,

Sej, ládomá dikk–dikk–dikk–dikk–dikk.

De mire fölíbredtem... csák á sámát tiriltem...

A szakóca alól ismét feléje perdült egy forgolódó forgács. Az öreg még egyszer lecsapott, de most nem feszített, és nem húzta ki, csak kissé megemelte a nyelet. A fényes vas nyekkent egyet a nyers fában. A nyélre támaszkodva felemelte a fejét, és a fiúra nézett:

– Montám, hogy menj házsá! Gyere el hónáp!

Rotek a szürke szemöldökbozont alatt egymáshoz közelálló, kicsi, sötét szemekbe nézett. Kokának, az erdészfi barátjának a drótszőrű foxija jutott eszébe róla. Az lesett ilyen szemekkel az orrára hulló piszkosszürke szőrzete mögül. Csoda, hogy mégis mindent pontosan látott.

– Eregápádtul meg hozzsál nekem bágót!

– No! Csak nem tudja ez, hogy ki az én öregapám? Vagy csak mondta, mert általában mindenkinek volt, vagy van öregapja? – gondolta magában. Hangosan meg azt mondta azoknak a sötét szemeknek:

– Jó, Mátyás bácsi! Elmegyek. Hozok bagót is. De holnap megint énekel majd, ugye?

– Ázs nem bistos! Áhhozs csigárettá is köll. Finom Hercsegoviná!

– A fene! Az öreg azt is tudja, hogy az apám kicsoda! Hiszen abból a Hercegovina dohányból én magam töltögetem százszámra a szopókás hülznijeit!

Mátyás cigányt a környéken mindenki ismerte. Az élemedett korúak is azt mondták, hogy akkor lehetett száz éves, amikor ők még gyerekek voltak. Ha ez nem is lehetett igaz, akkor is azokhoz a hársakhoz hasonlított, amelyek ott terjesztették ki a puszta felett hatalmas, szelíd árnyékot adó ágaikat. Megállapíthatatlan korúak voltak mindannyian. Csak annyi a különbség, hogy ha a fák kidőlnek, meg lehet számolni az évgyűrűiket. Mátyás bácsinak meg legfeljebb megszámlálhatatlan ivadéka járja a falvakat: unoka, dédunoka, ükunoka. Nincs az az Isten, aki ezekből vissza tudná számlálni Mátyás cigány életkorát!

Ő maga már tizenöt éve azt mondta, ha kérdezte valaki.

– Meglehetek én tálán száz íves is!

Nem is olyan régen – öt–hat éve talán – Rotek ott matatott valamit az egyenes félutcán, a sudaras vesszejű eperfa alatt. A murai kavics szekerektől megőrölt pora fehéren verte vissza a kánikulai nap zuhatagát.

Az állomás felől feltűnt Mátyás cigány hajlott alakja. Az utcának azon a szélén jött, ahol egy árkon túl a Ledina kezdődött, s a lovak patáitól, megvasalt szekerek kerekeitől félresodort kavicstörmeléket tyúkok kapirgálták. Fél szemmel lesték, nem kerül–e elő valami hőgutás hangya, vagy pondró. Pedig azon a szélen nem is volt kijárt gyalogút, csak a porcikafű, meg a porcsin elterülő indái kapaszkodtak a dús levelű papsajtok alá.

Mátyás bácsi frissen faragott kis teknőt cipelt a hátán. Az istráng, amivel a nyakába kötötte, éppen olyan sárga volt a vénségtől, mint a mellére hulló szakálla. Az öregségtől..., meg a zsírtól is, aminek az eredete alighanem a putri előtti kondér volt. Pedig hát, ha csak annyiszor megmosná ezt a gyönyörű szőrzetet a Gyurgyánc patakban, ahányszor ott – piócákat gyűjtve – a lábát a kristály vízbe lógatja, egészen szép fehér is lehetne.

Az árokparton terebélyesedett egy szederfa. Nem nyesték minden tavasszal, ezért comb vastagságú ágak termették a selyemhernyóknak való leveleket.

Ott találkozott össze két csendőrrel. A Malom úti kőfeszület felől rótták az utat az őrs felé. Ők is a porcsinfüvön jártak, de a fehér portól így sem tudták megóvni a csizmájukat.

Úgy látszott, hogy Mátyás bácsi hátán a teknő éppen annyit görnyed hátra, mint amennyit az öreg előre. Mint egy kifordított teknősbéka.

– Aggyonisten, Mátyás! – üdvözölte az egyik, akinek a paroliján egy vastag ezüst ék, meg három csillag fénylett.

Az öreg cigány morrant valamit a szakállba, ami alighanem a „fogaggyisten” lehetett. Fejét azonban nem emelte fel, csak nézte a csillogó kavicstörmeléket a kerékcsapák mellett.

– Nem nehéz az a teknő?

– Nehízs, nem nehízs! Vinnyi köll!

– Volt–e az este jó vacsora?

Az öreg erre nem felelt semmit, csak megigazította a nyakában az elnyűtt kötelet.

– Csak azért, mert tegnap valakik kiásták a Dögösből a Skobricsék disznóját.

– Kiásták, kiásták! – vont vállat az öreg.

– De azért jó volt az a murdelló, mi? – szólt közbe a csendőrlegény.

– Tuggya tisthelettes úr, hogy ín nem esek deget!

Még mindig nem nézett fel, s ebből az látszott, hogy még a csizmájáról is felismeri azt, aki viseli.

– Nem ám! Talán élve eszed a húst? – kötődött tovább a csendőr.

Akkoriban a cigány csak „te” lehetett mindenki előtt. A nő, a férfi, a gyerek és az aggastyán is. Talán meg is sértődtek volna, ha valaki magázta, pláne önözte volna őket. Öreg Mátyás is természetesnek találta, kivált, hogy bozontos szemöldökén át csendőrcsizmákra látott.

– Mikor a bogrács rotyog, akkor minden hús él! – fogott ki a fiatalon.

– De azért azt csak tudod, Mátyás, kik lopták ki azt a dögöt? – kérdezte bizalmaskodva a főtörzsőrmester.

– Hunnan tunnám, tisthelettes úr? Tuggya maga, hányan vannak csigánok Mónáriba, Serdahelen, meg Sepetneken!

– Azért megszagolnám a bográcsotokat ma este, Mátyás! – szólt a próbacsendőr.

– Gyüjjön csak el, tizsedes úr. Gyut magának is!

Újra rántott egyet a megöregedett istrángon, és a csizmákat gondosan megkerülve, tovább indult.

– Kié lesz ez a teknő? – szólt utána a tizedes.

– Hát, még ázs őssel kérték a Skobricsék. De ázsóta nem vót kidűt fá.

– Jól van, jól, öreg! Menj csak! Vidd a Skobricsnak a teknőt. A belevaló már úgyis a ti hasatokban van!

Öreg Mátyás cigány meg sem torpant ezekre a szavakra. Pedig biztosan olyan jól hallotta őket, mint ahogyan leszegett fejjel mindig mindent látott is.

– Menjünk, tizedes úr! Ettől az öregtől ugyan nem tudunk meg semmit! Olyan vén róka ez, aminek a talpa nyoma még a hóban sem marad meg.

Elmentek. A csendőrök egymáshoz igazított léptekkel az állomás felé, Mátyás cigány pedig száz éves csoszogással Kollátszeg irányába.

Előregörbedő alakja furcsa ikszet csinált a kivájt teknővel. A frissen faragott fa fehér fénye csak a mélyedés árnyékában látszott sötétebbnek, mint a napfényben izzó út pora.

Vitte a hátán a maga vájt teknőt. Skobricséknak, akiknek a döglött disznaját az éjszaka valakik kiásták. Talán a saját dédunokái helyett hálálkodott.

Öregapja tágra meresztett kék szemével fogadta:

– A Mátyás cigánynak? Hát persze! Itt van, ne! Vidd el neki! – s kezébe nyomott egy újságpapírba göngyölt valamit.

Rotek néhány vastag betűről megismerte a Friss Újság egy darabját: Ja–ja, papa! Istivel ebbe az újságba kapartuk bele már harmadik hete a pipád büdös, ragadós masszáját! De csak annyit mondott:

– Tudja, nagypapa, hogy maga pipál!

– Persze, hogy tudja. Ez a bagó az övé. Most ő a soros rá.

– Miért? Kinek ad maga még bagót?

– Hát az öreg Hermán bácsi is rágogatja... Berakja, akkor meg akkorákat köp, mint egy liba hátul!

A putrik népe tegnap, meg ma délelőtt feltakarította a kidőlt jegenye körül a homokos utat, meg a szántóföldet. A tegnapi farönk most a hasán hevert. A durva fejszecsapások kirajzolták már a teknő megfogható két peremét is.

Öreg Mátyás megint csak egy morranással fogadta a köszöntést:

– Jó napot!

Homorú, öblösre kalapált szerszámmal simítgatta a fejszével lenagyolt görbületet. A falusi ács azt mondta erre, hogy „sziófejsze”. A cigánynak meg „szarukapa”, vagy „cseszla” volt az. Lehetett azt két kézzel is csapkodni, de félkézzel fogva csodálatos finom, vékony hártyák váltak le éle alatt a puha fáról.

Lehetett már látni, hogyan lesz a fatuskóból disznófürösztő teknő.

– Hostál bágót? – vette tudomásul a fiú érkezését.

Öregesen komótos mozdulatokkal bontogatta a kis csomagot, amelynek a papírja itt–ott már barnára ázott a büdös bagólétől. A szabaddá vált fekete masszából kicsípett egy darabot, és jó mélyen a bal pofazacskójába tömte. Aztán meg lenyalta a műveletet végző mutató– és hüvelykujját. Attól aztán már akkorát tudott a forgácsok közé köpni, hogy csak úgy loccsant. A prittyentés után aztán már újra nyugodtan neki lehetett látni a teknővég felé hajló domborulat hántolásának.

Szaporán mozgott a kezében a borotvaéles szerszám. Csak néha fogta meg mind a két kezével a fanyelet. Vékony kis homorú forgácsok hámlottak le a mind simábbá váló púpról, s a hasra fordított teknő belseje már kezdett tompán döngeni.

Rotek várta, hogy mikor kezd dudorászni. De nem kezdett. Csak csapkodta azt a szép fehér fahúst, melynek szirmai eltakarták rongyos bocskorát.

– Hát a nótával mi lesz? – unta el a várakozást, remélve, hogy az öreg cigány megfeledkezett annak a feltételéről.

– Hát a csigárettá? – oszlatta el az azonnal az ebbéli reményt.

– Ja?! Az meg itt van – kaparta elő a klottgatyába gyűrt tornatrikó öbléből a kis csomagot.

Az öreg erre letette a szerszámot, és leült a teknő hátára. Óvatosan tekergette ki a papírt a térdén. Külön–külön megforgatta, megszagolta a jó feszesre töltött cigarettákat, s meglapítgatta a kemény szopókákat. Közben biztosan meg is számolta, hogy az éppen tíz darab–e. Aztán gyorsan összetekerte, és beledugta a piszoktól egészen sötétszürke kendervászon tarisznyába. Azok a cigaretták alighanem majd csak a bogrács mellett a murdellóhoz dukálnak.

– Hercsegoviná! Ollán fínom, minthá lopták vóná! – találta el az igazságot.

Három nap alatt elkészült a szép disznófürösztő teknő. Rotek most már kissé közelebb húzódhatott, hogy valahogy megértse a bozontos szőrbunda közül érkező dörmögő dallamot, szöveget. A dudorászást minden áldott napon megvásárolta. Tíz–tíz kemény cigarettával!

A harmadik nap délutánján már hárman voltak ott. Nagy fejszékkel és ékekkel széthasították az utolsó rücskös rönköt is a szíjas inú cigány dédunokák, és hátukra vették az elkészült teknőt. Szájukban Hercegovinából töltött cigaretta füstölgött.

A vén hársfa elélhet százötven évet: az öreg cigány aligha. Mégis mindegyik eleget megért ahhoz, hogy eljöjjön értük a Kaszás.

Öreg Mátyás cigányt a háború segítette át a másvilágra. Hamarosan utána mentek a százados hársak is, mert az ottani putrik mellett nyárfa helyett úgy látszik, csak azokból illik teknőket, melencéket és fakanalakat vájni:

Ájlévájlé alamusidáré dikkendáré,

Álámusi dikken, boldog a dádé,

Sej, ládomá dikk–dikk–dikk–dikk–dikk.

Neuhammer

A különítmény egy kerítés tövében tanyázott. Alig méter magas vörösfenyő deszkák árasztották a langyos délutánba aromás, gyantás illatukat. A ritkásan felszegezett lécek rései hatalmas, lapos mezőre engedtek pillantani, ahol kínos pontossággal kimért kis négyzetek sarkain egy–két arasznyi fenyőmagoncok sorakoztak.

Volt, aki a kerítés tövében hevert. Mások a háromszögűre hegyezett deszkák csúcsaira akasztották a vállukat, és karjukat elernyedve lógatták a kerítésen belülre.

Doki is ott ült a földön, hátát a gyantás fának támasztva. Jobb könyökét a tusával a gyepre támasztott furcsa fegyverének előrehajló görbe tárján nyugtatta. Éppen meséje közben értek oda:

– ...eleget mondtuk nekik: Szasza! Nem jó hely az! Gyertek fel onnan! Az őrmester úr is azt parancsolta, hogy keressenek más fedezéket. De sötét volt, és nem lehetett tudni, hogy mi honnan fog jönni. Ott ásták meg a gödrüket, ahol bal felől még az út laposodó partja is fedezéknek látszott.

Amikor a svéd SS–ek elfutottak, már késő volt. Az akna–, gránát–, meg puskatűz olyan töményen áramlott oda, hogy mozdulni sem lehetett.

Bródicsot akkor széttépte egy akna. A lába különben is csakhogynem felfelé feküdt a domb oldalán: szinte teljesen védtelen volt. A robbanás dobta ki a gödörből. Szasza akkor jöhetett rá, hogy valóban jobb lett volna szót fogadni. Egyre hátra, meg oldalt nézegetett. Láttam a félhomályban. S amikor a Stukák jöttek, az egyik sturcolás alatt felugrott, és fel akart kapaszkodni a meredek parton. Akkor – jól hallottam – egyetlen lövés pattant odaát. Szasza szétcsapta a karját, és hanyatt esve bukfencelt le a domb tövéig. A lövés a tarkóján találta, a sisak nem védte meg. Kikúsztam addig, ameddig csak lehetett. Láttam, hogy nincsen arca! Ott jött ki a golyó. Mesterlövész tette! Dumdummal!

Mindenki hallgatott, és lógatta a fejét. Rotek megpillantotta a kis vörös tizedest. Combján most is rongyokban lógott a nadrág, de alatta friss fehér kötés látszott. Odaszólt neki:

– Mi lett Tökalsóval?

– Elhúztam fél útig. Akkor jöttek a szanitécek. Ők hozták be. Nem tudom, mi baja lett. De a végén már nem is jajgatott szegény!

Csak most nézett jobban körül. Ott a túloldalon, az a kis ház, az lehetett, ahonnan a hajnalban kifutottak a csatatérre. Valaki azt mondta, hogy egy nehéz aknavető üteg előtt kell reteszállást foglalniuk.

Az a ház valóban kicsi volt ahhoz képest, ami a mező szélén, nagy akácfák takarásában állt. Az a hely valami erdészeti telep lehet. Ott most fehér köpenyesek járkálnak ki–be, és katonák hurcolnak emberi testeket befelé, meg kifelé is. Akiket kívülre tettek, azok mozdulatlanok és nem jajgatnak.

– Gyerünk! – kiáltott valaki. – Ebéd!

A túlsó, igazi erdő fái között két gulyáságyú füstölt. A vese alakú csajkákat színültig merítették valódi gulyáslevessel. Forró és őrjítő illatot árasztottak a kondérok, a leves tetején puhára főtt fehér szalonnadarabok úszkáltak.

– Gyerekek! – szólt Rotek. – Nincs kenyerünk. Ne egyétek meg a szalonnát, mert baj lesz! Tegyük el a kenyérzsákba, míg kerül valami kenyér is.

– Igaza van a... hogy is hívják magát? – figyelt fel Gyurgyák őrmester is.

– Rotek gránátos, őrmester úr!

– Igaza van a Roteknak! Ne egyék meg a meleg szalonnát, mert hasmenésük lesz tőle!

Azért egyet mindenki harapott abból a rég nem látott disznóságból. Az isteni kövér íz mögött azonban valóban sejteni lehetett egy alapos gyomorrontást, így általában megfogadták a tanácsot. Sarlós azonban legalább a felét befalta azzal a csucsorító, habsarkú szájával.

– Na megállj, Lajcsi! Majd megkeserülöd te ezt!

A jajgató segélyhely felől egyszerre feltűnt Cserei százados. Görbe lábszárai fáradtan és furcsán kaszáltak amint feléjük közeledett:

– Fiúk! Ássatok sírt – a hangja is igen fáradt volt –ott, a kerítés sarka mellett. Tökalsó is meghalt. A végbelét roncsolta szét a szilánk. Őrmester úr, jöjjön velem!

Másfél méter mélyre ásták a homokban a sírt. Mire készen lettek, előkerültek a lakóházból a parancsnokok. Az őrmester kezében deszkából összeszegezett kereszt. A százados úr aztán intett Dokinak, meg az erős Csumának, s elment velük a kötözőhely felé. Egy perc múlva fehér lepedőbe burkolt testet hoztak. Az volt a Tökalsó.

Megrendülten állták körül a sírt. Nézték benne a fehér szemfedő alatt heverő bajtársat, akit nemrég még pajtásnak hívtak pécsi diáktársai.

– Fiúk! – szólalt meg csendben a százados. – Én nem tudok itt most halotti beszédet tartani. Csak sajnálom, hogy így történt. De még jobban bánom, hogy ha ennek meg kellett lennie, ez a három bajtársunk idegen földön esett el, és abban is marad. Kettő ráadásul temetetlen. Minden erőmmel azon leszek, hogy lehetőleg további baj nélkül kivigyelek benneteket innen. Isten segítsen ebben, mert egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog. Aki hazakerül, vigye meg e fiúk hozzátartozóinak a hírt. Mondjátok meg, hogy ennek a falunak a neve Neuöls. Ezt a sírt meg fogják találni. Szaszáét és Bródicsét azonban aligha. Azokat egybehányják az ellenség tetemeivel. Most sortűzzel búcsúzzunk mindhármuktól. Haláluk nem dicsőség, de nekünk dupla szomorúság. Lőjétek bele ebbe a földbe fegyveretek minden golyóját!

Minden csőtorkolat a sírgödör sima falára irányult. Csörrentek a závárzatok.

– Tűz!

A fegyverekből kiömlő golyók ráomlasztották a földet a sírban fekvőre. Mindenki kilőtte teljes tárát. Doki gépkarabélya élesen sorolt a görbe tárból egy iszonyú hosszú sorozatot. Cserei százados úr, meg az őrmester pisztolya kurta pattanásokkal búcsúzott a Sziléziában elszállt lelkektől, az itt felejtett magyar testektől. Hang nélkül hantolták be a sírt. A fejhez odatűzték az összeeszkábált fakeresztet. Az illatos vörösfenyő csúcsára illesztett rohamsisak alatt tintaceruzával vastagon felírva: Tusnai Jenő Ungarischer honvéd.

Alaktalan, rendezetlen csoportban lépkedtek a nyílegyenes allén. A halk surrogáson kívül lépteiknek semmi zaja nem keletkezett a laza homokban. A hernyótalpas bakancsokkal ellenkező végen is csend honolt. Nem volt kedvük beszélgetni sem. Hárommal kevesebben lettek. Érhette volna akármelyiküket az a szerencse. Meg még érheti is.

Valaki csendben, csak úgy általában, kérdezett:

– Hányadika is van ma?

Doki felelt. Talán ő kezdett először felocsúdni a fekete hangulatból:

– Tizenegyedike. Február.

S ha már itt tartott, csúfondárosan azt is hozzátette:

– Ezerkilencszáznegyvenöt.

Sarlós Lajcsi hirtelen beugrott valami csenevész bokor mögé. Már futtában csatolta kifelé a nadrágszíjat. A menet a kedvéért kissé széthúzódott, hogy ne hagyják egyedül. A harmadik mutatványnál már csak Rotek maradt a közelében, a többiek lassan elhúztak.

– Ugye, mondtam, marha, hogy ne egyél szalonnabefőttet?! Többet ne csináld ezt, mert elmaradunk! Aztán majd elkapnak a ruszkik, s akkor nem is igen kell erőlködnöd ezzel a beszarással!

A vidéket bongyorkendőként befedő tűlevelek már kezdték megszűrni a napsugarakat. Egyenletes, puha, de még világos szürkület ereszkedett a vastag szőnyeg fölé, amikor ismét egy házat értek el. Nagy, üvegezett portálon keresztül volt a bejárat, ugyancsak széles, korlátos teraszról. Az ajtón tenyérnyi piros címke, amelyen fekete betűkkel ez állt:

Dieses Haus dient als VOLKSOPFER!

– Mi az, hogy volksopfer? – kérdezte valaki.

– Folkszopfer? Az azt jelenti, hogy népi ajándék. Vagyis a nép ajándéka.

– Melyik népé? A lengyeleké? És kinek adják?

– Hát a lengyelek a németeknek aligha! Hanem talán inkább ez a nyaraló valami nagyfejű németé volt, aki most elfutott innen. Aztán a saját népének ajánlotta fel, tiszta becsületből!

– Csinos kis ajándék, mondhatom! Kár, hogy nem maradhatunk itt! Micsoda jókat vadászhatnánk!

– Jaja! Elvégre most mi is annak a németnek dolgozunk, nem?

– Annak is néznének, nyugodj meg! Aztán nehogy holnap már miránk vadásszanak! Aknavetővel, meg csinnbummal!

– Könnyen meglehet! De azért bízzunk a százados úrban!

A meditációnak azonban kevesebb értelme volt, mint az alapos körültekintésnek. Aki itt eddig megajándékozta magát valamivel, mindenesetre kultúráltan tette. A nem hivalkodó pazarsággal berendezett villában semmi sem volt feldúlva, összetépve és bemocskolva. Igaz, nem ötven ember számára készült, de mindenki talált magának valahol egy olyan vackot, ahol valamennyi időt nyugodtan el lehetett tölteni.

Néhányan már elő is kerültek az éléskamra felől. Literes dunsztos üvegeket tartottak a kezükben, s tele szájjal valami sötét bogyókat kanalaztak belőlük. Aki a nagy hallban tartózkodott, és most rájuk nézett, meg nem állhatta, hogy ki ne törjön rajta a röhögés. Mindegyikük szája környéke, szinte fülig, sötét lila színben tündökölt, mint valami bohócé. Roteknak az otthoni fekete szederfák alja jutott eszébe, ahogy összetiporták a pikáns–édes gyümölcsöket, amiket már nem tudtak különválogatni a libák görbe hagyatékától.

Ez a befőtt nagyon kedvesen fanyar–savanykás volt, s akik a kis magokat köpködték a markukba, óhatatlanul indián harci színekre festették az ábrázatukat.

– Ez áfonya, gyerekek! – lelkendezett szakértelemmel Rotek, aki Csíkországban, Etelkáéknál már találkozott ezzel a remek erdei gyümölccsel. Ott azonban teljes boldogság volt, mert otthon voltak vendégségben, és az áfonya, mártás formájában, ropogós–pirosra sütött kacsacombok mellé dukált. Összefutott a szájában a nyál, gyomra körül meg az emlék.

Valaki az udvarról jött be a hátsó bejáraton. Nagy, füles, zománcos kannát cipelt, és lecsörrentette a hall mozaik padlójára:

– Lépesméz! Ott hátul nagy méhes van. A bogarak kezdenek már zümmögni.

Szopogatták a lépesmézet, és fanyar áfonyabefőttel tűntették el a viasz visszamaradott émelyítő ízét.

Velük maradt, és részt vett a lakomában Gyurgyák őrmester is. A karikalábú százados azonban nem volt látható.

Sarlós talált egy darab száraz kincstári kenyeret. A szilánkjait majszolgatva próbált helyet csinálni rontott gyomrában annak az üdítő, tápláló vacsorának. Aztán aludtak, és nem álmodtak semmit.

Hajnal felé Rotek arra ébredt, hogy valaki rugdalja a bakancsa talpát:

– Felkelni! Gyorsan! Meg maga is! – ébresztette halkan az őrmester a mellette fekvőt is. – Ide figyeljenek! Sebesülteket szállítanak hátra. A gépkocsikat fogják biztosítani. Maga a Fausttal, maga meg a puskájával. Doki már ott van. Megmondják neki, hogy csak az autópályáig mehet a szállítmánnyal. Ott majd csatlakozzon hozzánk. Meg maguk is.

A villa háta mögött szűk lénia indult az erdő belseje felé. Az őrmester megállt a szélső fáknál:

– Ezen menjenek. Körülbelül ötszáz méter után nézzenek körül. Ott van valahol egy nagy sátor, tele sebesültekkel. A szállító gépkocsikat kell elkísérniük az aszfaltos útig. Ott lemaradnak. Tovább gyalogolnak addig, amíg ez a széles lénia is ki nem ér az útra. Megismerik, mert a torkolat jó hosszan, valószínűleg nagy kövekkel le van burkolva. Ott megvárnak bennünket. Itt vannak ezek a lapok, tegyék el. Ha valaki igazoltatná magukat, mutassák fel. Többet érnek, mint egy nyílt parancs.

Azzal a kezükbe nyomott egy–egy kártya nagyságú kemény lapocskát, amelyet most, a sötétben persze nem lehetett elolvasni. Valami domború betűféléket tapintott ki az ujjuk.

– Vigyázzanak! – folytatta az eligazítást az őrmester. – Közvetlenül a fronton vagyunk, mondhatnám, az oroszok között. Bárhol előronthat akár tank is. Tartsa készenlétben a páncélöklöt. Megértettek mindent?

– Igenis, őrmester úr!

– Akkor indulás!

Olyan sötét volt, hogy a lénia szélét csak úgy vették észre, hogy nem homokban, hanem gyér füves tűlevél szőnyegen jár a bakancsok farkasfogú koszorúja. Nem lehetett ott métereket számolni, mert a lépések sem lehettek pontosan hetvenöt centiméteresek.

Hamarosan mégis meggyőződtek arról, hogy jól jöttek. Jobbról, bent a fák között autómotorok halk duruzsolása szűrődött át a fatörzsek között. Aztán meglátták az első, fényszórók szűk résén kiszivárgó fényeket is.

Bejelentkeztek a legelső kocsi volánjánál ülő árnyéknak.

Az zseblámpa fényét villantotta rájuk, aztán nyugodtan szólt:

– Gut! An beiden Schutzblächen aufsteigen!

Körülnéztek. Több kocsi állt ott a fák között szanaszét szóródva. Mindegyik hátuljához ernyedt és nyöszörgő testeket hurcoltak hordágyakon, pokrócban. Másokat támogattak valakik, akiknek csak az árnyékát lehetett kivenni a sátorból kiszűrődő nagyon gyér fényben. A kocsik platói csendben dobogtak a rajtuk dolgozó egészségügyiek csizmái alatt.

Rotek bement a sátorba. Szerteszét hevertek ott a sebesültek a puszta földön. Vértől átázott fehér kötések világítottak tompán a fejeken, karokon, lábakon. Mindenünnen nyöszörgés, nyögés és jajgatás hallatszott, a levegőt betöltötte a vér és a fertőtlenítő gyógyszerek szaga.

Doki árnyát a hátára vetett görbetárú géppisztolyról ismerte fel. Éppen azzal kísérletezett, hogy egy tehetetlen testet öleljen fel, amely még hevertében is majd még egyszer akkorának tűnt, mint ő maga.

– Várj egy pillanatra, Doki! Üzenetet hoztunk!

Először csak lehajoltából fordította fel az arcát. Mintha meglepődött volna a magyar szótól:

– Üzenetet? Kitől?

– Na, kitől is hozhatnék ide ilyesmit?! Az őrmester úr parancsa, hogy csak a nagy útig kísérheted a sebesülteket. Ott együtt meg kell várnunk őket.

Közben felegyenesedett, máskor sápadt arca most még a sötétben is vörösnek látszott:

– Te hogy kerülsz ide?

– Titeket fogunk biztosítani az erdőn át a ... a... fene tudja, hogyhívjákkal. Ja! El ne felejtsem! Itt van ez a kártya. Ezt is az őrmester úr küldi azzal, hogy esetleges igazoltatáskor használjad.

– Rendben – tette bele a zubbonya felső zsebébe a lapot –, de most menj már! Látod, milyen sokan vannak még itt, akiket fel kell rakni az autókra! Az oroszok meg itt vannak valahol a közelben!

– Jól van, na! Hiszen együtt megyünk! Csakhogy mi az első kocsi első sárhányóin! Na, akkor szevasz! Az országúton találkozunk!

A sötétben lassan botorkálva visszatalált az első autóhoz. A sárhányó sima öblében megpróbálta megkeresni azt a helyzetet, amelyben a Faustot szorongatva is biztonságosan meg tud majd kapaszkodni.

Valahonnan hirtelen kurta géppisztolysorozat hasította be a szurkos csendet. Nem lehetett messze, de hogy elől, vagy hátul, vagy oldalvást reccsent–e, azt nem lehetett tudni. A századoson, meg az őrmesteren kívül eddig sem tudták, merre járnak. Most meg ebben a fekete erdőben teljesen semmivé lett minden irányérzék.

A sofőr a sorozat hangjára egy pillanatra megpörgette a motort.

– Schnell! Los, los! – kiáltott hátra fojtott hangon.

Rotek meg a társa, aki eddig még egyetlen szót sem szólt, gyorsan elhelyezkedtek a sárhányókon. Régimódi kocsi lehetett az, mert a domború lemezek olyan szélesek voltak az első kerekek fölött, hogy elég kényelmesnek és biztonságosnak látszott a fészkelődés a meleg motorház mellett.

A páncélöklöt a hasa alá tette. Sárga feje biztosan nagyon harciasan festhetett volna világosban, amint a vélhetően zöld bádogból előremered.

Talán még egy perc sem telt el, amint a sátor felől fojtott torokhang érkezett.

– Fertig! Erster Wagen Abgang! Los!

Rotek mellett felhördült a motor. A kocsi az avart kotorva nekilódult a láthatatlan erdőnek. A kistermetű fenyők törzsei hol itt, hol ott tűntek fel a centi széles résekből kiáramló pici fehér fényben. A sofőr emiatt villámgyorsan rángatta ide–oda a kormányt, s ebben a keringőzésben kiderült, hogy ez a jó meleg hely nem is olyan biztonságos, mint amilyennek hitte. A Faust csöve kezdett előre kicsúszni a hasa alól, és arra is rájött, hogy nem elég szoros a sisakjának az állszíja sem. De most nem volt mód megigazítani, mert a kocsi bőgő motorral bukdácsolt a kiálló fagyökereken. Fogódzót keresett, de a sima motorházon nem talált semmi kiálló alkatrészt. Végül a hátán fekvő puskájának szíját is odafogva, megmarkolta a sárvető külső peremét, így sikerült leszorítania magát. Jobb kezével most már foghatta a páncélököl csövét, hogy dolgavégezetlenül azért mégse búcsúzzon el tőle.

Szerencsére nem tartott sokáig a kéjutazás. Hamarosan kiértek a szűk léniára. Ott már sokkal simábban faragták a homokot a kerekek. Azt nem tudta, hogy szótalan társa megvan–e még, mert a sötétben hiába próbált átlesni a motorház felett. Gondolta azonban, ha leesik, akkor legalább nyög egyet.

Jó sokáig autóztak. A kocsi eleje alig–alig fordult. Ebből arra következtetett, hogy nyílegyenes az az erdei út. Aztán egyszerre megint megérezte a bőrén a pirkadatot, és világosabb lett a nyiladék feletti levegő csíkja. Úgy vélte, hogy legalább húsz kilométert jöttek már, de utánuk sem zaj nem hallatszott, sem fényszórók frontvilágítása nem látszott.

Ezen a nyiladékon az úthoz érve, nem volt semmilyen sárrázó burkolat. Sőt! Lapos árkon bukdácsolt át a nagy teherautó, hogy kiérjen egy kétnyomú aszfaltos útra. Túlsó szélén megállt, s a vezető leállította a motort.

Középkorú, testesedő, átlagos magasságú férfi. Köpenye gallérján a Wehrmacht hosszúkás rácsa, törzsőrmester. Megelégedetten ugrott ki a fülkéből, és ment előre a lekászálódó fiúkhoz. Nyilván furcsállotta ezt a felettébb vegyes egyenruhát, ezért megkérdezte:

– Von wo seid ihr, Kinder?

– Magyarországról – vette elő Rotek gyenge német tudományát.

A német nagy szemeket meresztett, aztán szótlanul nyújtotta szürke bádog dózniját feléjük. A hallgatag fickó lomhán megrázta a fejét, ő nem dohányzik. Rotek azonban készséggel elfogadta. Azonnal látta, hogy ez ugyanaz az alkotmány, mint amilyet az a lófogú SS alhadnagy hagyott ott a virágvasárnapi ebéd fejében.

A katona érdeklődve nézte a látható szakértelemmel előpattintott cigarettát. Ő is sodort egyet. Rágyújtottak.

– Von welchem Gruppe?

– Division Hunyadi.

– Ich habe darüber nie gehört. De azt hallottam, hogy a magyar katona jó harcos.

Mindhárman a hűtő rácsát támasztották, ahonnan jó meleg sugárzott a belül nyirkos viharkabátokba. Az úton közben elhúzott mellettük mindenféle jármű: dübörgő teherautók, amelyeken emberek nem látszottak, suhanó nagy, fekete parancsnoki személyautók, felhúzott sátortetővel. Mindkét irányban futkostak, és közöttük a boxermotorok jellegzetes zengésével oldalkocsis Zündapp motorkerék–párok. Ezek némelyikén három katona ült, és az oldalkocsi tetején villámgéppuska rácsos csöve meredt előre. Valahonnan messze távolból tompa morajlás görgött végig a fák borzas koronáin. A kocsi belsejéből fojtott nyögést, nyöszörgést és jajgatást engedett át a vékony ponyva.

A szájukban még nem enyészett el a cigarettafüst íze, amikor a nyiladék felől felhangzott a többi jármű zúgása is. Nagy imbolygással azok is kikapaszkodtak az útra, de nem álltak meg. Az út észak felé vezetett.

Rotek üvöltött:

– Dokiii! Dookiii! Doki hol vagy? Itt vagyunk már az úton! Gyere le, Doki!

A nyöszörögve lóbálódzó ponyvák alól azonban senki sem kiáltott vissza, ugrott le. A teherautók gyorsulva távolodtak a szürke aszfalton.

– Te, komám! Itt Dokinak le kellett volna szállnia! – fordult a társa felé. – Mi a fene lehet vele? Talán nem hallotta a kiabálást? Vagy elfelejtette a parancsot?

Amaz azonban csak megvonta a vállát, és bambán bámult a távolódó kocsik után.

– Nun! Glück auf! – búcsúzott az ő emberük is.

Nagy csattanással becsapta a valóban zöld ajtót, és a motort felbőgetve elhajtott a többiek után.

– Most mi a fenét csináljunk?! Mindenesetre várunk valamennyit. Hátha gyalog jön valamiért,... vagy mi! Bár olyan messze van...

Észrevette, hogy mintha magában beszélne. Társa felől még arcmozdulatban sem érkezett semmiféle figyelem.

– A fene essen beléd! – gondolta, s nem szólt többet.

Vártak. Az erdő azonban csendes és mozdulatlan maradt, csak a kiáltások össze–vissza verődő visszhangja jutott hozzájuk.

– Eh! Gyere, menjünk lassan! Talán valahol majd ő is kijut ebből a félelmetes erdőből az útra!

Jó négy, vagy öt kilométert gyalogoltak az út mentén, mire elértek az őrmester által leírt erdei úttorkolathoz. Doki azonban csak nem került elő. A vörös fatörzsek között csúfondárosan került egy nagyot a kiáltás:

– Úóóóíííí!

A kivilágosodott reggelben már meg lehetett nézni azt a két kártyát, amit a zubbonyuk felső zsebébe dugtak. Szürke színű, kemény műanyag lapocska volt az, amibe színezés nélkül nyomták bele: FELDLAZARETT WM 189 SICHERHEITSAMT.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte társától.

– Nem. Nem tudom – csóválta az a fejét.

– Mi most a száznyolcvankilences tábori kórháznak vagyunk a biztonsági szolgálata. Tényleg jó igazolvány ez!

De akárhogy ácsorogtak is ott az erdő szélén, a világon senki nem kért tőlük semmilyen igazolványt. Még csak meg sem álltak, pedig mindenféle jármű egyre sűrűbben kezdett mindkét irányban áramlani. Szótlanul támasztották a fa derekát, bár Rotek már megkérdezte tőle:

– Téged hogy hívnak?

Amaz valami olyasmit morgott, hogy Tarkon, vagy Tarkan. Azt is olyan lassú, csendes szóval a szinte mozdulatlan ajkai közül, hogy nem lehetett rendesen megérteni. Az Istennek se nyitotta ki jobban a száját. Rotek ebben a helyzetben reménytelennek látta a kísérletezést. Meg aztán az igazán nem is nagyon fontos! Inkább ő is hallgatott.

A kivilágosodott erdő mélyén mozgás támadt. Messze a széles úton sötét csapat közeledett rendezetlen tömegben. A különítmény volt, most már csak negyvenhét ember.

– Százados úr, jelentem... – próbált szabályoskodni Rotek, de az leintette:

– Hagyd a fenébe, fiam! Örülök, hogy megvagytok. Pihenő!

– De százados úr! A Doki...

– Igen, igen! Doki – s furcsán nézett rá csillanó szemüvege mögül –, Doki más parancsot kapott! Elment a sebesültekkel. El van intézve, fiam!

– Igenis!

Megnyugodva elegyedett el a bajtársak között.

Mindenki érezhette már, hogy a bakancsában összegyűrődött a kapca, meg a zokni. Mindenfelé letelepedtek hát a fák tövében, és tették, amire szükségük volt. Cserei százados közben megtartotta a soros eligazítását:

– Az út két szélén egysoros menetoszlopban haladunk. Esetleges repülőtámadás elől parancs nélkül az erdőben fedezzék magukat. Hármas sípszóra gyülekező. Tizennyolc–húsz kilométerre innen városba érünk. A neve: Neuhammer. A legelső házak valamelyikében gyülekezünk. Ne maradjanak el egymástól, tartsanak legalább hallótávolságot. Azonkívül a vészjelzés: két–két lövés két másodperc szünettel. Most pedig: indulás!

A két árokparton megfontoltan lépkedtek. A szürke aszfalton meg–megújuló hullámokban vágtattak el mellettük a Wehrmacht és a Waffen SS gépesített katonái, s ügyet sem vetettek a szabályos harci rendben haladókra. Mindenki tudta, hogy valahol, nem messze a hátuk mögött, ott jön utánuk a Vörös Hadsereg is.

Az égbolt alatt azonban csend volt. Nem hallatszott sehonnan lánctalpak csörömpölése, repülőgépek sem zavarták a lassan párás szürkére változó levegőt.

A páncélököl méternyi csöve már jól megnyomta Rotek mindkét vállát. Próbálta már a hóna alatt is cipelni, de úgy még rosszabb volt. A hosszú nyelű kézigránátok amúgy is lehúzták már a derékszíját.

– Bárcsak elérnénk már azt a Neuhammert! – fohászkodott.

Elérték. Nem kellett várni senkire. Egy csomóban ültek le az első házak tövében a járdára. Sem Cserei, sem az őrmester nem volt egyelőre sehol. Azt gondolta, hogy itt megszabadul attól a kínzó, kemény bőrcsíktól a derekán. Kezdte már lebontani magáról a vállain kereszteződő hevedert. A város felől azonban már feltűnt a két parancsnok szinte egyforma zömök alakja. Nyilván a további sorsuk után jártak valahol.

– Az eddigi alakzatban átmegyünk a városon. A túlsó végén, a Bober hídján túl jobbra papírgyár van. Ott lesz a következő harcálláspontunk. Indulás!

A várost már érhette légitámadás. Sok ház teteje csupa rongy, tégla– és cseréptörmelék roppant a talpak alatt. Füstszag terjengett az elég széles utcán, bár élő tűz most már sehol sem látszott.

Ketten lépkedtek együtt a baloldali házsor tövében. Már csaknem túljutottak a majdnem egyenes főutcán, amikor roncsolt, ferdén lógó tábla tűnt eléjük. Nemrég még teljes lehetett a felirat rajta: HOTEL RESTAURANT.

– Kicsit benézünk, jó? – indítványozta a társa.

Az előcsarnok csupa romhalmaz. Nem lehetett felfedezni rajta, hogy milyen előkelő hely lehetett. Sarkaikból kiszakadt ajtók, az emeletre vezető lépcső díszes öntöttvas korlátjába kapaszkodva, szakadtan hevert a csarnok közepén.

Felfelé tehát nem lehetett menni. De lefelé igen. A hallból nyíló pinceajtó laposan hevert a belépő belső oldalán. A pincében a bor erős és kellemes illata terjengett. Talpuk alatt törött palackok cserepeinek tömkelege csörgött, kifolyt tartalmukat felitta már a szürke beton.

A hátsó, legsötétebb sarokban azonban találtak egy épségben maradt ládát. Puskatus sem kellett hozzá: a fedele nyitva állt, s néhány karcsú nyakú, zöld üveget rejtegetett még. Mindegyikük felkapott egyet:

– Idenézz! A mindenit! Szürkebarát! Badacsonyból! Nahát!

A karcsú nyakba szorított, most kihúzhatatlannak látszó hosszú dugó igazán nem lehetett akadály. Egy jól irányzott ütés egy másik palack fenekével rögtön szabaddá tette az utat az előtt a drága nedű előtt.

Óvatosan ittak a borotvaélesre varázsolt üvegszájon a váratlanul eléjük toppant, otthon sem igen mindennapi italból. Maga a meglepetés legalább akkora mámort okozott, mint az illatos bor. Egyszerre forró lett a gyomruk, fejükbe ünnepi szédülés költözött. Itt, Neuhammerban, ebből a borból két kortynál többet nem volt szabad inni!

– Elvisszük mind a hatot! – határozták el. – Örülnek majd a gyerekek! Meg a százados úr is!

Fehérre meszelt szűk betonhídon lépkedtek át a csendes, sötét vize miatt mélynek sejtett Bober felett. Ott volt a nagy papírgyár. Hatalmas, kitárt kapujában nem más állott, mint maga Cserei... László... százados... úr. Haragosan villant az üveg a vékony arany keretekben:

– Hol voltatok? – förmedt rá a légiesen lépkedő legényekre. – Neked meg milyen a szád? – hajolt közelebb Rotekhoz.

A kilebbenő illat miatt nem is kellett volna sokat magyarázni. Ők azonban előkapták a kenyérzsákból a letört nyakú üveget:

– Tessék nézni, százados úr, mit találtunk! – fordították feléje a díszes címként. – Mind elhoztuk a gyerekeknek! – s felmelegedett gyomruk miatt észre sem vették a tiszt rosszallását.

Nem is tartott az sokáig! Csak addig, amíg meg nem látta, hogy még fél liter sem hiányzik az üvegből.

– No, jó! Nem fenyítelek meg benneteket, pedig megérdemelnétek! Te pedig jobban vigyázhattál volna a szádra!

Rotek csak most érezte meg, hogy fáj az alsó ajka, és sós íz vegyül a Szürke–barátba, ha megnyalja a sajgást.

A papírgyár óriási csarnoka alatt, mély betonvályúban, óriási fedőlemezekkel letakarva dübörgött a folyó bevezetett vize. Odakint a híd alatt rejtélyesen csendes és szelíd volt, itt dühödten rohant át a rákényszerített útvonalon. Zaja hatalmasan verődött vissza a teljesen üres csarnok tetejéről.

A parancsnokok már elosztották a legénységet. A fenti okból ők ketten nem voltak jelen az eligazításon. Így a többiektől tudták meg, hogy ez most egy hídfőállás, és hogy német páncélosok visszavonulását kell fedezniük. Már megint!

Gyurgyák őrmester került elő valahonnan:

– Maga menjen a Faustjával a híd innenső végére. További parancsig ott foglaljon lőállást.

A szárnyatörött nagy hátsó kapun ballagott ki a Bober partjára. Szilánkosra törött hézagos pallókon egyensúlyozott át a betonfalú patakban vágtató, morajló víz felett, és megbotlott a csavarokkal együtt kitépett beton koloncokban.

– Innen ugyan gyorsan, de alaposan elhurcoltak mindent! – gondolta magában.

Útközben deszkából tákolt budit pillantott meg a csatorna kiágazásánál. Erről eszébe jutott, hogy a marcona katonának is vannak elemi szükségletei. Meg aztán jó lesz megszabadulni attól az átkozott hazai derékszíjtól is, amelyet a mindenféle súlyokkal megterhelt külső német szíj nyom rá a sajgó csontjára. A deszka résein jól kilátott az útra, ahol most már igen élénk forgalom alakult ki.

– Ráérek egy kicsit ezen a nyugalmas helyen – gondolta magában. – Egyelőre még talán nem jön a T 34–es!

Vágtatva érték egymást a katonákkal megrakott teherautók, motorkerékpárok, és egy–egy tank is átcsörömpölt a betonhídon. Arrafelé azonban, ahonnan ők is jöttek, senki és semmi nem haladt. Az út két oldalán gyalogló német bakák is az odalátszó állomás felé irányozták láthatóan gondterhelt lépteiket.

A híd mindkét oldalon széles betonpillérre támaszkodott. A korláton kívül egészen tágas őrhelyet kínált a hídfő, ahol meglehetősen kényelmesen elhelyezkedett. Az imént kortyolt hazai bor zamata már semmivé vált a kenyérzsákból előkotort Kneckebrot kegyetlen zsurmái között. Sisakját hamarosan szürkére varázsolta a járművek által az útról lesodort törmelékes por.

Jó darabig nem történt semmi. Az az erdők felett születő nehéz köd, amely már igen erősen megszűrte a lefelé hanyatló nap sugarait, egészen elterpeszkedett. Érezni lehetett az erősödő nyirkosságot. Ebből meg lehetett jósolni, hogy alighanem vége annak a vidám februárnak, amelynek a tegnapi napján mintha megtörtént volna a tűzkeresztségük. Egyszerre csak elfogyott a városból kifelé áramló tömeg. Itt–ott morgott fel csak egy–egy gépkocsi motorja, ponyvájukon hatalmas vörös–kereszt jelezte a szállítmány mibenlétét.

Az átmeneti csendet az utca másik végéről felharsanó dübörgés, acélok csikorgása törte szét. Felfortyant benne az ijedt izgalom. Lekushadt a vastag beton–korlát mögött, s míg kapkodva húzta ki a páncélököl biztosítócsapját, azt is megnézte, hogyan is tud majd onnan kilőni az útra. Meg azt is, hogyan ugrik majd bele a Boberba, majd ha elrepül tőle az a nagy tök. Pedig tudata helyén csak valami lázas álomszerű állapot munkált.

Másodpercek alatt előbukkant a házak közül a dörgő, csörömpölő páncélos menet. Egységei egészen mások voltak, mint amilyeneket forrni kezdő aggyal várt. Méternyi széles lánctalpak alatt remegett a betonplacc ott, ahonnan a páncélöklöt markolva tartott most sajátos díszszemlét.

– Ezek Tigrisek – állapította meg nem túl nagy szakértelemmel, s lefutott belőle a forróság – meg Szupertigrisek. De mennyien vannak! S most én biztosítom itt mindannyit! Egyedül! – röhögött most már magában. – Ni, ennek meg milyen rövid a csöve! Ez meg talán az a híres nevezetes rohamlöveg – rémlettek fel benne a Magyar Futárban látott fényképek.

A feje felett dörgő, rohanó szörnyetegeket roskadásig ellepték a katonák. Szinte csoda, hogy mindenki tudott valamibe kapaszkodni azokon a sima, lapos acél monstrumokon. Sok rohamsisak helyén csak fehér kötés tűnt fel a forgatagban. Azt nem lehetett tudni, hogy a köpenyek, meg a nadrágok alatt mennyi géz van feltekerve vérző sebekre.

Meglepetésében elfelejtette, hogy az elejétől számolja az eldübörgő hadsereget. Úgy gondolta azonban – amikor már elcsörömpöltek a menekülés útján, és csak a keserű gázolajfüstöt hagyták maguk után –, hogy negyvenen biztosan lehettek. Ez mindenesetre azt jelentette, hogy arrafelé, ahonnan eljöttek, ma már nem lesz semmiféle csata.

Elmélkedése közben valóban igen nagy lett a csend. Az úton nem jött már senki és semmi. A nyugati ég alja egyre szürkébb és ólmosabb lett. Nem lehetett tudni, hogy ott fenn, a köd felett, mi történik az égen.

Egyetlen teherautó azért még előbukkant. De az az állomás felől érkezett. Befordult a papírgyár lejáróján, és tolatva közelítette meg a hidat. Két rácsos gallérú katona ugrott le a ponyva mögül. Két nagy ládát, meg huzaltekercset cipeltek. Ráérősen ereszkedtek le a hídláb betonjához vezető kis lejtőn, és a ládákat a hídlemez két oldala alá tolták. A huzal szabad végét beledugták valami lyukba. Közben persze észrevették Rotekot is. Egyikük, törzsőrmester, ráröffent:

– Weg von hier! Die Brücke wird sprengen sein! Los, zak–zak!

Nem nagyon kellett mutogatnia, amúgy is tudta ő, mi készül itt. A papírgyár felé ballagva látta, hogy a két katona sietősen lépeget a fogyatkozó kábeltekerccsel az autó felé.

A vízmorajlásos csarnokban együtt találta az egész csoportot. Az őrmester hangját hallotta:

– Éppen itt jön! Kitől kapott értesítést, hogy hagyja el az őrhelyet? – fordult feléje.

– Attól a két német parancsnoktól – intett kifelé. – Felrobbantják a hidat.

– Indulás, fiúk! – szólalt meg a százados. – Irány a vasútállomás. Talán még lesz valami vonat, ami kivisz bennünket ebből a zsákból!

Félútig sem jutottak, amikor iszonyatos dördüléssel levegőbe repült a Bober betonhídja. Visszakapták a fejüket. Nézték, hogy hatalmas fekete füst– és porfelhő közepette kártyalapként emelkedik fel a hídlemez, és darabokra szakadva hull vissza a folyóba.

A neuhammeri Bahnhof szegényesebbnek tűnt minden eddig látott német állomásnál. Egyszerű, emeletes, vakolatlan vörös téglaépület. Előtte sem fedett, sem másféle peron nem terpeszkedett. A vágányok alatti bazaltágy mellett csak egy sáv fehér sóder akadályozta meg, hogy a felszállók fekete salakhordalékot hurcoljanak be a vagonokba.

Őket azonban nem irányították a várótermek felé. A másik oldalon deszkából összeácsolt bódé állt a széles rakterületen, tetejét is, oldalát is büdös kátránypapír borította. A bódé, néhány kéziszerszámtól eltekintve, üres volt. Szorosan elfértek benne mind az ötvenen.

Csendben várakoztak ott. Senkinek sem volt kedve beszélgetni. A szakadozott kátránypapír meg a deszkák résein át ki–kilestek. Várták az utolsó vonatot, ami talán jön, és kiviszi őket abból a katlanból, ahova már a szélrózsa minden irányából tompa morajlással jelentkezett be a következő csata szorongató sejtelme.

Az állomás felől a salakon puha léptek zaja közeledett. Négy alak jött. Elől Cserei százados, mögötte meg csontos arcú, égre ívelő sapkás tiszt, akinek a köpenye bélése minden lépésénél pirosan villant.

– Rotek! – hallotta a nevét. – Meg... meg... Nocsak! Tarkun! Ti ketten úgyis összeszoktatok már! Elkíséritek a tábornok urat! Mozgás! Induljatok!

Kibújtak a bódéból. A vörös béléses mellett még két alacsonyabb rangú SS tiszt várakozott. Amikor hozzájuk értek, mindhárman sarkon fordultak, és elindultak egyenesen a vágányok, váltók tömkelegén keresztül.

Cserei váratlanul utánuk szólt. Hangja teljesen másképpen csengett, mint az előbbi parancs:

– Várjatok kicsit, fiúk!

Megálltak. Velük együtt megállt a tábornok is, s egyet visszalépett, amíg a kari–kalábú százados odaért.

– Nem tudom, hova tartanak ezek a tisztek! Azt hiszem azonban, hogy itt aligha találkozunk már! Minden körülmények között tartsatok össze, lehetőleg vigyázzatok elsősorban egymásra. De magatokra is! És igyekezettek minél előbb kikerülni innen! Hova is kell visszajutnotok?

– Leoben, százados úr!

– Helyes! És: Österreich! Ne felejtsétek!

– Igenis, százados úr!

– Isten veletek, fiúk! Járjatok szerencsével! – s mindkét kezével megveregette a viharkabátok viharvert vállait.

Cottbus

Váltókon lépkedtek keresztül. Orrát megcsapta öregapja szaga, ami a hosszú nyélre kötözött olajos kócból eredt. A váltókezelőnek azzal kellett rendszeresen kenegetnie a váltók csúszólemezeit. A bazalt már itt is egészen át volt itatva olajjal. Feketén ütött el a többi kő szürkeségétől. Emlékezett rá, hogy azokon az olajos foltokon a hó is előbb olvadt el tavasszal, mint másutt.

A piros bélésű köpeny szaporán lépkedett el a váltók magasra emelt fejei között, amik most már gazda nélkül, vaksin ácsorogtak a kanyargó sínszálak mellett. Azt már nem lehetett megállapítani, hogy a másik kettő miféle tiszt, mert kezdett sötét lenni. A tábornok vállapjáról mindenesetre anyja illatos fonott kalácsa jutott eszébe.

A síneken túl újra elkezdődött az erdő. Közvetlenül a szélén, egy kis tisztáson, elheverő, kekiruhás népségbe botlottak. Ott feküdtek nagy körben, és karjukban, meg a combjuk között valami kurta, rövid és vékony csövű puskákat szorongattak. Ahogy keresztülvágtak közöttük, hogy elérjék a feléjük ásító allé torkát, észrevette, hogy ezek az emberek egytől egyig olyan vének, mint otthon az öregapja.

Azok is voltak. Aszott, hullára fáradt volkssturmisták. Azért hevernek itt, mert már talán jártányi erejük sincs.

A tábornok látszólag érzéketlenül törtetett át közöttük, és ismét nedves, omló homok tetejét taposták a hegymászó bakancsok.

Fél óra alatt majdnem teljesen sötét lett az erdő. Azért a csapás közepén még észrevettek egy tengelyetörött ekhós tábori szekeret, amely mintha lekönyökölt volna a nyílegyenes út közepén. A tábornok mondott valamit az egyik kísérőjének, amiből Rotek kiértette azt, hogy „zigarette”.

– No, az bizony jó is lenne most már! – gondolta. – Az utolsó faszolás, mikor is volt? Két napja? Három?

Négy cigarettája régen elfogyott már, pedig gombostűre tűzve szívogatta őket el.

– Es gibt keine! – ugrott elő a tiszt, és kifordított üres tenyerét mutatta.

Rotek gyomra most egészen összerándult egy szívás kívánatára.

– Azért én is megnézem! – határozta el. – Hátha úgy járok, mint a városban a borral!

Nem ők lehettek az elsők, akik meglátogatták az elszédült szekeret. Üres volt. Rugdaló bakancsa csak egyszer akadt meg valamiben. Jobban megdobbant a szíve, mint amikor otthon vargányára lelt a bokrok alatt. Kengyelt ragadott meg a csomag tetején, de rögtön a földhöz is vágta:

– Nézz oda! Műméz! Hogy a rosseb egye meg!

Néhány lépés után azonban eszébe jutott, hogy az is igen hasznos lehet, ha nem is füstöl. Jól elnyalogatják majd a gyerekekkel, s azok hálásak lesznek érte!

Visszalépett, s ujjával mindjárt bele is kapart a sárga, kásás masszába. Öt kilós lehetett a vastag papírhenger, de a rajta fityegő fegyverek, meg a páncélököl mellett azért jól lehetett cipelni a kengyelénél fogva.

– Te! – szólt oda a néma bajtársnak. – Idesüss, mit találtam! Egyél!

Az is csak a vastag mutatóujjára kampózott fel egy kicsit a ragacsos mézből. Amint leszopta, egészen eltorzult a képe:

– Nem köll több! Fáj tőle a fogam, olyan édes!

Most már teljesen besötétedett. A fák a napokon át enyhe időjárástól kiengedték a törzsükből, meg a tűleveleikből a gyanta illatát, de ez még vaksibbá tette a koronák alá rekedt feketeséget. A tisztekkel nem lehetett elefántmenetben gyalogolni, az irányt csak a nedves homokban surranó léptek halk zaja jelezte. Az illat, a lépések nesze, a totális sötétség, meg az egyre jobban húzó műmézes bödön teljesen leromboltak benne minden időérzetet. Fogalma sem volt, mennyi ideje gyalogolnak már, és milyen messze – vagy közel – van a hajnal.

Egyszer aztán megérezte, hogy élesen balra fordulnak, egy másik útra, ami a lépésekből ítélve valamivel szélesebb lehetett az eddiginél. Ott mentek tovább, miközben a tisztek valamelyike halkan megállásra szólított.

Hirtelen, nem messze elölről, vastag, kemény acélajtó csapódása hallatszott. Olyan volt a dobbanó hang, mintha egy tank tetejét csapták volna rá a torony nyílására. A tábornok megtorpant, ettől az egész csoport összetorlódott. Ösztönösen a szélső fák közé húzódtak. Rotek érezte, hogy ez a hely megint egy ritkítatlan fiatal fenyőültetvény. Hosszú tűlevelek szurkálták a nyakát, amint leguggolt.

– Faust! Scharfen! – szisszent a parancs.

Halkan kattant elő az elsütőfogantyú, amint a célkeretet felállította. De mit nézzen most, ebben a töksötétben? Csak az a csattanó hang az irány, amit ebben a hosszúkás keretben egyébként sem lehetne látni! Az idegei pattanásig feszültek, de – érdekes – nem félt egy cseppet sem. A nehéz fejet úgy tartotta a válla előtt, ahogy a hang távolságából következtetni tudott a szükséges röppályára. Közben igazán nem volt biztos semmiben, hiszen még csak egyetlen egyszer látta repülni azt a tököt.

Az ajtócsapódás irányából aztán elég hangos szavak jutottak el hozzájuk. Német karattyolás. Megkönnyebbülten eresztette le a fegyvert. A feszültség azonban most váltott át benne ijedtséggé, mint ahogyan azt már megszokta önmagában. Úgy reszketett a keze, hogy alig találta a lyukakat, ahova vissza kellett dugnia a biztosító csapokat. Közben attól is félt, hogy valamit rosszul csinál, s mégiscsak elrepül az az átkozott bunkó! Érezte, hogy a gerince mellett veríték csorog lefelé vékony, hideg fonálban.

Szótlan barátja most visszaszólt:

– Mit tökörészel annyit? Gyere már!

– Csak tudnád, marha, hogy érzem most magamat! – gondolta magában.

Azután tovább indult a páncélautó felé, ahol a tábornok már élénk eszmecserét folytatott láthatatlan alakokkal.

Nagyon széles betonút mellett, ritkásan lézengő fenyők tisztásán nagy autótábor pihent. A fonott váll–lapú már szélnek eresztette kettejüket, de semmi parancsot nem adott. Ahogy eljött a hajnal, eleinte koppanó, majd egyre szaporábban hulló ónos esőt hozott magával. Vékony jégréteg fedte az autók fémlemezeit, s az újabb súlyos cseppek könnyekhez hasonlóan gördültek a le a karosszériák domborúságain.

Bajtársa hanyatt vetette már magát egy Opel Kadett lapos, ferde csomagtartóján. Nem törődött azzal, hogy a hideg eső az arcáról a viharkabát gallérja alá csorog. Aludt.

Rotek elnézte párnás arcát, egyenes, fekete szemöldökét, ami még kilátszott a sisak alól. Most Isten tudja, meddig lesznek együtt.

– Hm! Tarkun! Micsoda egy név! Honnan a fenéből eredhet?! Talán kun volt valami őse, s annak a feje meg teljesen kopasz lehetett?

Az eszébe sem jutott, hogy a saját nevét is bőségesen elemezhetné valaki, amíg kiderítene belőle valami épkézláb eredetet.

Elhatározta, hogy nem is törődik vele. Ezentúl Csigavérnek fogja hívni. Az lesz találó erre a noszamozdulj, lustanyelvű gyerekre!

Ahogy körülnézett a szitáló, hideg esőben az autók teteje felett, észrevette, hogy a tisztás mögött, a legszélső fákon alig túl, kis csapat toporog. Az egyenruhájuk az övékhez hasonlónak tűnt, bár a viharkabát helyett hosszú köpenyt viseltek.

– Gyere! Ott bent alighanem a mieink vannak.

Tizenkét–tizenöt hiányosan felfegyverzett fiatalember próbálta a gallérját elzárni az ólmos eső elől. Sikertelenül, mert itt, a fák alatt nagy koppanásokkal hullott az a szürke rohamsisakokra. Egy öregkatona körül csoportosultak, de a parancsnokló emberen sem volt semmiféle rangjelzés. A közeledők felé fordulva kérdezte:

– Kik vagytok?

– Hunyadisták!

– Azt látom. De milyen alakulattól?

– Első Hegyivadász Zászlóalj. Nem látja a havasi gyopárt?

– Mit tudom én, mi az! Sosem hallottam rólatok. Mi meg a 2. Gránátos Dandárból vagyunk. Hova igyekeztek?

– Mi? Most már sehova! Illetve: Leobenbe.

– Az hol van?

– Valahol Ausztriában. Ha nem tudunk visszamenni az osztaghoz, akkor oda kell eljutnunk.

– Hogyan kerültetek ide?

– A neuhammeri állomásról tiszteket kísértünk át az erdőn. A többieket ott hagytuk el, és vissza kellene menni hozzájuk.

– Az már bajosan fog sikerülni! Nézzetek csak ki az útra!

Arról a helyről jól látszott a Breslau és Berlin közötti széles autópálya. Az alig méternyire magasodó útkoronán rohanva száguldott mindenféle hadi jármű, mind visszafelé. Egymást követték ponyvás és pőre teherautók, lehajtható és fényes tetejű személykocsik, boxermotoros Zündapp motorkerékpárok.

A dübörgő, füstölő folyamban feltűnt néhány gumikerekű, de páncélozott jármű. Olyanok voltak, mint valami vasból készült nagy koporsók, fedél nélkül. A homlokfalukból rövid, izmosnak látszó cső meredt előre, nyilván gépágyú. A páncélkabinra szerelt villámgéppuskára szürke köpenyes katona hajolt, s a páncéllemezek felett kilátszottak az ülő katonák bókoló acélsisakjai.

– Nézd csak! – lökte meg könyökével társa karját. – Azt mondták, ilyeneket fog kapni a zászlóalj is!

Azt azonban látszólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Merev arcán nem látszott semmilyen indulat.

– Innen alighanem már mi is csak visszafelé mehetünk. Különben Grémi szakaszvezető vagyok. Velünk jöttök? Nekünk a csehországi Égerbe kellene mennünk.

– Nem megyünk, szakaszvezető úr. Megpróbálunk visszajutni arra az állomásra. Talán még ott vannak a gyerekek!

– Marhaság! – szólalt meg váratlanul Csigavér. – Biztos, hogy már nincsenek ott!

– Én mégis elmegyek! Megpróbálom megkeresni őket. Jössz?

– Nem! És ne menj te se!

Rotek felmarkolta a kunsthonigos dobozt, és toronyiránt elindult az erdőben arra, amerre az elhagyott barátait vélte kereshetni.

Teljesen egyedül gyalogolt az út szélén arrafelé, ahonnan az ellenségnek kellett jönnie. Most már egészen elhagyatott volt a szürke betonszalag, egy lélek sem látszott sehol. A kora reggelben madár sem pittyentett az átázott lombok között. Onnan, amerre igyekezett, valami tompa moraj azért hallatszott: alighanem nagy motorok hangja a messzeségből.

Jó félórás menetelés után a távolban megpillantotta az egyenes betonhíd kontúrjait, ahol a vasút alatt átbújik az a vonalzóval meghúzott autóút.

Nem sokáig nézegethette a lassan közeledő képet. Hatalmas robbanás légnyomása teperte le az árokpartra. A híd beton kolosszusa fekete felhőben emelkedni kezdett.

A szerte repkedő roncsok még vissza sem hullottak a földre, amikor kitört a pokol. Összefonódott dörgések keltek a híd környékén, amelyben nem lehetett megkülönböztetni, hogy melyik a gránát, s melyik a kilövés dördülése. A dobhártya feszülése egy pillanatra sem enyhült a szünet nélküli légnyomások áramlatában. Ott, alig ötszáz méterre bizony óriási tankcsata bontakozhatott ki!

Ahol a földhöz csapódott, éppen egy lénia vágott le merőlegesen az út vonalától. Eredetileg a vasút mentén akart visszajutni az állomásra. Érzése szerint nem lehetett messzebb, mint két–három kilométer. Most azonban ez már lehetetlen. Hanem ez a vágás éppen arrafelé tart, a sínekkel párhuzamosan.

A megveszett csatazaj lassan eltompult a fenyőtűk csokrai között. Úgy érezte, hogy valahol ott jár már az állomás magasságában, amikor hirtelen zajos recsegéssel mindenfelé gyalogsági fegyverek szava zendült meg a vasútvonal mellett. Géppuskák kétféle zaját fogta fel a füle: a simán, egybefolyóan kisurranó sorozat a Blitzgewehr, amaz, a kattogó meg a ruszki Masinka. Füttyenő golyók hasítottak el felette és mellette. Vinnyogva vettek más irányt, ha valamelyik faágon gellert kaptak. Feje felett koppanva csapódtak a fák törzsébe, és vékony vörös kéregdarabokat vágtak ki a néma fákból. Sisakjára ágdarabok hullottak. Szinte úgy érezte, hogy ezeknek a golyóknak az elindítói látják is őt ott, az erdőben magányosan gyalogolni.

Eddig még nem félt, még kevésbé ijedt meg. Most azonban érezte, hogy rögtön elfogja a pánik, ami benne mindig valahol a megijedés és a félelem között lakozik. Belépett egy vastagabb fa takarásába:

– Nyugi, Szepi! Az már biztos, hogy a fiúk nem esznek ebből a mézből! Talán valóban nincsenek is már ott, és Csigavérnek van igaza! Vagy ott hasalnak valahol a Volkssturmistákkal együtt, s ez a golyóömledék nekik van címezve. El innen, amíg el nem találja a hátad közepét egy ilyen süvítő darab réz!

Lemondóan letette a fa tövébe a kengyeles papírhengert, s fától fáig ugorva, toronyiránt elindult visszafelé, ahol elhagyta Csigavért. A pánikhangulat érzete úgy szállt el belőle, ahogyan a méztől távolodott. Majd egy életben maradt ruszki megtalálja, és örül neki!

Az alkalmi csapattestét még ott találta.

A szakaszvezető alighanem vén frontróka volt, mert meg sem lepődött a látásán:

– Na! Szerencséd volt, komám! Kaphattál volna néhány golyót a bőröd alá!

– Csak tudnád mennyit! – gondolta Rotek, de nem szólt semmit. Csigavér mellé lépett. Az rápislantott, de még annyit sem nyögött, hogy mukk.

Valóban szerencséje volt abban is, hogy még itt érte őket. Meddig is kódoroghatott volna egyedül ebben az erdőségben, közvetlenül a frontvonal mögött? Addig, amíg valami veszett tábori csendőr szökevénynek nem nézi! Csak addig! Mert akkor: puff!

A szakasz éppen indulófélben volt. Mindenki megegyezett abban, hogy nem állhatja azt a rettenetes zajt, ami onnan, délkeletről egyre élesebben hatolt át a fák között. Kiértek már arra az út menti tisztásra, ahol néhány órája még csendbe dermedt autók várakoztak. Most már nem volt ott egy sem.

Akkor egy tank közeledett zúgva és csörömpölve a front felől. Érdeklődve nézték, bár nekik az nem jelentett semmit.

Nem úgy amannak! Csikorogva és dörögve dobta el a farát, és a megállott baloldali lánctalp talicskányi betont szakított ki az út széléből. A vizes homokot a szemük közé fröcskölve állott meg előttük, hosszú ágyúcsöve lóbálózva imbolygott a fejük felett.

A Tigris teteje tele volt kapaszkodó sebesültekkel. Mindenki véres volt valahol. Néhányat a bajtársak tartottak, a köpenyüket szorosan markolva.

A nyitott toronyajtóból derékig olyan magukfajta korú fiatal tiszt emelkedett ki. A sapka, vagy sisak helyén hatalmas fehér turbánja volt, amin már átütött a friss, piros vér.

– Wer seid ihr!? – Kérdezte hatalmas hangon. – Wo geh't ihr hin?

A parancsnokuk tanácstalanul nézett vissza:

– Mit akar ez? Tud valaki németül közületek?

Nem mozdult senki. Ebben a némaságban minden félelem benne lehetett. A tank vezetője azonban fenyegetően túráztatta a motorokat, s a tisztást büdös, fekete gázolajfüsttel öntötte el.

– Náá! Was ist los?! – türelmetlenkedett a tiszt, és oldala mellett előbbre billentette fekete géppisztolyát.

– A rossebb...! – lépett előre magában morogva Rotek. – Wir sind ungarische Grenadieren.

– Aus welchem Verband?

– Aus dem Fünfundzwanzigsten Division Hunyadi!

– Wo ist der jetzt? Warum kämpft er nicht? – vörösödött el mind jobban a fiatalember amúgy is véres arca. Rotek előkaparta a tábori kórház igazoló lapját, de nem ért el vele semmit. Az alhadnagy megvetően el sem vette tőle.

– Schon weggegangen ist. Er hat keine Waffen, Untersturmführer.

– Herrgott Zakrament verflucht nocheinmal! – öntötte el a düh, és a géppisztolyát kibiztosítva, a megdermedt csapatra irányozva lengette ide–oda. Amit meg bíborra vált arccal még üvöltött, annak értelmét már nem is nagyon kellett magyarázni. Rotek azonban nagyon jól megértette, hogy ebben a sebesült fiatal tisztben most újra a Végzet jelentkezik:

– Nálatok mindenesetre van fegyver! Mi mindannyian ott pusztulunk a hídnál! Ti meg itt ácsorogtok az erdőben, és siratjátok a divíziótokat! Mars a frontra, disznók! De azonnal! Mert lekaszabollak... letiporlak benneteket!

A vér mind nagyobb foltban kezdett terjeszkedni a gézkötésen.

– Azt mondja, hogy induljunk azonnal a frontra!

– Mondd neki gyorsan, hogy értettük. Oda indulunk. Mondd gyorsan! – lökte oldalba Grémi, mert azt a képet félremagyarázni nem lehetett.

– Jawohl, Untersturmführer! Verstanden!

A szakaszvezető azonnal sorakozót vezényelt. A kis csapat a tank mögött kikanyarodott az útra. Elindultak a dörgő front, a felrobbantott híd felé. A Tigris is kifordult lassan, és karcsú csövét rájuk irányozta. A sebesültek azonban türelmetlenek lehettek a tetején, mert hamarosan felbőgtek a motorok, és a páncélos eltűnt a távolban. Berlin felé.

– Légiriadó! – kiáltott fel kisvártatva a dörzsölt parancsnok. Ez mindenesetre azt jelentette, hogy bele kell vetniük magukat az erdőbe. Egy csomóban hasaltak az átázott, puha tűlevél párnán, hallgatták Grémi rendelkezését:

– A taknyos úristenit neki! Fiúk! Az erdőben csatárláncban megyünk visszafelé. Puskák lőhelyzetben, mintha az ellenséget keresnénk! Azzal még csak nem is igen hazudunk! A ruszkik alighanem itt vannak már valahol körülöttünk. Indulás, és mindenki körös–körül figyeljen!

Az úton most már nem járt senki és semmi. Hátuk mögött lassan eltompult a folytonos csatazaj, csak egy–egy eltévedt gránát repült át sivítva a fejük felett, valahova messzire hurcolva halálos töltetét.

Senkinél sem volt semmiféle térkép, meg tájoló sem. Fogalmuk sem volt, merre járnak. Az egyetlen tájékozódási lehetőség a nyílegyenesen északnyugatnak vágtató szürke betoncsík, amely Hitler parancsára jött létre Berlin és Boroszló között.

Ahol most jártak, az egyik oldalon kezdett elmaradozni a lelket csigázó, vigasz–talan fenyőerdő. Mind nagyobb mezőségek nyíltak meg előttük, ahol a szem már a messzeségbe látott. Mintha kinyílt volna a világ. Igaz, hogy abban a távollátásban sem volt sok vigasz. Messze előttük, balra és jobbra is, fekete füstök csaptak fel a horizonton. A közelebbiek alatt bordó lángcsúcsokat is látni véltek.

Az út kezdett újra benépesedni. Hozzájuk hasonlóan több kisebb–nagyobb katonabanda rótta az utat. A két szélen gyaloglók között újra járművek vágtattak el duruzsoló motorral. Ezeken az autókon azonban nem sebesültek hevertek. Wehrmacht és SS katonák vegyesen és békességben üldögéltek a platókon, s közömbösen néztek le a tócsakerülgető bakákra. Azok meg irigykedve felfelé pislogtak, mert ők a kényelmük mellett láthatóan nem voltak éhesek, s hulla fáradtak. Jól utaztak, bár nem énekelték sem a Lili Marlent, sem az Erikát. A németek már egyáltalán nem énekeltek semmit.

Az elütő egyenruhás kis csoport egy rekettyebokor tövében megpihent. Igazgatták a kapcákat. Kidobták a bakancsokból a beléjük nem illő puha betéteket, mert már mindenkinek akadt a talpán körömnyi, vagy hüvelykujjnyi vízhólyag.

A csapatnál volt még egy páncélököl. Gazdája szörnyen utálhatta már őt, mert felemelte, és gúnyos szeretettel suttogta a sárga fejnek:

– Tudod mit, kedvesem? A fekete rossebb hurcoljon tovább tégedet!

Finoman kivette belőle a két tömzsi gyutacsot, s vállához emelte a csövet. A dörrenés után, négy fényes stabilizáló acéllemezét kibontva, billegve és imbolyogva szállt át az ovális tök a rekettyebozót felett. A rét puha talajára való megérkezésének dobbanását meg sem hallották. Majd utána vágta a gyutacsokat is, melyek koppanva tűntek el a bokor valamelyik szürke ágának ütődve.

– Te nem ereszted el? – fordult hozzá az ismeretlen bajtárs.

– Nem. Én visszaviszem. Különben is, bolond vagy te komám!

– Miért? – rökönyödött meg az a váratlan megállapításon.

– Azért, mert hallottam: van olyan köztük, hogy hibás a csöve. Aztán kilövéskor szétreped, és lenyírja a lövő fejét. Itt mit marháskodjam már? Nem vagyok hülye, hogy feleslegesen kockáztassam a nyakamat! Ha akarnám, inkább csak úgy itt hagynám, valahol a bokor alatt! De én egyelőre nem akarok megszabadulni tőle! Mit tudhatjuk, nem lesz–e még szükségünk rá?!

– Én pedig azt hiszem, hogy te vagy a bolond! – fordult el bosszúsan tőle amaz. – Akkor csak cipeld! De a gyutacsokat a te helyedben azért kivenném!

Ezt az igazságot Rotek is belátta. Kiszedte a két seprőnyéldarab formájú gyújtót a fészkéből, és a két lyukat gondosan felfelé fordítva, a szíve fölé, a zubbony felső zsebébe helyezte. Eszébe sem jutott, hogy az minden másnak a legjobb helye lehet, de nem egy robbanó gyutacsnak.

Egy útkereszteződés előtt összetorlódtak a járművek. A két szélen gyaloglók megpróbáltak felkapaszkodni a teherautókra, több–kevesebb sikerrel. Néhány pótkocsis jármű mellé értek. A vontatókon idősebb Wehrmacht katonák ültek a hosszában elhelyezett padokon. Csupa gondterhelt, ráncos és csontos arc, a fáradt–ság mögül emberi érzések is előbuggyantak:

– Kommt herauf, Kinder!

Három gépkocsin tudtak állva a padok és térdek között elhelyezkedni. A pótkocsik lőszeres ládákkal voltak agyonpakolva. Néhányuk számára csak a háromszögű vonórúdon jutott hely, de ez is nagyon jól esett.

Az úttorkolat környékén csak araszolgattak, amíg az oldalról érkező járművek is besoroltak. Aztán meglódult az összeolvadt sor, s a február középi friss levegő betódult a rohamsisakok, meg a viharkabát–gallérok alá.

Vasúti kereszteződéshez értek. Rácsos, piros–sárgára festett sorompó zárta el az utat. Az előttük levő kocsik elmentek már, tehát ezt a sorompót az imént zárhatták le. Akkor meg biztos, hogy itt még jár a vonat.

Már jó fél órája várakoztak, de se vonat, se bakter, se sorompófelhúzás. Közben gondterhelten hallgatták a sokat próbált német katonákkal együtt a front messziről odahallatszó morajlását. Közben szóba elegyedtek a szívélyesen invitáló, csupa ránc arcú törzsőrmesterrel. Úgy látszik, nagyon kíváncsi lett arra, hogy miféle fajzatok, s honnan jöttek ide. Amikor megtudta, hogy magyarok, ámultan és jóleső mosollyal ejtett ki néhány magyar szót: Katinka, gyere, jónapot, s hasonlókat. Elmondta, hogy három hónapig volt ott, a Tiszántúltól kezdve vonultak egyre vissza egész Magyarországon át. Véleményét eképpen foglalta össze:

– Magyarországon szép! Ungarischer Soldat is guter Soldat! Aber Schade, ist schon ganz kaputt!

Közvetlenül a pótkocsis járművek mögött egy tank eregette kipufogóiból a fekete füstöt. Parancsnoka a hurkás sisakjában most bukkant elő a bakterház mögül, amelyben a sorompó kezelőjének alighanem már csak hűlt helyét találta. Dühöngve ugrott fel a vaslemezekre, és nyomban feldörögtek a páncélos motorjai. Csikorogva oldalazott ki a sorból, és eldübörgött a várakozók mellett: egyenesen a sorompónak. Rotek tisztelettel és megelégedéssel nézte, hogyan törik ketté és lapul össze a vastag acélcső a széles lánctalpak alatt. Recsegett a sorompó, és a gondos vezető arra is ügyelt, hogy a rács vékony acélpálcáit is gondosan szétmaszítsa a betonon az őt követő gumikerekek üdvére.

Ezt a hadműveletet a túlsó oldalon is megismételte, majd diadalmasan elrobogott.

Nyomában megindult a kocsisor. Rotek bizony nem ügyelt jól! A vontató gépkocsi hirtelen rántásától előrecsúszott a vonószem, s a visszatérő vonószár egy pillanat alatt alaposan becsípte a bakancsának talpát. Felüvöltött a fájdalomtól. A kétrét görbülő talp belepréselte a lábfejét a lábbeli eddig kényelmes üregébe.

Hála annak az ormótlan olasz hegymászó bakancsnak, a két centinél vastagabb talpba ágyazott recés szegkoszorú mindjárt ki is ugrott a bezsírozott résből, bár a kegyetlen fájdalmat azért visszahagyta.

Az öreg katona eltorzult arcáról látta, hogy valami baj van: az a gyerek sziszegve szorongatja a lábszártekerőjét.

– Was ist los, mein Junge? Komm herauf! – s még helyet is szorított a padon maga mellett.

Szerencsére nem tört el semmije, csak az eddig még épségben levő vízhólyag posszant szét. A talpának az meg már teljesen mindegy volt.

Cottbus. Száznegyven kilométerre vannak már attól a Neuöls nevű falucskától, melynek a határában örökre ott maradt Szasza, Bródics, meg Tökalsó. Most már az az omlós sziléziai homok emészti a tegnapelőtt még eleven testüket.

Mit?! Még csak tegnapelőtt?! Hiszen mintha azóta egy korszak múlott volna már el! Minden tompa most, és összemosódik ebben a zajos, füstös szürkeségben! Az elhagyott haza emléke is mintha csak valami lidércnyomás lenne! A város tömve járművekkel, össze–vissza futkosnak a széles főutcán a törmelékek között.

Az alkalmi gépesített menetoszlop már szétszéledt. A nyurga szakaszvezető, akire egy sarkon legalább fél órát várakoztak, előkerült már valahonnan, és most az utcák romos macskakövein sántikálnak sebes lábaikkal.

Ezt a várost eddig még nem érhette tüzérségi, vagy légitámadás. Sehol sem látszottak bombatölcsérek, sérült, összeroskadott házak, s a levegőből hiányzott a keserű bombabűz, meg a szétporlott téglák, a meszes malter fanyar szaga. Az útburkolat sérüléseit inkább csak a jóisten tudja, hány száz csörömpölő tank okozhatta.

Az utcán botladozva azért láttak annyit, hogy ez a Cottbus azért igen nagy város! Magasak, szélesek és változatosak a stílusos homlokzatok, a leszálló szürkület pedig egyre mélyítette az impozáns környezetnek lebilincselő hangulatát.

Sértetlen, hatalmas épület boltozatos kapuján tágas udvarra tértek be. A folyosón, de még inkább a nagy teremben, ahova terelte őket a parancsnokuk, ismerős a szag. Mostanában ugyan biztosan büdös katonák szállására szolgál, de azt az illatot azért nem nyomhatja el semmi: iskolaszag az! Nagy iskoláé. És az az illat ugyanaz, mint otthon a gimnáziumé, ahonnan Brabács, meg a sorozóbizottság tanácsára elindult ide. Annak a boltozatai félkörű román dongaboltok. Azt meg nem lehet tudni, hogy valamikor, a sárgapitykés, zöldhajtókás huszárok korában is, be voltak–e falazva a nyílásai.

Fáradtan dobták le magukat a szétterített, már jócskán törekes szalmára. Mindenki elsősorban a lábával volt elfoglalva. A hólyagok helyén leszakadt bőrcafatoknak még jól is esett a kőpadló februári hidege a WC–ig tartó úton. Ott vékony fonálban még víz is csurgadozott a csapokból.

Néhányan gyorsan elaludtak a porszagú szalmán. Akik meg matattak még valamit, az „ágyak” lábtól eső végein pár téglakenyeret találtak. Addig örülhettek nekik, amíg nem próbáltak törni belőlük. Az azonban felesleges erőlködésnek bizonyult!

A fekete korpa olyan istentelenül kemény lett a szárazságtól, mint a valóságos szikla. A puskatusok csapásaira azzal válaszoltak, hogy makacsul elugráltak, legfeljebb három részre törtek szét. Azokat aztán tovább bontani nem lehetett.

A keserves helyzetet ismét a szakaszvető oldotta meg:

– Nem így kell azt, gyerekek! Megvizezni, aztán tűz mellé kell rakni! Akkor megpuhul.

– Naja! De hol van itt tűz?

– Hát rakjatok!

– Hol? Hiszen kályha sincs!

– Hogy hol? Ott a folyosó köve! Háború van, vagy nem? Szükség törvényt bont! Amott hátul van egy összeroskadt pad. Jó tüze lesz annak a száraz fának!

Így történt, hogy az első bolthajtás alatt hamarosan jó kis tűz égett a gyalogsági ásóval forgácsra szaggatott padból. Az könnyebben engedett, mint a fekete korpakenyér! Isten tudja, hány réteg olajfesték égett szaga keveredett a fenyő illatához, és dőlt ki a laposan domború nyílásokon.

– Hát azért ez mégis istenkáromlás! – gondolta Rotek. Úgy érezte, hogy ez a tüzecske éppen ott parázslik, ahol Céci bácsi szelíden megfogja a vállát, s éppen olyan nyugodtan közli vele:

– Fiam, én megbuktatlak a matematikából!

Ezen azonban most mégis inkább röhögni kellett magában: Hol van az már! Közelebb tolta a parázshoz a megvizezett korpakenyeret.

– Nahát, szakaszvezető úr! Ezt a tésztát!

A jó fiú csendesen csak annyit válaszolt:

– Ja, gyerekek, a front sok mindenre megtanít!

Gáspár Pista hungarista

– Hát a karikalábú századosoddal mikor találkoztál újra? – kérdezte Noémi, amikor közösen leszedték az asztalt.

A finom kis porcelán csészék alig várták már a forró feketét, melynek az ellenállhatatlan illata becsúszott a szobába.

– Hát te honnan ismered ezt az általam kreált jelzőt?

– Úgy látszik, elfelejtetted, kedvesem, hogy én Lacinak igen sok munkájában segédkezem. Nos, azt a részt is én írtam le! Különben is! Ezért a szóért kicsit ő is haragudott rád, úgye, szívem?

– Hát, igazán nem tudom, hogy bosszankodtam–e, vagy inkább mulattam rajta. Mindenesetre érdekesnek tartom, hogy valaki éppen azt veszi észre legelőször az... azon az emberen. Noémival ezért alaposan ki is tárgyaltunk tégedet. Nem csuklottál néha–néha?

– Nem tudom én már, hogy mikor csuklottam! De hát miért olyan fontos az, hogy én kit milyennek láttam? – képedt el Rotek azon, hogy ilyen kérdést feszegetnek. – Én inkább azt tartottam meglepőnek, hogy te akkor olyan hirtelen eltűntél a tűz mellől, hogy észre sem vettem. Pedig láthatólag semmi bajod sem volt.

– Jó, jó, semmi, semmi! Sokkal nagyobb baj volt az, hogy elaludtuk a napkeltét... pedig Noémi szívesen főzött volna már egy jó kis halászlét. Úgye, Noémi?

– Olyan halászok után, akik a harcsajárás idejét átmesélgetik, ugyan könnyű a tűzrakás! Mert nem is kell! – kötődött az asszony.

– Noémi az imént kérdezett valamit. Illenék válaszolni is, nem? – hörpintettek az illatos kávéból.

– Egyszer a szememre vetetted, hogy össze–vissza ugrálok az elbeszéléseimben. Emlékszel?

– Rémlik. De akkor még talán „elvtárs” voltam, nem? Most meg már „úr” vagyok én is!

– Akkor sem kell türelmetlenkedni! Hol vagyok még attól?! Most még éppen csak, hogy kikerültem abból a lapos Sziléziából, aminek csak egyetlen arcát ismerhettem meg – pedig biztosan sok van neki –, s az összepréselt talpamat és a szétnyomott vízhólyagokat leszámítva, ép bőrrel. Hogy a karikalábú, meg a többi bajtársam merre járhat – s járhat–e egyáltalán –, abban a félig rothadt szalmaillatban nem tudhattam. A neuhammeri vasútállomás úgy maradt meg a gondolataimban, mint valaminek a vége. Mintha egy korszak fejeződött volna be ott! Minden addigi történés makacs feszültséget hordozó ködbe merült. Most még csak egyetlen szó az emlékem Cserei László századostól: LEOBEN. Meg a páncélököl az oldalam mellett!

A parázson párolt korpa jól megdagadt már a gyomrokban. A jóllakottság érzése, meg a fáradtság, mindenkit belepréselt a töredezett szalmába, meg a mély álomba. Ez a boldog állapot savanyú, de forró krumplifőzelékkel megtömött csajkák mellett a következő nap délutánjáig tartott.

– Riadó! Felkelni! Gyorsan! – hallották meg a szaki üvöltő hangját.

Az udvaron teherautók álltak duruzsoló motorokkal. Mindenütt zöld, meg szürke, fegyverektől, felszereléstől roskadozó alakok rohangásztak, s másztak, ugráltak fel a gépkocsik lehajtott hátsó palánkjain. Csizmák dobogása, gázálarctokok és bádog géppisztolyok csörgése töltötte be az iskola hatalmas udvarát.

– Los–los! Schnell, zak–zak! – üvöltöztek a német altisztek, s minden rend nélkül keveredett a gallérokon a Wehrmacht rácsos rangjelzése az SS villámokkal.

– Felszállni! – hangzott számunkra is az újabb parancs.

– A fene se látta eddig, hogy ilyen sokan vagyunk itt! – gondoltam, amint magam is feltettem a száz talpszeget a dobbanó deszkára. – Bizonyára ez az épület a frontról érkezetteknek valami gyűjtőhelye!

A kocsik nem teketóriáztak. Mind ugyanabban az irányban kanyarodott ki a nagy kapun, és lökdösve, ugrálva vágtatott át a néptelen város utcáin.

Ha nem lett volna a ponyva, akkor sem tudtuk volna megítélni, hogy merre visznek bennünket.

– Fiúk! Most alighanem megint betömnek velünk egy rést! – vélekedett a szakaszvezető.

Vagy egy fél óra hosszat vágtatott velünk a kocsi, most már érezhetően nagyon jó minőségű úton. Az előttünk robogó többi, mellékutakon lekanyarodva, már lassan elfogyott. Ekkor megéreztük, hogy a miénk is szűkebbre és döcögősebbre tért rá. Aztán egyszer csak laza homokon óvakodtak a kerekek, a ponyva lebbené–sében satnya akácfák száraznak tűnő ágai látszottak. Most már megállapítottuk, hogy észak felé hoztak ki Cottbusból.

A kocsi megállt. Mi leugráltunk egy szép ház előtt, amely kívülről kis kastélynak látszott. Rajta kívül, átellenben, másik ház is állt, de az szerényebbnek, paraszt–háznak tűnt. A parancsnokunk oda ment be.

Ácsorgás közben eszembe jutott, hogy az autópályán, a város előtt, egy nagy folyó felett jöttünk át. Valami a földrajz órákról is rémleni kezdett: Csak nem az Odera volt az a víz, ami sokkal nagyobbnak látszott, mint a Mura?! Most akkor azon a határon lehetünk, ami mögött újra Lengyelország van is, meg nincs is!

Most már tudom, hogy földrajzból nem is voltam olyan rossz, mint ahogyan azt a jegyeim mutatták! A szakaszvezető hamarosan előkerült, és beterelt minket abba a szép házba.

Valóban vadászkastély volt. Kör alakú hallból több ajtó nyílott sugarasan valahová, lakkozott fájú csigalépcső kanyarodott fel a manzárd alá. Színes majolika mozaikon taposott a hegymászó bakancs. Nagy, színes körből hegyes nyilak ágaztak széjjel, mutatták az égtájak nyolc irányát.

Jó hely volt az a kis kastély! A vidéken teljes csend pihent. A konyha, meg az éléskamra itt is tele volt konzervekkel. Az iskolabéli tábori konyháról elég ehető kenyeret is hoztunk, így egészen kellemesnek ígérkezett a pihenő parancsa. Csak ne igazolta volna a szaki is a földrajzi ismereteimet! Az Odera mellett voltunk, ott most csata készülődik!

Valaki a hátsó kijáraton kiment a szálkás akácosba. Lövés dörrent, nem is olyan messze a háztól. Kiléptem én is. A ház mögötti tisztáson megtaláltam a tettest, amint éppen egy jól megtermett nyulat lóbált a Mauser tusa mellett.

– Vajon lesz–e mód elkölteni ezt a nyulat?

Lett. A csend csend maradt egész nap, és az ólmos ég alatt most nem szűrődött ide harci eszközök robaja.

Mire egészen bealkonyodott, rám került az őrség sora. A kapuban kellett strázsálni, ahol mást sem lehetett tenni, mint bámulni a szemközti kis ház zsalugáteres ablakát. Amögött ugyancsak katonák mocorgása látszott. Egy–egy az udvaron is megjelent közülük, a túlsó végen álló budit látogatták szorgalmasan. Nagyon hosszú, bokát verdeső barna köpeny volt rajtuk. A szakaszvezető az eligazításon azt mondta, hogy ezek ugyancsak magyarok. Hungaristák. S hogy az ő parancsnokságuk alá tartozunk mi is.

– Nocsak! Ezek képesek voltak idáig is eljönni?!

A sötétség nagyon hamar leszállt a fák, meg a házak tetejére. Az ablakokban azonban nem gyúlt fény. A hasamról előkotort órát is csak a viharkabát kinyitott szárnya alatt nézhettem meg, egy gyufa lángjának fényénél. De azért egy pillanatig elgyönyörködhettem a Szőke Lány drága képecskéjében is.

– Milyen messze is kerültem tőled! Azért, hogy egyszer „nagy fiúként” mutatkozhassam előtted! Vajon sikerül–e? Nem járok–e valahol úgy, mint Szasza, meg a másikak, akik biztosan éppen úgy otthon hagytak valaki szívüknek drágát? Számukra most már örökre vége mindennek! De azért akkor is nagyon szép vagy, és nagyon–nagyon szeretlek!

Jó sokáig búsongtam ott. Olyan sokáig, hogy alig jutott az agyamig a mutatók lassú forgása:

– A francba is! Ezek a dögök nem váltottak le! Csaknem éjfél volt már, amikor megnéztem az órát! S négykor ismét rajtam lesz a sor!

Jó sokáig döngettem a puskatussal a léckaput, mire kijött az éjféli soros. A nyúlból meg már csak a lerágott csontocskák vigyorogtak rám a lépcső tövében.

Négy órakor ismét kint álltam a kapuban. A csendnek azonban addigra már vége lett.

Mind jobban elszoruló szívvel álldogáltam a kapu előtt, és reflexszerűen megérintettem a földre támasztott Faust nyelét. Figyeltem, hogy az idegeket feszegető zaj merre tart.

– Mit is mondott az este a szaki? A parancsnokság ott van, abban a szemközti parasztházban. Ott kell jelenteni, ha valami történik. Jól van! Akkor hát bemegyek! Mert ott a nem is nagyon távolban alighanem zajlik valami! Egész páncélos hadsereg vonul valahová!

Az első szoba bejárata az udvar felől, szűk tornácról nyílott.

– Otthon is éppen ilyenek a kis horvát házak – futott át rajtam a gondolat, amíg megdöngettem az ajtót. Válaszra sem várva benyitottam.

Ami odabenn először megcsapott, az a feneketlen fülledtség, egymásra zsúfolódott emberek meleg bűze volt. Csak azután vettem észre, hogy az ablakkal szemben lévő falon olyan akasztós kis petróleumlámpa hinti gyenge fényét, mint amilyennek a sárga, meleg sugara a leckéimre esett, ha esetleg a Mura, vagy valami más miatt késedelmet szenvedtek. S az általános bűzben megéreztem az olaj szagát is, ami csak olyankor szokott ilyen töményen szétterjedni, ha a parányira csavart lángja csak tökéletlenül tudta elemészteni a füstöt.

A fehér falra rajzolt keskeny kis csíkból szétszóródott fényben sapkátlan, borzas fej emelkedett fel az asztalon hevertetett könyökökről:

– No! Mi van?

Fogalmam sem volt, hogy ezeknek a hungaristáknak hogyan lehet köszönni. Az, hogy „Kitartás, éljen Szálasi!”, csak nem akart kibukni a számon! Hiszen egy kicsit azért is jöttem el, hogy otthon se kelljen arra vetemednem. Aztán meg itt, Szilézia határán, már nem is lehet illendő az a dolog! A bokámat összeütve tisztelegtem hát, ami a csekélyke fényben fel sem igen tűnhetett:

– Rotek gránátos jelentkezem!

– Mit!? – rándult fel a borzas fej. – Mit mondasz?

– Azt, hogy Rotek gránátos jelentkezem!

– Csak neem!? – srófolta fel a láng sárga lepkéjét. Láthatóan nagyon izgatott lett, amit egyenlőre sehogy sem értettem. Aztán a vállamnál fogva a fénybe fordította az arcomat:

– Né! Szepi! Szepi! Tényleg te vagy az! Vedd le azt a rohadt sisakot, és gyere, ülj le!

Most én is jobban láttam már, és bár a meglepetés miatt össze–vissza állt a szemem, a borzas üstök alatt felismertem Gáspár Pistát:

– Pista! Hogy kerülsz te ide?

– Azt én is kérdezhetném tőled! Alighanem mind a ketten ugyanazon módon! Ezt a csodát! De miért törtél be most ide olyan lóhalálában?

– A parancsnokot keresem.

– Én vagyok a parancsnok, Lacikám! Valami baj van?

– Hát, hogy baj, vagy nem baj, azt nem tudom. Csak azt jöttem jelenteni, hogy rengeteg tank vonul nem messze tőlünk valahonnan valahova.

– Jaa? Sose izgasd magadat, öregem! A németek rendezkednek az Odera mellett. Ott akarják még Berlin előtt megállítani a ruszkikat. Ülj le már, és mesélj! Nem vagy éhes?

– De vagyok! – jutott eszembe az előlem elfutott nyúl.

– Akkor egyél! – tett az asztalra egy papírcsomagot. – Közben dumálj!

– Be kellene hoznom a Faustot! Ott hagytam, hogy őrizze a kaput, amíg itt vagyok.

– Franc a Faustba! Egyél és mesélj!

Illatos, puha füstölt szalonna omlott szét a számban, majdnem lágy kenyérbél párnák között. Faltam, és még arra sem igen gondoltam, hogy ennek a Pistának honnan a fenéből jutott ide ez az egészen hazai dimenziójú szalonna. Meg az is, hogy milyen csodálatos dolog ilyen körülmények között jó barátokra lelni!

Nem hagyott azonban spekulálni:

– Mondjad már! Mikor jöttél el hazulról?

A minduntalan szétfutó nyálam alig hagyott beszélni. Két falat között igyekeztem minél rövidebben, minél többet mondani:

– Októberben jelentkeztem a Hunyadiba. November tizenkettedikén a vonatra vonultam be. Kaposszerdahely, Sárhida, Baktüttös. Tófejen újra vagon Mikuláskor. Aztán egyenesen Neuhammer–Strans.

– Mi is ott voltunk. Minket januárban hoztak ki. Már nem volt máshol hely, mint a lágeren kívül, az istállókban.

– Hányan voltatok ott? És mi ez az egyenruha rajtatok?

– Egy hadosztály. A ruha pedig, hiszed, vagy nem, az életmentőnk. Zsákmányolt ruszki köpenyek.

– De... te mit keresel egy nyilas hadosztályban? Nem is tudtam, hogy beléptél a pártba!

– Nem is tudhattad, mert nem is léptem be. És te meg, hogyan kerültél a Hunyadiba? Azt hiszed, az más?

– Persze, hogy más! Én katonának, a hadseregbe jelentkeztem.

– Pedig még sok mást sem tudhatsz! Ha ti december elején már kijöttetek, fogalmad sem lehet arról, mi lett otthon! Hidd el, Laci, nem tehettem mást. Illetve... tehettem volna... ennél rosszabbat.

– Az mi lett volna?

– A Szent László Hadosztály!

– Hallottam már róla. Az hol van? És mit csinál?

– Hm, úgye, hogy nem sokat tudsz! Amikor én jelentkeztem ide, azok már kint voltak Jugoszláviában. Partizánvadászaton. Azt még megúsztam. Ezt már nem tudtam. Valamit tennem kellett, mert nem csinálhattam tovább a bujkálást.

Talán emlékszel még rá, hogyan lóbáltuk a lábunkat a Mura hideg vizébe, ahogy ott ücsörögtünk a sérült pillér előtti jégtörőn?

– Emlékszem? Hát hogyne! Ott énekelted nekünk azt, hogy Somogyország kellős közepében...! Meg azt, hogy Ágyúcsőre tábortűz világít...

– Igen. Az negyvenhárom nyarán volt, úgye?

– Akkor. De rég volt már...! Mondd csak, Pista, nem te írtad azokat a dalokat? Sokszor volt már ez a gondolatom.

– Hm... részben. De az nem fontos. Azt tudhatod még, hogy akkor voltam lábadozó.

– Én azt láttam, hogy remek egészségben voltál már. A lapockád alatt már szinte sima volt a vörös heg, s jobban leúsztad a napi négy kilométert, mint akármelyikünk.

– Jó, jó! De az egészségügyi lapomon még érvényes volt a minősítés.

Azt már kevésbé tudhatod, hogy mindig nehezebb lett meghosszabbítani a bejegyzést. Nagyon remekül viselkedtek a kanizsai orvosok, különösen pedig egy jó barátom, aki akkor cselédkönyvezett ott.

– Ki volt az? – kaptam fel a fejemet.

– Hagyd! Azt én soha senkinek el nem árulom! Ő volt ugyanis az, akinek a segítségével egészen negyvennégy nyaráig kitolhattam a sebesülésemet. Tovább már nem volt. Katonai felülvizsgálatra kellett volna mennem, s azzal nagyon rosszat tettem volna az orvosaimnak is. Neki is!

– Ha kimondom a nevét, akkor bólintasz? Isten bizony titkot fogadok én is!

– Na jó! – egyezett bele. – De baráti titok!

– Baráti titok! Kerki László!

– Az! – bámult el. – Ismered?

– Hahhahhaha! Hehehehe! – gurgulázott elő belőlem a nevetés.

– Most mit lehet ezen röhögni? – kezdte elönteni az indulat.

– Azt röhögöm, hogy ezt a titkot te már még az ellenségednek is bátran elmondhatod!

– Miért? Tudsz róla valamit? Csak nem...

– Neem, Pista! Megvan, és én is remélem, hogy jó egészségben! Jól ismerem, és tudod, hol találkoztam vele utoljára?

– Hol? – nyúlott el a képe.

– A liegnitzi koncentrációs tábor kocsmájában! Laci igazi, valódi SS főhadnagy! Obersturmführer! Megsütheted a titkodat!

– Az nem lehet! Tévedsz, vagy hazudsz, Laci!

– Nem, nem, egyik sem! Igaz, hidd el, éppen olyan csapdába esett ő is, mint te, ahogyan elmondtad. Bori miatt.

– Bori! Milyen Bori?

– Hát a kedvese, szerelmese volt. Ott ápolta a kórházban... de ez hosszú történet. Amilyen fura a sors, lehet, hogy te is találkozol még vele. S akkor ő majd elmondja. Vagy én is..., ha hazakerülünk!

– Semmi baj! A fő az, hogy még egyelőre megvagyunk. Te hol voltál, amikor megtámadták a lágert?

– Volt egy szál puskám. Aztán amiatt ötvenketted magammal eléjük mentünk a ruszkiknak. Neuöls nevű kis falu alatt lövöldöztünk egymásra. Egy százados parancsnoksága alatt. Hárman ottmaradtak...

– Gondold el, minket meg ott fogtak a Boberen túl, az istállókban. Nekünk sem igen volt fegyverünk, és még nem is riasztottak kellő időben. Sokan úszva akartak átmenni a folyón. Éppen csak hártya vastagságú volt a jég rajta, a vize meg olyan mély, mint a Duna. Jó páran nem tudták átúszni azt a pár métert. Görcsöt kaptak, s egy hördüléssel elmerültek.

– Hát te? Hogy úsztad meg?

– Nekem nem kellett úsznom. Az imént éppen azért mondtam, hogy ezek élet–mentő köpenyek. Szovjet katonákkal keveredve futottunk át a hídon, az utolsó másodpercekben. A sötétségben azt hitték, hogy mi is hozzájuk tartozunk. A századunkból így csak mi értünk át, akik itt vagyunk. Alig, hogy átértünk, felrob–bantották a hidat. Mi meg a gyakorló bunkerek között együtt futkostunk a Vörös Hadsereggel. Jó mi? Világosra azért sikerült valahogyan „rugalmasan elszakadni” tőlük. Lehet, hogy holnapután ismét találkozunk... – gondolkodott el.

– Mi a parancsotok? Meddig leszünk itt?

– A rosseb tudja! Valami gyűjtőhelyről tegnapelőtt hoztak ide ki bennünket azzal, hogy itt várjuk be a továbbiakat. Azóta a kutya se nézett felénk. Csak ti jöttetek. Éppen te, Szepi! – lökte meg ismét örömmel a vállamat. – A hadosztály ottveszett, meg szétszóródott. A fene tudja, hogyan lesz tovább! Neked mit kell tenned?

– Mi csak ketten vagyunk itt az ötvenkettőből. Neuhammerból „kiküldetésbe” vezényeltek bennünket, a többiek meg ott maradtak. Este jöttünk el, hajnalban meg már tűzben volt az állomás. Egyébként szétszóródás esetén Leobenben kell jelentkeznünk. A többiek, akikkel itt vagyunk, csak olyan alkalmi társak a Hunyadiból. Nem tudom, nekik hova kell menniük.

– Leoben Ausztriában van, nem?

– Igen. Valahol Ausztriában. Úgy rémlik, hogy itt meg az Odera mellett vagyunk. De azt azért ne kérdezd, hogy Leobenbe hogy jutunk el! Majd csak odatalálunk valahogyan, ha...

– Te, Laci! – jutott eszébe valami. – Isten tudja, mi lesz velünk itt. Ha mégis hazakerülne valamelyikünk, fogadjuk meg egymásnak, hogy mihelyt lehet, felkeressük az otthoniakat. Jó? Te voltál már nálunk. Én is odatalálok hozzátok a Mura mentén. Megfogadjuk?

– Megfogadjuk, Pista! Remélem, mi ketten is találkozunk otthon! Itt meg figyeljük egymást, ha lehet. Most megyek a páncélöklömhöz.

A füstölt szalonna zamata még érezhető volt valahol hátul, a nyeldeklőm körül. Jól elbeszélgettük a füstös szobában az időt, de most már kint állottunk a tornác ajtaja előtt. Keletről pitymallott az ég alja.

A kiskapunál kakaskukorékolás akasztott meg. Meglepetve visszanéztem. Pista sziluettje már egészen jól kirajzolódott az épület sarka mellett. Mindkét markát a szájához szorította, onnan jött az ébresztő hangja:

– Kikeriiikiii–kak–kak–kak–kak!

S hogy még hívebb legyen a hajnali kakasszó, két tenyerét összecsapkodva tökéletesen utánozta a kakas reggeli tornájának hangját is.

Ahogy megmerevedtem a kapufélfa mellett, mindkét kezével búcsút intett.

Elfelejtettem, hogy Gáspár Pista ezt is tudta!

A sárga dögöt nem bántotta senki. Boldogok voltak még a kopasz akácfák is, amiért nyugodtan aludhattak.

A lekanyarodó út felől motorkerékpár berregése hangzott fel, majd egy perc múlva elő is tűnt a kanyarból egy oldalkocsis Zündapp. Egyetlen katona ült rajta. Gumírozott zöld esőköpenyének vállborítása lebegett a zötykölődéstől, amint homokot hányva a kerekek alól, elrohant előttem. Aztán rájött, hogy a jó lendületével mindjárt ki is jutott a falu másik végén. Így szinte helyben fordulva, visszakanyarodott.

– Kommandantur? Wo ist Kommandantur?

– Da! Entgegen!

A szürkületből lassan kibontakozott a ház körvonala. Meglátszott már az is, hogy a fala nyers tégla, de gondosan kihézagolva. A pirosló homlokzat előtt pedig ott duruzsolt a szép boxer motor, amit a katona le sem állított. Őrült vágy fogott el, hogy beüljek a fekete nyeregbe, s ennek a sok lóerőnek a hátán egyenesen haza vágtassak. Haza! Anyához, apához, a Szőke Lányhoz, horvát parasztok közé, egészen Magyarországra.

Ez persze vágynak egészen jó volt, de tervnek marhaság. Valahol itt van a közelben Berlin, amelyet tüstént megostromol az az ellenállhatatlan hadsereg, aminek a megállítását Kaposvárott olyan remekül kiterveltük. Most meg már itt is itt van, az otthontól ezer kilométerre! Én eléje indultam, az meg most eljött utánam ide, ahol már semmi kedvem meghalni a hazáért!

Hadd duruzsoljon hát itt ez a Zündapp! Lehet, hogy ezt is folyton üldözték, a Szaharától egészen idáig. De ez a német katona legalább itthon van!

Már jött is kifelé a kiskapun. Beült a szétnyúzott nyeregbe, s a felhördülő motor vadul ragadta vissza a feltúrt homokos úton.

Megelevenedett az udvar is. Vagy harminc bokáig köpenyes ember tódult ki, és meg sem próbált valami kincstári modorban sorakozni. Az arcokat nem lehetett látni. Az azonban észrevehető volt, hogy több köztük az érettebb, mint a magamfajta taknyos. Jó párnak géppisztoly lötyögött a vállán, a többi meg valami karabélyt vetett a hátára.

Gáspár Pista odajött:

– Laci! Mondd meg a parancsnokodnak, hogy visszavonulunk. Az úton autók várnak. Gyertek azonnal! És ne feledd, hogy mit fogadtunk meg! Isten veled! – ölelt át, és hangján éreztem, hogy most igazán nem katonás a lelke.

– Isten veled, Pista! A viszontlátásra otthon!

A ritkásan nőtt erdőben, toronyiránt tűnt el a csapatával együtt.

Az úton valóban ott rostokolt három–négy ponyvás teherautó. A hungaristákét még utolértük ott, mert igen sietős lett a mi utunk is. Pista még külön tárgyalt a szakaszvezetővel is, de nem sikerült megtudnom, hogy mit.

Most újra Cottbus felé robogtunk, de a kocsik elkerülték a belvárost. Ahol megállt a menet, valami városszéli kis telepnek látszott. Újnak tetsző manzárdtetős házak sorakoztak kertecskék közepén. Minden olyan békésnek, otthonosnak tűnt.

– Ez az! – kiáltott le az előző autóról Gáspár. – Nagyon figyeljetek, ne csavarogjon el senki! Talán a vonaton is találkozunk!

A felbőgő motor aztán elragadta őket valahova.

Elgondolkozva forgatta kezében a karcsú poharat. A zöldessárga ital tetején két csillanó kis jégkocka ütődött egymásnak, meg a hidegüktől megpárásodott üveghez. A jeget körülölelő hűvös folyadék sütötte az ajka peremét, s ettől az ízét sem igen érezte. Noémi észrevette a kis fintort:

– Nem ízlik?

– De igen! Biztosan ízlik. Csak még nem kóstoltam meg igazán – ivott bele bátrabban a jégkockák közé. Triple Sec zamata ütött ki a nyilván narancs levétől sárga kompozícióból. Most már nagyon jól esett a gyomrát melegítő jéghideg ital.

– Ne haragudjatok! Nehezen tudom értékelni az ilyesfajta italokat. Nekem az a hűvösség a kellemes, ami egyformán a boré, meg az ászokfáé is. Az én mércém apám szűz bora, ami a Csingában, pucér akáckarók mellett terem, és soha nem kerül bele még cukor sem. Azt a bort én ezer más között is megismerem, lehet bár közöttük akármilyen más hegyfokon termett. Tömény formában pedig mindig nagyon jó volt nekem az is, ami a rézcső végéből alighűvösen csordogált a demizsonba.

– Jó, jó! Nem kell mentegetőznöd! Különben is láttalak én már titeket máshogyan is inni! Pintesüvegből! – csúfolódott.

– De mondd csak! Ki volt neked az a Gáspár?

– Gáspár Pista?! – nézett újra Rotek a pohárban kócolódó, fogyatkozó jégdarabokra. – Furcsa egy történet az!

Nálam három–négy évvel idősebb gyerek volt. Negyvenhárom forró nyarán ismertem meg, talán júliusban. Gyakran kijárt ő is a városból a Murára, mint ahogyan szép vasárnapokon sokan mások is tették. Vele egyívású barátaival, akikhez én is tartoztam, a forró kánikulai napokon együtt erőszakoltuk meg a folyó hólé szagú és hőfokú vizét. Csakhogy valami furcsa módon Pista háta mögött akkor már egy évi frontszolgálat volt. Az iskola miatt közülünk senkit sem vonultattak még be. Pedig néhányan már éppen úgy leérettségiztek, mint ő. Karpaszományos szakaszvezető sarzsival került elő valahonnan a Brianszki erdőből, sebesülten. Megismerkedésünk idején..., de a többit már tudjátok.

– Talán zsidónak számított?

– Nem, nem hiszem. Módomban volt ismerni az apját. A városban az övék volt egy papír–írószer nagykereskedés. Pista ott tologatta a kézi targoncákat, rakta teherautókra, meg lovas társzekerekre a nagy bála papírokat. Meg kijárt hozzánk a Murára.

Amikor kifeküdtünk a roncsolt hídpilléreket védő jégtörők oldalára, és hagytuk, hogy a zuhogó napsugarak űzzék el a bőrünkről a gleccserek levét, sokszor dalolt. Csupa fájdalmas frontnótát szedett elő. Nem jól mondom: úgy jött elő belőle, mint macskából a dorombolás. Mindent tudott, amit akkoriban dalköltők alkottak és Nagykovácsi Ilona, Karádi Katalin és mások énekeltek. Meg olyanokat is, amiket soha senki máshonnan nem hallhatott, csak tőle. Szomorúan és szépen dalolt, de tudomásom szerint senkinek nem mesélt semmit. Különös módon róla sem szólt semmi mese, pedig a haverok már korábban is ismerték.

A mi különös barátságunk úgy született, hogy egyszer kivittem a folyóhoz a mandolinomat.

Egy fűzbokornak kánikulától már meggyötört lombja alatt pengettem a szép szálas fűben, amikor a többiekkel együtt Pista is megjelent. A délutáni vonattal jött. Bőven volt tehát még idő arra, hogy megfürödjön a friss vízben, a záporozó forró sugarakban. Csak megállt előttem, és rámeredt a húrok alatt berakott, színes szárnyakat bontott intarzia lepkére:

– Te ilyet tudsz? Játszd el azt, hogy Ágyúcsőre tábortűz világít!

– Csakhogy én azt nem tudom! Soha nem is hallottam!

– Neeem? Akkor figyelj, elénekelem, jó? Biztosan gyorsan megtanulod!

– Jó, énekeld!

A magas fűzbokor alatt selymes, szálas fűre telepedve hallgattuk Pista kellemes, lágy tenorját. A puha, moll hangzatú versszakok úgy ivódtak belénk, mint ahogy a folyó tiszta vize itatja át a saját maga által odahordott fehér, szemcsés kvarchomokot.

Szépen zengett a nyolc húr. Hamarosan a szigeten őrt álló nagy nyárfákról érkeztek vissza az utolsó hangok, ahogy az egész társaság együtt énekelte ezt a megejtően szép kis dalt. Amikor vége lett, akkor egy ideig csak hallgatni lehetett, magunkban figyelve azt a belső hangulatot, amit ez a Pista hozott onnan kintről magával.

– Gyerekek! Van még egy! Figyeljetek! Laci, tanuld meg ezt is! Olyan szépen csinálod!

Leült mellém a fűbe, és térdét átkarolva, szép hangján énekelni kezdett:

Somogyország kellős közepében

van egy kicsi fatornyos falu.

Apró házak egymás mellett szépen,

s minden házon kicsiny zöld zsalu.

Minden férfi elment onnan régen,

az asszonyok csendben sírnak ott,

mikor este fenn a magas égen

kigyúlnak a fényes csillagok.

Özvegy anya a kicsi fiával

kiül este a pitvar elé.

Áhítatos, ábrándos orcával

néznek ketten fel az ég felé.

Édesanyám, mondja meg azt nékem,

hogy odafenn vajon mi ragyog?

Mit keresnek ott a magas égen

azok a kis fényes csillagok?

Két szemébe sűrű könnyek szöknek,

s megszólal a somogyi anya:

Az ottan egy szakaszvezetőnek,

az meg ott egy káplár csillaga.

Gallérjukra volt az rájatéve,

de mostan már, szegény, mind halott!

Az angyalok felvitték az égbe,

s ott ragyognak most, mint csillagok.

Megtanultuk. Énekeltük, és a dalok után soha nem maradt nyugalom a szívünkben. Volt még egy–két ilyen ismeretlen dalocska a repertoárjában, de azokat már elfelejtettem. Csak ez a kettő maradt meg bennem, mint sajgó–lüktető üzenet a háború hangulatából. Talán azért, mert ezek után soha nem kukorékolt össze–szorított markával a sebesen áramló, örvényes folyó fölé.

Nagyon sokszor volt az az érzésem – és ez most is így van –, hogy ezeket a dalokat ő maga csinálta. Azért kérdeztem rá azon az emlékezetes, hirtelen–váratlan találkozáson a névtelen kis német tanyán.

Az a ragyogó nyár azután elmúlott. Az együttesünket szétcincálta a sötét történelem. Mindenki ment, vagy került valahova: Hunyadi Hadosztály, Szent László Hadosztály, sima leventeelhurcolás. Pistának a Hungarista Hadosztály lett a része. Semmi okom kételkedni a szavaiban. De az a találkozás ott, az Odera partján, szinte csodával határos esetként maradt meg mindvégig bennem.

– Végül is mi lett vele? Tudsz róla valamit? – szólalt meg most Cs. Torda is, aki még az alkoholkeverékek feletti vitát is szótlanul hallgatta végig.

– Hazaérkezésem után egy ideig nem igen mertem mocorogni, és a városban mutatkozni. Amikor mégis elvetődtem oda, a papírraktár csak egy teljesen üres, szétmarcangolt csarnok volt, ahol németek–oroszok, a magyar hadsereg roncsai hagyták ott szemétjüket, mocskukat. A lakásban idegenek fogadtak, akik Gáspárékról egyáltalán nem tudtak semmit. Még azt sem, hogy valaha léteztek.

Azért Pista mégis hazakerült, de nem látogatta meg Muraurát. Csak egy levelezőlapot kaptam tőle, azzal a jelzéssel, hogy „ha megvagy”. Azon megüzente, hogy amerikai kísérettel hazaérkezett, de azonnal indul is tovább. A szüleit keresi. A lapon a kaposszerdahelyi posta bélyegzője volt. Őt magát soha többé nem láttam.